Nárada: Bhakti-szútrák, 3.

Harmadik fejezet – szádhana – a szeretet kibontakoztatásának útja-módja

tasyāḥ sādhanāni gāyanty-ācāryāḥ | 34

tasyāḥ – azé; sādhanāni – eszközeit; gāyanti – éneklik; ācāryāḥ – mesterek

A (bhakti) eszközeiről énekelnek a mesterek.

A sādhana olykor a kemény önfegyelmező gyakorlatok szinonimájaként használják – ám a sādhana egyszerűen lelki gyakorlatot jelent. A szó a sādh befejez, lezár jelentésű igéből származik, a jelentése befejezés, beteljesülés – azokat a módszereket jelenti, melyek elvezetnek a befejezéshez (sādhya – elvégzendő, befejezendő), a kívánt célhoz. A mester megjelölésére a szútra az ācārya szót használja: a szó az ācar (cselekszik, gyakorol) igéből származik, az ācārya így a cselekedeteivel tanító mester. A bhakti sajátos jellemvonása, hogy a mesterek nem csupán ismeretet közölve tanítanak, hanem énekelnek.

Milyen módon segíthetjük szívünkben az önátadó szeretet kibontakoztatását? A következő négy szútra e kérdésre keresi a választ.

tat-tu viṣaya-tyāgāt saṅga-tyāgāt ca | 35

tat – az; tu – ám; viṣaya-tyāgāt – érzéktárgyak feladása folytán; saṅga-tyāgāt – társaság (ragaszkodás) feladása folytán; ca – és

A (szádhana) az érzéktárgyak feladása, a ragaszkodás feladása,

A saṅga ragaszkodást és társulást esetünkben világi társulást is jelent. A szöveg nem pontosítja ezt – szándékosan, hiszen mindkettő elhagyandó.

avyāvṛtta-bhajanāt | 36

avyāvṛtta-bhajanāt – a szüntelen („nem elválasztott”) imádat folytán

a szüntelen imádat,

loke'pi bhagavad-guṇa-śravaṇa-kīrtanāt | 37

loke – világban; api – még; bhagavat-guṇa-śravaṇa-kīrtanāt – a magasztos tulajdonságainak hallása és magasztalása folytán

az Úr tulajdonságainak hallása és magasztalása, még a világban is,

mukhyatas-tu mahat-kṛpayaiva bhagavat-kṛpā-leśād vā | 38

mukhyataḥ – mindenek fölött; tu – ám; mahat-kṛpayā – nagy kegyével; eva – bizony; bhagavat-kṛpā-leśāt – a magasztos kegyének darabkája folytán; vā – vagy

ám mindenekelőtt a nagy (lelkek) kegye, vagy a magasztos kegyének egy morzsája.

A bhakti szádhanái tehát: 1. érzéktárgyak iránti vonzalom feladása, 2. a világi ragaszkodás (és társulás) feladása, 3. állandó bhadzsan, 4. Isten tulajdonságainak hallása és magasztalása, 5. a nagy lelkek kegye, 6.isteni kegy. A bhakti eszköztárának elemei két nagy csoportba sorolhatók: lelki gyakorlatokra, melyek végzése a gyakorlón múlik, és egy mikrocseppnyi isteni kegyre, ami megjelenhet a könyörületes nagy lelkek társaságaként is.
Más felsorolások is ismeretesek. Rúpa gószvámí a szádhana-bhakti hatvannégy elemét sorolja fel. A legfontosabbak: „Szentek társasága, a Szent Név magasztalása, a Bhágavata hallása, Mathurában (azaz szent helyen) élni, Srí Múrti hithű imádata.” (sādhu-saṅga nāma-kīrtana bhāgavata-śravaṇa | mathurā-vāsa śrī-mūrtira śraddhāya sevana || Cscs. 2.22.128. A Bhágavata kettős jelentésű: vonatkozhat a Bhágavata-puránára, de a Magasztos Úr híveire is.)
Mikor Csaitanja Maháprabhu bengáli hívei Orisszából hazaindulván instrukciót kértek, a szádhana-bhakti esszenciájaként az alábbi választ kapták: „Az Úr így felelt: A vaisnavák szolgálata és a Szent Név zengése – tedd e kettőt, s hamarost eléred Srí Krsna lábát!” (prabhu kahe: vaiṣṇava-sevā nāma-saṅkīrtana | dui kara śīghra pābe śrī-kṛṣṇa-caraṇa || Cscs. 2.16.70.)

mahat-saṅgas-tu durlabho'gamyo'moghaś-ca | 39

mahat-saṅgaḥ – a nagyok társasága; tu – ám; durlabhaḥ – nehezen elérhető; agamyaḥ – kifürkészhetetlen; amoghaḥ – hathatós; ca – és

Ám a nagy (lelkek) társasága ritka, kifürkészhetetlen és hathatós.

„Ritka”, szó szerint „nehezen elérhető” (dur-labhaḥ), nem terem minden útszéli bokorban. „Kifürkészhetetlen”, azaz nincs rá racionális magyarázat, indokolatlan. Ám hathatós. A bhakti a bhakti gyakorlóitól tanulható meg.

labhyate'pi tat-kṛpayaiva | 40

labhyate – el van érve; api – még; tat-kṛpayā – az ő kegyével; eva – bizony

Az ő kegye által érhető el,

A nagy lelkek Isten hívei felé nyújtott keze.

tasmiṁs-taj-jane bhedābhāvāt | 41

tasmin – azért; tat-jane – az ő embere; bheda-abhāvāt – különbség nem létezése folytán

mert nincs különbség ő, és híve közt.

tad-eva sādhyatāṁ tad-eva sādhyatām | 42

tat – azt; eva – bizony; sādhyatām – elérendőt; tat – azt; eva – bizony; sādhyatām – elérendőt

Bizony, azt kell elérni, azt kell elérni.

Megtudtuk, mi a teendő. S mi a leginkább elkerülendő?

duḥ-saṅgaḥ sarvathaiva tyājyaḥ | 43

duḥ-saṅgaḥ – rossz társaság; sarvathā – mindenképpen; eva – bizony; tyājyaḥ – feladandó

A rossz társaság mindenképpen kerülendő,

kāma-krodha-moha-smṛti-bhraṁśa-buddhi-nāśa-sarva-nāśa-kāraṇatvāt | 44

kāma-krodha-moha – a kéj, a düh, az illúzió; -smṛti-bhraṁśa – emlékezet-vesztés; -buddhi-nāśa – értelem elmúlása; -sarva-nāśa – mindennek az elmúlása; -kāraṇatvāt – oka miatt

mert ez a kéj, a harag, az illúzió, az emlékezet-vesztés, az értelem elmúlása és a teljes elbukás oka.

A saṅga jelentései összegyűlés, érintkezés, társaság és ragaszkodás, vonzalom. A nagy lelkek társaságának ellenpontjaként az előző szútra duḥ-saṅgája elsősorban nyilván a rossz társaságra vonatkozik. Ám a következmények felsorolása a Bhagavad-gítát idézi, ahol – a szövegkörnyezetből következően – a saṅga ragaszkodást jelent: „Az érzéktárgyakon merengő emberben ragaszkodás ébred (az érzéktárgyak) iránt, a ragaszkodásból vágy születik, a vágyból (pedig) düh. A dühből elvakultság (azaz teljes illúzió) lesz, az elvakultságból emlékezetzavar, az emlékezetvesztés értelemvesztéshez vezet, az értelemvesztés miatt pedig elbukik (az ember).” (dhyāyato viṣayān puṁsaḥ saṅgas teṣūpajāyate | saṅgāt saṁjāyate kāmaḥ kāmāt krodho’bhijāyate || krodhād bhavati saṁmohaḥ saṁmohāt smṛti-vibhramaḥ | smṛti-bhraṁśād buddhi-nāśo buddhi-nāśāt praṇaśyati || Bg. 2.62-63.) Így nyilvánvaló: a duḥ-saṅga valóban vonatkozik a rossz társaságra, és a világi ragaszkodásokra egyaránt. Nem minden ragaszkodás rossz: Istenhez, híveihez, a tanhoz, az igazsághoz való ragaszkodás inkább kívánatos. Az érzékek tárgyai sem rosszak önmagukban, s nem is az érzékeket kell megsemmisíteni, vagy az érzékelést megszüntetni –használja az ember érzékeit Istennel kapcsolatban: „Mikor független (ragaszkodástól mentes) személyek (a világi) tárgyakat a megfelelő módon, Krsna szolgálatában eltökélten használják, azt helyes lemondásnak (yukta-vairāgya) nevezik.” (Brsz. 1.2.255.) – javasolja Rúpa gószvámí a Bhakti-raszámrta-szindhuban. A lemondás nyelvünkben olykor az önmegtagadás, esetleg a valamitől kényszerű megfosztatás szinonimája – itt azonban nem erről van szó, inkább a függetlenségről, ragaszkodásmentességről (a vairāgya szó éppen ezt fedi). Dzsíva gószvámí kommentárjában józanságra intő és gyakorlatias gondolattal értelmezi Rúpa gószvámí fenti definícióját: a megfelelő mérték legyen önnön odaadásunk mértéke. Olyan ez, mint a régi íjász-analógia: ha a lemondás íját túlfeszíti a gyakorló, az eltörik. Ha nem feszíti meg kellőképpen, a nyílvessző nem ér célt.

taraṅgāyitā apīme saṅgāt samudrāyante | 45

taraṅgāyitā – „hullámkodottak”; api – bizony; ime – ezek; saṅgāt – ragaszkodás (társaság) folytán; samudrāyante – „tengerkednek”

Ezek (előbb) olyanok, akár a hullámok, (ám) a társaság folytán tengerré válnak.

Az apró hullámfodrok háborgó tengerré fokozódnak.

kas-tarati kas-tarati māyām yaḥ saṅgaṁ tyajati yo mahānubhāvaṁ sevate nirmamo bhavati | 46

kaḥ – ki; tarati – kel át; kaḥ – ki; tarati – kel át; māyām – illúziókeltő energián; yaḥ – aki; saṅgam – társaságot (ragaszkodást); tyajati – feladja; yaḥ – aki; mahā-anubhāvam – nagy kiválóságot; sevate – szolgál; nirmamaḥ – birtokvágynélküli; bhavati – lesz

Ki kel át, ki kel át a máján? Aki a (rossz) társaságot feladja, aki nagy szentet szolgál, aki birtokvágy nélkülivé válik,

Az isteni illúziókeltő energia, a májá óceánján átkelni – az óind tradíció gyakori metaforája az anyagvilágból való szabadulásra. Ez és a következő három szútra tizenkét pontban válaszol e kérdésre. A kérdés nem kötődik szorosan a bhaktihoz – így a válaszok sem feltétlenül, vagy azonos erővel. A magányos helyen élés (lásd a következő szútrát) sem feltétele, sem következménye az odaadó szeretetnek – bár lehet velejárója, hiszen a világi nyüzsgéstől távoli hely segítheti az Isten felé fordulást. Átvitt értelemben gondolhatunk a „magányos helyre” lelki gyakorlatként – mint a világi nyüzsgésből kivonódó meditáció, hiszen a hely belső helyre, tudatállapotra is utalhat. Mások szádhanaként kapcsolódnak a bhaktihoz (például a szentek társasága, az ő szolgálatuk), vagy annak következményei (birtokvágy nélkülivé válni).

yo vivikta-sthānaṁ sevate yo loka-bandham-unmūlayati nis-traiguṇyo bhavati yo yoga-kśemaṁ tyajati | 47

yaḥ – aki; vivikta-sthānam – magányos helyen; sevate – él; yaḥ – aki; loka-bandham-unmūlayati – a világi köteléket gyökerestül kitépi; nis-trai-guṇyaḥ – „nem három gunás”; bhavati – lesz; yaḥ – aki; yoga-kśemam – biztonsággal törődést; tyajati – feladja

aki magányos helyen él, aki a világi kötelékeket gyökerestől kiirtja, felülemelkedett a három kötőerőn, s nem törődik a biztonsággal,

A Bhagavad-gítában is hasonló gondolatokkal találkozhatunk: „A védák témái a három kötőerővel kapcsolatosak, ám te, Ardzsuna, emelkedj felül a három kötőerőn, légy a kettőségektől mentes, mindig az igazságban élő, a biztonsággal nem törődő, az átmanban szilárd!” (traiguṇya-viṣayā vedā nistraiguṇyo bhavārjuna | nirdvandvo nitya-sattva-stho niryoga-kṣema ātmavān || Bg.2.45.)

yaḥ karma-phalaṁ tyajati karmāṇi saṁnyasyati tato nirdvandvo bhavati | 48

yaḥ – aki; karma-phalam – tett gyümölcsét; tyajati – feladja; karmāṇi – tetteket; saṁnyasyati – feladja; tataḥ – ezért; nir-dvandvaḥ – „nem kettősséges”; bhavati – lesz

aki lemond a tett gyümölcséről, feladja a cselekvést, ezért túljut a kettősségeken,

yo vedān-api saṁnyasyati kevalam-avicchinnānurāgaṁ labhate | 49

yaḥ – aki; vedān – védákat; api – bizony; saṁnyasyati – feladja; kevalam – teljes, kizárólagos; avicchinna-anurāgam – szakadatlan ragaszkodást (szeretet); labhate – elér

aki még a védákat is feladja, (és) a kizárólagos, szakadatlan szeretetet éri el.

„A védákat is feladja”: lásd a 47., és korábban a 8. szútrához fűzött megjegyzéseket.
A fentiek közül legszorosabban az utolsó válasz (a kizárólagos, szakadatlan szeretetet éri el) kapcsolódik a bhaktihoz, nem véletlenül utolsóként a sorban: ez teszi fel a koronát a felsorolásra.

sa tarati sa tarati sa lokāṁs-tārayati | 50

saḥ – ő; tarati – átkel; saḥ – ő; tarati – átkel; saḥ – ő; lokān – világot; tārayati – átviszi (átkelésre készteti)

Ő kel át, ő kel át, s a világot is átviszi.

A gondolatmenetet lezáró szútra még inkább kiemeli a többi közül az Istenhez a kizárólagos, szakadatlan szeretettel kapcsolódó hívét. Ki kel át a máján? A válasz felsorol tizenkét pontot, ám legerőteljesebben az utolsóra mutat rá: ő kel át a máján, és átkelésre készteti az egész világot!

~~~~~~~~~~~~
· Bhakti Kamala Tírtha Mahárádzs irodalmi fordítása, megjelent a Kagylókürtben
· Nárada: Bhakti-szútrák a Slókamálán

Visvanáth Csakravartí: Srí Gurudévástakam

saṁsāra-dāvānala-līḍha-loka-
trāṇāya kāruṇya-ghanāghanatvam |
prāptasya kalyāṇa-guṇārṇavasya
vande guroḥ śrī-caraṇāravindam ||1||

saṁsāra-dāva-anala-līḍha – létforgatag erdőtüze (által) felnyalt; -loka-trāṇāya – emberek megszabadításáért; kāruṇya-ghanāghanatvam – könyörület esőfellegségét; prāptasya – elérőé; kalyāṇa-guṇa-arṇavasya – kedvező tulajdonságok tengeréé; vande – imádom; guroḥ – mesteré; śrī-caraṇa-aravindam – áldásos lótuszlábát

A létforgatag erdőtüzének hevében perzselődő emberek megszabadítása érdekében lett ő a könyörület esőfellege. Az áldásos tulajdonságok hömpölygő óceánjának, mesteremnek lótuszlábát imádom!

mahāprabhoḥ kīrtana-nṛtya-gīta-
vāditra-mādyan-manaso rasena |
romāñca-kampāśru-taraṅga-bhājo
vande guroḥ śrī-caraṇāravindam ||2||

mahāprabhoḥ – Maháprabhué; kīrtana-nṛtya-gīta-vāditra – kírtana, tánc, ének, zene; -mādyan-manasaḥ – örvendező szívű; rasena – íz által; romāñca-kampa – lúdbőrzés, remegés; -aśru-taraṅga – könny-hullám; -bhājaḥ – tapasztalóé; vande – imádom; guroḥ – mesteré; śrī-caraṇa-aravindam – áldásos lótuszlábát

Szíve Maháprabhu kírtanjának, táncának, énekének és zenéjének örvend, s ezt ízlelgetve lúdbőrzik bőre, fut rajta végig a reszketés, ontja szeme könnyhullámok árját – mesterem lótuszlábát imádom!

śrī-vigrahārādhana-nitya-nānā-
śṛṅgāra-tan-mandira-mārjanādau |
yuktasya bhaktāṁś ca niyuñjato 'pi
vande guroḥ śrī-caraṇāravindam ||3||

śrī-vigraha-ārādhana – az Úr formájának imádata; -nitya – mindig; -nānā – számtalan; -śṛṅgāra – szerelem (itt csinos ruha); -tan-mandira-mārjana-ādau – az ő templomának tisztításában, s a többiben; yuktasya – elkötelezetté; bhaktān – híveit; ca – is; niyuñjataḥ – megbízóé; api – még; vande – imádom; guroḥ – mesteré; śrī-caraṇa-aravindam – áldásos lótuszlábát

Elkötelezett ő az Úr múrtijának imádatában, szépséges ruhába öltözteti őket, tisztogatja templomukat, és a bhaktákat is ilyen feladatokkal bízza meg – mesterem lótuszlábát imádom!

catur-vidha-śrī-bhagavat-prasāda-
svādv-anna-tṛptān hari-bhakta-saṅghān |
kṛtvaiva tṛptiṁ bhajataḥ sadaiva
vande guroḥ śrī-caraṇāravindam ||4||

catur-vidha – négyféle; -śrī-bhagavat-prasāda – a magasztos Úr praszádája; -svādu-anna-tṛptān – ízletes ételt elégedetteket; hari-bhakta-saṅghān – Hari híveinek társaságát; kṛtvā – téve; eva – bizony; tṛptim – elégedettséget; bhajataḥ – tapasztalóé; sadā – mindig; eva – bizony; vande – imádom; guroḥ – mesteré; śrī-caraṇa-aravindam – áldásos lótuszlábát

Hari híveinek gyülekezetét az Úr négyféle ízletes praszádájával teszi elégedetté, ő maga pedig ebből meríti örömét. Mesterem lótuszlábát imádom!

A négyféle ízletes étel alatt gondolhatnánk az ízekre: édes, sós, savanyú, keserű, akár az élelmiszerek fő csoportjaira (zöldség és gyümölcs, gabonafélék, tejtermék, hüvelyesek), ám e felosztásban az ételek elfogyasztási módját szokták említeni: carvya – rágható, azaz szilárd étel (más felsorolásban: bhakṣya), cūṣya vagy coṣya– szürcsölhető (szívható), lehya – nyalható, peya – iható (más felsorolásban bhojya)

śrī-rādhikā-mādhavayor apāra-
mādhurya-līlā-guṇa-rūpa-nāmnām |
prati-kṣaṇāsvādana-lolupasya
vande guroḥ śrī-caraṇāravindam ||5||

śrī-rādhikā-mādhavayoḥ – Srí Rádhiká és Mádhaváé; apāra-mādhurya-līlā – kimeríthetetlen szerelmes kedvtelései; -guṇa-rūpa-nāmnām – tulajdonságának, formájának és nevének; prati-kṣaṇa – minden pillanatban; -āsvādana – ízlelés; -lolupasya – sóvárgóé; vande – imádom; guroḥ – mesteré; śrī-caraṇa-aravindam – áldásos lótuszlábát

Srí Rádhiká és Mádhava kimeríthetetlen szerelmes kedvteléseinek, tulajdonságaiknak, formáiknak és neveiknek ízeire sóvárog minden pillanatban – mesterem lótuszlábát imádom!

nikuñja-yūno rati-keli-siddhyai
yā yālibhir yuktir apekṣaṇīyā |
tatrāti-dākṣyād ati-vallabhasya
vande guroḥ śrī-caraṇāravindam ||6||

nikuñja-yūnaḥ – ligetbéli találkozóké; rati-keli-siddhyai – szerelmes játékok tökéletessége céljából; yā yā – akármi (a találkozás jelzője); ālibhiḥ – barátnőkkel; yuktiḥ – találkozás; apekṣaṇīyā – kívánatos; tatra – ott; ati-dākṣyāt – nagy ügyesség miatt; ati-vallabhasya – nagyon kedvesé; vande – imádom; guroḥ – mesteré; śrī-caraṇa-aravindam – áldásos lótuszlábát

(Rádhá) barátnőivel együtt nagy jártasságra tett szert a ligetben randevúzó (ifjú pár) által vágyott találkozók elrendezésében, így nagyon kedvessé vált számukra. Mesterem lótuszlábát imádom!

sākṣād-dharitvena samasta-śāstrair
uktas tathā bhāvyata eva sadbhiḥ |
kintu prabhor yaḥ priya eva tasya
vande guroḥ śrī-caraṇāravindam ||7||

sākṣāt-haritvena – közvetlen Harisággal; samasta-śāstraiḥ – minden szentírással; uktaḥ – mondott; tathā – szintén; bhāvyate – van gondolva; eva – bizony; sadbhiḥ – szentek által; kintu – ám; prabhoḥ – Úré; yaḥ – aki; priyaḥ – kedves; eva – bizony; tasya – övé; vande – imádom; guroḥ – mesteré; śrī-caraṇa-aravindam – áldásos lótuszlábát

Minden szentírás úgy mondja, hogy ő olyan, mint Hari, s ezt gondolják a szentek is mind. Kedves ő az Úrnak – mesterem lótuszlábát imádom!

yasya prasādād bhagavat-prasādo
yasyāprasādān na gatiḥ kuto 'pi |
dhyāyan stuvaṁs tasya yaśas tri-sandhyaṁ
vande guroḥ śrī-caraṇāravindam ||8||

yasya – akié; prasādāt – kegye folytán; bhagavat-prasādaḥ – az Úr kegye; yasya – akié; aprasādāt – nem-kegyéből, kegyvesztettség folytán, elégedetlensége miatt; na – nincs; gatiḥ – haladás; kutaḥ api – sehogy; dhyāyan – meditáló; stuvan – magasztaló; tasya – övé; yaśaḥ – dicsőség; tri-sandhyam – három napszak-találkozáskor; vande – imádom; guroḥ – mesteré; śrī-caraṇa-aravindam – áldásos lótuszlábát

Kegye folytán (száll ránk) az Úr kegye, ám elégedettsége híján nincs haladás sehogyan sem. Dicsőségén meditálok, s ezt magasztalom hajnalban, délben és este. Mesterem lótuszlábát imádom!

A prasāda jelentése kegy, a második pádában ennek tagadása, a-prasāda: nem-kegy, azaz kegyvesztettség, nemtetszés, a feljebbvaló elégedetlensége. Vajon létezhet-e olyan, hogy valaki elveszti a guru kegyét? Lehet-e a mester vagy Isten kegy nélküli, már-már kegyetlen? Gyakran a „kegye nélkül” kifejezéssel fordítják – a guru kegye nélkül nincs haladás. Így is ugyanez a kérdés vethető fel, a guru kegye nélkül tulajdonképpen a „nála nélkül” megfogalmazással lehetne azonos.

śrīmad-guror aṣṭakam etad uccair
brāhme muhūrte paṭhati prayatnāt |
yas tena vṛndāvana-nātha sākṣāt
sevaiva labhyā januṣo’nta eva ||9||

Aki ezt a mestert magasztaló áldásos nyolcstrófás költeményt brahmá-muhúrta idején kitartóan és fennhangon olvassa, az élete végén közvetlenül Vrndávan urának szolgálatát éri el.

indokolatlan

vyādhasyācaraṇaṁ dhruvasya ca vayo vidyā gajendrasya kā
kubjāyāḥ kim u nāma rūpam adhikaṁ kiṁ tat sudāmno dhanam |
vaṁśaḥ ko vidurasya yādava-pater ugrasya kim pauruṣaṁ
bhaktyā tuṣyati kevalaṁ na ca guṇair bhakti-priyo mādhavaḥ ||

A hentes vajon követte a szabályokat? Mit mondhatnánk Dhruva herceg koráról, vagy Gadzséndra tudásáról?
És Kubdzsá volna a szépségben bővelkedő? Hol van Szudámá vagyona,
Vidura előkelő származása, vagy Ugraszéna, a jaduk ura dicső tettei?
Soha nem a tulajdonságok, egyedül csak a szívbéli odaadás teszi elégedetté Mádhavát!

A Rúpa gószvámí szerkesztette versgyűjteményben, a Padjávalíban a szeretetteljes szolgálatot magasztaló fejezet alaphangulatát Daksinátja e verse adja. Oly sokféle jó- (és persze rossz) tulajdonságot aggattunk magunkra, ám ezek közül egyik sem fontos… egyedül a bhakti, a szeretetteljes szolgálat teszi elégedetté Istent. Nem a szabálykövetés, hiszen a hentest sem a szabálykövetés tette kedvessé az Úrnak. (A történet a világi kötelességek teljesítéséről itt olvasható). Nem a tisztes kor, hiszen Dhruva herceg is csupán kisfiúcska volt, mikor a szívében imádott ura megjelent előtte Garuda hátán. Nem a képzettség vagy műveltség, hiszen az elefántok királya, akit a krokodil megtámadott, sem tanulmányozta a szentírásokat. Hasonlóan, Kansza púpos szolgálója, Kubdzsá nem volt szép, Krsna gyermekkori barátja, a bráhmana Szudámá nem volt jómódú, Vidura egy cselédlány fia volt, s Kansza apját, Ugraszénát fia börtönbe zárta, hogy maga ülhessen helyette a trónra, így nem dicsekedhetett harcoshoz illő nagy tettekkel. Mégis, mindannyian elégedetté tették Mádhavát, s így sok esetben még hiányosságaik is kikerekedtek. A nemeslelkű Kubdzsát Mukunda érintése ragyogó szépséggé változtatta. Örömmel fogadta barátjától a kevéske lapított rizst, és bár Szudámá nem kért semmit, mégis, mire hazaért, palota fogadta őt viskója helyén. Ugraszéna is kiszabadult börtönéből, s később hősiesen védelmezte Mathurá városát Dzsarászandha és Sálva seregei ellen – Krsna ekkor visszavonult az ütközettől, hogy lehetőséget adjon hívei – így Ugraszéna – számára vitézsége bizonyítására.
Talán szóismétlésnek tűnhet, hogy a vers utolsó negyedében a bhakti szó kétszer is szerepel (bhaktyā – bhaktival; bhakti-priyaḥ – bhaktit kedvelő). A magam részéről inkább indoklásnak látom… a Mádhava név gyakori értelmezése: Má-dhava, azaz Laksmí anya férje. A költő most az odaadás úrnőjének Bhaktinak a férjeként (azaz: bhakti-priyaḥ) azonosítja Mádhavát, s ez magyarázza, miért éppen bhakti teheti őt elégedetté.
A versmérték: śārdūlavikrīḍita.

a bölcsek köve

nāma cintāmaṇiḥ kṛṣṇaś-caitanya-rasa-vigrahaḥ |
pūrnaḥ śuddho nitya-mukto’bhinnatvān nāma-nāminoḥ ||

A Szent Név a bölcsek köve. Krsna maga, a testet öltött lelki íz.
Teljes, makulátlan, s örökkön mentes a világi léttől, mert a név és a megnevezett nem különböznek egymástól.

A csintámani olyan mesés drágakő, mely gazdája minden kívánságát teljesíti. A vers ehhez az ékkőhöz hasonlítja a Szent Nevet – minden áldást megad az őt zengőnek. Az alkimisták szerint a bölcsek köve bármely anyagot arannyá változtat, míg a Szent Név az őt zengő rozsdás vas-szívét változtatja olvadt arannyá. A bölcsek köve örök fiatalságot ad a tulajdonosának, a Szent Név imádata – mellékhatásként – a lelki létezés felismerésével is megáld, így a lélek öröklétére ébreszt rá.
A folytatásban ez áll: „A Szent Név … Krsna” (nāma … kṛṣṇaḥ). A megfogalmazás fontos: nem tulajdonos és tulajdon, Krsna és az ő neve, hanem a Szent Név maga Krsna, azaz Krsna a hangok világában a Szent Névként van jelen. A csaitanja szó gyöke a csit (érzékel, felfog, tud, ismer) ige, így a csaitanja jelenthet lelket, mint a tudatost, az érzékelőt, illetve általában tudatosságot. A rasza lehet íz, hangulat, de lényeg, esszencia is, így a csaitanja-rasza vonatkozhat lelki ízekre, vagy lélek (vagy a tudatosság) leglényegére, vagy a tudatosságra és az ízekre együtt. Első megközelítésben tehát a Szent Név a tudatosság leglényege, s a vers folytatását is számba véve: a teljesség (pūrna), a makulátlan tisztaság (śuddha), melyet nem érint az anyagi világ zűrzavara (nitya-mukta, mindig megszabadult), míg a mélyebb értelmezés a lelki ízek megtestesüléseként tekint a Szent Névre. Bhaktivinód Thákur is ezt emeli ki, mikor így énekel A Szent Név dicsősége című dalában: „Krsna szent neve transzcendens csodakő, minden odaadó érzelem kiapadhatatlan forrása, örökre tökéletes, a tiszta rasza megtestesítője.”
Majd a vers mindezen azonosságok okát tárja fel: a név, és megnevezett nem különböznek egymástól. Az anyagvilágban ez nincs így. A dolgokra neveket aggatunk, de a nevek nem hordozzák magukban a megnevezett dolog jellemzőit. A sivatagban hiába kiáltunk: víz!, víz!, szomjúságunk nem csillapszik. A Szent Név azonban isteni, Isten egy megjelenési formája, ezért az anyagvilág sivatagában ha egy bhakta tiszta szívvel így kiált: Krsna! ott maga Krsna jelenik meg. Nem megidézésről, vagy ideparancsolásról van szó, hanem az isteni kegy alászállásáról. Srídhar Mahárádzs így ír erről: „Úgy mondják, Krsna nevének egyszeri kiejtése több bűnt semlegesít, mint amennyit egy ember képes elkövetni. De milyen legyen az az egy név? Oly sokszor elmondjuk Krsna nevének szótagjait anélkül, hogy a szent név igazi eredményét elnyernénk! Micsoda különbség van a szent név hangalakja és valódi tartalma között! A makulátlan szent név teljességgel azonos Krsnával, aki csak saját kegyessége folytán száll alá hozzánk. A makulátlan szent név zengéséhez nem elegendő a nyelv s az ajkak mozgása. Krsna makulátlan szent neve nem az ember ajkán zeng, hanem a szívében csendül fel. Aztán túlnő az ember szívén és eljut egészen Krsna birodalmába. Mikor pedig Krsna alászáll, ő az ember szívén keresztül jelenik meg, s akkor már ő mozgatja ajkunkat és nyelvünket. Ez Krsna tiszta makulátlan neve.” (B.R.Srídhar: Kutatás)
 

a kárpit meghasadt

Már szóltunk a kárpit széthasadásának nagyon fontos szimbolikus jelentőségéről, tudniillik arról, hogy a hit-titkok megszűntek, már nincs szükség közvetítőkre – beavatókra, gurukra, ezoterikus mesterekre, lelki tanácsadókra, csakra-vezetőkre stb. –, hanem a transzcendenciával, az Istennel való kapcsolat mindenkinek a legegyénibb, legzártabb személyes ügye.
A Mester és a tanítványa viszony egyre gyakrabban hatalmi és üzleti kérdéssé változik. Az értékrend is megfordult: a tanítványtól követelnek hűséget, függésben tartják a lelki vezetőtől, megfosztják a szellemi kalandozás, másfajta iskolák megismerésének szabadságától. Holott éppen fordítva: a Mesternek kell hűségesnek lenni tanítványához, meg kell hagyni szellemi-lelki szabadságát, s ha kalandozásából visszatér, szeretettel kell fogadni. Jeromos kommentárjaiban például ez áll:
Az Úr ugyanis Lélek, és ahol az Úr Lelke, ott van a szabadság... (288)

Popper Péter fogalmaz így „Az Írás (Az újszövetség)” című könyvében azzal kapcsolatban, hogy Jézus keresztre feszítésekor a jeruzsálemi templom szentélyének kárpitja meghasadt. Hadd fűzzek soraihoz két megjegyzést!
A korábbi világkorszakokkal szemben kali-kort az emberi képességek csökkenése jellemzi, elsorvad a tisztelet, az együttérzés, a szellemi-lelki tisztaság, az őszinteség, becsületesség… ugyanakkor kiárad az isteni könyörület, a titkok nem maradnak rejtve többé. A tendencia a kali-kor áldása – igen, ilyen is van! –, így nem meglepő, hogy sokféleképp találkozunk vele, például a Padma-puránában.
A purána Bhágavata-máhátmja részében a testet öltött odaadás, Bhakti-déví kérdezi Náradát: miképpen történhetett, hogy Kali megvethette a lábát a Föld oltalmazója, Paríksit király birodalmában – miért engedte meg ezt az uralkodó? S miképpen lehetséges, hogy a legkönyörületesebb Úr is jóváhagyta mindezt? Nárada így felel: „Kali, a lelki gyakorlatok akadályozója attól a naptól fogva jelent meg a Földön, amikor Mukunda, az Istenség Legfelsőbb Személyisége eltávozott (az emberek köréből) és visszatért saját (lelki) birodalmába. Paríksit király világhódító körútja során találkozott (a megszemélyesített) Kalival, s miután az nyomorult ember módjára kegyelemért folyamodott hozzá, a dongóhoz hasonlatos, vagyis a dolgok lényegét felismerő király ekképpen döntött: »Őt nem szabad megölnöm, (mivel) az ember Késava neveinek és dicsőségének zengésével egyedül a Kali korszakában képes megkapni azt a (csodálatos) gyümölcsöt, ami (különben) elérhetetlen az aszkézis és a jóga által.« Paríksit, Visnu védence egyedül emiatt hasznosnak ítélte a különben lényeges tulajdonságokat nélkülöző Kalit, s ezért – boldogságot kívánván biztosítani a jövő korszak szülöttei számára – engedélyt adott neki a maradásra.”
Krsnadász Kavirádzs nem csupán a titkok feltárulkozásáról beszél – Csaitanja Maháprabhuról szóló művében arról ír, hogy Csaitanja Maháprabhu és társai bőkezűen szórják a rajongó szeretetet (préma), mindenkinek, feltétel nélkül:

„Az Úr és társai (a panycsa-tattva) együtt alászállva e világba
feltörik a préma kincsesházának pecsétjét,
elrabolják a rajongó szeretetet, s azt ízlelik.
Ám ahogy kortyolják, szomjúságuk csak fokozódik.
Ezért egyre többet isznak, mámorossá válnak,
megrészegülten táncolnak, sírnak, nevetnek és énekelnek.
Nem fontolgatják, ki méltó s ki nem, alkalmas-e a hely vagy sem,
ha alkalmuk nyílik, mindenkinek, mindenütt a prémát osztogatják.”

(Csaitanja-csaritámrta 1.7.20-23.)

A másik gondolat a mester-tanítvány kapcsolattal foglalkozik. A bevezetőben idézett mondatok látszólagos ellentmondást hordoznak: az első bekezdés szerint nincs szükség közvetítőkre, a második mégis a mester és tanítvány függéséről és/vagy szabadságáról szól… ha nincs szükség közvetítőre, vajon szükség van-e még a mesterre?
A közvetítő olyan pap, olyan beavatott volna, aki kapcsolatban áll Istennel… és rajta, rajtuk kívül senki más… így aki Istennel kapcsolatba szeretne kerülni, közvetítőhöz fordul. Nos, a mester nem ilyen közvetítő.
Hogy világossá váljon szerepe, fontoljuk meg, mi a cél… oly szépen beszél erről Bhaktivinód Thákur!: „Neked magadnak kell kopogtatnod az igazság kimeríthetetlen tárházának ajtaján, azon, amelyből a korábbi bölcsek is merítették a maguk lelki gazdagságát. Eredj az igazság kútfejéhez, ahol egy zarándokot sem ér semminemű csalódás!” Ezt az utat senki sem teheti meg helyettünk… ám a vándorúton nem vagyunk egyedül. Társak vesznek körül, köztük olyanok, akik biztonsággal kiismerik magukat a számunkra még ismeretlen környezetben. Kezüket nyújtják, s átsegítenek a nehézségeken. A mester ilyen segítő: tapasztalt látó ott, ahol csak vaksin botorkálunk.
Persze, tekinthetjük a mestert közvetítőnek is, hiszen egyfelől ismeri azt a Valóságot, amit mi még nem, másfelől ismer bennünket… igen, ebben az értelemben közvetítő, ám ez a szerepe ideiglenes, nem elválaszt, hanem összeköt.
A hűség vagy szellemi kalandozás kérdésével kapcsolatban azt gondolom, a lelki élet legalább három szakaszra tagolható. Az első szakasz a keresés: az ember tapogatózik, válogat, megismerkedik különféle szellemi irányzatokkal, iskolákkal, informálódik, keresi a helyét. A keresgélés iránya horizontális. A második szakasz a kutatás: ez olyan amikor az ember kutat ás… azaz elmélyül. A keresés horizontális, a kutatás vertikális. A keresés informálódás, a kutatás transzformálódás: közvetlen, személyes tapasztalaton alapuló megértés, átalakító felismerések sora. Ha kellően mélyre hatolt, s a kútásás közben vizet is talált – ez a harmadik szakasz –, akkor látja, ízleli, tapasztalja, hogy más kútban is van víz. Kicsit más a zamata, de a tiszta víz mindenhol üdítő.
Az első szakaszban természetes a keresgélés szabadsága, ez ott éppen a folyamat lényege. A másodikban azonban a szellemi kalandozás a kutatás gátjává válna, ezért nem ajánlott. Nem jutunk előrébb, ha a félig kiásott kutat otthagyjuk, és máshol próbálkozunk ásni. Ám a harmadik szakaszban megint csak segít mások vizének megízlelése, a látókört szélesíti.
A tanítványi lét ideje nem az első, a helykereső, hanem a második, az elmélyülő szakasz. Persze segítőkre számíthatunk az első időktől, de az ember legyen megfontolt: akkor szegődjön tanítványnak mestere mellé, ha valóban megtalálta helyét, mesterét. A mester-tanítvány kapcsolatot a beavatás szentesíti, amikor is mindketten fogadalmat tesznek… tulajdonképpen szövetséget kötnek… s ezzel önként korlátozzák saját szabadságukat (*) a közös eredmény elérésének reményében. A tanítvány kész elfogadni a tanítást, a mester pedig odaadó figyelemmel, útmutatással gondosodik a tanítvány lelki fejlődéséről… hogy közösen szolgálják az isteni párt, s hogy a tanítvány (is) eljusson „az igazság kútfejéhez”. A mester-tanítvány kapcsolat persze nem egyenrangú… kicsit olyan, mint a szülő-gyermek kapcsolat: amikor ideje van, a szülő bátorítja gyermekét az önállósodási törekvéseiben, repülni tanítja, hogy valóban szárnyalhasson. Ám az önállóság nem önfejűség, s a tanítvány hűségének forrása nem külső kényszer, hanem szeretete, a hűség e szeretet természetes következménye . (Azon túl persze, hogy az értelmes ember hálás minden tanításért, hiszen tudja: több lesz általa.)
Ugyanakkor mégis helytálló Popper Péter gondolata: e szövetségkötéskor a mester az, aki lát, aki valóban tudja mit vállal, a növendék látása még homályos. Nem kívánatos, bizony mégis előfordul, hogy a tanítvány később úgy érzi, másra van szüksége. Azt gondolom, ilyen helyzetekben Ferenc testvér levele ad útmutatást: menj, ha jobbat tudsz, de ne feledd, bármikor visszajöhetsz, én várlak... csak jöjj Leóm! Nem bontja fel a szövetséget... ám szabadságot és bizalmat ad a növendéknek.

–––––––––––––––––––––––– = o O o = ––––––––––––––––––––––
* nagyon szépen ír erről Sríla Prabhupád, a Bhágavata-purána 1.6.37. versét kommentálva: „…az odaadó szolgálat minden területén a szabadság a fő pillér. Szabadság nélkül nem lehet odaadó szolgálatot végezni. Az Úr kedvéért feladott szabadság nem azt jelenti, hogy a bhakta minden tekintetben függővé válik. Ha átadjuk magunkat az Úrnak a lelki tanítómester átlátszó médiumán keresztül, az élet tökéletes szabadságát nyerjük el.”
Az üdvösség szanszkrt nyelven móksa, ami szó szerint megszabadulást jelent. ↑

PDF

együttérzés

Csaitanja Maháprabhu nagyon kegyes mindenkihez, az isteni könyörület megtestesítőjének tekintik, ám néha szigorúan megfeddi bhaktáit. A teljesség igénye nélkül íme néhány példa:

Kálá Krsnadász – tekintélyes bráhmana család sarja. Ő kísérte Csaitanja Maháprabhut dél-indiai zarándokútján. Egy alkalommal Mallára-dés mellett egy bhattathári (feketemágiában jártas bráhmana) befolyása alá került, aki egy asszony segítségével édesgette magához. Maháprabhu a hajánál fogva visszahozta, de Puriba visszatérve kijelentette, nem kívánja többé társaságát. „Mehet, ahová akar – nem vagyok többé felelős érte” – szólt. A bhakták azonban felkarolták, s őt küldték Navadvípba Maháprabhu visszatérésének hírével.

Mukunda Datta – Csaitanja Maháprabhu osztálytársa és barátja, jeles énekes. Gyakran járt olyan helyekre, ahol Csaitanja, és a bhakti ellenzői beszéltek, Maháprabhu ezért eltiltotta magától. Mukunda nagy bánatában a bhaktákon keresztül tudakozódott, vajon egy nap találkozhat-e majd az Úrral. Maháprabhu ezt üzente: „Mukunda sok millió év múlva kap csak engedélyt arra, hogy láthasson.” Amikor a bhakták ezt Mukundának elmondták, az örömében táncra perdült, s ezt hallván Maháprabhu azonnal visszafogadta.

Kamalákánta Visvásza – Advaita Ácsárja szolgája. Advaita minden kiadásáról tudott, s egyszer titokban levelet küldött Pratáparudra Mahárádzsnak. A levélben kifejtette, hogy Advaita Ácsárja az Istenség Személyisége, ugyanakkor megemlítette, hogy az Ácsárja 300 rúpiás adósságba keveredett, s ezt ő ki szeretné egyenlíteni. A levél Maháprabhu kezébe került, aki így szólt: „Kamalákánta helyesen megállapította, hogy Advaita Ácsárja az Istenség Legfelsőbb Személyisége (ísvara), ugyanakkor nincstelen koldusnak nevezte. Megbüntetem, hogy okulhasson!” – s megparancsolta Góvindának, hogy többé ne engedje Kamalákántát a színe elé.
Kamalákánta, hallván a büntetésről, nagyon elkeseredett, Advaita Ácsárja azonban így vigasztalta: „Nagyon szerencsés vagy, hisz maga a Legfelsőbb Úr szabta ki büntetésed!” Maháprabhuhoz pedig így szólt: „Képtelen vagyok felfogni transzcendentális kedvteléseid! Ilyen nagy kegyet gyakorolsz Kamálákántával! Hozzám sose voltál ilyen könyörületes. Milyen sértést követtem el lótuszlábad ellen?” E szavakat hallva Csaitanja Maháprabhu nagyot nevetett, s elégedetten hívatta Kamalákántát.

Mi e történetek közös tanulsága? Bár Csaitanja a legkönyörületesebb avatár (namó mahá-vadánjája – „hódolat a legnagylelkűbbnek”, szól a hozzá intézett fohász), mégis, van, aki nála is könyörületesebb: a hívei… akik így vagy úgy, de támogatják, segítik bajba jutott társukat.

Jámunácsárja: Csatuh-slókí

A Laksmín keresztül alászálló Srí-szampradája Rámánudzsa előtti egyik neves tanítója Jámunácsárja (Szvámí Álavandára). A Csatur-slókí (Négy strófa) című költeménye Laksmí előtt hódol, aki Jámuna számára több, mint Nárájan hitvese.


kāntaste puruṣottamaḥ phaṇipatiḥ śayyā''sanam vāhanam
vedātmā vihageśvaro yavanikā māyā jaganmohinī |
brahmeśādi-suravrajaḥ sadayitas tvaddāsa-dāsīgaṇaḥ
śrīrityeva ca nāma te bhagavati brūmaḥ kathaṁ tvām vayam ||1||

A Legfőbb Úr a kedvesed, a Kígyó-úr (Sésa) az ágyad, hátasod és hordozód
a testetöltött véda, a Madárkirály (Garuda), fátylad a világot elámító illúzió,
Brahmá, Siva és más istenek párjaikkal a szolgálóid és szolgálóleányaid.
Srí! – ez a neved, úrnőm. Miképpen is szólíthatnánk téged?

Mi jellemzi leginkább Laksmí fenségét? Hogy a Legfőbb Úr a kedvese. Nem csupán férje a Legfőbb Úr, hanem kedvese (kānta). Ananta-sésa a fekhelye, és Garuda, kinek szárnyai véda-himnuszok, a trónusa (āsana) és hordozója (vāhana). Az illúziókeltő energia az ő fátyla, a tizennégy világot uraló félistenek pedig a szolgálói.
A neved fenség, bőség (srī), végtelenül magasztos vagy – mondja Jamunácsárja –, miként is szólíthatnánk hát téged, hiszen szavaink elégtelennek bizonyulnak, meg sem közelíthetnek.

yasyāste mahimānam ātmana iva tvadvallabho'pi prabhuḥ
nālam mātum iyattayā niravadhiṁ nityānukūlam svataḥ |
tām tvām dāsa iti prapanna iti ca stoṣyāmyahaṁ nirbhayaḥ
lokaikeśvari loka-nātha-dayite dānte dayāṁ te vidan ||2||

Dicsőséged – miként a sajátját – még kedves Urad
sem képes felmérni, végtelen kegyelmed oly határtalan!
Szolgád vagyok, meghódoltam. Oltalmad árnyékában magasztallak majd téged,
világok egyedüli istennője, világok urának kedvese, nagylelkű úrnőm! Megismertem kegyed.

Bár az Úrnő kegyét még párja, Nárájan sem képes felmérni, mindannyian megtapasztalhatjuk, csupán e két mondatot kell szívből kimondjuk: „Szolgád vagyok. Meghódoltam előtted.” (a szövegben e két mondat két idézőjelbe tett szó csupán: dāsaḥ, prapannaḥ). Oltalmát elnyerve rettenthetetlenné válunk (a nirbhaya félelemnélkülit, vagy biztonságot jelent).

īṣat tvat-karuṇā nirīkṣaṇa sudhā sandhukṣaṇād rakṣyate
naṣṭaṁ prāk tadalābhatas tribhuvanaṁ sampratyanantodayam |
śreyo na hyaravindalocana-manaḥ-kāntā-prasādādṛte
saṁsṛtyakṣara-vaiṣṇavādhvasu nṛṇāṁ sambhāvyate karhicit ||3||

Kegyed egyetlen cseppje, nektár-pillantásod ösztönzése megoltalmazza
a korábban azt el nem nyert, ezért végromlásnak indult három világot, s azonnal felemeli azt.
A lótuszszemű úr kedvesének kegye nélkül nem vár semmi jó az emberekre
sem a világi lét, sem az üdvösség vaisnava ösvényén.

Laksmí kegye nélkül végromlásra ítéltetett a teljes anyagi mindenség. Ám csupán egyetlen pillantása áldást hoz mindenkire, megoltalmaz, éltet és felemel. Mind a világi lét (saṁsṛti – lélekvándorlás), mind az üdvösség (akṣara) útját járva csakis a Nárájan szívének kedves Laksmí kegye révén érhetünk célt.

śāntānanta-mahāvibhūti paramaṁ yadbrahma rūpaṁ hareḥ
mūrtaṁ brahma tato'pi tatpriyataraṁ rūpaṁ yadatyadbhutam |
yānyanyāni yathāsukhaṁ viharato rūpāṇi sarvāṇi tāni
āhuḥ svair anurūpa-rūpavibhavair gāḍhopagūḍhāni te ||4||

Békesség, határtalanság, végtelen fenség, a legfőbb, a Brahman, Hari végső természete,
a testetöltött transzcendencia, ám kedvesebb őnéki a te csodás alakod!
Minden más megjelenés tetszése szerint módosul,
s mondják, (avatárjainak) formái a te saját, titkos formád követik!

Laksmíhoz közeledők először a szerencse istennőjét látják és imádják. Jámuna e strófában Laksmí titkos alakjához fordul: oly csodás vagy, hogy Hari – aki egyébként tetszése szerint ölt alakot – avatárjai képében téged követ! Ez a versszak az úrnő imádatának távlataira (prayojana) mutat rá, az első két versszak a kapcsolatról (sambandha) szól, Laksmí fenségéről, illetve arról, hogy még Nárájan sem képes ezt felmérni, míg a harmadik versszak témája a követendő út (abhidheya): Laksmí kegyének elnyerése.
A versszak első szava a „békesség” (śānta) megbékéltet, a hat gyengeségből meggyógyítottat jelent. A hat gyengeség (ūrmi): az aggodalom vagy bánat (śoka), illúzió vagy félreértés (moha), öregség (jarā), halál (mṛtyu), éhség (kṣudh) és szomjúság (pipāsa).
A versmérték: śārdūlavikrīḍita: – – – υ υ – υ – υ υ υ – / – – υ – – υ –

PDF
a hanganyag forrása

atha sisja-laksanáni – a tanítvány jellemvonásai

A Hari-bhakti-vilász a tanító jellemzőinek felsorolása után a tanítvány kívánatos tulajdonságait sorolja fel.

mantra-muktāvalyām
śiṣyaḥ śuddhānvayaḥ śrīmān vinītaḥ priya-darśanaḥ |
satya-vāk puṇya-carito’dabhra-dhīr dambha-varjitaḥ ||59||
kāma-krodha-parityāgī bhaktaś ca guru-pādayoḥ |
devatā-pravaṇaḥ kāya-mano-vāgbhir divā-niśam ||60||
nīrujo nirjitāśeṣa-pātakaḥ śraddhyānvitaḥ |
dvija-deva-pitṝṇāṁ ca nityam arcā-parāyaṇaḥ ||61||
yuvā viniyatāśeṣa-karaṇaḥ karuṇālayaḥ |
ity ādi-lakṣaṇair yuktaḥ śiṣyo dīkṣādhikāravān ||62||

A Mantra-muktávalíban:
„A tanítvány igaz követő, dicső, szerény, kellemes megjelenésű,
igazmondó, erényes életű, jóeszű, becsületes (álnokság-nélküli),
mentes a kéjtől és a dühtől, mestere lótuszlábának híve,
testével, elméjével és szavaival éjjel és nappal az (imádott) istenséget szolgálja,
egészséges, győzedelmeskedett a bűn felett, mély hittel rendelkezik,
mindig a bráhmanák, Isten és az ősatyák imádatához vonzódik,
fiatal (vagy erős), önfegyelmezett és együttérző –
ez s a többi jótulajdonsággal rendelkező tanítvány méltó a beavatásra.”

ekādaśa-skandhe ca
amāny amatsaro dakṣo nirmamo dṛḍha-sauhṛdaḥ |
asatvaro’rtha-jijñāsur anasūyur amogha-vāk ||63||

És a (Bhágavata-purána) tizenegyedik énekében:
„Alázatos, irigység nélküli, szorgalmas, állhatatos (mestere iránti) vonzalmában,
háborítatlan, az igazság megismerésében buzgólkodó, jóindulatú és megbízható.” (Bhág. 11.10.6.)

Az óind tradícióban a jelölt beavatásra való jogosultságára háromféleképpen tekintenek. A védai elv szerint már eleve rendelkezik a szükséges jó tulajdonságokkal, amit a beavatás megszentel, megerősít. A tantrikus elv szerint a tanító azt vizsgálja, hogy a jelölt alkalmas-e tulajdonságok megszerzésére, míg a bhaktikus elv szerint a legfontosabb a könyörület, hiszen ez emeli fel a tanítványt, s teszi képessé akár önmaga meghaladására is.

mūkaṁ karoti vācālaṁ paṅguṁ laṅghayate girim |
yat-kṛpā tam ahaṁ vande śrī-guruṁ dīna-tāraṇam ||
A néma beszédes lesz, a béna átkel a hegyen,
az ő kegyéből. Néki hódolok hát, Srí Gurunak, az elesettek megmentőjének!

PDF

a létóceán örvényében

három vers a Mukunda-málá-szótramból:

bhava-jaladhi-gatānāṁ dvandva-vātāhatānāṁ
suta-duhitṛ-kalatra-trāṇa-bhārārditānām |
viṣama-viṣaya-toye majjatām aplavānāṁ
bhavati śaraṇam eko viṣṇu-poto narāṇām ||11||

bhava-jaladhi-gatānām – lét-óceánban lévőké ; dvandva-vāta-āhatānām – kettőségek szelétől ütött (megsebzett); suta-duhitṛ-kalatra-trāṇa-bhāra-arditānām – fiú és leánygyermek, feleség oltalmazásának terhétől gyötörteké; viṣama-viṣaya-toye – durva érzéktárgyak vizében; majjatām – elmerülteké; aplavānām – hajótlanoké; bhavati – van; śaraṇam – oltalom; ekaḥ – egyetlen; viṣṇu-potaḥ – Visnu hajója; narāṇām – embereké

A létóceánban vergődő, a kettősségek szelétől megtépázott,
a fiak, leányok, s feleség oltalmazásának terhe alatt nyögő,
az érzékek óceánjában elmerült csónakjavesztett
emberek egyedüli menedéke Visnu hajója.

bhava-jaladhim agādhaṁ dustaraṁ nistareyaṁ
katham aham iti ceto mā sma gāḥ kātaratvam |
sarasija-dṛśi deve tārakī bhaktir ekā
naraka-bhidi niṣaṇṇā tārayiṣyaty avaśyam ||12||

bhava-jaladhim – a lét-óceánt; agādham – mélységest; dustaram – nehezen átszelhetőt; nistareyam – szelhetném át; katham – hogyan; aham – én; iti – ”; cetaḥ – elme!; mā sma gāḥ kātaratvam – ne menj bánatosságba; sarasija-dṛśi – lótusz-szeműben; deve – Istenben; tārakī – megmentő (átvivő); bhaktiḥ – szeretet; ekā – egy; naraka-bhidi – Naraka elpusztítójában; niṣaṇṇā – elhelyezett; tārayiṣyati – átvisz majd; avaśyam – szükségszerűen

Hogyan is szelhetném át e mély és széles létóceánt? – ne búslakodj, ó, szívem!
Naraka végzete, a lótusz-szemű Isten iránt érzett szereteted megment majd, s bizonnyal a túlpartra visz.

tṛṣṇā-toye madana-pavanoddhūta-mohormi-māle
dārāvarte tanaya-sahaja-grāha-saṅghākule ca |
saṁsārākhye mahati jaladhau majjatāṁ nas tri-dhāman
pādāmbhoje vara-da bhavato bhakti-nāvaṁ prayaccha ||13||

tṛṣṇā-toye – a vágy (szomj) a vizében; madana-pavana – kéj-szél; uddhūta-moha-ūrmi-māle – a kimagasló illúzió a hullámfodrok sora; dāra-āvarte – a feleség az örvény; tanaya-sahaja-grāha-saṅgha-ākule – fiú, s testvér - cápák gyülekezetétől zsúfoltban; ca – és; saṁsāra-ākhye –a szamszárának nevezett; mahati – nagy; jaladhau – óceánban; majjatām – alámerülőké; naḥ – miénk; tri-dhāman – három-hajlékú!; pāda-ambhoje – láb-lótusza iránt; vara-da – áldás-adó!; bhavataḥ – tiéd; bhakti-nāvam – szeretet hajóját; prayaccha – add!

A vágy vizén, hol a kéj-mámor a szél, az illúzió a magasra felcsapó hullám,
a feleség az örvény, a fiak, s testvérek a mélyben hemzsegő cápák –
e szamszárának nevezett hatalmas óceánban elmerülteknek, ó Uram,
minden áldás forrása, küldd el kérlek a lótuszlábad iránti szeretet hajóját!

PDF

mese

Réges-régen egy kis ásramban élt egy idős guru. Egy nap, éppen ékádasí szent napján felkereste őt egy tanítványa, Csaturvidhi dász. Az idős mester éppen reggelizett. Törődött teste nem bírta már a böjtöt, így ékádasí napján is megevett egy csapátit.
– Gyere fiam, ülj mellém, egyél te is! – invitálta Csaturvidhit.
– Óh, Gurudév, ékádasí szent napja van ma, engedelmeddel egész nap böjtölnék, ahogy máskor is.
– Rendben van fiam, kísérjen áldásom, légy továbbra is állhatatos, menj, zengd a szent neveket! – búcsúzott a mester.
Hamarost megérkezett Bhógánanda dász is. Mestere őt is leültette. Bhógánanda bizony nem kérette magát kétszer, letelepedett guruja mellé, és jó étvággyal lakmározni kezdett.
– Milyen könyörületes vagy óh, Gurudév – mondta, – már kopogott a szemem az éhségtől.
– Kedves fiam, máskor figyelj oda jobban a böjt előkészületeire – szólt mosolyogva a mester – tudatosan csökkentsd az étkezésed az ékádasít megelőző napon, és meditálj mindazokon az áldásokon, melyekre a böjt vezet. Vajon megértheted-e az isteni kegy, a praszádam jelentőségét, ha így habzsolod az ételt? Mit gondolsz? E napot inkább szenteld a lelki gyakorlataidnak! – szólt, s kegyesen elbocsájtotta Bhógánandát.
Ekkor Rágamárg dász lépett be az ajtón, s köszöntötte mesterét. Guruja hívására ő is helyet foglalt, és enni kezdett. Azonban alig ért le torkán az első falat, Rágamárg megdermedt. Szemei könnybelábadtak, majd teste megremegett, és elcsukló hangon Krsnát szólongatta. Napokig úgy viselkedett mint egy tébolyult, látszott, hogy nem tudatos arról, mi is történik a világban. A mester elégedett volt Rágamárggal, s ez eljutott Mithjácsára dász fülébe is. Alig várta, hogy elkövetkezzen a következő ékádasí. Már kora hajnalban alaposan bereggelizett, és „Krsna! Krsna!” kiáltásokkal szaladt körbe az udvaron. Aztán csalódottan leült. Nem értette, miért nem tisztelik őt is.


-------------
A történetben szereplő tanítványok a lelki élet gyakorlásának különböző fokait jelenítik meg.
Bhógánanda (az evés, vagy élvezet öröme) dász a kezdő, aki ugyan követi az előírásokat, de nem érti igazán azok lényegét, nem éli meg az elveket, amikről ezek az életszabályok szólnak. Számára a böjt csupán az éhezés, és boldog, ha végre megtömheti a hasát.
Csaturvidhi (négyszabály) dász haladó bhakta, tudatosan él, eligazodik a világban, pontosan tudja, mi helyes, és mi helytelen. Számára a böjt és a praszádam, az isteni kegy magához vétele is komoly lelki gyakorlat. A böjtnap neki ünnep: a még intenzívebb odaszentelődés, a szent név zengésének ünnepe.
Rágamárg (a szeretet útja) dász hasonlóképpen tisztában van az ékádasí jelentőségével. Mestere invitálása azonban mindennél fontosabb számára, emiatt tiszteli meg a praszádamot. S valóban megérinti az isteni kegy, Krsna jelenik meg szemei előtt.
A sorból Mithjácsára (képmutató) dász lóg ki, aki utánozni próbálja Rágamárgot, s imitálja az eksztázis jeleit. Míg a többiekkel elégedett mesterük, vele senki sem törődik.

Jamarádzs a Lélekről tanít

A Katha-upanisad leírja Nacsikétá és a halál ura, Jamarádzs beszélgetését. Nacsikétá kivívja Jamarádzs elégedettségét, aki adományt ígér neki. Ám Nacsikétának nem kell a kincs, nem érdeklik sem a jó utódok sem más áldás, őt egyedül a Lélekről (Átman) szóló tudás teszi elégedetté. Jamarádzs végül enged Nacsikétá kérésének, s belefog a tanításba. Az alábbi néhány vers Jamarádzs tanításának rövid részlete.

āsīno dūraṁ vrajati śayāno yāti sarvataḥ |
kastaṁ madāmadaṁ devaṁ madanyo jñātumarhati || 21 ||

āsīnaḥ – ülő; dūram vrajati – messze megy; śayānaḥ – fekvő; yāti – megy; sarvataḥ – mindenhova; kaḥ – ki?; tam – azt; mada-amadam – mámoros-józant; devam – istent; mad-anyaḥ – rajtam kívül („más mint én”); jñātum – megismerni; arhati – képes;

Ülve messze megy, s fekve jut el mindenhova –
e józan s mámoros Istent ki más ismerhetné?

aśarīraṁ śarīreṣvanavastheṣvavasthitam |
mahāntaṁ vibhumātmānaṁ matvā dhīro na śocati || 22 ||

aśarīram – testnélkülit; śarīreṣu – testekben; anavastheṣu – változékonyakban; avasthitam – lakozót; mahāntam – nagyot, dicsőt; vibhum – nagyot; ātmānam – lelket; matvā – ismerve; dhīraḥ – a bölcs; na śocati – nem bánkódik;

A múlandó testekben lakozó testetlent,
a hatalmas, dicső Lelket ismerve a bölcs nem búsul soha.

nāyamātmā pravacanena labhyo
na medhayā na bahunā śrutena |
yamevaiṣa vṛṇute tena labhyaḥ
tasyaiṣa ātmā vivṛṇute tanūṁ svām || 23 ||

na – nem; ayam – ez; ātmā – lélek; pravacanena – magyarázattal; labhyaḥ – elérhető; na – nem; medhayā – értelemmel; na – nem; bahunā śrutena – sok hallással; yam – akit; eva – bizony; eṣa – ez; vṛṇute – választ (magának); tena – általa; labhyaḥ – elérhető; tasya – övé; eṣa ātmā – ez a lélek; vivṛṇute – felfedi, megmutatja; tanūm – testet; svām – sajátját;

Ez a lélek tudós magyarázatokkal, mérhetetlen értelemmel, de sok-sok hallással sem érhető el.
Csakis az érheti el, akit Ő választ magának, s néki saját formájában mutatkozik.

nāvirato duścaritānnāśānto nāsamāhitaḥ |
nāśāntamānaso vā’pi prajñānenainamāpnuyāt || 24 ||

na avirataḥ – nem fel nem hagyott; duś-caritāt – gonosztettekkel; na aśāntaḥ – nem békétlen; na asamāhitaḥ – nem nem-összpontosított; na aśānta-mānasaḥ – nem békétlen elméjű; vā – vagy; api – bizony; prajñānena – értelemmel; enam – ezt; āpnuyāt – elérheti;

Aki elállt a gonosztól, (érzékei) békések, értelme szilárdan összpontosított,
elméje higgadt, az helyes ismerettel elérheti Őt.

(Kaṭha-upaniṣad 1.2.21-24.)

Túl van Ő az emberi értelem keretein („ülve messze megy, s fekve jut el mindenhova”; „tudós magyarázatokkal, mérhetetlen értelemmel, de sok-sok hallással sem érhető el”) egyszerre a hűvös józanság, és a mámoros boldogság. Mégis megközelíthető, sőt, megmutatja magát igaz valójában szerető híveinek... vajon kiknek? A 23. vers szerint a választottjainak, ám a 24. vers szerint békés érzékű és elméjű, egyhegyű értelemű tisztaszívű ember helyes ismerettel elérheti őt. Mégsincs ellentmondás a két vers között: a 24. vers a szádhanát („módszer”, „eszköz”, a lelki gyakorlatok) írja le, azt a lehetőséget, ami a gyakorló kezében van, a 23. vers pedig az isteni könyörület fontosságára hívja fel a figyelmet: e kegy nem érdemelhető ki, indokolatlan. A helyes ismeret (24. vers) nem a jñāna-yogára utal, hanem a helyes értelemre, felismerésre, miként a Bhagavad-gítában is áll:

ahaṁ sarvasya prabhavo mattaḥ sarvaṁ pravartate |
iti matvā bhajante māṁ budhā bhāva-samanvitāḥ ||

Én vagyok a mindenség eredete, minden belőlem árad. Ezt fölismervén a lét örömétől mámoros bölcsek engem imádnak.

mac-cittā mad-gata-prāṇā bodhayantaḥ parasparam |
kathayantaś ca māṁ nityaṁ tuṣyanti ca ramanti ca ||

Akik mindig reám gondolnak s életüket nékem szentelték, folytonos elégedettséget és örömöt élveznek, amikor fölvilágosítják egymást, s engem dicsőítenek.

teṣāṁ satata-yuktānāṁ bhajatāṁ prīti-pūrvakam |
dadāmi buddhi-yogaṁ taṁ yena mām upayānti te ||

Az örökre nékem szentelődőknek s engem imádóknak megadom azt a szeretettel átfűtött értelmet, amivel eljuthatnak hozzám.

teṣām evānukampārtham aham ajñāna-jaṁ tamaḥ |
nāśayāmyātma-bhāva-stho jñāna-dīpena bhāsvatā ||

Együttérzésből a szívükben lakozom, s a tudás fénylő lámpásával szétoszlatom a tudatlanságból származó sötétséget.

(Bg. 10.8-11.)

PDF