A következő címkéjű bejegyzések mutatása: dharma. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: dharma. Összes bejegyzés megjelenítése

2023. július 15., szombat

Vallabha: Az ifjak oktatása

bāla-bodhaḥ

Vallabha ácsárja már fiatalon jeles tudósnak számított. Mondják, hogy az alábbi költeményt első zarándokútja során írta 1494-ben, tizenöt éves korában. Később aztán a Ṣodaśa-grantha (Tizenhat kötet) című gyűjtemény második darabjává vált. Különféle darsanokat és imádatokat foglalja egységes rendbe: az elérendő cél, és a célokhoz vezető módszerek mentén csoportosítva őket. 


natvā hariṁ sadānandaṁ sarva-siddhānta-saṅgraham |
bāla-prabodhanārthāya vadāmi suviniścitam ||1||


Hari, az örök boldogság előtt meghajolva minden tan összefoglalását
fejtem most ki, az ifjak oktatása kedvéért.

A bāla szó szerint gyermeket, átvitt értelemben minden ifjúra vonatkozhat, így szövegünkben a tanban járatlanokat is jelentheti. a prabodhana tudomásra hozást, de felébresztést is jelent, a költemény címe így lehet ifjak oktatása, vagy a lelki életben járatlanok eszméletre térítése is.

dharmārtha-kāma-mokṣākhyāś catvāro 'rthā manīṣīṇām |
jīveśvara-vicāreṇa dvidhā te hi vicāritāḥ ||2||


Az emberi élet céljai az erény, a gyarapodás, a vágyak (betöltése) és a megszabadulás.
Önmagára, vagy Istenre (irányul) – ennek figyelembevételével oszthatók (e célok) két csoportba.

A jīva jelentése élő, ezt fordítottam önmagaként. Az erény (dharma), a gyarapodás (artha), a vágyak betöltése (kāma) az embert önmagát középpontba helyező életcélok, míg a megszabadulás (mokṣa), az üdvösség – Vallabha álláspontja szerint – más természetű, Istenre fókuszáló. Vallabha nem mondja ki egyértelműen milyen természetű a jīva – īśvara felosztás, ezt az olvasóra bízza. Ezért gondolhatunk például arra is, hogy az ember, vagy Isten segítségével elérhető célokról van szó.

alaukikās tu vedoktāḥ sādhya-sādhana-saṁyutāḥ |
laukikā ṛṣibhiḥ proktās tathaiveśvara-śikṣayā ||3||


A nem evilági célokról a védák szólnak, (kifejtve) az elérendő célt és a hozzá vezető utakat,
míg a világi célokról a bölcsek beszélnek, ahogy az Úr tanította nekik.

Az életcélok kétféle csoportját a vers a laukika, és a-laukika szóval írja le. A laukika melléknév a loka (világ) főnévből képzett melléknév: világi, közönséges, vagy profán, a szenttel szemben. Az elérendő cél: sādhya („beteljesítendő”, „elvégzendő”), a hozzá vezető út: sādhana („befejezés”, „módszer”).

laukikāṁs tu pravakṣyāmi vedād ādyā yataḥ sthitāḥ |
dharma-śāstrāṇi nītiś ca kāma-śāstrāṇi ca kramāt ||4||
tri-varga-sādhakānīti na tan-nirṇaya ucyate |


A védát megelőzően a világi (célokat csupán) megemlítem, hiszen (azokat)
a dharma-sásztrák, a káma-sásztrák és (a többiek) sorban kifejtik –
a három (világi) cél elérésének módját és azok vizsgálatát most nem tárgyaljuk (részletesen).
Az erényt a dharma-sásztra, a többi életcélt a többi, bölcsek által összeállított tanítás fejti ki.

mokṣe catvāri śāstrāni laukike parataḥ svataḥ ||5||
dvidhā dve dve svatas tatra sāṁkhya-yogau prakīrtitau |
tyāgātyāga-vibhāgena sāṁkhye tyāgaḥ prakīrtitaḥ ||6||


A megszabadulást négy tan (célozza), ezek természetesen jelentősebbek a világiaknál,
ezek két csoportra oszthatók. Kettő – a szánkhja és a jóga – önerőből (éri el a megszabadulást),
és a lemondás, és nem lemondás mentén oszthatók fel. A lemondást a szánkhja hirdeti.

Lemondásként a tyāga szót fordítottam. A szó gyöke a tyaj, jelentése elhagy, elenged, felad, lemond… így mondhatnánk akár elengedésnek, tudatos elengedésnek is. A sāṅkhya („számlálás”, „számbavétel”) világos különbséget tesz anyag, és nem-anyag közt, hogy aztán tudatosan eltávolodjon az anyagtól. A magyar nyelvben a lemondás szót többféle értelemben használjuk: a király lemondott a trónjáról, lemondott a jutalomról, benyújtotta a lemondását (mert vállalhatatlannak tartotta a körülményeket), lemondott az italról. Lemondásként tekintünk a magasabb cél érdekében tett áldozatvállalásra, de lemondónak nevezzük a csüggedt, beletörődő hangulatot, és az abban fogant viselkedést is. A tyāga nem enervált vagy reményvesztett, hanem tudatos elkülönülés.
A yoga („egyesítés”) a bensőnkben lakozó istenivel köt össze – így elsősorban nem az eltávolodás, nem a tyāga határozza meg, hanem odakapcsolás: a jóga gyakorlatai a mindennapos életmód, a test, az életerő uralása mind azért van, hogy a csapongó (örvénylő ¬– vṛtti) tudatát megfegyelmezve a gyakorló az isteni felé fordulhasson.
A Bhagavad-gítá 18.2. verse szerint a tyāga a tettek eredményéről, gyümölcséről való lemondás (sarva-karma-phala-tyāgaṁ prāhus tyāgam)

ahantā-mamatā-nāśe sarvathā nirahaṅkṛtau |
svarūpa-stho yadā jīvaḥ kṛtārthaḥ sa nigadyate ||7||


(E két iskolában) az „én és enyém” (központú világlátás) elenyészésével teljes önzetlenséget elérve
az eredeti helyzetében megállapodott embert tekintik célbaérkezettnek.

Én és enyém: ahantā-mamatā szó szerint énség és enyémség: abban a tudatban való élet, hogy én vagyok a világ közepe, és a dolgok hozzám tartoznak. Patanydzsali a Jóga-szútrákban így határozza meg a jógát:
yogaś citta-vṛtti-nirodhaḥ ||2|| tadā draṣṭuḥ svarūpe'vasthānam ||3|| vṛttisārūpyam itaratra ||4||
2. A jóga az elme-kerengések elnyomása. 3. Akkor a Szemlélő eredeti helyzetében állapodik meg. 4. Másként a kerengéssel azonosul.
Kapila sāṅkhya rendszerében meghatározott cél a szenvedések megszüntetése, ahogy a Szánkhja-szútra írja:
atha trividha-duḥkhātyanta-nivṛttiḥ atyanta-puruṣārthaḥ ||1||
A háromféle szenvedés teljes megszüntetése az (emberi) élet legfőbb célja.

tad-arthaṁ prakriyā kācit purāṇe 'pi nirūpitā |
ṛṣibhir bahudhā proktā phalam ekam abāhyataḥ ||8||


E cél elérésének módjait a Puránák is taglalják,
és a bölcsek is sokféleképp beszélnek róla – ám (a felkínált) eredmény ugyanaz.

Az eredmény ugyanaz: a móksa, a megszabadulás a világi lét körforgásából.

atyāge yoga-mārgo hi tyāgo 'pi manasaiva hi |
yamādayas tu kartavyāḥ siddhe yoge kṛtārthatā ||9||


A jóga ösvénye nem (külső) lemondás, mert ott a lemondás az elmében (valósul meg).
A tiltásokkal kezdődő (nyolc lépcső) gyakorlandó, hogy sikert érjen el (a gyakorló).

A tiltásokkal kezdődő (nyolc lépcső) a jóga nyolc foka: 1. tiltások (yama), 2. előírások (niyama), 3. ülőtartás (āsana) – a test feletti uralom, 4. a légzés megfegyelmezése (prāṇāyama) – a finom fizikai test feletti uralom, 5. visszavonás (pratyāhāra) – az érzékek visszavonása a külvilágból, belső figyelem, 6. koncentráció (dhāraṇā) – a tudat fixálása, 7. meditáció (dhyāna), 8. átlényegülés (samādhi) – a teljes egyhegyűség állapota.

Összefoglalva: Vallabha – a védák nyomán – beszélt az emberi élet négy céljáról, melyeket két csoportba sorol: az ember felé irányuló (vagy világi: dharma, artha, káma), és Isten felé forduló: móksa. A világi célokat tárgyalják a megfelelő sásztrák, míg a móksát négy tan irányozza: kettő önerőből éri el a móksát – a lemondást hirdető szánkhja, és az odafordulást megélő jóga –, míg kettő oltalomkereséssel: Siva illetve Visnu imádatával. A folytatásban az oltalomkeresésről lesz szó:


parāśrayeṇa mokṣas tu dvidhā so 'pi nirūpyate |
brahmā brāhmaṇatāṁ yātas tad-rūpeṇa susevyate ||10||


Az oltalomkereséssel (elnyert) megszabadulás is kétféle lehet.
Brahmát a bráhmanaság elérése érdekében imádják.

A parāśraya (para-āśraya) szokásosan mástól függést, vagy alárendeltséget jelent. Az āśraya alapra, támpontra és menedékre is utalhat, így parāśraya a másnál, vagy a legfelsőbbnél való oltalomkeresést is jelenthet – ami központi fogalom Vallabha számára. A következő versből látjuk majd: a „kétféle” a Sivánál illetve Visnunál való oltalomkeresésre vonatkozik.

te sarvārthā na cādyena śāstraṁ kiṁcid udīritam |
ataḥ śivaś ca viṣṇuś ca jagato hitakārakau ||11||


Az életcélok (elérése) nem az első (teremtmény, Brahmá) által (következik be), rajta keresztül a védák nyilvánultak meg.
Ennélfogva Siva és Visnu a világ jótevői.

Brahmá az első teremtmény, a négy véda az ő négy szájából nyilvánul meg. Az ő imádata közelebb visz a védák megértéséhez.

vastunaḥ sthiti-saṁhārau kāryau śāstra-pravartakau |
brahmaiva tādṛśaṁ yasmāt sarvātmaka-tayoditau ||12||


(Ők) a dolgok megmaradásának és visszavonásnak bevégzői, az (idevágó) szentírások ösztönzői,
olyanok ők, mint Brahman, ezért mindenek oltalmazójaként tisztelik őket.

nirdoṣa-pūrṇa-guṇatā tat-tac-chāstre tayoḥ kṛtā |
bhoga-mokṣa-phale dātuṁ śaktau dvāv api yady api ||13||
bhogaḥ śivena mokṣas tu viṣṇuneti viniścayaḥ |


Hibátlan, jótulajdonságokkal teljes – így magasztalják őket az általuk inspirált írások.
Noha mindketten képesek az élvezet és a megszabadulás gyümölcsét is megadni,
az élvezet (inkább) Siva, a megszabadulás (pedig inkább) Visnu által érhető el, ez kétségtelen.

élvezet: a bhoga a bhuj (eszik, használ, élvez) igéből leírt cselekvés megnevezése: evés, használás, élvezés… átvitt értelemben haszon, előny, élvezet. A következő szakasz világi példán mutatja be az Úrtól kapott adományok természetét:

loke 'pi yat prabhur bhuṅkte tan na yacchati karhicit ||14||
ati-priyāya tad api dīyate kvacid eva hi |
nityatārtha-pradānena tadīyatvaṁ tad-āśrayaḥ ||15||
pratyekaṁ sādhanaś caitad dvitīyārthe mahāñ chramaḥ |


Miként a világban is: amit az úr élvez (és használ), azt nem ajándékozza el bármikor,
csak a számára nagyon kedvesnek ad belőle olykor-olykor.
(Visnu és Siva) az örökkévalóság és a gyarapodás adományával (ajándékozzák meg) a náluk oltalmat keresőket,
és mindegyik (elérésének) megvan a maga útja-módja, (míg) a másikért (túl) nagy erőfeszítést (kell tenni).

Siva legnagyobb kincse a megszabadulás, míg Visnué Laksmí (a szerencse istennőjének) társasága – éppen ezért ne ezt, hanem a másik kincset – Sivától a világiakat, Visnutól pedig az üdvösséget – kérje az őket imádó.
Hadd jegyezzük meg, hogy Vallabha megközelítése egyedi: az általános felfogás szerint minden adománynak megvan a maga ura, amivel megajándékozza a hozzá fordulókat.
Útja-módja: a szanszkrt terminológia sādhana – beteljesedés, módszer, valaminek az elvégzési módja. A lelki életben ez a lelki gyakorlatokat jelenti.

jīvāḥ svabhāvato duṣṭā doṣābhāvāya sarvadā ||16||
śravaṇādi tataḥ premnā sarvaṁ kāryaṁ hi siddhyati |
mokṣas tu sulabho viṣṇor bhogaś ca śivatas tathā ||17||


Az élőlények természetüknél fogva romlottak, s hogy hibáikat leküzdjék,
végezzék mindig az (állhatatos) hallást és a többi (lelki) gyakorlatot szeretettel, hogy elérjék (a végső célt):
Visnu megszabadulása, vagy Siva élvezete így könnyen elnyerhető.

samarpaṇenātmano hi tadīyatvaṁ bhaved dhruvam |
atadīyatayā cāpi kevalaś cet samāśritaḥ ||18||
tad-āśraya-tadīyatva-buddhyai kiṁcit samācaret |
sva-dharmam anutiṣṭhan vai bhāra-dvaiguṇyam anyathā ||19||


Mert önátadással az (imádott Úr) sajátjai (közé kerül az ember) bizonyosan,
Ha az őhozzá tartozás állapota (még nem jött létre), az ember mindenével keresse (az Úr) menedékét.
Az őhozzá tartozás tudatával keresse (az Úr) oltalmát, és végezze (lelki gyakorlatait),
hogy megszilárduljék a szva-dharmában. Másként kettős lesz terhe.

Vallabha nem magyarázza külön a sva-dharma fogalmát: az isteni rendben a saját helyünk megtalálása. Ez jelenti a mindennapi életben való helytállást éppúgy, mint a lelkiekben való gyarapodást. Ha kettéválasztjuk e kettőt, kettős terhet cipelünk, ezért inkább társítsuk őket: éljünk a világban az Úr oltalmát keresve.

ity evaṁ kathitaṁ sarvaṁ naitaj jñāne bhramaḥ punaḥ ||20||

Ekképpen kifejtettünk mindent – nem lesz több félreértés ezzel kapcsolatban.

2023. május 6., szombat

dharma és vágy

 
A Manu-szanhitá második fejezetének első verse a dharmát definiálja, majd néhány vers következik, melyek a vágyról szólnak. 
 
 
vidvadbhiḥ sevitaḥ sadbhir nityam adveṣa-rāgibhiḥ |
hṛdayenābhyanujñāto yo dharmas taṁ nibodhata || 1 ||


A tudók, s a gyűlölettől és ragaszkodástól mindig mentes igazak által követett,
s a szív által is jóváhagyott dharmát, azt tanuljátok meg!
A sevita (követett) jelentései közt ott a szolgál, vagy imád, tisztel is. Jelzi, hogy a dharma nem közönséges, hanem imádatra méltó forrásból származó előírás. Honnan tudható, hogy valaki a dharmát követő igaz (vagy bölcs, erényes, szent – a sat szó mindegyiket jelentheti)? Erre ad választ a szöveg: „a gyűlölettől és (világi) ragaszkodástól mindig mentes”. Indirekt módon azt is elmondja, hogy a dharma követésével léphet túl az ember a kettőségeken.
Médhátithi (AD 1000 táján) kommentárjában a szív által jóváhagyott (hṛdayena abhyanujñātaḥ) fordulatban a szívet kétféleképp értelmezi, vagy értelemként (citta), vagy védaként – mert a jól tanulmányozott védát az ember a szívébe fogadja be.
Mások (Gaṅgānāth Jhā, vagy B.R.Srídhar) a szív szó eredeti jelentéséhez közelebb álló lelkiismeretre vonatkoztatják: az ember természete szerint Istenhez tartozó, így legbenső természetes késztetése az isteni rendhez igazodás – a felszínen látszó önző viselkedés csupán átmeneti. Így a vers értelme: halljatok most a dharmáról, mely imádatra és szolgálatra méltó isteni forrásból származik, a gyűlölettől és ragaszkodástól megtisztult igazak követik. A dharma követése természetetek szerint való, lelkiismeretetek is jóváhagyja majd!

Nyugati elemzők (például A.C. Burnell, 19. század) felvetik, hogy a 2-5 versek utólagos betoldások: a szöveg további folytatása ugyanis a dharma forrásáról szól, és számára ez volna logikus folytatása az első, definiciós strófának. A dharmával kapcsolatos szövegek újra meg újra elmondják, hogy egy adott rítus, vagy akár egy költemény elzengése milyen eredménnyel kecsegtet (lásd például a Bhagavad-gítá 18.68-71. verseit). Lehet-e az ilyen jutalmak „begyűjtése” a gyakorló célja? A vágytalanság volna a megoldás? Mi dharma megismerésében a helyes motiváció? – ezen tűnődnek az itt következő versek, s a téma helyénvaló.

kāmātmatā na praśastā na caivaihāsty akāmatā |
kāmyo hi vedādhigamaḥ karma-yogaś ca vaidikaḥ || 2 ||


Vágy természetű (az ember), ami ugyan nem helyénvaló ám (e világban) nem lehet szó vágytalanságról:
a védakövetőt is vágy (ösztönzi) a védatanulásra, s az áldozatok végzésére is.
Az „itt” (iha) szócska gyakran „ebben a világban” értelemben áll.
Karma-yoga: jelentheti a védai rítusokat (hiszen a szöveg a védakövető speciális vágyairól szól), de nem kizárt az általánosabb – világi és szakrális cselekvés – értelmezés sem.

saṅkalpa-mūlaḥ kāmo vai yajñāḥ saṅkalpa-sambhavāḥ |
vratāni yama-dharmāś ca sarve saṅkalpa-jāḥ smṛtāḥ || 3 ||


A szándékon alapul a vágy, s az áldozatokat is szándék előzi meg.
A fogadalmak, az önfegyelmezés is mind szándék következményei.
Szándékból (szankalpa) fakad a vágy, s minden más, a dharmával kapcsolatos cselekvés is. A Bhagavad-gítá is megismétli ezt a szándék és vágy ok-okozatiságára vonatkozó gondolatot: saṁkalpa-prabhavān kāmān (6.24.), illetve: „Mert soha nem lehet jógí, ki nem mond le (anyagi) szándékairól” (Bg. 6.2., na hy asaṁnyasta-saṁkalpo yogī bhavati kaścana)

akāmasya kriyā kācid dṛśyate naiha karhicit |
yad yad hi kurute kiṁcit tat tat kāmasya ceṣṭitam || 4 ||


E (világban) soha nem észlelhető vágynélküli (ember) semmilyen tette,
hiszen bármit is tesz az (ember), azt vágy mozgatja.
E következtetés látszólag ellentmondásban áll a második strófával, miszerint a vágyvezéreltség nem helyénvaló. Az ellentmondást a következő slóka oldja fel:

teṣu samyag vartamāno gacchaty amara-lokatām |
yathā saṅkalpitāṁś caiha sarvān kāmān samaśnute || 5 ||

A (vágyakat) helyesen kezelő a hallhatatlanok világába jut,
és kívánsága szerint minden vágya beteljesül e világban.
A szövegben szó szerint: teṣu samyag vartamānaḥ („velük helyesen viselkedő”) Médátithi kommentárja szerint a vágyakra vonatkozik – így oldja fel az ellentmondást. Más kommentátorok (például Szarvagja-nárájana, Rághavánanda, vagy Rámacsandra) szerint a szöveg arról szól, hogy az áldozatok bemutatása közben motiválhatják-e az áldozót rítussal kapcsolatban a védákban leírt eredmények, jutalmak. S így a szöveg itt az áldozatot, a rítust helyesen kezelőről szól, aki a hallhatatlanok világába (azaz a mennybe) jut. Médátithi ezt következménynek, a vágyak helyes kezelése következményének tartja.


2021. október 16., szombat

a dharma tíz jele

 
A szanszkrt dharma kifejezést sokféleképpen fordítják magyarra: vallás, jog, erény, kötelesség, jámborság. A dharma mindez, ám több is ennél: a mindenséget átható és fenntartó rend. A szó a dhṛ – fenntart igei gyökből származik. Ezen isteni rendhez illeszkedve kap értelmet az igazságosság, az erkölcs. A hinduizmusként nevezett vallás sem más, mint ennek az örök dharmának a kifejtése és megélése: ezért a neve sanātana dharma (örök dharma).
Az isteni rendben mindenkinek megvan a saját szerepe, helye. Ezt megtalálva, megélve vagyok a helyemen a világban… ez a sva-dharma (saját dharma), ami így értelemszerűen sokféle lehet, mindenkinek más.



Vessünk egy pillantást a Bhagavad-gítára, vajon milyen szövegkörnyezetben bukkan fel benne a dharma szó. A dharma mezeje (dharma-kṣetra) így utal Dhrtarástra király Kuruksétrára (1.1.) Itt szent hely, zarándokhely értelemben áll. Az 1.39. versben Ardzsuna a harc következményeként eltűnő családi hagyományok (kula-dharma) miatt aggódik.
Gyengesége miatt Krsna előbb korholja Ardzsunát, majd oktatja: ha meghátrálsz e dharmikus küzdelemtől, akkor elveszted saját dharmádat (sva-dharma) és hírneved is egyben (2.33.) Igen, a harc jelzője a dharmából képzett melléknév (dharmya saṁgrāma): ez a harc becsületes, kötelesség-parancsolta (utóbbi jelző Vekerdi József fordításából).
Az anyag és a lélek megkülönböztetésének tana után Krsna a jógáról beszél, s e szavakkal hívja fel rá Ardzsuna figyelmét: e dharmának már egy nagyon pici darabkája (svalpam apy asya dharmasya) megszabadít a nagy félelemtől (2.40.).
A tanítást záró gondolat: „Minden dharmát feladva, hozzám, az egyetlen menedékhez jöjj! Megszabadítalak majd téged minden bűntől, ne félj!” (18.66.) A dharmát itt gyakran vallásként fordítják, ám a vers nem arról szól, hogy az ember fogadjon el egy vallási utat, és utasítsa el az összes többit, s arról sem, hogy utasítsa el a vallásosságot általában – hiszen a vers nem pusztán a dharma elutasításáról szól. A Gítá végkövetkeztetése valóban túlmutat a dharmán, mint világrendhez való igazodáson, ám a vers folytatása a „hozzám” (Krsnához), mint egyetlen menedékhez való fordulást javasolja Ardzsunának, A dharma feladása veszélyétől megóv a dharma forrásának, Istennek oltalma.
És nem is arról beszél, hogy még nem tudom mi a dharma, és savanyú a szőlő mentalitással elfordulok tőle, hogy valami magasabb után ácsingózzak… hanem tudom, megélem a dharmát, a saját dharmámat (sva-dharma), ám az Istenhez kötődésem nyomán mellékessé válik az addig életemet jelentő dharma.

Adódik a kérdés: miképpen ismerhetem fel a saját dharmámat? Mi a dolgom a világban? Hogy cselekszem helyesen?
A Manu-szanhitá válasza egyszerű: a dharma követésének jeleit, „gyümölcseit” sorolja fel. Élj úgy, dönts úgy a mindennapjaidban, hogy e tíz tulajdonság kibontakozzon s megerősödjön benned.
A szöveg értelmezésében Médhátithi (kb 10. század) kommentárját hívtuk segítségül.

caturbhir api caivaitair nityam āśramibhir dvijaiḥ |
daśa-lakṣaṇako dharmaḥ sevitavyaḥ prayatnataḥ ||6.91.||


E négy ásramba tartozó kétszerszületettek mindig
gyakorolják állhatatosan a tíz-jelű dharmát.

A négy ásram a négy életrend vagy életszakasz: tanuló, családos, visszavonult és szerzetes.

dhṛtiḥ kṣamā damo 'steyaṁ śaucam indriyanigrahaḥ |
dhīr vidyā satyam akrodho daśakaṁ dharmalakṣaṇam ||6.92.||


Szilárdság, türelem, önfegyelem, nem-lopás, tisztaság, az érzékek feletti uralom,
értelem, tudás, igazság, mentesség a haragtól – e tíz (tulajdonság) a dharma jelei.

A dhṛti egyaránt jelent szilárdságot, állhatatosságot és elszántságot, ugyanakkor elégedettséget is. Médhátithi kommentárja szerint a kiegyensúlyozottság a kedvező és kedvezőtlen esetekben is, más kommentárok az állhatatos céltudatosságot emelik ki.
A kṣamā türelmet és megbocsátást is jelent, Médhátithi utóbbira helyezi a hangsúlyt: aki nem keres elégtételt a rajta esett sérelmen.
Dama: önfegyelem, önmérséklet. A szó gyöke (dam) jelentése megszelídül, megnyugszik; az önfegyelem így a szenvedélyek feletti uralom, a rossz hajlamok legyőzése. Médhátithi kommentárja szerint a gőg hiánya is, mikor a tanultságot nem kíséri büszkeség.
Az a-steya szó szerint nem-lopást jelent, az idegen tulajdontól tartózkodást, az ember nem veszi el, amit nem adnak neki. Tágabb értelemben azonban tolvajként tekintenek arra is, aki úgy élvezi a dévák nyújtotta áldásokat, hogy azokat nem adja tovább, nem ajánlja fel, nem gondoskodik másokról – lásd a Bhagavad-gítá 3.12. versét.
A tisztaság (śauca) Médhátithi szerint „a táplálkozás és a többi tisztasága”, mások a külső tisztaság mellett hangsúlyozzák a belső tisztaság fontosságát: az elme és értelem, a gondolatok tisztaságát, világosságát.
Az érzékek feletti uralom (indriya-nigraha) a tudatosságot jelenti minden pillanatban.
Médhátithi szerint az értelem (dhī) a megkülönböztetőképességet jelenti, a kételyek eloszlató, tévtanok cáfoló igaz tudást. Akad olyan írásmagyarázó is, aki szerint a hetedik jellemző nem dhī hanem hrī, azaz szerénység.
A tudás (vidyā) elsősorban az önvalóról szóló tudást jelenti, míg az igazság (satya) a tényekhez hűen való ragaszkodást. A haragtól való mentesség (a-krodha) kiegyensúlyozottság és béketűrés még a nemtelen támadások közepette is.


daśa-lakṣaṇāni dharmasya ye viprāḥ samadhīyate |
adhītya cānuvartante te yānti paramāṁ gatim ||6.93.||


A tudós bráhmanák, akik e tíz-jelű dharmát tanulmányozzák,
s megértve azt úgy is viselkednek, a legfőbb célt érik el.

2021. augusztus 7., szombat

helyes élet – Bhartrhari versei, részletek Níti-satakamból 3.

A Níti-sataka száz strófája útmutató a helyes élethez.
Milyen a jó társulás? a barátság? És az elmaradhatatlan téma: az állhatatosság, az erény dicsérete.


sampatsu mahatāṁ cittaṁ bhavaty utpala-komalam |
āpatsu ca mahāśaila-śilā-saṅghāta-karkaśam ||66||


Sikerben a nagy lelkek szíve lágy, akár a lótusz szirma,
balsorsban pedig kemény mint a sziklás hegyek kövei.

santaptāyasi saṁsthitasya payaso nāmāpi na jñāyate
muktākāratayā tad eva nalinī-patra-sthitaṁ rājate |
svātyāṁ sāgara-śukti-madhya-patitaṁ tan-mauktikaṁ jāyate
prāyeṇādhama-madhyamottama-guṇaḥ saṁsargato jāyate ||67||


Az izzó vasra freccsenő vízcseppnek még csak a neve sem ismeretes,
ám ugyanaz gyöngyként viselkedik, ragyog a lótusz levelén,
míg ha Szváti idején, a tengerben, a kagylóhéj közepébe kerül, megszületik a gyöngy.
Főként a társulás szüli az alantas, közepes, vagy emelkedett minőséget.

A vers a társulás fontosságára emlékeztet: az ugyanolyan vízcseppet a környezete formálja. Az izzó vasra freccsenve pillanatok alatt nyoma sincs, ám a lótusz viaszos levelére cseppenve szépségesen tündököl – míg a Nap fel nem szárítja. A költők szerint, ha Szvátí naksatra idején esik az eső, s az a tengerre hull, a cseppek a kagylóhéjba kerülve igazgyöngyökké válnak. (Ugyanebben az időben a szárazföldre, a kígyók fejére eső cseppekből drágakövek lesznek.) A víz nem válogathat, az ember igen. Milyen társaságot választunk hát magunknak? Ettől függ, hogy igazgyönggyé válunk, gyöngyként ragyogunk a lótusz levelén, vagy elenyészünk pillanat alatt.

Izzó vasra lecsöppenő, rácsepegő víznek nyomát sem leled;
ám lótusz levelén, ha ott leli helyét, szikrázva, gyöngyként ragyog;
vagy tenger fenekén a tárt, de üreges kagylóba utat talál
s gyöngy lesz. Kis, közepes, nagy őrzenivalót más-más körülmény fakaszt.
(Weöres Sándor fordítása)



prīṇāti yaḥ sucaritaiḥ pitaraṁ sa putro
yad bhartur eva hitam icchati tat kalatram |
tan mitram āpadi sukhe ca sama-kriyaṁ yad
etat trayaṁ jagati puṇya-kṛto labhante ||68||


Fiú, aki szép tetteivel megörvendezteti apját,
feleség, aki csak jót akar férjének,
barát, aki ugyanúgy viselkedik balsorsban és örömben –
e hármat nyeri el a jámbor a világban.

eko devaḥ keśavo vā śivo vā
hy ekaṁ mitraṁ bhūpatir vā yatir vā |
eko vāsaḥ pattane vā vane vā
hy ekā bhāryā sundarī vā darī vā ||69||


Egy az isten: Késava, vagy Siva,
egy barát: a király, vagy az aszkéta,
egy a lakhely: városban, vagy erdőben,
s egy a feleség is: a szépség, vagy a barlang.

śrotraṁ śrutenaiva na kuṇḍalena
dānena pāṇir na tu kaṅkaṇena |
vibhāti kāyaḥ karuṇa-parāṇāṁ
paropakārair na tu candanena ||72||


A füled a kinyilatkoztatástól, s nem a fülbevalótól,
kezed az adakozástól, s nem a karkötőtől
tündököl. Éppígy tested is a együttérzéssel átitatott
önzetlen tettektől ragyog, nem a szantálpéptől.

Füled a kinyilatkoztatás: szójáték, a kinyilatkoztatás (śruti, śruta) az, amit az ember hall.

Fület tudásvágy, nem a füldísz ékít,
kezet szívesség, nem a karkötőlánc,
testet nyomorgók segitése és nem
szantáli balzsam teszi csillogóvá.
(Weöres Sándor fordítása)



pāpān nivārayati yojayate hitāya
guhyaṁ nigūhati guṇān prakaṭīkaroti |
āpad-gataṁ ca na jahāti dadāti kāle
san-mitra-lakṣaṇam idaṁ pravadanti santaḥ ||73||


Távol tart a bűntől és az üdvösre ösztönöz,
megőrzi a titkod ám erényeid fennen hirdeti,
nem hagy el a bajban, s ad, ha kell,
Ezek mutatják az igaz barátot – így tartják a bölcsek.

nindantu nīti-nipuṇā yadi vā stuvantu
lakṣmīḥ samāviśatu gacchatu vā yatheṣṭham |
adyaiva vā maraṇam astu yugāntare vā
nyāyyāt pathaḥ pravicalanti padaṁ na dhīrāḥ ||84||


Gyalázzák az erénycsőszök, vagy éppen dicsérjék,
látogassa a szerencseistennő, vagy hagyja el kedve szerint,
haljon meg most nyomban, vagy a következő világkorszakban,
az állhatatosak lába nem tér le a helyes útról.

ālasyaṁ hi manuṣyāṇāṁ śarīrastho mahān ripuḥ |
nāsty udyama-samo bandhuḥ kurvāṇo nāvasīdati ||86||


A lustaság az ember saját testében lakozó hatalmas ellensége,
s nincs az állhatatossághoz fogható barátja! A cselekvő nem bukik el.

chinno'pi rohati taruḥ kṣīṇo'py upacīyate punaś candraḥ |
iti vimṛśantaḥ santaḥ santapyante na duḥkheṣu ||87||


Még a kivágott fa is kihajt, az elfogyott Hold is kikerekedik megint –
ezt fontolgatják a bölcsek a bajban, s nem emésztik magukat.

kadarthitasyāpi hi dhairya-vṛtter
na śakyate dhairya-guṇaḥ pramārṣṭum |
adhomukhasyāpi kṛtasya vahner
nādhaḥ śikhā yāti kadācid eva ||105||


Az állhatatos viselkedésű nyugalmát
a gyötrelmek sem képesek eltörölni,
miként a lefelé fordított tűz
lángja sem fordul lefelé sohasem.

Ha tiszta lelket valahány csapás sujt,
bölcs szent nyugalmát sose sérti semmi.
Ha fáklyalángot lefelé csavarnak,
a láng sosem fog lefelé lobogni.
(Weöres Sándor fordítása)



2021. június 26., szombat

összefogás


A pándavák számüzetése idején történt:
Durjódhan konfliktusba keveredett a gandharvák uralkodójával. A konfliktusból harc kerekedett, amiben Durjódhan maradt alul. Hadait szétszórták, ő maga fogságba esik.
A hírt hallván Bhíma roppant elégedett volt: "milyen nagyszerű! Amit seregek felállításával, kemény harcok árán értünk volna el, most a gandharvák megtették helyettünk!"
Judhisthir azonban másként gondolkodott: "ezek a kuruk rokonaink, akik segítségért, támogatásért fordultak hozzánk! Megesik, hogy a családban viszály, nézeteltérés üti fel a fejét, de ha mások támadják a családot, akkor össze kell fognunk!"
 

paraiḥ paribhave prāpte vayaṁ pañcottaraṁ śatam |
parasparavirodhe tu vayaṁ pañca śataṁ tu te ||


Másokkal háborúskodva együtt százöten vagyunk,
ám egymással civakodva mi öten, míg ők százan. (3.232.4.)

A történetet a Mahábhárata Vana-parva című harmadik könyvének Ghósa-játrá része beszéli el.

2021. április 17., szombat

helyes élet – Bhartrhari versei, részletek Níti-satakamból 2.




A Níti-sataka száz strófája útmutató a helyes élethez. Ízelítőként íme néhány gondolat.
Oltalom alatt élni jó - ha a vezető valóban oltalmazó. Milyen legyen az ország, a közösség, a család vezetője? Mi az erény, s mi nem az?

ājñā kīrtiḥ pālanaṁ brāhmaṇānāṁ
dānaṁ bhogo mitra-saṁrakṣaṇaṁ ca
yeṣām ete ṣaḍguṇā na pravṛttāḥ
ko'rthas teṣāṁ pārthivopāśrayeṇa ||48||


Parancsoló tekintély, hírnév, gondoskodás a bráhmanákról,
bőkezű adományozás, élvezet, és barátai megoltalmazása –
ki nem rendelkezik e a hat jótulajdonsággal,
mire jó az olyan király gondoskodása?

Bráhman-védő, hősi hírnév, tekintély,
hívét védő, vígszívű, bőkezűség,
abból, kit nem fényesít mind e hat jó,
mondd, ily hitvány, gaz királyból mi hasznunk?
(Szerdahelyi István fordítása)



re re cātaka sāvadhānamanasā mitra kṣaṇaṁ śrūyatām
ambhodāḥ bahavo vasanti gagane sarve’pi naikādṛśāḥ |
kecidvṛṣṭibhirādrayanti dharaṇīṁ garjanti kecidvṛthā
yaṁ yaṁ paśyasi tasya tasya purato mā brūhi dīnaṁ vacaḥ ||51||


Csátaka-madár, kedves barátom, kérlek hallgass figyelmesen!
Számos felhő úszik az égen, s mind különböznek egymástól:
az egyik bőséges esővel áztatja a földet, míg a másik csak üresen dörög.
Ne könyörögj hát bárkinek, akit csak meglátsz!

durjanaḥ parihartavyo vidyayā'laṅkṛto'pi san |
maṇinā bhūṣitaḥ sarpaḥ kim asau na bhayaṅkaraḥ ||53||


Kerüld a rossz embert, még ha tudással ékes is,
a kobra csuklyája is ékköves, ám mi az, ha nem félelmetes?

Messze kerüld a kísértőt, akkor is, ha tudása nagy,
Ha kígyófejen ékkő ring: nem ugyanoly félelmes-e?
(Weöres Sándor fordítása)



jāḍyaṁ hrīmati gaṇyate vrata-rucau dambhaḥ śucau kaitavaṁ
śūre nirghṛṇatā munau vimatitā dainyaṁ priyālāpini |
tejasviny avaliptatā mukharatā vaktary aśaktiḥ sthire
tat ko nāma guṇo bhavet sa guṇināṁ yo durjanair nāṅkitaḥ ||54||


A szerényt lustának, a fogadalmához ragaszkodót álszentnek, a tisztát csalónak,
a bátort könyörtelennek, a szótlan meditálót bolondnak, a kedvesszavút szánalmasan gyengének,
a nemest büszkének, az ékesszólót szószátyárnak, az állhatatost tehetetlennek tartják –
ugyan, akad-e olyan jó tulajdonsága az erényeseknek, amit a gonoszok nem bélyegeznek meg?!

Szerény: hrīmat, szégyenlős, visszafogott. Szótlan meditáló: muni. Szánalmasan gyenge: a dainya szó mindkettőt jelenti. Nemes: a tejasvin ragyogót, kiválót, hatalmast is jelent.


na kaścic caṇḍa-kopānām ātmīyo nāma bhūbhujām |
hotāram api juhvānaṁ spṛṣṭo dahati pāvakaḥ ||57||


Erőszakos és haragos királynak nincs igaz barátja.
Még az áldozó papot is megégeti a tűz, ha megérinti.

Nincs igaz barátja: na kaścid ātmīya nāma, senki valóban sajátja. Nyaloncok persze mindig akadnak a király körül, a rossz természetű király körül is.


maunomūkaḥ pravacana-paṭuś cāṭulo jalpako vā
dhṛṣṭaḥ pārśve vasati ca tadā dūrataś cāpragalbhaḥ |
kṣāntyā bhīrur yadi na sahate prāyaśo nābhijātaḥ
sevādharmaḥ parama-gahano yoginām apy agamyaḥ ||58||


Néma bolond, ha hallgat, ám állhatatlan szószátyár, mikor ékesszólón beszél.
Arcátlan, ha közel merészkedik, és félénk, ha távol marad.
Gyáva, ha béketűrő, ha pedig nem tűr – és általában is csak – neveletlen,
lehetetlenül nehéz a szolga útja, még a jógíknak is járhatatlan.

A szolga dharmája (sevā-dharma) kifejezést a fordítók általában nem csupán a szolgálóra, hanem bármely alárendelt helyzetre vonatkoztatva értelmezik: szolga, gyermek, tanítvány. A feljebbvaló állandó kritikája lassú méregként öli az alárendeltet; ahogy az ajnározó, túlzott – így hamis – dicséret is.

Míg hallgat, csúfneve kuka; ha szól, bármi szépen: szeles csak;
orcátlan, hogyha közeledik; és lusta, távol maradva;
gyávának mondja nagyura, ha tűr; lázadó, hogyha nem tűr;
szolgának lenni de kutya-nehéz! Szent se bírná nyugodtan.
(Weöres Sándor fordítása)



vāñchā sajjana-saṅgame para-guṇe prītir gurau namratā
vidyāyāṁ vyasanaṁ sva-yoṣiti ratir lokāpavādād bhayam |
bhaktiḥ śūlini śaktir ātma-damane saṁsarga-muktiḥ khale
yeṣv ete nivasanti nirmala-guṇās tebhyo narebhyo namaḥ ||62||


Vágy a jók társaságára, mások erényeinek kedvelése, a feljebbvalók tisztelete,
erős ragaszkodás a tudáshoz, hitvesi szerelem, a világ megvetésétől való félelem,
Isten imádata, az önfegyelem ereje, szabadulás a hitványak társaságától –
hódolat az ilyen makulátlan, erényes embereknek, bárhol is éljenek!

Isten imádata: Isten a szövegben śūlin (Szigonyos), ez Siva egyik neve.


vipadi dhairyam athābhyudaye kṣamā
sadasi vāk-paṭutā yudhi vikramaḥ |
yaśasi cābhirucir vyasanaṁ śrutau
prakṛti-siddham idaṁ hi mahātmanām ||63||


Bajban higgadt, míg siker idején türelmes,
gyülekezetben okosan szól, bátor a harcban,
dicsőségben elégedett, ám vonzódik a szent tanhoz –
ilyen a nagy lelkek tökéletes természete.

Vonzódik a szent tanhoz: vyasanam śrutau. A śruti hallást jelent, így a kinyilatkoztatást is, amit meghall az ember, illetve hallja az elzengett védamantrákat. Ugyanakkor a hallás jelenthet szóbeszédet is. A vyasanam túlzott figyelmet, felfokozott ragaszkodást, de elhajítást, elhagyást is jelenthet – így vyasanam śrutau utal a szóbeszéd elhajítására, figyelmen kívül hagyására is.


pradānaṁ pracchannaṁ gṛham upagate sambhrama-vidhiḥ
priyaṁ kṛtvā maunaṁ sadasi kathanaṁ cāpy upakṛteḥ |
anutseko lakṣmyām anabhibhava-gandhāḥ para-kathāḥ
satāṁ kenoddiṣṭaṁ viṣamam asidhārā-vratam idam ||64||


Adományozni, ám titokban, a házba érkező vendégről késlekedés nélkül gondoskodni,
szívességet tenni némán, míg kapott szívességről megemlékezni a gyülekezetben.
Szerénység a jólétben, és még egy leheletnyit sem fölényesen beszélni másokról.
Vajon ki taníthatta az nemeseknek e teljesíthetetlen kardél-fogadalmat?

Leheletnyit sem fölényesen: az abhi-bhū gyök fölékerekedést jelent („fölötte van”), így győzedelmeskedést vagy fölényeskedést, sértést. Teljesíthetetlen kardél-fogadalom: viṣamam asidhārā-vratam, fogadalom, amit nehéz megtartani, olyan, mint kard élén egyensúlyozni. Kötéltánc-fogadalom, mondhatnánk magyarul.
Vajon ki taníthatta a nemeseknek ezt a viselkedést, teszi fel a költői kérdést Bhartrhari – senki, a nemesek spontán viselkednek így, éppen ettől nemesek. Nincs szükségük önigazolásra, ezért cseppet sem fölényeskednek, egyszerűek szerények.


2021. február 20., szombat

fordítás vagy ferdítés?

 
Az interneten kalandozva a legkülönbözőbb véleményekkel találkozhatunk. Íme egy:


„Prabhupáda az össze könyvében torzít, hogy mindenhol rávasalja Krisnára a »Parabrahman« »Bhagaván« megjelöléseket, miközben másokat is jelöltek így. Az milyen fordítás a Gítában, hogy a Paranirvánát »isten országának« fordítja. De megszámlálhatatlan fordítási ferdítés van csak a gítában.”


Mondhatnánk, hogy a szöveg hangulata láthatóan nem a józan igazságkeresés jegyében született, s hát azért van az embernek két füle: egyiken be, a másikon ki. Mégis – azt gondolom – érdemes megfontolni, vajon van-e igazsága, legalább magva az igazságnak… van-e, amiből tanulhatunk.

Elhangzik egy állítás: Sríla Prabhupád fordításai ferdítések, és ezt az állítást megalapozó két példa. Tekintsük át ezeket sorban: mi a fordítás, mitől jó egy fordítás, különös tekintettel a Bhagavad-gítára, s vizsgáljuk meg a hivatkozott példákat is.

A fordítás célja általában, hogy az olvasó a lefordított művet olvasva olyan élményben részesüljön, mintha az eredeti szöveget eredeti nyelven olvashatná. Ez viszonylag egyszerű feladat akkor, ha a szöveg és az olvasó gondolkodásmódja, világlátása hasonló… ám ha a távolság nagy a szöveg és az olvasó közt, akkor ez a feladat egyre összetettebb – egyre hosszabb hidat kell építenie a fordítónak.

Olykor a fogalomkészletek is nagyon eltérnek: a kedvenc példám a dharma, melyet fordítanak erényként, vallásként, törvényként, jogként is. A szó tulajdonképpen a dhṛ (fenntart) igéből származik, s a világrendnek azt az egységes szövetét jelenti, mely áthatja a mindenség minden elemét, keresztül-kasul, miként a szövetet a lánc- és vetülékfonal. A fordító ebből az értelmezéshalmazból persze megpróbálhatja az adott szövegösszefüggés szerinti legjobb szót kiválasztani, ám az óhatatlanul töredékes marad, nem képes visszaadni az eredeti fogalom minden árnyalatát.

Másik – részben az előzővel összefüggő – nehézség lehet a szavak többféle jelentése. Nézzünk ismét egy konkrét példát. Az átman kifejezés használatos visszaható névmásként* (magam), utalhat a transzcendens lélekre, mely az élőlény legbenső önvalója, a Legfelsőbb Lélekre, azaz Istenre, továbbá jelenthet sajátságot, jelleget vagy intellektust is.

* Érdekes adalék, hogy az arab naszf szó szintén kettős értelemű, használatos visszaható névmásként, valamint a lélek alsó, állati, gonosz, szenvedélyteli felére utaló kifejezésként. Míg a szanszkrt önmagára nézve a transzcendens részt látja, az arab a leküzdendő vágyakkal teli lelket.


A példaként vizsgáljuk meg a Bhagavad-gítá 2.55. strófáját:

prajahāti yadā kāmān sarvān pārtha manogatān |
ātmany evātmanā tuṣṭaḥ sthita-prajñas tadocyate ||


Íme egy nagyon szó szerinti nyersfordítás:
Ardzsuna! (pārtha) Amikor (yadā) elhagyja (prajahāti) mind (sarvān) a gondolataiban felötlő (manogatān) vágyakat (kāmān),
és csupán (eva) az átmanban (ātmani) elégedett (tuṣṭaḥ) az átman által (ātmanā), akkor (tadā) nevezik (ucyate) megállapodott értelműnek (sthita-prajñaḥ).

Vekerdi József fordításában visszaható névmásként értelmezi az átman szót (mint a fordításában más helyen is gyakran), ami nem rossz, ám értelemszűkítő, megfosztja a szöveget az átman minden más árnyalatától: „Aki szívének minden vágyáról lemond, Prithá fia, és megelégszik önmagával önmagában, azt nevezik elnyugodott elméjűnek.”

Lakatos István Vekerdi József prózai fordítását szedte versbe: ezzel hozzáadva az élményhez (a szanszkrt szöveg is verses), ugyanakkor el is véve belőle, hiszen a kötött formába öntött szöveg könnyen veszít a precizitásából:
„Ki a vágyról lemond, Pártha,
Énjét Énjébe zárva be,
s önmaga társa tud lenni,
nyugalomban az révül el.”

Lássuk most Bhaktivédánta Szvámí fordítását (az első magyar nyelvű kiadás, Az eredeti Bhagavad-gítá alapján):
„Óh, Pártha, amikor az ember feladja az elme által kitalált érzéki vágyak összes fajtáját, és elméje egyedül az önvalóban elégül ki, akkor nevezhető tiszta transzcendentális tudatúnak.”

A fordításban látható, egyes szavak értelmező bővítményeket, akár félmondatokat kapnak. Nézzük a részleteket: az „átman által az átmanban elégedett” fordulatot Bhaktivédánta Szvámí Prabhupád egészen másként értelmezi, mint az előző fordításunk. Ám megoldása teljességgel összhangban van Baladév Vidjábhúsannal, aki így ír kommentárjában: „az átmanban azaz a visszafogott elmében az átman által, mely tündöklő, és önmegnyilvánult boldogság az eredeti természete” (ātmani pratyāhṛte manasi bhāsamānena sva-prakāśānanda-rūpeṇātmanā svarūpeṇa). Az „elme által kitalált érzéki vágyak” a manogatān kāmān értelmezése. A mano-gata gondolatban felötlőt, vagy szívben ébredőt jelent, szó szerint „gondolatban menő”, erre utal az „elme által kitalált” szófordulat.

Jól látható a törekvés, hogy a képviselt iskola tanítása szerint értelmezze a Gítá versét… és igen, ezzel ő is korlátozza a szanszkrt szöveg jelentéskörét, éppúgy, ahogy más fordítások is teszik.

A második kiadásban (Bhagavad-gítá úgy, ahogy van) megjelent szöveg további értelmezést hoz: „Óh, Pártha! Amikor az ember lemond az érzékkielégítésre irányuló valamennyi vágyról, melyet az elme kitalációja hoz létre, s ekképpen megtisztult elméje egyedül az önvalóban talál elégedettségre, akkor azt mondhatjuk róla, hogy tiszta, transzcendentális tudata van.”

Melyik a jó fordítás? A szöveg szerint mindegyik lehet helyes, bár egészen mást jelentenek. Hadd tegyem hozzá, hogy a szanszkrt nyelven írók szívesen játszanak a szavak többes jelentéseivel. A szövegek gyakran többértelműek, és ez szándékos: beavató irodalmat alkotnak, nem a mai értelemben vett tudományos igényű művet, vagy értelmező, tanító szöveget. A cél nem az ismeret közlése, hanem az olvasó felismerésre vezetése. Az efféle tanítás talán legnyilvánvalóbb példáját a Cshándógja-upanisadban találjuk, ahol Pradzsápati Brahmá tanítja Indrát és Virócsanát. Virócsana megelégszik a hallott tanítással, betű szerint fogadja be, így nem ismeri fel, hogy a teljességnek csupán a töredékéhez jutott hozzá. Teljesnek véli a töredéket, s mert az ő számára az elegendő, a további kutatásra sem képes… becsukja a fülét és az elméjét. Már nem kutat, mert úgy véli a tudás birtokába jutott. Szemben Indrával, aki érett-bölcsen tovább kérdez, így a mester a tudás további szeleteivel is megajándékozza őt.

Mit tehet a fordító, aki egy ilyen jellegű szöveg bemutatására adja a fejét? Egyik lehetőség, hogy megpróbál az eredeti szöveghez minél szorosabban ragaszkodni, a nehezen fordítható fogalmakat (mint a dharma) meghagyja az eredeti nyelven, és jegyzetekkel, kommentárral segíti az olvasó tájékozódását, lehetőség szerint meghagyva a beavató jelleget – vagy megtartani a homályt, ahogy a szöveg bírálói mondanák. Így a szöveg nehezen olvasható lesz, az olvasók nagyon komolyan érdeklődő, szűk köre számára lesz emészthető.
Másik lehetőség, hogy a fordító olvasmányossá teszi a szöveget, ám ez – ahogy láttuk – a szöveg sokrétűségének kárára a fordító által preferált értelmezési irányba tereli az olvasót.

Megesik, hogy a fordító kifejezett szándéka a szöveg értelmezési lehetőségeinek szűkítése. Amennyiben a fordító valamely vallási/filozófiai iskola képviselője, természetes, hogy a saját hagyományának fényében látja és láttatja a szöveget. Mi is a fordítás célja? hogy az olvasó a lefordított művet olvasva abban az élményben részesüljön, mintha az eredeti szöveget eredeti nyelven olvasná. Ezt az élményt adja a fordító ekkor is: az őáltala megtapasztalt élményt adja tovább. Baj ez? Nem, ha az olvasó pontosan tisztában van a ténnyel: olvasom a Bhagavad-gítát, ahogy azt a fordító (és az iskola, melyet a fordító képvisel) látja.

És Bhaktivédánta Szvámí Prabhupád nem árul zsákbamacskát. Művének előszavában erről ír: „Egyetlen szándékunk Az Eredeti Bhagavad-gítá kiadásával az, hogy a feltételekhez kötött tanulót ugyanazon cél felé tereljük, mint Krsna... Ezt a szándékát a Bhagavad-­gítában említi, s ezt nekünk az eredeti szerint, szóról-szóra kell elfogadnunk, mert máskülönben semmi értelme annak, hogy a Bhagavad-gítá és az elbeszélő, Srí Krsna megértésén fáradozzunk… az Urat az Istenség Legfelsőbb Személyiségeként kell elfogadnunk, miként közvetlenül így tett Ardzsuna is, Krsna első tanítványa. A Bhagavad-gítát ilyen módon lehet valóban hitelesen megérteni, és így az emberi élet küldetése érdekében gyümölcsöző is a társadalom számára. … Ezért reméljük, hogy az embereknek igen nagy hasznára válik az általunk közreadott Eredeti Bhagavad-gítá, s ha csak egy valaki is Krsna tiszta bhaktájává válik, próbálkozásunkat már sikeresnek könyvelhetjük el.”

Sríla Prabhupád a Csaitanja-követő gaudíja vaisnava iskola képviselője. Ebben az iskolában két jelentős Gítá-kommentátori hagyomány él. Az egyik Visvanáth Csakravartíhoz (17. sz.) kötődik, aki Srídhar Szvámí (15. sz.) híres kommentárjára támaszkodva írta meg saját értelmezését, a másik Baladév Vidjábhúsan (18.sz.) nevéhez fűződik, aki a gaudíja iskola Védánta-kommentárjának is szerzője. Bhaktivédánta Szvámí Prabhupád Baladév Gítá kommentárja alapján írta meg saját művét – ezért is ajánlja az első oldalon neki, „aki olyan szépen megmagyarázta a védánta filozófiát Góvinda-bhásja című művében.”
A teljesség kedvéért hadd mondjam el, hogy Bhaktivédánta Szvámí Prabhupád hittestvérének, B.R. Srídhar Mahárádzs Gítá fordítása a Visvanáth-féle kommentátori iskola folytatása, így a finom részletek iránt érdeklődő olvasónak jó szívvel ajánlom a két szöveg párhuzamos tanulmányozását – nem a versenyeztetés, hanem a kétféle értelmezés más látószögének tanulmányozása okán. Kiegészítve természetesen más Gítá fordításokkal, értelmezésekkel is.

Találkozni olyan érveléssel is, mely határozottan elutasít minden más értelmezést. Én csak X könyveit olvasom! – mondja az ilyen tanítvány. Amíg nem szilárdult meg a kereső elszánása, hite, nem baj, ha csak egyféle értelmezésre fókuszálja figyelmét, őt a sokféleség valóban csak megzavarná. Ám a meggyökeresedett kizárólagosság szektás gondolkodáshoz vezet. És bár elfogadható az érzelem, mely azt mondja: „a mesterem értelmezése az abszolút tökéletesség, nem is vagyok kíváncsi másra”, az igazság keresője legyen széles látókörű.

Visszakanyarodva az eredeti felvetéshez: ferdítés az ilyen fordítás? Meggyőződésem szerint nem, hiszen nem a szöveg jelentésének megmásításáról van szó, csupán a sokszínű értelmezési lehetőség szűkítéséről – ami a fordításnak egyébként is gyakori hozadéka. Értelemszerűen: aki a fordítóétól eltérő következtetést vall magáénak, nem lesz elégedett az ilyen fordítással, hiányolja belőle a saját felfogását, saját hitét, ám ettől még nem ferdítés, hanem értelmező fordítás, csak éppen másként.
Személy szerint én jobban kedvelem a szanszkrt szöveget inkább követő fordítást, melyben világosabban elkülönül a fordítás és a kommentár – már csak azért is, mert úgy egyértelműbb a viszonyítási pont, így jobban kiviláglik a kommentátor gondolkodásmódja – de láthatóan az indiai fordítók általában értelmező fordítással adják közre gondolataikat. És ez érthető is. Nem túlzás, hogy a Gítának könyvtárnyi fordítása, értelmezése jelent már meg, az indiai olvasó számára a viszonyítási pont így adott, az olvasó nem ezért veszi kezébe a művet.

Mit értékelhetnénk ferdítésnek? A ferdítés eltérés valamihez képest… de mitől? Amennyiben Sríla Prabhupád értelmezése eltérne a számára kiindulásként megjelölt gaudíja kommentátori hagyománytól, és az eltérésnek nincs komoly megalapozottsága, akkor az olvasó joggal ráncolhatná a homlokát. Vagy: ha maga a gaudíja értelmezés hordozna a szanszkrt szöveg tükrében belső ellentmondásokat, azt tekinthetnénk ferdítésnek. Más értelmezéstől való eltérést azonban a komoly kutató nem tekinthet annak.

Ezzel nem azt mondom, hogy Sríla Prabhupád fordításában nem lehetnek hibák, eltérések… magam nem vizsgáltam meg a szöveget ebből a szempontból. Csupán a kereteket gondoltam végig, milyen érvek volnának relevánsak, egy erről szóló vitában.

Végezetül tekintsük át a felvetés érveit is. A Parabrahman (legfőbb brahman), Bhagaván (magasztos úr) kifejezéssel valóban nem csupán Krsnát illetik a szanszkrt nyelvű szövegek, ez így van. Bhaktivédánta Szvámí Prabhupád az általa követett szampradája értelmezését adja át a fordításában. Ez volna az egyetlen értelmezés? természetesen nem, ez egy értelmezés a sok közül. És az is hasonlóképpen téved, aki Sríla Prabhupád fordítását tekinti az egyetlen hiteles, igaz megközelítésnek – és ezzel elveti Rámánudzsa, Madhva, Srídhar Szvámí, Visvanáth Csakravartí, vagy akár Sankarácsárja kommentárjainak létjogosultságát.

A második érv: Bhaktivédánta Szvámí a paranirvánát „isten országának” fordítja. Röviden: az érv tévedésen alapul, a Gítában Sríla Prabhupádnak nincs ilyen fordítása. Hosszabb válasz: a para és a nirvána szavak együtt a 6.15. versben fordulnak elő:

yuñjann evaṁ sadātmānaṁ yogī niyata-mānasaḥ |
śāntiṁ nirvāṇa-paramāṁ mat-saṁsthām adhigacchati ||


Az így (evam), mindig (sadā) az átmanra (ātmānam) összpontosító (yuñjan), a gondolatait fegyelmező (niyata-mānasaḥ) jógí (yogī)
a békét (śāntim), a legfőbb nirvánát (nirvāṇa-paramām), az én lakhelyem (mat-saṁsthām) éri el (adhigacchati).

Bhaktivédánta Szvámí Prabhupád fordítása: „A testét, tetteit és elméjét ily módon szabályozó, az anyagi létet megszüntető misztikus transzcendentalista Isten birodalmát [Krsna hajlékát] éri el.” (Az eredeti Bhagavad-gítá)
Az Isten birodalma e versben a mat-saṁsthām (az én lakhelyem) fordítása, a nirvāṇa-paramām anyagi létet megszüntetőként került a fordításba.

2020. május 16., szombat

Rámánanda-szamvád – első lépések a tökéletesség felé



prabhu kahe – paḍa śloka sādhyera nirṇaya |
rāya kahe – sva-dharmācaraṇe viṣṇu-bhakti haya ||57||


(57) Az Úr szólt: Idézz néhány verset az élet végső céljáról!
Rámánanda Ráj így felelt: A saját dharmánk szerinti életben Isten szeretete rejlik.

Csaitanja Maháprabhu a tökéletességről kérdez: sādhyera nirṇaya. A sādhya szó gyöke a sādh – befejez, lezár, tökéletessé tesz ige, a sādhya pedig az ebből képzett beálló melléknévi igenév: befejezendő, tökélyre viendő – főnévként maga a tökéletesség. A nirṇaya a nir-ṇī – elvezet, elvisz gyökből eredő szó – elvezeti, elviszi a bizonytalanságot, eloszlatja a felmerülő kételyeket: az érvek és ellenérvek alapos vizsgálata után a szóban forgó tárgy pontos tisztázása (lásd: Njája-szútrák 1.1.41.)
Idézz verset a tökéletességről szóló megállapítással – hangzik tehát a kérés –, olyan verset, ami eloszlatja az esetleges kételyeket, ezért valóban végérvényes. A sādhya, mint tökéletesség itt több, mint bármilyen részletet, bármilyen munkát tökéletesen elvégezni – mondjuk művészi tökéllyel befűzni a cipőnk –, a kérdés az egész életút tökéletességéről szól.
Mondják, hogy nem a szavak, hanem a tettek mutatják meg, kik vagyunk. Bár nehezebben kifürkészhető, ám a szavak és a tettek mélyén az eszményeink irányítanak bennünket… így voltaképpen az eszményeiről ismerszik meg az ember. Csaitanja az eszményeiről kérdezi Rámánanda Rájt, s ez nyilvánvalóvá teszi: emelkedett beszélgetés kezdődik. Kérdések és válaszok sorakoznak majd a tökéletességről, egyre mélyebbre, egyre bensőségesebb témák felé vezetve az olvasót.

Az első válasz, a tökéletesség első lépcsőfoka a dharma. A dharma fogalmát nehéz egy szóval kifejezni magyarul: jelent vallást, erényt, kötelességet, törvényt, jogot, jámborságot... s ezt mind együtt. Talán közelebb jutunk a fogalomhoz, ha ismét csak a szó eredetét vizsgáljuk: a dhṛ ige jelentése fenntart. A dharma így az az elv, ami fenntartja a mindenséget. S ebben a fenntartásban mindenkinek megvan a maga hivatása, ez az ő saját (sva) dharmája. Tulajdonképpen nem is egyféle saját dharmánk van: férfi vagyok vagy nő, felnőtt vagy gyermek – e változó helyzetekből megannyi eltérő kötelesség, megannyi dharma fakad. S mindezen változó körülmény mögött ott az állandó, örök dharma: Isten szeretetének viszonzó részesévé válni – ez a lélek örök dharmája. A sva-dharma első közelítésben tehát a pillanatnyi körülményeinkből fakadó tettek – megtalálni a helyünket a világban, beilleszkedni annak rendjébe. Nem a világi hatalmasságok által megszabott rendbe, hanem az isteni rendbe – s mert felismerem és megélem az Istenhez tartozást, ezért így, a dharmám szerint élve az életem, egyben Isten oltalmába is helyezem magam.

Csaitanja Maháprabhu kérésének eleget téve a szva-dharma szerinti életről Rámánanda Ráj a Visnu-purána versét idézi:

varṇāśramācāra-vatā puruṣeṇa paraḥ pumān |
viṣṇur ārādhyate panthā nānyat tat-toṣa-kāraṇam ||58||


(58) A varnásram szerinti életet élve a Legfőbb Személyt,
Visnut imádja a ember – nincs is más út az ő elégedettségének kivívására.
(Visnu-purána 3.8.9.)

A varnásram-dharma az ember helyét írja le a világban. A varna társadalmi rendet, míg az ásram (kunyhó, menedék) itt az életszakaszt, s az életszakaszból, az életkorból fakadó helyénvaló viselkedést jelenti. Megmerevedett társadalomban a varnák szerinti kötelességek a születésből következő előjogok és kényszerek, ám a Bhagavad-gítá másként határozza meg a varnákat: azok a tulajdonságok (guṇa), és a hozzájuk kötődő tevékenységek (karma) szerintiek (Bg. 4.13.). A Gítá 18. fejezetében a varnák azonosítását leíró jellemzők felsorolása után Krsna így fogalmazza meg Visnu-puránában is kifejtett gondolatot:

sve sve karmaṇy abhirataḥ saṁsiddhiṁ labhate naraḥ |
sva-karma-nirataḥ siddhiṁ yathā vindati tac chṛṇu ||45||
yataḥ pravṛttir bhūtānāṁ yena sarvam idaṁ tatam |
sva-karmaṇā tam abhyarcya siddhiṁ vindati mānavaḥ ||46||


(45) A saját kötelességét végző, s abban elégedett ember a tökéletességet éri el.
Halld most, a saját kötelességének szentelődő miképpen éri el e tökéletességet!
(46) Akitől a lények erednek, s aki e mindenséget kifeszítette –
tökéletességre jut, ki
őt imádja a saját kötelessége végzésével. (Bg. 18.45-46.)

A Bhagavad-gítá teljes szövegében két olyan vers is található, melyek csupán kis eltéréssel, szinte szóról szóra megismétlődnek. Az egyik a 3.35. (melynek párja a fenti gondolat lezáró verse: 18.47.), miszerint jobb, ha az ember a saját dharmája szerint él, még ha tökéletlenül is, mint ha másét élné. A másik a 9.34 (és a 18.65): „Gondolj (mindig) rám, légy a hívem, imádj engem, hódolj nékem!” Az ismétlés kiemeli e két gondolat jelentőségét. Olyan e két gondolat, akár egy híd két pillére. Az innenső parton: találd meg a helyed a világban (sva-dharma), a túlparton pedig az egyhegyű, önátadó szeretet (bhakti). E két pillér között feszül a híd maga, ami az átjárót jelenti a két part közt. Ezek a Gítá témái sorban: a vizsgálódás, az áldozatos cselekvés, a transzcendentális tudás és Isten imádata. Rámánanda Ráj – mint látjuk – ehhez hasonló gondolati ívet jár majd be: a szva-dharmától az istenszeretethez vezet bennünket, s még azon is túl.

A Visnu-purána verse szenvedő szerkezetű. A magyar nyelv nem használja ezt a mondatszerkesztést, a puránai szanszkrt sem gyakran. A szenvedő (passzív) szerkezet azt emeli ki, hogy Visnu, és nem más az imádott Legfőbb Személy, ő az, akit a társadalmi- és életrendek szerinti viselkedéssel imádnak az emberek („ő van imádva”)… ez számít, s nem az imádó személye. A „nincs is más út az ő elégedettségének kivívására” felkiáltás nyilván túlzás – ez kiviláglik majd Csaitanja válaszából. A Visnu-purána vonatkozó részében Szagara király Visnu imádatáról kérdezi a bölcs Aurvát – és Aurva válaszában a királyt biztatja, az ő figyelmét fókuszálja ezzel a buzdítással.

Ugyanez a tétel Gandhi árnyalt megfogalmazásában így hangzik: „Minden emberi célok legnemesebbike: Isten odaadó tisztelete. Az istentisztelet legmagasabb formája abban áll, hogy Isten művét végezzük, engedelmeskedve az erkölcsi törvénynek és érdek nélkül szolgálva az emberiséget.” (Gandhi: Az erkölcsiség vallása)

prabhu kahe – eho bāhya, āge kaha āra |
rāya kahe – kṛṣṇe karmārpaṇa sarva-sādhya-sāra ||59||


(59) Az Úr szólt: Mindez csak a felszín, kérlek, mondd tovább!
Rámánanda Ráj így felelt: Krsnának ajánlani tetteinket – ez minden tökéletesség leglényege.

Eho bāhya, szó szerint: ez külsődleges – felel Csaitanja –, ez csak a felszín, hatolj mélyebbre! A szva-dharma szerinti élet fontos a világban, ám ez csupán az első lépés, az Istent kereső előtti távlatok jóval messzebbre mutatnak. Rámánanda Ráj következő javaslata, a tökéletesség felé vezető út következő lépcsőfoka tetteink Istennek ajánlása. A pillanatnyi helyzetünkből fakadó relatív dharma beteljesítése utáni lépés a lélek örök dharmájának megélése. Teljességgel Istennek ajánlva a tetteinket, életünket, s ezzel kezünket nyújtani feléje: itt vagyok Uram, nézz rám, emelj magadhoz!

yat karoṣi yad aśnāsi yaj juhoṣi dadāsi yat |
yat tapasyasi kaunteya tat kuruṣva mad-arpaṇam ||60||


(60) Amit teszel, amit eszel, amit áldozol, amit adsz,
és amit vezekelsz – ó, Kauntéja –, tedd azt nékem tett felajánlásként!
(Bg. 9.27.)

prabhu kahe – eho bāhya, āge kaha āra |
rāya kahe – svadharma-tyāga ei sādhya-sāra ||61||


(61) Az Úr szólt: Mindez csak a felszín, kérlek, mondd tovább!
Rámánanda Ráj így felelt: Saját dharmánk feladása – ez a tökéletesség leglényege.

A dharma követése biztos talajt jelent számunkra, és tetteink felajánlásával ki is nyújtottuk kezünket Isten felé. Amikor érezzük, hogy ő is megragadta a kezünket, mellékesé válik a világban való megalapozottság… mi történik velünk? helyünkön vagyunk-e? biztonságban vagyunk-e? mellékes, hiszen az ő tenyerén létezünk, az ő oltalmában élünk. Az ember ekkor nem szembefordul a dharmával, vagy eldobja azt… egyszerűen mellékessé, jelentéktelenné válik. Többé nem a világot működteti, hanem csupán Istenért él.

ājñāyaivaṁ guṇān doṣān mayādiṣṭān api svakān |
dharmān santyajya yaḥ sarvān māṁ bhajet sa ca sattamaḥ ||62||


(62) „Ki így megismervén a (gyakorlásukból fakadó) erényeket (s a hanyagolásukból származó) hibákat, az általam előírt
minden saját dharmát egészen feladja, s engem imád, ő a legkiválóbb.”
(Bhág. 11.11.32.)

A Bhágavata-purána tizenegyedik éneke Krsna és Uddhava párbeszédét írja le – ez az Uddhava-gítáként ismert szöveg. Kit tekintesz a jámbor léleknek? – kérdi Uddhava, Krsna pedig felel: aki könyörületes az élőlényekkel, nem árt senkinek sem, béketűrő… s a felsorolás után következik a fenti vers: továbbá a dharmát feladva-feledve imád engem, az a legkiválóbb. Majd így folytatja:

jñātvājñātvātha ye vai māṁ yāvān yaś cāsmi yādṛśaḥ |
bhajanty ananya-bhāvena te me bhakta-tamā matāḥ ||


Akik akár ismernek, akár nem ismernek engem úgy, ahogy valójában vagyok,
ám egyhegyű szívvel engem imádnak, őket tartom a legkiválóbb híveimnek. (Bhág. 11.11.33.)

A Bhagavad-gítá végkövetkeztetése ugyanez:

sarva-dharmān parityajya mām ekaṁ śaraṇaṁ vraja |
ahaṁ tvāṁ sarva-pāpebhyo mokṣayiṣyāmi mā śucaḥ ||63||


(63) Minden dharmát feladva, hozzám, az egyetlen menedékhez jöjj!
Megszabadítalak téged minden bűntől, ne félj!
(Bg. 18.66.)

Mindkét versben ugyanazzal a két mozzanattal találkozunk: a dharma feladása (dharma-tyāga) mellett az Isten előtti meghódolással (kṛṣṇa-śaraṇāgati).

prabhu kahe – eho bāhya, āge kaha āra |
rāya kahe – jñāna-miśrā bhakti sādhya-sāra ||64||


(64) Az Úr szólt: Mindez csak a felszín, kérlek, mondd tovább!
Rámánanda Ráj így felelt: A megértéssel társult szeretet – ez a tökéletesség leglényege.

Vajon mi következik a világi léttől való eltávolodás után? Az ember értelmes lény. Kutatja és megismeri a világot, a tapasztalatait összegzi és rendszerezi, következtetéseket von le belőlük, és ezek alapján cselekszik. Ez a megszokott metódus… természetes hát Isten kifürkészésének, megismerésének, megértésének vágya is. Az anyagvilágot maga mögött hagyva a megismerés tárgya óhatatlanul Isten lesz, még ha a közeledés alapvetően a szeretetteljes imádat is.

A lelki létezés kiválóságát illusztrálva Rámánanda Ráj a Bhagavad-gítá versét idézi:

brahma-bhūtaḥ prasannātmā na śocati na kāṅkṣati |
samaḥ sarveṣu bhūteṣu mad-bhaktiṁ labhate parām ||65||


(65) A brahman-létét (felismerő), elégedett ember nem bánkódik és nem is vágyakozik.
Egyenlő minden lénnyel, s (így) az irántam való legfőbb szeretet éri el.
(Bg.18.54.)

Mit jelent a brahman-lét? Mi következik az anyagvilágtól való eltávolodásból? A Bhagavad-gítában az alábbi támpontokat találjuk: már nem függ az anyagi létezéstől, a kötőerők késztetésein túllépve felülemelkedik a világi kettősségeken (5.23.), ezért bensejében örvend, onnan meríti örömét, önragyogó (5.24.). Felismerve önnön lelki létét ezzel a szemmel tekint mindenkire, így környezetét is egyenlően szemléli (5.18.). Látja a minden létezőben lakozó átmant, ugyanakkor e létezőket az átmanban látja (6.29.), így Istent látja mindenhol.

prabhu kahe – eho bāhya, āge kaha āra |
rāya kahe – jñāna-śūnyā bhakti sādhya-sāra ||66||


(66) Az Úr szólt: Mindez csak a felszín, kérlek, mondd tovább!
Rámánanda Ráj így felelt: A megértés (vágyától) mentes szeretet – ez a tökéletesség leglényege.

Vajon szükség van-e a tudásra, vagy sem? A cél nem a tudás, Isten megértése, hanem Isten szeretete. A bhakti nem puszta elmélet, több, mint töprengeni az élet végső céljáról. És milyen Isten? egyszerűen felmérhetetlen. Ezért az upanisadok is paradoxonokban szólnak róla. Például az Ísa-upanisad így:

anejad-ekaṁ manaso javīyo
nainad-devā āpnuvan pūrvam-arṣat |
tad-dhāvato’nyān atyeti tiṣṭhat
tasminn-apo mātariśvā dadhāti ||4||
tad ejati tan naijati tad dūre tad v antike |
tad antar asya sarvasya tad u sarvasyāsya bāhyataḥ ||5||


(4) Mozdulatlan az Egy, (bár) a gondolatnál is sebesebb,
a félistenek számára is elérhetetlen, ő halad az élen.
Áll ő, (mégis) minden futót megelőz,
benne hordozza Mátarisvá a tettet.
(5) Jár is, meg nem is, távol van, mégis közel.
Ott van mindenben, (ugyanakkor) mindenen kívül is.

Folytathatnánk a sort a Svétásvatara-upanisaddal: „mintha érzékek árnyalnák, ám nincsenek érzékei” (3.17.), „nincs keze sem lába, mégis ő a leggyorsabb, s elfogadó, szem nélkül lát, fül nélkül hall…” (3.19.), „kisebb a legkisebbnél, ám nagyobb a leghatalmasabbnál…” (3.20.) Csupa ellentmondás... éppen azért mert ő a gondolkodásunk bármiféle kategóriáján kívül áll. „Ahonnan a szavak visszafordulnak, s gondolattal sem elérhető” (yato vāco nivartante aprāpya manasā saha, Taitt.up. 2.4.1.)... léte szétfeszíti a gondolkodás, a logika kereteit. A véges emberi gondolkodás nem képes befogadni a végtelen Istent. És mégis, Isten végtelenségének ékes bizonyítéka, hogy ő képes feltárni magát a véges ember számára. A Katha upanisad így ír erről:

āsīno dūraṁ vrajati śayāno yāti sarvataḥ |
kastaṁ madāmadaṁ devaṁ madanyo jñātumarhati ||21||
aśarīraṁ śarīreṣvanavastheṣvavasthitam |
mahāntaṁ vibhumātmānaṁ matvā dhīro na śocati ||22||
nāyamātmā pravacanena labhyo
na medhayā na bahunā śrutena |
yamevaiṣa vṛṇute tena labhyaḥ
tasyaiṣa ātmā vivṛṇute tanūṁ svām ||23||
nāvirato duścaritānnāśānto nāsamāhitaḥ |
nāśāntamānaso vā’pi prajñānenainamāpnuyāt ||24||


(21) Ülve messze megy, s fekve jut el mindenhova –
e józan s mámoros Istent ki más ismerhetné?
(22) A múlandó testekben lakozó testetlent,
a hatalmas, dicső Lelket ismerve a bölcs nem búsul soha.
(23) Ez a lélek tudós magyarázatokkal, mérhetetlen értelemmel, de sok-sok hallással sem érhető el.
Csakis az érheti el, akit ő választ magának, s néki saját formájában mutatkozik.
(24) Aki elállt a gonosztól, (érzékei) békések, értelme szilárdan összpontosított,
elméje higgadt, az helyes ismerettel elérheti őt. (Katha-upanisad 1.2.21-24.)

Túl van ő az emberi értelem keretein, egyszerre a hűvös józanság, és a mámoros boldogság. Mégis megközelíthető, sőt, szerető híveinek megmutatja magát igaz valójában... vajon kiknek? A 23. vers szerint a választottjainak, ám a 24. vers szerint békés érzékű és elméjű, egyhegyű értelmű tisztaszívű ember helyes ismerettel elérheti őt. Mégsincs ellentmondás a két vers között: a 24. vers a szádhanát írja le, a lehetőséget, ami a gyakorló kezében van, a 23. vers pedig az isteni könyörület fontosságára hívja fel a figyelmet: e kegy nem érdemelhető ki, indokolatlan. A 24. vers helyes ismerete, értelme (prajñāna) helyes értelmet, helyes felismerést, ráébredést jelent, éppúgy, mint a Bhagavad-gítában: „Az örökre nékem szentelődőknek s engem imádóknak megadom azt a szeretettel átfűtött értelmet, amivel eljuthatnak hozzám.” (Bg. 10.10. teṣāṁ satata-yuktānāṁ bhajatāṁ prīti-pūrvakam | dadāmi buddhi-yogaṁ taṁ yena mām upayānti te ||)

Így válik mellékessé a megismerés a szeretet mellett, ahogy azt a Bhágavata-purána szavai illusztrálják:

jñāne prayāsam udapāsya namanta eva
jīvanti san-mukharitāṁ bhavadīya-vārtām |
sthāne sthitāḥ śruti-gatāṁ tanu-vāṅ-manobhir
ye prāyaśo'jita jito'py asi tais tri-lokyām ||67||


(67) A tudás iránti törekvést messze hajítva előtted hódolnak.
Szentséggel betöltött, a sásztra által vezérelt életük csakis néked ajánlják,
s bár a helyükön megállapodottak ők, tetteik, szavaik és gondolataik révén
e világban legyőznek téged, Győzhetetlen Uram!
(Bhág. 10.14.3.)

A vers a Krsnának hódoló Brahmá fohászából vett részlet. A teremtés hajnalán Brahmá négy száján keresztül nyilvánul meg a véda, a szakrális tudás. És most e Brahmá szájain keresztül száll a fohász: a szent tudást messze hajítva néked hódolók – azáltal, hogy életüket Istennek ajánlják, a néki ajánlott szeretetük révén – felülkerekednek a győzhetetlen Istenen.


A sorozat többi írása itt érhető el: Rámánanda-szamvád

2019. október 19., szombat

a tanító viselkedése


A Manu-szanhitá második fejezete a dharmát, annak megélését, továbbadását elemzi… az alábbiak a tanítványságról szóló részből a tanítót jellemző versek.


ahiṁsayaiva bhūtānāṁ kāryaṁ śreyo'nuśāsanam |
vāk caiva madhurā ślakṣṇā prayojyā dharmam icchatā || 159 ||


A teremtményeknek tanácsolja a számukra legjobbat, teljesen erőszak nélkül.
A dharmát vágyó szavai legyenek édesek és kedvesek.

A dharmát vágyó (dharmam icchat) megjelölés a dharmát a dharma szerint tanítóra vonatkozik. Mindenkit tanít ő, az egész élete tanítás – ezért használja a szöveg a teremtmény (bhūta) szót. A Manu-szanhitá mérvadó kommentátora, Médhátithi részletezi is: a tanító feleségét, gyermekeit, szolgáit, tanítványait és testvéreit egyaránt tanítja, nyilván mindüket másként. Hogy mire tanítja? arra, amire a tanítottnak valóban szüksége van, ami a számára a legjobb. Fontos kritérium, hogy erőszak nélkül – ez árnyalja az anuśās igét, ami tanácsolást, meggyőzést, de irányítást, utasítást is jelenthet.

Médhátithi az erőszak elvetését szűken értelmezi: a tanító ne üsse a tanítványt. Az Āpastamba-dharmasūtra (1.8.28-29.) konkrétabb eszköztárat ad a tanító kezébe: először figyelmeztesse a tanítványt a helyes út követésére, ám ha az intés sikertelen marad, fenyegesse meg, s legyen büntető eszköze a böjt, a hideg vizes fürdő, végezetül a megtagadása annak, hogy a tanítvány láthassa mesterét. Ugyanakkor a „tanácsolja a számukra legjobbat” mellett ez inkább az akaratátvitel korlátozásának tűnik. A tanító legyen figyelemmel a tanítvány befogadóképességére… a nyomással, a préseléssel bánjék óvatosan.
A tanítványi kör, a gyülekezet növelésére máskor a bűntudat fölkeltése a hatásos eszköz… amire természetesen a tanító, a prédikátor nyomban felkínálja a megoldást: a megváltást, a bűnbocsánat esélyét. Ez szigorúan véve persze nem erőszak… de nem a tanítvány, inkább a tanító javát, sikerét szolgálja.

Hasonlóképpen pontosítja Médhátithi a „dharmát vágyó által alkalmazott szavak” használatára vonatkozó tanácsot is: a tanító válassza meg a hangsúlyát a hallgatósághoz mérten, így szükség esetén lehet hangos, vagy nyers. Ám amennyire lehet, igyekezzék a fenti elveket követni, és érveljen józanul: „kedves gyermekem, folytasd az olvasást, ne kalandozzon el a figyelmed! Befejezzük ezt a fejezetet, s aztán kedvedre játszhatsz a többiekkel!”

yasya vāṅ-manasī śuddhe samyag gupte ca sarvadā |
sa vai sarvam avāpnoti vedāntopagataṁ phalam || 160 ||


Kinek beszéde és elméje teljesen tiszta, és mindig őrködik is efölött,
eléri ő a Védánta által ígért eredményt mind!

nāruntudaḥ syād ārto'pi na para-droha-karma-dhīḥ |
yayā'syodvijate vācā nālokyāṁ tām udīrayet || 161 ||


Ne legyen csípős, akkor sem, akkor sem, ha rosszul esik neki valami. Ne ártson másoknak cselekedettel, de gondolatban sem.
Szavai ne ijesszék meg az embereket, s ne beszéljen közönségesen sem.

Ne legyen csípős (na aruntudaḥ syāt): az aruntuda kifejezés magyarul is ismerős: ami elevenbe (létfontosságú szerv, arus) vág (tudati). A tanító szavai olykor persze valóban elevenbe vágnak: az igazság lehet fájó. Ám legyen keze ügyében az enyhítő balzsam is. És a csípős szavak oka soha ne legyen a saját fájdalma… akkor sem, ha valóban megbántották – teszi hozzá Médhátithi.
Ne ártson másoknak cselekedettel, de gondolatban sem: a szóösszetétel más olvasatban: ne tegye azt, amiről úgy gondolja, hogy ártalmas lehet másnak. A droha (ártalom) szó gyöke a druh gyök, minek elsődleges jelentése: gyűlölködik, ármánykodik valaki ellen. Ez az ártalom forrására mutat rá: a bennünk forrongó rossz érzésekre. Még tréfából se okozzon másnak fájdalmat – inti Médhátithi az olvasót.
Szavai ne ijesszék meg az embereket: a szövegben itt álló udvij (megretten) gyök további jelentésárnyalatai: bánkódik, zavarba jön, fél valamitől, vagy szomorkodik, sajnálkozik. Mindezen hatásokat tudatosan kerülje a tanító.
Ne beszéljen közönségesen: a szöveg más olvasata: nem mondjon a mennyekbe nem vezetőt (alokyā).

2019. január 26., szombat

Gandhi


1948 január 30-án egy nacionalista hindu lelőtte Móhandász Karancsand Gandhit. 78 évet élt.
Emlékére álljon itt néhány elgondolkodtató töredék tőle:


Nem vezet út a békéhez. A béke az út.


Kétféle hatalom létezik. Az egyik a büntetéstől való félelemmel éri el a célját, a másik szeretetteljes cselekedetekkel. A szereteten alapuló hatalom százszorta hatékonyabb és maradandóbb, mint az, amelyik a büntetéstől való félelemből ered.


Mindennapi cselekedeteink legtöbbjében az erkölcsiség kérdése egyáltalán nem játszik szerepet, minthogy legnagyobbrészt csupán a konvenciók teremtményei vagyunk. Mindenesetre fontos, hogy sok dologban a konvenciót kövessük. Ha minden egyes ember a maga külön útján járna, zűrzavarnál egyéb sem lenne a világon. Ám a megszokáshoz vagy a konvenciókhoz való vak ragaszkodás harcban áll az erkölcsiséggel.
Az oly cselekvést, amely nem önként történik, sohasem nevezhetjük erkölcsösnek. Mindaddig, míg gépek módjára cselekszünk, erkölcsiségről szó sem lehet. Ahhoz, hogy valamely cselekvést erkölcsösnek mondhassunk, az szükséges, hogy öntudatosan tették légyen, mint kötelességszerű dolgot. A vak gépiesség és az öntudatos gépiesség közt különbség van. A király, ami megbocsát egy vétkesnek, evvel erkölcsös tettet visz véghez; de a szolga, ki a király bocsánatának hírét viszi, nem egyéb puszta eszköznél. Ámde, ha ez a szolga benső kötelességének érzi, hogy a király üzenetének vivője legyen, akkor megszűnik puszta eszköz lenni és cselekvése erkölcsi jelentőséget nyer.
Az oly ember, aki vakon úszik az árral, anélkül, hogy tulajdon ítéletéhez folyamodnék, sohasem tudhatja meg, mit jelent az erkölcsiség s az erény.
(Níti dharma)


Ahogyan az élettelen anyagban is van egy összetartó erő, úgy a lélekkel rendelkező lényeknél is léteznie kell egy ilyennek, és az őket összekötő erőnek a neve: Szeretet.


Bármit teszel, jelentéktelen lesz, de nagyon fontos, hogy megtedd.


A gyengék nem tudnak megbocsátani. A megbocsátás az erősek tulajdonsága.


Nem vehetik el az önbecsülésünket, ha mi nem adjuk oda.


A szeretet és az igazság olyan szoros egységet alkot, hogy gyakorlatilag nem is lehet őket szétválasztani. Olyanok, mint ugyanannak az éremnek két oldala.


Mindaddig, míg nem érzünk rokonszenvet és szeretetet minden élőlénytársunk iránt, nem mondhatjuk, hogy megértettük az erkölcs törvényét.


Képzelj magad elé egy magányos bölcset, amint egy sötét úton sétál végig pirkadat előtt, és a kezében tartott lámpással utat mutat embertársainak! Az efféle bölcsek, a világosság hordozói csak azt az utat mutathatják meg neked, amelyet hajlandó vagy követni. Ha letérnek az útról, követőik is irányt tévesztenek. Ha te lennél ez a bölcs, vajon képes lennél-e példáddal utat mutatni az embereknek?


Boldogság az, ha amit gondolsz, amit mondasz, és amit teszel, összhangban vannak egymással.


Ha mellbe lőnének, és a hé Ráma! szavakkal az ajkaimon halnék meg, csak akkor volnék valóban Mahátmá.

Gandhi szobra Londonban, a Parlament mellett

Cikkajánló:
- a társadalmat megrontó hét bűn
- tudatos választás

2018. június 16., szombat

Naróttam dász Thákur: Srí préma-bhakti-csandriká, 1.

Kedves Testvéremnek,
hálás szeretettel.

Naróttam dász Thákur dalciklusa, a „Rajongó szeretet holdsugara”. A ciklus első dalának első strófáit a vaisnavák a lelki tanítómestert magasztaló fohászként éneklik.

1.
śrī-guru-carana-padma kebala-bhakati-sadma
bando mui sābadhāna mate
jāhāra prasāde bhāi ei bhava toriyā jāi
kṛṣṇa-prāpti hoy jāhā ha'te


Srí Guru lótuszlábai (jelentik) a tiszta bhakti hajlékát,
nagy figyelemmel imádom őket.
Az ő kegye folytán, testvér!, átkelhetünk e világon,
s a Krsnához érkezés is ebből fakad.

A mester előtti meghódolás, és az alázatos közeledés szimbóluma a meditációt a mester lábánál kezdeni. A lótuszhoz való hasonlítás szokásos forma – a szépség, a nagyrabecsülés kifejezése –, ám a metafora mélyebb, a lótusz virága a nektár hajléka is, s e nektár a kévalá-bhakti. A Csaitanja Maháprabhut követő vaisnavák szóhasználatában a tiszta bhakti (kévalá-bhakti) az isteni fenségről megfeledkező szeretetre vonatkozó megjelölés. A kévalá szó jelentése kizárólagos, teljes, egész, illetve tiszta, egyszerű, zavartalan.
A mester személye és kegye az isteni kegy kiáradása. Ez a kegy vezeti a gyakorlót a születés és halál körforgásának meghaladásához, és ennek révén érheti el Krsnát is.

2.
guru-mukha-padma-bākya cittete koriba aikya
ār nā koriho mane āśā
śrī-guru-caraṇe rati ei sei uttama-gati
je prasāde pūre sarba āśā


Egyesítsd szívedben a mester lótusz-ajkáról felfakadó szavakat,
ne is kívánj semmi egyebet.
A ragaszkodás Srí Guru lábaihoz a legjobb út,
kegye folytán minden remény beteljesedik.

A strófa első sora más szövegváltozatban is ismeretes: guru-mukha-padma-bākya hṛdi kari mahāśakya – A mester lótusz-ajkáról felfakadó szavak szívedben nagy erővel ruháznak fel (mahāśakya), azaz a mester szavait szívükben őrzőknek minden lehetséges.
A minden remény (sarba āśā) természetesen nem a világi vágyakra, hanem a lelki tökéletességet célzó reményekre vonatkozik.

3.
cakhu-dān dilo jei janme janme prabhu sei
dibya-jñān hṛde prokāśito
prema-bhakti jāhā haite abidyā bināśa jāte
bede gāy jāhāra carito


Születésről születésre uram és mesterem ő, kitől a látás ajándékát kaptam.
Szívemben felragyog az isteni tudás
és a rajongó szeretet. Szertefoszlik a tudatlanság is, mind.
A védák az ő tetteit éneklik.

A látás ajándéka (cakhu-dān) arra utal, hogy a tanítvány szemei egy új világra nyílnak meg: a kihasználás világa helyett a szerető odaadás világára. A tanítvány szívében felragyog az isteni tudás, melynek elsődleges eredménye a rajongó szeretet, a préma-bhakti kibontakozása. Mellékes eredménye a tudatlanság homályának eloszlatása, ami a szeretet áramlásának útjában álló akadályok, az anarthák megsemmisülését jelenti, így árasztja majd el a szívet visszavonhatatlanul a rajongó istenszerelem.
A védák Srí Gurut magasztalják.

4.
śrī-guru karuṇā-sindhu adhama janāra bandhu
lokanāth lokera jībana
hā hā prabhu koro doyā deho more pada-chāyā
ebe jaśa ghuśuk tribhuvana


Srí Guru! Könyörület óceánja! Elesettek jóbarátja!
Világ ura, Lókanáth! Mindenség éltetője!
Ó, uram! Kérlek, légy kegyes, add meg nékem lábad árnyékát!
Dicsőséged zengi a három világ.

A lókanāth szó jelentése a világ ura, ám Naróttam dász Thákur itt mestere nevét foglalta versébe, Lókanáth gószvámít magasztalja. Ó, uram! (hā hā prabhu) a fájdalom felkiáltása: a létforgatag, a szanszára tüze perzsel, adj nékem menedéket lábaid hűsítő árnyékában!

5.
baiṣṇaba-caraṇa-reṇu bhūṣaṇa kariyā tanu
jāha haite anubhāba haya
mārjana haya bhajana sādhu-saṅge anukṣaṇa
ajñāna-abidyā-parājaya


Testem a vaisnavák lábpora ékesíti,
s ennek nyomán az istenszerető érzelmek mutatkoznak rajtam.
A szakadatlan bhadzsan a szentek társaságában megtisztít,
így a tudatlanság és illúzió vereséget szenved.

Az óind művészetekben az érzelmek leírására nem azok egyszerű megnevezése, hanem külső jeleinek (anubhāva, bengáliasan anubhāba) felsorolása szolgál. Ezért a „megmutatkozás”.
A bhadzsan (Isten imádata) a szentek társaságában megtisztít, miként a szentek társága megtisztítja a bhadzsant, mint lelki gyakorlatot.

6.
jaya sanātana rūpa prema-bhakti-rasa-kūpa
jugala-ujjvala-maya-tanu
jāṅhāra prasāde loka pāsarila saba śoka
prakaṭa kalapa-taru janu


Dicsőség Szanátannak, és Rúpának! A rajongó szeretet nektárjának (kiapadhatatlan) kútjai ők,
az Isteni Pár szerelme tölti el őket.
Kegyük folytán az egész világ elfeledi minden bánatát,
hiszen úgy jelentek meg, mint két kívánságteljesítő fa!

Felmerülhet a kérdés: a metafora miért kútról, miért nem tengerről, vagy óceánról szól? Hiszen ezek érzékletesebben jeleznék azt a kiapadhatatlanságot és végtelenséget, amit Szanátan és Rúpa művei jelentenek a vaisnavák számára. A másik fontos tulajdonság a mélység – az alámerülés a préma-bhaktiban – ez egyformán lehet jellemzője a kútnak és a tengernek is. Ám a tenger vízgyűjtő, ami különféle forrásokból származó vizeket egyesít – míg a gószvámík könyvei a vegyítetlen és makulátlan rajongó szeretet nektárjával teliek… nem keverednek mással. Másfelől a kút vize édes, szemben a tengerével.
Más szövegváltozatban a második sor így hangzik: jugala-ujjvala-rasa-tanu – az Isteni Pár szerelmének megtestesítői.

7.
prema-bhakti-rīti yata nija-granthe su-bekata
likhiyāche dui mahāśaya
jāhāra śrabaṇa haite premānanda bhāse cite
jugala-madhura-rasāśraya


Oly szépen beszélte el műveiben a préma-bhakti minden gyakorlatát
e két nagy lélek!
Őket hallgatva a préma gyönyöre árasztja el a szívet,
s az Isteni Pár szerelmének nektárja tölti meg.

Az Isteni Pár szerelmének nektárja tölti meg: szó szerint: az Isteni Pár (jugala) szerelme ízeinek (madhura-rasa) tartóedényévé vagy hajlékává (āśraya) válik.
Más szövegváltozatban a második sorban likhiyāche (írta) helyett kariyāche (megalkotta) olvasható, míg a harmadik sorban premānanda bhāse (a préma gyönyöre jelenik meg) helyett parānanda haya (a legfelsőbb gyönyör van).

8.
jugala-kiśora-prema lakṣa bāṇa yena hema
hena dhana prakāśila jāṅrā
jaya rūpa sanātana deha more premadhana
se ratana mora gale hārā


Az Ifjú Pár szerelmének százezer tűzön tisztított aranya
az ő kincsükként mutatkozik.
Dicsőség Rúpának és Szanátannak! (Hadd díszítsem) testem a rajongó szeretet e kincsével
s fűzzem nyakláncomra becses ékszerként.

Rúpa és Szanátan gószvámík az ifjú lánykák, a manydzsarík hangulatát közvetítik. Ez Rádhá-Krsna szerelmének százezer tűz által hevített, s minden salakanyagtól megtisztított aranya – a gópík rajongó szeretetében ugyanis nincs szemernyi evilági indíték, személyes vágy sem.

9.
bhāgabata-śāstra-marma naba-bidhā bhakti-dharma
sadāi kariba su-sebana
anya-devāśraya nāi tomāre kahilo bhāi
ei bhakti parama-bhajana


A Bhágavata-purána szívét, a kilencrétű bhakti-dharmát
gyakorolva mindörökkön gondosan szolgálok.
Nem keresek oltalmat más isteneknél, mondom néked, testvér:
ez az odaadó szeretet a legfelsőbb imádat!

10.
sādhu-śāstra-guru-bākya cittete kariyā aikya
satata bhāsiba prema-mājhe
karmī jñānī bhakti-hīna ihare karibe bhina
narottama ei tattva gāje


A szádhuk, a szentírás és a mester szavát eggyé téve szívemben
folyvást a rajongó szeretet árjában lubickolok.
Az istenszeretet nélkülöző haszon- és tudásvágyóktól magamagát elkülönítve
Naróttam erről az igazságról énekel.

A karmí és gjání említése nem megbélyegzés – inkább elhatárolódás az önérdek leghalványabb jelétől is. Az evilági személyes haszon vágya, a lemondással és tudással kivonni magunkat a világból – két olyan mentalitás, amitől a költő távol kíván maradni, hiszen céljaik, az anyagi élvezet (bhukti) és az üdvösség (mukti) csupán gyomok a szív kertjében a szerető odaadás, a bhakti liánja mellett.