Bejegyzések
A slókamálá blogon jobbára szanszkrt szövegek fordításai olvashatók… ez most nem az. Mégis idetartozónak gondolom, hiszen témája a bhakti, az istenszeretet. Azt javaslom, olvassuk el közösen József Attila 1925-ben írt néhány költeményét. A ciklus címe: Isten.
Mire gondolt a költő? – a legkevésbé sem szerettem ezt a kérdést az iskolában, most sem erről írnék. A költő gondolt amit gondolt, s a szavai pedig összeálltak bennem, ahogy összeálltak... az előbbiről nem tudok mit mondani, az utóbbiról azonban szívesen mesélek.
De te, Kedves Olvasó, ne a mesémmel törődj, inkább merítkezz meg a költő szavaiban. S ha benned is megszólaltak, örömmel várom a visszajelzéseidet.
Mire gondolt a költő? – a legkevésbé sem szerettem ezt a kérdést az iskolában, most sem erről írnék. A költő gondolt amit gondolt, s a szavai pedig összeálltak bennem, ahogy összeálltak... az előbbiről nem tudok mit mondani, az utóbbiról azonban szívesen mesélek.
De te, Kedves Olvasó, ne a mesémmel törődj, inkább merítkezz meg a költő szavaiban. S ha benned is megszólaltak, örömmel várom a visszajelzéseidet.
A versek nagyon szépen építkeznek: kézenfognak, és egyre közelebb vezetnek Istenhez. Nem teológiai fogalom-meghatározás és értelmezés, tanulmányok leszűrt remek végkövetkeztetései, hanem a spontán rátalálás sugárzik belőlük. Így az isteni fenség magasztalása helyett az egyszerűség és tiszta szeretet szavait olvashatjuk.
1
Mikor a villamos csilingel,
Vagy ha a kedves kenyeret szel
S elvál a kenyér a karajtól,
Az Isten megjelenik akkor.
Őt én már igen sokszor láttam;
Fáradtan feküdtem az ágyban,
Ő jött s megláttam szemlehunytan,
Éppen amikor elaludtam.
Egyszer borotvát vizsgálgatva
Ujjamat végighúztam rajta.
Nagy hideg támadt, nehéz, fojtott,
Még a csontom is megborzongott.
Gondolatban tán nem is hittem;
De amikor egy nagy zsákot vittem
S ledobva, ráültem a zsákra,
A testem akkor is őt látta.
Most már tudom őt mindenképpen,
Minden dolgában tettenértem.
S tudom is, miért szeret engem,
Tettenértem az én szivemben.
Isten ott van az egyszerű és hétköznapi szép dolgokban, az utca neszeiben, a meleg, gondoskodó szeretetben, az ételben. Miként Taittiríja-upanisad elbeszélésében: Bhrgu „felismerte, hogy az étel a brahman” (annam brahméti vjadzsánát, Taitt.up. 3.2.1.). Bhrgu számára ez az első lépés Isten felismeréséhez, majd a brahman életerő- (prána), elme- (manasz), értelem- (vigjána) és boldogság (ánanda) lényegű részeit azonosította.
Ott van ő az enyhet adó álom kapujában, s miként a létben, a nemlétben is – így ő a teljesség – folytatódik a vers.
„A testem akkor is őt látta”: nem tudatosan, hanem spontán, ösztönösen ismerem fel őt mindenben. Mindenütt az ő nyomát látom… még a szívemben is őrá találok, ez az énem legeslegmélyebb zugában rejtőző, őhozzá fűző szeretetkapocs.
A Taittiríja-upanisad Bhrgu-vallí fejezetében e felismerés így hangzik: „ő, aki (itt van) ebben az emberben, és aki (amott) a Napban, az egy.” (sza jascsájam purusé | jascsászáváditjé | sza ékah ||, Taitt.up. 3.10.4.) Ez a mély összetartozás határoz meg bennünket leginkább.
2
Hogyha golyóznak a gyerekek,
Az Isten köztük ott ténfereg.
S ha egy a szemét nagyra nyitja,
Golyóját ő lyukba guritja.
Ha hideg a föld leheverni,
A Napot nagy felhőkbe rejti
És meg-megráncigálja fürtünk,
Úgy mondja meg, hogy le ne üljünk.
Ő sohase gondol magára,
De nagyon ügyel a világra.
A lányokat ő csinosítja,
Friss széllel arcuk pirosítja.
Ő vigyáz a tiszta cipőre,
Az uccán is kitér előre.
Nem tolakszik és nem verekszik,
Ha alszunk, csöndesen lefekszik.
Hogyha a jóság csak bút hozhat,
Akkor megenged minden rosszat.
S ha velünk mégis találkozik,
Isten sohasem csodálkozik.
Az első strófa olyan, mintha József Attila Einsteinnek válaszolna, aki nem tudta elfogadni a valószínűségi függvényekkel való megközelítést: „A kvantummechanika kifejezetten impozáns. De egy belső hangocska nekem azt súgja, hogy még nem az igazi. A teória sokat elárul, de igazán nem visz minket közelebb az öreg titkaihoz. Mindenesetre, meggyőződésem, hogy ő nem dobál kockákat." (Einstein levele Max Bornnak 1926) Igen, tudom, a vers 1925 áprilisában született, de bennem mégis ez a válasz: Isten nem dobál kockát… ő golyózik a gyerekekkel! Isten játékos!
És itt nem tudom elhallgatni, hogy a szanszkrt div ige, a déva (isten) szó gyöke egyik jelentése ragyog – ezért a déva a ragyogó, fénylő létező –, ám másik jelentése játszik... ebből következően a déva játékot, szórakozást, és gyermeket is jelent. Játékos Isten – ez a koncepció mélyen benne gyökerezik a szanszkrt nyelvben is.
A költemény egészét olvasva kiviláglik József Attila második felismerése: Isten gondoskodó, szeretettel figyel és ügyel a világra.
A Bhágavata-purána háromféle megközelítésről szól: „Az Igazság látói, akik az Igazságot egységesnek ismerik, Brahmannak, Paramátmának, Bhagavánnak mondják azt.” (vadanti tat tattva-vidasz tattvam jadzs gjánam advajam | brahméti paramátméti bhagaván iti sabdjaté, Bhág. 1.2.11.) Az első vers a Brahman felismeréséről szólt. E második, a gondoskodó Isten a Paramátmá – a bennünk rejlő, a világot irányító és abban rejlő isteni aspektus.
3
Istenem, én nagyon szeretlek,
Én szíve lennék a szivednek.
Ha rikkancs volna mesterséged,
Segítnék kiabálni néked.
Hogyha meg szántóvető lennél,
Segítnék akkor is mindennél.
A lovaidat is szeretném,
Szépen, okosan vezetném.
Vagy inkább ekeszarvat fogva
Szántanék én is a nyomodba.
A szíkre figyelnék, hogy ottan
A vasat még mélyebbre nyomjam.
Ha tanár lennél, én ügyelnék,
Hogy megtanulják jól a leckét.
S odahaza a sok tanitvány
Dolgozatát is kijavitnám.
Nem zavarnálak ennél, annál,
Tudnám én jól, mire mit adnál.
S bármi efféle volna munkád,
Velem azt soha meg nem unnád.
Ha nevetnél, én is örülnék,
Vacsora után melléd ülnék.
Te az én szivemet elkérnéd
S én hosszan, sok szépet mesélnék.
Ezt a verset még csiszolgatta, formálgatta József Attila… egy későbbi változatában (1928-ban) a vers így szól:
Dolgaim elől rejtegetlek
Istenem, én nagyon szeretlek.
Ha rikkancs volna mesterséged
segítenék kiabálni néked.
Hogyha meg szántóvető lennél,
segítenék akkor is mindennél.
A lovaidat is szeretném
és szépen, okosan vezetném.
Vagy inkább ekeszarvat fogva
szántanék én is a nyomodba,
a szikre figyelnék, hogy ottan
a vasat még mélyebbre nyomjam.
Ha csősz volnál, hogy óvd a sarjat
én zavarnám a fele varjat.
S bármi efféle volna munkád,
velem azt soha meg nem unnád.
Ha nevetnél, én is örülnék,
vacsora után melléd ülnék,
pipámat egy kicsit elkérnéd
s én hosszan, mindent elbeszélnék.
A harmadik vers miről is szólhatna másról, mint a személyes Istenhez (Bhagavánhoz) fűződő szeretetteljes kapcsolatról! Aki jóbarát, aki mellé le lehet ülni közösen pipázgatni, beszélgetni. Feltárni a szívünk mélyét. Együtt dolgozunk, vállt vállnak vetve, viseljük egymás terheit. Rikkancs, tanító – ezek a költő pénzkereső tevékenységi voltak, s gyerekkorában nevelőszülőkénél lakva a jószágok legeltetéséből is kivette a részét. Úgy végezném minden munkám, hogy a te örömödre tegyek: a te lovaidat terelném, neked segítenék kiabálni, neked segítenék a dolgozatokat javítani.
Igazán szép böngészni a két vers közti finom különbségeket: második változatban a vers elején – dolgaim elől rejtegetlek – a világ nyüzsög bennem, a dolgaim uralnak, és én féltett kincsként őrizgetlek – te vagy a végső menedékem. Majd a végén: a tanító úri állás, második változatban Isten ehelyett a társadalmi ranglétra alján élő csősz lesz, akinek a tábortűz mellett ülve már nem csak a szívemben rejlő „sok szépet” mondhatom el, hanem „hosszan, mindent” elbeszélve önthetem ki a lelkem.
Brahman, Paramátmá, Bhagaván: minden fontosat elmondtunk Istenről. Egyvalami maradt még: miképp bontakoztatható ki ez a szívünk mélyén élő szeretetteljes kapocs, ez a meghitt barátság a Mindenség Csőszével?
4
Én már fiatalember lettem,
A boltba gyerek megy helyettem.
De ha Néki valami kéne,
A boltba én futnék el érte.
Fütyörészve a szép időben,
Esernyő nélkül az esőben,
A kocsiúton lenn szaladnék,
Magamra kabátot se kapnék.
De az autót frissen, fürgén,
Ha nem is töfföl, kikerülném.
Hisz ha valahogy elgázolna,
Hiába mentem én a boltba.
Megválogatnám a portékát,
Ahhoz mennék, ki olcsóbbért ád.
S mielőtt akármit elhoznék,
Hosszan, sokáig alkudoznék.
Aztán, hogy Néki odaadnám,
Jó kedvét meglátnám az arcán.
Szeme csillogna, megköszönné,
Mást nem is küldne boltba többé.
Az út a szeretetteljes szolgálat, az érzékek urának szolgálata (hrisíkésa-szévanam) ahogy a Nárada-pancsarátra verse is mondja.
Krsnadász Kavirádzs gószvámí a Csaitanja-csaritámrta mesél Rághava panditról. Rághava pandit arról volt nevezetes hogy messze földre is elment a legjobb, legédesebb kókuszdióért, akár a szokott árának a sokszorosát is hajlandó volt megadni a legeslegjobb áruért. S amikor egyszer megesett, hogy a templomszolga az ajtóban meghajolva belépett a templomba, s közben a kezével hozzáért az ajtótok felső részéhez, majd ugyanazzal a kézzel megérintette a felajánlandó kókuszt is, Rághava nyomban kihajíttatta a kókuszokat, mondván, hogy tisztátalanná váltak. Az ő számára a tökéletesség ilyen: a Mindenség Urának az abszolút legjobbat felajánlani.
József Attila világában nem ez a tökéletesség: alaposan megválogatja az árut, ár-érték arányban a legjobbat megtalálva, arra is hosszan alkudva – ő ezt látja a legtökéletesebbnek.
1
Mikor a villamos csilingel,
Vagy ha a kedves kenyeret szel
S elvál a kenyér a karajtól,
Az Isten megjelenik akkor.
Őt én már igen sokszor láttam;
Fáradtan feküdtem az ágyban,
Ő jött s megláttam szemlehunytan,
Éppen amikor elaludtam.
Egyszer borotvát vizsgálgatva
Ujjamat végighúztam rajta.
Nagy hideg támadt, nehéz, fojtott,
Még a csontom is megborzongott.
Gondolatban tán nem is hittem;
De amikor egy nagy zsákot vittem
S ledobva, ráültem a zsákra,
A testem akkor is őt látta.
Most már tudom őt mindenképpen,
Minden dolgában tettenértem.
S tudom is, miért szeret engem,
Tettenértem az én szivemben.
Isten ott van az egyszerű és hétköznapi szép dolgokban, az utca neszeiben, a meleg, gondoskodó szeretetben, az ételben. Miként Taittiríja-upanisad elbeszélésében: Bhrgu „felismerte, hogy az étel a brahman” (annam brahméti vjadzsánát, Taitt.up. 3.2.1.). Bhrgu számára ez az első lépés Isten felismeréséhez, majd a brahman életerő- (prána), elme- (manasz), értelem- (vigjána) és boldogság (ánanda) lényegű részeit azonosította.
Ott van ő az enyhet adó álom kapujában, s miként a létben, a nemlétben is – így ő a teljesség – folytatódik a vers.
„A testem akkor is őt látta”: nem tudatosan, hanem spontán, ösztönösen ismerem fel őt mindenben. Mindenütt az ő nyomát látom… még a szívemben is őrá találok, ez az énem legeslegmélyebb zugában rejtőző, őhozzá fűző szeretetkapocs.
A Taittiríja-upanisad Bhrgu-vallí fejezetében e felismerés így hangzik: „ő, aki (itt van) ebben az emberben, és aki (amott) a Napban, az egy.” (sza jascsájam purusé | jascsászáváditjé | sza ékah ||, Taitt.up. 3.10.4.) Ez a mély összetartozás határoz meg bennünket leginkább.
2
Hogyha golyóznak a gyerekek,
Az Isten köztük ott ténfereg.
S ha egy a szemét nagyra nyitja,
Golyóját ő lyukba guritja.
Ha hideg a föld leheverni,
A Napot nagy felhőkbe rejti
És meg-megráncigálja fürtünk,
Úgy mondja meg, hogy le ne üljünk.
Ő sohase gondol magára,
De nagyon ügyel a világra.
A lányokat ő csinosítja,
Friss széllel arcuk pirosítja.
Ő vigyáz a tiszta cipőre,
Az uccán is kitér előre.
Nem tolakszik és nem verekszik,
Ha alszunk, csöndesen lefekszik.
Hogyha a jóság csak bút hozhat,
Akkor megenged minden rosszat.
S ha velünk mégis találkozik,
Isten sohasem csodálkozik.
Az első strófa olyan, mintha József Attila Einsteinnek válaszolna, aki nem tudta elfogadni a valószínűségi függvényekkel való megközelítést: „A kvantummechanika kifejezetten impozáns. De egy belső hangocska nekem azt súgja, hogy még nem az igazi. A teória sokat elárul, de igazán nem visz minket közelebb az öreg titkaihoz. Mindenesetre, meggyőződésem, hogy ő nem dobál kockákat." (Einstein levele Max Bornnak 1926) Igen, tudom, a vers 1925 áprilisában született, de bennem mégis ez a válasz: Isten nem dobál kockát… ő golyózik a gyerekekkel! Isten játékos!
És itt nem tudom elhallgatni, hogy a szanszkrt div ige, a déva (isten) szó gyöke egyik jelentése ragyog – ezért a déva a ragyogó, fénylő létező –, ám másik jelentése játszik... ebből következően a déva játékot, szórakozást, és gyermeket is jelent. Játékos Isten – ez a koncepció mélyen benne gyökerezik a szanszkrt nyelvben is.
A költemény egészét olvasva kiviláglik József Attila második felismerése: Isten gondoskodó, szeretettel figyel és ügyel a világra.
A Bhágavata-purána háromféle megközelítésről szól: „Az Igazság látói, akik az Igazságot egységesnek ismerik, Brahmannak, Paramátmának, Bhagavánnak mondják azt.” (vadanti tat tattva-vidasz tattvam jadzs gjánam advajam | brahméti paramátméti bhagaván iti sabdjaté, Bhág. 1.2.11.) Az első vers a Brahman felismeréséről szólt. E második, a gondoskodó Isten a Paramátmá – a bennünk rejlő, a világot irányító és abban rejlő isteni aspektus.
3
Istenem, én nagyon szeretlek,
Én szíve lennék a szivednek.
Ha rikkancs volna mesterséged,
Segítnék kiabálni néked.
Hogyha meg szántóvető lennél,
Segítnék akkor is mindennél.
A lovaidat is szeretném,
Szépen, okosan vezetném.
Vagy inkább ekeszarvat fogva
Szántanék én is a nyomodba.
A szíkre figyelnék, hogy ottan
A vasat még mélyebbre nyomjam.
Ha tanár lennél, én ügyelnék,
Hogy megtanulják jól a leckét.
S odahaza a sok tanitvány
Dolgozatát is kijavitnám.
Nem zavarnálak ennél, annál,
Tudnám én jól, mire mit adnál.
S bármi efféle volna munkád,
Velem azt soha meg nem unnád.
Ha nevetnél, én is örülnék,
Vacsora után melléd ülnék.
Te az én szivemet elkérnéd
S én hosszan, sok szépet mesélnék.
Ezt a verset még csiszolgatta, formálgatta József Attila… egy későbbi változatában (1928-ban) a vers így szól:
Dolgaim elől rejtegetlek
Istenem, én nagyon szeretlek.
Ha rikkancs volna mesterséged
segítenék kiabálni néked.
Hogyha meg szántóvető lennél,
segítenék akkor is mindennél.
A lovaidat is szeretném
és szépen, okosan vezetném.
Vagy inkább ekeszarvat fogva
szántanék én is a nyomodba,
a szikre figyelnék, hogy ottan
a vasat még mélyebbre nyomjam.
Ha csősz volnál, hogy óvd a sarjat
én zavarnám a fele varjat.
S bármi efféle volna munkád,
velem azt soha meg nem unnád.
Ha nevetnél, én is örülnék,
vacsora után melléd ülnék,
pipámat egy kicsit elkérnéd
s én hosszan, mindent elbeszélnék.
A harmadik vers miről is szólhatna másról, mint a személyes Istenhez (Bhagavánhoz) fűződő szeretetteljes kapcsolatról! Aki jóbarát, aki mellé le lehet ülni közösen pipázgatni, beszélgetni. Feltárni a szívünk mélyét. Együtt dolgozunk, vállt vállnak vetve, viseljük egymás terheit. Rikkancs, tanító – ezek a költő pénzkereső tevékenységi voltak, s gyerekkorában nevelőszülőkénél lakva a jószágok legeltetéséből is kivette a részét. Úgy végezném minden munkám, hogy a te örömödre tegyek: a te lovaidat terelném, neked segítenék kiabálni, neked segítenék a dolgozatokat javítani.
Igazán szép böngészni a két vers közti finom különbségeket: második változatban a vers elején – dolgaim elől rejtegetlek – a világ nyüzsög bennem, a dolgaim uralnak, és én féltett kincsként őrizgetlek – te vagy a végső menedékem. Majd a végén: a tanító úri állás, második változatban Isten ehelyett a társadalmi ranglétra alján élő csősz lesz, akinek a tábortűz mellett ülve már nem csak a szívemben rejlő „sok szépet” mondhatom el, hanem „hosszan, mindent” elbeszélve önthetem ki a lelkem.
Brahman, Paramátmá, Bhagaván: minden fontosat elmondtunk Istenről. Egyvalami maradt még: miképp bontakoztatható ki ez a szívünk mélyén élő szeretetteljes kapocs, ez a meghitt barátság a Mindenség Csőszével?
4
Én már fiatalember lettem,
A boltba gyerek megy helyettem.
De ha Néki valami kéne,
A boltba én futnék el érte.
Fütyörészve a szép időben,
Esernyő nélkül az esőben,
A kocsiúton lenn szaladnék,
Magamra kabátot se kapnék.
De az autót frissen, fürgén,
Ha nem is töfföl, kikerülném.
Hisz ha valahogy elgázolna,
Hiába mentem én a boltba.
Megválogatnám a portékát,
Ahhoz mennék, ki olcsóbbért ád.
S mielőtt akármit elhoznék,
Hosszan, sokáig alkudoznék.
Aztán, hogy Néki odaadnám,
Jó kedvét meglátnám az arcán.
Szeme csillogna, megköszönné,
Mást nem is küldne boltba többé.
Az út a szeretetteljes szolgálat, az érzékek urának szolgálata (hrisíkésa-szévanam) ahogy a Nárada-pancsarátra verse is mondja.
Krsnadász Kavirádzs gószvámí a Csaitanja-csaritámrta mesél Rághava panditról. Rághava pandit arról volt nevezetes hogy messze földre is elment a legjobb, legédesebb kókuszdióért, akár a szokott árának a sokszorosát is hajlandó volt megadni a legeslegjobb áruért. S amikor egyszer megesett, hogy a templomszolga az ajtóban meghajolva belépett a templomba, s közben a kezével hozzáért az ajtótok felső részéhez, majd ugyanazzal a kézzel megérintette a felajánlandó kókuszt is, Rághava nyomban kihajíttatta a kókuszokat, mondván, hogy tisztátalanná váltak. Az ő számára a tökéletesség ilyen: a Mindenség Urának az abszolút legjobbat felajánlani.
József Attila világában nem ez a tökéletesség: alaposan megválogatja az árut, ár-érték arányban a legjobbat megtalálva, arra is hosszan alkudva – ő ezt látja a legtökéletesebbnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése