helyes élet – Bhartrhari versei, részletek Níti-satakamból 3.

A Níti-sataka száz strófája útmutató a helyes élethez.
Milyen a jó társulás? a barátság? És az elmaradhatatlan téma: az állhatatosság, az erény dicsérete.

sampatsu mahatāṁ cittaṁ bhavaty utpala-komalam |
āpatsu ca mahāśaila-śilā-saṅghāta-karkaśam ||66||

Sikerben a nagy lelkek szíve lágy, akár a lótusz szirma,
balsorsban pedig kemény mint a sziklás hegyek kövei.

santaptāyasi saṁsthitasya payaso nāmāpi na jñāyate
muktākāratayā tad eva nalinī-patra-sthitaṁ rājate |
svātyāṁ sāgara-śukti-madhya-patitaṁ tan-mauktikaṁ jāyate
prāyeṇādhama-madhyamottama-guṇaḥ saṁsargato jāyate ||67||

Az izzó vasra freccsenő vízcseppnek még csak a neve sem ismeretes,
ám ugyanaz gyöngyként viselkedik, ragyog a lótusz levelén,
míg ha Szváti idején, a tengerben, a kagylóhéj közepébe kerül, megszületik a gyöngy.
Főként a társulás szüli az alantas, közepes, vagy emelkedett minőséget.

A vers a társulás fontosságára emlékeztet: az ugyanolyan vízcseppet a környezete formálja. Az izzó vasra freccsenve pillanatok alatt nyoma sincs, ám a lótusz viaszos levelére cseppenve szépségesen tündököl – míg a Nap fel nem szárítja. A költők szerint, ha Szvátí naksatra idején esik az eső, s az a tengerre hull, a cseppek a kagylóhéjba kerülve igazgyöngyökké válnak. (Ugyanebben az időben a szárazföldre, a kígyók fejére eső cseppekből drágakövek lesznek.) A víz nem válogathat, az ember igen. Milyen társaságot választunk hát magunknak? Ettől függ, hogy igazgyönggyé válunk, gyöngyként ragyogunk a lótusz levelén, vagy elenyészünk pillanat alatt.

Izzó vasra lecsöppenő, rácsepegő víznek nyomát sem leled;
ám lótusz levelén, ha ott leli helyét, szikrázva, gyöngyként ragyog;
vagy tenger fenekén a tárt, de üreges kagylóba utat talál
s gyöngy lesz. Kis, közepes, nagy őrzenivalót más-más körülmény fakaszt.
(Weöres Sándor fordítása)

prīṇāti yaḥ sucaritaiḥ pitaraṁ sa putro
yad bhartur eva hitam icchati tat kalatram |
tan mitram āpadi sukhe ca sama-kriyaṁ yad
etat trayaṁ jagati puṇya-kṛto labhante ||68||

Fiú, aki szép tetteivel megörvendezteti apját,
feleség, aki csak jót akar férjének,
barát, aki ugyanúgy viselkedik balsorsban és örömben –
e hármat nyeri el a jámbor a világban.

eko devaḥ keśavo vā śivo vā
hy ekaṁ mitraṁ bhūpatir vā yatir vā |
eko vāsaḥ pattane vā vane vā
hy ekā bhāryā sundarī vā darī vā ||69||

Egy az isten: Késava, vagy Siva,
egy barát: a király, vagy az aszkéta,
egy a lakhely: városban, vagy erdőben,
s egy a feleség is: a szépség, vagy a barlang.

śrotraṁ śrutenaiva na kuṇḍalena
dānena pāṇir na tu kaṅkaṇena |
vibhāti kāyaḥ karuṇa-parāṇāṁ
paropakārair na tu candanena ||72||

A füled a kinyilatkoztatástól, s nem a fülbevalótól,
kezed az adakozástól, s nem a karkötőtől
tündököl. Éppígy tested is a együttérzéssel átitatott
önzetlen tettektől ragyog, nem a szantálpéptől.

Füled a kinyilatkoztatás: szójáték, a kinyilatkoztatás (śruti, śruta) az, amit az ember hall.

Fület tudásvágy, nem a füldísz ékít,
kezet szívesség, nem a karkötőlánc,
testet nyomorgók segitése és nem
szantáli balzsam teszi csillogóvá.
(Weöres Sándor fordítása)

pāpān nivārayati yojayate hitāya
guhyaṁ nigūhati guṇān prakaṭīkaroti |
āpad-gataṁ ca na jahāti dadāti kāle
san-mitra-lakṣaṇam idaṁ pravadanti santaḥ ||73||

Távol tart a bűntől és az üdvösre ösztönöz,
megőrzi a titkod ám erényeid fennen hirdeti,
nem hagy el a bajban, s ad, ha kell,
Ezek mutatják az igaz barátot – így tartják a bölcsek.

nindantu nīti-nipuṇā yadi vā stuvantu
lakṣmīḥ samāviśatu gacchatu vā yatheṣṭham |
adyaiva vā maraṇam astu yugāntare vā
nyāyyāt pathaḥ pravicalanti padaṁ na dhīrāḥ ||84||

Gyalázzák az erénycsőszök, vagy éppen dicsérjék,
látogassa a szerencseistennő, vagy hagyja el kedve szerint,
haljon meg most nyomban, vagy a következő világkorszakban,
az állhatatosak lába nem tér le a helyes útról.

ālasyaṁ hi manuṣyāṇāṁ śarīrastho mahān ripuḥ |
nāsty udyama-samo bandhuḥ kurvāṇo nāvasīdati ||86||

A lustaság az ember saját testében lakozó hatalmas ellensége,
s nincs az állhatatossághoz fogható barátja! A cselekvő nem bukik el.

chinno'pi rohati taruḥ kṣīṇo'py upacīyate punaś candraḥ |
iti vimṛśantaḥ santaḥ santapyante na duḥkheṣu ||87||

Még a kivágott fa is kihajt, az elfogyott Hold is kikerekedik megint –
ezt fontolgatják a bölcsek a bajban, s nem emésztik magukat.

kadarthitasyāpi hi dhairya-vṛtter
na śakyate dhairya-guṇaḥ pramārṣṭum |
adhomukhasyāpi kṛtasya vahner
nādhaḥ śikhā yāti kadācid eva ||105||

Az állhatatos viselkedésű nyugalmát
a gyötrelmek sem képesek eltörölni,
miként a lefelé fordított tűz
lángja sem fordul lefelé sohasem.

Ha tiszta lelket valahány csapás sujt,
bölcs szent nyugalmát sose sérti semmi.
Ha fáklyalángot lefelé csavarnak,
a láng sosem fog lefelé lobogni.
(Weöres Sándor fordítása)

helyes élet – Bhartrhari versei, részletek Níti-satakamból 2.

A Níti-sataka száz strófája útmutató a helyes élethez. Ízelítőként íme néhány gondolat.
Oltalom alatt élni jó - ha a vezető valóban oltalmazó. Milyen legyen az ország, a közösség, a család vezetője? Mi az erény, s mi nem az?

ājñā kīrtiḥ pālanaṁ brāhmaṇānāṁ
dānaṁ bhogo mitra-saṁrakṣaṇaṁ ca
yeṣām ete ṣaḍguṇā na pravṛttāḥ
ko'rthas teṣāṁ pārthivopāśrayeṇa ||48||

Parancsoló tekintély, hírnév, gondoskodás a bráhmanákról,
bőkezű adományozás, élvezet, és barátai megoltalmazása –
ki nem rendelkezik e a hat jótulajdonsággal,
mire jó az olyan király gondoskodása?

Bráhman-védő, hősi hírnév, tekintély,
hívét védő, vígszívű, bőkezűség,
abból, kit nem fényesít mind e hat jó,
mondd, ily hitvány, gaz királyból mi hasznunk?
(Szerdahelyi István fordítása)

re re cātaka sāvadhānamanasā mitra kṣaṇaṁ śrūyatām
ambhodāḥ bahavo vasanti gagane sarve’pi naikādṛśāḥ |
kecidvṛṣṭibhirādrayanti dharaṇīṁ garjanti kecidvṛthā
yaṁ yaṁ paśyasi tasya tasya purato mā brūhi dīnaṁ vacaḥ ||51||

Csátaka-madár, kedves barátom, kérlek hallgass figyelmesen!
Számos felhő úszik az égen, s mind különböznek egymástól:
az egyik bőséges esővel áztatja a földet, míg a másik csak üresen dörög.
Ne könyörögj hát bárkinek, akit csak meglátsz!

durjanaḥ parihartavyo vidyayā'laṅkṛto'pi san |
maṇinā bhūṣitaḥ sarpaḥ kim asau na bhayaṅkaraḥ ||53||

Kerüld a rossz embert, még ha tudással ékes is,
a kobra csuklyája is ékköves, ám mi az, ha nem félelmetes?

Messze kerüld a kísértőt, akkor is, ha tudása nagy,
Ha kígyófejen ékkő ring: nem ugyanoly félelmes-e?
(Weöres Sándor fordítása)

jāḍyaṁ hrīmati gaṇyate vrata-rucau dambhaḥ śucau kaitavaṁ
śūre nirghṛṇatā munau vimatitā dainyaṁ priyālāpini |
tejasviny avaliptatā mukharatā vaktary aśaktiḥ sthire
tat ko nāma guṇo bhavet sa guṇināṁ yo durjanair nāṅkitaḥ ||54||

A szerényt lustának, a fogadalmához ragaszkodót álszentnek, a tisztát csalónak,
a bátort könyörtelennek, a szótlan meditálót bolondnak, a kedvesszavút szánalmasan gyengének,
a nemest büszkének, az ékesszólót szószátyárnak, az állhatatost tehetetlennek tartják –
ugyan, akad-e olyan jó tulajdonsága az erényeseknek, amit a gonoszok nem bélyegeznek meg?!

Szerény: hrīmat, szégyenlős, visszafogott. Szótlan meditáló: muni. Szánalmasan gyenge: a dainya szó mindkettőt jelenti. Nemes: a tejasvin ragyogót, kiválót, hatalmast is jelent.

na kaścic caṇḍa-kopānām ātmīyo nāma bhūbhujām |
hotāram api juhvānaṁ spṛṣṭo dahati pāvakaḥ ||57||

Erőszakos és haragos királynak nincs igaz barátja.
Még az áldozó papot is megégeti a tűz, ha megérinti.

Nincs igaz barátja: na kaścid ātmīya nāma, senki valóban sajátja. Nyaloncok persze mindig akadnak a király körül, a rossz természetű király körül is.

maunomūkaḥ pravacana-paṭuś cāṭulo jalpako vā
dhṛṣṭaḥ pārśve vasati ca tadā dūrataś cāpragalbhaḥ |
kṣāntyā bhīrur yadi na sahate prāyaśo nābhijātaḥ
sevādharmaḥ parama-gahano yoginām apy agamyaḥ ||58||

Néma bolond, ha hallgat, ám állhatatlan szószátyár, mikor ékesszólón beszél.
Arcátlan, ha közel merészkedik, és félénk, ha távol marad.
Gyáva, ha béketűrő, ha pedig nem tűr – és általában is csak – neveletlen,
lehetetlenül nehéz a szolga útja, még a jógíknak is járhatatlan.

A szolga dharmája (sevā-dharma) kifejezést a fordítók általában nem csupán a szolgálóra, hanem bármely alárendelt helyzetre vonatkoztatva értelmezik: szolga, gyermek, tanítvány. A feljebbvaló állandó kritikája lassú méregként öli az alárendeltet; ahogy az ajnározó, túlzott – így hamis – dicséret is.

Míg hallgat, csúfneve kuka; ha szól, bármi szépen: szeles csak;
orcátlan, hogyha közeledik; és lusta, távol maradva;
gyávának mondja nagyura, ha tűr; lázadó, hogyha nem tűr;
szolgának lenni de kutya-nehéz! Szent se bírná nyugodtan.
(Weöres Sándor fordítása)

vāñchā sajjana-saṅgame para-guṇe prītir gurau namratā
vidyāyāṁ vyasanaṁ sva-yoṣiti ratir lokāpavādād bhayam |
bhaktiḥ śūlini śaktir ātma-damane saṁsarga-muktiḥ khale
yeṣv ete nivasanti nirmala-guṇās tebhyo narebhyo namaḥ ||62||

Vágy a jók társaságára, mások erényeinek kedvelése, a feljebbvalók tisztelete,
erős ragaszkodás a tudáshoz, hitvesi szerelem, a világ megvetésétől való félelem,
Isten imádata, az önfegyelem ereje, szabadulás a hitványak társaságától –
hódolat az ilyen makulátlan, erényes embereknek, bárhol is éljenek!

Isten imádata: Isten a szövegben śūlin (Szigonyos), ez Siva egyik neve.

vipadi dhairyam athābhyudaye kṣamā
sadasi vāk-paṭutā yudhi vikramaḥ |
yaśasi cābhirucir vyasanaṁ śrutau
prakṛti-siddham idaṁ hi mahātmanām ||63||

Bajban higgadt, míg siker idején türelmes,
gyülekezetben okosan szól, bátor a harcban,
dicsőségben elégedett, ám vonzódik a szent tanhoz –
ilyen a nagy lelkek tökéletes természete.

Vonzódik a szent tanhoz: vyasanam śrutau. A śruti hallást jelent, így a kinyilatkoztatást is, amit meghall az ember, illetve hallja az elzengett védamantrákat. Ugyanakkor a hallás jelenthet szóbeszédet is. A vyasanam túlzott figyelmet, felfokozott ragaszkodást, de elhajítást, elhagyást is jelenthet – így vyasanam śrutau utal a szóbeszéd elhajítására, figyelmen kívül hagyására is.

pradānaṁ pracchannaṁ gṛham upagate sambhrama-vidhiḥ
priyaṁ kṛtvā maunaṁ sadasi kathanaṁ cāpy upakṛteḥ |
anutseko lakṣmyām anabhibhava-gandhāḥ para-kathāḥ
satāṁ kenoddiṣṭaṁ viṣamam asidhārā-vratam idam ||64||

Adományozni, ám titokban, a házba érkező vendégről késlekedés nélkül gondoskodni,
szívességet tenni némán, míg kapott szívességről megemlékezni a gyülekezetben.
Szerénység a jólétben, és még egy leheletnyit sem fölényesen beszélni másokról.
Vajon ki taníthatta az nemeseknek e teljesíthetetlen kardél-fogadalmat?

Leheletnyit sem fölényesen: az abhi-bhū gyök fölékerekedést jelent („fölötte van”), így győzedelmeskedést vagy fölényeskedést, sértést. Teljesíthetetlen kardél-fogadalom: viṣamam asidhārā-vratam, fogadalom, amit nehéz megtartani, olyan, mint kard élén egyensúlyozni. Kötéltánc-fogadalom, mondhatnánk magyarul.
Vajon ki taníthatta a nemeseknek ezt a viselkedést, teszi fel a költői kérdést Bhartrhari – senki, a nemesek spontán viselkednek így, éppen ettől nemesek. Nincs szükségük önigazolásra, ezért cseppet sem fölényeskednek, egyszerűek szerények.

helyes élet – Bhartrhari versei, részletek Níti-satakamból 1.

Válogatás Bhartrhari helyes életvitelről szóló verseiből.

ajñaḥ sukham ārādhyaḥ
sukhataram ārādhyate viśeṣajñaḥ |
jñāna-lava-durvidagdhaṁ
brahmāpi taṁ naraṁ na rañjayati ||3||

Tudatlan könnyen megbékíthető,
még könnyebben a lényeglátó.
Ám a tudás-morzsákkal bíró műveletlen
embert még Brahmá sem teheti elégedetté.

lényeglátó: a szanszkrt eredetiben viśeṣa-jñaḥ – különbségeket ismerő

A tudatlannal megegyezni könnyű; hát még a nagytudásuval,
de a csöppnyi tudástól kótyagosat maga Brahmá se győzi meg.
(Weöres Sándor fordítása)

labheta sikatāsu tailam api yatnataḥ pīḍayan
pibec ca mṛga-tṛṣṇikāsu salilaṁ pipāsārditaḥ |
kadācid api paryaṭan śaśa-viṣāṇam āsādayet
natu pratiniviṣṭa-mūrkha-jana-cittam ārādhayet ||5||

Az ember kellő buzgalommal a homokból is sajtolhat olajat,
a szomjazó talán a délibábból is kortyolhat vizet,
hosszas kóborlás után még a nyúl szarva is föllelhető,
ám a makacs bolond elméjét senki sem teheti elégedetté.

yadā kiñcij-jño'haṁ dvipa iva madāndhaḥ samabhavaṁ
tadā sarvajño'smīty abhavad avaliptaṁ mama manaḥ |
yadā kiñcit kiñcid budhajana-sakāśād avagataṁ
tadā mūrkho'smīti jvara iva mado me vyapagataḥ ||8||

Amikor már tudtam valamicskét, tébolyult vakon éltem, akár az elefánt.
Mindentudóvá váltam! – az elmém ezzel kenegette magát akkoriban.
Ám amikor valamelyest is bölcsek közelébe kerültem,
felismertem: ostoba vagyok! s a büszkeség mámora, akár a láz, elenyészett.

Mert a szavak találkozásakor a magánhangzók összeolvadnak, a vers eleje másként is értelmezhető, yadā kiñcij-jñaḥ „amikor valamicske-tudó voltam” helyett: yadā akiñcij-jñaḥ „amikor semmi-tudó voltam”.
A párzó hímelefánt elvakult, tébolyult indulata a költők gyakran emlegetett metaforája.
Elmém ezzel kenegette magát: az avalipta szó szerint megkentet jelent, átvitt értelemben büszke, öntelt, felfuvalkodott.

Dölyfös kamasz voltam s folyton őrjöngtem, mint párzó elefánt,
bolond elmém hitte, hogy az egekig ér bennem a tudás.
De aztán bölcsek közt végre felismertem kicsiségemet,
s botorságom, gőgöm hamarosan elmúlt, mint tavaszi láz.
(Weöres Sándor fordítása)

varaṁ parvata-durgeṣu bhrāntaṁ vanacaraiḥ saha |
na mūrkha-jana-samparkaḥ surendra-bhavaneṣv api ||14||

Jobb a hegyek úttalan útjain barangolni vadállatok közt,
mint ostobák társaságában, akár az istenek királyának palotáiban is!

Jobb a hegyszakadékokban kóborolni vadak között,
mint akár Indra mennyében tanyázni ostobák között.
(Weöres Sándor fordítása)

śāstropaskṛta-śabda-sundara-giraḥ śiṣya-pradeyāgamā
vikhyātāḥ kavayo vasanti viṣaye yasya prabhor nirdhanāḥ |
taj-jāḍyaṁ vasudhādipasya kavayas tv arthaṁ vināpīśvarāḥ
kutsyāḥ syuḥ kuparīkṣakā hi maṇayo yair arghataḥ pātitāḥ ||15||

Amikor a tudással megformált szavakkal ékesen szóló, tanítványaikat tudománnyal felvértező,
neves bölcsek szegénysorban élnek, az annak a jele, hogy az ország ura
csupán ostobaságának királya. A bölcsek vagyon nélkül is tehetősek.
Ha a drágakövet leértékelik, az csak a hitvány becsüs szégyene.

A vers harmadik pádájában a királyt a föld ura (vasudhā-ādipa) kifejezés írja körül, az összetételben a földet a méhében kincseket rejtő (vasu-dhā) szó jelenti. Bár a kincsek – a bölcsek – körülötte élnek, ám nem becsüli őket kellőképp.

vidyā nāma narasya rūpam adhikaṁ pracchanna-guptaṁ dhanaṁ
vidyā bhogakarī yaśaḥ-sukhakarī vidyā gurūṇāṁ guruḥ |
vidyā bandhujano videśa-gamane vidyā parā devatā
vidyā rāja supūjyate na tu dhanaṁ vidyā-vihīnaḥ paśuḥ ||20||

A tudás több, mint szépség, rejtett-titkos vagyon,
a tudás a gyönyör forrása, a hírnévé és örömé, a tudás a mesterek mestere.
A tudás a társad mikor idegenben jársz, a tudás a legfőbb istenség.
A tudást tisztelik a királyok is, s nem a vagyont. Az ember tudás nélkül csupáncsak állat.

Bölcsesség: csoda-kincs, csupán keveseké; rejtekben őrzött vagyon.
Bölcsesség ad erőt, sikert, sok örömet; minden tudás tőle jő.
Bölcsesség: idegenben ő a vezetőnk; nincs isten őnála jobb.
Bölcsesség, a király lehull színed előtt. Állat, kiben nincs tudás.
(Weöres Sándor fordítása)

jayanti te sukṛtino
rasa-siddhāḥ kavīśvarāḥ |
nāsti yeṣāṁ yaśaḥ kāye
jarā-maraṇa-jaṁ bhayam ||24||

Dicsőség nektek, erényesek,
az ízek értői, tudós költők vezércsillagai!
Kiknek hírneve nem alávetettje a test
öregsége és halála okozta félelemnek.

yasyāsti vittaṁ sa naraḥ kulīnaḥ
sa paṇḍitaḥ sa śrutavān guṇajñaḥ |
sa eva vaktā sa ca darśanīyaḥ
sarve guṇāḥ kāñcanam āśrayanti ||41||

A vagyonos ember előkelő,
ő a tanult, a nagytudású, az erények ismerője.
Csak ő az ékesszóló, és csak rá kell figyelni –
minden jótulajdonság az aranytól függ hát.

Csak rá kell figyelni: a darśanīyaḥ szó szerint láthatót, vagy látandót jelent – ebben az értelemben szépet, akit jó nézni. Ám a vers fanyar hangulatához ez az értelmezés tűnik közelebbinek: a világ a hírességeket, a gazdagokat és celebeket figyeli, mintha ők volnának a szakmai tudás (paṇḍitaḥ) és a szakrális tudás (śrutavān) megtestesítői.

Kit pénze fölvet: nemes is, tudós is,
megszívlelendő valahány tanácsa,
erényes, ékes-szavu és hatalmas.
Honnan fakad rang s uri sors? aranyból.
(Weöres Sándor fordítása)

daurmantryān nṛpatir vinaśyati yatiḥ saṅgāt suto lālanāt
vipro'nadhyayanāt kulaṁ kutanayāc chīlaṁ khalopāsanāt |
hrīr madyād anavekṣaṇād api kṛṣiḥ snehaḥ pravāsāśrayān
maitrī cāpraṇayāt samṛddhir anayāt tyāga-pramādād dhanam ||42||

Rossz tanácsadói miatt bukik el a király, ragaszkodása miatt az aszkéta, kényeztetés miatt a gyerek,
a szentírás tanulmányozásának hanyagolása miatt a bráhmana, hitvány utód miatt a család, alantas elfoglaltság miatt a jellem,
az ital miatt a szerénység, gondosság híján a termőföld, távollét miatt a gyöngéd szeretet,
őszintétlenség miatt a barátság, a rossz vezetés miatt a jólét, pazarlás és hanyagság miatt a vagyon.

Ragaszkodása miatt az aszkéta: a szanszkrt saṅga szó egyszerre jelent ragaszkodást, és társaságot is – a remete számára a társaság is bukást jelent.
Alantas elfoglaltság miatt a jellem: az upāsana jelent elfoglaltságot, szolgálást és törekvést is.

szubhásiták Bhartrharitól 1.

Három szubhásita-gyűjteményt is tulajdonítanak Bhartrharinak – bár valójában homály fedi, hogy ki volt ő pontosan. Ezen a néven ismeretes egy neves nyelvész, aki a hatodik században, ám a közvélekedés szerint egy legendás király a versek szerzője. A legenda szerint hírneves uralkodó volt, aki odaadóan szerette királynéját, ám a felesége hűtlensége miatt csalódottsága folytán lemondott a trónról, és erdei remetének állt.
Talán a személyénél fontosabb a három nevéhez fűződő versgyűjtemény: a helyes életvitelről (nīti) a szerelemről (śṛṅgāra), és a visszavonulásról, a világi dolgoktól való függetlenségről (vairāgya) szóló versekkel. Egy szerző versei, vagy régi költők költeményeiből való válogatás? mindegy is, az érdekes a világ, amit elénk festenek. Amiben fontos az erényes élet, a bölcs jótanácsok meghallgatása, fontos a szerelem, és fontos az Isten felé fordulás is – mert a vairāgya végső lényege több a világgal szembeni közömbösségnél (bár maga a szó ezt jelenti), hanem Isten felé közeledés. És a teljes élethez szorosan hozzátartozik egyik is, másik is, harmadik is… mindent a megfelelő időben megélve.

Bhartrhari verseit régóta ismerik Európában is, már az 1600-as években forgatták verseit a „pogányságot” megérteni kívánó európaiak. Egyik-másik vershez találtam magyar fordítást is, többnyire Weröres Sándortól, aki Vekerdi József prózafordítása nyomán ültette át a verseket az eredeti versmértéket követő időmértékes formába.

boddhāro matsara-grastāḥ prabhavaḥ smaya-dūṣitāḥ |
abodhopahatāś cānye jīrṇam aṅge subhāṣitam ||

A tanult embereket az irigység emészti, a hatalmasokat az önteltség rontja meg,
míg a többieket a tudatlanság pusztítja; hamvában halnak a szép és bölcs szavak.

Mindenki másként szenved, de az gyógyírt jelentő tanításra süketek a fülek, a szubhásiták (szép és bölcs szavak) a testben (aṅge) agganak el (jīrṇam).

vairāgye saṁcaraty eko nītau bhramati cāparaḥ |
śṛṅgāre ramate kaścid bhuvi bhedāḥ parasparam ||

Egyik a vágytalanságot gyakorolja, erények közt barangol a másik,
s van, ki a szerelemnek örvend – különbözünk egymástól e földön.

etat-kāma-phalo loke yad dvayor eka-cittatā |
anya-citta-kṛte kāme śavayor iva saṅgamaḥ ||

A szerelem gyümölcse e világban, hogy a kettő szíve egy.
Mikor egyik másra gondol, akárha holttestek szeretkeznének.

A szerelemnek áldása, hogy kettőnek a lelke egy;
ha külön él a két lélek: csak két holttest ölelkezik.
(Weöres Sándor fordítása)

nāyaṁ te samayo rahasyam adhunā nidrāti nātho yadi
sthitvā drakṣyati kupyati prabhur iti dvāreṣu yeṣāṁ vacaḥ |
cetas tān apahāya yāhi bhavanaṁ devasya viśveśitur
nirdauvārika-nirdayokty-aparuṣaṁ niḥsoma-śarma-pradam ||

„Ez nem a megfelelő pillanat, most nem ér rá, alszik az úr, ha
meglát téged, ahogy itt ácsorogsz, nagyon megharagszik!” – mondják a kapuőrök.
Ó, szívem! Hagyd el az ilyen helyet, s menj az Úr, a mindenség urának hajlékához,
ahol nincsenek ilyen kegyetlenszavú hitvány ajtónállók, ám határtalan boldogsággal ajándékoz meg!

ārambha-gurvī kṣayiṇī krameṇa
laghvī purā vṛddhimatī ca paścāt |
dinasya pūrvārdha-parārdha-bhinnā
chāyeva maitrī khala-saj-janānām ||

Kezdetben intenzív, majd lassanként elfogyó;
eleinte jelentéktelen, ám egyre gyarapodó –
akár a délelőtti és délutáni
árnyék – ilyen a hitványak és a szentek barátsága közti különbség.

Miért éppen árnyék? merül fel a kérdés a nyugati olvasóban, különösen télvíz idején. De gondoljuk csak magunkat a tűző Nap alá, és rögtön megértjük az enyhet adó árnyék különleges fontosságát. A barátság is ilyen árnyék: a világi zűrzavar perzselő heve ellen nyújt némi oltalmat. A költői kép ugyanakkor ellentmondó utalás, hiszen a maitrī szó Mitra nevéből származik, Mitra pedig a Nap egyik megnevezése.

khalālāpāḥ soḍhāḥ kathamapi tad ārādhana-paraiḥ
nigṛhyāntarbāṣpaṁ hasitamapi śūnyena manasā |
kṛto vitta-stambha-pratihata-dhiyām añjalir api
tvamāśe moghāśe kim aparamato nartayasi mām ||

Elszenvedtem a gonosz-szavakat, hogy valamiképp kiengeszteljem őket,
mosolyogva, üres szívvel nyeltem a könnyem,
és összetett kézzel hódoltam a hatalomtól és vagyontól öntelt, ám üresfejű emberek előtt.
Ó, vágy! hiú remény! vajon mi mással táncoltatsz még engem?!

vitīrṇe sarvasve taruṇa-karuṇā-pūrṇa-hṛdayāḥ
smarantaḥ saṁsāre viguṇa-pariṇāmāṁ vidhigatim |
vayaṁ puṇyāraṇye pariṇata-śaraccandra-kiraṇāḥ
triyāmā neṣyāmo hara-caraṇa-cintaika-śaraṇāḥ ||

Miután mindenünket szétosztottuk, szívünk ellágyul, s könyörülettel telik meg,
a létforgatag kedvezőtlen fordulataira csupán a sors elrendezéseként gondolunk.
A szentek erdejében, az őszi telihold fényében
töltjük az éjjeleket, Siva lábán, az egyetlen menedéken meditálva.

Vagyont, kincset szétoszt, csupa szeretet az emberek iránt,
a lét hívságának zuhatagjain át mennybe siető,
vezeklés csendjében kicsi remeteként tölti az időt,
utólszor térdet hajt, a feje leborul Siva elibe.
(Weöres Sándor fordítása)

mātar medini tāta māruta sakhe tejaḥ subandho jala
bhrātar vyoma nibaddha eva bhavatām antyaḥ praṇāmāñjaliḥ |
yuṣmat saṅga-vaśopajāta-sukṛta-sphāra-sphuran nirmala-
jñānāpāsta-samasta-moha-mahimā līye para-brahmaṇi ||

Föld, anyám! Szél, atyám! Tűz, barátom! Víz, kedves rokon!
Ég, bátyám! hozzátok tartozom! Összeteszem kezem, s végleg
búcsúzom tőletek. A társaságotokban megformált, fényesen tündöklő s makulátlan
tudás révén elhagytam mind a végtelen illúziót, s most elmélyülök a Legfőbb Brahmanban.

Az öt rokon az öt alapelem. Elmélyülök: a lī gyök jelenthet elmélyedést, belefeledkezést és feloldódást is.

Nemzőm: szél! s te szülőm: göröngy! te vezetőm: fény! társaságom te: víz!
testvérem: levegő! kitárt s a magas ég kékjébe nyujtott kezem
áld s elhágy titeket. Közös szeretet él mindnyájatokban, s ezért
elvágjátok a tévelygés gomolyagát: Brahmába szétolvadok.
(Weöres Sándor fordítása)

Anyám, Föld! Apám, Szél! Barátom, Fény! Rokonom, Víz!
Testvérem, Levegő! Összetett kézzel búcsúzom tőletek.
Egyesülésetekből Bölcsesség született, annak tiszta lángja
felperzselte a Káprázat kábulatát, s most beolvadok az örök Brahmanba.
(Vekerdi József fordítása)