Vallabha: Az ifjak oktatása

bāla-bodhaḥ

Vallabha ácsárja már fiatalon jeles tudósnak számított. Mondják, hogy az alábbi költeményt első zarándokútja során írta 1494-ben, tizenöt éves korában. Később aztán a Ṣodaśa-grantha (Tizenhat kötet) című gyűjtemény második darabjává vált. Különféle darsanokat és imádatokat foglalja egységes rendbe: az elérendő cél, és a célokhoz vezető módszerek mentén csoportosítva őket. 

natvā hariṁ sadānandaṁ sarva-siddhānta-saṅgraham |
bāla-prabodhanārthāya vadāmi suviniścitam ||1||

Hari, az örök boldogság előtt meghajolva minden tan összefoglalását
fejtem most ki, az ifjak oktatása kedvéért.

A bāla szó szerint gyermeket, átvitt értelemben minden ifjúra vonatkozhat, így szövegünkben a tanban járatlanokat is jelentheti. a prabodhana tudomásra hozást, de felébresztést is jelent, a költemény címe így lehet ifjak oktatása, vagy a lelki életben járatlanok eszméletre térítése is.

dharmārtha-kāma-mokṣākhyāś catvāro 'rthā manīṣīṇām |
jīveśvara-vicāreṇa dvidhā te hi vicāritāḥ ||2||

Az emberi élet céljai az erény, a gyarapodás, a vágyak (betöltése) és a megszabadulás.
Önmagára, vagy Istenre (irányul) – ennek figyelembevételével oszthatók (e célok) két csoportba.

A jīva jelentése élő, ezt fordítottam önmagaként. Az erény (dharma), a gyarapodás (artha), a vágyak betöltése (kāma) az embert önmagát középpontba helyező életcélok, míg a megszabadulás (mokṣa), az üdvösség – Vallabha álláspontja szerint – más természetű, Istenre fókuszáló. Vallabha nem mondja ki egyértelműen milyen természetű a jīva – īśvara felosztás, ezt az olvasóra bízza. Ezért gondolhatunk például arra is, hogy az ember, vagy Isten segítségével elérhető célokról van szó.

alaukikās tu vedoktāḥ sādhya-sādhana-saṁyutāḥ |
laukikā ṛṣibhiḥ proktās tathaiveśvara-śikṣayā ||3||

A nem evilági célokról a védák szólnak, (kifejtve) az elérendő célt és a hozzá vezető utakat,
míg a világi célokról a bölcsek beszélnek, ahogy az Úr tanította nekik.

Az életcélok kétféle csoportját a vers a laukika, és a-laukika szóval írja le. A laukika melléknév a loka (világ) főnévből képzett melléknév: világi, közönséges, vagy profán, a szenttel szemben. Az elérendő cél: sādhya („beteljesítendő”, „elvégzendő”), a hozzá vezető út: sādhana („befejezés”, „módszer”).

laukikāṁs tu pravakṣyāmi vedād ādyā yataḥ sthitāḥ |
dharma-śāstrāṇi nītiś ca kāma-śāstrāṇi ca kramāt ||4||
tri-varga-sādhakānīti na tan-nirṇaya ucyate |

A védát megelőzően a világi (célokat csupán) megemlítem, hiszen (azokat)
a dharma-sásztrák, a káma-sásztrák és (a többiek) sorban kifejtik –
a három (világi) cél elérésének módját és azok vizsgálatát most nem tárgyaljuk (részletesen).
Az erényt a dharma-sásztra, a többi életcélt a többi, bölcsek által összeállított tanítás fejti ki.

mokṣe catvāri śāstrāni laukike parataḥ svataḥ ||5||
dvidhā dve dve svatas tatra sāṁkhya-yogau prakīrtitau |
tyāgātyāga-vibhāgena sāṁkhye tyāgaḥ prakīrtitaḥ ||6||

A megszabadulást négy tan (célozza), ezek természetesen jelentősebbek a világiaknál,
ezek két csoportra oszthatók. Kettő – a szánkhja és a jóga – önerőből (éri el a megszabadulást),
és a lemondás, és nem lemondás mentén oszthatók fel. A lemondást a szánkhja hirdeti.

Lemondásként a tyāga szót fordítottam. A szó gyöke a tyaj, jelentése elhagy, elenged, felad, lemond… így mondhatnánk akár elengedésnek, tudatos elengedésnek is. A sāṅkhya („számlálás”, „számbavétel”) világos különbséget tesz anyag, és nem-anyag közt, hogy aztán tudatosan eltávolodjon az anyagtól. A magyar nyelvben a lemondás szót többféle értelemben használjuk: a király lemondott a trónjáról, lemondott a jutalomról, benyújtotta a lemondását (mert vállalhatatlannak tartotta a körülményeket), lemondott az italról. Lemondásként tekintünk a magasabb cél érdekében tett áldozatvállalásra, de lemondónak nevezzük a csüggedt, beletörődő hangulatot, és az abban fogant viselkedést is. A tyāga nem enervált vagy reményvesztett, hanem tudatos elkülönülés.
A yoga („egyesítés”) a bensőnkben lakozó istenivel köt össze – így elsősorban nem az eltávolodás, nem a tyāga határozza meg, hanem odakapcsolás: a jóga gyakorlatai a mindennapos életmód, a test, az életerő uralása mind azért van, hogy a csapongó (örvénylő ¬– vṛtti) tudatát megfegyelmezve a gyakorló az isteni felé fordulhasson.
A Bhagavad-gítá 18.2. verse szerint a tyāga a tettek eredményéről, gyümölcséről való lemondás (sarva-karma-phala-tyāgaṁ prāhus tyāgam)

ahantā-mamatā-nāśe sarvathā nirahaṅkṛtau |
svarūpa-stho yadā jīvaḥ kṛtārthaḥ sa nigadyate ||7||

(E két iskolában) az „én és enyém” (központú világlátás) elenyészésével teljes önzetlenséget elérve
az eredeti helyzetében megállapodott embert tekintik célbaérkezettnek.

Én és enyém: ahantā-mamatā szó szerint énség és enyémség: abban a tudatban való élet, hogy én vagyok a világ közepe, és a dolgok hozzám tartoznak. Patanydzsali a Jóga-szútrákban így határozza meg a jógát:
yogaś citta-vṛtti-nirodhaḥ ||2|| tadā draṣṭuḥ svarūpe'vasthānam ||3|| vṛttisārūpyam itaratra ||4||
2. A jóga az elme-kerengések elnyomása. 3. Akkor a Szemlélő eredeti helyzetében állapodik meg. 4. Másként a kerengéssel azonosul.

Kapila sāṅkhya rendszerében meghatározott cél a szenvedések megszüntetése, ahogy a Szánkhja-szútra írja:
atha trividha-duḥkhātyanta-nivṛttiḥ atyanta-puruṣārthaḥ ||1||
A háromféle szenvedés teljes megszüntetése az (emberi) élet legfőbb célja.

tad-arthaṁ prakriyā kācit purāṇe 'pi nirūpitā |
ṛṣibhir bahudhā proktā phalam ekam abāhyataḥ ||8||

E cél elérésének módjait a Puránák is taglalják,
és a bölcsek is sokféleképp beszélnek róla – ám (a felkínált) eredmény ugyanaz.

Az eredmény ugyanaz: a móksa, a megszabadulás a világi lét körforgásából.

atyāge yoga-mārgo hi tyāgo 'pi manasaiva hi |
yamādayas tu kartavyāḥ siddhe yoge kṛtārthatā ||9||

A jóga ösvénye nem (külső) lemondás, mert ott a lemondás az elmében (valósul meg).
A tiltásokkal kezdődő (nyolc lépcső) gyakorlandó, hogy sikert érjen el (a gyakorló).

A tiltásokkal kezdődő (nyolc lépcső) a jóga nyolc foka: 1. tiltások (yama), 2. előírások (niyama), 3. ülőtartás (āsana) – a test feletti uralom, 4. a légzés megfegyelmezése (prāṇāyama) – a finom fizikai test feletti uralom, 5. visszavonás (pratyāhāra) – az érzékek visszavonása a külvilágból, belső figyelem, 6. koncentráció (dhāraṇā) – a tudat fixálása, 7. meditáció (dhyāna), 8. átlényegülés (samādhi) – a teljes egyhegyűség állapota.

Összefoglalva: Vallabha – a védák nyomán – beszélt az emberi élet négy céljáról, melyeket két csoportba sorol: az ember felé irányuló (vagy világi: dharma, artha, káma), és Isten felé forduló: móksa. A világi célokat tárgyalják a megfelelő sásztrák, míg a móksát négy tan irányozza: kettő önerőből éri el a móksát – a lemondást hirdető szánkhja, és az odafordulást megélő jóga –, míg kettő oltalomkereséssel: Siva illetve Visnu imádatával. A folytatásban az oltalomkeresésről lesz szó:

parāśrayeṇa mokṣas tu dvidhā so 'pi nirūpyate |
brahmā brāhmaṇatāṁ yātas tad-rūpeṇa susevyate ||10||

Az oltalomkereséssel (elnyert) megszabadulás is kétféle lehet.
Brahmát a bráhmanaság elérése érdekében imádják.

A parāśraya (para-āśraya) szokásosan mástól függést, vagy alárendeltséget jelent. Az āśraya alapra, támpontra és menedékre is utalhat, így parāśraya a másnál, vagy a legfelsőbbnél való oltalomkeresést is jelenthet – ami központi fogalom Vallabha számára. A következő versből látjuk majd: a „kétféle” a Sivánál illetve Visnunál való oltalomkeresésre vonatkozik.

te sarvārthā na cādyena śāstraṁ kiṁcid udīritam |
ataḥ śivaś ca viṣṇuś ca jagato hitakārakau ||11||

Az életcélok (elérése) nem az első (teremtmény, Brahmá) által (következik be), rajta keresztül a védák nyilvánultak meg.
Ennélfogva Siva és Visnu a világ jótevői.

Brahmá az első teremtmény, a négy véda az ő négy szájából nyilvánul meg. Az ő imádata közelebb visz a védák megértéséhez.

vastunaḥ sthiti-saṁhārau kāryau śāstra-pravartakau |
brahmaiva tādṛśaṁ yasmāt sarvātmaka-tayoditau ||12||

(Ők) a dolgok megmaradásának és visszavonásnak bevégzői, az (idevágó) szentírások ösztönzői,
olyanok ők, mint Brahman, ezért mindenek oltalmazójaként tisztelik őket.

nirdoṣa-pūrṇa-guṇatā tat-tac-chāstre tayoḥ kṛtā |
bhoga-mokṣa-phale dātuṁ śaktau dvāv api yady api ||13||
bhogaḥ śivena mokṣas tu viṣṇuneti viniścayaḥ |

Hibátlan, jótulajdonságokkal teljes – így magasztalják őket az általuk inspirált írások.
Noha mindketten képesek az élvezet és a megszabadulás gyümölcsét is megadni,
az élvezet (inkább) Siva, a megszabadulás (pedig inkább) Visnu által érhető el, ez kétségtelen.

élvezet: a bhoga a bhuj (eszik, használ, élvez) igéből leírt cselekvés megnevezése: evés, használás, élvezés… átvitt értelemben haszon, előny, élvezet. A következő szakasz világi példán mutatja be az Úrtól kapott adományok természetét:

loke 'pi yat prabhur bhuṅkte tan na yacchati karhicit ||14||
ati-priyāya tad api dīyate kvacid eva hi |
nityatārtha-pradānena tadīyatvaṁ tad-āśrayaḥ ||15||
pratyekaṁ sādhanaś caitad dvitīyārthe mahāñ chramaḥ |

Miként a világban is: amit az úr élvez (és használ), azt nem ajándékozza el bármikor,
csak a számára nagyon kedvesnek ad belőle olykor-olykor.
(Visnu és Siva) az örökkévalóság és a gyarapodás adományával (ajándékozzák meg) a náluk oltalmat keresőket,
és mindegyik (elérésének) megvan a maga útja-módja, (míg) a másikért (túl) nagy erőfeszítést (kell tenni).

Siva legnagyobb kincse a megszabadulás, míg Visnué Laksmí (a szerencse istennőjének) társasága – éppen ezért ne ezt, hanem a másik kincset – Sivától a világiakat, Visnutól pedig az üdvösséget – kérje az őket imádó.
Hadd jegyezzük meg, hogy Vallabha megközelítése egyedi: az általános felfogás szerint minden adománynak megvan a maga ura, amivel megajándékozza a hozzá fordulókat.
Útja-módja: a szanszkrt terminológia sādhana – beteljesedés, módszer, valaminek az elvégzési módja. A lelki életben ez a lelki gyakorlatokat jelenti.

jīvāḥ svabhāvato duṣṭā doṣābhāvāya sarvadā ||16||
śravaṇādi tataḥ premnā sarvaṁ kāryaṁ hi siddhyati |
mokṣas tu sulabho viṣṇor bhogaś ca śivatas tathā ||17||

Az élőlények természetüknél fogva romlottak, s hogy hibáikat leküzdjék,
végezzék mindig az (állhatatos) hallást és a többi (lelki) gyakorlatot szeretettel, hogy elérjék (a végső célt):
Visnu megszabadulása, vagy Siva élvezete így könnyen elnyerhető.

samarpaṇenātmano hi tadīyatvaṁ bhaved dhruvam |
atadīyatayā cāpi kevalaś cet samāśritaḥ ||18||
tad-āśraya-tadīyatva-buddhyai kiṁcit samācaret |
sva-dharmam anutiṣṭhan vai bhāra-dvaiguṇyam anyathā ||19||

Mert önátadással az (imádott Úr) sajátjai (közé kerül az ember) bizonyosan,
Ha az őhozzá tartozás állapota (még nem jött létre), az ember mindenével keresse (az Úr) menedékét.
Az őhozzá tartozás tudatával keresse (az Úr) oltalmát, és végezze (lelki gyakorlatait),
hogy megszilárduljék a szva-dharmában. Másként kettős lesz terhe.

Vallabha nem magyarázza külön a sva-dharma fogalmát: az isteni rendben a saját helyünk megtalálása. Ez jelenti a mindennapi életben való helytállást éppúgy, mint a lelkiekben való gyarapodást. Ha kettéválasztjuk e kettőt, kettős terhet cipelünk, ezért inkább társítsuk őket: éljünk a világban az Úr oltalmát keresve.

ity evaṁ kathitaṁ sarvaṁ naitaj jñāne bhramaḥ punaḥ ||20||

Ekképpen kifejtettünk mindent – nem lesz több félreértés ezzel kapcsolatban.

Parásara Bhattárja – Tanítás nyolc versben

Parāśara Bhaṭṭārya: Aṣṭaślokī

śrī parāśarabhattāryaḥ
śrīrangeśa-purohitaḥ |
śrīvatsānka-sutaḥ śrīmān
śreyase me’stu bhūyas ||

Srí Parásar Bhattárja,
Srírangam urának papja és legfőbb jóakarója,
Srívatszánka nemes fia
szórja rám bőkezű áldását!

Parāśara Bhaṭṭārya a 12. században élt, a Srí szampradája egyik kiváló tudósa, Rámánudzsa ácsárja unokatanítványa, aki Srírangam templomának vezető papja is volt. Édesapja, Srívatszánka Rámánudzsa egyik vezető tanítványa, s édesanyja, Ándál is az írások és a tan kiváló ismerője. Nevét Rámánudzsa ácsárjától kapta.
Parāśara egy legendás ṛṣi neve (a név szokásos etimológiája: parā-śara – vissza-ölő, azaz a halált megfordító, holtakat feltámasztó), a Viṣṇu-purāṇa szerzője, a Bhaṭṭārya szó pedig a tudós bráhmanáknak kijáró tisztelgő cím.

Parāśara Bhaṭṭārya e költeménye a Srí szampradája három nagy mantráját magyarázza. E mantrák – kettő közülük bizonnyal – bizalmas természetű, hagyományosan a mester súgja a beavatáskor a jelölt fülébe, s bár beszélnek, tanítanak róla, ám többnyire csak körülírva említik – hogy ne felolvasás közben avassa be akaratlanul a felolvasó a hallgatót. Az ok nem a titkolózás, hanem a mantra különösen nagy becsben tartása.
A három mantra közül az első a mūla-mantra. A mūla szó gyökeret jelent, valami alapját, forrását, kiindulópontját. Mūla-mantra, mert ez a mantra az imádat alapja – mondja az egyik megközelítés. A mantra mūla, mert a mindenség eredetéről, s az élőlény eredeti természetéről, legbensőbb valójáról szól – így a másik magyarázat. A Nárájan-upanisad ekképpen említi, írja körül a nyolcszótagú múla-mantrát:

Óm! először ezt kell mondani, majd utána: „namah”,
s aztán: „Nárájanája”. Óm, ez egy szótag (vagy: az egy-szótag),
a „namah” két szótag, s a „Nárájanája” öt szótag.
Bizony, ez Nárájan nyolc szótagos mantrája.

Az olvasó feladatát megkönnyítve, pusztán az egyértelműség kedvéért közöljük a mantra szövegét (a hagyományt tisztelve a cikk szövegének hangos felolvasásakor a szanszkrt mantrát kivételesen hagyjuk el):

oṁ namo nārāyaṇāya
ÓM! Hódolat Nárájannak!

Ám a mantra jóval több, mint szavainak egyszerű fordítása – Parāśara Bhaṭṭārya költeményének első fele éppen erre világít majd rá.

A költemény rákövetkező két strófája a dvaya-mantra értelmezésében segíti az olvasót:

śrīman-nārāyaṇa-caraṇau śaranaṁ prapadye ||
śrīmate nārāyaṇāya namaḥ ||

Srímat Nárájan lábainak menedékét keresem.
Srímat Nárájannak hódolat!

A költemény utolsó két strófája pedig a carama-śloka (végső vers) magyarázata. Ez is titok – majd látjuk –, ám másként, mint az előző két mantra.

Az első négy strófa tehát a nyolcszótagú mantrát értelmezi. Először a mantra szavainak mögöttes értelmére világít rá, majd a gyakorló elé tornyosuló akadályok legyőzésére tanít. Az első szóval, az oṁ-mal kapcsolatban így szól:

a-kārārtho viṣṇur jagad-udaya-rakṣā-pralaya-kṛt
ma-kārārtho jīvas tad-upakaraṇaṁ vaiṣṇavam idam |
u-kāro’nanyārhaṁ niyamayati saṁbandham-anayoḥ
trayī sāras tryātmā praṇava imam artham samadiśat ||1||

versmérték: śikhariṇī (koronás)

Az a hang Visnut jelenti, a mindenség létrejöttének, megoltalmazásának és megsemmisülésének beteljesítőjét.
A ma hang az élőlényre, az Ő eszközére, e Visnuhoz tartozó (létezőre) utal,
az u hang pedig kizárólagosan fűzi össze kettejüket.
A három Véda leglényege, a hármas jellegű óm mantra e jelentést tárta elénk.

Az értelmezés kézenfekvő az óm dévanágarí írásjelére ॐ tekintve. Az írásjel három hang kombinációja: A, U, M. Alapja az A hang írásjele: अ, melyből az ómban a hármas számjegyünkhöz hasonlatos jel marad meg. Az ehhez középen kapcsolódó hurokszerű vonal az U hang szokásos szótagközi írásjele, míg a félholdban a pont az M (anuszvára) írásjele.
A vers az M hang kifejtésekor az élőlényt semlegesnemű mutatószóval jelzi (idam), s ez annak a jele, hogy az élőlény – azaz mindannyian – csupáncsak eszköz Isten kezében.

A második strófa a namaḥ szó jelentéseinek rétegeit bontja ki:

mantra-brahmaṇi madhyamena namasā puṁsaḥ svarūpaṁ gatiḥ
gamyaṁ śikṣitam īkṣitena purataḥ paṣcādapi sthānataḥ |
svātantryaṁ nija-rakṣaṇaṁ ca samucitā vṛttiś ca nānyocitā
tasyaiveti harer vivicya kathitaṁ svasyāpi nārham tataḥ ||2||

versmérték: śārdūlavikrīḍita (tigrisjáték)

A szent mantra a középső namaḥ szóval az ember eredeti természetét, útját
és elérendő célját tanítja meg, attól függően, hogy a megelőző, vagy rákövetkező szóval olvassuk.
(A lélek) alkalmatlan a teljesen független létezésre és önmaga megoltalmazására,
„csupán az övé”, Harié. Szétválasztva (a szótagokat) pedig azt mondja: nem a sajátjáé.

A mantra második szavának (namaḥ) jelentése tisztelet, hódolat, melynek vonzata a részeshatározós eset – ez jelöli meg, hogy kinek jár meg a hódolat. Ám a vers szerint kétféleképpen is olvasható: az óm mantrával együtt olvasva a namaḥ (oṁ namaḥ) szinte így hangzik: oṁ na-mama, azaz „nem az enyém”. Így a szópár a lélek eredeti természetéről tanít, arról, hogy a lélek nem az anyagvilághoz tartozik, „nem az enyém”, nem az én világom. Olyan, akár a partravetett hal. Ám a két szó együtt a lélekszikra valódi hovatartozását is megmutatja, hiszen az első szó az ÓM!, azaz a lélek természete transzcendens! nem evilághoz, hanem Istenhez tartozó.
S mi az útja? az ő eszköze? a szádhanája? hódolatainak felajánlása: namaḥ.
S mi az elérendő célja? Erre a namaḥ rákövetkező szóval való olvasása tanít: namo nārāyaṇāya – hódolat Nárájannak. „Nem az enyém” értettük meg a megelőző szóval való kapcsolatból… hanem Nárájané – egészíti ki a rákövetkező szóval való összefonódás. Miért? erre felel a vers második fele: a lélek nem alkalmas a független létezésre, és önmaga megoltalmazására. Létének csak Harihoz kötődve van értelme.

A versmérték a szabályos, azonos szótagszámú śārdūlavikrīḍita, ám a harmadik páda kivételesen egy szótaggal hosszabb. Talán nija-rakṣaṇaṁ ca végén a ca lehet a beékelődő felesleges szótag,

A mantra harmadik szava: nārāyaṇāya – a költemény harmadik strófája ezt értelmezi:

akārārthāyaiva svamahamatha mahyaṁ na nivahāḥ
narāṇām nityānām ayanam iti nārāyaṇapadam |
yamāhāsmai kālaṁ sakalamapi sarvatra sakalāsv
avasthāsvāviḥ syuḥ mama sahaja-kaiṅkarya vidhayaḥ ||3||

versmérték: śikhariṇī (koronás)

Bizony, csakis az (óm) A hangjával megszólítottnak, s nem magamnak (élek).
Az örökkévaló lelkek oltalma – ezt (jelenti) a Nárájan név.
„Őnéki” – mondja, mert minden időben, mindenhol és mindenféle
helyzetben csakis az őiránta érzett természetes szolgálatkészség módozatait érezzem!

A második szó (namaḥ) tisztázta, hogy nem magamnak élek. Kinek is? Az óm A hangjával megszólítottnak, azaz Istennek. Reá utal a Nārāyaṇa név.
A szóösszetétel kétféle értelemben is felbontható, a „minden lény (nāra) menedéke (ayana)”, ha az összetételt birtokos szóösszetételnek (tatpuruṣa) tekintjük… miként a magyar nyelvben a tengerpart szót – a tengerpart a tenger partja, az előtag az utótag birtokosa.
Ám a szóösszetételt másként is értelmezhetjük: a bahuvrīhi összetételben a főnévből melléknév lesz, így a nārāyaṇa jelentése „mindenember-hajlékú”. Előbbi („minden lény menedéke”) értelemben ő az, akinél a lények menedéket keresnek, utóbbiban pedig aki áthatja a lényeket, aki bennük lakozik.
Őnéki – kezdődik a vers harmadik sora, s ez a Nārāyaṇa név részeshatározós esetben ragozott alakjára utal – helytől, időtől és körülménytől függetlenül csakis Isten iránti szolgálatkészség (kaiṅkarya) hasson át. E szolgálatkészség jelzője a sahaja („vele-született”), azaz magától értetődőn természetes.
A Nárájan név további jelentésárnyalatait a Bhágavata-purána versei alapján Srídhar szvámí kommentárja fedi fel.

Aki tökéletesen zengi a mantrát, a fentiek szerint éli azt. Ám aki nincs ebben az áldott helyzetben, számára is van esély – ugyanennek a mantrának a zengésével. A tévedések és kételyek eloszlatásának módja szintén a múla-mantrán való meditáció… az alábbiak szerint:

dehāsaktātma-buddhir yadi bhavati padaṁ sādhu vidyāt tṛtīyam
svātantryāndho yadi syāt prathamam itara śeṣatva-dhīś cet dvitīyam |
ātmatrāṇonmukhaś cen nama iti ca padaṁ bāndhavābhāsa-lolaḥ
śabdaṁ nārāyaṇākhyaṁ viṣaya-capala-dhīś cet caturthīṁ prapannaḥ ||4||

versmérték: sragdharā (virágfüzéres)

Amennyiben a szádhu úgy vélné, hogy a lélek nem más, mint a test, emlékezzék a harmadik (hangra),
ha függetlenség vakítaná el, akkor az elsőre, ha pedig mást tekintene végső menedéknek, a másodikra.
Ha túlságosan bízik önnön oltalmában, (emlékezzék) a hódolat szóra, ha a látszat-rokonság után sóvárog,
Nárájan nevére, míg ha az érzéktárgyakon csapong nyughatatlan értelme, a negyedik részre (gondoljon) a meghódolt lélek.

A testi tudattal élő emlékezzék arra, hogy ő az óm mantrában (ॐ) a pici pötty, a lélek-parány – akit a szeretet szétszakíthatatlan köteléke fűz a hatalmas létezőhöz, Istenhez. Akit elvakít önnön függetlensége, gondoljon a Legfőbb Létezőre, s aki másnál keresne menedéket, gondoljon arra a szeretet-kötelékre, ami természete szerint Istenhez fűzi őt – még ha ma nem is ennek él. Aki túlságosan magabiztossá válik, az hajtsa meg a fejét a namaḥ szóra gondolva. Az ātma-trāṇa-unmukhaḥ (önnön oltalmában elszánt) kifejezésben az unmukhaḥ szó szerint felfelé tekintőt jelent – aki így, dacosan vetné fel a fejét, az inkább a namaḥ szóra emlékezve hajtsa meg azt. Aki a világi létben elmerülve az ideiglenes kapcsolatokba vetné bizalmát, az emlékezzék az örök rokonságra, Nárájanra. Míg aki az érzékek tárgyai után sóvárog, gondoljon a mantra negyedik részére, azaz a Nárájan szó részes esetű ragjára (-āya): ami az érzékeknek szentelt élet helyett Isten iránti szolgálatkészségre, az őérte való életre emlékeztet mindannyiunkat.

A következő két strófa új gondolatmenetet nyit, a páros mantra értelmezésébe vezeti be az olvasót:

netṛtvaṁ nitya-yogaṁ samucita-guṇa-jātaṁ tanu-khyāpanam co-
pāyaṁ kartavya-bhāgam tvatha mithuna-paraṁ prāpyam evaṁ prasiddham |
svāmitvaṁ prārthanāṁ ca prabalatara virodhi prahāṇaṁ daśaitān
mantāraṁ trāyate cetyadhigata-nigamaḥ ṣaṭpado’yaṁ dvikhaṇḍaḥ ||5||

versmérték: sragdharā (virágfüzéres)

Vezetés, örök kapcsolat, a szükséges tulajdonságok tárháza, formájának hirdetése,
az út, (az általunk) itt és most elvégzendő rész, a Legfelsőbbel való találkozás mint ünnepelt cél,
tulajdonosság, fohászkodás, és az áthatolhatatlan akadályok ledöntése – e tíz (tényezőt feltáró),
hat szavú, két részből álló, s a Védából megismert mantra zengése megszabadítja a mantrazengőt.

Az ötödik strófa tíz tényezőt említ, ezeket a rákövetkező, hatodik vers bontja ki, értelmezi:

īśānāṁ jagatām adhīśa-dayitām nityānapāyām śriyam
saṁśrityāśrayaṇocitākhila-guṇasyānghrī harer āśraye |
iṣṭopāyatayā śriyā ca sahitāyātmeśvarāyārthaye
kartuṁ dāsyam aśeṣam apratihataṁ nityaṁ tv ahaṁ nirmamaḥ ||6||

versmérték: śārdūlavikrīḍita (tigrisjáték)

A világok hatalmasságai legfőbb urának kedves hitvesét, az örökkön múlhatatlan Srít
megközelítve, az oltalmat keresők számára leginkább kívánatos Hari lábaihoz folyamodom.
A legkedvesebb módon, Laksmíval együtt hadd fűzzön a lelkek urához
a szolgálat teljes, akadálytalan és örök köteléke, s hadd tegyem e szolgálatot teljesen önzetlenül!

A páros mantra (dvaya-mantra) voltaképpen két, az isteni páron meditáló mantra – így kétféle értelemben is páros. Az ötödik strófa ezért említi két részből állónak. A (két) mantra így hangzik:

śrīman-nārāyaṇa-caraṇau śaranaṁ prapadye ||
śrīmate nārāyaṇāya namaḥ ||

Srímat Nárájan lábainak menedékét keresem.
Srímat Nárájannak hódolat!

Bár látszólag mindkét mantra csupán a Nárájan előtti hódolat kifejezése, Nárájan nevét mindkét részben megelőzi śīmat szó. E szó többféleképpen is értelmezhető. A -mat képző főnévből melléknevet képez, valamivel ellátott értelemben. A śrī jelentései vagyon, siker, szépség, fenség – és a szerencse úrnőjének, Laksmínak egyik neve is ez. Így a śrīmat jelenthet vagyonost, sikerest, szépségest, fenségest vagy dicsőt (ebben az jelentésben istenségek, nagyrabecsült személyek, vagy róluk szóló írásművek neve előtti magasztaló szótag is lehet a śrīmat, pl: Śrīmad Bhāgavatam), ám „Laksmís”, „Laksmí ura” értelemben Nárájan jelzője is.
Mindkét mantra-rész három-három szóból áll (a śrīman-nārāyaṇa-caraṇau szóösszetétel, így egy szónak tekintendő) – ezért említi a költemény ötödik strófája hatszavúnak.
Az ötödik strófában említett tíz tényező a rákövetkező vers fényében látszik igazán – e tényezők a dvaya-mantra egy-egy szóeleméhez kapcsolódnak:

1. netṛtvam (vezetés), mert Srí vezeti a híveit a szolgálatban, s ő vezeti őket Nárájan elé – ez a dvaya-mantra śrī szavára utal.

2. nitya-yogam (örök kapcsolat), mert Srí a Legfőbb Úr, Nárájan kedves hitvese – erre a mantra -mat képzője emlékeztet bennünket

3. samucita-guṇa-jātam (a szükséges – alkalmas – tulajdonságok tárháza), ő Nárájan, ahogy a hatodik strófa is megállapítja: a dzsíva-lelkek végső menedéke, oltalma. A legfőbb menedék neve Hari – hiszen ő a bűnök eltörlője. A Brhan-náradíja-purána szerint:

harir harati pāpāni duṣṭa-cittair api smṛtaḥ |
anicchayāpi saṁspṛṣṭo dahaty eva hi pāvakaḥ ||

„Hari elveszi [harati] még a gonosz szándékkal reá emlékezők bűneit is,
miként a véletlenül megérintett tűz is perzsel.” (Brhan-náradíja-purána 1.11.100.)

Ám Parāśara Bhaṭṭārya figyelme először mégis Laksmí felé fordul… őt közelíti meg, hogy Hari kedvesének társaságában, áldását, támogatását elnyerve részesülhessen a Legfelsőbb Úr szolgálatának lehetőségéből – s eközben, mintegy mellékesen megszabaduljon az én és enyém tévkoncepciójától is (ahaṁ nirmamaḥ, a nir-mama jelentése enyém-nélküli, azaz önzetlen).

4. tanu-khyāpanam (formájának hirdetése), hiszen Hari – bár teste nem anyagi –, mégsem forma nélküli. A mantra caraṇau (lábait) szava emlékeztet bennünket erre a tényre.

5. upāyam (szó szerint eszköz, átvitt értelemben út, módszer), s ez nem más, mint a menedék (śaranam ) keresése. A śaranāgati, az oltalomkeresés a legfontosabb út – hirdeti e szampradája. Az oltalomkeresést a Váju-purána ekképpen határozza meg:

ānukūlyasya saṅkalpaḥ prātikūlyasya varjanaṁ |
rakṣiṣyatīti viśvāso goptṛtve varaṇaṁ tathā |
ātma-nikṣepa-kārpaṇye ṣaḍ-vidhā śaraṇāgatiḥ ||

A (vele) egybevágónak akarása, a (vele) ellenkezőnek elhagyása,
a szilárd hit abban, hogy majd megoltalmaz, gondviselőként őt választani,
önmegtagadás és alázat („szegénység”) – e hatféle az oltalomkeresés.

6. kartavya-bhāgam (elvégzendő rész), az amit mi tehetünk meg, itt és most. Erre a mantra prapadye (menedéket keresek, hozzá lépek) szava utal.
A menedék (śaranam) két részből áll. A bhakta kívánja és keresi ezt a menedéket, Nárájan pedig megajándékozza vele hívét. Azt mondják, míg az ember egy lépést tesz Isten felé, Isten ezret őfeléje. Ezért tartja fontosnak kiemelni a szerző az általunk megteendő részt.

7. mithuna-paraṁ prāpyam (a Legfelsőbbel való találkozás), mint az elérendő magasztos cél. E Legfelsőbb pedig nem más, mint az isteni pár. A dvaya-mantra második részének bevezető szava, a śrīmate (Srí urának) mutat erre.

8. svāmitvam (tulajdonosság, uralkodói helyzet), ez a Legfelsőbb Úrra, Nárájanra vonatkozik, minden dolog (tétlen, és tudatosságot nélkülöző anyag, acit), minden lény (tudatos létező, cit) – beleértve Laksmít is – birtokosa ő. Ez a tényező a második mantránk Nārāyaṇa szavához kötődik – a részeshatározós eset ragját a következő pontban, külön tárgyaljuk.

9. prārthanām (fohászkodás), a fohászok egyedüli iránya a Srí társaságában lévő Nárájan, erre a részeshatározós eset ragja (-āya) emlékezteti a mantra zengőjét.

10. prabalatara virodhi prahāṇam (áthatolhatatlan akadályok ledöntése) végezetül a hódolat felajánlása ledönti a gyakorló előtt tornyosuló legnagyobb akadályokat is – nem azért, mert a gyakorló maga ilyen erős volna, hanem az isteni oltalom folytán. Ezt azonban a harmadik titok bontja majd ki részletesebben.

A harmadik titok, a Bhagavad-gítá végkövetkeztetése az utolsó két strófa témája:

mat-prāptyarthatayā mayoktam akhilam saṁtyajya dharmaṁ punaḥ
mām ekam mad-avāptaye śaraṇam ity ārto ’vasāyaṁ kuru |
tvām evam vyavasāya-yuktam akhila-jñānādi-pūrṇo hy aham
mat-prāpti-pratibandhakaiḥ virahitaṁ kuryāṁ śucam mā kṛthāḥ ||7||

versmérték: śārdūlavikrīḍita (tigrisjáték)

Teljességgel feladva mindazt a dharmát, amit az imént neked elmondtam, csupán az én elérésem kedvéért,
hogy velem találkozhass – így keress oltalmat, egyedül nálam! Erről tégy szilárd elhatározást, óh szenvedő!
Hiszen enyém a tudás, és a többi fenség teljessége. Elszánásod látva ezért
ledöntök majd minden köztünk tornyosuló akadályt, ne aggodalmaskodj hát!

Ez, és a rákövetkező strófa a Bhagavad-gítá 18.66. versét idézi fel. Ez Krsna tanításának végkövetkeztetése, ezért carama-śloka (végső vers) néven említik:

sarva-dharmān parityajya mām ekaṁ śaraṇaṁ vraja |
ahaṁ tvām sarva-pāpebhyo mokṣayiṣyāmi mā śucaḥ ||66||

Minden dharmát feladva, hozzám, az egyetlen menedékhez jöjj!
Megszabadítalak majd téged minden bűntől, ne félj!

A vers – bár nem titkos mantra –, mégis illik a titkok sorába, hiszen a Gítá 64. versében Krsna maga is így utal rá, a legeslegnagyobb titokként, a legfelsőbb tanításként [sarva-guhyatamaṁ, paramaṁ vacaḥ] említi e gondolatot.
A Gítá mint egy enciklopédia, a lehetőségek széles tárházát kínálja fel az olvasónak… így mindenki megtalálja benne azt, ami az aktuális helyzetében a leginkább neki való. Minden dharmát feladva – tégy félre mindent, mit az imént eléd tártam, s keresd az én oltalmam! – mondja Krsna. Az oltalomkeresés (śaranāgati, szó szerint „oltalomért való érkezés”) az áldásos tettek végzéséhez vagy tudás elmélyítéséhez képest egy új dimenziót nyit.
A ledöntök majd minden köztünk tornyosuló akadályt szó szerint: az én elérésem ellen ható béklyók nélkülivé teszem.

niścitya tvad-adhīnatāṁ mayi sadā karmādy-upāyān hare
kartum tyaktum api prapattum analaṁ sīdāmi duḥkhākulaḥ |
etat jñānam upeyuṣo mama punas sarvāparādha-kṣayam
kartāsīti dṛḍho’smi te tu caramaṁ vākyaṁ smaran sāratheḥ ||8||

versmérték: śārdūlavikrīḍita (tigrisjáték)

Kétségtelen, örökkön alárendelted vagyok, óh, uram, Hari! A karmát s a többi utat
végigjárni, ám feladni sem tudom, s meghódolni sem vagyok képes. Így tengetem nyomorúságos életem,
egyvalamit azonban megértettem: készen állsz minden bűn
eltörlésére! Szilárdan emlékszem a kocsihajtó e végső tanítására.

A Srí szampradája tenkalai („déli”) ágának alapvetése e strófa hangulata. Az isteni kegy indokolatlan, a lélek bár képtelen a meghódolásra is, ám az indokolatlan isteni kegy minden bűnt, minden hiányosságot eltörölve megmenti őt. A vers azonban túllép a fenséges hangulaton, hiszen Krsnát Ardzsuna kedves barátjaként említi… aki a kocsihajtó szerepét vállalja barátja szolgálatában. Hari az életek sokasága alatt felhalmozott bűn-hegyeket elragadó Isten, aki azonban kedves, együttérző jóbarát is egyben… az egyedüli esély.

metamorfózis 2. - Laksmí-fohász

Zenét hallgattam - csak úgy háttérként, munka közben -, s egyszer csak szanszkrt szavakat hallottam ki a dalból. Jobban odafigyeltem. A dal a Tangerine Dream nevű zenekar 1996-os lemezéről az At Darwin's Motel című kompozíció, melyben egy szanszkrt versből összevágott töredékek azonosíthatók:

saubhāgyadāṁ bhāgyadāṁ prasanna-vadanām
pārśve pārśve sadā sadā
saubhāgyadāṁ bhāgyadām
pārśve pārśve
prasanna-vadanām
saubhāgyadām
pārśve pārśve
saubhāgyadāṁ bhāgyadāṁ prasanna-vadanām
prasanna-vadanām
saubhāgyadāṁ bhāgyadāṁ prasanna-vadanām
prasanna-vadanām
pārśve pārśve
pārśve pārśve
sadā sadā śaktibhiḥ



Megkerestem az eredeti verset, egy Laksmít magasztaló fohász, mely így hangzik:

vande padmakarāṁ prasanna-vadanāṁ saubhāgyadāṁ bhāgyadāṁ
hastābhyāṁ abhayapradāṁ maṇigaṇair-nānāvidhir-bhūṣitām |
bhaktābhīṣṭa-phalapradāṁ hari-hara-bhrahmādibhiḥ sevitāṁ
pārśve pañkaja-śaṅkha-padma-nidhibhir-yuktāṁ sadā śaktibhiḥ ||

(Laksmínak) hódolok, kinek lótuszvirág van a kezében, orcája kedves, ki a jószerencse és siker adományozója,
kezei rettenthetetlenséggel áldanak meg, és változatos elrendezésben drágakövek sokasága ékesíti őt.
Ő a hívek vágyainak beteljesítője, kit Hari, Siva, Brahmá és sokan mások szolgálnak,
keze ügyében a lótusszal és kagylókürtjéből áradó tengernyi kinccsel, mindig hatalma teljében.

kezei rettenthetetlenséggel áldanak meg: Laksmí a félelemnélküliség mudráját mutatja.
kagylókürtjéből áradó tengernyi kinccsel: Laksmí a jószerencse és bőség istennője, kagylókürtjéből a tengernyi drágakő árad

Ahogy keresgéltem a szöveget, egy másik töredéket is találtam, Michael Cretu "Enigma" nevű formációjának The Child In Us című dalában ugyanaz a női hang zengi a verset:

prasanna-vadanāṁ saubhāgyadāṁ bhāgyadāṁ hastābhyāṁ abhayapradāṁ maṇigaṇair-nānāvidhir-bhūṣitām 

telihold üzenete - munkakezdés

karāgre vasate lakṣmīḥ karamadhye sarasvatī |
karamūle tu govindaḥ prabhāte karadarśanam ||

Az ujjhegyen Laksmí lakozik, a tenyéren Szaraszvatí,
a csuklón pedig Góvinda – pirkadatkor így nézz a kezedre.

E mantra a munkakezdés meditációja. Mielőtt az ember a napi tevékenységéhez lát, belepillant kezébe – amivel munkáit elvégzi. S mit lát ott? Az élethez szükséges egy ujjhegynyi szerencse – Laksmí a szerencse istennője – ám a siker a bölcsességen, a tudáson múlik, melyeknek Szaraszvatí az irányítója. Ám a tetteink alapja Góvinda imádata legyen. A vers kara-mūla szava finom áthallás. A kara valamit csinálót, elvégzőt jelent, ám kezet is, a mūla szó szerint gyökér, valaminek az alapja. A kara-mūla így a cselevő kéz gyökerét jelenti, azaz a csuklót, ám átvitt értelemben a cselekvéseink alapjára, azaz a motivációnkra is utal – ezért „a csuklón Góvinda lakozik” rejtett jelentése az, hogy a hétköznapi tetteinket is végezzük Istennek végzett felajánlásként.
Indiában Istent számos néven szólítják, s minden név sajátos arculatot hordoz. A Góvinda a tehenek, a Föld, s a védák (a go szó mindegyiket jelentheti) ismerője (vinda), oltalmazója, Isten azon formája, ki örömmel viszonozza hívei közeledését. A vers így biztatás is: felajánlásainkat örömmel fogadja majd az Úr.