a kárhozattól az üdvösségig

A kárhozattól az üdvösségig hosszú az út, állomásai sokfélék. A legaljasabb ember minden értéket kíméletlenül pusztít, állhatatos embergyűlölő. Ahhoz hasonló, aki a gyümölcs reményében gyökerestül csavarja ki a fát. Őt az ártás és rosszindulat feketeszín sötét felhője lengi körül.
A következő a kapzsi és arcátlan, aki olykor türelmesen megfontolt. Ő ahhoz az emberhez fogható, aki meghagyja ugyan a tuskót, de kivágja a törzset; sötétkék az aurája.
Az irigy a harmadik, aki nem képes különbséget tenni, de pusztító hajlama csillapultabb. Olyan ő, akár a vándor, ki fölöslegesen letöri az ágakat, de tőle még a fa életben marad; színe a szürke.

A továbbiak az erény és tisztulás útját járják, bennük több a jó, mint az ártás. A jóságos, de gondatlan ember a negyedik. Olyan ő, akár a felelőtlen vándor, ki a gallyakat letörve, megkopasztva jut a gyümölcshöz; színe sárga, tüzes.
Ötödik a türelmes és béketűrő, ki nem árt senkinek, csak a gyümölcsöt szedi le, de nem bántja a fát; színe vörös.
Végül a tisztaság, együttérzés, teljes egyenlőség szintjén álló ember nem okoz fájdalmat senkinek. Az üdvösség felé vivő utat járja, és nincs rajta anyagi szenny. Olyan ő, akár a békés, szerény és elégedett vándor, aki csak a földre hullott gyümölcsöt szedi fel, és köszönetet mond a fának; az ő színe a fehér.

(Hanszakunda-upanisad)

tanítás a kárhozatról

A kárhozat nem más, mint a szabadság eltékozlása, a hamis célok mellé szegődés, legnemesebb eszményeid sárba tiprása. Tiéd minden lehetőség, de nem élsz vele – nem ez a kárhozat? Égi hivatásod van, mégis a földön jársz, szárnyalnod kellene, s mégis a sárban csúszol-mászol – nem ez a kárhozat? A kárhozat a téboly apoteózisa.

Az igazság leleplezi az igaztalant, s mindig érvényre jut. A te lelepleződésed nem a kiszolgáltatottság gyöngesége, hanem a föltárulkozás gyönyörűsége. Tárulkozz föl, nyisd meg magad az igazság előtt, s az igazság is megmutatja önmagát. Légy bátor igazságfeltáró szent fohászoddal, s a fohászod is bátor lesz teveled. Lepleződj le a tudás előtt, s lelepleződik előtted minden hamisság. S mert tudatlanságból származik a kárhozat, ezért a tudás legyen vezérlő elved. Bár az igazság tudása terhes, mégis jobb a súlyos igazság, mint a könnyű tudatlanság. Mert a tudatlan lét olyan, akár a kloáka: az energia haszontalanul halad át rajta.

Parányiságánál fogva az ember hivatása a szolgálat. A szolgálat, mint helyzet mindig elkísér, kérdés, hogy kit választasz uradnak? Kárhozatnak azt nevezem, mikor az ember az autentikus vezetők szolgálatát fölcseréli a látszatszabadságra, talmi hatalmi pozícióra. Ne feledd, az ember csak annak lehet ura, amire rálátása van, a magasabb előtt mindenképpen fejet kell hajtania. Így az uralkodni vágyó a nálánál alantasabb szolgáinak lesz a szolgája, elveszti gyakorlati és szellemi függetlenségét, s úr helyett ócska pojáca válik belőle. A szabadság szabályozó elveit könnyen fölcseréli az ember a kötöttség szabadosságára, így van ez a káprázat birodalmában. A szabadság látszat, pedig valójában kötöttség az, csak láthatatlan kötelék. Ostobaság, ha az analfabéta mesterségbeli tudást próbál mímelni, de kárhozatos, ha rosszindulattal él, s erőszakkal leplezi gyöngeségét. Kárhozat a meghasonlás, míg áldás az összetartás.

(Hanszakunda-upanisad)

aki mindig Vrndávanban marad

Kérdés: Mit jelent Nandakumár Krsna?

Bhakti Kamala Tírtha válasza: Az a Krsna, aki soha nem megy el Vrndávanból. Mindig ott van. Nanda Mahárádzs kisfia mindig ott van Vrndávanban.

Ki az, aki elmegy Vrndávanból? Vászudév Krsna, a mindenség („vászudévah szarvam iti” – Vászudéva a minden, Bg. 7.19.), az Abszolút, a Legfelsőbb, a Minden. Ő elmegy Vrndávanból. Vászudév Krsna a herceg, aki elmegy Mathurába és ott hódít. Legyőzi először az ellenfeleit, majd meghódítja a városi hölgyek szívét, miként korábban a falusi lánykákét. Aztán még távolabbi, még magasztosabb, amikor Dvárakában ő Dvárakésa, Dváraká ura, s ekkor királyi pompában imádják. Mathurában ifjú herceg, mindenki szeme fénye, Vrndávanban pedig a tehenek őrzőjeként gondolnak rá, ő Góvinda, a kis pásztorfiú. Csak ránéznek, és ő mindenkire örömöt sugároz. Góvinda, aki viszonozza a hívek lelki érzelmeit. Ez a Krsna soha nem megy el Vrndávanból.

Ennek misztikus története az, amikor eljön Akrúra Mathurából, hogy magával vigye Krsnát és Balarámot. Vrndávan határában leszáll a kocsiról, és elmegy ájtatos fürdőt venni a Jamuná vizében, ám Krsna és Balarám ott maradnak a szekéren. Akrúra meditál, elmondja a gájatrít, és hirtelen a vízben meglátja Krsnát: „De hát én a kocsin hagytam őket!” – visszaszalad a kocsihoz, s valóban, ott ülnek mindketten. Ekkor végképp zavarba jön, újra a vízhez fut, és a vízben is őket látja. Aki nem megy el, az Gópakumár, vagy Nandakumár Krsna, ő mindig Vrndávanban marad. Aki pedig elmegy, az Krsnának egy másik kiterjedése, másik aspektusa. Krsna nem képes elhagyni Vrndávant.

Mondjatok erre még példát, hogy valaki látszólag elmegy, de valahogy mégsem megy el! Most nem kell Krsnára gondolni, holott mindenki buzgón Krsnára gondol... Igen! Mikor Szítát elrabolja Rávana, mindenki azt hiszi, hogy Rámacsandra hitvesét elrabolta a gonosz király. De nem! Csupán illuzórikus kép az, akit elvihetett Rávana. Miképpen is érhetne bármi ártalmas, vagy gonosz Szítához, a szerencse Istennőjéhez, Ráma hitveséhez?! Ez lehetetlen. Ez nagyon hasonló elrendezés, látszólag igen, valójában mégsem.

Miképpen igaz, hogy jelen van Krsna, s eközben mégis távol van, s hogyan nem hagyja el Vrndávant – ez valószínűleg az emberi ész számára örök titok marad. Filozófiailag az acsintja-bhédábhéda-tattvával mindent meg lehet magyarázni, bármilyen felfoghatatlan az egyidejű azonosság és különbözőség. Ám ez csupán az ész kutatása, a logika kutatása számára nyújthat táplálékot. A szív elégedettsége az, ha megleljük a saját helyünket Krsna közelében: és amikor a Te szívedből soha többé nem tud elszökni Krsna, hogyha oly csodálatos Vrndávant teremtesz a szívedben, hogy képtelen onnan elmenni, akkor – azt hiszem – a bhakta célba ért!

(elhangzott 1999 őszén, Hásságyon)

haldokló a családban

Indiában a hagyományos vallás követői, az ősatyáknak is mutatnak be áldozatokat, ez a sráddha. Évente egyszer Visnunak fölajánlott ételt kínálnak, áldoznak nekik. S ezzel segítenek a köztes állapotnak, a karmikus visszahatásoknak a csökkentésében, elrendezésében. A bhakták nem ezt a rítust gyakorolják, hanem megpróbálnak maguk megtisztulni. Ha egy bhakta megtisztul, akkor az a fölmenő és a lemenő rokonságára, tízegynéhány generációra vissza és előre fölszabadítólag hat. Ez persze nem jelenti azt, hogy teszem azt valamelyik dédapánk, aki nem valami szépen élt ebben a világban, akkor nyomban üdvözül. Azt jelenti, hogy a bhakta megtisztulása olyan áldást jelent, hogy a rokonai élete is helyes irányt vesz. Nagy esély hát a lelki megtisztulás. Ezért a bhaktának nagyon nagy a felelőssége, már a közvetlen szerettei iránt is.

Mit tehetünk tehát, ha a családban valaki távozni készül ebből a világból? A Bhagavad-gítában (8.6.) ez áll:
jam jam vápi szmaran bhávam tjadzsatjanté kalévaram |
tam tam evaiti kauntéja szadá tad-bháva-bhávitah ||
Ki, milyen létformára gondol teste elhagyásakor,
azt éri el majd kétségtelenül.Azt tanácsolják, hogy mindig emlékezzünk Krsnára, Istenre, de különösképpen a halál pillanatában. Ha az eltávozás pillanatában az ember Istenre emlékezve hagyja el a testét, akkor nyilvánvalóan Isten a közelébe fogja őt emelni. Ezért, ha egy bhakta haldoklik, akkor mit csinálnak a bhaktatársai? Mantráznak. Ez a legtökéletesebb emlékeztető Krsnára. Ez Krsnának is kedves, nekem is jó, meg annak is jó, aki hallja. Tehát, a mantrazengés ilyen értelemben a legközvetlenebb módszer arra, hogy segítsünk valakinek az eltávozásban, megkönnyítsük ezt az utat, megkönnyítsük azt a pillanatot.

Ha látunk egy elütött madarat az úton, vagy véletlenül eltaposunk egy hangyát, akkor mi a teendő? Ha már megtörtént, visszafordítani már nem lehet, az életét visszaadni nem vagyunk képesek, akkor elmondhatunk hozzá egy fohászt: "Hari ból", vagy elmondhatjuk a mahámantrát:
Haré Krsna Haré Krsna Krsna Krsna Haré Haré
Haré Ráma Haré Ráma Ráma Ráma Haré Harés akkor ezzel egyengetjük az eltávozott élőlény lelki útját. Ugyanígy, az ember útját is egyengeti a mahámantra.

De mi a teendő, ha valaki nem fogadja ezt a felajánlást pozitívan?
Ugye sokszor van ez:
– Hívjunk papot?
– Nem kell pap, nem kell nekem az utolsó kenet!
Még akkor is, a halálos ágyán is ellenkedik. Nos, akkor nem hiszem, hogy az lenne igazán üdvös, hogy a fülébe ordítva zengjük a mahámantrát, és erősködünk: „De, neked ez kell!" Ez csak ellenkező érzést vált ki. Viszont nagyon jó, ha mi magunk zengjük és ily módon fohászkodunk érte, mert a lélek hall. A test ellenkezik, de a lélek hallja. A lélek megrezdül tőle, mert ez transzcendentális hangvibráció, lelki hang. Ezért a lélek hallja, s ez olyan atmoszférát teremt, ami védőburkot jelent a számára. Ezért ilyen esetben is nagyon jó zengeni legalább elmében, gondolatban mondani, s ily módon áldást kérni.

A szentírások más lehetőséget is említenek. A praszádamot magasztalva azt mondják, hogy ha egy állat praszádát kap, akkor az emberként születik meg a legközelebbi alkalommal. S ha az ember életében akár csak egyszer is praszádához jut, az azt jelenti, hogy az számára természetes lesz a következő alkalommal. Különösképpen tisztító, ha a múrtik előtt fölajánlott mahápraszádból kap. Vagy ott van a szent tulaszí-levél, mint Krsna kedvenc növénye, mint egy tiszta bhakta, mint a fölajánlás igazi hordozója, Krsna ételének megszentelője. Ez is nagyon, nagyon kedvező. Még ha csak egy csipet, ha egy morzsa, egy pici falat is… más energiával hatja át még a haldokló testet is, és a léleknek ez nagyon kedvező.

Ezek mind, mind alkalmazhatók és hogy milyen hatása van, az az ember hitétől is nagymértékben függ.
Volt egyszer egy fiú, akinek valamilyen gyulladás volt a szemén, s már kínlódott vele egy ideje. Ám egyszer így szólt: „tudom mi segít, a múrtik fürdető vize!” – amivel Nandafalván minden reggel megfürdetik a múrtikat. Kimosta, kiöblögette vele a szemét és másnapra eltűnt róla a baj.

Nagyon sok lehetőségünk van, hogy segítsünk embertársainkon. Egy üzenet, egy gondolat…
Ha valaki nem Krsnában hisz, akkor emlékeztethetjük Istenre. Javasolhatjuk: „Próbáld az életedet az Ő kezébe ajánlani, próbálj Hozzá fohászkodni, próbálj meg emlékezni Rá!”. Valamiképpen ezt a kapcsolatot, ezt a szándékot kell erősíteni, s az nagyon hatásos lesz.

(elhangzott 1999 őszén, Hásságyon)

a vaisnavák dicsőítése

Krsna hívei nagyon nagyon fontosak. Sok mindent taníthatnak nekünk. Azért küldi őket hozzánk Krsna, hogy így segítsen rajtunk. S mert ők maguk is nagyon hálásak a tanításért és segítségért, amit kaptak az előttük járó hívektől, ők is nagyon nagyra becsülik ezt a szent társaságot. Ezért mondják, hogy Krsna magasztalása és dicsőítése ugyanolyan, mint a vaisnavák magasztalása és dicsőítése. Csak az utóbbi kicsit jobb. Ezért is áll olyan közel a szívünkhöz minden vaisnava, minden bhakta: ők nagyon kedvesek Krsnának, ezért nagyon kedvesek nekünk is. Ebben a vonatkozásban a bhakti-jóga teljesen gyakorlatias vallás. Nem misztifikálja Istent, és azt sem, hogy mit kell tennünk. Nagyon egyszerűen elmondja, hogy van Isten, és itt vannak a hívei, továbbá itt vagy te is, és szeretettel várnak maguk közé. Kövessük mi is ezt az utat! Nagyon egyszerű, kristálytiszta folyamat, csak csinálni kell! Garantált örömmel jár. Az ember lépten nyomon bíztatást, ösztönzést, garanciákat, lelkesítő tapasztalatokat kap, lel útja során. Valódi felfedező út, igazi kincskereső kirándulás, ahol az ember saját belső igazságait is, meg a világ igazságait is megismerve valódi és maradandó kincsekre lel. És az igazán bölcs az, aki ezeket a kincseket szépen leteszi Krisna és a vaisnavák lótuszvirág lábainál. Így mindenki elégedett lesz.

Úgy érdemes olvasni egy szent könyvet, vagy egy prédikációt meghallgatni, vagy egy leckén részt venni, hogy az szívbemarkoló legyen, gondolatokat váltson ki belőlünk, akár ellenkezzünk is… na nem!, inkább próbáljunk meg egyetérteni. Rezonáljunk, adjunk választ, mert ez jelzi azt, hogy megérintettek bennünket a hallottak. Ha az ember figyelmes, nyitva vannak a lelki fülei és szemei, akkor nagyon sok mindent meghall majd, hiszen ezek isteni vibrációk, isteni hangok, és így nagyon közel állnak a lélekhez.

(elhangzott 1999 őszén, Hásságyon)

Srí Ísópanisad, 17. mantra

vájur anilam amrtam
athédam bhaszmántam saríram |
óm krató szmara krtam szmara
krató szmara krtam szmara ||

Hadd égjen hamuvá ez a mulandó test,
és hadd olvadjon az életlevegő a lég összességébe!
Kérlek, óh, Uram, emlékezz most minden áldozatomra,
és mert végül is Te élvezel minden hasznot, kérlek, emlékezz mindarra, amit Érted tettem!

Bhakti Kamala Tírtha e vershez fűzött gondolatai:

A megszokott módszer az, hogy az ember az elején kezdje, ne a végén… ám mi most a végénél kezdjük, hogy e tanításnak a koronáját megismerjük, és ehhez a koronához odahajthassuk a fejünket!
Jön még valaki? Várunk még valakit? Hm., még a fél világot! Tán befér ide!

Ez nagyon különleges verse a Srí Ísópanisadnak és egyáltalán azt mondhatjuk, hogy szinte az egész vaisnava irodalomnak, vagy bhakta gondolkodásmódnak. Hiszen általában nem jellemző a vaisnavákra, hogy azt kérik, hogy Krsna, Isten emlékezzen meg tetteikről, vagy nehogy megfeledkezzen az odaadásukról. De mégis…ez itt írva vagyon.
Mi lehet ennek az oka?

Amikor egyszer az egyik kedves hittestvérünk föltette ezt a kérdést, akkor nagyon is elgondolkodtunk azon, hogy vajon hogy kerül ide egy ilyen kérdés?! A védikus gondolkodás gyöngyszemei közé hogyan kerül ilyenfajta önzés: „Hát aztán Krsnám, emlékezz arra, hogy én mennyi áldozatot hoztam Érted, s mennyi jócselekedetet hajtottam végre. Nehogy megfeledkezz ám arról, hogy Neked élek!”

Vajon mi lehet ennek a magyarázata? Mit mondanátok, ha valaki ezt kérdezné? Ezt mondanád: nem tudom?
Ha az upanisad-irodalmat megvizsgáljuk, az nem kifejezetten a raszabéli kapcsolatok hordozója, nem a Krsnához fűződő fesztelen viszonyt ábrázolja, hanem elméletibb, spekulatívabb, inkább a száraz filozófián alapuló közeledés Istenhez. Azt mondhatjuk, hogy az upanisad-irodalom egészében egy picit távolabbi viszonyt mutat be, ahol elképzelhető, hogy egyfajta számításból végeznek jócselekedeteket, hogy aztán majd a halál pillanatában erre emlékezzen Isten és tovább segítse őket egy következő születésben, vagy mennyei körülmények közé, vagy valamilyen üdvösséghez vezető állapotban majd megsegítse őket.
Sríla Prabhupád magyarázataiból ugyanez derül ki: amíg tudatában vagyunk Istennek, tehát érzékeljük a nagyságát, addig az ember valóban inkább fohászokat ajánl föl – dicsőítő fohászt. Ugyan sokan kérnek ezt-azt, külső dolgokat, s akár egy igaz hívő is – ha nem áll az odaadásnak és az önzetlenségnek a maximális tetőfokán – kérheti, hogy ne feledkezzen meg Isten az érte hozott áldozatairól. Ám amikor magasabb szintre jut valaki az odaadás tudományában és a lelki élet izgalmas kérdésében, akkor már nem kér semmit. Már azt sem kéri, hogy: „Krsnám, én azért az egész életemet Neked adtam, emlékezz erre! Mennyi, mennyi áldozat! A legszebb éveimet Neked áldoztam, egész fiatalságomat odatettem lótuszvirág lábaidhoz. Azalatt mennyi mindent csinálhattam volna, meggazdagodhattam volna, bejárhattam volna a fél világot. De én Téged szolgáltalak...”
Nem! A fejlettebb szinten álló bhakta nem kér ilyet, hanem nagyon hálás, hogy esélyt kapott arra, hogy végezhet valamilyen szolgálatot.

Véget ér-e ezzel a lelki fejlődés útja? Valószínűleg mindenki tudja: nem! S a következő lépcső az, amikor egy bhakta már nemcsak abban az érzésben van, hogy „én a Tiéd”, hanem abban is, hogy „Te meg az enyém”. Itt nemcsak az önfeláldozásról van szó az odaadó szeretetben, hanem a tiszta érzelmek folytán transzcendentális kisajátításról is beszélhetünk: ezt tekinthetjük magasabb szintnek. Bár a „kisajátítás” szó nagyon rosszul csengő fogalom, nagyon önzőnek, nagyon kihasználónak tűnik, főleg ha még politikai felhangjait is megvizsgáljuk, hogy pl. kisajátítják valakinek a vagyonát, vagy a gyárát és aztán őnéki búcsút intenek. Nos, az ilyenfajta kisajátítást senki sem szereti. Ám a szeretetben – azt hiszem – szeretik az emberek kisajátítani a másikat, nem? Annyira birtokolni, hogy csak az enyém, senki másé, csak az enyém. De egy idő után elméletileg be kell lássuk, hogy a magasabb rendű szeretet: önzetlen. Az nem megszerezni, kisajátítani, kizsákmányolni akar a másik fölött, viszont az „enyém vagy” érzése, a lelki életben, a bhakti szent tudományában és gyakorlatában is nagyon magasztos, magas szinten kezdődő érzés.

Így ez a magyarázat szinte fölfogható incselkedésnek is – ha bhaktaként, vagy bhakta módjára próbálom értelmezni ezt a mondatot: „De aztán Krsna emlékezz!, hiszen tudod, amikor együtt eszegettük a laddukat…, emlékszel, amikor Vrndávan szent földjén együtt kentük be egymást földfestékekkel, ahogy az indiánok kenik ki magukat a harci jelekkel…” Szinte incselkedhet is a bhakta Krsnával, neki szabad közel állni Krsna szívéhez, s ezért Krsna bármit elfogad hívétől, ha azt szeretettel ajánlja föl Neki. Nyilvánvaló tehát, egy bhakta nem várja ezt el Krsnától – bármit is félreértve –, hogy Őrá gondoljon, nem vár semmiféle viszonzást, mégis, a szeretetteljes viszony elvakítja, annyira intimmé, fesztelenné teszi kapcsolatukat, hogy akár ezt is megengedheti magának.

Persze mindig nagyon vigyázni kell, sose higgyük magunkat Krsnával szemben, vagy a Felsőrendűvel szemben barátnak. Az az ő dolguk, hogy lehajolnak mihozzánk és azt mondják: „gyere barátom!” Mi ne veregessük vállon őket ilyenkor, az nem jó, az nem hasznos az ember lelki fejlődésében. Láttam magam is ilyen szituációt, amikor egy ifjú bhakta ilyen hibát vétett: valami kicsúszott egy idősebb bhakta kezéből és erre – végül is bhaktikusan, de egy picit túl barátian – vállon veregette az idősebb bhaktát: „...nem probléma, nem olyan nagy baj...” Ahhoz nagyon, nagyon összekovácsolódott, összeérett viszonyra van szükség, hogy az egyik fél részéről ne legyen lekezelő és sértő, és a másik fél részéről ugyanígy a kedvességnek és a szeretetnek átérzett kifejeződésére utaljon.

De ez a vers nem csupán ezen az oldalon érdekes és nehezen megfejthető. Eltöprenghetünk azon, hogy vajon hogyan is kell érteni a fölszólítást, miszerint: Krsna emlékezzél, lám mit csináltam! Mert itt van a versnek az eleje is: „Hadd égjen hamuvá ez a mulandó test, hadd olvadjon az életlevegő a lét összességébe”. Ha valaki félre akar érteni valamit, még a legegyértelműbb és legfélreérthetetlenebb dolgot is ki tudja forgatni. Ha valaki félre akarja érteni az Isópanisadnak ezt a versét, nagyon könnyen megteheti. Ráadásul nehezen is érthető. Ha kiragadjuk a kontextusból és tendenciózus szándékkal próbáljuk értelmezni, akkor ebből sok butaságot ki lehet sütni mondván: „hadd égjen hamuvá ez a mulandó test...” – Áhá!, ez biztos valami öngyilkos szektának a fölszólítása. Főleg, amikor ilyen ostoba események történnek, fanatizálható emberek, rémtörténetek röppennek föl, hogy a dzsungel közepén tömeges testelhagyást gyakorolnak a hívek. Tessék, itt is erről van szó! „Hadd égjen hamuvá ...” sőt még gyújtogatással is foglalkoznak: valami tűzről van szó!

Nem. Ez nem arra való fölszólítás, hogy dobjuk el a testet, hanem arra való fölhívás: Ha elkövetkezik az a pillanat, amikor egy megtisztult lélek számára a földi lét már akadállyá válik, s Krsna szolgálatában már nem ezen a szinten akar élni... ha el kell menni, akkor úgy tudjon elmenni, hogy teljesen Őrá bízza magát. Úgy mondják, amit nem ad oda az ember, vagy nem ajánl föl Krsnának, azt fogja elveszíteni. Egy bhakta nem ragaszkodik földi szituációkhoz, gazdagsághoz, testéhez, világi dolgokhoz, de nagyon is ragaszkodik Krsnához. Ezért bátran mondja, hogy amit úgy is el fogok veszíteni, az „hadd égjen hamuvá”. Az életlevegő, ami ugyan a vitál esszencia, az élet veleje, az úgy is valahol a világmindenség létezésével rezonál, s az is hadd olvadjon! Még az sem én vagyok: sem a test, sem ez az élet-esszencia nem én vagyok. „Én Isten szolgája vagyok” Hadd kristályosodjon ki ebben a pusztulásban, ebben a tűzben, ebben a létezésben, hadd kristályosodjon ki az, hogy én kihez tartozom: „Én Tehozzád tartozom! Így hát emlékezzél meg rólam! Mert én a Tiéd vagyok!” Így már jogos az az igény: „de hát aztán emlékezz!”

Miért? A kulcsot megint csak Prabhupád adja a magyarázatában. Megint itt van egy titokzatos vers, egy finom dolgokat tartalmazó vers. Miért gondolkodhat így egy bhakta? Mert egy bhakta szereti Krsnát! S a szeretet minden korláton túlmutat. Ezért mondja Sríla Prabhupád, hogy az istenszerető szolgálat az egyetlen helyes út. Márpedig az emberi testet ennek a helyes útnak a javára, bejárására kell használnunk. Az életet nagyon tudatosan kell élnünk. Nem mi vagyunk az élet urai, hanem az élet ural bennünket. Ad egy kis szeletet. Nem miénk az egész torta. Megkapunk belőle egy szeletet, és hogy megfekszi-e a hasunkat, vagy inkább táplál bennünket, az attól függ, hogy milyen tudatban fogyasztjuk a lét-összességnek ezt a szeletét, amely éppen ránk vár, nekünk jutott ebben a felvonásban. Tudni kell a módszert, hogy az életet hogyan éljük helyesen, és tudni kell azt a módszert is, hogy ha el kell mennünk, akkor hogyan menjünk el helyesen. A tudatosság azért fontos, hogy az ember ne tévedjen meg, ne jusson máshová, mint ahová elindult. Általában mindenki úgy van, hogy ahová elindul, oda el is szeretne jutni. Hiszen azért megy oda. De ha menet közben célt téveszt, akkor kérdéses vajon mire jut? Lehet, hogy ugyanaz a törekvés, ugyanaz a lendület, ugyanaz a szándék megvan, de ha menet közben valahol elhibázta a dolgot, akkor az eredmény, a célba érés nagyon bizonytalan lesz.

Így hát a tudatosságnak a bhakta-élet során egyre jobban fokozódnia kell. S hogy ez a tudás miként fokozódik az emberben? Azt hiszem úgy, hogy ő – a bhakta – nagyon figyelmes azokkal, akikkel találkozik, akiktől tanulni tud, és minden alkalmat megragad, hogy ezt az elkötelezettségét, szeretetét, Isten iránti érzelmét megpróbálja kifejezni: egyszerű szavakkal, egy imával, egy fohásszal, egy szál virággal, vagy valamilyen kedveskedéssel, valamilyen szolgálattal.

Végül is olyan egyszerű! Olyan egyszerű és szép a bhakti-jóga: Isten önzetlen szolgálata, a szeretetteljes önátadás. Ezek olyan természetes dolgok.

Tudjuk, hogy azok az elemek, amiket annyiszor hallottunk, s itt ismét, újra felsorolt nekünk Sríla Prabhupád, a bhakti-jóga elemeit – a 9 fő elemet – nagyon egyszerű gyakorolni: hallani Krsnáról? nagyon lelkesítő. Ilyen Isten: táncol, énekel, pajkos, csintalan, szereti az édességet! Mutassatok még egy ilyen Istent! Még a nagy filozófus is azt mondta, hogy olyan Istent érdemes imádni, aki énekel és táncol! Igaz, hogy mivel nem kezdte el ennek az Istennek az imádatát, ezért beleőrült a dologba, de legalább helyes volt, amit mondott! Csak az olyan Istent érdemes imádni, aki énekel és táncol. Melyik az az Isten, aki énekel és táncol? Krsna! Hallani, dicsőíteni, magasztalni, Krsnát. „Hallás meg kírtana, emlékezés, ima, hűséges szolgálat.” Ezek nagyon jól lefedik azokat a dolgokat, amiket a bhakták profin tudnak csinálni. Az anyagi világban mit kell profin csinálni? Profinak kell lenni a materializmus terén: ha gazdag vagy, professzor vagy – tudós vagy, profi vagy. A bhaktáknak nem ez a lételeme. Mit tud egy bhakta jól csinálni? Krsnáról prédikálni, s imádni Őt. Az egész életét ki tudja tölteni, hogy Isten dicsőségéről beszél, hogy a bhaktaélet kalandjait fölemlegeti. Ez a legcsodálatosabb elfoglaltság, s ezt mindenki szereti hallani is. Hallás és kírtana: ez nagyon fekszik a bhaktáknak. Énekelni, bhadzsanázni? Hát nem láttam még olyan bhaktát, aki ezt ne szerette volna. Sőt, az érdeklődők közül... Jónéhány olyan emberről hallottam, aki a programok végén azt mondta: „Nem lehetne még énekelni egy kicsit?“ Na, az ilyenből hamar bhakta lett. Előbb-utóbb átállt a másik oldalra, s most már Ő énekel a vendégeknek. Tudjátok ezek olyan… olyan jelek!

S még egy nagyon fontos tényező – a praszád. Előfordul, hogy abból, aki az előző életében közelébe sem került a konyhának, főszakács lesz, s a legfinomabb dolgokat tudja Krsnának fölajánlani. Látjátok, ez a lelki élet milyen csodálatos távlatokat nyit meg az ember előtt? Még ilyen egyszerű ügyekben is, mint a főzés, az éneklés. Egy bhaktának egyre tudatosabbá kell válnia, s ezek az elfoglaltságok nagyon fekszenek a bhaktáknak: bhadzsan, kírtan, vibrálás, dicsőítő fohász, ilyesmi. S ezeket azért fontos megtanulniuk, mert ezekkel nagyon sokat foglalkoznak az írások. Ha megnézzük pl. a Srímad Bhágavatam terjedelmét: 18000 vers, annak a java része Krsnához intézett fohászokból áll. Ha veszünk egy-egy éneket (mindenki emlékszik rá, ahogy elolvastuk ezeket az énekeket….), ezeket az elfoglaltságokat szívesen vállalja az ember. Valójában a mantráknak is ugyanilyennek kell lennie! A mahámantra magasztaló fohász, fölajánlás, Istennek való fölajánlás legyen, s ez lesz az, ami valójában, igazán célba ér, ami a gondolatokat és a szándékainkat is eljuttatja Krsnához. Mint, ahogy a hétköznapi vallásosságban a szent tűz lángjairól mondják azt, hogy a tűzben fölajánlott áldozatokat fölviszi az égbe és eljuttatja a félistenekhez, ugyan úgy ez az odaadó fohász az, ami az ember érzéseit és szolgálatait eljuttatja Istenhez. Ami persze már nem a hétköznapi vallásosságnak a szintje, hanem az odaadó szolgálaté. Meg kell tanulnunk, hogy Istent magasztalni jó, Őróla hallani már önmagában is nemes, jó cselekedet. De ha tovább akarjuk finomítani az abszolút igazságról szóló ismereteinket, akkor nagyon fontos, hogy az ácsárják, a tanítómesterek szavait figyelemmel hallgassuk és kövessük. Azt hiszem erre nagyon jó példa ez a magyarázat, ez a vers is!

(elhangzott 1999 őszén, Hásságyon)

ki a guru?

Mester pedig nem az, akit annak mondanak, hanem az, aki önmagad meglelésére tanít. Nem elvakít és elkápráztat, hanem leplezetlen valóságában mutatja meg a világi életet s kristálytiszta fényben a valós valóságot. Lába nyoma jelzi az utat, s mivel a könyörület lágyítja szívét, könnyeinek vize áztatja orcáját. Egyszerű és magasztos, nyílt és titokzatos, emberi és isteni, csak a mindenséggel mérhető. Szédítő, amiről beszél, de biztonságot nyújt karja, amivel válladat fogja át. Tekintetében az örök idő s a végtelen távlat, kezében a lét titkainak nyitja, példájában a bizodalom, hangjában a reménység. Mellette megváltoznak a dimenziók, társasága kiragad a létkörforgatag illúziójából. Nagysága nem az elismertséggel mérhető, azt neked magadnak kell meglátnod, éles szemmel, éles értelemmel.

(Hanszakunda-upanisad)

Siksástaka 8. – szemem fénye

āśliṣya vā pāda-ratāṁ pinaṣṭu mām
adarśanān marma-hatāṁ karotu vā |
yathā tathā vā vidadhātu lampaṭo
mat-prāṇa-nāthas tu sa eva nāparaḥ ||8||
 
āśliṣya – átkarolva; vā – vagy; pāda-ratām – láb(hoz) vonzódót; pinaṣṭu – zúzzon; mām – engem; adarśanāt – nem látása miatt; marma-hatām – összetört szívet; karotu – tegye; vā – vagy; yathā – ahogyan; tathā – úgy; vā – vagy; vidadhātu – tegye!; lampaṭaḥ – kéjsóvár, élvhajhász; mat-prāṇa-nāthaḥ – „az én lélegzetem ura”, a szemem fénye; tu – de; saḥ – ő; eva – bizony; na aparaḥ – nem más
 
Átkarol vagy eltipor engem, a lábaihoz vonzódót, vagy megszakad a szívem, mert nem láthatom,
bárhogy cselekedjék ez a hűtlen, akkor is ő a szemem fénye, senki más!
 
Ha az előző vers a beteljesületlenség apoteózisa volt, az utolsó versszak a gópík örök és feltételek nélküli hűségének bizonyságtétele. Csaitanja ezt a feminin hangulatot éli át, ezért is fogalmaz nőnemben: a lábakhoz vonzódó és megszakadt szív is nőnemű tárgyként szerepel.
A versszak két végletes szituációt említ: a szerető ölelést, valamint a megtiportatást. Az előbbit hiányolja, az utóbbit elviseli az ember, mert legalább mindkét viszony érzelmi töltést, odafordulást, foglalkozást jelez. A harmadik érzelem a rejtezkedés, mikor az ember nem láthatja imádott Urát. Ennél már csak a közömbösség rosszabb, mikor sem pozitív, sem negatív visszajelzést nem kap az ember.

Ismétlődik a lótuszvirághoz hasonlatos láb képe, amelynél porszem szeretett volna lenni Csaitanja. Ebben a vonzódásban – a ratám szó jelentésárnyalatai szerint – benne foglaltatik az elégedettség, az örvendezés, a szolgálatkész hajlandóság s az ebből fakadó szeretet, de az elszántság is. A gyöngéd figyelem, az eltiportatás vagy a közömbösség egyre megy, a végletes elszántság jelzi az eltökéltséget.

A szívszaggató érzésekre is felkészült Csaitanja, amit a bántás, a megsebzés okoz (pis – a pinastu szó gyöke –jelentései: 1. őröl, darál, porít, zúz; 2. bánt, megsebesít, megsemmisít, elpusztít, öl, gyilkol). Ez a kifejezés a fékevesztett eksztázis (vjabhicsári bháva) pusztító érzelmeit sejteti, melyek között a megsemmisülés érzése is megtalálható. A „láthatás” nem csupán objektív lehetőség, hanem szubjektív misztikus képesség is. Az áhítat írjával megkent szemű (értsd misztikus látásmóddal rendelkező) ember mindig a szívében láthatja imádott Urát.
Márpedig a megsemmisítő rajongás érzelmei az ember létfontosságú szerveit veszi célba, ráadásul nem az ember erős, hanem inkább a gyönge pontjain támad (marma – létfontosságú szerv, életbevágó testrész, gyönge pont (testé, szervezeté), méghozzá megsemmisítő erővel (hata – megölt, elpusztított, lerombolt). Ezeknek a kritériumoknak leginkább az emberi szív felel meg. Tedd hát! – kiált fel Csaitanja, amiben a pörölés is benne rejlik, mikor mindenre elszánta magát az ember és már semmi nem számít. A vidadhátu szóban ugyanakkor nem csupán a végrehajtás, befejezés tükröződik, hanem a teremtés, létrehozás is, vagyis az ember mindenre elszántsága teremti meg azt a spirituális kiszolgáltatottság-érzést, ami oly közel hozza az embert s Istent. Ezzel az elválás érzése megteremti a közeledés, az együttlét lehetőségét, ebben is tükröződik Csaitanja hihetetlenül kifinomult spirituális dialektikája.
A csalfa, hűtlen, élvhajhász kifejezést Krsna földi kedvteléseinek tükrében lehet igazán értelmezni, hiszen nagy élvezetet merített barátai és barátnői társaságából. Mindkét érzelmi közeg igyekezett kisajátítani Krsnát, s ha nem velük volt, azt sokszor hűtlenség gyanánt élték meg. Ez utal a Csaitanja által filozófiailag is megalapozott sajátságos odaadó mentalitásra, amivel a pásztorlánykák rendelkeztek, akik a személyes találkozás boldogságánál milliószor nagyobb örömöt merítettek abból, ha más valakit segíthettek hozzá Krsna társaságához. Krsna hűtlen – én viszont feltétel nélkül odaadó vagyok. Micsoda önhittség, csalódottság, s ugyanakkor meghittség ez! Ezért hajlandó akár az életét is feláldozni az ember.
A szeme fénye kifejezés jellegzetes magyar fordulat, azért is helyes, mert a szemnek „világa” van, s ez világlátást is jelent, ami a bhakti szeretetmisztikája szerint istenközpontú is emocionális. A szanszkrt eredeti azonban az életem, lélegzetem ura (prána-nátha) kifejezés, ami hasonlóképpen elementáris létdimenzióra utal. Ez a fordulat az utolsó szakasz, s ezzel az egész vers sarokpontja. A prána szó tucatnyi értelmezése mind figyelemre méltó. A lélegzet, légzés (1) sokkal elementárisabb életszükséglet, mint a táplálék vagy a víz. A légzés kontrolljával a jógík képesek fegyelmezni elméjüket, s a heves érzelmekkor a zaklatott légvétel a jellemző. A szeretet jógájában az elme fegyelmezésének eszköze nem a ritmikus pránájáma, hanem az emócióktól elakadó lélegzet. A lehelet (2) szintén isteni összeköttetést jelez, aki által minden létező lélegzik. Az elsődleges életlevegő (3) az a Visnut képviselő erő, melytől a többi életfunkció függ, ennek eltávozásával a test működésképtelenné válik. A szél, beszívott levegő (4) az egyik legerősebb elem, szikkasztó erejénél fogva képes a vizet, így a könnyeket is felszárítani. A prána a hívő lélek energiája, életereje (5), élete mozgatója, hajtóereje, egyben a testtel ellentétben a lélek, a szellem (6). De nem csupán az egyéni lélek (átman), hanem a Legfelsőbb Lélek (Paramátman) is (8). Prána ugyanakkor érzékszerv is (8), melyekkel a világ s az átman között megvalósul a kapcsolat. Márpedig az érzékszerv tapasztalatszerzésre való, lelki értelemben az istenélmény megközelítésére. Ennek érdekében kell megtisztítani az érzékszerveket. További jelentés a szeretett személy (9), s a hívő imádottjának, bizony egyetlen ura (nátha), pontosabban úrnője van: a tiszta istenszeretetet megtestesítő Rádhiká. További értelem a költői ihlet (10), amit később részletezünk, valamint a kilélegzés (11). Csaitanja panasza kiszakadt belőle, akár egy heves kilégzés. Prána jelent emésztést (12) is, s tudnivaló, az emésztés tüze Istentől való; de jelent lélegzetet, mint időegységet is (13), végül gumiarábikum értelemben is szerepel, ami ragacsos voltánál fogva tapadást, összeköttetést eredményez, akár csak a szenvedélyes istenszeretet.

Kiemelkedően fontos a prána szó életlevegő jelentése, olykor vitálesszencia, egyéni életerő értelemben is használatos, a Védánta-szútra s az Upanisad-irodalom azonban Brahmannal is azonosítja. Amennyiben a személyes életerőt tekintjük, annak Isten az Ura (nátha), ha viszont megfordítjuk a viszonyrendszert, s a pránát Brahman jelentésben értelmezzük, annak ura csakis a tiszta érzelmekkel rendelkező hívő lehet.

Ez a bonyolult keresztező kontextus az istenszerető érzelmek dinamizmusára is utal. A Bhágavata-purána (9.4.63.) szerint az Úr saját híveinek rabszolgája, egyéni szabadsága nincsen, az ő szívükben lakozik. Márpedig a szerető szív az ember esetében is nagyon sebezhetőnek bizonyult, s a bhakti személyes istenkoncepciója szerint az Isten szíve is gyöngéd, s a szeretet képessége miatt sebezhető: „Makulátlan tisztaságukkal és odaadásukkal rabul ejtették szívemet”. A vallás hagyományos értelemében a szerető érzések alanya, oltalma (ásraja) a hívő ember, objektuma, célpontja pedig (visaja) Isten, de ezt a viszonyrendszert az intim szeretetfilozófia szakértői megfordíthatónak tartják. Így cél és oltalom, objektum és szubjektum, Isten és a híve egymás nyomába szegődnek, szaladnak egymás után. Az ember feledi a kötelező tiszteletet, az Isten feledi az elvárható tekintélyt, s egymást kutatják. Találkozási pontjuk pedig a bhakti, a rajongó istenszeretet, aminek legszebb, poétikus szimbóluma a szerelmi körtánc. Hiszen a prána egy további jelentése költői ihlet, költészet lényege, veleje, költői tehetség. A bhakti magas fokú szereteteszményét kizárólag a művészi esztétikából kölcsönzött fogalmakkal, kifejezésekkel lehet megközelíteni. Ezt igazolja a bhakti fogalomkészlete, műfajai, transzcendens esztétikája, az erotikus költészettől a táncművészet érzelmi felfokozottságáig, vagy a megsemmisítő eksztázis fogalmáig. Csaitanja szerzetesi rendbe tartozó férfiként a pásztorlánykák érzelemvilágát éli át, így tapasztalja a legmagasabb fokú érzelmi töltést.

S bár a vers szellemében a leggyötrelmesebb elválásra is fel kell készülnünk, a valóságban mégsem olyan kínos a helyzet. Krsna mindig a híveivel tart, s ahol egy odaadó híve van, ott ő is megtalálható: mint az árnyék kíséri, láthatatlanul. Ezért e vers témája az együttlét az elválásban, ami Csaitanja Maháprabhunak, az arany avatárnak az üzenete a világ számára: ami távol van, azután tud csak igazán sóvárogni az ember…

(B.K.Tírtha kommentárja, forrás: Kagylókürt folyóirat)
PDF

~~~~~~~~~~~~
Siksástaka-kommentárok a Slókamálán

Siksástaka 7. – a távollét

yugāyitaṁ nimeṣeṇa
cakṣuṣā prāvṛṣāyitam |
śūnyāyitaṁ jagat sarvaṁ
govinda-viraheṇa me ||7||
 
yugāyitam – akár egy világkorszak (yuga – világkorszak, hosszú évek, 4, 5 vagy 12 év); nimeṣeṇa – egy pillanat által; cakṣuṣā – a szemmel; prāvṛṣāyitam – (úgy viselkedik,) mint a monszun, az esős évszak; śūnyāyitam – üresnek tűnő; jagat – a világ; sarvam – teljes, mindegyik; govinda-viraheṇa – Góvinda elhagyása miatt (viraha – 1. elválás, távozás, elkülönülés; 2. szerelmesek elválása 3. hiány, távollét; 4. szükség, nélkülözés; 5. elhagyás, kiürülés, feladás; 6. elválásban érzett szerelem, 7. magány, egyedüllét); me – enyém
 
Góvinda távollétében üressé vált az egész világ.
Szememből záporoznak a könnyek, s egy pillanat felér egy világkorszakkal.

Az istenszerető remények beteljesülése helyett Csaitanja a reménytelenség, a kiüresedés, a beteljesületlenség apoteózisát fogalmazza meg versében. A juga szó egyik jelentése tizenkét esztendő, a másik kor, korszak, illetve utalhat korlátlan hosszú időre is. Egyes szakértők szerint azért jelenthet éppen tizenkét esztendőt is, mert Csaitanja Maháprabhu tizenkét évig élte át a Krsnától való elválás intenzív érzéseit, Rádhiká hangulatában. Az előző vers még vágyódásról szól, a mostani viszont átélésről. Megváltozott tehát az érzelmi töltés, keresőből, vágyódóból megtapasztalóvá minősült át a hívő; máskülönben a könnyek említése költői hiba volna, fölösleges ismétlés. A misztikus hagyomány azonban a könnyek hőfoka szerint különbséget tesz az érzelmek között: a vágyódásnak előzőleg említett reményteli örömkönnyei hűvösek, a beteljesületlenség keserű, sőt dühös könnyei forróak. Ez az érzelmi váltás jelzi, hogy Csaitanja már a legmagasabb eszménynek tekintett gópí-bháva szellemében fogalmaz.

Góvinda nem más, mint Krsna egyik aspektusa, megnevezése. A név jelentése: a Föld, a tehenek, a bráhmanák és a lelki érzékek öröme. Nem erőltetett talán a „jó pásztor” értelmezés sem, hiszen Góvinda-Krsnát teheneit terelgető pásztorfiúként ábrázolják, ami szimbolikusan az ember érzékeinek isteni megfegyelmezését jelenti. Ennek a beteljesítő, örömöt, elégedettséget nyújtó Istennek hiányában joggal tűnik üresnek a világ. Góvinda távolléte a szanszkrt árnyalt jelentései miatt kétféleképpen értelmezhető. Jelentheti azt, hogy Góvinda hagyta el hívét, aki így kénytelen nélkülözni imádott Istenét, de azt is, hogy a hívő került távol Góvindától, így saját „Góvinda-elhagyása” miatt szenved. A kétféle értelmezés pedig két életutat vázol föl: az utóbbi, mikor a hívő hagyja el az Urat, inkább bűntudatot ébreszt, s a hibák korrigálására serkent. Itt még van remény. Amikor azonban Góvinda hagyja el hívét, teljesen reményvesztetté válik a helyzet. Krsna-Góvinda idilli életének gyöngéd szívű résztvevői, a pásztorlánykák ilyen érzéseket éltek át. Csaitanja a legkiválóbb pásztorlányka, Rádhiká érzéseit éli át, s ez az érzelemvilág fogalmazódik meg az utolsó két versszakban. Csaitanja már nem az Isten után sóvárgó hívő szerepében fogalmaz, hanem a faképnél hagyott pásztorlánykák kiábrándult hangulatában. Ezért a könnyek most már nem az eksztázis áhított jelei, hanem a csalódottság tünetei. Az istenszeretet természetéhez tartozik, hogy ha annak gyógyírjából egy cseppet elnyer a beteg, azt hiszi, meggyógyult már, ám helyzete még veszélyesebbé válik.

E vers tehát az elválás fájdalmát tükrözi. Az anyagi világban az elválás csak fájdalmat szül, lelki síkon azonban ujjongó eksztázist eredményez, még ha fájó gyötrelemnek tűnik is a külső szemlélő számára. Az elválás érzése táplálja a találkozás örömét. Az együttlét és elválás olykor mégis fényévnyi távolságra van egymástól. Az elválás érzésének változatos emocionális rezdülései (préma-vaicsittja) között – jóllehet külsődlegesen – de megvan a találkozás (szambhóga) is. Az elválásban a hívő ember folyton emlékezik imádott Istenére és kedvteléseire s egy percre sem tud megfeledkezni róla. Ez pedig az imádat (bhadzsana) tetőfoka.

Csaitanja földi kedvteléseinek titkos jelentése az elválás érzelmeinek fölmagasztalása. Az egyéni lélek alárendelt fél az istenszeretetben, s ahhoz, hogy találkozhasson Istennel, s eme érzelmeit kifejezhesse, föltétlenül meg kell tapasztalnia a távollétben érzett szeretetet.
Sajátos értékrendről tanúskodik e vers: a világ kiüresedéséről. Miként a világi szerelemben egyedül az imádott személy a fontos, minden egyéb elveszti jelentőségét, úgy a rajongó istenszeretetben is porszemmé válik a világ. Ha ez alapján ítélnénk meg a hindu világképet, meglehetősen negatív, világtagadó értékrendet találnánk. Márpedig a világtagadás az illúzió szülte matéria világára vonatkozik: ezt mint nem-valóst elutasítja az indiai filozófia, ám a bhakti ezoterikus látásmódja mindenben feltárja a híve közeledésére válaszoló Istent. Így minősül át a hívő szemléletében a matéria világa az isteni kedvtelések relatív szférájává, melyben az anyag is a Legfelsőbb dicsőségét tükrözi. S miként a test élettelen a lélek jelenléte nélkül, úgy a világ is élettelen, üres Góvinda távollétében.

Az áhítat útján nem ritkák az érzelmes megnyilvánulások. A rendkívül érzelemgazdag bengáliak számára természetes, hogy istentiszteleteik során könnyezve ajánlják fel imáikat és szolgálataikat, ez nem mesterkélt képmutatás. A könny, mint szimbólum igen gazdag hátteret sejtet. Nem csupán az érzelmi érintettség képe, hanem a kiüresedett, így értelmetlenné vált, azaz a teremtés előtti potencialitás állapotába visszarendeződött világot övező kozmikus ősóceán szimbóluma is lehet. Mintha felállíthatnánk a képletet: Istennel együtt kozmosz, azaz rendezettség, nélküle káosz, azaz ősállapot.

(B.K.Tírtha kommentárja, forrás: Kagylókürt folyóirat)
PDF

~~~~~~~~~~~~
Siksástaka-kommentárok a Slókamálán

Siksástaka 6. – mikor tölt el a rajongás?

Az első öt vers az Istenhez fűződő kapcsolat, valamint a teendők tudományát tárgyalja, az utolsó három pedig a végső célt tisztázza. Emellett az első öt vers a szabályozott odaadó szolgálatról (szádhana-bhakti) tanít, a további három az istenszeretet bevezető fokával és kiteljesedésével (bháva-, illetve préma-bhakti) foglalkozik.

A bháva ebben az értelemben kezdeti érzelmi hangulatot jelent, a bimbózó isteni érzelmeket. Mikor a szabályozott lelki gyakorlatokat isteni öröm itatja át, s az istenélmény megtapasztalása lesz az ember legfőbb vágya, amitől szíve is ellágyul – ez a bimbózó istenszeretet, a bháva. Ez a tiszta transzcendencia első megnyilvánulása, mikor az emberen a rajongó eksztázis első testi tünetei is mutatkozni kezdenek. Kezdetben szégyenlősen, mégis határozottan nyilvánulnak meg a rajongás eksztatikus tünetei, majd a kibontakozó istenszeretet síkján teljes pompájukban ragyognak.

A lelki fejlődés eme stádiumát több vonás jellemzi. (1) A gyakorló türelmessé válik és nehéz helyzetekben is képes megőrizni higgadtságát, (2) nem vesztegeti idejét, (3) mindig készen áll a lelki gyakorlatokra, (4) mentes az önteltségtől, (5) bizakodik lelki céljainak elérésében, (6) következetesen törekszik a tökéletességre, (7) töretlenül ragaszkodik az Úr dicsőítéséhez, (8) teljes közömbösséget tanúsít a lelki szempontból haszontalan dolgok iránt és (9) vonzódik az isteni kedvtelések szent helyeihez.

Az istenélmény hatalmas buzdítás a hívő embernek, egy csekély viszonzás is vég nélkülivé fokozza ambícióját.

Srídhara szvámí, a közelmúlt jeles vaisnava tanítója az alábbiakban interpretálja e változást:
„Csak egy porszem akartam lenni lótuszvirág lábaidnál, s most mégis furcsa érzések támadtak bennem! Én a föld pora vagyok, Te pedig a legfelsőbb Abszolút Igazság. Csakhogy lótuszvirág lábaidnak varázsérintése nyomán a por páratlanul értékes, felfoghatatlan szubsztanciává lett. Előbb csak szolgálni akartalak, de lótusz lábaid varázsérintésére ez a készségem spontán vonzódássá változott át. Már nemcsak távolról szeretnélek szolgálni, a spontán szeretetre vágyódom. Kérlek, emelj engem isteni szereteted és gyöngédséged magaslatára!”

nayanaṁ galad-aśru-dhārayā
vadanaṁ gadgada-ruddhayā girā |
pulakair nicitaṁ vapuḥ kadā
tava nāma-grahaṇe bhaviṣyati ||6||

nayanam – szem (vezetés, irányítás); galat – csöpögött, ömlött; -aśru – könny; dhārayā – patakja által; vadanam – száj; gadgada – akadozó, dadogó, elcsukló; ruddhayā – gátolt, akadályozott, elszorult által; girā – beszéd, hang, nyelv, szó; pulakaiḥ – lúdbőrzéssel, borzongással; nicitam – burkolt, takart, beborított; vapuḥ – a test; kadā – mikor; tava – tiéd; nāma – név; grahaṇe – elfogadás, kiejtés; bhaviṣyati – lesz

Mikor patakzanak könnyeim, dadog a szám, akad el a szavam,
fut végig testemen a borzongás neved kiejtésekor?

A hatodik vers a lelki gyakorlatok során tapasztalható eksztatikus élmények iránti vágyódásról szól. Túlcsorduló emberi érzelmeket találunk itt: zokogás, beszédzavar, borzongás… Csaitanja számára Isten megszólítása ilyen katartikus élménnyel jár. Úgy tűnik, mintha a hívő teste a mennyei és a földi szféra metszéspontjává válna, parányi személyében találkozna egymással az örökkévalóság és a mulandóság. Az istenélmény elsöprő ereje szokatlan tüneteket vált ki – gondoljunk csak Krisztus színeváltozására. Az istenélmény kiváltó oka jelen esetben a szent nevek zengése, Isten néven nevezése. A vaisnava teológia azonban különbséget tesz Isten elsődleges és másodlagos neveinek hatásai közt. A másodlagos nevek – mint Teremtő, Atya, Úr stb. – zengése nem szül rajongó istenszeretetet, az elsődleges nevek – Hari (akadályhárító), Góvinda (pásztor), Krsna (mindenkit vonzó) – azonban igen. Ebben ragadható meg a Csaitanja-féle bhakti sajátsága a többi vallásos folyamathoz képest.

A vallást többnyire kulturális tradícióként, szabályozott lelki gyakorlatok követéseként, vagy egy bizonyos felekezethez való tartozás gyanánt értelmezik az emberek. Csaitanja számára azonban a vallásosság nem más, mint a gátját szakító lelki érzelmek megélése, a szív szerelemes szárnyalása az imádott Isten, Krsna felé. Mindez a Csaitanja-féle bhakti érzelmi többletére utal, mikor a rajongó emóció győz a félelemmel vegyes fenség tudatán, az előírásokon és szabályokon

Az isteni érzelmek rezdüléseit finom érzékkel elemző tudós szerzetesek nyolcféle testi tünetről beszélnek: (1) bénultság, (2) verejtékezés, (3) borzongás, (4) sápadtság, (5) beszédzavar, (6) reszketés, (7) zokogás és (8) ájulás.

A szív e gyöngéd érzelmei vagy a rajongás egyéb testi-lelki jelei csakis a nemkívánatos vonásoktól, hibáktól teljességgel mentes, makulátlanul tiszta emberben mutatkoznak meg. S az imitáció nem segít, aki mások vagy önmaga áltatása végett a mesterkélt eksztázis tüneteit igyekszik produkálni, csak akadályokat gördít lelki fejlődése útjába. A megtisztult lélekben állandósul a szerető rajongás, testét és gondolatait is hatalmába keríti a finom lelki érzésvilág, így olykor elveszti önuralmát. Vélhetnénk, a katartikus istenélmény kontrollálhatatlan kitöréseit érzelmi pauza követi, békés lecsillapodás, örömteli eufória. Ám a transzcendens csúcsélményt spirituális csüggedés követi.
Ezen a szinten a bháva másik értelme érvényesül, ami az isteni rajongás felsőfokára utal, aminek tünetei közé a megsemmisülés érzése is beletartozik.

(B.K.Tírtha kommentárja, forrás: Kagylókürt folyóirat)
PDF

~~~~~~~~~~~~
Siksástaka-kommentárok a Slókamálán

Siksástaka 5. – hadd legyek egy porszem lábaidnál!

ayi nanda-tanuja kiṅkaraṁ
patitaṁ māṁ viṣame bhavāmbudhau |
kṛpayā tava pāda-paṅkaja-
sthita-dhūlī-sadṛśaṁ vicintaya ||5||
 

ayi – óh, Uram (gyöngéd megszólítás; kérlelő, meggyőző szócska); nanda-tanuja – óh, Nanda fia!; kiṅkaram – szolgát (valamit csinálót, hasznosat); patitam – bukottat, elesettet; mām – engem; viṣame – félelmetesben; bhava-ambudhau – a létezés óceánjában; kṛpayā – könyörületesen, kíméletesen; tava – tiéd; pāda-paṅkaja-sthita – lótuszlábnál lakozó; -dhūlī-sadṛśam – porszemhez hasonlatos; vicintaya – fontold meg, gondolj rá, vedd figyelembe

Óh, Nanda kisfia, e bukott szolga a létezés félelmetes óceánjában (van),
fontold meg kérlek, s (tedd) lótuszlábadnál lévő porszemhez hasonlatossá!

Csaitanja a Krsna-imádat hirdetője volt. Az istenhiten belül a Krsna-koncepció a szépség és szeretet vallása, a misztikus szeretetfilozófia felsőfoka. A lélek és Isten szerelemben való egyesülése nem a tantrai gyakorlatok szexuálmágiája, hanem a magasztos, testiségtől tiszta istenszeretet. A Csaitanja-féle bhakti sajátsága a rasza-elv, vagyis az Istenhez fűződő kapcsolatok tudománya, melynek spektruma a semleges érzülettől az eksztatikus szerelem-mámorig tart. E vers a skála negyedik fokán elhelyezkedő szülői érzületet említi, Isten fiúságát. Nanda a vrndávani pásztornépek királya volt, kinek családjában Krsna a gyermekéveit töltötte. Ezt az intim, családias viszonyt igen magas fokú istentudat és – szeretet alapozza meg. A jógík és aszkéták absztrakt meditációja helyett fölöttébb emberi körülmények övezik az Istent, így a szeretetkapcsolat igen magas foka élhető át. Isten fiúsága az oltalmazott állapotot is jelzi, s az Istent is oltalmazó földi atya oltalma minden hívő számára menedék.

Az isteni elkötelezettség híján az egyéni lélek kiesik a harmóniából, s bukott helyzetbe, az anyagi létóceánba kerül. Bukott helyzetében az ember megfeledkezik lelki identitásáról és szolgálatkészségéről. Az óceán éppúgy metaforája a gyámoltalanságnak és reményvesztettségnek, mint a lelki boldogságnak, az egyik esetben a végtelenség, a másik esetben a kimeríthetetlenség képzetét keltve. A létóceán másik szimbolikus neve a szamszára, létkörforgás, a születés és halál ismétlődő körfolyamata. Az istenszeretet legyőzi a szamszára rettenetét, hiszen a magasabb isteni elkötelezettségben születésről születésre a szolgálatért fohászkodik Csaitanja. E szolgálat isteni oltalmába történő beemelés, a menekvés a fuldoklástól a megtérés-élmény fölszabadító eufóriáját sejteti. Ennek szubjektív, elvi feltétele a vágy és hit, gyakorlati vetülete a meghódolás, objektív feltétele pedig az isteni kegy kiáradása. A szolgálatkészség csak ezt követően bontakozhat ki. A lótuszlábak pora kifejezés költői eszközökkel fejezi ki a Csaitanja-féle bhakti ontológiai igazságát, miszerint az egyéni lélek Isten energiájának parányi szerves része.

Amíg az ember megtisztulva vissza nem nyeri eredeti lelki azonosságát, a nemkívánatos vágyak nyoma még megmarad szívében. Így a végső célt s a tökéletességet is beárnyékolják a tisztátalanságok. A tisztulásban az első lépés az Istenhez fűződő kapcsolat felismerése. A nemkívánatos vonásoktól megtisztulva a tántoríthatatlan szolgálatkészség következik, majd az ember meditációja során önkéntelenül is megszólítja Istent. Ez az elsődleges vágyódás, amit a spontán vonzalom kialakulása követ. Ennek nyomán Krsna rejtett, titkos kedvtelései minden különösebb erőfeszítés nélkül önként feltárulkoznak. Ez az isteni boldogság spontán síkja. A végső tökéletesség a rajongó istenszeretet, ami csak az előző három fokozat után nyilvánul meg.
 

 (B.K.Tírtha kommentárja, forrás: Kagylókürt folyóirat)
PDF

~~~~~~~~~~~~
Siksástaka-kommentárok a Slókamálán

Siksástaka 4. – csak a bhaktira vágyom

na dhanaṁ na janaṁ na sundarīṁ
kavitāṁ vā jagad-īśa kāmaye |
mama janmani janmanīśvare
bhavatād bhaktir ahaitukī tvayi ||4||
 

na – sem; dhanam – vagyont; na – sem; janam – embert; sundarīm – szép nőt, bájos asszonyt; kavitām – költészetet; vā – vagy; jagat-īśa – óh, mindenség Ura; kāmaye – vágyom; mama – enyém; janmani janmani – születésről születésre; īśvare – Isten iránt; bhavatāt – legyen így!; bhaktiḥ – odaadás; ahaitukī – indokolatlan; tvayi – irántad

Óh, Mindenség Ura, nem (kívánok) vagyont, követőt, szép nőt vagy megbecsülést,
születésről születésre csak irántad, a szeretett Isten iránti indokolatlan odaadásra vágyom.

A hindu hagyomány éppúgy három nagy buktatót jelöl meg a lelki életben, mint a keresztény szerzetesek fogadalma. Ez utóbbi szerint a nincstelenség, a szűziesség és a szent engedelmesség a szerzetes három fő ékessége, a szintén aszkétarendbe tartozó Csaitanja pedig a vagyon, a nők, illetve a megbecsülés csábítását említi föl. A tárgyiasult csábításnak – javak, testi élvezet – könnyebb ellenállni, mint a finom formában jelentkező hírnév, megbecsülés vonzásának, a belőle meríthető élvezetnek. A megbecsülés (kavitá) árnyalt és összetett fogalom, jelenthet költőiséget (a kavi, költő szóból), megdicsőültséget, bölcsességet, valamint az ebből fakadó üdvösséget, felszabadulást. Ennek fényében a vers elemei a hindu hagyomány által megfogalmazott emberi életeszmények szempontjából is értelmezhető. Csaitanja verse tehát az aszkétákra s a házasemberekre leselkedő csapdákat is sorra veszi. Ez utóbbiak esetében a vallásos elvek, a világi gazdagság, a családi-rokoni kapcsolatok vagy a tekintély, világi megdicsőülés jelenthet veszélyt.

A vagyon, a követők, a nők és a tudás a négy emberi életcél – a kötelesség vagy törvény-vallás, az anyagi gyarapodás, az érzékiség és a születés-halál körforgásából kivezető ideiglenes üdvösség – szimbóluma. Ezeket az életcélokat Csaitanja a rajongó istenszeretet vágyának izzásában képes meghaladni, s egyben a világi boldogulást és a lelki üdvösséget ötvözni óhajtó hétköznapi vallásosság kritikáját is adja.

(B.K.Tírtha kommentárja, forrás: Kagylókürt folyóirat)
PDF

~~~~~~~~~~~~
Siksástaka-kommentárok a Slókamálán

Siksástaka 3. - alázattal, tisztelettel

tṛṇād api su-nīcena
taror api sahiṣṇunā |
amāninā mānadena
kīrtanīyaḥ sadā hariḥ ||3||

tṛṇāt – fűszálnál; api – még; su-nīcena – nagyon alacsonyabban; taroḥ – fánál; api – még; sahiṣṇunā – türelmesebben, béketűrőbben; amāninā – szerényen (a-mānin – nem öntelt); mānadena – tiszteletet adóan; kīrtanīyaḥ – dicsőítendő; sadā – mindig; hariḥ – Hari

A fűszálnál is alázatosabban,
a fánál is türelmesebben,
szerényen, s a tiszteletet megadva
dicsőítendő mindig Hari.

Ebben a versben a lelki élet gyakorlásának kulcsát fogalmazza meg Csaitanja, az alázatot. Úgy tartják, ezt a verset a hívő embernek emlékeztető nyakláncként kell viselnie. A természeti példák a változó kulturális viszonyok mellett is érvényben maradnak, a fűszál mindenütt a szerénység, alázat szimbóluma, a fa pedig a béketűrés nagy jelképe. Az emberi képességeket a fűszál helyzetével egybevetve a tanítók a fűszálat tartják értékesebbnek, mert az mindig helyesen cselekszik: nem csap vissza, ha rátaposnak. Miért a fa a béketűrés példája? Ha senki nem locsolja, a fa nem követelőzik, ha valaki letépi leveleit, letöri ágait, vagy akár kivágja, csak hallgat, nem tiltakozik.

Az emberi értelem azonban a legtöbb esetben az abszolút jóval szemben rossz felé törekszik, s megvan benne az ellenkezés hajlama. Ráadásul az ember úgy van megalkotva, hogy a lelki öngyilkosságot kísérti, a hitetlenség, illetve önhittség formájában. Az emberek többsége saját nagyságának illúziójában él. Az önhitt ember képtelen fölismerni parányiságát s a béketűrés sem tartozik erényei közé. Följebbvalóira irigykedik, az egyenrangúakat bírálja, alárendeltjeivel pedig igazságtalan. Azonban a lelki fejlettség alapvető jele az alázat. Az ilyen embert nem fűti személyes becsvágy, noha jómaga mindenkit tisztel. Az Isten iránti tisztelet itt kapcsolódik össze az élőlények tiszteletével, egyik nélkül nem teljes a másik. S bár a Csaitanja-féle bhakti nem az istenfélelmen alapul, hanem a spontán rajongást célozza, a lelki gyakorlatokat mégis áthatja az áhítat igénye, a témát megillető tisztelet. Ez kvalifikálja az embert a magasabb tudatsík elérésére, aminek jele a folytonos dicsőítés. Itt az újszövetségi „imádkozzatok szüntelenül” (1 Thess. 5.17.) felhívás párhuzamára lelünk. A folytonosság, valamint az önzetlenség elengedhetetlen követelmény a lelki gyakorlatok során, s ez teszi lehetővé a megszakítatlan meditációt, a magasabb tudatsík gyakorlati megvalósítását. Ez ugyanakkor nem jelent feltétlenül tétlenséget a világ szempontjából, mert a magasabb tudatsíkon meggyökerezve az ember hétköznapi feladatainak is lelki módon tud eleget tenni. Nem az aktivitásról mond le, hanem az anyagi ragaszkodásról. Ez pedig már misztika, mert aki a cselekvésben tétlenséget és a tétlenségben cselekvést lát, az értelmes az emberek között, s az ő helyzete még akkor is transzcendentális, ha mindenféle tettet végez (Bhagavad-gítá 4.18.)

A bölcsek megállapítják, hogy a lelki folyamatok eredményes gyakorlásához négy tulajdonságra, alázatra, könyörületességre, tisztelettudásra és a becsvágyról föladására van szükség. Soha sehonnan ne várjunk megbecsülést, ne keressünk semmilyen pozíciót, ugyanakkor belátásunk szerint tiszteljünk mindenkit.

(B.K.Tírtha kommentárja, forrás: Kagylókürt folyóirat)

PDF

~~~~~~~~~~~~

Siksástaka-kommentárok a Slókamálán

Siksástaka 2. – s én mégsem becsülöm kellőképp…

Krsnadász Kavirádzs (†1582), az egyik legátfogóbb, filozófiailag és történetileg is legjobban dokumentált életrajz szerzője gyakran olyan verseket ad Csaitanja szájába, amiket csak eltávozása után írtak meg a tanítványai. Ez jelzi a tanítványok hűségét, akik a Csaitanjától hallottak szellemében összegezték a tanítást, vagy egyenesen az ő szavait foglalták verseikbe. Jóllehet Krsnadász személyesen nem találkozott Csaitanjával, olyan kortársak elbeszéléseiből és feljegyzéseiből rekonstruálta az eseményeket, akik személyes követői voltak. Csaitanja halála után mintegy ötven évvel, 1581-ben íródott a Csaitanja-csaritámrta, Krsnadász Kavirádzs főműve, majd maga is távozott az árnyékvilágról.

A Siksástaka nyolc verse egybehangzóan hirdeti az Istenhez fűződő kapcsolat, a módszer és a lelki távlat hármas elvét, s részletezi az önmegvalósítás módszerét. A korábbiakban elemzett első vers átfogóan ismerteti a rajongás és a lelki fejlődés egyes lépcsőfokait, majd az ötödik verssel bezárólag Csaitanja az Istenhez fűződő kapcsolat tudományát tárgyalja. Ez az első öt vers a rajongás elemi gyakorlatait sorakoztatja fel. A Csaitanja követői által részletezett rajongó istenszeretet két szakaszra tagolódik: a szabályszerű és a spontán gyakorlatra. Az előbbivel az első öt vers foglalkozik, az utóbbi témát – ami egyben a végső cél is – a további három vers taglalja.

A szabályszerű odaadás is további két szakaszra oszlik: előírások szerinti (vaidhi) és példakövető (rágánuga). Az első, bevezető, valóban elemi szinten a szabályok, tiltások és előírások követésében merül ki a bhakti gyakorlása. Tekinthetjük ezt a gyakorlati filozófiának is, amely az ember testi dimenzióját fegyelmezi, tisztítja meg. Ez a vadállat megszelídítése, a hamis öntudat legyőzése. A kitartás és fegyelmezettség sikerrel jár, a csapongó figyelem összpontosíthatóvá válik, az anyagi vágyak csillapulnak, az ember rosszabbik énje legyőzhetővé lesz. A rigorózus gyakorlatok, a hithű szabálykövetés ugyanakkor nem végcél, hanem eszköz a magasabb eszmény elérésében. Szent Ágoston mondja, hogy „az ember ne használja a törvényt a megérkezés eszközeként, mikor már célba érkezett.” Ez már a magasabb filozófia, amely a lelket kapcsolja össze Istennel. Ez a csatlakozás a körtánchoz, a tiszta öntudat kibontakoztatása.

A hosszadalmas és bonyolult szabálykövetés mellett a másik tisztító folyamat a még mindig eleminek számító példakövetés. Ez olyan megtisztult, lelkileg megvilágosodott személyek követését jelenti, akik rendelkeznek az isteni ragaszkodással. Ilyenkor a hívő választott példaképét követi, annak tanácsai, gyakorlata szerint, a személyes elkötelezettség nyomán alakítja életét. Itt nem az előírások, hanem a személyes vonzódás játssza az irányító szerepet. De akár egyik, akár másik módszert tekinti követendőnek az ember, a cél mindkét esetben a spontán rajongás elérése. Ezt a fejlődési utat veszi sorra Csaitanja verse.

2. vers.

nāmnām akāri bahudhā nija-sarva-śaktis
tatrārpitā niyamitaḥ smaraṇe na kālaḥ |
etādṛśī tava kṛpā bhagavan mamāpi
durdaivam īdṛśam ihājani nānurāgaḥ ||2||

nāmnām – neveké; akāri – készített (passzív alak); bahudhā – sokféleképp; nija-sarva-śaktiḥ – saját minden hatalom; tatra – abban; arpitā – belefoglalt, átadott (az erő, hatalom jelzője); niyamitaḥ – korlátozott (az idő jelzője); smaraṇe – emlékezésben; na – nem; kālaḥ – idő; etādṛśī – ilyen; tava kṛpā – a te kegyed; bhagavan – óh, Bhagaván!; mama – enyém; api– bizony; dur-daivam – rossz sors, rossz végzet, balszerencse; īdṛśam – ilyen; iha – itt, most; ajani – született (ösvény); na – nem; anurāgaḥ – ragaszkodás, hűség (pirosság, vörösség)

A sokféleképpen való neveké minden hatalmad,
az emlékezésben nem szab korlátot az idő.
Ilyen a te kegyed, Uram,
de balszerencsémre nem született (bennem) ragaszkodás.

A sokféle szó Isten elsődleges, illetve másodlagos neveire utal. Az előbbiek közül például a Krsna, Gópínáth az Isten szeretői hangulatára utalnak, míg mások – Ráma, Vászudév, Naraszinha – fenséges, tekintélyt parancsoló megnevezései. A másodlagos nevek – mint Brahman, Paramátmá s egyebek – részleges, elkülönült megnevezések, az Úr hatalmát is csak töredékes mértékben hordozzák, míg az elsődleges nevek nem különböznek az Úr lényétől, személyétől, s minden energiájával fel vannak ruházva. A transzcendens harmóniában a megnevezett nem különbözik a megnevezéstől.

A védai mantrák zengése szigorú szabályokhoz kötött az alkalmas időt, a gyakorló jogosultságát s egyéb tényezőket illetően, a szent név mantrák azonban kötetlenek és szabadon alkalmazhatók. Kegyelmi alapú a szent név meditáció. Objektív részről az isteni kegy kiáradása, szubjektív részről pedig annak befogadása a szükséges feltétel. A ragaszkodás (anurága) kifejezés a bhakti magasabb szintjeit is sejteti, mert másik jelentése nagyfokú vonzalom, a vörös jelentéstartalom pedig az isteni rajongás szenvedélyes voltára is utal.

(B.K.Tírtha kommentárja, forrás: Kagylókürt folyóirat)
PDF

~~~~~~~~~~~~

Siksástaka-kommentárok a Slókamálán

Siksástaka 1. – mindent fölülmúl a Srí Krsna szankírtan!

ceto-darpaṇa-mārjanaṁ bhava-mahā-dāvāgni-nirvāpaṇaṁ
śreyaḥ-kairava-candrikā-vitaraṇaṁ vidyā-vadhū-jīvanam |
ānandāmbudhi-vardhanaṁ prati-padaṁ pūrṇāmṛtāsvādanaṁ
sarvātma-snapanaṁ paraṁ vijayate śrī-kṛṣṇa-saṅkīrtanam ||1||

cetaḥ-darpaṇa-mārjanam – szív tükrét megtisztító; bhava-mahā-dāva-agni-nirvāpaṇam – a lét nagy erdő-tüzét kioltó; śreyaḥ-kairava-candrikā-vitaraṇam – a jószerencse lótuszára holdfényt árasztó; vidyā-vadhū-jīvanam –tudás-úrnőt éltető; ānanda-ambudhi-vardhanam – öröm-óceánt gyarapítót; prati-padam – minden lépést; pūrṇa-amṛta-āsvādanam – teljes nektárral ízesítő; sarva-ātma-snapanam – minden lelket megmosdató; param – legfőbb, transzcendentális; vijayate –győzedelmeskedik; śrī-kṛṣṇa-saṅkīrtanam – Srí Krsna együttes magasztalása

Isteni módon győzedelmeskedik Srí Krsna együttes magasztalása, a szív tükrét megtisztító, a lét nagy erdőtüzét kioltó, az esti lótuszt holdsugárral nyitogató, a bölcsesség-hercegnőt éltető, örömóceánt duzzasztó, minden lépést nektárözönnel ízesítő, a minden lelket fürdető.


Pusztán ebből az értelmezésből is kiviláglik Csaitanja finom költőiségű istenhite, amely egyszerre használ ihletett természeti képeket és szútra-szerűen tömör teológiai-dogmatikai megfogalmazásokat. Csaitanja azonban nemcsak gyakorlója, de tanítója is az áhítatos bhakti tradíciónak, ami Rádhá és Krsna idilli szerelmében fejezi ki a lélek és Isten találkozását, rajongását. Majd minden ezoterikus, misztikus költészet használja a földi szerelem fogalomkészletét és hasonlatrendszerét a megfoghatatlan és mindent elsöprő isteni rajongás kifejezésére. Így a vers elemzése mélyebb misztériumok felé vezet. Vegyük sorra ezeket a kifejezéseket!

Isteni módon győzedelmeskedik Srí Krsna együttes magasztalása, – A tudat fölszabadítását szolgáló mantra meditációnak egyéni és csoportos formái is ismeretesek. A személyes, csöndes elmélyülés ereje felfokozódik, ha többen, egyesült tudati koncentrációval ismétlik a szent neveket. Ezt a kongregációs, közös imát, amit sokszor ének és zene kísér, a jelen világkorszak legcélravezetőbb önmegvalósítási módszerének tekintik. Krsna az abszolút szeretet istene, akinek szeretetteljes viszonya az isteni pásztorlánykákkal a vaisnava teológia legmagasztosabb témája.

a szív tükrét megtisztító – A szív az ember lényegére, érzelmi központjára utal. A jógában a szívcsakra tisztaságát nélkülözhetetlennek tartják, különben a testben fel s alászálló energiák könnyen zavart okoznak. A bhakti tana szerint a szív azonosítható az ember elméjével, ezzel a hatodik, belső érzékkel, amely három fontos működés – a gondolkodás, az akarat és az érzelmek – központja. A rajongásra összpontosító áhítatos bhakti nem szentimentális érzelgősség, hiszen nélkülözhetetlen az elme másik két funkciójának – a gondolkodásnak és akaratnak – az alkalmazása is. Az élet – boldogság, mert a bhakti által felvázolt lelki út a létezés (bhava) fölismerésétől a rajongó eksztázis (bháva) megtapasztalásáig vezet a lelki tudatosságon keresztül. Ezért mondhatjuk, hogy az istenszeretet áhítatos érzéseinek komoly intellektuális meggyőződés az alapja.

Ebben a transzcendens érzelmektől fűtött elmében tükröződik a mindenség, akár a tárgy a tükörben (darpa = tükör). Azonban a darpa szó jelentései még (a szanszkrt szavak további jelentései dőlt betűvel) büszkeség, kevélység, fennhéjázás, hiúság, beképzeltség. Éppen ezektől kell megtisztulni, máskülönben a tükörkép hamis és torz volna. Az ilyen hamis világképnek mogorvaság, komorság lesz a következménye, a megtisztult szívet azonban érzelmi melegség, hőség önti el. Az istenszeretet igazi lényegére a szerelemeseket mámorító mósuszillat értelem mutat rá legközvetlenebbül, amire a pásztorlánykák epedve emlékeznek imádott Krsnájukkal kapcsolatban.

a lét nagy erdőtüzét kioltó – Az anyagi világbéli születést és halált gyakran hasonlítják erdőtűzhöz, ahogyan az a Csaitanját követő Visvanáth Csakravartí, XVII. századi vaisnava teológus is teszi. A létezés erdő-hasonlata Danténál is előfordul, amelyből a szabadulás a nirvána, szó szerint ki az erdőből. A nirvána kifejezést eredetileg a hindu teológia üdvösség, felszabadulás értelemben használta, majd a buddhizmus is átvette a végső kilobbanás értelemben.

az esti lótuszt holdsugárral nyitogató – Az esti lótusz attól szebb, hogy szirmait a holdvilág bontogatja. A keleti világban a lótuszvirág a tisztaság egyetemes szimbóluma. Sokféle fajtája közül itt a fehér szirmú esti lótusz szerepel (kairava), amely a holdvilágnál bontja szirmait. Ám a szónak meglepő további jelentései vannak: csaló, szélhámos, hazardőr, játékos. Márpedig a hindu teológiai Krsnát nemcsak játékos Istennek (deo ludens) tartja, aki kedvteléseiről nevezetes, hanem isteni mód szélhámosnak is, aki ígér fűt-fát a pásztorlánykáknak, majd cserben hagyja őket. A pásztorlánykák közül Rádhiká a legkedvesebb, akinek másik neve éppen Csandriká. A romantikus ’hold és lótusz’ hasonlat valójában a bhakti örök témájára, Rádhá és Krsna isteni kettősére utal. Csaitanja tehát a természeti képekbe is belekódolta az isteni párt.

a bölcsesség-hercegnőt éltető – Vidjá jelentése tudás, tudomány, tan – aminek tizennégy fajtáját különítik el: a négy Védát, a hat védai segédtudományt (védángák), az erkölcsi rendet (dharma), a rítusértelmezés tudományát (mímámsza), a filozófiai érveléstechnikát (tarka), a logikát (njája) és a Puránák ismeretét. Ide tartozik az önismeret (átmavidjá), valamint a helyes ismeret, a lelki bölcsesség. További jelentései varázsige, ráolvasás, illetve mágia, varázstudomány. Vadhú jelentése pedig menyasszony, hitves, feleség, meny, nő, asszony, ifjabb nőrokon. A helyes ismeret, az önvaló, illetve Isten ismerete tehát oly becses, mint egy ifjú asszony a háznál, aki egy új élet varázsát hozza magával. Itt jelenik meg a létezésből (szat) az eksztázisba (ánanda) vezető isteni bölcsesség (csit) feminin energiája, mert a mindenség végső élvezője az isteni férfi princípium, minden más az Ő élvezetét szolgálja, és így feminin jellegű. Ezért mondják, hogy Vrndávan szent helyén (Krsna földi kedvteléseinek színhelyén) csak egy férfi van (Krsna, mint purusa), mindenki más nő (prakrti).

örömóceánt duzzasztó – A helyes ismeret boldogságot eredményez, méghozzá tengernyi örömöt. A világban lelhető anyagi természetű boldogságot gyakran a tehén patanyomában összegyülemlett tócsához hasonlítják a lelki boldogság óceánjához képest. A lelki dimenzió a bhakti teológia szerint dinamikus. Isten tökéletességéhez és teljességéhez a gyarapodás is hozzá tartozik, ami nem hiányosságra, hanem eleven dinamizmusra utal. Márpedig, ha az Abszolútum gyarapszik, akkor a belőle meríthető öröm is egyre fokozódik. Az isteni kegy végtelen, ami határtalan módon érvényesül híveivel. A telihold vonzása kibillenti egyensúlyából a tengereket, és Rádhiká-Csandriká is felzaklatja Krsna érzelmi tengerét. Ráadásul Csaitanját is nevezik aranyló holdnak (Gauracsandra), ami utal arra a misztériumra, miszerint Csaitanja nem más, mint a szeretetben összefonódó Rádhá és Krsna.

minden lépést nektárözönnel ízesítő – Ez a kifejezés három szegmensre tagolódik: i) minden lépés (prati-padam), ii) nektárözön (púrnámrta) és iii) ízesít (ászvádanam). Padam jelentése már a Védákban is lelki birodalom, isteni hajlék, prati pedig irányultságot, közeledést kifejező előképző. A bhakti áhítatos híve által bejárt út tehát az isteni hajlék felé vezet (pratipadam). Pratipat jelentése viszont a szakrális indus időszámítás alapját adó lunáris kalendáriumban a holdfázis első napja, míg púrnámrta jelenti a tizenhatodik hold-fázist, a hold változásának utolsó napját. Vagyis e két szó a holdhónap első és utolsó napját is jelöli, ami a folytonosságra, örökkévalóságra utal. A bhakti tehát örök folyamat, amelynek kezdete és vége, alfája és omegája az aranyló hold, Gauracsandra, az isteni párt egyesítő Srí Csaitanja. Púrnámrta másik jelentése teljes nektár, vagy a nektár teljessége, netovábbja. A nektár a halhatatlanság itala, az örökélet elixírje. Vagyis az áhítatos istenszeretet gyakorlásával legyőzhető a világi lét mulandósága. A Bhagavad-gítá szerint „ez a folyamat örömmel végezhető”, azaz minden lépése nektárözönnel ízes.

minden lelket fürdető – A Csaitanja-féle bhakti egyetemes tan, kivétel nélkül minden lényre vonatkozik. A szent név, mint meditáció ezért kötetlen gyakorlat, minden előzetes képesítés nélkül bárki gyakorolhatja. Egyetlen feltétele a szív tisztasága, a hit. A fürdés tisztít, a rituális fürdő a Gangesz szent vizében lemossa az ember bűneit, mint ahogyan a keresztség vizében is megtisztul az ember az eredendő bűntől; az örökélet nektárjának zápora pedig egyszer s mindenkorra megváltja az embert a halandóságtól.

Összegzésül egy költői ihletettségű tolmácsolást idézünk B. R. Srídhara Szvámí tollából:
„Minden dicsőség Krsna szent nevének, amely megtisztítja a szív tükrét a sok-sok év alatt felgyülemlett portól, és kioltja a szenvedés tüzét a születés és halál erdejében. Az esti lótusz a Hold sugaraitól, a szív szent név nektárától virágzik. Ily módon a lélek végül is felfedezi igazi benső ékszerét, Krsna szeretetét. A szent név áldó hatásától legyőzve az önvaló teljesen megtisztul minden anyagi szennyeződéstől, s bár minden tekintetben tökéletesen elégedetté válik, mégis újra meg újra megízleli a nektárt, hol alábukva, hol lebegve az eksztatikus istenszeretet egyre áradó tengerén.”

(B.K.Tírtha kommentárja, forrás: Kagylókürt folyóirat)

PDF

~~~~~~~~~~~~
Siksástaka-kommentárok a Slókamálán

Siksástaka: a tanítás nyolc verse – bevezető

Egy kedves barátom a minap rámutatott a Slókamálá egyik nagy hiányosságára: hiába kerestem a Siksástakát! – mondta. Igaza van, a Csaitanja-követő vaisnavák számára mi lehetne fontosabb vers, mint Csaitanja Maháprabhu költeménye! A most következő bejegyzések témája így a Siksástaka lesz. Az első kommentársorozat Bhakti Kamala Tírtha tollából való, megjelent a Kagylókürt című folyóirat Orientáció mellékletében.

Siksá jelentése tanítás, oktatás, képzés, ismeretszerzés, tudásvágy, tudomány, kiejtéstan, valamint szerénység, alázat; astaka jelentése pedig nyolc részből álló, nyolcrétű. Az astaka a vaisnava vallásos irodalom sajátságos, nyolc szakaszú verses műfaja, a gurut, szenteket, zarándokhelyeket vagy Istent dicsőítő himnuszok megszokott formája.

A nyolcas szám misztikája nem elhanyagolható. Míg a négy a teljesség, befejezettség, illetve a tudati előrehaladás, önmegismerés szimbóluma, addig a kétszer négy, azaz nyolc a kozmikus rend és egyensúly, a boldogság és harmónia jele, a végtelenség, a szellemi tökéletesedés, továbbá a misztikum és az események mögötti sorsszerűség szimbóluma.

A nyolc versszak az egyén lelki fejlődésének nyolc stádiumát vázolja fel az istenélmény eufóriájától a teljes önátadás feltétel nélküli meghódolásáig.

Az első vers a legösszetettebb, ez átfogja a vaisnavák sajátos gyakorlatának, a Csaitanja hirdette szent név meditációnak a fokozatait, hatásait. E meditáció elnevezése szankírtan, vagyis Isten neveinek együttes éneklése, magasztalása, illetve rejtettebb értelmezés szerint az imádat tökéletessége. E gyakorlat során egyéni meditációban, vagy közösen, énekkel, hangszerekkel kísérve éneklik Isten neveit. A vers a szankírtan hét hatásáról beszél: i) megtisztítja a lelket az anyagi vágyaktól, ii) felszabadít az anyag rabságából, iii) megáld az élet legfőbb céljával, feltárja a lélek kincseskamráját, iv) felkészít az Isten előtti teljes meghódolásra, v) elvezet a transzcendentális örömóceánhoz, vi) eljuttat a szeretői odaadáshoz és vii) élvezhetővé teszi Isten örömteli társaságát.

A második versszak az önmegvalósítás folyamatának kegyes jellegét, valamint a hívő ember szubjektív elesettség-érzetét tükrözi. A szent név meditáció egyetemes és feltételektől mentes, bármiféle előképzettség nélkül gyakorolható, társadalmi, születési és felekezeti különbségektől függetlenül. Ezért is nevezik a korszak egyetemes lelki folyamatának.

A harmadik vers a törekvő lelki ember viselkedési normáját határozza meg, a béketűrésben és az alázatban jelölve meg a belső fejlődés kulcsát.

A negyedik a legfontosabb buktatókra, a világ hívságaira hívja fel a figyelmet, melyektől elfordulva az istenélmény, a teljes spirituális önátadás marad egyedül fontos az ember számára.

Az ötödik vers az eszményi vágyódás magaslatáról visszazökken a világi lét nyomorult, elidegenedett realitásába. A mindenség szerető harmóniájából az egoista létkörforgatagba szakadt ember karmikus determináltságából a meghódolás, lelki önátadás a kiút, amikor – vágya szerint – porszemmé vélik az Úr szent lábainál.

A hatodik vers a transzállapot vágyáról szól. A Csaitanja-féle bhakti az érzelmi rezdülések rendkívül árnyalt sokaságát vonultatja fel az eksztázis előzményeitől a rajongás külsőleg megnyilvánuló számos jeléig, illetve a szerető transz okozta tényleges testi elváltozásoktól a mindent elsöprő érzelmi hullámok természetéig.

A hetedik vers a beteljesületlenségről szól, a lelki szárazság állapotáról, amikor a hívő számára üressé válik a világ Isten nélkül. A korábban aspirációként említett porszemnyi helyzet is elérhetetlennek tűnik, s marad az elszakítottság, kisemmizettség érzése. Ezt tekinthetjük a beteljesülés határzónájának is, ahonnan már nagyon kis lépésre van csupán szükség a teljes eksztázis állapotáig.

Ezt az utolsó lépést tükrözi az utolsó szakasz, a belenyugvás, a feltétel nélküli önmegadás szózata. Az isteni vonzerő táplálja az ember rajongását és egyedül ez a magasabb ízt képviselő vonzerő képes elvezetni a hívőt a beteljesüléshez, s hogy milyen intim, fesztelen istenkép alakult ki Csaitanjában, azt az általa használt jelzők (csalfa, buja, élvhajhász) is híven tükrözik. Ez a belenyugvás az a misztikus sorsszerűség, amit a Siksástaka nyolcassága sejtet.

(B.K.Tírtha)

~~~~~~~~~~~~
Siksástaka-kommentárok a Slókamálán

együttműködés

A társulás a bhaktákkal alacsonyabb szinten a beléjük kapaszkodást jelenti, míg a magasabb szinten állók tudják, hogy Krsna azért küldte el híveit, hogy szolgálni lehessen őket.


A bhaktákban az odaadásukat tiszteljük és szeretjük.



Segítsük egymást a lelki gyarapodásban. Ne mások bírája légy, inkább védőügyvédül szegődj el.



Nem pusztán a negatív tulajdonságok kigyomlálására, hanem az odaadás erősítésére kell ösztönözni másokat. A tiszta kert még nem jelent termő gyümölcsöst.



Tégy különbséget az ember és cselekedete között. A tevékenységet utálhatod, de az embert sohasem. Ha megtámadnak, védekezhetsz, de még akkor is jámbor érzülettel viseltess támadóid iránt.



Óriási a különbség a konstruktív kritika és a hibakeresés között. A tanácsadás művészete az, ha anélkül közlöd a teljes igazságot, hogy megsértenéd mások érzéseit. Akinek van értelme, úgyis megérti.



Próbálj utolsó lenni a sorban, és azt fogod látni, hogy mindenki mögéd akar sorakozni.

forrás: Arany-szútrák