A következő címkéjű bejegyzések mutatása: rasza. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: rasza. Összes bejegyzés megjelenítése

2020. június 13., szombat

Rámánanda-szamvád – a raszák


Csaitanja Maháprabhu tanításában az Istenhez fűződő kapcsolatokat ötféle fő-, és hétféle mellékhangulat jellemzi. Elsődlegesek (pradhāna-rasa) a békesség (śānta), a szolgáló (dāsya), baráti (sakhya), szülői, vagy gyermekszerető (vātsalya), és a szerelem (śṛṅgāra, vagy mādhurya). A másodlagos, vagy mellérendelt hangulatok (gauna-rasa) színesítik az előbbieket, ezek klasszikus kilences lista többi tagja: humor (hāsya), bánat, sajnálat, megrendültség (karuṇa), düh (raudra), hősiesség (vīra), ijedtség (bhayānaka), undor (bībhatsa), csodálat (adbhuta).


Rámánanda Ráj a préma témájának tárgyalásakor az elsődleges raszákat sorolja fel, ám a raszák felsorolását a szolgáló szeretetével kezdi. Nem említi a śānta (békés, kiegyensúlyozott) hangulatot, melynek fő jellemzője a kiegyensúlyozottság, nyugalom, azaz a śama.
A megértés nem lehet teljes e nélkül, így hát vessünk egy pillantást a higgadt, áhítatos śānta-rasára is, a lelki béke jellemezte hangulatra. A śānta szó a śam (lecsillapodik, megnyugszik) igéből képzett befejezett melléknévi igenév: a lecsillapodott, megnyugodott, aki az anyagvilág zavaraival szemben, azok ellenére is békés. A továbbiakban áhítatos imádatként utalunk rá, talán e szókapcsolat fejezi ki legpontosabban a śānta-rasa Isten felé fordulásának jellegét. A Bhakti-raszámrta-szindhu meghatározása szerint:

śamo man-niṣṭhatā buddher iti śrī-bhagavad-vacaḥ |
tan-niṣṭhā durghaṭā buddher etāṁ śānta-ratiṁ vinā ||47||
nāsti yatra sukhaṁ duḥkhaṁ na dveṣo na ca matsaraḥ |
samaḥ sarveṣu bhūteṣu sa śāntaḥ prathito rasaḥ ||48||


(47) „A nyugalom az értelem nékem szentelése” ezek a Magasztos Úr szavai.
E kiegyensúlyozott vonzalom nélkül lehetetlen az értelem néki szentelése.
(48). Kiben nincs sem öröm, sem bánat, sem gyűlölet sem irigység,
ám egyenlő minden lénnyel, az ő hangulata az áhítatos imádat (śānta-rasa).

A hívő hite szilárd (nisthā) Istenben, s mert teljességgel őfeléje fordult, közömbössé vált az anyagvilág dolgai iránt – az anyagi vágyak teljes feladása (tṛṣṇā-tyāga) jellemzi. Történhet bármi, minden nehézség közepette, akár a halál árnyékában is csupán béke lesz szívében, semmi más. Mindegy számára, hogy pokol vagy üdvösség jut osztályrészéül.
Mégsem üres – a hála, kegyelem és oltalom tölti be. A śānta-rasa tiszteletteljes kapcsolat hívő és Isten közt, ugyanakkor ez a tisztelet némi távolságot is eredményez – ám ez a távolság nem hiányolja a meghittséget, természetes velejárója a kapcsolatnak, ezért nem okoz zavart. Áhítatos imádat hangulata jellemzi például a Kumárákat.

A raszákra gondolva ne feledjük, hogy bár a megnevezések a hétköznapi tapasztalatainkban megismert kapcsolatokra utalnak, ám e
hétköznapi tapasztalataink nem azonosak az istenszeretettel, csupán halvány visszfényei annak. Amikor erről kérdik őket, a raszákat megélők helyzete nem különbözik a látótól, aki a születése óta vaknak próbálja elmagyarázni a színek közti különbségeket. Lehetnek támpontjai, beszélhet benyomásokról, ám az élmény maga nem adható át.

prabhu kahe – eho haya āge kaha āra |
rāya kahe – dāsya-prema sarva-sādhya-sāra ||71||


(71) Az Úr szólt: Úgy van! kérlek, mondd tovább!
Rámánanda Ráj így felelt: A szolgáló szeretet – ez a tökéletesség leglényege.

yan-nāma-śruti-mātreṇa pumān bhavati nirmalaḥ |
tasya tīrtha-padaḥ kiṁ vā dāsānām avaśiṣyate ||72||


(72) Csupán nevét hallván az ember makulátlanul tisztává válik,
lába nyomai a szent zarándokhelyek – van-e hát lehetetlen az ő szolgáinak?
(Bhág. 9.5.16.)

Van-e lehetetlen az ő szolgáinak: a versben szó szerint: „vajon mi marad az ő szolgáinak?”, azaz van –e még további teendőjük, vagy olyan, ami elérhetetlen, lehetetlen volna számukra.
A vers a Bhágavata-purána kilencedik énekéből való, Ambarísa és Durvászá történetéből. Bár Durvászá egy vélt sértés miatt meg akarta ölni Ambarís királyt, ám ő továbbra is az ő jólétéért imádkozott. Durvászá a királyt magasztalta e szavakkal, miután felismerte Ambarís nagylelkűségét.

bhavantam evānucaran nirantaraḥ
praśānta-niḥśeṣa-mano-rathāntaraḥ |
kadāham aikāntika-nitya-kiṅkaraḥ
praharṣayiṣyāmi sa-nātha-jīvitam ||73||


(73) A szakadatlanul téged szolgáló
szívének minden vágya teljesen lecsendesül.
Mikor leszek örök szolgád,
s örvendezem majd veled, urammal-éltetőmmel?
(Jámunácsárja: Sztótra-ratna 43.)

Szívének minden vágya: költőien utal a vers a vágyakra: mano-ratha, az elme szekere. A szolgálóra a finom hangulatú anu-caran, azaz „utána járó”, társ, követő szó utal – aki ura mellett, annak nyomaiban jár, azaz ura közvetlen, személyes szolgálója.
A szolga ura oltalmát élvezi, szíve békés, mert együtt örvendezik urával, éltetőjével. A szilárd hit, és az anyagvilággal szembeni közömbösség éppúgy jellemzi őt, mint az áhítatos imádat hangulatában élőt, ám az kapcsolata urával személyes és szoros, elkötelezett az isteni fenség, és a szolgálatnak szentelődés mellett. A szolgáló szeretet jó példája Hanumán.

Az illúzió két jellemzője, hogy az ember magát gondolja a középpontnak, s hogy magáénak véli a dolgokat (ahantā – „énség”, mamatā – „enyémség”). A śānta-rasa teljességgel mentes az illúziótól, így az önteltségtől és a birtoklásérzettől is. A dāsya-rasāban azonban újra felbukkan valamiféle birtoklásérzet: az én uram! A teljes önátadás – én a tiéd vagyok – mellett megjelenik a „te az enyém” tudata is, mely a további raszákban csak fokozódik majd.

prabhu kahe – eho haya kichu āge āra |
rāya kahe – sakhya-prema sarva-sādhya-sāra ||74||


(74) Az Úr szólt: Úgy van! van még ennél több?
Rámánanda Ráj így felelt: A baráti szeretet – ez a tökéletesség leglényege.

itthaṁ satāṁ brahma-sukhānubhūtyā
dāsyaṁ gatānāṁ para-daivatena |
māyāśritānāṁ nara-dārakeṇa
sārdhaṁ vijahruḥ kṛta-puṇya-puñjāḥ ||75||


(75) A szentek brahman-örömének forrásával,
a szolgálatnak szentelődők Legfőbb Istenségével,
s az illúzióban élők ember-gyerekével
játszadoztak együtt ők, kik mögött jámbor tettek sokasága van.
(Bhág. 10.12.11.)

A felidézett vers egészen más hangulatot tár elénk. Krsna gyerekkora barátai körében telik, s Bhágavata-purána e részlete színesen meséli el, miként játszottak Krsna és barátai:

(7) Néhányan fuvolán játszottak, mások bivalyszarv kürtöt fújtak,
volt, aki a méhekkel zümmögött együtt, vagy a kakukk hangját utánozta.
(8) A madarak árnyékát kergették, vagy a hattyúkkal vonultak,
némán figyeltek, akár a darvak, és pávákkal táncoltak.
(9) A majomcsemetéket csalogatták, felkapaszkodtak a fákra,
vagy őket utánozva, velük együtt himbálóztak a levelek közt.
(10) Mások a békákkal ugrándoztak, pancsoltak a vízben,
nevetgéltek a tükörképükön, és feleseltek a visszhangjukkal.

A baráti szeretet hangulatában az áhítat és tisztelet háttérbe szorul, helyét a meghitt, bizalmas légkör veszi át. Ugyanakkor megmaradhat a szolgálatkészség is… miként olyan barátok közt, akik szívesen állnak egymás szolgálatára – kölcsönösen. A korábban említett birtoklásérzet (mamatā) tovább erősödik: a barátok egyenlőnek, azonosnak látják egymást.
Ugyanakkor, e a meghitt légkörbe is utat találhat az isteni fenség (aiśvarya) tudata. Példa erre Ardzsuna: miután a kuruksétrai csatamezőn megpillantotta Krsna univerzális formáját, nyomban imáit felajánlva könyörgött bocsánatért korábbi tiszteletlennek vélhető szavaiért (Bg. 11.41-42.), miközben Vradzsában a pásztorfiúk bármikor fesztelenül játszanak vele. A démonok felett aratott rendkívüli és csodás győzelmek csupán örömujjongást váltanak ki, megkülönböztetett tiszteletet nem, s bár látták rendkívüli hatalmát, a fiúk továbbra is lelkesen mérik össze erejüket Krsnával birkózásban. Sőt, ha győznek, akkor Krsna a vesztesre rótt büntetésként a vállán viszi játszótársát (Bhág. 10.18.-24.).

prabhu kahe – eho uttama āge kaha āra |
rāya kahe – vātsalya-prema sarva-sādhya-sāra ||76||


(76) Az Úr szólt: Ez a legkiválóbb! kérlek, mondd tovább!
Rámánanda Ráj így felelt: A szülői szeretet – ez a tökéletesség leglényege.

A vātsalya szó gyöke a vatsa (borjú, kisgyermek), így a vātsalya a gyermekek, általános értelemben a kicsik, az alárendeltek iránti gyöngéd szeretet. A vātsalya-rasa a gyermek Krsna iránti szeretetet jelenti.

nandaḥ kim akarod brahman śreya evaṁ mahodayam |
yaśodā vā mahā-bhāgā papau yasyāḥ stanaṁ hariḥ ||77||


(77) Ó, bráhmana, vajon milyen emelkedett és áldásos tettet végezhetett Nanda,
vagy a szerencsés Jasódá, kinek tejét Hari itta?
(Bhág. 10.8.46.)

nemaṁ viriñco na bhavo na śrīr apy aṅga-saṁśrayā |
prasādaṁ lebhire gopī yat tat prāpa vimukti-dāt ||78||


(78) Sem Brahmá, sem Siva, s még Laksmí sem, ki pedig mindig az ő mellkasán pihen
nem érhette el ezt a kegyet, amit e gópí kapott a megszabadulás adományozójától!
(Bhág. 10.9.20.)

A fenti két vers Paríksit király és Suka beszélgetéséből való, a kis Krsna megkötözésének történetéből. A szülői szeretet az előbbi hangulatok tulajdonságait magában foglalja. A meghittség tovább fokozódik, és megjelenik két új vonás: a gondoskodás, illetve a dorgálás, büntetés.
Miként a baráti szeretetben, a szülői szeretetben is felbukkanhat a fenség tudata. Mikor Vaszudév és Dévakí kiszabadultak börtönből, s végre találkozhattak Krsnával és Balarámmal, ahelyett, hogy a szokások szerint a gyermekek szüleik lábaihoz borultak volna, a szülők hajtották meg fejüket hódolattal fiaik előtt, felismerve isteni mivoltukat. Hasonlóképp szembesült Krsna csodálatos, isteni mivoltával Jasódá is Vrndávanban, mikor a megevett rögöt keresve belenézett fia szájába, ám ott nem csupán egy kis maszatos földdarabot látott, hanem az egész mindenséget – ő azonban a következő pillanatban már meg is feledkezett a látványról, és keblére szorította kisfiát.

Mert Rámánanda Ráj gondolatsora a hívő és Istene közti hangulatokat fejtegeti, ezért nem beszél róla, de vātsalya, a kicsinyek felé forduló szeretet Isten hívei felé forduló gondoskodása is. Rúpa gószvámí a Padjávalí című antológiában Daksinátja versét idézi Isten szeretetének illusztrálására:

atandrita-camūpati-prahita-hastam asvīkṛta-
praṇīta-maṇi-pādukaṁ kim iti vismṛtāntaḥpuram |
avāhana-pariṣkriyaṁ pataga-rājam ārohataḥ
kari-pravara-bṛṁhite bhagavatas tvarāyai namaḥ ||50||


A figyelmes őrparancsnok kinyújtott kezéből felajánlott
ékköves lábbelit „miért is?” felkiáltással utasítja el, miközben királynőit feledve
dísztelen hátasára, Garudára pattan.
Az elefánttrombitálást meghalló magasztos Úr sietségének ajánlom hódolatom!

Bhaktái hívásának eleget téve oly sietősen pattan a madárkirály (pataga-rāja), Garuda hátára, hogy nincs idő Garuda illő felékesítésére, megfeledkezik királynőiről (az antaḥpura szó szerint belső palotát jelent, a király feleségeinek lakrészét, átvitt értelemben pedig magukat a királynőket), s nem is érti, miért nyújtja felé az őrparancsnok ékkövekkel díszített lábbelijét.
Az elefánttrombitálás utalás Gadzséndra történetére: a bajba jutott és kétségbeesett elefántkirály utolsó erejével egy sietve leszakajtott lótuszvirágot ajánl az Úrnak.

prabhu kahe – eho uttama āge kaha āra |
rāya kahe – kāntā-prema sarva-sādhya-sāra ||79||


(79) Az Úr szólt: Ez a legkiválóbb! kérlek, mondd tovább!
Rámánanda Ráj így felelt: A szerelmes ragaszkodás – ez a tökéletesség leglényege.

nāyaṁ śriyo 'ṅga u nitānta-rateḥ prasādaḥ
svar-yoṣitāṁ nalina-gandha-rucāṁ kuto 'nyāḥ |
rāsotsave 'sya bhuja-daṇḍa-gṛhīta-kaṇṭha-
labdhāśiṣāṁ ya udagād vraja-sundarīṇām ||80||


(80) Ez nem a hőn szeretett, mellkasán pihenő hitves, Srí iránti szívélyesség,
nem is a mennyek hajadonjainak lótusz-illatú szépsége, mit sem szólva másokéról!
A rásza-tánc ünnepén az Ő karjai ölelték nyakukat,
ebben az áldásban részesültek Vradzsa szépségei!
(Bhág. 10.47.60.)

A verset a Vrndávanba látogató Uddhava mondja a gópíkról, a gópíknak.

tāsām āvirabhūc chauriḥ smayamāna-mukhāmbujaḥ |
pītāmbara-dharaḥ sragvī sākṣān manmatha-manmathaḥ ||81||


(81) Megjelent köztük Sauri, lótusz-orcáján mosollyal,
sárga ruháját viselve, virágfüzéresen, Ő maga, kibe a Szerelem szerelmes!
(Bhág. 10.32.2.)

A vers a Bhágavata-purána rásza-táncot leíró részéből való.
Kibe a Szerelem szerelmes: szó szerint: manmatha-manmathaḥ. A man-matha jelentése szívet felkavaró, ez a Szerelemisten, és a szerelem megjelölése is egyben.

A szerelmes ragaszkodás magában foglalja a Krsna iránt mélységes ragaszkodást (kṛṣṇa-niṣṭhā), a szolgálat odaadó, szívbéli voltát (sevā atiśaya), a barátság szabad fesztelenségét (asaṅkoca), és a szülői szeretet gyöngéd gondoskodását, dédelgető cirógatását (lālana), ám mindezek összeadódnak és egészen felfokozódnak a teljes önátadásban.

kṛṣṇa-prāptira upāya bahu-vidha haya |
kṛṣṇa-prāpti-tāratamya bahuta āchaya ||82||
kintu yāṅra yei rasa, sei sarvottama |
taṭa-stha hañā vicārile, āche tara-tama ||83||


(82) Krsna elérésének számos módja létezik,
és Krsna elérésének fokozatai is számosak.
(83) Bár mindenkinek az a legmagasabb rendű, amilyen hangulat (őt fűzi Istenhez),
elfogulatlan szemmel nézve mégis vannak jobbak és még jobbak.

Az istenszeretetben megélt érzelmek tökéletesek, lényegük a szünet nélküli heves boldogság, ahogy Rúpa gószvámí fogalmaz a Bhakti-raszámrta-szindhuban (sāndrānanda-viśeṣātmā, Brsz.1.1.17.). Mert tökéletesek, az adott hangulatban élő nem érez semmilyen hiányosságot, s nem is vágyik másféle hangulat megélésére. Ám mégis beszélhetünk az egyes raszák kapcsán jobbakról és még jobbakról, azok színességének, változatosságának tekintetében. Erről szólnak a következő versek:

yathottaram asau svāda-viśeṣollāsa-mayy api |
ratir vāsanayā svādvī bhāsate kāpi kasyacit ||84||


(84) A különféle ízek öröm-lényege sorban egymás után (fokozódik),
s a vágy révén egyszer csak megjelenik a szeretet (rati) édes íze.
(Rúpa gószvámí: Bhakti-raszámrta-szindhu 2.5.38.)

pūrva-pūrva-rasera guṇa pare pare haya |
dui-tina gaṇane pañca paryanta bāḍaya ||85||
guṇādhikye svādādhikya bāḍe prati-rase |
śānta-dāsya-sakhya-vātsalyera guṇa madhurete vaise ||86||
ākāśādira guṇa yena para-para bhūte |
dui-tina krame bāḍe pañca pṛthivīte ||87||
paripūrṇa-kṛṣṇa-prāpti ei 'premā' haite |
ei premāra vaśa kṛṣṇa - kahe bhāgavate ||88||


(85) A megelőző ízek tulajdonságai jelen vannak a rákövetkezőkben,
kettő, majd három, összeadódva növekszik az ötödikig bezáróan.
(86) A tulajdonságok fokozódásával növekszik a zamat minden hangulatban.
A nyugodt, szolgai, baráti és szülői hangulatok tulajdonságai mind megjelennek a szerelemben.
(87) Miként a tér és a többi elem tulajdonságai megjelennek a rákövetkezőben,
kettőé, háromé, majd a földben együtt mind az öt.

Az öt durva fizikai elem a tér, a levegő, a tűz, a víz, a föld. A tér, ami helyet ad a betöltekezésnek, a levegő e teret mozgással, keveredéssel tölti meg. A tűz, az energia a felfokozott mozgás, míg a víz a kohézió, a föld pedig a szilárd anyag. Az áhítatos imádattól (śānta-rasa) kezdődően hasonlóképpen fokozódnak és szélesednek a raszák jellemzői.

(88) Krsna tökéletes elérése ez a préma.
Ez a préma még Krsnát is irányítása alá vonja – ő maga mondja a Bhágavatamban.

mayi bhaktir hi bhūtānāmv amṛtatvāya kalpate |
diṣṭyā yad āsīn mat-sneho bhavatīnāṁ mad-āpanaḥ ||89||


(89) Az irántam való szeretet minden lényt alkalmassá tesz a halhatatlanságra.
Szerencsére ti az irántam érzett gyöngédségetek révén elértek engem!
(Bhág. 10.82.44.)

kṛṣṇera pratijñā dṛḍha sarva-kāle āche |
ye yaiche bhaje, kṛṣṇa tāre bhaje taiche ||90||


(90) Krsna ígérete határozott, mindenkor:
aki ahogy őt szereti, Krsna akképpen viszonozza néki szeretetét.

A bhaj ige többes jelentésű szó: oszt, imád, tisztel, magasztal, de választ, élvez, kegyel értelemben is állhat. Ezért kétféleképpen is gondolhatunk rá. Egyfelől a rákövetkező Gítá vers értelmében: a bárki, bármilyen módon is – akár elutasítással – fordul Isten felé, ő akképpen osztja ki neki tettei gyümölcsét („Tőle származik minden eredmény, mert ez indokoltabb” – phalam ata upapatteḥ, mondja a Védánta-szútra 3.2.39.). Másfelől pedig a szó szeret értelmében: a szeretetteljes közeledést szeretettel viszonozza. A rajongó szeretettel kapcsolatos gondolatsorba az utóbbi értelmezés illik inkább.

ye yathā māṁ prapadyante tāṁs tathaiva bhajāmy aham |
mama vartmānuvartante manuṣyāḥ pārtha sarvaśaḥ ||91||


(91) Miként hozzám folyamodnak, én éppen úgy viszonzom közeledésüket.
Az én utamon járnak az emberek mind, Pártha!
(Bg. 4.11.)

ei 'premera anurūpa nā pāre bhajite |
ataeva ṛṇī haya - kahe bhāgavate ||92||


(92) E szeretetet illőn nem képes viszonozni,
ezért adóssá válik – ahogy a Bhágavatam is mondja:

na pāraye 'haṁ niravadya-saṁyujāṁ
sva-sādhu-kṛtyaṁ vibudhāyuṣāpi vaḥ |
yā mābhajan durjaya-geha-śṛṅkhalāḥ
saṁvṛścya tad vaḥ pratiyātu sādhunā ||93||


(93) Képtelen vagyok ezt az elmondhatatlanul tökéletes találkozást
kellően megszolgálni nektek, még az istenek élethossza alatt sem!
Engem imádtok, még az elszakíthatatlan családi kötelékeket
is elvágva! Saját jótetteitek erénye legyen hát a viszonzás.
(Bhág. 10.32.22.)

yadyapi kṛṣṇa-saundarya mādhuryera dhurya |
vraja-devīra saṅge tāṅra bāḍaye mādhurya ||94||


(94) Noha Krsna szépsége édességének legfelsőbb foka,
Vradzsa leányai társaságában édessége csak növekszik.

Bár az isteni tulajdonságok sora megszámlálhatatlan, Rúpa gószvámí a Bhakti-raszámrta-szindhuban (2.1.23-44.) felsorolja a hatvannégy legfontosabbat – e tulajdonságok az Isten iránti ragaszkodás megalapozói (ālambana). A tulajdonságok egy részével az élőlények is rendelkezhetnek, nagyobb hányadukkal az avatárok, ám van négy tulajdonság, mely egyedül Krsna sajátja. A felsorolásban a szépség különleges helyet foglal el. A tulajdonságok sora a szépséggel kezdődik: teste elbűvölő szépségű (suramyāṅga), s mint majd látjuk, a felfokozott, páratlan szépséggel zárul. Az utolsó négy, egyedül Krsnára jellemző tulajdonságról az alábbi versek szólnak:

sarvādbhuta-camatkāra-līlā-kallola-vāridhiḥ |
atulya-madhura-prema-maṇḍita-priya-maṇḍalaḥ ||41||
trijagan-mānasākarṣi-muralī-kala-kūjitaḥ |
asamānordhva-rūpa-śrī-vismāpita-carācaraḥ ||42||


(41) Mindenkit ámulatba ejtő csodás kedvtelései hullámával hömpölygő óceán,
páratlan szerelemmel ékesített, szerető társai veszik körbe,
(42) a három világban mindenki szívét felkavaró lágy fuvolamuzsikája,
végül páratlan, mindenek felett álló szépsége és bája, mely ámulatba ejti a mozgó és mozdulatlan lényeket egyaránt.

Csodás kedvtelései, szerető társai, mindenkit megigéző és invitáló fuvolajátéka, és végezetül szépsége. Ami mégsem ugyanaz, mint a tulajdonságok közt az első… szép bárki lehet, ám Krsna maga a testet öltött Szépség, ahogy Rádhá a testet öltött Szeretet.

E négy tulajdonságot együtt jeleníti meg a rásza-tánc:

tatrātiśuśubhe tābhir bhagavān devakī-sutaḥ |
madhye maṇīnāṁ haimānāṁ mahā-marakato yathā ||95||


(95) Általuk tündökölt ott az Úr, Dévakí fia,
akár egy csodás smaragd, az aranyba foglalt ékkövek körében.
(Bhág. 10.33.6.)

A strófa a Bhágavata-purána rásza-táncról szóló fejezetéből való.


A sorozat többi írása itt érhető el: Rámánanda-szamvád

2011. július 16., szombat

Kansza arénájában 2


Mikor Krsna belépett Kansza arénájába, a nézőket különféle érzelmek töltötték el. Rúpa gószvámí Lalita Mádhava című drámájában (4.1.11.) így ír erről:

daityācāryās tadāsye vikṛtim aruṇatāṁ malla-varyāḥ sakhāyo
gaṇḍaunnatyaṁ khaleśāḥ pralayam ṛṣi-gaṇā dhyānam uṣṇāśrum ambā |
romañcaṁ sāṁyugīnāḥ kam api nava-camatkāram antaḥ surendrā
lāsyaṁ dāsāḥ kaṭākṣaṁ yayur asita-dṛśaḥ prekṣya raṅge mukundam ||

A démonok tanítóinak eltorzult az arca, a kiváló birkózók elvörösödtek, a barátai elmosolyodtak, a gonoszok urai kétségbeestek, a bölcsek meditációba mélyedtek, édesanyja forró könnyeket hullatott, a nagy harcosok megborzongtak, a félistenek vezéreit eltöltötte a csodálat, a szolgák táncra perdültek, a sötét szemű szépségek oldalpillantásokat vetettek rá, mikor az arénában megpillantották Mukundát.

A versben azonosítható tíz érzelem: bībhatsa (undor, Kansza családi papjainak eltorzult az arcuk az utálattól, ahogy meglátták az elefántvértől maszatos Krsnát), raudra (düh), hāsya (vidámság), bhayānaka (félelem), śānta (békesség), karuṇa (szánalom), vīra (hősiesség), adbhuta (csodálat), dāsya (szolgálatkészség) és śṛṅgāra (szerelem).
A versforma: sragdharā (virágfüzéres): – – – – υ – – / υ υ υ υ υ υ – / – υ – – υ – –

2011. július 9., szombat

Kansza arénájában


Kansza birkózóversenyt szervezett, s erre Mathurába invitálta Krsnát és Balarámot, hogy aztán orvul megölethesse őket. Terve szerint az aréna bejárata előtt egy hatalmas elefánt, Kuvalajápída várakozott, akinek halálra kellett volna taposnia a fiúkat. Krsna azonban végzett a rárontó elefánttal, s kitépett agyarával a vállán belépett az arénába.


mallānām aśanir nṛṇāṁ nara-varaḥ strīṇāṁ smaro mūrtimān
gopānāṁ sva-jano 'satāṁ kṣiti-bhujāṁ śāstā sva-pitroḥ śiśuḥ |
mṛtyur bhoja-pater virāḍ aviduṣāṁ tattvaṁ paraṁ yogināṁ
vṛṣṇīnāṁ para-devateti vidito raṅgaṁ gataḥ sāgrajaḥ ||

A birkózók számára a mennykő, a férfiaknak a legkiválóbb férfiú, a hölgyeknek a testetöltött szerelemisten,
a pásztoroknak a családtagjuk, a gonosz királyoknak a büntetés, szüleinek a kisfiuk,
Kanszának, a bhódzsák királyának maga a halál, a tudatlanoknak az univerzális forma (más olvasatban: a tudatlanoknak közönséges ember), a jógíknak az Abszolút Igazság,
a vrsniknek az imádott istenség – így látták őt, mikor testvére oldalán belépett az arénába. (Bhág. 10.43.17.)

A vers harmadik pádájában a virāḍ aviduṣām kifejezést kétféleképpen is értelmezik. Az aviduṣām jelentése „tudatlanoké”. Milyennek látják a tudatlanok Krsnát? – virāḍ áll a versben. Srídhar Szvámí e szót az „alkalmatlan, kevésnek tűnő” szinonimákkal magyarázza. Dzsíva gószvámí nyomán a szokásos gaudíja értelmezés szerint a tudatlanok azok, akik úgy látták, az univerzális forma (virāṭ-puruṣa) öltött most anyagi testet.

A vers a tízféle érzelmet illusztrálja, mellyel az aréna közönsége Krsnát látja. Srídhar Szvámí kommentárjában az alábbi verset idézi, mely felsorolja ezen érzelmeket: raudro'dbhutaś ca śṛṅgāro hāsyaṁ vīro dayā tathā | bhayānakaś ca bībhatsaḥ śāntaḥ sa-prema-bhaktikaḥ – „Harag, csodálkozás, szerelem, humor, hősiesség, sajnálat, félelem, irtózat, békesség, és a szerető imádat.” Ellenfelei, a birkózók haraggal tekintettek rá, a férfiközönség csodálta, míg a nőkben szerelem gyúlt iránta. Tehénpásztor barátai csak mosolyogtak, jól ismerték Krsnát, bíztak erejében. A gonosz királyok becstelenségük fenyegető büntetését látták benne, harcra készen megragadták hát fegyvereiket. Nanda, és az idősebb pásztorok a kisgyermeket látták, akit most veszély fenyeget, s ez szánakozással töltötte el őket. Kansza rettegett, hiszen sorban veszítette el legyőzhetetlennek hitt szolgáit. A tudatlanok ajakbiggyesztve nézegették: mit keresnek itt ezek a gyenge kis gyerekek?, míg a jógík az Abszolút Igazságot szemlélve a legfőbb békességet érték el, a Vrsni dinasztia tagjai pedig szerető odaadással imádták őt.
Bhaktivinód Thákur véleménye szerint az alábbiak érzelmek azonosíthatók: a birkózókban a hősiesség, az emberekben általában a csodálat, a nőkben a szerelem, a pásztorfiúkban a baráti hangulat (szakhja-rasza) keveredett a tréfálkozással, a királyokban a harag, a Nanda vezette idősebb pásztorokban a szülői hangulat (vátszalja-rasza) a szánalommal keverten, Kanszának a félelem, a közönséges, világi tudatú emberekben, akik az univerzális forma megtestesüléseként néztek rá a vonakodás, a jógíkban a higgadt szenvedélytelenség (sánta-rasza), míg a vrsnikben a szolgai hangulat (dászja-rasza) ébredt. Így volt Krsnával kapcsolatban egyszerre jelen mind az öt fő, és a hét mellék-rasza.

2011. május 28., szombat

az odaadás gyümölcse


Nimi király imígyen faggatta a bölcs Prabhuddhát: „Miképpen győzheti le az isteni illúziókeltő energiát a durva gondolkodású ember, aki testét hiszi önvalójának s elméjét sem képes fegyelmezni?” Fontos kérdés, és a későbbiekben Prabuddha válaszát részletesen is megvizsgáljuk… most azonban fordítsuk figyelmünket a tanítást megkoronázó két versre (Bhág. 11.3.31-32.):

smarantaḥ smārayantaś ca mitho’ghaugha-haraṁ harim |
bhaktyā sañjātayā bhaktyā bibhraty utpulakāṁ tanum ||31||

smarantaḥ – emlékezők; smārayantaḥ – emlékeztetők; ca – és; mithaḥ – egymást; agha-ogha-haram – a bűn sokaságát eltávolítót; harim – Harit; bhaktyā – odaadással; sañjātayā – keletkezettel; bhaktyā – odaadással; bibhrati – eltölt, táplál, birtokol; utpulakām – izgatottat, örömtelit; tanum – testet

(Így) emlékezve s emlékeztetve egymást az Úr Harira, aki (egy pillanat alatt) tömérdek bűnt old föl,
odaadásuk isteni szeretetbe fordul s az elragadtatott bhaktákat öröm(mámor) járja át.

bhaktyā sañjātayā bhaktyā (odaadással keletkezett szeretettel) : szádhana-bhakti, a lelki gyakorlatok segítenek a megtisztulásban, s így kibontakozhat a rajongó szeretet, a préma-bhakti. A szeretet szeretetet szül.

kvacid rudanty acyuta-cintayā kvacid-
dhasanti nandanti vadanty alaukikāḥ |
nṛtyanti gāyanty anuśīlayanty ajaṁ
bhavanti tūṣṇīṁ param etya nirvṛtāḥ ||32||

kvacit –
olykor; rudanti – zokognak; acyuta-cintayā – Acsjuta-gondolattal; kvacit – olykor; hasanti – nevetnek; nandanti – örvendeznek; vadanti – beszélnek; alaukikāḥ – nem evilágiak, szokatlanok; nṛtyanti – táncolnak; gāyanti – énekelnek; anuśīlayanti – imitálják; a-jam – születetlent; bhavanti – válnak; tūṣṇīm – csöndessé; param – Legfőbbet; etya –elérve; nirvṛtāḥ – örvendezők

Acsjutára gondolva olykor zokognak, máskor
nevetnek, örvendeznek, vagy beszélnek (hozzá), e transzcendentális személyek.
Örömtáncot lejtenek, énekelnek, a megszületetlen (Krsna kedvteléseit) játsszák,
s elcsöndesednek a Legfőbbet elérő elégedett bölcsek.

Visvanáth Csakravartí így magyarázza e verset: „Eltelt ez a nap, s nem értem el Krsnát… vajon mit tegyek? Hova menjek? Kit kérdezzek? Ki segíthet elérni őt?” – erre gondolva zokognak hívei. Máskor kacagnak: „Sötét az éjszaka, Krsna biztosan a pásztorok asszonyainak házához oson, lopni! Az udvar szögletében álló fa árnyékában rejtőzik, mikor egyszer csak meghallja valamelyik idősebb férfi hangját: ki az ott? ki vagy?! S az iszkolni igyekvő Krsnát biztosan észreveszik!” Megint máskor örvendeznek: megpillantják őt (szívükben), s ez transzcendentális boldogságot okoz. Vagy beszélnek hozzá: „Ó, uram, oly sok nap után ma végre elértelek téged!”.
Az alaukikā jelentése a világon felülemelkedett, nem evilági. (A szó ugyanakkor szokatlant is jelent..) A születetlent, Srí Krsnát imitálva Hari kedvteléseit játsszák el: a rásza-tánc idején Krsna eltűnt a gópík szeme elől, kik ekkor reá emlékezve rajongó szeretetükben utánozni kezdték őt, s eljátszották csodás tetteit (Bhágavata-purána 10.30. fejezet).
A versmérték vaṁśasthavila (a bambusznád ürege), félreérthetetlenül Krsna fuvolájára utalva.

Dzsíva gószvámí a Príti-szandharbában (158. fejezet) e két vers kapcsán a raszák jellemzőire utal: „E két vers az Úr iránti szeretet raszáit mutatja be. Hari az érzelmek közvetlen kiváltó oka (ālambana), míg a reá emlékezés fokozza az érzelmeket (uddīpana). Az emlékeztetés a cselekedetekben megjelenő érzelmeket (udbhāsvara), s az érzelmek külső jeleit (anubhāva) mutatja. A test megborzongása az eksztázis nyolcféle jelére utal (sāttvika-bhāva, a nyolc jel a következő: stambha – kábultság; sveda – verítékezés; romañca vagy pulaka – borzongás; svarabhaṅga – a hang elcsuklása; vepathu vagy kampa – remegés; vaivarṇya – sápadtság; aśru – könnyek; pralaya – eszméletvesztés). Az Acsjutáról szóló gondolatokban elmerülés a tovatűnő érzelmekre vonatkozik (vyabhicārin, vagy sañcārin, melyek felbukkannak s eltűnnek, mint az állandó érzelmek óceánján hömpölygő hullámok). Az odaadásból kibontakozó rajongó szeretet pedig az állandósult eksztázis (sthāyī-bhāva). »elcsöndesednek a Legfőbbet elérő elégedett bölcsek« e részlet a raszák kombinációjára utal. A Legfőbb a rasza-lényegű Valóságra vonatkozik. A szeretet jellege szerint ötféle lehet ez a rasza, gjána-bhakti-természetű, bhakti-természetű, baráti, szülői és szerelmes.”

2010. december 1., szerda

a létezés értelme az érzelem


„A létezés értelme az érzelem. Az Isten iránti szerető rajongás gyakorlásához nélkülözhetetlen a lelki boldogság (rasa), a spirituális érzelem (bhāva), valamint a felsőfokú eksztázis (mahābhāva) áldása." (Arany szútrák)

A szanszkrt nyelv mélyértelmű. A bhū (jelentései: van, létezik, válik valamivé, él) igéből képzett főnév, a bhāva jelentései létezés, állapot, helyzet, realitás, továbbá hajlam, érzés, érzelem. Ugyanaz a szó fejezi ki tehát a létezést és az érzelmet, elválaszthatatlanul összekapcsolja e két fogalmat. S valóban, a létezés mindig érzelmes: az élet anyagi módja a földhözragadt érzelmek körül forog, míg a spirituális létezés lényege és értelme, a spirituális, Istenhez fűződő érzelmek kibontakoztatása.

S mi az élet lényege? a rasa. A rasa szintén több jelentésű szó… jelent nedvet (pl. a fák nedvét), általában folyadékot, de ízt, zamatot, érzelmet, vonzalmat, szeretetet, szerelmet, gyönyört, boldogságot, illetve valaminek a lényegét, legjobb részét. S rasa a lelki íz, az Istenhez fűződő szerető kapcsolatok hangulatának neve is.
A Taittiríja-upanisad (2.7.1.) híres megállapítása így többes értelmű: raso vai saḥ | rasaṁ hy evāyaṁ labdhvānandī bhavati – „Ő biz’ a lényeg. Mert ezt a lényeget elnyerve lesz boldog (az ember).” Vagy: „Ő biz’ a lelki íz. Mert ezt az ízt elnyerve lesz boldog (az ember).” Másképp: „Ő biz’ a gyönyör. Mert ezt a lényeget elnyerve lesz boldog (az ember).”

A lelki ízek boldogsága és a spirituális érzelmek a „nagy érzelemben” (mahā-bhāva), a rajongó szeretet legmagasabb fokában tetőznek.

hlādinīra sāra prema prema-sāra bhāva |
bhāvera parama-kāṣṭhā nāma – mahā-bhāva ||
A boldogságot adó isteni energia (hlādinī) lényege a rajongó szeretet (prema), a rajongó szeretet esszenciája az érzelem (bhāva), s az érzelmek végső határának neve: mahābhāva. (Csaitanja-csaritámrta 1.4.68.)

2009. december 15., kedd

érzelmek a művészetben


Csaitanja Maháprabhu tanításaiban kiemelt fontosságot kapnak az istenszeretet különféle hangulatai… érdekelt az a háttér, az a környezet, melyben Maháprabhu és a gószvámík kibontották a raszákról szóló tanítást… hiszen az érzelmek bemutatása fontos eleme az indiai művészeteknek is. Tekintsük át röviden, miként!

Az érzelmek elemzésével elsőként talán Bharata Muni Nātyaśāstra című munkája foglalkozik, igen részletesen mutatja be a kilenc alapvető érzelmet. Az alábbi rövid összefoglaló mégsem ezen, hanem a XIV. század végén élt Viśvanātha Kavirāja könyvén alapul, melynek címe Sāhitya-darpaṇa (A költészet tükre).

Először tisztázzuk az alapfogalmakat!
A rasa szó jelentése nedv (pl. a fák nedve), lé, továbbá íz, zamat; érzés, érzelem; s lényeg, valaminek a veleje. A művészet lényege (rasa) tehát a különféle érzelmek, hangulatok (rasa) visszaadása.
A rasa (íz, hangulat) nem más, mint a bhāva (érzelem) megjelenítője. A bhāva szó a bhū – van, létezik, válik valamivé igéből származik, jelentései létezés, létállapot, helyzet, hajlam, érzés, illetve érzelem. A szó önmagában is jelzi az érzelmek nagy fontosságát, hiszen a bhāva szóban elválaszthatatlan egymástól a létezés, és az érzelem. Az érzelmeket az alábbiak jellemzik:

- vibhāva: a neve az adott érzelmi állapothoz vezető körülményeknek, melyeket további két csoportba sorolnak:

- ālambana („ok”, „alap”): az érzelem közvetlen kiváltó oka
- uddīpana („fellobbantás”, „izgatás”): az érzelmet fokozó körülmények
- anubhāva: az érzelmek külső jelei
A szereplők érzelmeiről e külső jelek árulkodnak a néző (olvasó) számára.

- vyabhicārin: múló érzés, mely az alábbi motívumokkal színezi az adott érzelmet:

(1) nirveda – közömbösség, a világból való kiábrándultság; (2) āvega – aggodalom; (3) dainya – alázat; (4) śrama – kimerültség; (5) mada – mámor, téboly; (6) jaḍatā – apátia; (7) ugratā – kíméletlenség, kegyetlenkedés; (8) moha – zavarodottság, eszméletvesztés; (9) vibodha – ébredés, ráeszmélés; (10) svapna – tunyaság; (11) apasmāra – feledékenység; (12) garva – büszkeség; (13) maraṇa – halál, megsemmisülésérzet; (14) ālasya – erőtlenség; (15) amarṣa – düh, féltékenység, irigység; (16) nidrā – alvás; (17) avahitthā – alakoskodás, képmutatás; (18) autsukya – nyugtalanság, sóvárgás, mohóság; (19) unmāda – tébolyodottság; (20) śaṅkā –kétség; (21) smṛti – emlékezés, felidézés; (22) mati – megértés, ítélőkészség; (23) vyādhi – betegség; (24) trāsa – megrendültség, rettegés; (25) vrīḍā – szégyen, szégyenlősség; (26) harṣa – öröm, ujjongás; (27) asūyā –féltékenység; (28) viṣāda – kiábrándultság, csüggedtség; (29) dhṛti – béketűrés; (30) capalatā – csapongás, állhatatlanság; (31) glāni – hanyatlás, bűntudat; (32) cintā – elmélkedés; (33) tarka – érvelés, vita
- sthāyi-bhāva: a stabil, megállapodott érzelem.

Az alapvető érzelmek a következők:

śṛṅgāra – szerelem

kiváltó oka:
szerelemittas nők, szajhák, feleség, vagy más asszonya
az érzelmet fokozó körülmények: hold, szantálpép, méhzümmögés
külső jelei: szemöldök-táncoltató oldalpillantás
az állandósult érzelem: rati – szerelmes ragaszkodás
színe: sötétkék (śyāma)
istensége: Viṣṇu





hāsya – humorérzék

kiváltó oka:
fintorgó arckifejezés, furcsa beszéd és taglejtés, aminek látványa nevetésre készteti az embert
az érzelmet fokozó körülmények: azt kísérő taglejtés
külső jelei: szem-összehúzódása, mosolygó arc
az állandósult érzelem: hāsa – nevetés
színe: fehér
istensége: Pramatha





karuṇa – bánat, sajnálat, megrendítő érzés

kiváltó oka:
szomorúság (a szeretett elmúlása, s a kedvezőtlen dolgok bekövetkezte miatt)
az érzelmet fokozó körülmények: kínzón hevessé fokozódó állapot
külső jelei: sorsverte földreesett zokogás, sápadtság, sóhajtozás, kábaság, hebegés
az állandósult érzelem: śoka – bánat
színe: galambszürke
istensége: Yama




raudra – düh

kiváltó oka:
az ellenség
az érzelmet fokozó körülmények: az ellenség viselkedése
külső jelei: ököllel lesújtás, szenvedélyes pusztító kifakadás, szemöldökráncolás, fegyver felemelése, vad tekintet, erőszak (szenvedély), hevesség, haj égnek meredése, verítékezés, remegés, téboly. A vérbe borult szem különbözteti meg a harcos hősiességtől
az állandósult érzelem: krodha – harag
színe: vörös
istensége: Rudra



vīra
– hősiesség

kiváltó oka:
a legyőzendő vetélytárs
az érzelmet fokozó körülmények: a vetélytárs viselkedése
külső jelei: mint a raudra-rasza esetében, ám a szem nem vörös, hanem tágranyílt, izzó, mélytűzű
az állandósult érzelem: utsāha – lelkierő, erőfeszítés, határozottság
színe: arany
istensége: Indra




bhayānaka
– ijedtség

kiváltó oka:
ami félelmet kelt
az érzelmet fokozó körülmények: ijesztő viselkedés
külső jelei: sápadtság, elcsukló hangú beszéd, verítékezés, megsemmisülésérzet, lúdbőrzés, remegés, körbetekintgetés
az állandósult érzelem: bhaya – félelem
színe: fekete
istensége: a szellemek




bībhatsa – undor

kiváltó oka:
rothadó hús bűze
az érzelmet fokozó körülmények: húsban tenyésző férgek látványa
külső jelei: köpés, szemek összehúzódása
az állandósult érzelem: jugupsā – gyűlölet, undor
színe: kék
istensége: mahākāla –idő




adbhuta – csodálat

kiváltó oka:
a valóságban megnyilvánuló rendkívüli dolog
az érzelmet fokozó körülmények: annak nagyszerű tulajdonságai
külső jelei: megdermedés, verítékezés, lúdbőrzés, hang elcsuklása, tágra nyílt szemek
az állandósult érzelem: vismaya – csodálkozás
színe: sárga
istensége: a gandharvák




śānta – békesség

kiváltó oka:
Paramátmá, a Felsőlélek
az érzelmet fokozó körülmények: nagy lelkek társasága
külső jelei: lúdbőrzés...
az állandósult érzelem: śama – nyugalom
színe: szépségesen ragyogó fehér
istensége: Nārāyaṇa





A fenti kilenc érzelmet
Viśvanātha Kavirāja egy tizedikkel is kiegészíti, ez a vātsalya – a gyermekszeretet.
kiváltó oka:
a gyermek
az érzelmet fokozó körülmények: a gyermek mozdulatai,
külső jelei: ölelés, fej megérintése, megszagolása, puszi, ellágyuló tekintet, lúdbőrzés, könnybe lábadt szem
az állandósult érzelem: sneha – gyöngédség
színe: a lótuszvirág belsejéhez hasonlatos
istensége: világanya

2009. december 8., kedd

a hajtóerő


Kérdés: Nem értem hogy a szerelmi viszonyban lelki szinten mi a hajtóerő. Az anyagi szerelemben, mint tudjuk a szenvedély vagy kéj. Úgy hallottam, a mádhurja-raszában a tiszta szeretet, az önzetlenség, Krisna öröme motiválja a bhaktát. De akkor mi különbözteti meg a többi raszától, hisz ott is ugyanezek vannak jelen?

Válasz: A tiszta szeretet, az önzetlenség és Krsna öröme mindegyik raszában a hajtóerő... ebben nincs különbség a raszák között.
Ha a Rúpa gószvámí versére gondolunk, akkor láthatjuk, hogy a raszák mindegyike transzcendentális, semmiféle önző motívum nem színezi őket. Az „ádau sraddhá" kezdetű versre gondolok: első a hit (sraddhá), a bizalom az írásokban, a vaisnavákban... aztán a szentek társasága (szádhu-szanga), az odaadó tettek (bhadzsana-krijá, voltaképpen a szádhana-bhakti gyakorlatai), minek következtében minden nemkívánatos, az odaadással összeférhetetlen, azaz anyagi tényezőtől megtisztul a szív (anartha-nivrtti). Így a hit végérvényesen megszilárdul (nisthá), s az ember valóban megízleli (rucsi) a lelki élet ízeit, ami csak fokozza szeretetteljes ragaszkodását (ászakti), s fellobbannak az érzelmek (bháva), ami a rajongó szeretetben (préma) tetőzik. (E témáról itt is olvashatunk)

Raszákról a szilárd hit (nisthá) után beszélhetünk, amikor már a szív megtisztult, addig legfeljebb a raszák visszfényéről, mint valami földöntúli szépségről, ami mágnesként vonzza az embert.(E szilárd hitnek kísérőjelenségeiről így tanít Csaitanja Maháprabhu.)

Csaitanja Maháprabhu és Rámánanda Ráj híres beszélgetésében a szerető odaadás különféle lelki ízeinek bemutatása előtt Rámánanda Ráj két saját versét idézte:

nānopacāra-kṛta-pūjanam ārta-bandhoḥ
premṇaiva bhakta-hṛdayaṁ sukha-vidrutaṁ syāt |
yāvat kṣud asti jaṭhare jaraṭhā pipāsā
tāvat sukhāya bhavato nanu bhakṣya-peye ||

A szenvedők barátjának különféle rítusokkal végzett szerető imádata a bhakta szívét öröm-folyóssá teszi,

miként az éhség a gyomorban, vagy a heves szomjúság is csupán evéssel-ivással csillapul.

kṛṣṇa-bhakti-rasa-bhāvitā matiḥ
krīyatāṁ yadi kuto 'pi labhyate |
tatra laulyam api mūlyam ekalaṁ
janma-koṭi-sukṛtair na labhyate ||


A Krsna-bhakti ízeivel eltöltött értelem
tegye, mit csak tehet.
Annak egyedül csakis a mohóság az ára,
millió születés jótetteivel el nem érhető.

A két vers a szádhana-bhakti két formájára, a törvény szerinti vaidhí-bhaktira, illetve a spontán szeretet útját követő rágánugá-bhaktira vonatkoznak. Ennek gyakorlása folytán a négyféle indítékból (lásd Gítá 7.16.) imádott Isten szolgálatával a kőszív meglágyul. A kínzó hiányérzet megszűnik, az ember pusztán e tettektől elégedetté válik, miként az éhség, vagy a heves szomjúság hiánya is egyszerűen megszűnik a táplálkozással. A második vers pedig a rágánugá-bhaktiról szól… minek nincs más feltétele, nincs más ára, mint a vágy, a mohóság. Az ezt kifejező szanszkrt szó nagyon szemléletes: a laulyam szó a lola – rázkódó, remegő állapotot írja le, itt tehát arról a mohóságról van szó, mikor az ember már remeg a heves vágytól.

Ez a szilárd hitű, ám cseppfolyós szívű, vággyaltelt állapot az, amiben a raszákról szólni lehet.

A fő raszák közül az első a sánta-rasza (békés, nyugodt, kiegyensúlyozott), melynek fő jellemzői:
• szilárd hit Istenben,
• a vágyak feladása (mindenféle anyagi vágy: mindegy, hogy pokol vagy üdvösség-e a hívő osztályrésze)

Ez az alap, mit az összes többi rasza újabb vonásokkal gazdagít.

A dászja-raszában az Isten fenség ismerete és szolgálata adódik e két jellemzőhöz. A sánta-rasza nyugodt elmélkedéséhez, fohászaihoz képest a szolga aktív cselekvő, s egyben mestere gondoskodó oltalmát is közvetlenül élvezi.

Az anyagvilágbéli illúzió gyökerében az énség (ahantá) és enyémség (mamatá) áll: az ember a testével azonosítja magát, és a magáénak érzi a világ bizonyos dolgait. A sánta-raszában megszűnik az illúzió, teljes mértékben hiányzik a mamatá érzése. Ám a dászja raszában ismét megjelenik a mamatá... csakhogy nem a világi lim-lommal, hanem Istennel kapcsolatban: én a mesteremé vagyok, ő pedig az enyém, az én uram. Ez a mamatá-érzet (te az enyém) fokozódik a további raszákban.

A szakhja-raszában az áhítat és tisztelet helyét átveszi az egyenrangú meghitt hangulat, a mamatá kísérőjelensége az egyenlőségérzet lesz.

A vátszalja-raszában fokozódik a mamatá... új vonásként megjelenik a gondoskodás, valamint a dorgálás és büntetés is.

Míg végül a mádhurja-raszában a szenvedély az eksztázisig fokozódik (a szülői gondoskodás is teljes önfeladást jelent, de éppen a gondoskodás igénye miatt mindig józanabb), s felfokozottá válnak olyan kísérőjelenségek, amik a többi raszában kevésbé jellemzők, pl. a féltékenységből fakadó harag.

Tehát nem a hajtóerő különbözteti meg az egyes raszákat egymástól, hanem az egyes kapcsolatokból fakadó érzelmek sokszínűsége... ráadásul a szerelmes egyszerre szolgál, barát, és gondoskodó, így az a többi fő rasza is legfontosabb jellemzőit is magában foglalja.

2009. november 10., kedd

oltalomkereső fohász


Srídhar Mahárádzs így keres oltalmat Rádhikánál:


yadamiya mahimā śrībhāgavatyām kathāyāṁ
prati-padam-anubhūtām-apy-alabdhābhideya |
tad akhila-rasa-mūrteḥ śyāma-līlāvalambaṁ
madhura-rasadhi-rādhā-pāda-padmaṁ prapadye ||

yadamiya –
akié; mahimā – dicsőség; śrī-bhāgavatyām kathāyām – a Bhágavata-történetben; prati-padam – minden versben, mindenhol; anubhūtām – megízleltet, megértettet; api – bizony; a-labdha – meg nem szerzett; abhideya – név, „megnevezendő”, (a szó betű szerinti jelentése); tad-akhila-rasa-mūrteḥ – ama teljes rasza-megtestesülésé; śyāma-līlā-avalambam – Sjáma kedvteléseit megtámasztónál; madhura-rasa-dhi – mézédes (szerelmes) rasza tárháza; rādhā-pāda-padmam – Rádhá láb-lótuszánál; prapadye – oltalmat keresek

Az ő dicsőségét hirdetik Srímad Bhágavatam történetei
minden versben, ám néven mégsem nevezik őt.
A lelki ízek teljességét megtestesítő Sjáma kedvteléseinek hajlékához,
a szerelmes hangulatok forrásához, Rádhá lótuszlábához folyamodom oltalomért.

A Bhágavata-purána bár nem említi Rádhá nevét, mégis, híven szól Rádhá és Krsna szerelméről, sőt, az értő és figyelmes olvasó akár minden versben Rádháról olvashat e műben (miképpen már a mangalácsaranában is). A vers Krsnát Rúpa gószvámí nyomán (akhila-rasāmṛta-mūrtiḥ, Bhakti-rasāmṛta-sindhu 1.1.1.) a lelki ízek teljessége megtestesülésének (akhila-rasa-mūrti) nevezi.
A versmérték: mālinī (megkoszorúzott, virágfüzérrel övezett) υ υ υ υ υ υ – – / – υ – – υ – –
Nem véletlenül, hiszen a Bhramara-gítá is ilyen verselésű.

2009. október 12., hétfő

rasza-dzsigjászá


Mindannyian a tiszta boldogságra, örömre (rasza, ánanda) vágyunk, ezt kutatjuk mindahányan. S úgy mondják, ez az öröm a megtestesült Öröm szolgálatában lelhető meg. A rasza személy, Ő a megtestesült nektári boldogság (akhila raszámrta múrtih, Bhakti-raszámrta-szindhu 1.1.1.). Mindenki a raszát kutatja, ez a legeslegfőbb dolog. Mi, emberek szubjektíve létezünk, s hasonlóképpen a megtestesült raszának is megvan a maga hiperszubjektív léte. Ő egy személy, a megtestesült boldogság, maga Krsna. A rasza nem más, mint Krsna. S boldogság nem is lehet másutt, mint a Legfőbb Létezőben. A különféle raszák végső forrása mind Krsna. Nekünk pedig természetünkből adódóan Krsnát kell kutatnunk (krsnánuszandhánam, „Krsna kutatása”). Ez a lélek egészséges helyzete – Krsna kutatása.
A Védánta-szútra arra hív föl, hogy kutassuk Brahmant, a világ végső okát (athátó brahma-dzsigjászá), másutt ugyanerre hívják fel a figyelmünket: ahonnan minden élőlény származik, ami fönntartja őket s amibe végül visszatérnek, az Brahman, azt kell kutatni. Honnét származik a mindenség? Mi tartja fenn? S hová kerülünk halálunk után? Ez Brahman, mindennek az alapja. Tudakozódj a mindent felölelő elsődleges ok felől! Ez a legnagyobb a világon (brhatama), a mindent felölelő.
Csakhogy Maháprabhu másfajta tudakozódást ajánlott. A Bhágavata-purána a Brahman-kutatás helyett a Krsna utáni kutatást ajánlotta. Brahman kutatása meddő és száraz dolog. Ez még csak agytorna, érvelési zsonglőrködés. Hagyd ezt magad mögött! Keresd inkább Krsnát, hiszen a szíved erre szomjúhozik! Csillapítsd szíved szomjúságát! Krsna kutatása egyben a rasza kutatása is, hiszen Ő a megtestesült boldogság (raszó vai szah – „bizony, ő a rasza” Taitt.up. 2.7.1.). A ráció eredményei nem kielégítőek. A tudás nem csillapítja az ember szomját. A rasza, ánanda azonban egészen más természetű. Brahman kutatása helyett keresd inkább Krsnát! Hol van Krsna? Ez legyen a jelmondatunk.
(Bhakti Raksak Srídhar Mahárádzs)