ragaszkodásmentesség – Bhartrhari versei, részletek Vairágja-satakamból 1.

A vairāgya szó gyöke a rañj, melynek jelentései: fest, pirosít, vonzódik, szerelmes lesz. A cselekvés megnevezése a rāga - festés, ragaszkodás, szerelem, érzés, vonzalom, és persze az átvitt értelemben a szó mint zenei szakkifejezés is ismeretes. A vi- tagadást vagy elválasztást jelentő igekötővel kiegészülve a virāga szó elidegenedést, szenvedélytől való mentességet, közömbösséget, nem ragaszkodást jelent, a vairāgya pedig ennek az állapotnak a megjelölése. Bár a vairāgya kifejezést gyakran leegyszerűsítve lemondásként fordítják, a szanszkrt fogalom egészen más képzetet kelt az olvasóban, mint a magyar lemondás szó. A lemondás jelenthet valamilyen megváltozhatatlannak tartott rosszba való belenyugvást, és az ebből fakadó csüggedtséget. Jelenthet áldozatvállalást valamilyen nemesebb cél érdekében, vagy a mai nehézség vállalása a jövőben várt jutalomért. Ezzel szemben a szanszkrt szó az attitűd megváltoztatását jelenti, a világi ragaszkodásról való megfeledkezést. Miként a kisgyermek, amikor a veszélyes olló helyett valami más, szépségesen csillogó – ám nem veszélyes – játékot kap. A transzcendens felé fordulás magával ragadja a figyelmét, az Isten felé fordulással automatikusan fordul el az anyagvilágtól.
Igen ám, de ez az állapot nem következik be azonnal. Az olló túlságosan vonzó – hiszen az ember egész eddigi élete az érzékei bűvkörében telt. A versek részben erről szólnak: lám, annyi mindent megtettem már, mégis ott bennem a sóvárgás. Rāga van még, nem vairāgya. Aztán az értelem meggyőzése: intés a világ hiábavalóságára.

utkhātaṁ nidhiśaṅkayā kṣititalaṁ dhmātā girerdhātavo
nistīrṇaḥ saritāṁ patir nṛpatayo yatnena saṁtoṣitāḥ |
mantrārādhanatatpareṇa manasā nītāḥ śmaśāne niśāḥ
prāptaḥ kāṇavarāṭako'pi na mayā tṛṣṇe sakāmā bhava ||3||

A föld felszíne feldúlva már a kincs reményében, a hegyek érce is kiolvasztva,
a folyók ura, az óceán átszelve, a föld urai, a királyok pedig gondosan elégedetté téve.
Mantrákkal, imádattal és odaszentelt gondolatokkal is sok éj eltelt már a halottégetőnél,
ám egy lyukas kétfillért sem ért az egész: a vágyam nem csillapult.

Sok éj eltelt már a halottégetőnél: a halottégető hely az elmúláson való, az anyagvilág hiábavalóságán való meditáció helye.
Lyukas kétfillért: szó szerint kāṇa-varāṭakaḥ, törött kagylópénz.

bhogā na bhuktā vayameva bhuktāḥ
tapo na taptaṁ vayameva taptāḥ |
kālo na yāto vayameva yātās
tṛṣṇā na jīrṇā vayameva jīrṇāḥ ||7||

Nem mi élveztük a gyönyöröket, csak használtak bennünket,
nem vállaltunk vezeklést, csupán gyötrődtünk,
az idő sem telt, mi múltunk el,
nem enyészett el a vágy sem, mi vénültünk meg.

Az első két páda a szavak többes jelentésével játszik. A bhuj ige jelentései: eszik, élvez, használ, birtokol, a bhoga így étel, élvezet, világi gyönyör is. A tap ige ragyog, süt (a Nap), melegít, vagy szenved. A tapas, az önfegyelmezés, vezeklés a tap igéből származik. Első megközelítésben mert a tapas önsanyargatás, ám az önfegyelmezés valójában belső tűz – s ez a belső tűz adja az aszkéta hajtóerejét.

valībhirmukham ākrāntaṁ palitair aṅkitaṁ śiraḥ |
gātrāṇi śithilāyante tṛṣṇaikā taruṇāyate ||8||

Az arc ráncos és elcsigázott, fejen szürke bélyeg,
a végtagok gyöngék, erőtlenek – csupán a sóvárgás fiatal!

Arcomat ráncok szántják fel, fejemet fehérség lepi,
mind a tagok leroskadnak; ifjú csupán a vágy maradt.
(Weöres Sándor fordítása)

āśā nāma nadī manorathajalā tṛṣṇātaraṅgākulā
rāgagrāhavatī vitarkavihagā dhairya-druma-dhvaṁsinī |
mohāvarta-sudustarātigahanā prottuṅgacintātaṭī
tasyāḥ pāragatā viśuddhamanaso nandanti yogīśvarāḥ ||10||

Remény – így hívják a folyót, hol a vágy vizén a mohóság kelti a hullámokat.
Ragaszkodás-krokodilok és képzelet-madarak lakják, a higgadt nyugodtság fáját mossa alá.
Örvénye az illúzió, átkelni rajta képtelenség, mélye végtelen, aggodalom a martja.
A tiszta elméjű nagy jógík mégis túljutnak rajta, s a túlparton örvendeznek.

Vágy: eredetiben mano-ratha, a gondolatok szekere. A remény folyójának vize az áradó, és minden helyet kitöltő vágy, melyet a mohóság korbácsol fel. Mélyén a ragaszkodás ejt ragadja meg az átkelni szándékozót, akár a krokodil (grāhavatī, azaz megragadó). A folyó a szárnyaló képzelet madarainak otthona, s vize lassan de biztosan kimossa a higgadtság fájának gyökerét, hogy aztán a fa a vízbe zuhanjon. Máshol az illúzió örvénye húz a mélybe, s partoldala meredek és magas – leküzdhetetlen akadály, mint az aggodalom.

Mély széles folyam-ágy: Remény. Vize a Kéj. Sok szennyes habfodra: Vágy.
Szenvedély krokodilja lent. Önuralom fáját alámosni kész.
Át nem lábolod: ott a tárt zuhatag és örvény, a nagy Balgaság.
És kik végülis átjutottak a folyón: a Jóga szent bölcsei.
(Weöres Sándor fordítása)

avaśyaṁ yātāraś cirataram uṣitvāpi viṣayā
viyoge ko bhedas tyajati na jano yat svayam amūn |
vrajantaḥ svātantryād-atula-paritāpāya manasaḥ
svayaṁ tyaktā hyete śama-sukham anantaṁ vidadhati ||12||

Az érzéki élvezetek végül szükségszerűen elhagynak, bármeddig is voltak velünk.
Az elkülönülés elválás. Amit az ember nem saját elhatározásából ad fel,
az összehasonlíthatatlanul nagyobb gyötrelmet jelent, mint a szabad akaratból történő elhagyás.
Ha az ember maga mond le róluk, az békét, és végtelen boldogságot eredményez.

A kéjek távoznak, letelik idejük, hogyha jön a vég.
Ha múlásuk nem kár: minek a zokogás, mért nem örülünk?
Ha tán önszántukból hagynak oda: hiány gyötri a szivet;
ha megválunk tőlük: mi amit akarunk? béke, nyugalom.
(Weöres Sándor fordítása)

Akármeddig tartott, ha ideje lejár, elfut az öröm.
Ha úgyis válnod kell: te sohase maradsz, hagyd magad el őt!
Ha búcsút int néked, de te nem akarod: kín, ha tovaszáll.
Ha elfordulsz tőle: igazi örömöd lesz a nyugalom.
(Vekerdi József fordítása)

dhanyānāṁ girikandareṣu vasatāṁ jyotiḥ paraṁ dhyāyatāṁ
ānandāśrukaṇān pibanti śakunā niḥśaṅkam aṅkeśayāḥ |
asmākaṁ tu manorathoparacita-prāsāda-vāpītaṭa-
krīḍā-kānana-keli-kautuka-juṣāmāyuḥ paraṁ kṣīyate ||14||

A hegyek barlangjaiban élő, a Legfőbb Fényen meditáló áldottak
örömkönnyeinek cseppjeit aggodalom nélkül kortyolják az ölükben ülő madarak.
Ám mi ábrándjaink kastély mellett, a tóparti
öröm-ligetben élvezett enyelgés vágyához fordulva apasztjuk életünket.

bhikṣāśanaṁ tadapi nīrasamekavāraṁ
śayyā ca bhūḥ parijano nijadehamātram |
vastraṁ viśīrṇa-śatakhaṇḍamayī ca kanthā
hā hā tathāpi viṣayā na parityajanti ||15||

Ételem alamizsna, valami száraz, íztelen, napjában egyszer,
ágyam a föld, társaságom a saját testem,
ruhám lerongyolódott, száz darabból vart gúnya,
és mégis, ó, jaj! az érzéktárgyak nem hagytak itt!

A viṣaya jelent érzéktárgyat, általában valami célját, tárgyát, illetve (gyakran többesszámban) az érzéki élvezeteket. Az aszkéta korlátozza a vágyait, igyekszik kizárni minden lehetőséget annak betöltésére, ám a vágy etttől nem vonul vissza. A transzcendens valamiképpen való megtapasztalása változtat a vágyak irányán. Ahogy a Bhagavad-gítá írja:
Az érzéktárgyak elkerülik a fegyelmezett testetöltöttet,
a vonzalom kivételével. Ám a Legfelsőbbet megpillantva még a vonzalom is abbamarad. (Bg. 2.59.)

Étkem csupán az alamizsna meg egy pohár víz;
fekvőhelyem fekete föld, utitárs a testem,
koldus-ruhámat a nagy ég tartja össze,
ó jaj! de vágyaimat el nem emészti semmi.
(Weöres Sándor fordítása)

ajānan dāhātmyaṁ patatu śalabhas tīvradahane
sa mīno'pyajñānād vaḍiśa-yutam aśnātu piśitam |
vijānanto'pyete vayam iha vipajjāla-jaṭilān
na muñcāmaḥ kāmān ahaha gahano moha-mahimā ||18||

Tudatlanul repül a lepke a lobogó tűzbe, hogy ott megperzselődjön,
tudatlansága miatt kapja be a hal a horogra tűzött húst.
Ám mi tudatosan bonyolódunk a balsors hálójába,
s mégsem szabadulunk meg vágyainktól! Ó, jaj, milyen nagy illúzió hatalma!

fordítás vagy ferdítés?

 

Az interneten kalandozva a legkülönbözőbb véleményekkel találkozhatunk. Íme egy:

„Prabhupáda az össze könyvében torzít, hogy mindenhol rávasalja Krisnára a »Parabrahman« »Bhagaván« megjelöléseket, miközben másokat is jelöltek így. Az milyen fordítás a Gítában, hogy a Paranirvánát »isten országának« fordítja. De megszámlálhatatlan fordítási ferdítés van csak a gítában.”

Mondhatnánk, hogy a szöveg hangulata láthatóan nem a józan igazságkeresés jegyében született, s hát azért van az embernek két füle: egyiken be, a másikon ki. Mégis – azt gondolom – érdemes megfontolni, vajon van-e igazsága, legalább magva az igazságnak… van-e, amiből tanulhatunk.

Elhangzik egy állítás: Sríla Prabhupád fordításai ferdítések, és ezt az állítást megalapozó két példa. Tekintsük át ezeket sorban: mi a fordítás, mitől jó egy fordítás, különös tekintettel a Bhagavad-gítára, s vizsgáljuk meg a hivatkozott példákat is.

A fordítás célja általában, hogy az olvasó a lefordított művet olvasva olyan élményben részesüljön, mintha az eredeti szöveget eredeti nyelven olvashatná. Ez viszonylag egyszerű feladat akkor, ha a szöveg és az olvasó gondolkodásmódja, világlátása hasonló… ám ha a távolság nagy a szöveg és az olvasó közt, akkor ez a feladat egyre összetettebb – egyre hosszabb hidat kell építenie a fordítónak.

Olykor a fogalomkészletek is nagyon eltérnek: a kedvenc példám a dharma, melyet fordítanak erényként, vallásként, törvényként, jogként is. A szó tulajdonképpen a dhṛ (fenntart) igéből származik, s a világrendnek azt az egységes szövetét jelenti, mely áthatja a mindenség minden elemét, keresztül-kasul, miként a szövetet a lánc- és vetülékfonal. A fordító ebből az értelmezéshalmazból persze megpróbálhatja az adott szövegösszefüggés szerinti legjobb szót kiválasztani, ám az óhatatlanul töredékes marad, nem képes visszaadni az eredeti fogalom minden árnyalatát.

Másik – részben az előzővel összefüggő – nehézség lehet a szavak többféle jelentése. Nézzünk ismét egy konkrét példát. Az átman kifejezés használatos visszaható névmásként* (magam), utalhat a transzcendens lélekre, mely az élőlény legbenső önvalója, a Legfelsőbb Lélekre, azaz Istenre, továbbá jelenthet sajátságot, jelleget vagy intellektust is.

* Érdekes adalék, hogy az arab naszf szó szintén kettős értelemű, használatos visszaható névmásként, valamint a lélek alsó, állati, gonosz, szenvedélyteli felére utaló kifejezésként. Míg a szanszkrt önmagára nézve a transzcendens részt látja, az arab a leküzdendő vágyakkal teli lelket.

A példaként vizsgáljuk meg a Bhagavad-gítá 2.55. strófáját:

prajahāti yadā kāmān sarvān pārtha manogatān |
ātmany evātmanā tuṣṭaḥ sthita-prajñas tadocyate ||

Íme egy nagyon szó szerinti nyersfordítás:
Ardzsuna! (pārtha) Amikor (yadā) elhagyja (prajahāti) mind (sarvān) a gondolataiban felötlő (manogatān) vágyakat (kāmān),
és csupán (eva) az átmanban (ātmani) elégedett (tuṣṭaḥ) az átman által (ātmanā), akkor (tadā) nevezik (ucyate) megállapodott értelműnek (sthita-prajñaḥ).

Vekerdi József fordításában visszaható névmásként értelmezi az átman szót (mint a fordításában más helyen is gyakran), ami nem rossz, ám értelemszűkítő, megfosztja a szöveget az átman minden más árnyalatától: „Aki szívének minden vágyáról lemond, Prithá fia, és megelégszik önmagával önmagában, azt nevezik elnyugodott elméjűnek.”

Lakatos István Vekerdi József prózai fordítását szedte versbe: ezzel hozzáadva az élményhez (a szanszkrt szöveg is verses), ugyanakkor el is véve belőle, hiszen a kötött formába öntött szöveg könnyen veszít a precizitásából:
„Ki a vágyról lemond, Pártha,
Énjét Énjébe zárva be,
s önmaga társa tud lenni,
nyugalomban az révül el.”

Lássuk most Bhaktivédánta Szvámí fordítását (az első magyar nyelvű kiadás, Az eredeti Bhagavad-gítá alapján):
„Óh, Pártha, amikor az ember feladja az elme által kitalált érzéki vágyak összes fajtáját, és elméje egyedül az önvalóban elégül ki, akkor nevezhető tiszta transzcendentális tudatúnak.”

A fordításban látható, egyes szavak értelmező bővítményeket, akár félmondatokat kapnak. Nézzük a részleteket: az „átman által az átmanban elégedett” fordulatot Bhaktivédánta Szvámí Prabhupád egészen másként értelmezi, mint az előző fordításunk. Ám megoldása teljességgel összhangban van Baladév Vidjábhúsannal, aki így ír kommentárjában: „az átmanban azaz a visszafogott elmében az átman által, mely tündöklő, és önmegnyilvánult boldogság az eredeti természete” (ātmani pratyāhṛte manasi bhāsamānena sva-prakāśānanda-rūpeṇātmanā svarūpeṇa). Az „elme által kitalált érzéki vágyak” a manogatān kāmān értelmezése. A mano-gata gondolatban felötlőt, vagy szívben ébredőt jelent, szó szerint „gondolatban menő”, erre utal az „elme által kitalált” szófordulat.

Jól látható a törekvés, hogy a képviselt iskola tanítása szerint értelmezze a Gítá versét… és igen, ezzel ő is korlátozza a szanszkrt szöveg jelentéskörét, éppúgy, ahogy más fordítások is teszik.

A második kiadásban (Bhagavad-gítá úgy, ahogy van) megjelent szöveg további értelmezést hoz: „Óh, Pártha! Amikor az ember lemond az érzékkielégítésre irányuló valamennyi vágyról, melyet az elme kitalációja hoz létre, s ekképpen megtisztult elméje egyedül az önvalóban talál elégedettségre, akkor azt mondhatjuk róla, hogy tiszta, transzcendentális tudata van.”

Melyik a jó fordítás? A szöveg szerint mindegyik lehet helyes, bár egészen mást jelentenek. Hadd tegyem hozzá, hogy a szanszkrt nyelven írók szívesen játszanak a szavak többes jelentéseivel. A szövegek gyakran többértelműek, és ez szándékos: beavató irodalmat alkotnak, nem a mai értelemben vett tudományos igényű művet, vagy értelmező, tanító szöveget. A cél nem az ismeret közlése, hanem az olvasó felismerésre vezetése. Az efféle tanítás talán legnyilvánvalóbb példáját a Cshándógja-upanisadban találjuk, ahol Pradzsápati Brahmá tanítja Indrát és Virócsanát. Virócsana megelégszik a hallott tanítással, betű szerint fogadja be, így nem ismeri fel, hogy a teljességnek csupán a töredékéhez jutott hozzá. Teljesnek véli a töredéket, s mert az ő számára az elegendő, a további kutatásra sem képes… becsukja a fülét és az elméjét. Már nem kutat, mert úgy véli a tudás birtokába jutott. Szemben Indrával, aki érett-bölcsen tovább kérdez, így a mester a tudás további szeleteivel is megajándékozza őt.

Mit tehet a fordító, aki egy ilyen jellegű szöveg bemutatására adja a fejét? Egyik lehetőség, hogy megpróbál az eredeti szöveghez minél szorosabban ragaszkodni, a nehezen fordítható fogalmakat (mint a dharma) meghagyja az eredeti nyelven, és jegyzetekkel, kommentárral segíti az olvasó tájékozódását, lehetőség szerint meghagyva a beavató jelleget – vagy megtartani a homályt, ahogy a szöveg bírálói mondanák. Így a szöveg nehezen olvasható lesz, az olvasók nagyon komolyan érdeklődő, szűk köre számára lesz emészthető.
Másik lehetőség, hogy a fordító olvasmányossá teszi a szöveget, ám ez – ahogy láttuk – a szöveg sokrétűségének kárára a fordító által preferált értelmezési irányba tereli az olvasót.

Megesik, hogy a fordító kifejezett szándéka a szöveg értelmezési lehetőségeinek szűkítése. Amennyiben a fordító valamely vallási/filozófiai iskola képviselője, természetes, hogy a saját hagyományának fényében látja és láttatja a szöveget. Mi is a fordítás célja? hogy az olvasó a lefordított művet olvasva abban az élményben részesüljön, mintha az eredeti szöveget eredeti nyelven olvasná. Ezt az élményt adja a fordító ekkor is: az őáltala megtapasztalt élményt adja tovább. Baj ez? Nem, ha az olvasó pontosan tisztában van a ténnyel: olvasom a Bhagavad-gítát, ahogy azt a fordító (és az iskola, melyet a fordító képvisel) látja.

És Bhaktivédánta Szvámí Prabhupád nem árul zsákbamacskát. Művének előszavában erről ír: „Egyetlen szándékunk Az Eredeti Bhagavad-gítá kiadásával az, hogy a feltételekhez kötött tanulót ugyanazon cél felé tereljük, mint Krsna... Ezt a szándékát a Bhagavad-­gítában említi, s ezt nekünk az eredeti szerint, szóról-szóra kell elfogadnunk, mert máskülönben semmi értelme annak, hogy a Bhagavad-gítá és az elbeszélő, Srí Krsna megértésén fáradozzunk… az Urat az Istenség Legfelsőbb Személyiségeként kell elfogadnunk, miként közvetlenül így tett Ardzsuna is, Krsna első tanítványa. A Bhagavad-gítát ilyen módon lehet valóban hitelesen megérteni, és így az emberi élet küldetése érdekében gyümölcsöző is a társadalom számára. … Ezért reméljük, hogy az embereknek igen nagy hasznára válik az általunk közreadott Eredeti Bhagavad-gítá, s ha csak egy valaki is Krsna tiszta bhaktájává válik, próbálkozásunkat már sikeresnek könyvelhetjük el.”

Sríla Prabhupád a Csaitanja-követő gaudíja vaisnava iskola képviselője. Ebben az iskolában két jelentős Gítá-kommentátori hagyomány él. Az egyik Visvanáth Csakravartíhoz (17. sz.) kötődik, aki Srídhar Szvámí (15. sz.) híres kommentárjára támaszkodva írta meg saját értelmezését, a másik Baladév Vidjábhúsan (18.sz.) nevéhez fűződik, aki a gaudíja iskola Védánta-kommentárjának is szerzője. Bhaktivédánta Szvámí Prabhupád Baladév Gítá kommentárja alapján írta meg saját művét – ezért is ajánlja az első oldalon neki, „aki olyan szépen megmagyarázta a védánta filozófiát Góvinda-bhásja című művében.”
A teljesség kedvéért hadd mondjam el, hogy Bhaktivédánta Szvámí Prabhupád hittestvérének, B.R. Srídhar Mahárádzs Gítá fordítása a Visvanáth-féle kommentátori iskola folytatása, így a finom részletek iránt érdeklődő olvasónak jó szívvel ajánlom a két szöveg párhuzamos tanulmányozását – nem a versenyeztetés, hanem a kétféle értelmezés más látószögének tanulmányozása okán. Kiegészítve természetesen más Gítá fordításokkal, értelmezésekkel is.

Találkozni olyan érveléssel is, mely határozottan elutasít minden más értelmezést. Én csak X könyveit olvasom! – mondja az ilyen tanítvány. Amíg nem szilárdult meg a kereső elszánása, hite, nem baj, ha csak egyféle értelmezésre fókuszálja figyelmét, őt a sokféleség valóban csak megzavarná. Ám a meggyökeresedett kizárólagosság szektás gondolkodáshoz vezet. És bár elfogadható az érzelem, mely azt mondja: „a mesterem értelmezése az abszolút tökéletesség, nem is vagyok kíváncsi másra”, az igazság keresője legyen széles látókörű.

Visszakanyarodva az eredeti felvetéshez: ferdítés az ilyen fordítás? Meggyőződésem szerint nem, hiszen nem a szöveg jelentésének megmásításáról van szó, csupán a sokszínű értelmezési lehetőség szűkítéséről – ami a fordításnak egyébként is gyakori hozadéka. Értelemszerűen: aki a fordítóétól eltérő következtetést vall magáénak, nem lesz elégedett az ilyen fordítással, hiányolja belőle a saját felfogását, saját hitét, ám ettől még nem ferdítés, hanem értelmező fordítás, csak éppen másként.
Személy szerint én jobban kedvelem a szanszkrt szöveget inkább követő fordítást, melyben világosabban elkülönül a fordítás és a kommentár – már csak azért is, mert úgy egyértelműbb a viszonyítási pont, így jobban kiviláglik a kommentátor gondolkodásmódja – de láthatóan az indiai fordítók általában értelmező fordítással adják közre gondolataikat. És ez érthető is. Nem túlzás, hogy a Gítának könyvtárnyi fordítása, értelmezése jelent már meg, az indiai olvasó számára a viszonyítási pont így adott, az olvasó nem ezért veszi kezébe a művet.

Mit értékelhetnénk ferdítésnek? A ferdítés eltérés valamihez képest… de mitől? Amennyiben Sríla Prabhupád értelmezése eltérne a számára kiindulásként megjelölt gaudíja kommentátori hagyománytól, és az eltérésnek nincs komoly megalapozottsága, akkor az olvasó joggal ráncolhatná a homlokát. Vagy: ha maga a gaudíja értelmezés hordozna a szanszkrt szöveg tükrében belső ellentmondásokat, azt tekinthetnénk ferdítésnek. Más értelmezéstől való eltérést azonban a komoly kutató nem tekinthet annak.

Ezzel nem azt mondom, hogy Sríla Prabhupád fordításában nem lehetnek hibák, eltérések… magam nem vizsgáltam meg a szöveget ebből a szempontból. Csupán a kereteket gondoltam végig, milyen érvek volnának relevánsak, egy erről szóló vitában.

Végezetül tekintsük át a felvetés érveit is. A Parabrahman (legfőbb brahman), Bhagaván (magasztos úr) kifejezéssel valóban nem csupán Krsnát illetik a szanszkrt nyelvű szövegek, ez így van. Bhaktivédánta Szvámí Prabhupád az általa követett szampradája értelmezését adja át a fordításában. Ez volna az egyetlen értelmezés? természetesen nem, ez egy értelmezés a sok közül. És az is hasonlóképpen téved, aki Sríla Prabhupád fordítását tekinti az egyetlen hiteles, igaz megközelítésnek – és ezzel elveti Rámánudzsa, Madhva, Srídhar Szvámí, Visvanáth Csakravartí, vagy akár Sankarácsárja kommentárjainak létjogosultságát.

A második érv: Bhaktivédánta Szvámí a paranirvánát „isten országának” fordítja. Röviden: az érv tévedésen alapul, a Gítában Sríla Prabhupádnak nincs ilyen fordítása. Hosszabb válasz: a para és a nirvána szavak együtt a 6.15. versben fordulnak elő:

yuñjann evaṁ sadātmānaṁ yogī niyata-mānasaḥ |
śāntiṁ nirvāṇa-paramāṁ mat-saṁsthām adhigacchati ||

Az így (evam), mindig (sadā) az átmanra (ātmānam) összpontosító (yuñjan), a gondolatait fegyelmező (niyata-mānasaḥ) jógí (yogī)
a békét (śāntim), a legfőbb nirvánát (nirvāṇa-paramām), az én lakhelyem (mat-saṁsthām) éri el (adhigacchati).

Bhaktivédánta Szvámí Prabhupád fordítása: „A testét, tetteit és elméjét ily módon szabályozó, az anyagi létet megszüntető misztikus transzcendentalista Isten birodalmát [Krsna hajlékát] éri el.” (Az eredeti Bhagavad-gítá)
Az Isten birodalma e versben a mat-saṁsthām (az én lakhelyem) fordítása, a nirvāṇa-paramām anyagi létet megszüntetőként került a fordításba.

szerelem – Bhartrhari versei, részletek Srngára-satakamból 1.

A hindu tradícióban a szerelem az élet része, és mint ilyen természetes, és a – megfelelő életszakaszban – helyénvaló, sőt, kívánatos.

A Srngára-satakam versei magasztalják a nőket, a szerelmet és a szerelmeskedést, máskor rámutatnak a ragaszkodás veszélyeire - hiszen az ember megmerítkezik a szerelemben, de ez az élet céljai közül csupán az egyik. A túlzás mindkét irányban helytelen.

sati pradīpe saty agnau satsu tārāravīnduṣu |
vinā me mṛga-śāvākṣyā tamo-bhūtam idaṁ jagat ||14||

Ragyogjon mécses vagy tűz, csillagok, Nap vagy a Hold,
őzgida-szemű kedvesem nélkül sötét marad az egész világ

udvṛttaḥ stana-bhāra eṣa tarale netre cale bhrū-late
rāgādhiṣṭhitam oṣṭha-pallavam idaṁ kurvantu nāma vyathām |
saubhāgyākṣara-mālikeva likhitā puṣpāyudhena svayaṁ
madhyasthāpi karoti tāpam adhikaṁ romāvaliḥ kena sā ||15||

Keblei emelkedő halma, rebbenő pillantása, liánként ívelő szemöldöke,
szenvedély vezette bimbó-ajka – mind hozzanak csak tűzbe,
szépségjegyei sorát maga a Virágnyilas rajzolta.
De vajon miért perzsel leginkább az a középen futó pihesor?

guruṇā stana-bhāreṇa mukha-candreṇa bhāsvatā |
śanaiś-carābhyāṁ pādābhyāṁ reje grahamayīva sā ||17||

Keblei halma súlyos terhével, ragyogó orcája fényével,
lábai lassú mozdulatával megannyi világként tündököl.

A vers szépsége a jelzők megválasztásában rejlik, mind egy-egy égitest neveire utalnak. A keblek jelzője: guru a szót súlyost jelent, s ez a Jupiter neve is. A Hold neve candra, a szó jelentése tündöklő, míg a Szaturnusz a lassan járó: śanaiś-cara. A teljesség kedvéért ne feledkezzünk meg a bhāsvat (fénylő) szóról sem, ez a Nap megnevezése.

adarśane darśana-mātra-kāmā
dṛṣṭvā pariṣvaṅga-sukhaika-lolā |
āliṅgitāyāṁ punar āyatākṣyām
āśāsmahe vigrahayor abhedam ||22||

Mikor nem látjuk, csupán megpillantani szeretnénk,
látván őt az átkarolás öröme után sóvárgunk.
És újra megölelve a szépszemű kedvest
testeink egységét kívánjuk.

Ha őt nem látjuk, megidézni vágyjuk,
és hogyha látjuk, megölelni vágyjuk;
ölelve őt, a csoda-pillogásút,
két test, kivánjuk, vadul egybeforrjon.
(Weöres Sándor fordítása)

saṁsāra tava paryanta-padavī na davīyasī |
antarā dustarā na syur yadi te madirekṣaṇām ||33||

Ó, létforgatag! Nem is lenne oly hosszú az utad,
ha nem volnának legyőzhetetlen, mámorító szemű asszonyaid!

mātsaryam utsārya vicārya kāryam-
āryāḥ samaryādam idaṁ vadantu |
sevyā nitambāḥ kim u bhūdharāṇām
uta smara-smera-vilāsinīnām ||36||

Minden féltékenységet messze űzve és a kérdést alaposan fontolóra véve
a tiszteletre méltó férfiak mondják most meg világosan:
mely dombokat látogassuk? vajon a hegyekét,
vagy a szerelmesen mosolygó szépasszonyokét?

A vers kérdése a sevyā nitambāh szavak két értelmével játszik. A sev gyök jelentései szolgál, imád, valaminek szenteli magát, élvez, míg a nitamba jelenthet hegyoldalt, de női ágyékot is. A kérdés így egészen pontosan: hegyoldalnak szentelődjünk (azaz erdőlakó remeteként éljünk), vagy a szerelmesen mosolygó szépasszonyok ágyékát élvezzük.

āvāsaḥ kriyatāṁ gaṅge pāpa-hāriṇi vāriṇi |
stana-dvaye taruṇyā vā manohāriṇi hāriṇi ||38||

Lakhelyed a bűnöket elsodró Gangesz vizénél,
vagy a fiatal lányok szívet elragadó, gyöngysoros keblei közt legyen.

kim iha bahubhir uktair yukti-śūnyaiḥ pralāpair-
dvayam iha puruṣāṇāṁ sarvadā sevanīyam |
abhinava-mada-līlā-lālasaṁ sundarīṇāṁ
stana-bhara-parikhinnaṁ yauvanaṁ vā vanaṁ vā ||39||

Minek ide a haszontalan fecsegés, a sok beszéd,
a férfiember mindenkor kettőt szolgál e világban:
az új meg új szerelmes kedvtelésekre epedő lányok
keblei terhétől elfáradt fiatalságát, vagy az erdőt.

Minek ide az a sok szó, balga bölcselkedések?
Egy az igaz: aki férfi, célja kettő lehet csak:
fiatalon a csodás-szép, mámoros, játszi nőknek
puha kebelén pihenni - vagy ha nem: vár az erdő.
(Vekerdi József fordítása)

határok

 

 Egy vaisnava fórumon találkoztam a következő gondolattal:

A Bhágavata-purána 5.1.40. verse így szól:

bhū-saṁsthānaṁ kṛtaṁ yena sarid-giri-vanādibhiḥ |
sīmā ca bhūta-nirvṛtyai dvīpe dvīpe vibhāgaśaḥ ||

Sríla Prabhupád fordításában: „Hogy véget vessen a civakodásnak az emberek között, Prijavrata Mahárádzs határokat húzott a folyók, a hegyek és az erdők mentén, hogy senki se lépjen más birtokára.”

Lám – hangzott az érvelés –, a vers tanulsága, hogy a nemzeteknek, népcsoportoknak van létjogosultsága, következésképpen téves az elgondolás, hogy Európában meg kellene szüntetni a határokat, és egyesíteni kellene a különböző országok népeit.

A Hollandia és Belgium közötti határ Baarle-Nassauban.

 

Sríla Prabhupád kommentárja valóban alátámasztani látszik az érvelést. Először a különféle nemzetek – az ő szóhasználatával: fajok – eltérő karaktereit említi. Prthu király születésének történetére utal, mikoron a gonosz Véna királyt a bráhmanák átka elpusztítja, ám hogy a királyi ház vérvonala megmaradjon, s a birodalomnak uralkodója legyen, az uralkodó holttestéből két fiút hoztak létre (klónoztak?), előbb a Véna bűnét megtestesítő Nisádát, majd a dinasztia erényeit megtestesítő Prthut.
Hadd idézzem szó szerint Sríla Prabhupádot: „ ... először egy Nisáda nevű fekete ember született. A naisáda faj az erdőben kapott helyet, mert természetükből fakadóan mind tolvajok és gonosztevők. Ahogyan az állatok is a különféle erdőkben és hegyekben élnek, az állatias emberek sorsa szintén az, hogy ott éljenek.”

Bár a témánkhoz képest mellékszál, de én még emlékszem a nyolcvanas évek végén az osztrák boltok „magyar, ne lopj” üzenetű tábláira… a „természetükből fakadó tolvajok” rosszízű általánosítása bennem azt idézi fel. Személy szerint irtózom az ilyesféle általánosítástól. Ám tudom, hogy a huszadik század elején (mikor Sríla Prabhupád tanult) a nemzetkarakterológia és a fajelmélet tudományos kutatás tárgya volt. És csak a rend kedvéért említsünk klasszikus példákat kiváló naisádákra: az íjász Ékalavja, vagy Rámacsandra barátját és szövetségese, Guha, a naisádák királya, aki segít a száműzötteknek átkelni a Gangeszen. És igen, Sríla Prabhupád a kommentárban itt a Bhágavatam Nisáda születéséről szóló részét erősíti meg (Bhág. 4.14.46.): Nisáda leszármazottai (a naisádák) a hegyek és erdők vándorai, akik Véna szörnyű bűneit vették magukra.

Majd a fajelmélettől elszakadva Sríla Prabhupád fontos megállapítást tesz: „Senki sem emelkedhet a civilizált élet szintjére, amíg nem gyakorolja a Krsna-tudatot, mivel mindenkinek a karmájából és a természet kötőerőivel való kapcsolatából származó természete szerint kell élnie egy bizonyos helyen. Ha az emberek békében és egyetértésben akarnak élni, el kell fogadniuk a Krsna-tudatot, mert amíg a testi életfelfogásban élnek, addig nem érhetik el a legmagasabb szintet.”

És ne feledkezzünk meg arról sem, hogy maga Sríla Prabhupád fogalmazza meg számos helyen, hogy a fajhoz (immáron mint emberi faj) vagy nemzethez kötődő önazonosítás téves. Például: „A materialista életben az ember a testbe van zárva, s a hamis éntudat megtéveszti. »Én ez a test vagyok«, »emberi lény vagyok«, »amerikai vagyok«, »indiai vagyok« – gondolja. Ez a testi felfogás a hamis egónak köszönhető. A hamis egótól megtévesztett élőlény egy bizonyos családdal, nemzettel vagy közösséggel azonosítja magát, s ragaszkodása az anyagi világhoz egyre mélyebb és mélyebb lesz, míg végül rendkívül nehézzé válik számára, hogy kiszabaduljon ebből a rabságból.” (Bhág. 4.27.10. kommentárja)

Végezetül Sríla Prabhupád visszakanyarodik a vershez: „Prijavrata Mahárádzs a Föld felszínét szigetekre osztotta, hogy az emberek minden osztálya békésen élhessen, s ne kerüljön összetűzésbe másokkal. A nemzetiség modern elmélete a Prijavrata Mahárádzs által létrehozott felosztások következtében alakult ki.”

Vizsgáljuk meg a nemzetállamok kérdését is, ám előbb fordítsuk figyelmünket ismét a szóban forgó versre.

bhū-saṁsthānaṁ kṛtaṁ yena sarid-giri-vanādibhiḥ |
sīmā ca bhūta-nirvṛtyai dvīpe dvīpe vibhāgaśaḥ ||

Aki kialakította a föld elrendezését, folyókkal, hegyekkel, erdőkkel s a többivel,
és arányosan határt (szabott) a szigetek közt, a teremtmények elégedettsége kedvéért.

A vers Prijavrata királyról szól, aki a régi időkben az egész univerzum legendás uralkodója volt. A Bhágavata-purána elbeszélése szerint Isten imádása révén szinte korlátlan hatalommal bírt. Egy alkalommal például úgy döntött, nincs rendjén, hogy a Nap, ahogy pályáján halad, birodalma egyes részei sötétben maradnak. Ragyogó szekerén a Nap nyomába indult tehát, hogy fényt hozzon a homályba. Hét napig ját a Nap nyomában, bevilágítva a sötétséget. Végül a Nap kedvéért lemondott tervéről, ám szekerének kerekei mélyen felszántották Bhú-mandalát, a földkerekség síkját, szigetekre osztva azt.

Miért említ Sríla Prabhupád fordításában civakodást („Hogy véget vessen a civakodásnak az emberek között...”)? Visvanáth Csakravartí kommentárját követi, aki így ír: „a falusi, és más elöljárók pörlekedésének megakadályozása és elégedettségük végett”. A kulcsszó a nirvṛti, mely jelent elégedettséget, örömöt, illetve valami befejezését, valamitől való elállást. A szöveg nem említi konkrétan, hogy mit fejeznek be, ezért látom indokoltnak a nirvṛti fordításaként csupán a tárgy nélküli elégedettséget.
Srídhar szvámí kommentárja szerint: a teremtmények elégedettsége (sukha), egyetértése, és a viták elkerülése (avivāda) végett szabott határt a szigetek közé.

Vajon szükség van-e határokra? Az élőlények egyik alapvető szükséglete az otthon: olyan tér, mely az ő világa, ahol biztonságban van, ahol minden ismerős – még a szerzeteseknek is van ásramjuk. Prijavrata király a határokkal otthont adott a lényeknek. Ebben a tekintetben igen a válasz. Otthonra szükség van.
Ám mi köze ennek a nemzethez? Nem sok. A hagyományos kommentárok sem beszélnek nemzetekről, főleg nem nemzetállamokról… már csak azért sem, mert a nemzetállam – az egy nyelvű, egy kultúrájú emberekből szerveződő állam eszménye – az ő korukban nem létezett. Az emberek menekültek vagy költöztek a régi időkben is, a kereskedelem, a háború, vagy a zarándoklat messze vihette őket otthonaikból. A királyságok (Európában) pedig túlnyúltak az azonos nyelvű, származású emberek körein, azok nem a nemzetekről, hanem a királyokról szóltak.
Az emberek különféle körökben alkottak, alkotnak közösségeket, így a nyelvüket, kultúrájukat, vallásukat megőrző közösségeket is. És ezek nagyon fontos közösségek, régen is, ma is. Nem jó, ha elsorvadnak. Viszont a világ ma jóval kisebb, mint korábban. Ötszáz évvel ezelőtt Csaitanja Maháprabhu korában egy hónap járóföldre volt egymástól Navadvíp és Nílácsal, ma vonattal egy nap alatt odaér az utazó. Ez egészen más léptéket jelent. Egy ilyen kisebb világban jóval nagyobb jelentőségű az együttműködési készség.

A gondolatmenetet hadd zárjam ismét Sríla Prabhupád szavaival. A Srímad Bhágavatamhoz írt előszava e mondatokkal kezdődik: „Tudnunk kell, mi az, amire az emberi társadalomnak jelenleg szüksége van. Az emberi társadalmat többé nem osztják országokra és közösségekre a földrajzi határok: sokkal nyitottabb, mint a középkorban volt, s a világ abba az irányba halad, hogy egyetlen államot, egy egységes emberi társadalmat hozzon létre. A Srímad-Bhágavatam szerint a lelki kommunizmus eszménye többé-kevésbé az egész emberi társadalom egységén alapszik, sőt az élőlények együttes energiájának harmóniáján.”

helyes élet – Bhartrhari versei, részletek Níti-satakamból 1.

Válogatás Bhartrhari helyes életvitelről szóló verseiből.

ajñaḥ sukham ārādhyaḥ
sukhataram ārādhyate viśeṣajñaḥ |
jñāna-lava-durvidagdhaṁ
brahmāpi taṁ naraṁ na rañjayati ||3||

Tudatlan könnyen megbékíthető,
még könnyebben a lényeglátó.
Ám a tudás-morzsákkal bíró műveletlen
embert még Brahmá sem teheti elégedetté.

lényeglátó: a szanszkrt eredetiben viśeṣa-jñaḥ – különbségeket ismerő

A tudatlannal megegyezni könnyű; hát még a nagytudásuval,
de a csöppnyi tudástól kótyagosat maga Brahmá se győzi meg.
(Weöres Sándor fordítása)

labheta sikatāsu tailam api yatnataḥ pīḍayan
pibec ca mṛga-tṛṣṇikāsu salilaṁ pipāsārditaḥ |
kadācid api paryaṭan śaśa-viṣāṇam āsādayet
natu pratiniviṣṭa-mūrkha-jana-cittam ārādhayet ||5||

Az ember kellő buzgalommal a homokból is sajtolhat olajat,
a szomjazó talán a délibábból is kortyolhat vizet,
hosszas kóborlás után még a nyúl szarva is föllelhető,
ám a makacs bolond elméjét senki sem teheti elégedetté.

yadā kiñcij-jño'haṁ dvipa iva madāndhaḥ samabhavaṁ
tadā sarvajño'smīty abhavad avaliptaṁ mama manaḥ |
yadā kiñcit kiñcid budhajana-sakāśād avagataṁ
tadā mūrkho'smīti jvara iva mado me vyapagataḥ ||8||

Amikor már tudtam valamicskét, tébolyult vakon éltem, akár az elefánt.
Mindentudóvá váltam! – az elmém ezzel kenegette magát akkoriban.
Ám amikor valamelyest is bölcsek közelébe kerültem,
felismertem: ostoba vagyok! s a büszkeség mámora, akár a láz, elenyészett.

Mert a szavak találkozásakor a magánhangzók összeolvadnak, a vers eleje másként is értelmezhető, yadā kiñcij-jñaḥ „amikor valamicske-tudó voltam” helyett: yadā akiñcij-jñaḥ „amikor semmi-tudó voltam”.
A párzó hímelefánt elvakult, tébolyult indulata a költők gyakran emlegetett metaforája.
Elmém ezzel kenegette magát: az avalipta szó szerint megkentet jelent, átvitt értelemben büszke, öntelt, felfuvalkodott.

Dölyfös kamasz voltam s folyton őrjöngtem, mint párzó elefánt,
bolond elmém hitte, hogy az egekig ér bennem a tudás.
De aztán bölcsek közt végre felismertem kicsiségemet,
s botorságom, gőgöm hamarosan elmúlt, mint tavaszi láz.
(Weöres Sándor fordítása)

varaṁ parvata-durgeṣu bhrāntaṁ vanacaraiḥ saha |
na mūrkha-jana-samparkaḥ surendra-bhavaneṣv api ||14||

Jobb a hegyek úttalan útjain barangolni vadállatok közt,
mint ostobák társaságában, akár az istenek királyának palotáiban is!

Jobb a hegyszakadékokban kóborolni vadak között,
mint akár Indra mennyében tanyázni ostobák között.
(Weöres Sándor fordítása)

śāstropaskṛta-śabda-sundara-giraḥ śiṣya-pradeyāgamā
vikhyātāḥ kavayo vasanti viṣaye yasya prabhor nirdhanāḥ |
taj-jāḍyaṁ vasudhādipasya kavayas tv arthaṁ vināpīśvarāḥ
kutsyāḥ syuḥ kuparīkṣakā hi maṇayo yair arghataḥ pātitāḥ ||15||

Amikor a tudással megformált szavakkal ékesen szóló, tanítványaikat tudománnyal felvértező,
neves bölcsek szegénysorban élnek, az annak a jele, hogy az ország ura
csupán ostobaságának királya. A bölcsek vagyon nélkül is tehetősek.
Ha a drágakövet leértékelik, az csak a hitvány becsüs szégyene.

A vers harmadik pádájában a királyt a föld ura (vasudhā-ādipa) kifejezés írja körül, az összetételben a földet a méhében kincseket rejtő (vasu-dhā) szó jelenti. Bár a kincsek – a bölcsek – körülötte élnek, ám nem becsüli őket kellőképp.

vidyā nāma narasya rūpam adhikaṁ pracchanna-guptaṁ dhanaṁ
vidyā bhogakarī yaśaḥ-sukhakarī vidyā gurūṇāṁ guruḥ |
vidyā bandhujano videśa-gamane vidyā parā devatā
vidyā rāja supūjyate na tu dhanaṁ vidyā-vihīnaḥ paśuḥ ||20||

A tudás több, mint szépség, rejtett-titkos vagyon,
a tudás a gyönyör forrása, a hírnévé és örömé, a tudás a mesterek mestere.
A tudás a társad mikor idegenben jársz, a tudás a legfőbb istenség.
A tudást tisztelik a királyok is, s nem a vagyont. Az ember tudás nélkül csupáncsak állat.

Bölcsesség: csoda-kincs, csupán keveseké; rejtekben őrzött vagyon.
Bölcsesség ad erőt, sikert, sok örömet; minden tudás tőle jő.
Bölcsesség: idegenben ő a vezetőnk; nincs isten őnála jobb.
Bölcsesség, a király lehull színed előtt. Állat, kiben nincs tudás.
(Weöres Sándor fordítása)

jayanti te sukṛtino
rasa-siddhāḥ kavīśvarāḥ |
nāsti yeṣāṁ yaśaḥ kāye
jarā-maraṇa-jaṁ bhayam ||24||

Dicsőség nektek, erényesek,
az ízek értői, tudós költők vezércsillagai!
Kiknek hírneve nem alávetettje a test
öregsége és halála okozta félelemnek.

yasyāsti vittaṁ sa naraḥ kulīnaḥ
sa paṇḍitaḥ sa śrutavān guṇajñaḥ |
sa eva vaktā sa ca darśanīyaḥ
sarve guṇāḥ kāñcanam āśrayanti ||41||

A vagyonos ember előkelő,
ő a tanult, a nagytudású, az erények ismerője.
Csak ő az ékesszóló, és csak rá kell figyelni –
minden jótulajdonság az aranytól függ hát.

Csak rá kell figyelni: a darśanīyaḥ szó szerint láthatót, vagy látandót jelent – ebben az értelemben szépet, akit jó nézni. Ám a vers fanyar hangulatához ez az értelmezés tűnik közelebbinek: a világ a hírességeket, a gazdagokat és celebeket figyeli, mintha ők volnának a szakmai tudás (paṇḍitaḥ) és a szakrális tudás (śrutavān) megtestesítői.

Kit pénze fölvet: nemes is, tudós is,
megszívlelendő valahány tanácsa,
erényes, ékes-szavu és hatalmas.
Honnan fakad rang s uri sors? aranyból.
(Weöres Sándor fordítása)

daurmantryān nṛpatir vinaśyati yatiḥ saṅgāt suto lālanāt
vipro'nadhyayanāt kulaṁ kutanayāc chīlaṁ khalopāsanāt |
hrīr madyād anavekṣaṇād api kṛṣiḥ snehaḥ pravāsāśrayān
maitrī cāpraṇayāt samṛddhir anayāt tyāga-pramādād dhanam ||42||

Rossz tanácsadói miatt bukik el a király, ragaszkodása miatt az aszkéta, kényeztetés miatt a gyerek,
a szentírás tanulmányozásának hanyagolása miatt a bráhmana, hitvány utód miatt a család, alantas elfoglaltság miatt a jellem,
az ital miatt a szerénység, gondosság híján a termőföld, távollét miatt a gyöngéd szeretet,
őszintétlenség miatt a barátság, a rossz vezetés miatt a jólét, pazarlás és hanyagság miatt a vagyon.

Ragaszkodása miatt az aszkéta: a szanszkrt saṅga szó egyszerre jelent ragaszkodást, és társaságot is – a remete számára a társaság is bukást jelent.
Alantas elfoglaltság miatt a jellem: az upāsana jelent elfoglaltságot, szolgálást és törekvést is.

az ajándék

 

A Panycsatantra, a neves indiai állatmese-gyűjtemény második könyvében, melynek címe a Barátok szerzése (vagy a Barátság elnyerése: mitra-samprāpti) Hiranjaka a kisegér, és Laghu-patanaka, a varjú keverednek barátságba. A kisegér megmentett egy csapat galambot a madarász hálójából… Laghu-patanaka látta mindezt, látta a Hiranjaka nemes szívét és bölcsességét, ezért a barátságára vágyott. Hiranjaka kezdetben nagyon bizalmatlan volt – érthetően tartott természetes ellenségétől. Ám Laghu-patanaka kitartó volt… kezdetben messziről beszélgettek, megosztották egymással tudásukat. Laghu-patanaka minden nap meglátogatta barátját, finomságokat hozott neki, letette az ajtajába, majd messzebb repült, hogy a kisegér bátran kijöhessen. Máskor Hiranjaka hozott ajándékot a varjúnak. S ahogy telt-múlt az idő, erősödött Hiranjaka bizalma, végül már nem húzódott vissza a kuckójába, mikor megjelent Laghu-patanaka… sőt, egy-egy hűvösebb napon a szárnya alá bújt melegedni.

dadāti pratigṛhṇāti guhyam ākhyāti pṛcchati |
bhuṅkte bhojāyate caiva ṣaḍ-vidhaṁ prīti-lakṣaṇam ||50||

Ad és elfogad, titkot feltár és kérdez,
eszik és táplál – a szeretet jele e hatféle (tett).

nopakāraṁ vinā prītiḥ kathañcit kasyacid bhavet |
upayācita-dānena yato devā abhīṣṭadāḥ ||51||

Támogatás nélkül senkivel sehogy nem születhet barátság (príti),
áldozati ajándék révén válnak az istenek is vágyteljesítőkké.

tāvat prītir bhavel loke yāvad dānaṁ pradīyate |
vatsaḥ kṣīra-kṣayaṁ dṛṣṭvā parityajati mātaram ||52||

Addig lesz barátság a világban, míg ajándékot adnak,
a tej elapadását látva a borjú is elhagyja az anyját.

paśya dānasya māhātmyaṁ sadyaḥ pratyaya-kārakam |
yat-prabhāvād api dveṣo mitratāṁ yāti tat-kṣaṇāt ||53||

Lásd az ajándék jelentőségét! Gyorsan bizalmat épít,
minek ereje folytán még az ellenségek is nyomban baráttá válnak.


A figyelmes vaisnava olvasó ismerősen üdvözli az 50. verset: hiszen ezzel már találkoztam Rúpa gószámí Upadésámrtájában!
Valóban, az Upadésámrta című művében Rúpa gószvámí a Csaitanja-bhakti alapelveit veszi sorra: az alapoktól kezdődően a legmagasztosabb eszményekig. Az első négy strófa – kis módosításokkal – idézet… kora művelt olvasója számára ismerős idézetek. Az első strófa a Hansza-gítából és a Mahábháratából is ismerős lehet, a második és harmadik a Hatha-jóga-pradípikában is föllelhető, míg a negyedik a Panycsatantra 2.50. strófája.
Mi lehet ennek oka? Vélhetően azért vette elő e verseket, hogy nyilvánvalóvá tegye: a Csaitanja Maháprabhu által hirdetett tan nem valamiféle új kreálmány, hanem mélyen a tradícióban gyökerezik.

szubhásiták Bhartrharitól 1.

Három szubhásita-gyűjteményt is tulajdonítanak Bhartrharinak – bár valójában homály fedi, hogy ki volt ő pontosan. Ezen a néven ismeretes egy neves nyelvész, aki a hatodik században, ám a közvélekedés szerint egy legendás király a versek szerzője. A legenda szerint hírneves uralkodó volt, aki odaadóan szerette királynéját, ám a felesége hűtlensége miatt csalódottsága folytán lemondott a trónról, és erdei remetének állt.
Talán a személyénél fontosabb a három nevéhez fűződő versgyűjtemény: a helyes életvitelről (nīti) a szerelemről (śṛṅgāra), és a visszavonulásról, a világi dolgoktól való függetlenségről (vairāgya) szóló versekkel. Egy szerző versei, vagy régi költők költeményeiből való válogatás? mindegy is, az érdekes a világ, amit elénk festenek. Amiben fontos az erényes élet, a bölcs jótanácsok meghallgatása, fontos a szerelem, és fontos az Isten felé fordulás is – mert a vairāgya végső lényege több a világgal szembeni közömbösségnél (bár maga a szó ezt jelenti), hanem Isten felé közeledés. És a teljes élethez szorosan hozzátartozik egyik is, másik is, harmadik is… mindent a megfelelő időben megélve.

Bhartrhari verseit régóta ismerik Európában is, már az 1600-as években forgatták verseit a „pogányságot” megérteni kívánó európaiak. Egyik-másik vershez találtam magyar fordítást is, többnyire Weröres Sándortól, aki Vekerdi József prózafordítása nyomán ültette át a verseket az eredeti versmértéket követő időmértékes formába.

boddhāro matsara-grastāḥ prabhavaḥ smaya-dūṣitāḥ |
abodhopahatāś cānye jīrṇam aṅge subhāṣitam ||

A tanult embereket az irigység emészti, a hatalmasokat az önteltség rontja meg,
míg a többieket a tudatlanság pusztítja; hamvában halnak a szép és bölcs szavak.

Mindenki másként szenved, de az gyógyírt jelentő tanításra süketek a fülek, a szubhásiták (szép és bölcs szavak) a testben (aṅge) agganak el (jīrṇam).

vairāgye saṁcaraty eko nītau bhramati cāparaḥ |
śṛṅgāre ramate kaścid bhuvi bhedāḥ parasparam ||

Egyik a vágytalanságot gyakorolja, erények közt barangol a másik,
s van, ki a szerelemnek örvend – különbözünk egymástól e földön.

etat-kāma-phalo loke yad dvayor eka-cittatā |
anya-citta-kṛte kāme śavayor iva saṅgamaḥ ||

A szerelem gyümölcse e világban, hogy a kettő szíve egy.
Mikor egyik másra gondol, akárha holttestek szeretkeznének.

A szerelemnek áldása, hogy kettőnek a lelke egy;
ha külön él a két lélek: csak két holttest ölelkezik.
(Weöres Sándor fordítása)

nāyaṁ te samayo rahasyam adhunā nidrāti nātho yadi
sthitvā drakṣyati kupyati prabhur iti dvāreṣu yeṣāṁ vacaḥ |
cetas tān apahāya yāhi bhavanaṁ devasya viśveśitur
nirdauvārika-nirdayokty-aparuṣaṁ niḥsoma-śarma-pradam ||

„Ez nem a megfelelő pillanat, most nem ér rá, alszik az úr, ha
meglát téged, ahogy itt ácsorogsz, nagyon megharagszik!” – mondják a kapuőrök.
Ó, szívem! Hagyd el az ilyen helyet, s menj az Úr, a mindenség urának hajlékához,
ahol nincsenek ilyen kegyetlenszavú hitvány ajtónállók, ám határtalan boldogsággal ajándékoz meg!

ārambha-gurvī kṣayiṇī krameṇa
laghvī purā vṛddhimatī ca paścāt |
dinasya pūrvārdha-parārdha-bhinnā
chāyeva maitrī khala-saj-janānām ||

Kezdetben intenzív, majd lassanként elfogyó;
eleinte jelentéktelen, ám egyre gyarapodó –
akár a délelőtti és délutáni
árnyék – ilyen a hitványak és a szentek barátsága közti különbség.

Miért éppen árnyék? merül fel a kérdés a nyugati olvasóban, különösen télvíz idején. De gondoljuk csak magunkat a tűző Nap alá, és rögtön megértjük az enyhet adó árnyék különleges fontosságát. A barátság is ilyen árnyék: a világi zűrzavar perzselő heve ellen nyújt némi oltalmat. A költői kép ugyanakkor ellentmondó utalás, hiszen a maitrī szó Mitra nevéből származik, Mitra pedig a Nap egyik megnevezése.

khalālāpāḥ soḍhāḥ kathamapi tad ārādhana-paraiḥ
nigṛhyāntarbāṣpaṁ hasitamapi śūnyena manasā |
kṛto vitta-stambha-pratihata-dhiyām añjalir api
tvamāśe moghāśe kim aparamato nartayasi mām ||

Elszenvedtem a gonosz-szavakat, hogy valamiképp kiengeszteljem őket,
mosolyogva, üres szívvel nyeltem a könnyem,
és összetett kézzel hódoltam a hatalomtól és vagyontól öntelt, ám üresfejű emberek előtt.
Ó, vágy! hiú remény! vajon mi mással táncoltatsz még engem?!

vitīrṇe sarvasve taruṇa-karuṇā-pūrṇa-hṛdayāḥ
smarantaḥ saṁsāre viguṇa-pariṇāmāṁ vidhigatim |
vayaṁ puṇyāraṇye pariṇata-śaraccandra-kiraṇāḥ
triyāmā neṣyāmo hara-caraṇa-cintaika-śaraṇāḥ ||

Miután mindenünket szétosztottuk, szívünk ellágyul, s könyörülettel telik meg,
a létforgatag kedvezőtlen fordulataira csupán a sors elrendezéseként gondolunk.
A szentek erdejében, az őszi telihold fényében
töltjük az éjjeleket, Siva lábán, az egyetlen menedéken meditálva.

Vagyont, kincset szétoszt, csupa szeretet az emberek iránt,
a lét hívságának zuhatagjain át mennybe siető,
vezeklés csendjében kicsi remeteként tölti az időt,
utólszor térdet hajt, a feje leborul Siva elibe.
(Weöres Sándor fordítása)

mātar medini tāta māruta sakhe tejaḥ subandho jala
bhrātar vyoma nibaddha eva bhavatām antyaḥ praṇāmāñjaliḥ |
yuṣmat saṅga-vaśopajāta-sukṛta-sphāra-sphuran nirmala-
jñānāpāsta-samasta-moha-mahimā līye para-brahmaṇi ||

Föld, anyám! Szél, atyám! Tűz, barátom! Víz, kedves rokon!
Ég, bátyám! hozzátok tartozom! Összeteszem kezem, s végleg
búcsúzom tőletek. A társaságotokban megformált, fényesen tündöklő s makulátlan
tudás révén elhagytam mind a végtelen illúziót, s most elmélyülök a Legfőbb Brahmanban.

Az öt rokon az öt alapelem. Elmélyülök: a lī gyök jelenthet elmélyedést, belefeledkezést és feloldódást is.

Nemzőm: szél! s te szülőm: göröngy! te vezetőm: fény! társaságom te: víz!
testvérem: levegő! kitárt s a magas ég kékjébe nyujtott kezem
áld s elhágy titeket. Közös szeretet él mindnyájatokban, s ezért
elvágjátok a tévelygés gomolyagát: Brahmába szétolvadok.
(Weöres Sándor fordítása)

Anyám, Föld! Apám, Szél! Barátom, Fény! Rokonom, Víz!
Testvérem, Levegő! Összetett kézzel búcsúzom tőletek.
Egyesülésetekből Bölcsesség született, annak tiszta lángja
felperzselte a Káprázat kábulatát, s most beolvadok az örök Brahmanba.
(Vekerdi József fordítása)