A következő címkéjű bejegyzések mutatása: hit. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: hit. Összes bejegyzés megjelenítése

2019. november 30., szombat

kezdetben a bizalom… – a rajongó szeretet ébredése


ādau śraddhā tataḥ sādhu-saṅgo 'tha bhajana-kriyā |
tato 'nartha-nivṛttiḥ syāt tato niṣṭhā rucis tataḥ ||
athāsaktis tato bhāvas tataḥ premābhyudañcati |
sādhakānām ayaṁ premṇaḥ prādurbhāve bhavet kramaḥ ||


ādau – kezdetben; śraddhā – hit; tataḥ – azután; sādhu-saṅgaḥ – szent-társaság; atha – azután; bhajana-kriyā – az imádat végzése; tataḥ – ezért, azután; anartha-nivṛttiḥ – haszontalanság/baj/nehézség távozása; syāt – legyen; tataḥ – azután; niṣṭhā – szilárd hit; ruciḥ – íz; tataḥ – azután; atha – azután; āsaktiḥ – ragaszkodás; tataḥ – azután; bhāvaḥ – érzelem; tataḥ – azután; prema – istenszeretet; abhyudañcati – felemelkedik; sādhakānām – a gyakorlóké; ayam – ez; premṇaḥ – rajongó szereteté; prādurbhāve – megjelenésében; bhavet – lehet; kramaḥ – lépés, mód, időrend

Kezdetben a bizalom, majd a szent társulás, s az imádat gyakorlata következik.
Ezáltal elenyésznek az anarthák, a hit rendíthetetlenné válik, (s a bhakta megérzi az istenszeretet) ízeit,
ami fokozza ragaszkodását, fellobbantja szerető érzelmeit, s a rajongó szeretetben tetőzik.
A gyakorló (szívében) e mozzanatokkal ébred a rajongó szeretet.
(Bhakti-raszámrta-szindhu 1.4.15-16) (Cscs.2.23.14-15, Szanátan siksá)


Rúpa gószvámí a prémához vezető út kilenc állomását sorolja fel. Az első a śraddhā. A szó hitet, bizalmat, meggyőződést jelent. A bizalom abban, hogy az út bejárható, a szentírásba, a szentek társaságába vetett bizalom. Bhaktivédánta Szvámí Prabhupád értelmezésében: közönyösség a világi témákkal szemben, és érdeklődés a lelki fejlődés iránt (Cscs. 2.23.14., szómagyarázat). A Bhágavata-purána az 1.2. fejezetében Szúta gószvámí Naimisáranja bráhmanáihoz szólva szintén e témát taglalja, ám ő a világ iránti közömbösséget nem említi, csupán a bizalmat és a hallás- illetve szolgálatvágyat: „Ó, bráhmanák, a hithű hallani (és szolgálni) vágyóban a Vászudéváról szóló történetek iránti vágyakozás ébred a nagy (bhakták) s a jámbor szentek szolgálata által.” (Bhág. 1.2.16. a vers śuśrūṣu szava olyan személyt jelent, aki meghallgatja a tanítást, és aszerint is él, sőt, vágyja mindezt) S nem azért, mert a világ iránti közömbösség mellékes volna, hanem mert nem kezdeti feltétel, hanem fokozatosan kibontakozó és megerősödő tapasztalás. Hiszen: „Az Istenség Személyiségének, Srí Krsnának végzett odaadó szolgálat által az ember azonnal indokolatlan tudásra tesz szert, s eltávolodik a világtól.” (Bhág. 1.2.7., vāsudeve bhagavati bhakti-yogaḥ prayojitaḥ | janayaty-āśu vairāgyaṁ jñānaṁ ca yad ahaitukam ||)

A következő lépés a sādhu-saṅga, azaz a szentek társasága, a szent társulás. Alászálló folyamatról beszélünk… elengedhetetlenül fontos elem a gyakorló saját próbálkozása – már csak azért is, hiszen ez az, ami a kezében van, amit megtehet – ám az eredmény nem csupán a próbálkozástól függ. Az ajándék, indokolatlan – nem kiérdemelt – kegy. Ilyen felbecsülhetetlen értékű ajándék egy szenttel való találkozás. Mi jellemző az ilyen szentekre? A Nárada Bhakti-szútrák így jellemzi őket: „67. A kizárólagos (szeretetben élő) hívek a legfőbbek. 68. Elcsukló hangon, meg-megborzongva, (szemükben) könnyekkel beszélgetnek egymással. Megtisztítják ők családjaikat, és a világot is. 69. Zarándokhellyé teszik a fürdőket, erénnyé a közönséges cselekedeteket, és ők teszik szentté a tant. 70. (Mert Isten) tölti be őket. 71. (Miattuk) örvendeznek az ősatyák, táncolnak az istenek, s védelmezőt (nyer) a Föld. 72. Nem (helyes) születés, műveltség, szépség, család, vagyon, tevékenység, vagy más szerint különbség(et tenni köztük). 73. Mert az övéi (ők).” Csaitanja Maháprabhu szerint: „A legkiválóbb vaisnava az, akinek pusztán látása másokat is arra ösztönöz, hogy Krsna nevét zengjék.” (Cscs. 2.16.74.)
S mi légyen a teendő, ha éppen nem adatik ilyen lehetőség? A gyakorló forduljon megbecsüléssel minden élőlény, különösképpen a vaisnavák iránt: „Tisztelje gondolataiban azt, aki így kiált „Krsna!”. Értékelje hódolatának felajánlásával azt, kinek beavatása van, s Istent imádja. Ám becsülje szolgálataival és társaságának keresésével azt az imádatban jártast, ki osztatlan (figyelemmel gondol Krsnára) és szíve mentes mások megvetésétől és más kedvezőtlen vonástól.” (Rúpa gószvámí: Upadésámrta, 5.) Továbbá keresse azok társaságát, akiktől tanulhat: „A hasonló vágyú (vagy: hasonló érzésű), nálánál jobb, szeretetteljes, szentéletű (szádhu) társasága (kívánatos).” (Brsz. 1.2.91.)
És a szent társaságában legyen a társulás módja is szent: tiszta, önzetlen, segítő.

A szent társaságában a gyakorló tanulmányozza, és a saját életében megélt valósággá formálja a tant – ez a bhajana-kriyā, az imádat gyakorlata.

Ez az imádat kisöpör a szívéből minden, az istenszeretettől eltávolító tényezőt – ezek az anarthák. Az artha szó értéket, célt jelent, az an-artha pedig ennek ellentétét – mindazt, ami a céltól eltávolít, ebben az értelemben haszontalan, értéktelen. „Nemkívánatos szokás” – ahogy Bhaktivédánta Szvámí Prabhupád fordítja. Mukunda dász gószvámí kommentárjában a jelen születésben, és a megelőző születésben elkövetett bűnök megszűnésével azonosítja az anarthák elenyészését – miként Szúta gószvámí is a bűnök sokaságának elenyészéséről szól ( „Mikor a Bhágavata rendszeres szolgálata révén elenyészik a bűnök sokasága” naṣṭa-prāyeṣv abhadreṣu nityaṁ bhāgavata-sevayā, Bhág. 1.2.18.)

Az így megtisztult szívben megszilárdul a hit – ez a niṣṭhā. A szó nagyon szemléletes… a sthā gyök jelentése áll, míg a ni- igekötő lefelé irányuló mozgásra, olykor intenzitásra utal. A niṣṭhā így meggyökerezést, visszavonhatatlan, végérvényes és stabil megállapodást jelöl.
A niṣṭhā választóvonal… olyan, akár napkelte. Nap a horizont alatt is eloszlatja a sötétséget, ám csak napkelte után mutatja meg magát – hasonlóképpen, a gyakorló, akinek az anarthák terhelik szívét csak halvány visszfényét érzi az istenszeretet valódi ízeinek. Eddig a tisztulás fokait járta a gyakorló, ezután a szeretetteljes vonzalom megerősödésének és beteljesülésének örvénye ragadja magával. A megélt istenszeretet ízeire, s az ennek nyomán ébredő lelki vágyra utal a ruci – íz, ragyogás, kívánság kifejezés. Mukunda dász gószvámí a bűn magjának megsemmisülése után a bhakti édességének megízleléséről ír, míg Dzsíva gószvámí a lelki vágy ébredésére helyezi a hangsúlyt, mely azonban tudatos, akaratlagos viselkedés, szemben az āsakti-val, ami a spontán ragaszkodás felébredése – ami együtt jár a tudatlanság, az avidyā végérvényes megszűnésével.

Az örvény következő állomása a szerető érzelmek fellobbanása, a bhāva. A szó a bhū létigéből származik, így jelent létezést, életet, létállapotot, realitást… ám érzelmet is. Itt elsősorban az utóbbit, ám a további jelentéseivel a szó azt sugallja, hogy ez az érzelem az élőlény természetes állapota. Az istenszerető érzelmek látható, külső jeleit Rúpa gószvámí ekképpen írja le: „1) türelem, 2) az idő hasznos eltöltése, 3) vágymentesség, 4) a megbecsülés vágyának nemléte, 5) reménység, 6) sóvárgás, 7) a szent név éneklésének örökös íze, 8) ragaszkodás az ő tulajdonságainak elbeszéléséhez, 9) vonzalom az ő lakhelyeihez – ezek, s a többi a külsődleges jelei az ember rügyező érzelmeinek.” (Brsz. 1.3.25-26.)

Végezetül a szerető érzelmek a rajongó szeretetben tetőznek, ez a prema. A prema a priya (kedves, szerető) melléknévvel jelzett érzelem megjelölése – a teljesen önzetlen, makulátlan szeretet.

Bhakti Abhay Narayan a két vers alapján így összegzi a préma, vagy príti feljődésszakaszait: „Az első lépcső tehát a sraddhá, a hit. Ez nemcsak a lelki folyamatokra, hanem az élet minden területére vonatkozik. Hit nélkül az ember semmihez sem foghat hozzá még hétköznapi életében sem. Például, ha nem hinnénk az orvosokban vagy a természetgyógyászokban, betegségünkkel nem fordulnánk hozzájuk. Csaitanja Maháprabhu tanításában fontos szerepet játszik a pozitív gondolkodás, a hit Istenben, az Írásokban és a szentekben.
A hittel rendelkező embert a sors előbb-utóbb elvezeti a szádhukhoz, szentéletű emberekhez. Az ilyenfajta társulás nem hatástalan: az ember kedvet kap az olyan lelki gyakorlatok megismerésére és elsajátítására, mint a sravana, kírtana stb. Így tisztul meg (nivrtti) a szív minden rossz gondolattól és vágytól, minden értéktelen (anartha) dologtól. Egyedül e megtisztult létállapotban erősödhet meg az ember hite, s válhat bizalommá (nisthá). Természetesen a hit előlegezi a bizalmat, ám ha az ember maga is megtapasztalta a lelki dolgokat, bepillantást nyert a felsőbb, transzcendens szférába, átérezte Istent (hacsak egy pillanatra is), akkor hite bizonyosságot nyer, mély gyökeret ereszt, s ez a nisthá. E megingathatatlan bizalom birtokában ízlelheti meg a bhakta igazából az olyan lelki dolgokat, mint Bhagaván szent nevein való meditálás, az Ő kedvteléseinek hallása, a bhakták önzetlen szolgálata stb. Mindez természetesen erős vonzódást (ászakti) eredményez, úgy a bhakták, mint a lelki élet iránt. Ezután hajthat ki szívében a vegyítetlen odaadás magja, s ezt a csírát lelki érzelemnek (bháva vagy rati) hívják, amely végül prítivé vagy prémává (istenszeretetté) érlelődik.
A bháva nem hasonlítható a pszichológiában tárgyalt érzelmekhez. Nem az anyagi érzékek, sőt, még csak nem is az anyagi világ az eredete, hanem Bhagaván szvarúpa-energiája. A bháva az istenszeretet felkelő napjának első sugara, amely beragyogja a hívő szívének horizontját.”

Visvanáth Csakravartí a Bhágavata-purána 1.2. fejezetének verseit kommentálva a fentiekhez hasonlóan, az alábbi tizennégy mozzanatban azonosítja a rajongó szeretethez vezető állomásokat:

satāṁ kṛpā mahat-sevā śraddhā guru-padāśrayaḥ |
bhajaneṣu spṛhā bhaktir anarthāpagamas tataḥ ||
niṣṭhā rucir athāsaktī ratiḥ premātha darśanam |
harer mādhuryānubhava ity arthāḥ syuś caturdaśe ||


A szentek kegye, a nagy lelkek szolgálata, hit, a mester lábainak oltalma.
az imádat utáni vágy, a szerető odaadás, majd az anarthák elmúlása.
A megszilárdult hit, az íz, s a ragaszkodás, a szeretet, a tiszta szeretet, majd a látás,
s Hari édességének megízlelése – íme a tizennégy elem.

2018. május 5., szombat

Upadésámrta 5. – a háromféle bhakta megbecsülése


kṛṣṇeti yasya giri taṁ manasādriyeta
dīkṣāsti cet praṇatibhiś ca bhajantam īśam |
śuśrūṣayā bhajana-vijñam ananyam anya-
nindādi-śūnya-hṛdam īpsita-saṅga-labdhyā ||5||


kṛṣṇa – Krsna!; iti – ”; yasya – akié; giri – beszédben (megszólításban, dicshimnuszban); tam – őt; manasā – elme által; ādriyeta – kívánatos, hogy tisztelje, megbecsülje, elismerje; dīkṣā – beavatás; asti – van; cet – ha; praṇatibhiḥ – meghajlásokkal, hódolatnyilvánításokkal; ca – és; bhajantam – imádót; īśam – Istent; śuśrūṣayā – szolgálattal (hallásvággyal); bhajana-vijñam – imádatban jártast (azt mélyen ismerőt); ananyam – „nem-másos” osztatlan, összpontosított; anya-nindā-ādi-śūnya-hṛdam – más megvetésétől (becsmérlésétől) s egyebektől mentes szívűt; īpsita-saṅga-labdhyā – óhajtott társaságának elérésével

Tisztelje gondolataiban azt, aki így kiált „Krsna!”. Értékelje hódolatának felajánlásával azt, kinek beavatása van, s Istent imádja.
Ám becsülje szolgálataival és társaságának keresésével azt az imádatban jártast, ki osztatlan (figyelemmel gondol Krsnára) és szíve mentes mások megvetésétől és más kedvezőtlen vonástól.

A vers arról szól, miképpen becsülje, értékelje a gyakorló a bhaktákat – állítmánya az ādriyeta, azaz tiszteljen, becsüljön, magasztaljon, tartsa elismerésre méltónak másokat. Kiket? Rúpa gószvámí Csaitanja Maháprabhu tanítását követve a bhakták három csoportjáról ír. E csoportokról a Csaitanja-csaritámrta így számol be:

Miután Csaitanja szerzetesként Puríba költözött, a bengáli bhakták rendszeresen felkeresték őt, s hónapokat töltöttek társaságában. Egy alkalommal, mikor hazaindultak, egyikőjük, Szatjarádzs Khán így kérdezett:
– Mi legyen a lelki gyakorlatom (sādhana)?
– A vaisnavák szolgálata (vaiṣṇava-sevana), és Krsna nevének zengése (kṛṣṇa-nāma-saṅkīrtana).
– Ki a vaisnava? – folytatta Szatjarádzs.
– Aki csak egyszer is kimondta Krsna nevét, ő a legkiválóbb. Nincs szükség semmi másra, nem számít a beavatás (dikṣā), vagy a beavatást megelőző életszabályok követése (puraścaryā-vidhi), a szent név zengése kihúzza az embert a létforgatagból, gondolatait és szívét Krsnához fűzi, és felébred szívében a szeretet. Aki Krsna nevét zengi, az a vaisnava! – hangzott Csaitanja Maháprabhu válasza. (Cscs. 2.15.102-111.)
Egy év elteltével Szatjarádzs Khán a téma további kifejtésének vágyával ismét feltette ugyanezt a kérdést.
– A legkiválóbb vaisnava az, akinek pusztán látása másokat is arra ösztönöz, hogy Krsna nevét zengjék. – felelte Csaitanja, majd a vaisnavák három csoportjának jellemzőiről beszélt. (Cscs. 2.16.69-75.)
E témáról Szanátan gószvámít is oktatta:
A hit az a szilárd bizonyosság, miszerint Krsna imádatával minden egyéb kötelességnek eleget tesz az ember, miként a fa gyökerét öntözve tápláljuk az ágait és leveleit is. A bhakta az ilyen hithű ember, s a hitük szerint sorolják őket a legkiválóbb, közbülső, vagy legkisebb tekintélyű csoportokba. (Cscs. 2.22.62-64.)
A vonatkozó szanszkrt terminológia adhikārī megbízottat, felhatalmazottat, azaz tekintélyt jelent (az igei gyök a kṛ tesz, az adhi – rá, fölé, oda – igekötővel kiegészítve). Ki a tekintély? A Manu-szanhitá szerint: „A tekintély alapja bráhmanák közt a tudás, ksatriják közt a hősiesség, az erő, vaisják közt a vagyon, míg súdrák közt az életkor.” (viprāṇāṁ jñānato jyaiṣṭhyaṁ kṣatriyāṇāṁ tu vīryataḥ | vaiśyānāṁ dhānyadhanataḥ śūdrāṇām eva janmataḥ || Msz. 2.155.) Ám vaisnavák közt a tekintély alapja a hit (śraddhā) erőssége, a szentírásban, annak alkalmazásában, annak következtetéseiben való jártasság (śāstra-yukti), s hogy miként tekint másokra – erről beszélt Csaitanja Maháprabhu Szanátan gószvámínak:
– A legnagyobb tekintély (uttama-adhikārī) az a mélységes hitű, ki a sásztra következtetéseiben felettébb jártas, bizony, ő szabadítja fel az egész világot! Aki a sásztra következtetéseiben kevéssé járatos, ám hite rendíthetetlen, ő a közepes tekintélyű (madhyama-adhikārī), áldott helyzetű. A törékeny hitű a legkisebb tekintélyű (kaniṣṭha-adhikārī), ám fokról fokra ő is uttama adikārīvá válhat. (Cscs. 2.22.65-71.)
Elgondolkodtató a sásztra következtetéseiben való jártasság kérdése. A kaniṣṭha adikārī számára a lelki élet még ismeretlen vidék, ezért még nehezen igazodik el benne, nem tud helyesen különbséget tenni, s ha tesz is, azt anyagi látásmóddal teszi. A madhyama adikārī biztosan átlátja az összefüggéseket, otthonosan eligazodik, míg az uttama adikārī már nem lát különbséget, ő a sásztra következtetései felett áll. Míg a madhyama adikārī ismeri a sásztrát, az uttama adikārī éli azt.
Csaitanja Maháprabhu ezután a Bhágavata-purána vonatkozó verseit idézte:
– Az a legkiválóbb bhakta, aki saját magából kiindulva minden lényben látja a lelki azonosságot s minden élőlényben a Legfelsőbbet, s minden lényt a Legfelsőbben lát. Közbülső szinten áll az a bhakta, aki imádja az Urat, barátságos a többi bhaktával, könyörületes az ártatlanokkal és közömbös ellenségeivel szemben. Anyagias (prákrta) bhakta pedig az az ember, aki ugyan hittel imádja a templomi kegyszobrokat, de nem szolgálja az Úr híveit s a többi élőlényt. (Bhág. 11.2.45-47., Cscs. 2.22.72-74.)

Foglaljuk össze az olvasottakat:
adhikārī
(„felhatalmazott”,
tekintély)
kaniṣṭha
(„legkisebb”)
 
madhyama
(„középes”,
„közbenső”)
uttama
(„legfelsőbb”,
„legkiválóbb”)
hitetörékeny („lágy”)erős, szilárdmélységes, rendíthetetlen
jártassága a sásztrában-kevéssé jártasjártas
miként tekint másokra?szűklátókörűenjózanul különbséget tevőnlelki azonosságot látón

Rúpa gószvámí a bhakták háromféle „fejlettségi szintjéről” beszél, ám rögtön a rákövetkező versben a világi nézőpontú megítélés veszélyére inti az olvasót. Ugyanezzel az óvatossággal találkozunk a Csaitanja-csaritámrta történetében is. Ki a vaisnava? – hangzik a kérdés, melyre Csaitanja válasza: aki – akár egyszer is – kimondta Krsna nevét! S nagysokára, csak egy év múltán beszél a vaisnavák csoportjairól: vaisnava, vaisnavább (vaiṣṇavtara), legvaisnavább (vaiṣṇavatama) – mondja, véletlenül sem lefelé nivellálva, hanem a melléknévfokozás képzőivel egyre magasabb szinteket határozva meg. A jelzői is ehhez igazodva kedvesek, finomak, például a magyarul „törékeny hitként” fordítható komala śraddhā szókapcsolatban a komala szó szerint lágyat, finomat, kényeset jelent, lágyat, mint a virágszirom – a rendíthetetlen (szó szerint dṛḍha – szilárd, erős, rögzített) hitűvel szemben arra utalva, hogy nem elég szilárd, könnyen hajlítható. S mindig ott a figyelmeztetés: ma talán ingatag, ám holnapra erős hitűvé válhat, hiszen Krsna nevét zengi!

Miért beszélünk egyáltalán a bhakták csoportjairól? Egyrészt útjelzőként saját magunk számára. Másokat nem jó megítélni (hacsak külön, nem kértek meg erre), ám a magunk helyzetét helyes felmérnünk. Másrészt: bár nem ajánlott méricskélni másokat, azt mégis jó megvizsgálni, a környezetemben kihez hogyan viszonyuljak? kitől tanuljak? esetleg kit tanítsak? Miközben nem egyszer összemosódhatnak ezek a szerepek: míg egyvalamit tőlem kérdeznek, ugyanattól a személytől más témában én is tanulhatok. Hiszen a tanítvány mindig tanul…

Miképpen írja le tehát Rúpa gószvámí a gyakorló helyes viszonyulását másokhoz? Mindenkire vonatkozik a „becsülje meg”, ādriyeta.
Kit gondolatban, mert Krsna neve zeng ajkain (a szövegben egészen pontosan: a torkában), Krsnát szólongatja, őt magasztalja. Csaitanja definíciója szélesebb körű: „aki csak egyszer is kimondta Krsna nevét”, s mert Krsna Isten neve, ez mindenkire vonatkozik aki Istenhez tartozónak véli magát. Mindenkiben megkeresni azt, amiért tisztelhetjük – azt gondolom, ez általában is helyes felfogás.
Becsülje, értékelje hódolatának felajánlásával azt, kinek beavatása van, s Istent imádja: Isten imádatát a kommentárok gyakran a múrti-imádattal azonosítják, bár az „imádót” (bhajantam) ennél általánosabb. Ide illik egy Srídhar Mahárádzs által elbeszélt eset. Történt, hogy Bhaktisziddhánta Szaraszvatí Prabhupád a Csaitanja-bhágavata kommentárjának írásába mélyedt. Ekkor betoppant néhány bhakta, és a templom pénzügyeiről kezdett beszélni, a mester pedig félretette az írást, és a pénzügyi adminisztrációval kapcsolatos kérdések felé fordította figyelmét. Helyes ez? – merült fel többekben a kérdés – kizökkenteni akkor, mikor a legmagasabb világról elmélkedik? Igen – hangzott az egyik idősebb tanítvány válasza – Krsna háztartásának ügyeit intézi, ami pedig Rádhárání kötelessége, így az adminisztráció is Rádhá szolgálata!
És becsülje meg szolgálataival, és társaságának óhajtásával az uttama-adhikárít, kinek szíve tiszta, mentes mások megvetésétől, ki osztatlan figyelemmel már csak az isteni létben, imádatban él. A szolgálatot a vers a śuśrūśā szóval fejezi ki, ami szó szerint hallásvágyat jelent… a tanítvány hallani vágyik mestere szavát, s ez elválaszthatatlanul összekapcsolódik szolgálatkészségével.

A versmérték: vasantatilakā (a tavasz ékessége).

~~~~~~~~~~~~
· az Upadésámrta versei a Slókamálán

2012. január 28., szombat

nisthá


A niṣṭhā jelentése a szótárak szerint hit, meggyőződés, de a száraz meghatározás önmagában keveset árul el a szóban forgó fogalomról. A szó a ni- igekötő – jelentése alá, le –, és a sthā – áll ige összetétele: a szó így valaminek a végleges, visszavonhatatlan megállapodását, megszilárdulását jelenti – a mélyen gyökerező hitet. Az alábbi két vers Rúpa gószvámí versgyűjteményéből, a Padjávalíból, a bhakták hite (bhaktānām niṣṭhā) című fejezetéből való:

na vayaṁ kavayo na tārkikā
na ca vedāntanitāntapāragāḥ |
na ca vādinivārakāḥ paraṁ
kapaṭābhīrakiśorakiñkarāḥ ||

Nem vagyunk tudós költők, sem a logika mesterei,
vagy a védánta jeles ismerői,
a szavakat sem forgatjuk jól, csupán
egy csalafinta pásztorlegényke szolgái vagyunk.

A vers szerzője az a Szárvabhauma Bhattácsárja, aki ötszáz éve a legjelentősebb orisszai védánta-iskolát vezette, s a kévala-advaita kiváló tudósaként tartották számon, ám Csaitanja Maháprabhuval való találkozása után Krsna szolgálatának szentelte életét.
A vers második sorában a pāra-ga szó szerint túlpartra jutottat, így a valamit teljes egészében elsajátított személyt jelenti.

parivadatu jano yathā tathā vā
nanu mukharo na vayaṁ vicārayāmaḥ
hari-rasa-madirā-madātimattā
bhuvi viluṭhāma naṭāma nirviśāma ||

Becsméreljenek csak a gyalázkodók kedvük szerint, nem törődünk vele, ugye?
Megrészegültünk Hari szeretetének borától, hemperegjünk hát a földön, táncoljunk, s élvezzük ízeit!

A mukhara szó egyszerre jelent beszédest (a szó a mukha – arc szóból származik), de nagyszájú gúnyolódót is, vagy zajos, folyton a hangját hallató csengőt… a legjobb magyar megfelelője talán a kereplő volna. A szó magában hordozza a vers folytatását: a gúnyolódók, bár be nem áll a szájuk, hiába beszélnek: megrészegedtünk Hari szeretetétől, és nem törődünk többé velük. A vers utolsó szavának (nirviśāma) pontos jelentései: élvez, illetve átél, megtapasztal, átérez.

2011. május 21., szombat

„szeretném megismerni az Igazságot!”


A Cshándógja-upanisad alábbi részletében Szanatkumára oktatja Náradát, az igazság alapjáról… természetesen a tanítás a Legfőbb Igazságról szól:

– Ám az a legékesebben szóló, aki Igazsággal (satya) szól ékesen.
– Tiszteletre méltó uram, ilyen (ékesszóló) vagyok én is. Lehetek az Igazság ékesszólója?
– Előbb meg kell ismerned az Igazságot!
– Tiszteletre méltó uram, szeretném megismerni az Igazságot!

A sat az as létigéből képzett folyamatos melléknévi igenév, így elsődleges jelentése: létező, élő, lévő, az ebből képzett satya jelentései : igazság, valóság. A szó gyakran Legfőbb Brahman, Visnu jelzője, például a Taittiríja-upanisadban: „Valóság (azaz Igazság), Tudás, Végtelenség – ez Brahman” (satyaṁ jñānam anantaṁ brahma, Taitt. 2.1.1.), vagy a Bhágavata-puránában: „meditáljunk hát rajta, a Legfőbb Valóságon (Igazságon)!” (paraṁ satyaṁ dhīṁahi, Bhág. 1.1.1.)
Az „aki Igazsággal szól ékesen” eredetiben: yaḥ satyena ativadati. A satyena a főnévragozás harmadik esete, jelenthet módot (igazsággal), de okot is: „az Igazság miatt ékesszóló”.

– Bizony, ha valaki megismerte (az Igazságot), igazat mond. Nem mond igazat az, aki nem ismeri (az Igazságot). Csak az mond igazat, aki megismerte az Igazságot. Ezt a megismerést (vijñāna) kell megismerni!
– Tiszteletre méltó uram, szeretném megismerni a megismerést!

A vijñāna közvetlen, személyes tapasztalatot, megértést jelent.

– Bizony, amikor az ember gondolkodik, akkor ért meg (dolgokat), aki nem gondolkodik, nem is ért. Csak az ért, aki gondolkodik. Ezt a gondolkodást (mati) kell megismerni!
– Tiszteletre méltó uram, szeretném megismerni a gondolkodást!

A mati jelentése töprengés, elemzés, érvelés.

– Bizony, akinek van hite, elmélkedik is. Akinek nincs hite, nem elmélkedik. Csak az elmélkedik, akinek van hite. Ezt a hitet (śraddhā) kell megismerni!
– Tiszteletre méltó uram, szeretném megismerni a hitet!

– Bizony, aki állhatatos, annak van hite is. A nem állhatatosnak hite sincsen. Csak annak van hite, aki állhatatos. Ezt az állhatatosságot (niṣṭhā) kell megismerni!
– Tiszteletre méltó uram, szeretném megismerni az állhatatosságot!

A Bhágavata-purána (s ennek nyomán Rúpa gószvámí szerint is) a śraddhā a kezdeti gyöngécske bizalom, hit, mellyel az ember az Írás, és a szentek felé fordul, míg a niṣṭhā a bűnök s más nemkívánatos tényezők elenyészése utáni megszilárdult, megállapodott hit, szilárd meggyőződés. Így a śraddhā az út első felének, a niṣṭhā a második felének kezdete. Az upanisad szövegében azonban nem ebben az értelemben találjuk a szavakat, a śraddhā itt elmélyült hit. A niṣṭhā értelmezéséhez érdemes megvizsgálnunk a szó eredetét: a szó a ni (le, alá) igekötő és a sthā (áll) ige összetétele, így jelentése valamiben meggyökeresedett, valamin nyugvó, megalapozott, állhatatos, komoly.

– Bizony, aki alkot, az állhatatos is. Alkotás nélkül nem lehet állhatatos az ember. Csakis az alkotás tesz állhatatossá. Ezért az alkotást (kṛṭi) kell megismerni.
– Tiszteletre méltó uram, szeretném megismerni az alkotást!

A kṛti cselekvést, teremtést, alkotást jelent.
Sankara kommentárja szerint a sor egymást követő lépcsőfokonként értelmezendő: az ember az eljövendő boldogság (sukha) reményében végzi a kötelességét, fegyelmezi érzékeit, gyakorolja az elme-összpontosítást (ekképp értelmezi kṛṭit). A következő lépcső a niṣṭhā, a gyakorló elköteleződés, pl. a guru szolgálata, s ennek következményeként bontakozik ki a vallásos hit (śraddhā). Majd a töprengés (mati) és megismerés (vijñāna) vezet az Igazsághoz (satya).
Megfontolandónak tartom azonban, ahogyan Szanatkumára minden egyes új fogalmat bevezet: kölcsönösen kapcsolja egymáshoz őket. A séma minden esetben ugyanez: 1. bizony, aki A az B is. 2. A nélkül nincs B. 3. Csak az A léte esetén van B. El nem választhatóan összefüggő fogalmakról van tehát szó, melyek így nem csupán fokozatok, hanem gondolkodásunk kiterjesztése az újabb fogalmak irányába. A felismerés, a gondolat, a hit és a cselekvés szorosan összefüggenek, egymást erősítik, s elválaszthatatlanok a boldogságtól.

– Bizony, amikor az ember boldog, akkor alkot is. Aki nem boldog, nem is alkot. Csak az alkot, aki boldog. Ezért a boldogságot (sukha) kell megismerni.
– Tiszteletre méltó uram, szeretném megismerni a boldogságot!

– Bizony, a Végtelen a boldogság. A kicsinyben (alpa, ami mulandó) nincsen boldogság. Csakis a Végtelen a boldogság. Ezért a Végtelent (bhūman) kell megismerni.
– Tiszteletre méltó uram, szeretném megismerni a Végtelent!

– Mikor az ember nem lát semmi egyebet, nem hall semmi egyebet, nem tud semmi egyebet, akkor jutott el a Végtelenhez. Ám ahol egyebet is lát, egyebet is hall, egyebet is tud, az kicsiny (véges). A Végtelen örökkévaló, a véges halandó.
– Tiszteletre méltó uram, min nyugszik e Végtelen?
– Saját dicsőségén, vagy tán még azon sem. E világon dicsőségnek mondják a sok tehenet s lovat, akárcsak az elefántokat s az aranyat, a szolgákat s feleségeket, s földbirtokot s a házakat. De én nem ilyesfajta dicsőségről beszélek, nem ilyesfajta dicsőségről beszélek – mondotta (Szanatkumára), – mert ezek egymáson alapulnak. (Cshánd. 7.16-24. szakaszok)

2009. december 7., hétfő

Prabódhánanda Szaraszvatí


Prabódhánanda („az eszmélés öröme”) Szaraszvatí a Srí-szampradájához tartozó vaisnava volt, ám mikor Csaitanja Maháprabhuval találkozott, mindent maga mögött hagyva az ő szolgálatának szentelte magát. Unokaöccsét, Gópált (a későbbi Gópál Bhatta gószvámí) Prabódhánanda avatta be, s oktatta a bhakti tanaira. A Krsna-lílában a tudományokban és művészetekben jártas Tungavidjá gópí volt.

Az alábbi néhány vers Caitanyacandrāmṛta című művéből valók, a hetedik, upāsya-niṣṭhā (szilárd hit az imádandó Úrban) című fejezetből:

niṣṭhāṁ prāptā vyavahṛti-tatir laukikī vaidikī yā
yā vā lajjā-prahasana-samudgāna-nāṭyotsaveṣu |
ye vābhūvann ahaha sahaja-prāṇa-dehārtha-dharmā
gauraś cauraḥ sakalam aharat ko’pi me tīvra-vīryaḥ || 60 ||

A hétköznapi és védai tevékenységekbe vetett hitem,
a nevetés, a teli torokból való éneklés, s az önfeledt tánc miatti szégyenem
mik valaha voltak, ó, életemmel és testemmel kapcsolatos dharmáimat
mindenestül elragadta egy bizonyos nagyerejű, aranyszínű rabló.

A vers titokban tartja a rabló kilétét, ám ugyanakkor meg is nevezi. A ko’pi – egy bizonyos, valaki szófordulat miatt a gaura szót nem névként, hanem a rabló jelzőjeként kell értelmezzük: gauraḥ cauraḥ – arany(színű) rabló, ám természtesen Csaitanja Maháprabhura utal.

sāndrānandojjvala-nava-rasa-prema-pīyūṣa-sindhoḥ
koṭiṁ varṣan kim api karuṇa-snigdha-netrāñcalena |
ko’yaṁ devaḥ kanaka-kadalī-garbha-gaurāṅga-yaṣṭiś
ceto’kasmān mama nija-pade gāḍham uptaṁ cakāra || 61 |||

A sűrűn (áradó) boldogság pompás friss ízének, a rajongó szerelemnek nektáróceánját
záporozza milliószámra könyörülettől csillogó szemének sarkából.
Ki ez az Isten, kinek tündöklő alakja az arany banánfa szárához hasonlatos,
s kinek oly hirtelen lábai elé vettetett szívem?

A feltett kérdésre a vers harmadik pádája azonnal a választ is megadja, hiszen a „tündöklő alakú oszlophoz” (gaurāṅga-yaṣṭiḥ) hasonlatos Isten nem más, mint Gauránga. A banánfa szára a levelek körkörös egymásrarétegződéséből alakul ki, a hasonlat így arra is utal, hogy bár Csaitanja kívül aranyló színben tündököl, ám bensejében eltér ettől. Ám míg a banánfa törzse a levelek alatt üres, Csaitanja belül a fekete Krsna, kívül az aranyszínű Rádhá.
Mindkét vers mértéke: mandākrāntā (lassú előretörés, lassú győzelem):
– – – – / υ υ υ υ υ – / – υ – – υ – –


svayaṁ devo yatra druta-kanaka-gauraḥ karuṇayā
mahā-premānandojjvala-rasa-vapuḥ prādurabhavat |
navadvīpe tasmin pratibhavana-bhakty-utsava-maye
mano me vaikuṇṭhād api ca madhure dhāmni ramate || 62 ||

Ahol könyörületesen, olvadt aranyként tündökölve maga Isten jelent meg, magára öltve a rajongó szeretet boldogságának szerelmes hangulatát.
Ujjongó szívem a Vaikunthánál is édesebb Navadvípért dobog, hol minden helyet az odaadás örömünnepe jár át.

A versmérték: śikhariṇī (koronás): υ – – – – – / υ υ υ υ υ – – υ υ υ –

yat tad vadantu śāstrāṇi yat tad vyākhyantu tārkikāḥ |
jīvanaṁ mama caitanya-pādāmbhoja-sudhaiva tu || 63 ||

Mondjanak az Írások amit akarnak, s magyarázzák őket a bölcsek tetszésük szerint!
Engem csakis Csaitanja lótuszlábának nektárja éltet, (semmi más)!

2009. június 17., szerda

a bhakta útja


Szúta Gószvámí e szavakkal szól Naimisáranja bráhmanáihoz:

śuśrūṣoḥ śraddadhānasya vāsudeva-kathā-ruciḥ |
syān mahat-sevayā viprāḥ puṇya-tīrtha-niṣevaṇāt || 16 ||

śuśrūṣoḥ –
a hallani vágyóé (szolgálóé); śraddadhānasya – hithűé; vāsudeva-kathā-ruciḥ – a Vászudéváról szóló történetek után vágyakozás; syāt – lehet; mahat-sevayā – a dicsők szolgálata által; viprāḥ – bráhmanák!; puṇya-tīrtha-niṣevaṇāt – jámbor szentek szolgálata folytán

Ó, bráhmanák, a hithű hallani (és szolgálni) vágyóban a Vászudéváról szóló történetek iránti vágyakozás ébred a nagy (bhakták) s a jámbor szentek szolgálata által.



A śuśrūṣu szó a śru – hallgat, figyelemmel kísér, engedelmeskedik, követ igéből származik. A gyök ismétlődése itt az adott cselekvés iránti vágyakozást jelenti: hallás iránti vágyakozás. Olyasvalakiről van tehát szó, aki figyelmesen hallgat, majd engedelmesen követi a hallott tanítást. A śuśrūśā maga a cselekvés: hallásvágy, engedelmes kötelességtudat és szolgálat, a śuśrūṣu pedig olyan személyt jelent, akiben felébredt a tanítás hallása iránti vágy, és hűséggel szolgálja tanítóját.

śṛṇvatāṁ sva-kathāḥ kṛṣṇaḥ puṇya-śravaṇa-kīrtanaḥ |
hṛdy antaḥ-stho hy abhadrāṇi vidhunoti suhṛt satām || 17 ||

śṛṇvatām –
a hallóké; sva-kathāḥ – saját történeteit; kṛṣṇaḥ – Krsna; puṇya – jámbor, áldásos; śravaṇa – hallás; kīrtanaḥ – dicsőítés; hṛdi-antaḥ-sthaḥ – (az ember) szívében lakozó; hi – bizonyára; abhadrāṇi – romlottságokat, gonoszságokat, bűnöket; vidhunoti – tisztít; suhṛt – jószívű; satām – az őszintének

A róla szóló történeteket hallgató, őszinte és jószívű embereket megtisztítja bűneiktől Krsna, a szívükben lakozó, kit áldásos hallani s dicsőíteni.


naṣṭa-prāyeṣv abhadreṣu nityaṁ bhāgavata-sevayā |
bhagavaty uttama-śloke bhaktir bhavati naiṣṭhikī || 18 ||

naṣṭa –
elpusztult; prāyeṣu – sokaságában/kor; abhadreṣu – bűnökben/kor; nityam – rendszeresen; bhāgavata sevayā – Bhágavata szolgálatával; bhagavati – Bhagaván iránt; uttama-śloke – transzcendentális imákkal magasztalt iránt; bhaktiḥ – szerető szolgálat; bhavati – lesz; naiṣṭhikī – visszavonhatatlan

Mikor a Bhágavata rendszeres szolgálata révén elenyészik a bűnök sokasága, megszilárdul a transzcendentális imákkal magasztalt Bhagaván iránti szerető odaadás.



A Bhágavata szó a Bhagavánhoz, a személyes Istenhez kötődőt jelent, így egyaránt vonatkozhat Isten híveire, és az Istent magasztaló szentírásra.

tadā rajas-tamo-bhāvāḥ kāma-lobhādayaś ca ye |
ceta etair anāviddhaṁ sthitaṁ sattve prasīdati || 19 ||

tadā –
akkor; rajas tamas bhāvāḥ – a szenvedélyből és tudatlanságból fakadó létállapotok; kāma lobha ādayaḥ – kéj, a sóvárgás, és a többi; ca – és; ye – amik; cetaḥ – elme, szív; etaiḥ – ezek által; anāviddham – anélkül, hogy hatással lenne rá („át nem döfött”); sthitam – szilárd; sattve – jóságban; prasīdati – elégedetté válik, lecsillapodik

Ekkor a szív mentes marad a szenvedélyből és tudatlanságból fakadó létállapotoktól, a kéjtől és a kapzsiságtól, megszilárdul a jóságban, és lecsillapodik.


Dzsíva gószvámí e vers kommentárjában a bölcs Havi szavait idézi a Bhágavata-puránából: „Az Úr Visnu híveinek legjobbja mindig Őrá emlékezik, s a három világ uralmáért sem cserélné el fél pillanatra sem az Úr lótuszvirág lábainak imádatát, amit a félistenek s a legyőzhetetlen Úron meditálók is szeretnének elnyerni.” (Bhág. 11.2.53.) Az ilyen imádatra nem a jóság kötőereje, hanem a śuddha-sattva, a tiszta jóság minősége a jellemző.

evaṁ prasanna-manaso bhagavad bhakti-yogataḥ |
bhagavat-tattva-vijñānaṁ mukta-saṅgasya jāyate || 20 ||

evam –
így; prasanna – elégedett, örvendező; manasaḥ – szívé; bhagavat-bhakti – az Úr odaadó szolgá¬lata; yogataḥ – következtében; bhagavat-tattva – Bhagaván igaz természete; vijñānam – megértés; mukta saṅgasya – mentes ragaszkodástól (a manas – a szív jelzője); jāyate – megszületik

A (világi) ragaszkodásaitól megszabadult s elégedetté vált szívben a Bhagaván iránti szerető odaadás következtében megszületik a megértés a magasztos Úr igaz természetéről.


bhidyate hṛdaya-granthiś chidyante sarva-saṁśayāḥ |
kṣīyante cāsya karmāṇi dṛṣṭa evātmanīśvare || 21 ||


bhidyate –
el van vágva; hṛdaya-granthiḥ – a szív csomója; chidyante – fel van darabolva, meg van semmisítve; sarva-saṁśayāḥ – minden kétség; kṣīyante – meg van szűnve; ca – és; asya – övé; karmāṇi – tettei (a tettek láncolata); dṛṣṭe – megpillantása után; eva – bizonyára; ātmani-īśvare – a Lélek, az Úr (megpillantása után), vagy: az elmében az Úr (megpillantása után)

A Legfelsőbbet megpillantva széthasíttatik a szívet gúzsba kötő csomó, megszűnnek a kétségek és megszakad a cselekedetek láncolata.


A szívet gúzsba kötő csomó a tudatos (cit) lelket, és az érzéketlen (jaḍa), tudat nélküli anyagot összekapcsoló hamis ego (ahaṅkāra).

(Bhág.1.2.16-21.)

Visvanáth Csakravartí e verseket kommentálva az alábbiak szerint foglalja össze a bhakta útjának állomásait:


satāṁ kṛpā mahat-sevā śraddhā guru-padāśrayaḥ |
bhajaneṣu spṛhā bhaktir anarthāpagamas tataḥ ||

niṣṭhā rucir athāsaktī ratiḥ premātha darśanam |
harer mādhuryānubhava ity arthāḥ syuś caturdaśe ||
(1) A szentek kegye, (2) a nagy lelkek szolgálata, (3) hit, (4) a mester lábainak oltalma.
(5) az imádat utáni vágy, (6) a szerető odaadás, majd (7) az anarthák elmúlása.
(8) A megszilárdult hit, (9) az íz, s (10) a ragaszkodás, (11) a szeretet, (12) a tiszta szeretet, majd (13) a látás,
(14) s Hari édességének megízlelése – íme a tizennégy elem.

(Sārārtha-darśiṇī)

A tizennégy mozzanat két hetes csoportra bontható: az első hét állomás az evilági tényezőktől való megtisztulás fokai, a második hét a továbblépés, a lelki vonzalom megerősödésének és beteljesülésének állomásai. Az alábbiak szerint azonosítja a szövegben e tizennégy állomást:

„16. Ó, bráhmanák, a (3) hithű hallani (és szolgálni) vágyóban a (5) Vászudéváról szóló történetek iránti vágyakozás ébred (2) a nagy (bhakták) (4) s a jámbor szentek szolgálata által. (1: A hallásvágy forrása pedig a szentek mástól nem függő kegye.)
17. A róla szóló történeteket hallgató, őszinte és jószívű embereket (7) megtisztítja bűneiktől Krsna, a szívükben lakozó, (6) kit áldásos hallani s dicsőíteni.
18. Mikor a Bhágavata rendszeres szolgálata révén elenyészik a bűnök sokasága, (8) megszilárdul a transzcendentális imákkal magasztalt Bhagaván iránti szerető odaadás.
19. Ekkor a szív mentes marad a szenvedélyből és tudatlanságból fakadó létállapotoktól, a kéjtől és a kapzsiságtól, (9: megérzi az odaadás gyakorlatainak valódi ízét,) (10) megszilárdul a jóságban, és (11) lecsillapodik. (Visvanáth értelmezésében: azért érezheti a kírtana, s a többi gyakorlat igazi ízét, mert nem a betegség és öregség gyötörte, étel s többi burkolatú testben leli örömét, hanem az istenszerető érzelmekben, ez a rati, vagy bháva.)
20. A (világi) ragaszkodásaitól megszabadult s elégedetté vált szívben a (12) Bhagaván iránti szerető odaadás következtében megszületik (14) a megértés a magasztos Úr igaz természetéről (azaz alakjának, tulajdonságainak, kedvteléseinek édességéről).
21. (13) A Legfelsőbbet megpillantva széthasíttatik a szívet gúzsba kötő csomó, megszűnnek a kétségek és megszakad a cselekedetek láncolata.”

Rúpa gószvámí hasonlóképp írja le a rajongó szeretethez vezető lépéseket a Bhakti-raszámrta-szindhuban (ādau śraddhā..., 1.4.15-16.), ám erről egy másik írás szól majd itt a slókamálán.

––––––––––––––––––

Fordítsuk most figyelmünket a fenti szakasz utolsó versére (Bhág. 1.2.21.)!

bhidyate hṛdaya-granthiś chidyante sarva-saṁśayāḥ |
kṣīyante cāsya karmāṇi dṛṣṭa evātmanīśvare || 21 ||


A Legfelsőbbet megpillantva széthasíttatik a szívet gúzsba kötő csomó, megszűnnek a kétségek és megszakad a cselekedetek láncolata.

E verset szinte szó szerint megtaláljuk a Bhágavata-purána 11. énekében is, melyben Krsna így beszél Uddhavának a bhakti-jógáról:
„26. Erény az, ha az ember következetesen ragaszkodik személyes feladatköréhez (a bűn pedig annak elhanyagolása). Az erény és bűn ilyetén megkülönböztetése korlátozza a természetüknél fogva tisztátalan tetteket s így az ember képes lesz föladni (anyagi) ragaszkodását.
27-28. Kiknek szívében már föltámadt a tisztelet a rólam szóló történetek iránt, kik már az önérdekű cselekvéshez fűződő minden vonzalmukat elvesztették, s akik már látták, hogy az érzéki örömök bánatot és szenvedést rejtenek magukban, de még nem tudnak felhagyni velük, azok imádjanak engem szeretettel s elszánt hittel. Élvezzék ugyan az életet, de soha ne feledjék, hogy ez minden baj és szenvedés forrása.
29. Mivel a szívükben lakozom, hamarosan minden kíntól és gyötrelemtől megszabadítom azokat a bölcseket, akik az odaadás elvei szerint imádnak engem.
30. Az egoizmus szívet kínzó görcsei megszűnnek, minden kétség szertefoszlik s a tettek nyomasztó visszahatásai mind kifakulnak abban a pillanatban, amint fölismernek engem, az univerzum lelkét. (bhidyate hṛdaya-granthiś chidyante sarva-saṁśayāḥ | kṣīyante cāsya karmāṇi mayi dṛṣṭe’khilātmani ||)” (Bhág. 11.20.26-30.)


Az utolsó versnek csupán a negyedik pádája különbözik, ennek szó szerinti fordítása: az Egyetemes Lélek (akhila-ātmani), az én (mayi) megpillantásom után (dṛṣṭe).

Hasonlóképpen a Muṇḍaka-upaniṣadban is:
„7. A legbölcsebb, a mindentudó, kinek nagysága megnyilvánul a Földön, ebben az éterben (a szívben), s Brahman fényes városában Lélekként ismeretes.
8. Gondolat a lénye, ő a test és az érzékek irányítója. A durva testben (ételben) is ő lakik, s uralja a szívet. Mikor örömteliként és halhatatlanként megmutatja magát, a bölcsek szívük tisztaságával érzékelik őt.
9. A Legfelsőbbet megpillantva széthasíttatik a szívet gúzsba kötő csomó, megszűnnek a kétségek és megszakad a cselekedetek láncolata. (bhidyate hṛdayagranthiśchidyante sarvasaṁśayāḥ | kṣīyante cāsya karmāṇi tasmin dṛṣṭe parāvare ||)
10. A legfőbb aranyburokban lakozik a szenvedélytől s összetettségtől mentes Brahman. Tiszta ez, a fények fénye, amit az Önvaló ismerői ismernek.
11. Ott nem a Nap világít, sem a Hold vagy csillag, sem e villámok fénye, még kevésbe közönséges tűz. Azzal a fénnyel fényeskedik minden, az ő világossága ragyogja be a mindenséget.
12. Bizony Brahman ez a halhatatlan, ott van keleten és nyugaton, északon és délen, az ég magasán és alján. Brahman áthat mindent. Brahman a Teljesség, ez a legkiválóbb.” (Muṇḍaka-upaniṣad 2.2.7-12.)

Srídhar Mahárádzs Visvanáth Csakravartí kommentárjának szellemében így bontja ki e verset:

Az eksztázis (rasa) iránti belső sóvárgásunk gúzsbakötött és lepecsételt szívünk mélyén rejlik. Ám Krsna dicsőségének hallása és zengése feltöri a pecsétet, szívünk feleszmél és kitárulkozik, hogy befogadja Krsnát, minden gyönyör forrását, magát a rajongó eksztázist.
Szívünket a rajongás, a báj és a kellem tartja vonzásában. Ezt a szív érzi s nem az ész; ezért tartják legfontosabbnak a szívet. A bhakti másik hatása a tudás síkján mutatkozik meg. Egy kis ízelítő az isteni gyönyörökből minden kétséget eloszlat (rasa-varjaṁ raso’py asya paraṁ dṛṣṭvā nivartate, Bg. 2.59.). Ha az ember ténylegesen ráérez az igazi eksztázisra, a raszára, akkor minden kétsége szertefoszlik. A bhakti íze rabul ejti az ember szívét, s megindul az istenszeretet eksztázisának (prema) árja. Az elégedett szív így fog szólni: „Ez az, amit kerestem!” Mire az ész is a nyomába lép: „Semmi kétség, ez kutatásunk legfőbb célja. Hajíts el minden egyebet!”
– Érjen hát véget minden evilági cselekedet! – szól a szív, ha elnyerte a legfőbb kincset, az istenszeretetet. Ekkor a karma abbamarad.
A bhakti hatására először föleszmél a szív. Mikor szívünket elragadja az istenszeretet, eszünk is jóváhagyja vonzalmunkat, s a mindig rosszra csábító karma megszűnik. A bhakti-jóga a szív igazi kincse.

2008. február 1., péntek

Krsna Brahmát oktatja


dharmān anyān parityajya mām ekaṁ bhaja viśvasan |
yādṛṣī yādṛṣī śraddhā siddhir bhavati tādṛṣī ||
kurvan nirantaraṁ karma loko 'yam anuvartate |
tenaiva karmaṇā dhyāyan māṁ parāṁ bhaktim icchati ||

dharmān – vallásokat, erényes tetteket; anyān – másokat; parityajya – feladva; mām – engem; ekaṁ – egyedül; bhaja – imádj! (szolgálj!); viśvasan – hívő, vkiben megbízó; yādṛṣī yādṛṣī – amilyen; śraddhā – hit; siddhiḥ – beteljesedés, tökéletesség (megvalósítás); bhavati – lesz; tādṛṣī – olyan;
kurvan – cselekvő; nirantaraṁ – szüntelenül; karma – tettet; lokaḥ – a világ, az emberiség; ayam – ez; anuvartate – követ; tena – általa; eva – bizony; karmaṇā – tett által; dhyāyan – meditáló; māṁ – engem; parāṁ bhaktim – a legfőbb odaadást; icchati – ér el;

Mindenféle egyéb jámbor tettet föladván szolgálj engem nagy hittel! Mindenki a hite szerinti felismerésre jut. A világi emberek ábrándjaikat kergetve szünet nélkül tevékenykednek. Ám ha eközben énrajtam meditálnak, a legmagasztosabb szolgálat formájában nyerik majd el a szerető odaadást.
(Brahma-szanhitá 5.61)

A teremtés hajnalán Brahmá fohászait meghallgatva Góvinda megjelent Brahmá előtt, áldásában részesítette és tanította őt. A tanítás egyezik a Bhagavad-gítá végkövetkeztetésével: sarva-dharmān parityajya (Bg. 18.66.)

A fordítás Bhaktivinód Thákur kommentárjából származik. A vers szó szerinti fordítása: „Más dharmákat feladva egyedül engem imádj! Amilyen a hívő hite, olyan lesz a beteljesedése. / E világ szüntelenül tevékenykedik, a rajtam meditáló cselekvése által a legfőbb odaadást éri el.”

Dzsíva Gószvámí kommentárjában a Bhágavata-purána 2.3.10. versét idézi:
akāmaḥ sarva-kāmo vā mokṣa-kāma udāra-dhīḥ |
tīvreṇa bhakti-yogena yajeta puruṣaṁ param ||

(Legyen bár) vágytalan, vágyteli vagy üdv-vágyó, az éleseszű (ember)
imádja heves bhakti-jógával a Legfelsőbb Személyt.