Bejegyzések
A Manu-szanhitá második fejezetének első verse a dharmát definiálja, majd néhány vers következik, melyek a vágyról szólnak.
vidvadbhiḥ sevitaḥ sadbhir nityam adveṣa-rāgibhiḥ |
hṛdayenābhyanujñāto yo dharmas taṁ nibodhata || 1 ||
A tudók, s a gyűlölettől és ragaszkodástól mindig mentes igazak által követett,
s a szív által is jóváhagyott dharmát, azt tanuljátok meg!
A sevita (követett) jelentései közt ott a szolgál, vagy imád, tisztel is. Jelzi, hogy a dharma nem közönséges, hanem imádatra méltó forrásból származó előírás. Honnan tudható, hogy valaki a dharmát követő igaz (vagy bölcs, erényes, szent – a sat szó mindegyiket jelentheti)? Erre ad választ a szöveg: „a gyűlölettől és (világi) ragaszkodástól mindig mentes”. Indirekt módon azt is elmondja, hogy a dharma követésével léphet túl az ember a kettőségeken.
Médhátithi (AD 1000 táján) kommentárjában a szív által jóváhagyott (hṛdayena abhyanujñātaḥ) fordulatban a szívet kétféleképp értelmezi, vagy értelemként (citta), vagy védaként – mert a jól tanulmányozott védát az ember a szívébe fogadja be.
Mások (Gaṅgānāth Jhā, vagy B.R.Srídhar) a szív szó eredeti jelentéséhez közelebb álló lelkiismeretre vonatkoztatják: az ember természete szerint Istenhez tartozó, így legbenső természetes késztetése az isteni rendhez igazodás – a felszínen látszó önző viselkedés csupán átmeneti. Így a vers értelme: halljatok most a dharmáról, mely imádatra és szolgálatra méltó isteni forrásból származik, a gyűlölettől és ragaszkodástól megtisztult igazak követik. A dharma követése természetetek szerint való, lelkiismeretetek is jóváhagyja majd!
Nyugati elemzők (például A.C. Burnell, 19. század) felvetik, hogy a 2-5 versek utólagos betoldások: a szöveg további folytatása ugyanis a dharma forrásáról szól, és számára ez volna logikus folytatása az első, definiciós strófának. A dharmával kapcsolatos szövegek újra meg újra elmondják, hogy egy adott rítus, vagy akár egy költemény elzengése milyen eredménnyel kecsegtet (lásd például a Bhagavad-gítá 18.68-71. verseit). Lehet-e az ilyen jutalmak „begyűjtése” a gyakorló célja? A vágytalanság volna a megoldás? Mi dharma megismerésében a helyes motiváció? – ezen tűnődnek az itt következő versek, s a téma helyénvaló.
kāmātmatā na praśastā na caivaihāsty akāmatā |
kāmyo hi vedādhigamaḥ karma-yogaś ca vaidikaḥ || 2 ||
Vágy természetű (az ember), ami ugyan nem helyénvaló ám (e világban) nem lehet szó vágytalanságról:
a védakövetőt is vágy (ösztönzi) a védatanulásra, s az áldozatok végzésére is.
Az „itt” (iha) szócska gyakran „ebben a világban” értelemben áll.
Karma-yoga: jelentheti a védai rítusokat (hiszen a szöveg a védakövető speciális vágyairól szól), de nem kizárt az általánosabb – világi és szakrális cselekvés – értelmezés sem.
saṅkalpa-mūlaḥ kāmo vai yajñāḥ saṅkalpa-sambhavāḥ |
vratāni yama-dharmāś ca sarve saṅkalpa-jāḥ smṛtāḥ || 3 ||
A szándékon alapul a vágy, s az áldozatokat is szándék előzi meg.
A fogadalmak, az önfegyelmezés is mind szándék következményei.
Szándékból (szankalpa) fakad a vágy, s minden más, a dharmával kapcsolatos cselekvés is. A Bhagavad-gítá is megismétli ezt a szándék és vágy ok-okozatiságára vonatkozó gondolatot: saṁkalpa-prabhavān kāmān (6.24.), illetve: „Mert soha nem lehet jógí, ki nem mond le (anyagi) szándékairól” (Bg. 6.2., na hy asaṁnyasta-saṁkalpo yogī bhavati kaścana)
akāmasya kriyā kācid dṛśyate naiha karhicit |
yad yad hi kurute kiṁcit tat tat kāmasya ceṣṭitam || 4 ||
E (világban) soha nem észlelhető vágynélküli (ember) semmilyen tette,
hiszen bármit is tesz az (ember), azt vágy mozgatja.
E következtetés látszólag ellentmondásban áll a második strófával, miszerint a vágyvezéreltség nem helyénvaló. Az ellentmondást a következő slóka oldja fel:
teṣu samyag vartamāno gacchaty amara-lokatām |
yathā saṅkalpitāṁś caiha sarvān kāmān samaśnute || 5 ||
A (vágyakat) helyesen kezelő a hallhatatlanok világába jut,
és kívánsága szerint minden vágya beteljesül e világban.
A szövegben szó szerint: teṣu samyag vartamānaḥ („velük helyesen viselkedő”) Médátithi kommentárja szerint a vágyakra vonatkozik – így oldja fel az ellentmondást. Más kommentátorok (például Szarvagja-nárájana, Rághavánanda, vagy Rámacsandra) szerint a szöveg arról szól, hogy az áldozatok bemutatása közben motiválhatják-e az áldozót rítussal kapcsolatban a védákban leírt eredmények, jutalmak. S így a szöveg itt az áldozatot, a rítust helyesen kezelőről szól, aki a hallhatatlanok világába (azaz a mennybe) jut. Médátithi ezt következménynek, a vágyak helyes kezelése következményének tartja.
