a Bhagavad-gítá és a háború

Felmerül a kérdés: a hinduizmusban, különösképpen a jógában az erőszaknélküliség, az ahinszá nagy jelentőséggel bír – mégis, a Bhagavad-gítá egy hatalmas ütközet előtti pillanatokban zajló párbeszéd. Ardzsuna meghátrál a harc elől. Nem holmi gyávaság az indítéka, hiszen akár meghalni is kész elveiért. Bölcsen, így érvel: a testvérháború nem vezet jóra, szenvedni fognak a dicső ősök (hiszen nem lesz méltó utód, aki áldozatot mutathatna be értük), szenvednek a hozzátartozók, és az eljövendő generációk is megsínylik majd, ha most esztelen mód egymásra rontunk. Reánk támadó rokonaink nem fogják fel, hogy ez bűnös tett, ám mi tudva tudjuk… haljak meg hát fegyvertelenül, ellenállás nélkül itt a csatamezőn, mintsem én vigyem romlásba a dharmát. És Krsna mégis harcra buzdítja Ardzsunát… a Gítában tulajdonképpen arról olvashatunk, miképpen bíztatja Krsna küzdelemre barátját, tanítványát.

„Harcra fel” mondja újra meg újra, miközben maga is az ahinszáról tanít. Az ahinszá olyan erény, melynek – mint minden másnak is – Isten a forrása, olvasható a 10.5. versben. Az ahinszá a tudás velejárója (13.8.), az isteni természettel megáldottak jellemzője (16.2.), és a jóság minőségében gyakorolt önfegyelmezés egyik eszköze (17.14.). Miképpen oldható fel ez az ellentmondás? Isten ölésre buzdítana? e kérdést próbáljuk meg körbejárni az alábbiakban.

Első gondolatként: a kuruksétrai csata nem közönséges háború, hanem a dvápara-korból a kali-korba való átmenettel együtt járó kataklizma. Krsna evilági megjelenésének előzményeiről a Bhágavata-purána tizedik énekében ezt olvashatjuk: mikor az öntelt, királyként tetszelgő romlott vezérek seregei elözönlötték a földet, a Földanya Brahmánál keresett menedéket. Tehén alakjában, jelent meg ura előtt, s könnyekkel szemében ecsetelte szenvedését. Brahmá ekkor a dévák kíséretében a tejóceán partjához indult, és Visnu segítségét kérte. Visnu utasította a dévákat, hogy szülessenek meg a Földön a Jadu dinasztiában, s azután maga az Úr is alászáll, Vaszudév családjában megszületve (Bhág. 10.1.17-25.). Krsna eljövetelének egyik oka tehát a dvápara-kor végére a Földet túlterhelő fegyveres sokaság… s egyik „küldetése” a fegyveres sokaság terhétől megszabadítani a Földanyát. Ezen előzmények vezetnek el a kuruksétrai csatához. A háború közvetlen kiváltó okai persze a „szokásosak”: nagyravágyás, hatalomvágy, ám a háttérben az idők változása húzódik.
Erre a korszakváltásra utal a Gítá tizenegyedik fejezetének alábbi részlete is: Ardzsuna bepillantást nyer az isteni létezés egy aspektusába: láthatja Isten fenséges, győzedelmes arcát – és azt, ahogyan Krsna a forrása és feloszlása is a mindenségnek. „Miként a megszámlálhatatlan folyó árja a tengerbe szalad, az emberek világának hősei úgy lépnek szájaidba, s égnek el ott.” – mondja. (11.28.) Az Idő vagyok, a világok hatalmas pusztítója – fejti ki Krsna (11.32.) –, ellenfeleid valójában már megsemmisültek, légy hát eszköz, a közvetlen kiváltó ok ebben az elrendezésben!

Kínálkozik az ellenvetés: a háborúkat nagyon gyakran Isten nevében vívják. Vajon nem ilyen helyzet ez is? Valóban, a történelem során gyakran láthattuk, hogy a vezetők úgy próbálnak meg egységet teremteni az általuk irányított közösségben, hogy meghatározzák az ellenséget kívül is, s gyakran a közösségen belül is. Kényelmes és hatékony eszköz ez a számukra, hiszen az állandó fenyegetettség állapota elhallgattatja a másként gondolkodókat – a háborúban ez dezertálásnak számít, ami halálos bűn –, ráadásul az ellenség egyszerűen démonizálható. A képlet végtelenül egyszerű: mi vagyunk a jók, következésképpen ők a démonok, ördögfattyak, jobb esetben csak eretnekek. Ilyen az önmagáért való hatalom természete, ám ez nyilván nem jelenti azt, hogy minden esetben erről volna szó… az evilági létezésben valóban létezik jó és rossz, körültekintő figyelmet, és éleslátást igényel hát, hogy az ember eldönthesse: az ellenség valós-e vagy festett, a küzdelem célja az erény megőrzése, vagy manipuláció a hatalom megtartásáért. Számomra éppen Ardzsunának a bevezetőben említett kételyei és érvei mutatják, hogy az ő szándéka tiszta és őszinte, s bár kiváló harcos, kész fegyvertelenül meghalni a közösség hasznára.

Még mindig megmaradt azonban az a kérdés, helyes-e egyáltalán az ölés, mások elpusztítása? Az ahinszá jelentése nem-ártás, nem-ölés, mentesség mindenféle fizikai, verbális vagy mentális erőszaktól. Megférhet-e egymás mellett az ahinszá és az ölés?
E kérdésekre a cikk folytatásában keressük a válaszokat.

a világkorszakok dharmája

A Manu-szanhitá az alábbi versekben írja le a világkorszakokat, és az egyes világkorszakokban élők számára ajánlott lelki utakat.

catuṣpāt sakale dharmaḥ satyaṁ ca eva kṛte yuge |
na adharmeṇa agamaḥ kaścin manuṣyān prati vartate ||1.81||

A krta (szatja)-jugában négy lábon áll a Dharma s az igazság, nincs vallástalansággal társuló haszonlesés ami az embereket megosztaná.

itareṣv āgamād dharmaḥ pādaśas tv avaropitaḥ |
caurik anṛta māyābhir dharmaś ca apaiti pādaśaḥ ||1.82||

A többiben a haszonvágy miatt a lábak elvesznek, a csalás, hazugság és az illúzió (Májá) által.

arogāḥ sarvasiddhārthāś caturvarṣaśat ayuṣaḥ |
kṛte tretādiṣu hyeṣāṁ āyur hrasati pādaśaḥ ||1.83||

Betegség nélkül, minden tökéletesség teljében négyszáz évig éltek a krta-korban, a trétá-korral kezdve az életkor csökkent a negyedével (azaz száz évvel).

veda uktam āyur martyānām āśiṣaś ca eva karmaṇām |
phalantyanuyugaṁ loke prabhāvaś ca śarīriṇām ||1.84||

A halandók életkora, mit a Véda említ, a rítusok áldásos következményei, ám a testetöltött (lélek) evilági hatalma is a világkorszakok rendjét követi.

anye kṛtayuge dharmās tretāyāṁ dvāpare apare |
anye kaliyuge nṝnāṁ yugahrāsānurūpataḥ ||1.85||

Eltérő a dharma az emberek számára a krta-jugában és a többiben is, a korszakok csökkenésének megfelelően.

tapaḥ paraṁ kṛtayuge tretāyāṁ jñānam ucyate |
dvāpare yajñam evāhur dānam ekaṁ kalau yuge ||1.86||

A krta-jugában az önfegyelem gyakorlása (tapasz) a legfőbb, a trétában a tudás (gjána), a dváparában az áldozat, (jagja) míg csupán az adományozás (dána) elegendő a kali-korban.

A figyelmes olvasó felkapja a fejét: hiszen azt hallottuk, hogy a kali-kor juga-dharmája Isten magasztalása! Nincs itt valami probléma? Ha beleássuk magunkat a purána-irodalomba, az alábbi gondolattal találkozhatunk (például a Visnu-puránában, Parásara és Maitréja beszélgetésében, 6.2.17.):

dhyāyan kṛte yajan yajñais tretāyāṁ dvāpare'rcayan |
yad āpnoti tad āpnoti kalau saṅkīrtya keśavam ||

Ami elérhető a krta-korban meditálva (dhjána), a trétában áldozatokkal áldozva (jagja), a dváparában imádva (arcsana), mindaz a kali-korban is elérhető Késava együttes magasztalásával (szankírtan).

A Bhágavata-puránában szintén e témáról kérdezi Paríksit király Sukát:
„16. Paríksit király kérdezett: Kérlek, mondd el nékem részletesen, óh, nagy bölcs, miként szabadulhatnak meg az emberek a kali-korszak töméntelen bűnétől e korban?
17. Beszélj nékem az egyes korszakokról is, s a korszakokra előírt vallási kötelességekről, valamint az univerzum élettartamáról, keletkezéséről és megsemmisüléséről, és a Legfelsőbbet képviselő, s Őáltala hajtott idő múlásáról!
18. Sukadév válaszolt: Emberek oltalmazója! A krta (szatja) korszakban a vallás négy lábon áll s az emberek állhatatosak. (A vallásosság eme) négy lába az igazságosság (szatjam), a könyörület (dajá), a vezeklés (vagy önfegyelmezés: tapasz) és az adományozás (dána).

A Bhágavata-purána első énekében Paríksit király így szól a bika képében megjelenő Dharmához: „Önfegyelmezés (tapasz), tisztaság (saucsa), könyörület (dajá) és igazságosság (szatja) – e négy lábon állsz, ám a vallástalanság a büszkeség, (a másik nemhez fűződő) ragaszkodás és bódulat képében eltörte lábaidat.” (Bhág.1.17.24.)
Srídhar szvámí szerint a dána azt az adományt jelenti, ami megszabadít a ragaszkodás és ellenszenv kettősségétől, valamint rettenthetetlenséggel áld meg. Nem holmi anyagi javakkal történő adakozásról van tehát szó, hanem lelki felvilágosításról… ezért ez ugyanazt jelenti, mint az első énekben említett „tisztaság” szó, mely ott is hasonló értelemmel bír.

19. E kor emberei általában elégedettek, könyörületesek, barátságosak (minden lénnyel), higgadtak és béketűrők. Önfegyelmet gyakorolnak, az önvalóból merítik örömüket, mindenkire egyformán tekintenek, s az önmegvalósítás érdekében lemondásokat vállalnak.
20. A trétá-korszatól kezdve a vallás fokról-fokra elveszti egyik lábát az erőszak, a hazugság, az elégedetlenség és a viszálykodás miatt.

Megjegyzés: a felsorolt tényezők mind egy-egy lábát – tartópillérét – támadják a dharmának: a hazugság az igazságot, az erőszak a könyörületet, az elégedetlenség az önfegyelmezést, a viszály az adományozást.

21. Akkor (a trétá-korszakban) az emberek gyakorolják (még) a (védai) rituációkat, vezekléseket és a lemondást, az erőszak és a kéjsóvárság nem jellemző rájuk. A három emberi életcélt (vallás, anyagi gyarapodás és érzékkielégítés) buzgón gyakorolják majd, s (bár ekkor alakulnak ki a társadalmi rendek), a védaismerő bráhmanák lesznek túlsúlyban.
22. A dvápara-korszakban a vallás négy lábából – együttérzés, vezeklés, igazságosság és adakozás – kettőt eltör a vallástalanság – az erőszak, a tisztátalanság, az igazságtalanság s az önmegtartóztatás hiánya.
23. Ebben a korszakban az emberek kedvelik a dicsőséget, s nagyszabású áldozatokat mutatnak be. Örömüket lelik a védatanulmányokban, bőség és jókedv jellemzi őket, családjaik kiterjedtek. A négy társadalmi rend közül a bráhmanák és a ksatriják az uralkodók (ők vannak többségben).
24. A kali-korszaban Dharmának már csak egy lába marad épen, de a vallástalanság terjedésének köszönhetően az is egyre gyöngül, majd teljességgel megsemmisül.
25. Ebben a korszakban az emberek kapzsiak, erkölcstelenek és könyörtelenek, ok nélkül is kaphatók a viszálykodásra, szerencsétlenek és mérhetetlenül kéjsóvárak. Súdrák, halászok s effélék ragadják magukhoz a hatalmat.
26. Az emberekben szemmel láthatóan nyilvánul meg a jóság, szenvedély és tudatlanság hatása, ami idővel hol előtérbe kerül, hol visszaszorul elméjükben.

Visvanáth Csakravartí kommentárjában megjegyzi, hogy miként az asztrológiában egy-egy bolygó hatását árnyalja a többi, hasonlóan egy-egy jugában is periodikusan megjelenik a többi – ezért fordulhat elő, hogy olykor a kali-korban is a dharma megerősödését tapasztalhatjuk.

27. Amikor jóság uralja az érzékeket, az elmét s az értelmet, s az embereket az aszkézis (tapasz) és a bölcsesség (gjána) foglalkoztatja, az a szatja-korszak uralma.
28. Amikor a vallásos érdem mellett a világi javak birtoklása és élvezete a legfőbb az emberek számára, az a szenvedély uralta trétá-juga, óh, nagytudású!
29. Mikor általánossá lesz a kapzsiság, elégedetlenség, büszkeség, képmutatás és irigység s az embereket a vágy sarkallja tettekre, az a dvápara-korszak, melyet a szenvedély és a tudatlanság együttesen ural.
…
49. Óh királyom, egész lényeddel azon légy, hogy szíved trónusára emelhesd az Úr Késavát, mert ha Őrá gondolsz tested elhagyásakor, bizonyosan eléred a legfőbb célt.
50. Ő (az univerzum) legfőbb irányítója, a mindenség oltalma és Felsőlelke, ezért ajánlatos mindig Őreá gondolni, mert aki (élete során, s ennek eredményeképpen) halálakor is Őrá gondol, elérheti Őt, óh, Paríksit!
51. Királyom! A kali-korszak a gonoszság tárháza, de van egy kiváló jótulajdonsága: pusztán az Úr Krsna szent neveinek zengésével az ember megszabadulhat minden ragaszkodástól s elérheti a Legfelsőbbet.
52. A kali-korszakban az Úr Hari szent neveinek s dicsőségének zengése (kírtana) mindama áldást megadja, amit a szatja-korszakban az Úr Visnun meditálva (dhjána), a trétá-korszakban néki bemutatott nagyszabású áldozatokkal (makha), s a dvápara-korban a rituális áldozatok (paricsarjá) révén értek el.” (Bhág.12.3. fejezet)

Hasonlóképpen tanítja a világkorszakok dharmájáról a bölcs Karabhádzsana Nimi királyt, a Bhágavata-purána 11.3.19-36. részében.

Foglaljuk össze az eddig olvasottakat:
 

a korszak neve	szatja / krta	trétá	dvápara	kali
	igazság / négyes (megtett, bevégzett)	hármas	kettős	viszály
juga-dharma a Manu-szanhitá szerint	önfegyelmezés	tudás	áldozat	adományozás
juga-dharma a puránák szerint	meditáció	áldozat	imádat	magasztalás
uralkodó kötőerő	jóság	szenvedély	szenvedély és tompaság	tompaság
dharma leomló oszlopai	önfegyelem	tisztaság (adományozás)	könyörület	igazságosság
a dharmát romba döntő tényezők	elégedetlenség	viszály	erőszak	hazugság

 
A világkorszakok nevei arra utalnak, hogy idejük a legutolsó, kali-kornak többszörösei.

Tekintsük át rendre a világkorszakok dharmáit.
A szatja-jugában a puránák és a Manu-szanhitá tulajdonképpen ugyanarról szólnak: az önfegyelmezés gyakorlásának módja maga a meditáció… s a korszak megkülönböztetett jellemzője is az önfegyelem, aszkézis maga. A trétá-kor avatárja (Jagja, a megszemélyesült áldozat) vörös színű attribútumai a szentelt zsinór és a különféle áldozókanalak, s a három Véda tudása nyilvánítja meg (lásd Bhág. 11.5.24.). Így érthető, hogy az egyik szöveg a nagyszabású áldozatok megrendezését, míg a másik a tudást emeli ki. A dvápara kor áldozata a nagy közösségi események helyett a szűkebb körben gyakorolt imádat… a múrtiimádat, illetve a családosok napi áldozata. A kali-korban javasolt dharma tekintetében azonban eltérést találunk a Manu-szanhitá, és a puránák között: az ember kezében nem maradt semmi transzcendens, forduljon hát gondoskodó figyelemmel embertársai felé – mondja a Manu-szanhitá –, ám a puránák messzebb tekintenek. Való igaz, e korszakban a képzettség és a képesség is hiányzik az emberekből, ám az Úr könyörületes, és az ő magasztalása, a Hari-kírtan megmenti gyakorlóját!

a kárpit meghasadt

Már szóltunk a kárpit széthasadásának nagyon fontos szimbolikus jelentőségéről, tudniillik arról, hogy a hit-titkok megszűntek, már nincs szükség közvetítőkre – beavatókra, gurukra, ezoterikus mesterekre, lelki tanácsadókra, csakra-vezetőkre stb. –, hanem a transzcendenciával, az Istennel való kapcsolat mindenkinek a legegyénibb, legzártabb személyes ügye.
A Mester és a tanítványa viszony egyre gyakrabban hatalmi és üzleti kérdéssé változik. Az értékrend is megfordult: a tanítványtól követelnek hűséget, függésben tartják a lelki vezetőtől, megfosztják a szellemi kalandozás, másfajta iskolák megismerésének szabadságától. Holott éppen fordítva: a Mesternek kell hűségesnek lenni tanítványához, meg kell hagyni szellemi-lelki szabadságát, s ha kalandozásából visszatér, szeretettel kell fogadni. Jeromos kommentárjaiban például ez áll:
Az Úr ugyanis Lélek, és ahol az Úr Lelke, ott van a szabadság... (288)

Popper Péter fogalmaz így „Az Írás (Az újszövetség)” című könyvében azzal kapcsolatban, hogy Jézus keresztre feszítésekor a jeruzsálemi templom szentélyének kárpitja meghasadt. Hadd fűzzek soraihoz két megjegyzést!
A korábbi világkorszakokkal szemben kali-kort az emberi képességek csökkenése jellemzi, elsorvad a tisztelet, az együttérzés, a szellemi-lelki tisztaság, az őszinteség, becsületesség… ugyanakkor kiárad az isteni könyörület, a titkok nem maradnak rejtve többé. A tendencia a kali-kor áldása – igen, ilyen is van! –, így nem meglepő, hogy sokféleképp találkozunk vele, például a Padma-puránában.
A purána Bhágavata-máhátmja részében a testet öltött odaadás, Bhakti-déví kérdezi Náradát: miképpen történhetett, hogy Kali megvethette a lábát a Föld oltalmazója, Paríksit király birodalmában – miért engedte meg ezt az uralkodó? S miképpen lehetséges, hogy a legkönyörületesebb Úr is jóváhagyta mindezt? Nárada így felel: „Kali, a lelki gyakorlatok akadályozója attól a naptól fogva jelent meg a Földön, amikor Mukunda, az Istenség Legfelsőbb Személyisége eltávozott (az emberek köréből) és visszatért saját (lelki) birodalmába. Paríksit király világhódító körútja során találkozott (a megszemélyesített) Kalival, s miután az nyomorult ember módjára kegyelemért folyamodott hozzá, a dongóhoz hasonlatos, vagyis a dolgok lényegét felismerő király ekképpen döntött: »Őt nem szabad megölnöm, (mivel) az ember Késava neveinek és dicsőségének zengésével egyedül a Kali korszakában képes megkapni azt a (csodálatos) gyümölcsöt, ami (különben) elérhetetlen az aszkézis és a jóga által.« Paríksit, Visnu védence egyedül emiatt hasznosnak ítélte a különben lényeges tulajdonságokat nélkülöző Kalit, s ezért – boldogságot kívánván biztosítani a jövő korszak szülöttei számára – engedélyt adott neki a maradásra.”
Krsnadász Kavirádzs nem csupán a titkok feltárulkozásáról beszél – Csaitanja Maháprabhuról szóló művében arról ír, hogy Csaitanja Maháprabhu és társai bőkezűen szórják a rajongó szeretetet (préma), mindenkinek, feltétel nélkül:

„Az Úr és társai (a panycsa-tattva) együtt alászállva e világba
feltörik a préma kincsesházának pecsétjét,
elrabolják a rajongó szeretetet, s azt ízlelik.
Ám ahogy kortyolják, szomjúságuk csak fokozódik.
Ezért egyre többet isznak, mámorossá válnak,
megrészegülten táncolnak, sírnak, nevetnek és énekelnek.
Nem fontolgatják, ki méltó s ki nem, alkalmas-e a hely vagy sem,
ha alkalmuk nyílik, mindenkinek, mindenütt a prémát osztogatják.”

(Csaitanja-csaritámrta 1.7.20-23.)

A másik gondolat a mester-tanítvány kapcsolattal foglalkozik. A bevezetőben idézett mondatok látszólagos ellentmondást hordoznak: az első bekezdés szerint nincs szükség közvetítőkre, a második mégis a mester és tanítvány függéséről és/vagy szabadságáról szól… ha nincs szükség közvetítőre, vajon szükség van-e még a mesterre?
A közvetítő olyan pap, olyan beavatott volna, aki kapcsolatban áll Istennel… és rajta, rajtuk kívül senki más… így aki Istennel kapcsolatba szeretne kerülni, közvetítőhöz fordul. Nos, a mester nem ilyen közvetítő.
Hogy világossá váljon szerepe, fontoljuk meg, mi a cél… oly szépen beszél erről Bhaktivinód Thákur!: „Neked magadnak kell kopogtatnod az igazság kimeríthetetlen tárházának ajtaján, azon, amelyből a korábbi bölcsek is merítették a maguk lelki gazdagságát. Eredj az igazság kútfejéhez, ahol egy zarándokot sem ér semminemű csalódás!” Ezt az utat senki sem teheti meg helyettünk… ám a vándorúton nem vagyunk egyedül. Társak vesznek körül, köztük olyanok, akik biztonsággal kiismerik magukat a számunkra még ismeretlen környezetben. Kezüket nyújtják, s átsegítenek a nehézségeken. A mester ilyen segítő: tapasztalt látó ott, ahol csak vaksin botorkálunk.
Persze, tekinthetjük a mestert közvetítőnek is, hiszen egyfelől ismeri azt a Valóságot, amit mi még nem, másfelől ismer bennünket… igen, ebben az értelemben közvetítő, ám ez a szerepe ideiglenes, nem elválaszt, hanem összeköt.
A hűség vagy szellemi kalandozás kérdésével kapcsolatban azt gondolom, a lelki élet legalább három szakaszra tagolható. Az első szakasz a keresés: az ember tapogatózik, válogat, megismerkedik különféle szellemi irányzatokkal, iskolákkal, informálódik, keresi a helyét. A keresgélés iránya horizontális. A második szakasz a kutatás: ez olyan amikor az ember kutat ás… azaz elmélyül. A keresés horizontális, a kutatás vertikális. A keresés informálódás, a kutatás transzformálódás: közvetlen, személyes tapasztalaton alapuló megértés, átalakító felismerések sora. Ha kellően mélyre hatolt, s a kútásás közben vizet is talált – ez a harmadik szakasz –, akkor látja, ízleli, tapasztalja, hogy más kútban is van víz. Kicsit más a zamata, de a tiszta víz mindenhol üdítő.
Az első szakaszban természetes a keresgélés szabadsága, ez ott éppen a folyamat lényege. A másodikban azonban a szellemi kalandozás a kutatás gátjává válna, ezért nem ajánlott. Nem jutunk előrébb, ha a félig kiásott kutat otthagyjuk, és máshol próbálkozunk ásni. Ám a harmadik szakaszban megint csak segít mások vizének megízlelése, a látókört szélesíti.
A tanítványi lét ideje nem az első, a helykereső, hanem a második, az elmélyülő szakasz. Persze segítőkre számíthatunk az első időktől, de az ember legyen megfontolt: akkor szegődjön tanítványnak mestere mellé, ha valóban megtalálta helyét, mesterét. A mester-tanítvány kapcsolatot a beavatás szentesíti, amikor is mindketten fogadalmat tesznek… tulajdonképpen szövetséget kötnek… s ezzel önként korlátozzák saját szabadságukat (*) a közös eredmény elérésének reményében. A tanítvány kész elfogadni a tanítást, a mester pedig odaadó figyelemmel, útmutatással gondosodik a tanítvány lelki fejlődéséről… hogy közösen szolgálják az isteni párt, s hogy a tanítvány (is) eljusson „az igazság kútfejéhez”. A mester-tanítvány kapcsolat persze nem egyenrangú… kicsit olyan, mint a szülő-gyermek kapcsolat: amikor ideje van, a szülő bátorítja gyermekét az önállósodási törekvéseiben, repülni tanítja, hogy valóban szárnyalhasson. Ám az önállóság nem önfejűség, s a tanítvány hűségének forrása nem külső kényszer, hanem szeretete, a hűség e szeretet természetes következménye . (Azon túl persze, hogy az értelmes ember hálás minden tanításért, hiszen tudja: több lesz általa.)
Ugyanakkor mégis helytálló Popper Péter gondolata: e szövetségkötéskor a mester az, aki lát, aki valóban tudja mit vállal, a növendék látása még homályos. Nem kívánatos, bizony mégis előfordul, hogy a tanítvány később úgy érzi, másra van szüksége. Azt gondolom, ilyen helyzetekben Ferenc testvér levele ad útmutatást: menj, ha jobbat tudsz, de ne feledd, bármikor visszajöhetsz, én várlak... csak jöjj Leóm! Nem bontja fel a szövetséget... ám szabadságot és bizalmat ad a növendéknek.

–––––––––––––––––––––––– = o O o = ––––––––––––––––––––––
* nagyon szépen ír erről Sríla Prabhupád, a Bhágavata-purána 1.6.37. versét kommentálva: „…az odaadó szolgálat minden területén a szabadság a fő pillér. Szabadság nélkül nem lehet odaadó szolgálatot végezni. Az Úr kedvéért feladott szabadság nem azt jelenti, hogy a bhakta minden tekintetben függővé válik. Ha átadjuk magunkat az Úrnak a lelki tanítómester átlátszó médiumán keresztül, az élet tökéletes szabadságát nyerjük el.”
Az üdvösség szanszkrt nyelven móksa, ami szó szerint megszabadulást jelent. ↑

PDF

a kali-korban rejtőzködő

A Bhágavata-purána hetedik énekében Prahlád többek között így dicsőíti Nrszinhát:

itthaṁ nṛ-tiryag-ṛṣi-deva-jhaṣāvatārair
lokān vibhāvayasi haṁsi jagat pratīpān |
dharmaṁ mahā-puruṣa pāsi yugānuvṛttaṁ
channaḥ kalau yad abhavas tri-yugo 'tha sa tvam ||

ittham – ily módon; nṛ-tiryak-ṛṣi-deva-jhaṣa-avatāraiḥ – ember, állat („ferde”, a felegyenesedett ember antonimája), bölcs, félisten, hal avatárokkal; lokān – világokat; vibhāvayasi – megoltalmazod; haṁsi – megölöd; jagat-pratīpān – a világok ellenségeit (a pratīpa jelentése: ellentétes, akadályozó, engedetlen); dharmam – dharmát; mahā-puruṣa – nagy Isten!; pāsi – megoltalmazod; yuga-anuvṛttam – a korszakok szerint; channaḥ – rejtőző („burkolt, fedett”); kalau – a kali-korban; yad – aki; abhavaḥ – voltál; tri-yugaḥ – három-korszakos; atha – ezért; saḥ – az; tvam – te

Ily módon ember, állat, bölcs, félisten vagy hal (formájában) mutatkozva
megoltalmazod a világokat, elpusztítod ellenségeit,
s korszakról korszakra megoltalmazod a dharmát, ó, nagy Isten!
Rejtőzködtél a kali-korban, ezért Három-korszakos (a neved).

Srídhar Szvámí e verset így kommentálja:
vibhāvayasi pālayasi | haṁsi ghātayasi | kalau tu tan na karoṣi | yatas tadā tvaṁ channo’bhavaḥ | atas triṣv api yugeṣv āvirbhāvāt sa evaṁbhūtas tvaṁ triyuga iti prasiddhaḥ ||
Vibhāvayasi, azaz megoltalmazod, haṁsi, azaz elpusztítod. Ám a kali-korban nem teszed mindezt. Akkor rejtőzködő voltál (channaḥ abhavaḥ). Ezért, bizony a három korszakban való ilyesféle megjelenésed miatt Három-korszakos (néven) ünnepelnek téged.

A Csaitanja Maháprabhu kora előtt élt Srídhar Szvámí tehát három korszakban való megszületésről beszél, a rejtőzködés az ő értelmezésében azt jelenti, hogy Isten nem száll alá a kali-korban.

Más kommentárok (pl. Visvanáth Csakravartíé) azonban e verset Nimi király és a bölcs Karabhádzsana beszélgetésével hozzák kapcsolatba, melyet a Bhágavata-purána 11.5. fejezetében olvashatunk. Nimi király Isten különböző világkorszakokbéli megjelenéseiről kérdez, Karabhádzsana pedig így szól: „Halld hát, hogyan imádják Őt a kali-korszakban a tantrák által előírt rituációkkal!” (11.5.31.) Majd e szavakkal jellemzi a kali-kor avatárját:
kṛṣṇa-varṇaṁ tviṣākṛṣṇaṁ sāṅgopāṅgāstra-pārṣadam |
yajñaiḥ saṅkīrtana-prāyair yajanti hi sumedhasaḥ ||
A kellő értelemmel rendelkezők a kali-korban a szankírtan-áldozattal, Krsna szent nevének zengésével fogják imádni a társaival együtt megjelenő Urat. (11.5.32.)

S mert így maga a Bhágavatam szól a kali-kor avatárjáról ezért e verssel összhangban a kali-korban rejtőzködő kifejezést a Csaitanja-követő vaisnavák úgy értelmezik, hogy alászáll Isten, ám nem az előző korokban megszokott cselekedetek jellemzik, nem azért száll alá, hogy a világot oltalmazva elpusztítsa a gonoszokat, hanem rejtőzködve, a szankírtan-áldozatot felmutatva, ám egyszerű bhaktaként viselkedve. Dzsíva gószvámí további értelmezést ad a rejtőzködésnek: channatvaṁ ca preyasī-tviṣāvṛtatvaṁ bodhyam – s a rejtőzködés („fedettség”) úgy értendő: a kedvese (Rádhá) ragyogásával beburkolt. (Tattva-sandarbha 1.)

A teljesség kedvéért hadd jegyezzem meg, hogy a fentiek ellenére Srídhar Szvámí értelmezése sem ellentmondásos. Szerinte ugyanis a 11.5.32. vers nem a kor avatárjáról szól, hanem arról, miként imádják a dvápara-korban alászálló Krsnát a kali-korban.

PDF

kapcsolódó írások:
· 11.5.32. - fekete és arany
· 11.5.33-34. - Karabhádzsana rsi fohásza

mahámantra

satya-yuge |
nārāyaṇa-parā vedāḥ nārāyaṇa parākṣaraḥ |
nārāyaṇa-parā muktiḥ nārāyaṇa-parā gatiḥ ||

A szatja-jugában:
Nárájana a legfőbb véda, Nárájana a legfőbb Isten (akṣara, mozdíthatatlan),
Nárájana a végső felszabadulás, Nárájana a végső cél.

tretā-yuge |
rāma nārāyaṇānanta mukunda madhusūdana |
kṛṣṇa keśava kaṁsāre hare vaikuṇṭha vāmana ||

A trétá-korban:
Ráma! Nárájana! Végtelen! Mukunda! Madhu végzete!
Krsna! Késava! Kansza ellensége! Hari! Vaikuntha! Vámana!

dvāpara-yuge |
hare murāre madhu-kaiṭabhāre
gopāla govinda mukunda śaure |
yajñeśa nārāyaṇa kṛṣṇa viṣṇo
nirāśrayaṁ māṁ jagadīśa rakṣa ||

A dvápara-korban:
Hari! Murári! Madhu és Kaitabha végzete!
Gópála! Góvinda! Mukunda! Sauri!
Áldozat ura, Nárájana, Krsna, Visnu!
Oltalmazz engem Világúr, kinek nincs más menedéke.

A teremtés hajnalán a lótuszvirágból, melyből Brahmá született két démon is a világra jött, Madhu és Kaitabha. A Mahábhárata (Sánti-parva 348. fejezet) szerint a lótuszvirágon csillogó két vízcseppből születtek, az egyik édes volt, ebből született Madhu (édes) aki a tompaság, a tama-guna szimbóluma, a másik jéggé fagyott és kemény, ebből Kaitabha (kíta = kemény, durva) született, aki a szenvedély, a radzsasz minőségének megtestesítője volt. (A Déví-bhágavata szerint e két démon Mahávisnu füléből született.) Durgát imádták, s nagy hatalomra tettek szert. Még a védákat is elragadták Brahmától, s Pátála-lókára vitték. A Hajagrívaként megjelenő Visnu azonban legyőzte őket, s a védákat ismét Brahmára bízta.
Krsna egyik neve Sauri, mert Súraszén király dinasztiájában született.

kali-yuge |
hare kṛṣṇa hare kṛṣṇa kṛṣṇa kṛṣṇa hare hare |
hare rāma hare rāma rāma rāma hare hare ||
ṣoḍaśaitāni nāmāni dvātrinśad-varṇakāni hi |
kalau yuge mahā-mantraḥ sammato jīva-tāraṇe ||

A kali-korban:
Haré Krsna Haré Krsna Krsna Krsna Haré Haré
Haré Ráma Haré Ráma Ráma Ráma Haré Haré
E tizenhat név, harminckét szótag
a kali kor mahámantrája, melyet a lények felszabadítójaként tisztelnek.

(Az Ananta-szanhitá így ismerteti Bhagavánnak a világkorszakban zengett neveit)

PDF