Krsnástakam

 

vasudeva-sutaṁ devaṁ
kaṁsa-cāṇūra-mardanam |
devakī-paramānandaṁ
kṛṣṇaṁ vande jagad-gurum ||1||

Vaszudéva fiának, Istennek,
Kansza és Csánúra végzetének,
Dévakí legfőbb boldogságának,
Krsnának, a világ tanítójának hódolok.

E strófa Sankara Srí Gítá-dhjánam című költeményéből való... szerzőjét talán e strófa ihlette.

atasī-puṣpa-saṅkāśam
hāra-nūpura-śobhitam |
ratna-kaṅkaṇa-keyūraṁ
kṛṣṇaṁ vande jagad-gurum ||2||

Lenvirághoz hasonlatos,
gyöngysorokkal és bokaláncokkal díszített –
az ékköves karkötőt és karpántot viselő
Krsnának, a világ tanítójának hódolok.

kuṭilālaka-saṁyuktaṁ
pūrṇa-candra-nibhānanam |
vilasat-kuṇḍala-dharaṁ
kṛṣṇaṁ vande jagad-gurum ||3||

A göndör fürtökkel ékes,
teliholdhoz hasonlatos orcájú –
a tündöklő fülbevalót viselő
Krsnának, a világ tanítójának hódolok.

Az első páda saṁyukta szava valamivel ellátottat, felszereltet, valamihez kapcsoltat jelent – itt ékesként fordítottam.

mandara-gandha-saṁyuktaṁ
cāru-hāsaṁ caturbhujam |
barhi-picchāva-cūḍāṅgaṁ
kṛṣṇaṁ vande jagad-gurum ||4||

Korall-jázmin virágának illata lengi körbe,
kedves mosolyú, négy karú –
a varkocsába páva tollát tűző
Krsnának, a világ tanítójának hódolok.

utphulla-padma-patrākṣaṁ
nīla-jīmūta-sannibham |
yādavānāṁ śiroratnaṁ
kṛṣṇaṁ vande jagad-gurum ||5||

Szemei akár a lótusz kibomló szirma,
(testének színe) a sötétkék fellegeket idézi.
A jádavák koronaékszerének,
Krsnának, a világ tanítójának hódolok.

rukmiṇī-keli-saṁyuktaṁ
pītāmbara-suśobhitam |
avāpta-tulasī-gandhaṁ
kṛṣṇaṁ vande jagad-gurum ||6||

A Rukminível évődő,
sárga selyemruhájában pompásan festő,
tulaszí-illatot árasztó
Krsnának, a világ tanítójának hódolok.

Hogy kerül egymás mellé Rukminí, és a Krsna sárga selyemből készült dhótija? Mindkettő aranyfényben ragyog: a rukma fénylőt, ragyogót, vagy aranyat jelent, így Rukminí nevének jelentése Aranyos (mint aranyékszereket viselő).

gopikānāṁ kuca-dvandva
kuṅkumāṅkita-vakṣasam |
śrī-niketaṁ maheṣvāsaṁ
kṛṣṇaṁ vande jagad-gurum ||7||

A gópíkák keblei halmát
ékesítő sáfrányporral megbélyegzett mellkasnak,
a szerencseistennő hajlékának, a nagy íjásznak,
Krsnának, a világ tanítójának hódolok.

śrīvatsāṅkaṁ mahoraskaṁ
vana-mālā-virājitam |
śaṅkha-cakra-dharaṁ devaṁ
kṛṣṇaṁ vande jagad-gurum ||8||

Széles mellkasán a Srívatsza jele
és erdei virágokból készült virágfüzére pompázik –
a kagylókürtöt és csakrát tartó Úrnak,
Krsnának, a világ tanítójának hódolok.

A Srívatsza fehér szőrtincs Krsna és Visnu mellkasán, annak jeleként, hogy Srí, a szerencseistennő mindig ott pihen. A Kausztubha ékkő a tejóceán kiköpülése során bukkant a felszínre, és Visnu mellkasát díszíti.

kṛṣṇāṣṭakam idaṁ puṇyaṁ
prātar utthāya yaḥ paṭhet |
koṭi-janma-kṛtaṁ pāpaṁ
smaraṇena vinaśyati ||

Ki eme áldásos Krsnástakát
pirkadatkor felserkenve olvassa,
annak millió születésben (felhalmozott) bűne
– meditációja révén – mind megsemmisül.

Madhva - Dvádasa-szótram 1.

atha prathama-stotram

 
A Brahmá-Madhva szampradája nagyrabecsült fohászgyűteménye a tizenkét darabból álló Dvádasa-sztótram, melynek most az első imáját olvashatjuk: 

vande vandyaṁ sadānandaṁ vāsudevaṁ nirañjanam |
indirā-patim ādyādi-varadeśa-varapradam ||1||

Hódolatom az imádandó örök boldogságnak, Vászudévának, a makulátlannak,
Indirá (Laksmí) hitvesének! Ő a legfontosabb, s a többi áldást adó istenek megáldója.

Az áldások (vara) az emberek életcéljaival kapcsolatosak... az áldások legfontosabbja (ādya – 'első') a megszabadulás (mokṣa), de a többi jótéteményt is a dévák adják az embereknek. Ám Vászudéva-Krsna az istenek megáldója.

namāmi nikhilādhīśa-kirīṭā-ghṛṣṭa-pīṭhavat |
hṛttamaḥ śamane'rkābhaṁ śrīpateḥ pādapaṅkajam ||2||

A mindenség urai koronáival érintett zsámolyon (nyugvó),
és szívünk sötétségét eloszlató Napként tündöklő lótuszlábnak hódolok.

A vers harmadik pádája ki is mondja, hogy Srípati, azaz Laksmí hitvesének lótuszlábáról van szó.

jāmbūnadāmbarādhāraṁ nitambaṁ cintyam īśituḥ |
svarṇa-mañjīra-saṁvītaṁ ārūḍhaṁ jagadambayā ||3||

Meditáljunk a Mindenség Urának aranyszínű ruha fedte csípőjén,
mely aranyövvel ékes, és a Világ anyjának (Laksmí) helye!

A cintya (megfontolandó) a cit (megfigyel, érzékel, tud, felismer, megért) gyökből képzett beálló melléknévi igenév – ezt fordítottam „meditáljunk" felhívásként. A több strófában is hasonlóan jártam el.

udaraṁ cintyaṁ īśasya tanutve'pi akhilam bharam |
vali-trayāṅkitaṁ nityaṁ ārūḍhaṁ śriyaikayā ||4||

Meditáljunk az Úr hasán, ami bár vékonynak tűnik, a mindenséget tartja!
Három redő ékesíti, s mindig csak egyedül Srí öleli.

Az udara a derék és has táját jelöli. Az Úr egyik neve dāmodara – a névnek több jelentése is van. A dāman kötelet jelent, dāma-udara így a 'köteles derekú'. A dama semlegesnemű főnév a védai nyelvben házat, otthont jelent – a hajlékok sora pedig a világ, melynek így egyik szinonimája a szanszkrt nyelvben a dāma szó – ebből fakad a dāmodara név egy újabb értelmezése: 'világ-derekú'. A „mindenséget tartja" erre tett utalás.
A has finom redői a szépség jelei.

smaraṇīyam uro viṣṇoḥ indirā-vāsam uttamam |
anantaṁ antavadiva bhujayor antaraṅgatam ||5||

Meditáljunk Visnu mellkasán, Indirá (Laksmí) legkiválóbb lakhelyén,
mely végtelen, mégis korlátos – a két kar fogja közre!

śaṅkha-cakra-gadā-padma-dharāś cintyā harer bhujāḥ |
pīna-vṛttā jagad-rakṣā kevalodyogino'niśam ||6||

Meditáljunk Hari karjain, melyek kagylókürtöt, csakrát, buzogányt és lótuszvirágot tartanak,
izmosak, és a világ megoltalmazásával törődnek szüntelen!

santataṁ cintayet kaṇṭhaṁ bhāsvat-kaustubha-bhāsakam |
vaikuṇṭhasyākhilā vedā udgīryante'niśaṁ yataḥ ||7||

Meditáljunk mindig Vaikuntha urának a tündöklő Kausztubha ékkőtől fénylő nyakán,
ahonnan a teljes véda árad szüntelen!

smareta yāminī-nātha-sahasrāmita-kāntimat |
bhavatā-pāpa-nodīḍyaṁ śrīpateḥ mukha-paṅkajam ||8||

Meditáljunk ezernyi teliholdat maga mögé utasító szépségű
a (világi) lét romlottságát eltörlő lótusz-arcon!

A Hold megjelölése a versben: yāminī-nātha, 'az éjszaka ura'.
A kānti jelentése szépség, kedvesség. A Hold a szépség, és kedvesség esszencia is egyben.

pūrṇānanya-sukhodbhāsiṁ anda-smitam adhīśituḥ |
govindasya sadā cintyaṁ nityānanda-pada-pradam ||9||

Meditáljunk örökkön a Mindenség Egyeduralkodója, Góvinda teljes és páratlan boldogságot árasztó, lebilincselő mosolyán, mely megajándékoz az örök boldogság helyzetével.

smarāmi bhava-santāpa-hānidāmṛta-sāgaram |
pūrṇānandasya rāmasya sānurāgāvalokanam ||10||

A lét minden szenvedését megszüntető nektáróceánon meditálok,
a gyönyörrel teljes Ráma szeretetteljes pillantásán.

dhyāyed ajasram īśasya padmajādi-pratīkṣitam |
bhrū-bhaṅgaṁ pārameṣṭhy ādi padadāyi vimukti-dam ||11||

Meditálj az Úr a Lótuszonszületett (Brahmá) és sokan mások által kutatott, múlhatatlan
szemöldökíven, mely a legfelsőbb, s a többi helyzetet, s a megszabadulást adományozza.

Az alattvalók az uralkodó szemöldökrándítását lesik.

santataṁ cintaye'nantaṁ anta-kāle viśeṣataḥ |
naivodāpuḥ gṛṇanto'ntaṁ yadguṇānāṁ ajādayaḥ ||12||

Mindig a végtelenen meditálok – különösen az utolsó időkben –
minek végére bizony soha nem értek el a magasztalók, akit a születetlenség, s a többi tulajdonság (jellemez).

„Utolsó időkben" anta-kāle a végső időt, azaz a halál idejét jelenti. Azt tudhatjuk, hogy mennyi idővel ezelőtt születtünk, ám a legtöbbünk nem tudja a halála idejét – az bármikor bekövetkezhet.
A végtelenen meditálunk... ám a végtelen soha nem fér a véges emberi elmébe. Ám a végtelen nem volna végtelen, ha nem volna képes feltárni magát a felé szeretettel forduló hívei előtt. A végtelenen meditálunk – s az ő kegye nélkül nem érjük el őt, ám kegyéből minden lehetséges.

|| iti śrīmad ānandatīrtha-bhagavatpādācārya viracitaṁ
dvādaśa-stotreṣu prathama-stotraṁ sampūrṇam ||

Ím, a Srímad Ánandatírtha Bhagavatpádácsárja által írt
Tizenkét fohász első imája, teljes egészében.

Manu-szanhitá – a tanítók

 

 A Manu-szamhitá második fejezetének alábbi versei a különféle tanítókról szólnak:

upanīya tu yaḥ śiṣyaṁ vedam adhyāpayed dvijaḥ |
sa-kalpaṁ sa-rahasyaṁ ca tam ācāryaṁ pracakṣate ||140||

A kétszerszületettet, aki a tanítványt beavatva megtanítja a védát
a rítusokkal és a titkokkal együtt, ácsárjának (lelki tanítómesternek) nevezik.

A brahmacsárí a beavatást a tanulmányai elején kapjam ez teszi őt rituálisan alkalmassá a védatanulmányozásra.
A rahasya – titok, titkos tanítás – az upanisadokra vonatkozik, melyek a Véda rejtett értelmét közvetítik. Létezik olyan felvetés is, hogy itt a mantrák megvilágításáról van szó, hiszen az ácsárja nem pusztán a szavakat, de a mélyebb jelentést is átadja – ám a mélyebb jelentés megfontolása nem választható el a tanítástól.
Az ācārya szó az ācar – viselkedik valahogy, cselekszik igéből származik, innen a „viselkedésével, példájával tanít” értelmezés (más megközelítésben: a viselkedésre tanít).
Régi jeles tanítók szokásos megtisztelő címe is, Vallabhācārya, Śaṅkarācārya mondja az is, aki nem Vallabha vagy Śaṅkara tanítványa.
Médhátithi, a Manu-szanhitá jeles kommentátora megjegyzi: a beavatás és az oktatás együtt jár: nem ácsárja, aki ugyan beavatja a tanítványt, de nem tanít meg neki mindent, illetve az sem tekinthető a tanítvány ácsárjájának, aki folytatja a félbemaradt tanítást – természetesen az ilyen oktató guru a tanítvány számára.

ekadeśaṁ tu vedasya vedāṅgāny api vā punaḥ |
yo 'dhyāpayati vṛttyartham upādhyāyaḥ sa ucyate ||141||

Aki a véda, vagy a véda segédtudományainak csupán egy részét
tanítja, s azt is megélhetésként, azt upádhjájának (tanítónak) mondják.

Az ácsárja számára a tanítás nem megélhetés, hanem belső késztetés, vele szemben az upádhjája előre kialkudott bérért tanít, avagy csupán a véda valamely részletének oktatója.
Az upādhyāya szó gyöke az adhi-i (oda-megy) igekötős ige, minek az igekötő miatt módosult jelentése: tanul, műveltetésben tanít. Az upa- előtag jelentése 'mellé', így gyakran segédtanítónak is fordítják.

niṣekādīni karmāṇi yaḥ karoti yathāvidhi |
saṁbhāvayati cānnena sa vipro gurur ucyate ||142||

Aki a fogantatási és a többi rítus előírás szerinti elvégzője,
és étellel is táplál, azt a bráhmanát nevezik gurunak.

A versben a fogantatási rítus említése nyilvánvalóan az apára tett utalás. A fiúgyermek első tanítója az (őt nevelő, és megfelelő rítusokkal a további tanulmányokra felkészítő) apja. A hagyomány szerint a fiúgyerek tanulmányai idejére a mestere házába költözik – így guru az apja és a védába bevezető tanítómestere is.
A guru a 'súlyos' melléknévből származó főnév, súlyos, mert nagytekintélyű. Nem csupán a mester, de a feljebbvaló megjelölése is.

agnyādheyaṁ pākayajñān agniṣṭomādikān makhān |
yaḥ karoti vṛto yasya sa tasya rtvig ihocyate ||143||

A tűzrakásra, a háziáldozat, agnistóma és más áldozatok
elvégzésére felkért személy a (felkérő) rtvidzse (áldozópapja).

Agnistóma – 'Agni dicsőítése', nagyszabású, öt napon át tartó, tizenhat papot foglalkoztató szóma-áldozat, melyet a mennyek elérése érdekében mutatnak be.
Médhátithi hozzáteszi: a fenti felsorolás a tiszteletre méltó személyekről szól, így kerül ide az áldozópap, aki szintén tiszteletreméltó.
A ṛtvij áldozót jelent, a védai áldozatokat négy ṛtvij végzi, mindegyikük a egy-egy véda-szanhitá tudója. A hotṛ végzi az áldozatot, miközben a Rg-véda (ṛc - himnusz) himnuszaival invitálja a dévákat az áldozatra. Az adhvaryu az oltár megépítése, az áldozati kellékek körül tevékenykedő szerpap, a Jadzsur-véda (yajus - áldozati ige) imáinak zengője. Az udgātṛ a Száma-véda (sāman - dicsőítő ének) dalait éneklő énekmondó, míg a brahman a az Atharva-véda (Atharvan, Brahmá egyik fia nevéből) varázsigéit tudó felügyelő pap – ő zengi a hibákat kijavító mantrákat is. A tizenhat papot foglalkoztató áldozaton a fenti ṛtvij-eknek további három segítője van, pontosan meghatározott feladatokkal.

ya āvṛṇoty avitathaṁ brahmaṇā śravaṇāv ubhau |
sa mātā sa pitā jñeyas taṁ na druhyet kadācana ||144||

Aki az igazsághoz híven tölti meg mindkét fülét a brahmannal,
azt anyjaként, atyjaként tekintse, véle soha se gyűlölködjön.

A vers brahman szava a védára vonatkozik.
A „soha” (na kadācana) arra vonatkozik, hogy sem a tanulmányok során, sem azok befejeztével ne tekintsen ellenségként a tanítvány egyik tanítójára sem.

upādhyāyān daśācārya ācāryāṇāṁ śataṁ pitā |
sahasraṁ tu pitṝn mātā gauraveṇātiricyate ||145||

Az ácsárja tízszerte (tekintélyesebb), mint az upádhjája, az atya százszor inkább, mint az ácsárja,
az anya ezerszer tekintélyesebb, mint az atya.

Médhátithi kommentárjában arról beszél, hogy e sorrendnek akkor van igazán jelentősége, amikor a tanítvány belép egy olyan helyre, ahol valamennyien jelen vannak. Ilyenkor a tekintély-sorrend szerint köszöntse őket: előbb az anyát, végül az upádhjáját.
A következő vers tisztázza azt a helyzetet, hogy a nemzőatya, vagy a beavató mester közül ki a fontosabb.

utpādaka-brahmadātror garīyān brahmadaḥ pitā |
brahmajanma hi viprasya pretya ceha ca śāśvatam ||146||

A nemző és a brahmant adó közül a brahmant adó a jelentősebb,
mert a bráhmana brahmanban születése örökévaló itt és a túlvilágon is.

kāmān mātā pitā cainaṁ yad utpādayato mithaḥ |
saṁbhūtiṁ tasya tāṁ vidyād yad yonāv abhijāyate ||147||

Az anya és apa egymás iránti vágyukból hozzák e világra,
ez a születés az anyaméhben való születés.

„hozzák e világra”: az utpādayataḥ az utpad (születik) gyökből képzett, műveltetésben ragozott ige. Ez a születés múlandó.

ācāryas tv asya yāṁ jātiṁ vidhivad vedapāragaḥ |
utpādayati sāvitryā sā satyā sājarāmarā ||148||

Ám az a születés, amit a védában járatos ácsárja a tannal összhangban
Szávitrível idéz elő, az igaz, és mentes az öregségtől és a haláltól.

„védában járatos”: a vers terminológiája a veda-pāraga, szó szerint a védán átkelt, a véda túlpartjára jutott.
„a tannal összhangban”: vidhivat - megfelelőképpen, a tannal összhangban, előírásszerűen
utpādayati: az előző vershez hasonlóan, az utpad születik ige műveltetésben: születésre késztet, életre hív.
A szanszkrt szavak a mondatban összeolvadnak, a szóvégi és szókezdő magánhangzók összecsúsznak. A sājarāmarā szavakra bontva: sā ajarā amarā, 'az (a születés) nem-öregedő, nem-meghaló'.

alpaṁ vā bahu vā yasya śrutasyopakaroti yaḥ |
tam apīha guruṁ vidyāc chrutopakriyayā tayā ||149||

Aki a védatanulmányokban segíti – akár egy kicsit is, vagy jelentősen –,
azt tekintse mesterének (guru), tanulmányai támogatása miatt.

A harmadik páda api szava (még... is) indokolja az „akár...” szófordulat használatát. A vers iha szavának jelentése: itt, azaz ebben a világban, ebben a születésben.

Garuda-purána a jógáról

A Garuda-purána számos szakrális és világi témát tárgyal: az imádatok módjaitól kezdve a legkülönbözőbb betegségek okainak magyarázatán át, a nyelvtani szabályokig, de fölleljük benne a Rámájana vagy a Mahábhárata egy fejezetnyi összefoglalóját is. Az alábbi részlet a jóga leírása – érdekesnek gondoltam, mint a jóga fogalmainak egy ősi megközelítése. A Garuda-purána egyes szövegváltozataiban a fejezetek számozása eltérő, van, ahol szövegünk önálló fejezetként jelenik meg, máshol a Bhagavad-gítáról szóló versek után következik a jóga leírása – az alábbiakban egy ilyen változat verseit tekintjük át:

śrī bhagavān uvāca |
yamaś ca niyamaḥ pārtha āsanaṁ prāṇa-saṁyamaḥ |
pratyāhāras tathā dhyānaṁ dhāraṇārjuna saptamī ||
samādhir iti cāṣṭāṅgo yoga ukto vimuktaye ||13||

A magasztos Úr szólt:
Ó, Pártha, a tiltások (fegyelmezések) és az előírások, az ülőhelyzetek, a légzésszabályozás,
a visszavonás, a meditáció, hetedikként az összpontosítás, Ardzsuna,
és a szamádhi – ezt nevezik nyolcfokú jógának, s ez szabadít meg.

A szövegben Krsna tanítja Ardzsunát, a „magasztos Úr” természetesen Krsnára vonatkozik.
A nyolcfokú (aṣṭāṅga) jógát Patanydzsali írta le a Jóga-szútrákban. Listájától a fenti sor némileg eltér. Patanydzsali sorában első a tiltások (yama), azaz mely helytelen szokásokat zárja ki életéből a gyakorló. A második az előírások vagy ajánlások (niyama), azaz milyen kívánatos szokásokat, gyakorlatokat kövessen. A harmadik az ülőhelyzetek, testtartások (āsana) a durva fizikai test megfegyelmezése, ezután pedig a légzés, ezzel párhuzamosan a finom fizikai test kontroll alá vonása (prāṇāyāma, a fenti szövegben prāṇasaṁyama). A test kontrollja után a gondolatok irányítása következik, először a figyelem visszavonása a külvilágból (pratyāhāra – visszavonás), majd a szétszórt figyelem fókuszálása (dhāraṇā – koncentráció, a figyelem fenntartása). Ezután következik a meditáció (dhyāna), az azonosulás a meditáció tárgyával, s végül nyolcadikként a szamádhi, a teljes belefeledkezés.
Szövegünk listája az összpontosítás és a meditáció sorrendjét megfordítja: a meditáció a testetöltött, vagy a formanélküli Abszolúton való elmélkedés, a dhāranā (a figyelem fenntartása) ennek a szemlélésnek/elmélkedésnek az állandósulása – más értelemben használja a fogalmat, mint Patanydzsali.

A következő versek a tiltásokat (yama) veszik számba. A yama szó gyöke a yam – korlátoz, megfékez, ellenőriz – ige, a szó cselekvés megnevezése: korlátozás, megfékezés. Patanyzsali a Jóga-szútrákban öt tiltást sorol fel: erőszakmentesség (ahiṁsā), az igazmondás (satyam), nem-elvétel (asteyam), önmegtartóztatás (brahmacaryam), dolgoktól való függetlenség (aparigraha), szövegünk sorolja fel:

karmaṇā manasā vācā sarva-bhūteṣu sarvadā |
hiṁsā-virāmako dharmo hy ahiṁsā paramaṁ sukham ||14||
vidhinā yā bhavedd hiṁsā sā tv ahiṁsā prakīrtitā |

Tettel, gondolattal és szóval, minden teremtmény iránt és bármikor
az erőszak beszüntetésével (járó) dharma – ez az erőszakmentesség, ez a legmagasabbrendű öröm.
A rítus szerinti ölést ugyancsak nem-ártásként ismerik.

A hiṁs gyök jelentése öl, bántalmaz, a hiṁsā az igével kifejezett cselekvés (ölés, bántás, ártalom) megnevezése, az a-hiṁsā pedig ennek tagadása: erőszakmentesség. Tiltásként, az ártalom tiltásaként fogalmazódik meg, ám a gyakorlatban nyugodtan gondolhatunk rá pozitív tényezőként, hiszen a „ne kívánd, s ne tedd másnak azt, amit magadnak se kívánnál” elve a mások iránti együttérzésből fakad. Patanydzsali szerint ez oly erős és nyilvánvaló, hogy kisugárzik a gyakorló környezetére is: „erőszakmentességben megállapodottak közelségében megszűnik rosszindulat” (Jsz. 2.35., ahiṁsā-pratiṣṭhāyāṁ tatsannidhau vairatyāgaḥ).

Az óind tradíció fontos eleme az áldozat – az állatáldozat is –, ezért szövegünk elfogadja az állatáldozatot, s azt áldásosnak tekinti mind az áldozatot bemutató, mind a feláldozott jószág számára. A feláldozott állat következő életében emberi születést nyer. Ezért tartja kivételnek az állatáldozatot (azaz a rítus szerinti ölést). A Brahma-vaivarta purána azonban kiegészíti a gondolatot: a kali-korban nincsenek kellően felkészült bráhmanák, így az állatáldozat (nevesítve a ló- és tehénáldozat, illetve az ősatyáknak felajánlott húsáldozat) e korszakban nem végezhető el tisztán, ezért e korban az állatáldozat már csak szenvedést hoz mindenkire.

A Manu-szanhitá az erőszakmentességet a puránánk szövegéhez hasonlóan határozza meg, az ötödik fejezet szerint:

yā vedavihitā hiṁsā niyatāsmiṁś carācare |
ahiṁsām eva tāṁ vidyād vedād dharmo hi nirbabhau ||5.44||
yo 'hiṁsakāni bhūtāni hinasty ātmasukhecchayā |
sa jīvāṁś ca mṛtaś caiva na kva cit sukham edhate ||5.45||
yo bandhanavadhakleśān prāṇināṁ na cikīrṣati |
sa sarvasya hitaprepsuḥ sukham atyantam aśnute ||5.46||

(44.) Ami a védában meghatározott, (s egyébként) elkerülhetetlen erőszak a mozgó s mozdulatlan (lények) iránt,
bíz azt kell ahinszáként ismerni, hiszen a védából a dharma világlik ki.
(45.) Aki ártalmatlan lényeket a maga örömére bántalmaz,
az sem életében sem halálában soha nem lesz boldoggá. (azaz halála után kedvezőtlen születés a jussa)
(46.) Aki nem kívánja a teremtményeket gyötrő gyilkos kínokat
s mindenki jóakarója, az örök boldogságot nyer.

satyaṁ brūyāt priyaṁ brūyān na brūyāt satyam apriyam |
priyaṁ ca nānṛtaṁ brūyād eṣa dharmaḥ sanātanaḥ ||15||

Igazat szóljon és kedvesen szóljon. Ám ne szóljon igazat, ha az bántó volna,
és ne szóljon hamisan, ha az netán kellemes volna – ez az örök dharma.

A slóka az igazmondást határozza meg – a Manu-szanhitában is föllelhető, ott a 4.138. vers.

Vjászának a Jóga-szútrákhoz fűzött kommentárjának meghatározása szerint: „Az igazság az, amikor a szó és a gondolat a valósághoz hű. Amit lát, következtet, vagy hall, aszerinti lesz a beszéd és a gondolat. Az (igaz) beszéd saját megértésünk másoknak történő átadása, feltéve ha nem félrevezető, zavaros, vagy meddő tudást adó. (Továbbá) más élőlények támogatására való, nem pedig ártalmukra. S ha még ilyen is (volna – egyenes, tiszta és valós –), ám másnak ártalmára való, az nem igazság, hanem csak bűn (hiszen sérti az első nijama, az ahinszá elvét -acsd). Az erény látszatával, az erény (torz) képmásával csupán fájdalmat ér el, ezért alapos vizsgálódás után, s minden lény javára szóljon.” (satyaṁ yathārthe vāṅ-manase | yathā dṛṣṭaṁ yathānumitaṁ yathā śrutaṁ, tathā vāṅ manaś ca | paratra sva-bodha-saṅkrāntaye vāg uktā, sā yadi na vañcitā bhrāntā vā pratipatti-bandhyā vā bhaved iti | eṣā sarva-bhūtopakārārthaṁ pravṛttā na bhūtopaghātāya | yadi caivam apy abhidhīyamānā bhūtopaghāta-paraiva syān na satyaṁ bhavet, pāpam eva bhavet | tena puṇyābhāsena puṇya-pratirūpakeṇa kaṣṭatamaṁ prāpnuyāt, tasmāt parīkṣya sarva-bhūta-hitaṁ satyaṁ brūyāt |)

Patanydzsali szerint: „az igazmondásban megállapodottaké a tettek következményeinek megalapozása”, azaz az igazságban élők szavait követő tetteik sikeresek lesznek (Jsz. 2.36., satya-pratiṣṭhāyāṁ kriyā-phalāśrayatvam)

yac ca dravyāpaharaṇaṁ cauryādvātha balena vā |
steyaṁ tasyānācaraṇam asteyaṁ dharma-sādhanam ||16||

Valami dolog elvétele, tolvajlás, vagy erőszakos (rablás)
(mind) sztéja (eltulajdonítás), ennek nem végzése pedig az asztéja (nem-elvétel), a dharma útja.

Nem elvenni másét: ez a dharma (egyik) módja, eszköze. A Bhagavad-gítá megfogalmazásában: „A tudással és bölcsességgel elégedett, megingathatatlan, fegyelmezett érzékű, s az önmegvalósításban megállapodott – ő a jógí, (kinek) azonos a göröngy, a kő és az arany.” (Bg. 6.8., jñāna-vijñāna-tṛptātmā kūṭastho vijitendriyaḥ | yukta ity ucyate yogī sama-loṣṭrāśma-kāñcanaḥ ||)

Vjásza kommentárjában definiálja az asztéját, majd felhívja a figyelmet: nem pusztán a cselekvés (azaz más tulajdona elvételének) beszüntetéséről, hanem a „ne kívánd a másét” elvéről van szó. („A lopás más tulajdonának jogtalan elvétele. Ennek megszüntetése a vágy hiánya – ez az asztéja”, steyam aśāstra-pūrvakaṁ dravyāṇāṁ parataḥ svīkaraṇam | tat-pratiṣedhaḥ punar asprḥā-rūpam asteyam iti |)

Az Ísópanisad első verse szerint az ember számára minden megadatott, legyen hát elégedett azzal, amit kapott: „Isten hat át itt mindent, mi e világban él, s mozog. Használd az általa meghagyottat, s ne kívánd más vagyonát!” (īśāvāsyam-idaṁ sarvaṁ yat kiñca jagatyāṁ jagat | tena tyaktena bhuñjīthā mā gṛdhaḥ kasya svid dhanam ||1||)

Patanydzsali leszögezi: „a nem-elvételben megállapodottaknak minden kincs szolgálatára áll” (Jsz. 2.37., asteya-pratiṣṭhāyāṁ sarva-ratnopasthānam)

karmaṇā manasā vācā sarvāvasthāsu sarvadā |
sarvatra maithuna-tyāgaṁ brahmacaryaṁ pracakṣate ||17||

Tettel, gondolattal és szóval, minden helyzetben, mindenkor
és mindenhol a nemi élet elhagyása – ezt nevezik brahmacsarjának.

A carya valamilyen viselkedést jelent, a brahma-carya így szó szerint a brahman szerinti viselkedést jelenti. Patanydzsali szerint: „Az önmegtartóztatásban megállapodottakban (nagy) erők ébrednek” (Jsz. 2.38., brahmacarya-pratiṣṭhāyāṁ vīryalābhaḥ)

dravyāṇām apy anādānam āpatsvapi tathecchayā |
aparigraham ity āhus taṁ prayatnena varjayet ||18||

Javak saját akaratból való el nem fogadását – akár viszontagságos helyzetekben is –
nevezik a dolgoktól való függetlenségnek. Gyakorolja ezt állhatatosan.

A graha (megragadás, megfogás) a grah (megfog, megragad) igével kifejezett cselekvés megnevezése. A pari- igekötő jelentése körben, körös-körül, a parigraha így a körülöttünk lévő dolgok teljes körű megragadása, elvétele – az aparigraha mindennek a tagadása: a jógí teljesesen függetlenné válik az őt körülvevő érzéktárgyaktól.

Vjásza kommentárja szerint ennek oka, hogy a jógí felismeri, az érzéktárgyakhoz kötődésből fakadó problémákat: „Az érzéktárgyak el nem fogadása, (azok) megszerzése, megőrzése, megsemmisülése, (a hozzájuk fűződő) ragaszkodás (és a velük kapcsolatos) erőszak ártalmasságának meglátása miatt – ez az aparigraha.” (viṣayāṇām arjana-rakṣaṇa-kṣaya-saṅga-hiṁsā-doṣa-darśanād asvīkaraṇam aparigraha)

Patanydzsali szerint az aparigraha eredménye: „A dolgoktól való függetlenségben való megszilárdulásban (rejlik) a születések módjának magyarázata.” (Jsz. 2.39., aparigraha-sthairye janma-kathaṁtā-saṁbodhaḥ)

A tiltások felsorolása után a szöveg az ajánlásokat (niyama) veszi sorra. A ni- igekötő, jelentése le. A yam jelentését már tárgyaltuk, a niyama fegyelmezést, megszelídítést, szabályt, előírást jelent. Míg az öt yama a rossz szokások megfékezése (erőszak, hamisság, mások tulajdonának elvétele, szexuális szabadosság, külső tényezőktől való függés illetve birtokvágy), az öt niyama az elérendő erényeket, illetve kedvező gyakorlatokat jelenti: tisztaság (śauca), elégedettség (santoṣa), önfegyelmezés (tapas), szentírások tanulmányozása illetve himnuszok, mantrák recitálása (svādhyāya), és Isten imádata (īśvara-praṇidha).

dvidhā śaucaṁ mṛj-jalābhyāṁ bāhya-bhāvād athāntaram |
yadṛcchā lābhatas tuṣṭiḥ santoṣaḥ sukha-lakṣaṇam ||19||

Kétféle a tisztaság, föld vagy víz általi, a külső jellegű, s aztán a belső.
A spontán adódókkal való megelégedés az elégedettség, mely öröm természetű.

A külső tisztaság vízzel mosva, vagy homokkal (föld) dörzsölve érhető el, a belső a gondolatok tisztaságával. Utóbbi eredménye Patanydzsali szerint a jóság tisztasága, derű, egyhegyűség, érzékek legyőzése, az átman meglátásának képessége (Jsz. 2.41., sattva-śuddhi-saumanasyaikāgryendriya-jayātma-darśana-yogyatvāni ca).

Az elégedettség annyit jelent, hogy nincs elvárásunk a környezetünk felé, a spontán adódó dolgokat, körülményeket is boldog elégedettséggel fogadjuk (azaz nem vágyunk többre, mint a kéznél van, santoṣaḥ sannihita-sādhanād adhikasyānupāditsā – Vjásza kommentárja szerint, 2.32.)
A vers más szövegváltozatban sukha-lakṣaṇam (öröm természetű) helyett sukham akṣayam (múlhatatlan öröm) áll.

manasaś ca indriyāṇāṁ ca aikāgryaṁ paramaṁ tapaḥ |
śarīra-śoṣaṇaṁ vāpi kṛcchra-cāndrāyaṇādibhiḥ ||20||

Az elme és az érzékek egyhegyűsége a legfőbb önfegyelmezés,
illetve a test kiszikkasztása a hold járását követő böjt gyakorlásával.

A hold járását követő böjt gyakorlója teliholdkor tizenöt falatnyi ételt eszik, s ahogy fogy a hold, minden nap egy falattal kevesebbet, újholdkor teljes böjtöt tart, majd a telő hold idején egy-egy falattal több ételt vesz magához.
Önfegyelmezés Vjásza kommentárja szerint a kettősségek elviselése (dvandva-sahanam), illetve ide sorolja a test csendjét (kāṣṭha-mauna) és a gesztusok csendjét (ākāra-mauna) is.
Patanydzsali az öndegyelmezés eredményeként a test és az érzékek tökéletességét (kāyendriya-siddhiḥ)) jelöli meg (Jsz. 2.43.)

vedānta-śatarudrīya-praṇavādi-japaṁ budhāḥ |
sattva-śuddhi-karaṁ puṁsāṁ svādhyāyaṁ paricakṣate ||21||

A védánta, a satarudríja (fohász), az Óm, és más mantrák recitálását a bölcsek
az ember saját írástanulmányozásának nevezik, ami megtisztítja a létet.

„Megtisztítja a létet”: szó szerint 'jóság-tisztaság tevőt' (sattva-śuddhi-karam).
A Śatarudrīya himnusz a Krsna-jadzsurvéda egy része, Sivát magasztaló ének.
A svādhyāya összetett szó: a sva és az adhyāya szavak összetétele. Az adhyāya gyöke az i, melynek jelentése: megy. Az igei gyök az adhi- (rá, fölé, oda, túl) igekötővel egészül ki: adhi-i, azaz adhī (odamegy), ám az igekötő a szanszkrtban is megváltoztatja az ige jelentését, olykor egészen más fogalomkörbe is helyezve azt (miként a magyarban is, gondoljunk csak a leesik igénk 'megért' jelentésére), így az adhī jelentései: 1. tanulmányoz, tanul, 2. megtanul, megjegyez; 3. emlékezik. visszagondol, vágyakozik. Az -āya képző a cselekvés megnevezésére utal, az adhyāya jelentése így tanulmányozás, tanulás, megtanulás.
A sva visszaható névmás (önmaga, saját), így a svādhyāya szó szerint valóban ön-tanulmányozás, saját-tanulmányozás – szövegünk meghatározása szerint a fohászok, mantrák zengése.
Vjásza kommentárja hasonlóan értelmezi ezt az ajánlást: „A megszabaduláshoz vezető szentírások tanulmányozása, illetve az Óm zengése.” (2.32. svādhyāyo mokṣa-śāstrāṇām adhyayanaṁ praṇava-japo vā).
Patanydzsali szerint „a szvádhjájából a szeretett Istennel való kapcsolat fakad.” (Jóga-szútrák 2.44., svādhyāyād iṣṭa-devatā-saṁprayogaḥ)

stuti-smaraṇa-pūjādi-vāṅ-manaḥ kāya-karmabhiḥ |
aniścalā harau bhaktir etad īśvara-cintanam ||22||

Himnuszok (zengése), (az Úrra való) emlékezés, imádó rítusok szóban, gondolatban és a test tetteivel,
(illetve) a Hari iránti rendíthetetlen odaadó szeretet – ez az Úron való elmélkedés.

A szanszkrt smaraṇa szó nem csupán az emlékezést jelenti, a múlt felidézését a tudatban, hanem rágondolást, valaminek a végiggondolását is – a hébe-hóba odagondolástól a teljes belefeledkezésig.

Az ötödik ajánlás, Isten imádatának definiálása lezárja a jóga első két részének leírását. Ezután a nyolcfokú jóga többi tagját vesszük sorra.

āsanaṁ svastikaṁ proktaṁ padmam ardhāsanaṁ tathā |
prāṇaḥ svadehajo vāyur āyāmas tan-nirodhanam ||23||

Ászanának a szvasztikászanát, padmászanát, ardhászanát, és a többi hasonlót nevezik.
A prāṇa a testben született levegő, az āyāma pedig annak megfegyelmezése.

Az āsana (gyöke az ās – ül ige) ülőhelyzetet, vagy ülést (széket) jelent. A meditáció során felvett ülőhelyzeten túl a többi stabil pózt, amivel a jógí megfegyelmezi testét.

indriyāṇāṁ vicaratāṁ viṣayeṣu tvasatsviva |
niyamaṁ procyate sadbhiḥ pratyāhārastu pāṇḍava ||24||

Az elkóborolt érzékek valótlan érzéktárgyakon (való kalandozásának)
megfékezését nevezik a szentek visszavonásnak (pratyāhāra), ó, Pándava!

mūrtāmūrta-brahma-rūpa-cintanaṁ dhyānam ucyate |
yogārambhe mūrta-harim amūrtam atha cintayet ||25||

A megtestesült vagy nem megtesült brahman formáján elmélkedés – ezt nevezik meditációnak.
A jóga kezdetén megtestestült Harin, majd a formanélkülin elmélkedjék.

A szóhasználat advaita hatást sugall, a nirguna és szaguna brahman advaita értelmezését.

agni-maṇḍala-madhya-stho vāsudevaś caturbhujaḥ |
śaṅkha-cakra-gadā-padma-yuktaḥ kaustubha-saṁyutaḥ ||26||

Tűzkör közepén áll Vászudéva, a négykarú,
(kezeiben) kagylókürtöt, csakrát, buzogányt és lótuszt tart, (mellkasán) a Kausztubha (drágakő) díszlik.

A szöveg második pádája a felhasznált forrásban vāyudevaś caturbhujaḥ (a Szélisten, a négykarú). Ám mert a szöveg a folytatásban nyilvánvalóan Vászudéva-Krsnáról szól, továbbá a szanszkrtban csupán egy apró vonalka különbözteti meg a sa (स) és a ya (य) szótagot, ezért sajtóhibának gyanítom a Szélistenre tett utalást.
A Kausztubha ékkő a tejóceán kiköpülése során bukkant a felszínre, és Visnu mellkasát díszíti.

vanamālī-kaustubhena yuto'haṁ brahma-saṁjñakaḥ |
dhāraṇetyucyate ceyaṁ dhāryate yan manolaye ||27||

Erdei virágfüzérrel és a Kausztubha (ékkővel) felszerelten én vagyok a brahmannak nevezett –
ezt nevezik dháranának, ezt fenntartva a (világi) elme elenyészik.

ahaṁ brahmety avasthānaṁ samādhir abhidhīyate |
ahaṁ brahmāsmi vākyācca jñānān mokṣo bhaven nṛṇām ||28||

„Én brahman vagyok” – az ebben való megszilárdulást nevezik szamádhinak.
Az „én brahman vagyok” szavakból és tudatból fakad az emberek megszabadulása.

A „brahman vagyok” (ahaṁ brahmāsmi) egyike az upanisad-irodalom mahávákjáinak (mahāvākya – nagy kijelentés, jelentős aforizma). A hinduizmus különféle iskolái a brahman fogalmát különféleképpen értelmezve eltérő értelmezésre jutnak a mondat jelentését fejtegetve. Így akad olyan értelmezés, ami szerint azt jelenti: „Isten vagyok”, míg más álláspont szerint: „lélek vagyok”, azaz bár most éppen ebben az átmeneti, illuzórikus valóságban pergetem napjaimat, ám valójában nem ide tartozom, ez csupán az ideiglenes tartózkodási helyem – transzcendens lélek vagyok!
A mahávákja forrása a Brhadáranjaka-upanisad, olvassunk bele, hogy a tágabb szövegkörnyezetet megismerve értessük meg a kijelentés értelmét:

– Az emberek hiszik, hogy Brahmant megismerve a mindenséggé válhatnak. De vajon mit tudott Brahman, hogy a mindenséggé vált?
– Kezdetben e mindenség Brahmanként létezett. Csak önmagát tudta, s kimondta: „Én vagyok Brahman!” majd a mindenséggé változott. ki az istenek közül ráébredt erre, maga is azzá vált, akárcsak a látnokok, akárcsak az emberek. Ezt látván Vámadéva rsi felkiáltott:
– Én voltam Manu (a Hold) és a Nap is!
Így van ez ma is; aki felismeri: „Brahman vagyok”, az a mindenséggé válik. Nem akadályozhatják ebben az istenek sem, mert az ő lényükké is vált.
Aki pedig más istent imád s nem az Önvalót, azt gondolván: „Más Ő, és más vagyok én” – az bizony nem tud semmit. Olyan az, akár az istenek jószága, mert ahogy a jószágok szolgálják az embert, úgy szolgálják az emberek az isteneket. Egy jószág elvesztése is nagy kár, mit sem szólva többről. Ezért nem kedves az isteneknek, ha az emberek felismerik e tant.” (Brh. 1.4.9-10.)

A feltett kérdésre a válasz: brahman a létező (hiszen a mindenség brahmanként létezett), s aki hasonlóan, felismeri örök létező mivoltát, ráébred, hogy a mindenség a mélyben ugyanolyan – nem evilági – természetű, mint ő maga. Nem az illuzórikus formákat látja többé, hanem minden lelki összetartozását.

A Bhagavad-gítá így fogalmazza meg ezt a felismerést:

brahma-bhūtaḥ prasannātmā na śocati na kāṅkṣati |
samaḥ sarveṣu bhūteṣu mad-bhaktiṁ labhate parām ||54||

A brahman-létű, elégedett lélek nem bánkódik és nem is vágyakozik.
Egyenlő minden lényhez, s eléri az irántam érzett legfőbb szeretetet. (Bg. 18.54.)

A brahman-létben élőt már nem kötik az anyagvilág kettősségei, erre utal a „nem bánkódik és nem is vágyakozik”. A vágy és gyűlölet kettősségéből kiszabadulva olyanná válik, mint az ártatlan kisgyerek: szabadon és egyenlően tekint mindenkire, megszűnik minden hiányérzete, elégedetté (prasanna) válik, lefoszlik, lemállik róla minden mellékes, s megmarad az élőlény eredeti lelki természete: az Isten iránti szerető odaadás, a bhakti.

Érveink a „transzcendens lélek vagyok” felismerése mellett szólnak, a fejezet utolsó verse ugyanakkor teljes azonosságot sugall:

śraddhayānanda-caitanyaṁ lakṣayitvā sthitasya ca |
brahmāham asmy ahaṁ brahma ahaṁ brahma-padārthayoḥ ||29||

Hittel (felvértezett), gyönyör és a tudatosság természetű, a (mantra megélésében) megszilárdul (a szádhaka)
az „én brahman vagyok”, én brahman, én brahman jelentésében.

A puránának kétféle szövegváltozatával találkoztam, a másik szövegváltozatban az ehhez hasonló vers így szól:

advayānanda-caitanyaṁ lakṣayitvā sthitasya ca |
brahmāhamasmy ahaṁ brahma cāhaṁ brahma-padārthayoḥ ||

A kettőségektől mentes, gyönyör és tudatosság természetű, a (mantra megélésében) megszilárdul (a szádhaka)
az „én brahman vagyok”, én brahman, én brahman jelentésében.

Madhva: Fohász Srí Naraszinha karmaihoz

śrī narasiṁha-nakha-stutiḥ

Váju-sztuti címmel Trivikramácsárja, Madhva jeles tanítványa írt egy 41 strófából álló fohászt mestere tiszteletére – Madhvát a szélisten Hanumán és Bhíma utáni harmadik megjelenéseként magasztalva. Mestere elfogadta Trivikramácsárja felajánlását, azonban megírta az alábbi imát, s bevezette azt a gyakorlatot, hogy a Váju-sztuti zengése előtt és után is ezt zengjék követői.

pāntvasmān puruhūtavairi-balavan-mātaṅga-mādyad-ghaṭā-
kumbhoccādri-vipāṭanādhi-kapaṭu-pratyeka-vajrāyitāḥ |
śrīmat-kaṇṭhīravāsya-pratata su-nakharā dāritārātidūra-
praddhvasta-dhvānta-śānta-pravitata-manasā bhāvitā nāki-vṛndaiḥ ||1||

Oltalmazzanak bennünket (az Úr Nrszinha karmai)! Hatalmas elefántok mámoros csordáinak
koponyáit éles hegyével felszaggató, és szétzúzó villámként (tündököl) minden egyes karma.
Ordításra tárt szájú Oroszlán! Kinyújtott gyönyörű karmaid
eloszlatják a sötétséget, így megbékélt szívvel meditálnak rajta a mennyek lakói (mind).

A strófát Madhvácsárja rendhagyó módon alkotta meg. Szokásosan a vers mindegyik sora ugyanolyan versmértékű, ám e strófában az első két sort śārdūlavikrīḍita (tigrisjáték), míg a második két sort sragdharā (virágfüzéres) mértékben alkotta meg a szerző.
Az első két sorban Nrszinha karmai az akadályokat hárítják el – az ellenséget semmisítik meg. Milyen ellenséget? Indra (a vers Puruhūta, ’számtalanszor meginvitált’ néven nevezi) ellenségeit. Ellenségként természetesen gondolhatunk a dévákkal szembenálló aszurákra, de feledjük, Indra az elme, a gondolatok megszemélyesítője: a Nrszinha karmai által széttépett démonok az elme ellenségei: kéj, düh, kapzsiság, stb. Ezek az akadályok nagyerejű, hatalmas (balavat) és mámoros (mādyat) elefántok (mātaṅga) csordáihoz (ghaṭā) hasonlatosak. Igen ám, de koponyáikat (a kumbha az elefánt domborodó homlokát jelenti), könnyedén, akár egy vizeskorsót (a kumbha vékonyfalú, nagyhasú agyag vizesedényt is jelent, ami könnyedén széttörhet) zúzza be Nrszinha karma. A szóösszetételben a kumbha után álló uccādri (ucca-adri) jelenthet magas hegyet, de hangos mennydörgést is – így a jelentések háromfelé is ágazhatnak: az elefántok 1. hatalmas hegyekhez fogható homlokát Nrszinha 2. hatalmas hegyhez fogható karma 3. zajos mennydörgés közepette zúzza szét. Ráadásul minden egyes (pratyeka) karma éppoly csodálatos, és hívei oltalmazásának éppolyan hatékony fegyvere. A vajrāyita szót nem tudom egy szóval visszaadni: a vajra villámot is jelent, gyémántot is – valamit, ami törhetetlenül kemény, és ragyogó egyszerre. Az -ayita kettős képző: a főnévből képeznek igét, abból befejezett melléknévi igenevet képez – főnévből igét (úgy, mint a magyar királykodik szóban) valamihez hasonlatos, valamivé váló értelemben: gyémánthoz/villámhoz vált hasonlatossá.
Az oroszlán karmához illően a versmérték az első két pádában tigrisjáték (śārdūlavikrīḍita).
Az akadály-ellenségek megsemmisítése után vers második fele Nrszinha kinyújtott karmainak tündöklését csodálja – a mennyek lakói, az istenek is eme isteni fényen meditálnak – ez a rész a vágyott cél elérésének útjáról szól. Tágra nyílt szájjal bömbölő oroszlánként szólítja meg Nrszinhát (kaṇṭhī-rava ’torkából bömbölő’, pratata ’tágra nyílt’ āsya ’száj’, ’szájú’). A śrīmat lehet a magasztalt személyek neve előtti szokásos megtisztelő szócska (śrī-mat, azaz śrī-vel ’’bőséggel’, ’fenséggel’, ’szépséggel’ rendelkező), de Laksmí egyik neve is śrī, így olvasható a vers úgy is, hogy Laksmí-Nrszinhához kiált a szerző. Kinyújtott, hegyes karmaid olyanok, mint az ár, felszaggatják a tudatlanság sötétségének szöveteit és ragyogásukkal eloszlatják a sötétséget, így lecsillapodik, megbékül mindenki szíve, aki rajta meditál. A megbékélt szívvel való meditáláshoz illően a versmérték itt virágfüzéres (sragdharā).
A vers más változatában a negyedik páda végén nāki-vṛndaiḥ ’a mennyek lakóinak sokasága által’ helyett bhūri-bhāgaiḥ ’a hatalmasok sokasága által’ áll.
S ne feledjük: Naraszinha különös lény. Hiranjakasipu olyan áldást csikart ki Brahmától, miszerint nem ölheti őt meg sem állat, sem ember, sem déva – így szállt alá Isten maga félig ember (nṛ, vagy nara), félig oroszlán (siṁha) alakban, hogy elpusztítsa a hatalmas démonkirályt. A kétféle versmérték erre a különös kettősségre is emlékezteti az olvasót.

lakṣmīkānta samantato'pikalayan naiveśitus te samaṁ
paśyāmy-uttama vastu dūratarato’pāstaṁ raso yo'ṣṭamaḥ |
yadrośotkara-dakṣa-netra-kuṭilaḥ prāntotthitāgni sphurat
khadyotopama visphuliṅga-bhasitā brahmeśa-śakrotkarāḥ ||2||

Ó, Laksmí hitvese! Bár alaposan megvizsgáltam minden (szentírást), hozzád foghatót
nem látok, sem magasabb valóságot. Te vagy a legmesszebbre jutott, a nyolcadik rasza.
Fölgerjedő haragú szemed sarkából kicsapó tűz tündöklő lángjának
szikrái megannyi Napként hamvasztják el a Brahmák, Sivák, Indrák seregeit.

A versben hitves, férj értelemben álló kānta (szeretett, kívánt) szó a kam (szeret, epekedik) igei gyökből képzett befejezett melléknévi igenév. Ugyanakkor tekinthetünk rá összetett szóként is: a ka hímnemű főnévként többek közt lehet Brahmá neve, jelenthet levegőt vagy időt is, míg semlegesnemű főnévként boldogságot, örömöt, az antaḥ jelentése pedig valaminek a vége, végső határa. A kānta (mint ka-anta) így lehet a boldogság vége – kétféle értelemben is, éppúgy, mint a magyar nyelvben: a boldogság megszűnése, vagy a boldogság végső határa, netovábbja – azaz a boldogság teljessége. Laksmí hitvese tehát Laksmí boldogságának tetőpontja.
Nyolcadik raszával kapcsolatban többféle értelmezéssel találkoztam. A Cshándógja-upanisad felvezetesében ez áll: „Mindeme lények lényege a föld (pṛthivī), a föld lényege a víz (āpas), a víz lényege a növényzet (oṣadhi), a növények lényege az ember (puruṣa), az ember lényege a beszéd (vāc), a beszéd lényege a himnusz (ṛc), a himnusz lényege a dalhimnusz (sāman), a dalhimnusz lényege a zengődal (udgītha). Ez a leglényege minden lényegnek, a transzcendens, a legfőbb, a nyolcadik, nevezetesen a zengődal (azaz az om).” (Cshánd. 1.1.2-3.) A nyolcadik rasza, azaz a nyolcadik lényeg a transzcendens, az om.
Mások a rasza szó ’íz’ jelentését veszik számba, arra emlékeztetve, hogy csupán hat rasza, íz ismeretes: édes (madhura), sós (lavaṇa), savanyú (amla), keserű (tikta), csípős (kaṭuka) és fanyar (kaṣāya). Ezzel lefedtünk minden ízt, a hetedik talán lehetne az ízek összessége, ám a nyolcadik már túl van az emberi képzeleten – ebben az értelemben transzcendentális.
S ha a raszákra, mint esztétikai „ízre” gondolunk, akkor a kapcsolódó száttvika bhávák (állandósult érzelmek) közül a nyolcadik a pralaya (megsemmisülésérzet) – a vers utolsó két sora pedig a világ teljes megsemmisülésének képét tárja az olvasó elé. A univerzumok leghatalmasabb lényei is hamuvá válnak a nagy világégésben – Nrszinha szeme sarkából kicsapó tűz lángjainak szikrái olyanok mint a szétrebbenő szentjánosbogarak. Ám ezek az aprónak tűnő szentjánosbogarak valójában hatalmas, izzó Napok (a khadyota jelenthet szentjánosbogarat, de Napot is), melyek felperzselik a világokat, élén azok uraival.
A második strófa versmértéke śārdūlavikrīḍita.

Sankara - Srí Hanumat-panycsaratnam

 

Hanu vagy hanū orcát, vagy állkapcsot jelent, a fej alsó részét. A -mat képző jelentése valamit birtokló, valamivel rendelkező így a hanumat szó jelentése: arccal, vagy állkapoccsal rendelkező... magyarul pofás. (Hanumat a szótő, Hanumān a név alanyesetben ragozott alakja.) 

Honnan kapta Hanumán a nevét? Hanumán születését a puránák különféleképpen beszélik el, egyesek Siva mások Váju, a Szélisten fiának tartják. Édesanyja Anydzsaná, aki egy átok folytán született meg vánara asszonyként. Hanumán születése törte meg az átkot; Egy ízben csöpp fiacskája faggatni kezdte anyját a sorsáról, jövőjéről. Anydzsaná megnyugtatta, hogy sikeres élet vár rá, majd arról kezdte tanítgatni, hogy vigyázzon magára, érett gyümölcsöket egyen... s mert éppen pirkadt, a felkelő Napra mutatva magyarázta a gyümölcs színét. Több se kellett a kis csemetének, érett gyümölcsnek gondolván a Napot, felugrott, hogy bekapja – a Szélisten fiaként már ekkor is kivételes erővel bírt. Útközben észrevette Airávatát, Indra elefántját, szertelenségében nyomban feléje indult – hogy megegye? vagy játszon vele? nem tudni. Mindenesetre Indrát nagyon meghökkentette a kis majomcsemete váratlan felbukkanása, fegyveréhez kapott, és villámával lesújtott rá. Az állát találta el – a fegyver erejétől a legényke aléltan hullott alá, egészen az univerzum alsó régiójáig. A Szélisten látta mi történt, s aggódva sietett kisfia után. Ám ahogy elhagyta a felső világokat, ott megszűnt minden légmozgás – az élőlények lélegzethez sem jutottak. A dévák nyomban a Szélisten után siettek, hogy visszahívják a felsőbb világokba. Hogy megnyugtassák az aggódó apát, áldásaikkal halmozták el fiacskáját. Mert túlélte Indra villámcsapását – csupán egy heg maradt az állán –, Hanumánnak, 'Állapcsosnak' nevezték el, és sorba megáldották: Brahmá hosszú élettel, s azzal, hogy a brahmásztra hatástalan marad vele szemben, Mahávisnu azzal, hogy a bhakták példaképe váljon belőle, s így tovább. Így vált belőle Ráma gyors, és nagyerejű segítője.

Emlékezzünk Hanumánra Sankarácsárja költeményével, melynek címe: Srí Hanumán öt drágaköve

śrī hanumat-pañcaratnam

vītākhila-viṣayecchaṁ
jātānandāśra-pulakam atyaccham |
sītāpati-dūtādyaṁ
vātātmajam adya bhāvaye hṛdyam ||1||

Minden világi vágytól mentes,
örömkönnyeket hullat és megborzong (az elragadtatottságtól), kristálytiszta –
Ráma követeinek vezetőjén,
a Szél fián meditálok most szívemben.

taruṇāruṇa-mukha-kamalaṁ
karuṇā-rasapūra-pūritāpāṅgam |
sañjīvanam āśāse
mañjula-mahimānam añjanā-bhāgyam ||2||

Orcájának lótusza a hajnalpír (színében tündököl),
a könyörület könnycseppje csillog szeme sarkában,
éltetőm dicsőítem,
a szépséges és dicsőséges erőt, Anydzsaná jószerencséjét.

A rasa érzést is jelent, lelki ízt, de nedvességet is – a karuṇā-rasa így a könyörület érzelmeit, s egyben a könyörület nedvességét, a könnyeket is jelenti.
Az āśāse gyöke az āśaṁs reménykedést, vágyakozást, könyörgést és magasztalást is jelent.

śambaravairi-śarātigam
ambujadala-vipula-locanodāram |
kambu-galam aniladiṣṭam
bimba-jvalitoṣṭham ekam avalambe ||3||

Gyorsabb ő a Szerelemisten nyílvesszőinél,
kedves szemei szélesek, mint a lótusz szirma,
nyaka akár a kagyló héja, ő a Szélisten jósorsa,
ajka bimba-gyümölcsként, (pirosan) ragyog – (Hanumán) az egyetlen menedékem!

Śambara egy démon neve, akivel Pradyumna végzett. Śambara-vairin, azaz Sambara ellensége így Pradyumna egyik neve – Pradyumna, Kṛṣṇa és Rukmiṇī fia pedig a Krsna-lílában megjelenő Szerelemisten.
„Kagylóhéj-nyakú” (kambu-galam) a szép nyak jelzője: sima, és három vonal ékesíti, mint a kagyló héját.

dūrīkṛta-sītārtiḥ
prakaṭīkṛta-rāma-vaibhava-sphūrtiḥ |
dārita-daśamukha-kīrtiḥ
purato mama bhātu hanumato mūrtiḥ ||4||

Messze űzte Szítá bánatát,
megteremtette a lehetőséget Ráma dicsőségének megmutatására,
szétszaggatta a tízfejű (Rávana) dicsőségét –
hadd tündököljön előttem Hanumán alakja!

„Megteremtette a lehetőséget Ráma dicsőségének megmutatására” – Hanumán találta meg a Rávana által elrabolt Szítát.

vānara-nikarādhyakṣaṁ
dānavakula-kumuda-ravikara-sadṛśam |
dīna-janāvana-dīkṣaṁ
pavana-tapaḥ pāka-puñja-madrākṣam ||5||

A vánara-sereg vezérét,
a dánavák népe vízililiomának ragyogó napsugarát,
az elesettek oltalmazásának szenteli magát,
a Szélisten vezeklése beérett örömének középpontját (magasztalom).

A fehér vízililiom (kumuda) holdkeltekor virágzik, a Nap sugarai elől összecsukja szirmait, visszahúzódik.
„a Szélisten vezeklése beérett örömének középpontja”: Hanumán apja a Szélisten, nagyhírű fia a vezeklésének gyümölcse.
A versek metruma: gīti.

etat-pavana-sutasya stotraṁ
yaḥ paṭhati pañcaratnākhyam |
ciram iha-nikhilān bhogān bhuṅktvā
śrī-rāma-bhakti-bhāg-bhavati ||6||

Aki ezt a Szél fiának (szentelt) himnuszt,
az Öt drágakövet olvassa,
az e világ örömeit hosszan megízlelve
Srí Ráma hűséges hívévé válik.

iti śrīmacchaṅkara-bhagavataḥ kṛtau hanumat-pañcaratnaṁ sampūrṇam ||
Ím a Magasztos Srímat Sankara által írt Hanumán öt drágaköve teljes egészében.

a Szkanda-purána a Szent Névről (2.5.15. fejezet)

 

A Szkanda-puránában a Vaisnava-khanda Márgasírsa-máhátmja rész 15. fejezetéből idézzük a Szent Név jelentőségéről szóló verseket. Bár a szöveg nyelvezetében, stílusában a puránák világában is egyszerűnek számít, a témája miatt a sorozatba illő. Srí Krsna és Brahmá beszélgetésének részlete következik:

vinodenāpi daṁbhena mauḍhyāl lobhācchalād api |
yo māṁ bhajatyasau vatsa mad bhakto nāvasīdati ||37||

Még ha kedvtelésből, képmutatásból, tudatlanul, kapzsiságból vagy szélhámosságból
imád is engem, az én hívem az, s nem vész el, (tudd meg,) kedvesem.

ye vai paṭhanti kṛṣṇeti maraṇe paryupasthite |
yadi pāpayutāḥ putra na paśyanti yamaṁ kvacit ||38||

Akik a halál eljövetelekor azt zengik „Krsna!”,
még ha bűnösök is, nem pillantják meg soha Jamát, fiam.

pūrve vayasi pāpāni kṛtānyapi ca kṛtsnaśaḥ |
antakāle ca kṛṣṇeti smṛtvā mām ety asaṁśayam ||39||

Ha életének korábbi szakaszaiban számtalan bűnt követett is el,
ám a végső időkben így emlékszik „Krsna!”, engem ér el, kétségtelen.

A „végső időkben” (anta-kāle) a halál közeledtét jelenti.

namaḥ kṛṣṇāya mahate vivaśo'pi vaded yadi |
dhruvaṁ padam avāpnoti maraṇe paryupasthite ||40||

Még ha magatehetetlen (ember) is mondja: „Hódolat Krsnának, a dicsőnek!”,
halála elérkeztekor az örök helyet éri el.

śrī-kṛṣṇeti kṛtoccāraiḥ prāṇair yadi viyujyate |
dūrasthaḥ paśyati ca taṁ svar-gataṁ preta-nāyakaḥ ||41||

Ha (az embert) elhagyja az élet, (miközben) így szól: „Srí Krsna!”
a szellemek vezére (Jama) csupán a távolból figyeli, ahogy a mennybe megy.

śmaśāne yadi rathyāyāṁ kṛṣṇa kṛṣṇeti jalpati |
mriyate yadi cet putra mām eva iti na saṁśayaḥ ||42||

Ha az égetőhelyen vagy a kocsiúton, ezt mormolja: „Krsna! Krsna!”,
és meghal, bizony hozzám jön, kétségtelen.

darśanāt mama bhaktānāṁ mṛtyum āpnoti yaḥ kvacit |
vinā mat-smaraṇāt putra muktim eti sa mānavaḥ ||43||

Aki hívemet látja, mikor valahol eléri a halál,
az az ember a rám emlékezés nélkül is eléri a megszabadulást, fiacskám!

pāpānalasya dīptasya bhayaṁ mā kuru putraka |
śrī-kṛṣṇa-nāma-meghotthaiḥ sicyate nīra-bindubhiḥ ||44||

Ne félj a bűnök tomboló tüzétől, kedves fiam,
a Srí Krsna nevének fellegéből áradó vízcseppek eloltják azt.

kali-kāla-bhujaṅgasya tīkṣṇa-daṁṣṭrasya kiṁ bhayam |
śrī-kṛṣṇa-nāma-dārūttha-vahni-dagdhaḥ sa naśyati ||45||

Miért féljünk a kali-kor kígyójának hegyes méregfogától?
Elpusztul az, Srí Krsna neve fájának tüze hamvasztja el.

„Krsna neve fájának tüze”: az óind szemlélet a tüzet a fában rejtőző potenciálnak tekinti. Megalapozza ezt a képet, hogy az áldozati tűz meggyújtásának egyik módja az araṇi pálcák dörzsölése volt. A nyugati természettudományokon pallérozott ember a dörzsöléssel előállított hőtől lángra kapott fáról beszél, s hogy a fa a tűz tápláléka, ám a hagyomány a tüzet, a tűz lehetőségét látja a fában – ez metafora alapja. Példa e látásmódra a Bhágavata-purána alábbi verse is:
yadi tu sarva-bhūteṣu dāruṣv agnim iva sthitam |
praticakṣita māṁ loko jahyāt tarhy eva kaśmalam ||

Ám ha minden teremtményben, mint a fában lakozó tüzet
látnak majd engem az emberek, akkor hagyják el a bűnt. (Bhág. 3.9.32.)

A két, bűnt erdőtüzként leíró kép közé ékelődött egy, a tüzet áldásként láttató harmadik.

pāpa-pāvaka-dagdhānāṁ karma-ceṣṭā-viyoginām |
bheṣajaṁ nāsti martyānāṁ śrī-kṛṣṇa-smaraṇaṁ vinā ||46||

A bűn tüzében meggyötört, s passzivitásra késztetett
halandók számára nincs más ír, mint a Srí Krsnára való emlékezés.

A bheṣa-ja gyógyír, mint a rettegés, a betegség ellenszere.

prayāge vai yathā gaṅgā śuklatīrthe ca narmadā |
sarasvatī kurukṣetre tadvacchrī-kṛṣṇa-kīrtanam ||47||

Ahogy Prajágnál ott a Gangá, Suklatírthánál a Narmadá,
Kuruksétránál a Szaraszvatí, éppen olyan (szent zarándokhely) Srí Krsna dicsőítése is.

bhavāṁbhodhini-magnānāṁ mahā-pāpormi-pātinām |
na gatir mānavānāṁ ca śrī-kṛṣṇa-smaraṇaṁ vinā ||48||

A létóceánban elmerültek, a bűnök hatalmas hullámai közt elsüllyedt
emberek számára nincs más út, mint a Srí Krsnára való emlékezés.

mṛtyu-kāle'pi martyānāṁ pāpināṁ tad anicchatām |
gacchatāṁ nāsti pātheyaṁ śrī-kṛṣṇa-smaraṇaṁ vinā ||49||

A bűnös halandók számára, kik akaratuk ellenére a halálba
menetelnek, nincs más útravaló, mint a Srí Krsnára való emlékezés.

tatra putra gayā kāśī puṣkaraṁ kurujāṅgalam |
pratyahaṁ mandire yasya kṛṣṇa kṛṣṇeti kīrtanam ||50||

Kedves fiacskám! Gajá, Kásí, Puskara, Kurudzsángala,
s minden nap a templomban, ahol így dicsőítenek: „Krsna! Krsna!”

Miként a 47. versben, Krsna itt is a szent zarándokhelyek fölkereséséhez hasonlítja a náma-kírtanát.
Kurudzsángala - Kuruksétra másik neve (a jāṅgala jelentése: puszta)

jīvitaṁ janma-sāphalyaṁ sukhaṁ tasyaiva sārthakam |
satataṁ rasanā yasya kṛṣṇa kṛṣṇeti jalpati ||51||

Csakis annak az (embernek) az élete gyümölcsöző, boldog és értelmes,
kinek nyelve mindig így magasztal: „Krsna! Krsna!”

sakṛd uccaritaṁ yena harir ity akṣara-dvayam |
baddha-parikaras tena mokṣāya gamanaṁ prati ||52||

Aki egyszer is kiejti ezt a két szótagot: „ha-ri”,
felövezte magát a megszabadulás felé vezető útra.

„Felövezte magát” (baddha-parikaraḥ - megkötött övű): felkészült az indulásra, vagy a tett végrehajtására.

nāmno 'sya yāvatī śaktiḥ pāpa-nirdahane mama |
tāvat kartuṁ na śaknoti pātakaṁ pātakī janaḥ ||53||

Nevemben annyi bűn-felperzselő erő lakozik,
amennyit vétket egy gonosztevő sem képes elkövetni.

Visvanáth Csakravartí a Bhág. 6.2.7. versének (Adzsámil története) kommentárjában a fentihez nagyon hasonló verset idéz: „Hari nevében annyi bűn-eltörlő erő van, amennyit vétket egy gonosztevő sem képes elkövetni. (nāmno hi yāvatī śaktiḥ pāpa-nirharaṇe hareḥ | tāvat kartuṁ na śaknoti pātakaṁ pātakī naraṇ ||) Az 52. verset szintén idézi, azt ugyanúgy.

nāpaviddhaṁ bhavet tasya śarīraṁ naiva mānasam |
na pāpaṁ na ca vaiklavyaṁ kṛṣṇa kṛṣṇeti kīrtanāt ||54||

Nem lesz hitvány annak sem teste, sem elméje,
(nem érinti azt) sem bűn, sem zavarodottság, aki így magasztal: „Krsna! Krsna!”

śrī-kṛṣṇeti vacaḥ pathyaṁ na tyajed yaḥ kalau naraḥ |
pāpā-mayo vai na bhavet kalau tasyaiva mānase ||55||

„Srí Krsna!” – aki a kali-korban sem hagyja el ezen áldásos szavakat,
nem lesz bűn annak gondolataiban sohasem.

śrī-kṛṣṇeti prajalpantaṁ dakṣiṇāśā-patir naram |
śrutvā mārjayate pāpaṁ tasya janma-śatārjitam ||56||

„Srí Krsna!” – az ezt zengő embert hallván a déli égtáj ura (Jama)
eltörli őnéki több száz élet születésében szerzett bűneit is.

cāndrāyaṇa-śataiḥ pāpaṁ parākāṇāṁ sahasrakaiḥ |
yan nāpayāti tad yāti kṛṣṇa-kṛṣṇeti kīrtanāt ||57||

A bűnök, amik Csándrájana (vezeklések) százaival, Paráka (vezeklések) ezreivel
sem tűnnek el, elenyésznek (teljesen) a „Krsna! Krsna!” magasztalás nyomán.

A Csándrájana ('Hold járását követő') olyan engesztelő vezelés, melyben a fogadalmas teliholdkor tizenöt harapásnyi ételt eszik, majd a Hold fogytával mindennap eggyel kevesebbet, újholdkor teljes böjtöt tart, majd a Hold növekedésével ismét eggyel többet.
A Paráka ('rövid') vezeklés tizenkét nappal és éjjel való böjtöt jelent.

nānyābhir nāma-koṭībhis toṣo mama bhavet kvacit |
śrī-kṛṣṇeti kṛtoccāre prītir evādhikādhikā ||58||

Más nevek milliónyival sosem leszek elégedett,
(ám) a „Srí Krsna!” zengés (hallatán) folyvást gyarapodó szeretetet érzek.

candra-sūryoparāgais tu koṭībhir yat phalaṁ smṛtam |
tat phalaṁ samav āpnoti kṛṣṇa-kṛṣṇeti kīrtanāt ||59||

Milliónyi Nap- és Holdfogyakozáskor (végzett áldozat) gyümölcsével
azonos eredményt ér el (az ember) a „Krsna! Krsna” dicsőítéssel.

guru-dārābhigamanaṁ hema-steyādi pātakam |
śrī-kṛṣṇa-kīrtanād yāti gharma-taptaṁ himaṁ yathā ||60||

A tanító feleségének felkeresése, az arany-lopás, és más bűnök is
Srí Krsna dicsőítésével elolvadnak, akár a napfény sütötte hó.

yukto yadi mahā-pāpair agamyāgamanādibhiḥ |
mucyate cānta-kāle'pi sakṛcchrī-kṛṣṇa-kīrtanāt ||61||

A törvénytelen nemi kapcsolat és más nagy bűnökkel megkötött (ember is)
megszabadul, akár ha élete végén is, csak egyszer így magasztal: „Srí Krsna!”

aviśuddha-manā yas tu vināpy ācāra-vartanāt |
pretatvaṁ so'pi nāpnoti ante śrī-kṛṣṇa-kīrtanāt ||62||

Aki tisztátalan elméjű, (vagy) nélkülözi a helyes viselkedést,
belőle sem lesz szellem, ha (élete) végén így szól: „Srí Krsna!”

mukhe bhavatu mā jihvāsatī yātu rasātalam |
na sā cet kali-kāle yā śrī-kṛṣṇa-guṇa-vādinī ||63||

Ne legyen nyelv a szájban, menjen inkább a pokolba,
ha – a kali-korban – nem Srí Krsna jótulajdonságait sorolja!

sva-vaktre para-vaktre ca vandyā jihvā prayatnataḥ |
kurute yā kalau putra śrī-kṛṣṇa-guṇa-kīrtanam ||64||

Buzgón imádjuk azt a nyelvet – akár önmagunk szájában, akár más szájában –,
mely a kali-korszakban Srí Krsna jótulajdonságait magasztalja.

pāpa-vallī mukhe tasya jihvā-rūpeṇa kīrtyate |
yā na vakti divā-rātrau śrī-kṛṣṇa-guṇa-kīrtanam ||65||

Bűnök liánja az a nyelvként emlegetett dolog a szájban,
ami éjt nappallá téve nem magasztalja Srí Krsna jótulajdonságait!

patatāṁ śata-khaṇḍā tu sā jihvā roga-rūpiṇī |
śrī-kṛṣṇa kṛṣṇa kṛṣṇeti śrī kṛṣṇeti na jalpati ||66||

Betegségek formájában szakadjon százfelé az a nyelv,
ami nem zengi: „Srí Krsna! Krsna! vagy „Srí Krsna!”

śrī-kṛṣṇa-nāma-māhātmyaṁ prātar utthāya yaḥ paṭhet |
tasyāhaṁ śreyasāṁ dātā bhavāmy eva na saṁśayaḥ ||67||

Aki hajnalban felkelve Srí Krsna nevének dicsőségét recitálja,
azt én magam részesítem áldásban, efelől semmi kétség!

śrī-kṛṣṇa-nāma-māhātmyaṁ tri-sandhyaṁ hi paṭhet tu yaḥ |
sarvān kāmān avāpnoti sa mṛtaḥ paramāṁ gatim ||68||

S aki Srí Krsna nevének dicsőségét mindhárom napszakban recitálja,
az minden vágyát eléri, s halálakor a legfelsőbb helyzetet.

A sandhyā összeillesztést jelent, a tri-sandhyam a három napszak-csatlakozást jelenti – hajnal (éjszaka és nappal találkozása), dél (délelőtt és délután találkozása), alkonyat (nappal és este találkozása) –, amikor a bráhmanák fohászaikat zengik.