Bhartrhari: Purusártha-dasakam

Tíz strófa az emberi élet céljairól

Az alábbi költemény Bhartrhari verseiből összeállított válogatás, célja, hogy az olvasó figyelmét az üdvösség jelentőségére irányítsa. Bhartrhari nevéhez három, egyenként száz strófából való gyűjtemény fűződik, a nīti-śataka az erényről és a helyes életről, śṛṅgāra-śataka a szerelemről dicséretéről, és annak múlandóságáról, míg a vairāgya-śataka a világi léttől való függetlenség szépségéről, a ragaszkodások meghaladásáról szól.

tasmād anantam ajaraṁ paramaṁ vikāsi
tad brahma cintaya kim ebhir asad-vikalpaiḥ |
yasyānuṣaṅgiṇa ime bhuvanādhipatya-
bhogādayaḥ kṛpaṇa-loka-matā bhavanti ||1||

Ezért a végtelen, múlhatatlan legfőbb ragyogáson,
a Brahmanon elmélkedj, mire mész holmi valótlan képzelgésekkel?
Annak fényében akár az egész földkerekség feletti uralom,
az élvezet s bármi más is csupán e nyomorult világ célja!

A loka szót világként fordítottam, de a szó jelentheti általában az embereket is.
(vairāgya 69., versmérték: vasantatilakā)

pātālam āviśasi yāsi nabho vilaṅghya
diṅ-maṇḍalaṁ bhramasi mānasa cāpalena |
bhrāntyāpi jātu vimalaṁ katham ātmanīnaṁ
na brahma saṁsarasi nirvṛtim eṣi yena ||2||

Pokolra szállsz, vagy az égbe röppensz,
a szélrózsa minden irányába vándorolsz, nyughatatlan gondolatom!
Örökkön bóklászol, miképpen lehet hát, hogy éppen a makulátlan
brahmanhoz nem mész, pedig valójában hozzá tartozol, s vele üdvösségre jutnál?

„valójában hozzá tartozol” – ātmanīnam szó szerint személyes, vagy az átmanhoz tartozó.
(vairāgya 70., versmérték: vasantatilakā)

Pokolra szállsz, egyet ugorsz s az egekbe léptél,
lélek, csapongva bebolyongod a föld kerekjét.
Mint van, hogy észre se vevéd a szivedben élőt,
benned lakót? Kicsoda juttat az üdvre téged?
(Weöres Sándor fordítása)

yūyaṁ vayaṁ vayaṁ yūyam ity āsīn matir āvayoḥ
kiṁ jātam adhunā yena yūyaṁ yūyaṁ vayaṁ vayam ||3||

Te voltál én, és én voltam te – így gondoltuk mindketten.
Mi történt most, hogy te te, én pedig én lettem?

A verset nem találom egyik gyűjteményben sem. Más szövegváltozatában a harmadik páda eleje: kiṁ jātam adhunā mitra – „Mi történt most barátom?”
Az elválás verse szólhat a világi kapcsolatok szétzilálódásáról… de az abszolút kapcsolatról való megfeledkezésről is.
(versmérték: anuṣṭubh)

mahāśayyā pṛthvī vipulam-upadhānaṁ bhujalatā
vitānaṁ cākāśaṁ vyajanam anukūlo'yamanilaḥ |
śaraccandro dīpo virati-vanitā-saṅga-muditaḥ
sukhī śāntaḥ śete munir atanu-bhūtir-nṛpa iva ||4||

Széles ágyam a föld, párnám a karom,
baldachin felettem az ég, legyezőm a lágy szellő,
lámpásom az őszi hold, ölelő szerelmes feleségem pedig a vágytalanság.
Boldog-békésen alszom, akár egy hatalmas királyság ura.

(vairāgya 94., versmérték: śikhariṇī)

Az ágyam föld; párnám nem a puha kebel: kar a fej alatt;
a mécsem fényes Hold; vihar a legyezőm, menny a takaróm;
az égtájak, mint nők, hevesen ölelő, hű kegyeseim;
zarándok, vágy nélkül, örökig aluszik: a Semmi ura.
(Weöres Sándor fordítása)

kiṁ vedaiḥ smṛtibhiḥ purāṇa-paṭhanaiḥ śāstrair mahā-vistaraiḥ
svarga-grāma-kuṭī-nivāsa-phaladaiḥ karma-kriyā-vibhramaiḥ |
muktvaikaṁ bhava-duḥkha-bhāra-racanā-vidhvaṁsa-kālānalaṁ
svātmānanda-pada-praveśa-kalanaṁ śesair vāṇig-vṛttibhiḥ ||5||

Mit érnek a védák, a szent hagyomány, a puránák tanulmányozása, a tanok s azok tengernyi részletei,
gyümölcsük egy kis hely, holmi mennybéli falu kunyhójában, éppen úgy, mint a rítusokba való elmerülés!
Ami egyedül megszabadít a lét szenvedésének terhétől – felégeti, akár az idők végén pusztító tűz –
az az önnön lényegünk örömteli helyzetét felismerő tudás… a többi csupán piaci alkudozás.

A vers a Bhagavad-gítá második fejezetének gondolatát ismétli költői hévvel:
„42. A sok-sok szóvirág, mellyel a Védákba temetkezők
hirdetik balga lélekkel, hogy csak a Véda létezik,
43. és egyebet nem ígérnek, mint jótettért a mennyeket,
s szertartások gyümölcseként földi hatalmat és gyönyört,
44. megbénítja e sok szó azt, ki hatalmat s gyönyört akar,
s határozatlan elmével bölcs mélységig nem ér soha.”
(Szerdahelyi István fordítása)
A tanok (śāstra) itt vagy a hat darsanra, vagy a hat védángára tett utalás. „Önnön lényegünk”: sva-ātma, az átman, mint az ember transzendens lényege.
(vairāgya 71., versmérték: śārdūlavikrīḍita)

āyuḥ kallola-lolaṁ katipaya-divasa-sthāyinī yauvana-śrīr
arthāḥ saṅkalpakalpā ghanasamaya-taṭid-vibhramā bhoga-pūgāḥ |
kaṇṭhāśleṣopagūḍhaṁ tadapi ca na ciraṁ yat priyābhiḥ praṇītaṁ
brahmaṇyāsakta-cittā bhavata bhava-bhayāmbhodhi-pāraṁ tarītum ||6||

Az élet akár a hánykolódó hullámok: az ifjúság szépsége csupán néhány napig marad velünk,
a vagyon szinte elröppenő gondolat, az élvezetek sora mint az esős évszak tovatűnő villámai,
kedvesed átkarolja nyakad, még az is ideig-óráig tart csupán –
egyedül a Brahmanhoz ragaszkodó értelem visz át téged a rettegéssel teli létóceán túlpartjára.

(vairāgya 36., versmérték: sragdharā)

yadāsīd ajñānaṁ smara-timira-sañcāra-janitaṁ
tadā dṛṣṭaṁ nārī-mayam idam aśeṣaṁ jagad iti |
idānīm asmākaṁ paṭutara-vivekāñjana-juṣāṁ
samībhūtā dṛṣṭis tribhuvanam api brahma manute ||7||

Amikor tudatlan voltam, a gyakran bolyongtam a szerelem sötétjében,
s akkoriban úgy láttam, e világ teljes egészében csak nőkből áll.
Most a megkülönböztetőképesség oly hathatós írjával szememen
egyenlőnek látok (mindent), még három világra is brahmanként tekintek.

(śṛṅgāra 69., versmérték: śikhariṇī)

kiṁ kandarpa karaṁ kadarthayasi re kodaṇḍa-ṭaṅkāritaṁ
re re kokila komalaṁ kala-ravaṁ kiṁ vā vṛthā jalpasi |
mugdhe snigdha-vidagdha-cāru-madhurair lolaiḥ kaṭākṣair alaṁ
cetaś cumbita-candra-cūḍa-caraṇa-dhyānāmṛtaṁ vartate ||8||

Ó, Kandarpa, kezeid haszontalanok, mit ér az íj-pendítés?
Ó, kakukk, édes-lágy dalod hasztalan zenged,
bájos leány, elég a perzselőn lágy, édesen vonzó, epedő oldalpillantásokból –
szívem csupán a Hold-csókolta varkocsú Isten lábának meditációjának hallhatatlan nektárát választja.

Kandarpa a szerelemisten, aki íjának öt virágnyilával veszi célba az emberi lényeket.
„Bájos leány”: – mugdhā: szűziesen vonzó, ártatlanul egyszerű, bájos ifjú leány – a költemények egyik tipikus hősnője. (Máskor pedig a józanságát elvesztett, teljesen szerelme bűvkörében élő leányt jelent. A szó gyöke a muh – elájul, megzavarodik igéből képzett befejezett melléknévi igenév, innen az elájult mint elsődleges, illetve a zavarodottnak tűnő, ám fondorlatoktól mentes, egyszerű másodlagos jelentés.) Az oldalpillantás a szerelem külső jeleinek egyeike.
„Szívem”: a cetas jelenthet tudatot, gondolkodást és szívet, lelket is.
„Hold-csókolta” – cumbita-candra: Siva varkocsát félhold díszíti.
(śṛṅgāra 64., versmérték: śārdūlavikrīḍita)

Mért fáradsz, Szerelem? Minek suhog a nyílvesszőid szálló hada?
Mért énekled igérgető dalaidat, kakukk, ha hiába már?
Szép lány, hasztalanul mivégre mutatod hívó kacagásodat?
A hold-ékszeres istenség elibe hull lelkem és szómát iszik.
(Weöres Sándor fordítása)

praśānta-śāstrārtha-vicāra-cāpalaṁ
nivṛtta-nānā-rasa-kāvya-kautukam |
nirasta-niḥśeṣa-vikalpa-viplavaṁ
prapattum anvicchati śūlinaṁ manaḥ ||9||

Lecsendesült a szentírások értelmezéseit kutató nyughatatlan vizsgálódásom,
szertefoszlott a költészet megannyi íze iránti lelkesedésem,
immáron maradéktalanul magam mögött hagytam a kételkedés zűrzavarát is –
szívem egyetlen vágya: Siva elé omolni!

A vikalpa kételkedést, de művészetet is jelent, így a harmadik páda a (világi) művészetek elvetésre is vonatkoztatható. A verset egyik Bhartrharihoz köthető gyűjteményben sem leltem fel, ám a hagyomány néki tulajdonítja. Siva neve a versben Śūlin, a lándzsás.
(versmérték: vaṁśasthavila)

mātar medini tāta māruta sakhe tejaḥ subandho jala
bhrātar vyoma nibaddha eva bhavatām antyaḥ praṇāmāñjaliḥ |
yuṣmat saṅga-vaśopajāta-sukṛta-sphāra-sphuran nirmala-
jñānāpāsta-samasta-moha-mahimā līye para-brahmaṇi ||10||

Föld, anyám! Szél, atyám! Tűz, barátom! Víz, kedves rokon!
Ég, bátyám! hozzátok tartozom! Összeteszem kezem, s végleg
búcsúzom tőletek. A társaságotokban megformált, fényesen tündöklő s makulátlan
tudás révén elhagytam mind a végtelen illúziót, s most elmélyülök a Legfőbb Brahmanban.

Az öt rokon az öt alapelem. Elmélyülök: a lī gyök jelenthet elmélyedést, belefeledkezést és feloldódást is.
(vairāgya 100., versmérték: śārdūlavikrīḍita)

Nemzőm: szél! s te szülőm: göröngy! te vezetőm: fény! társaságom te: víz!
testvérem: levegő! kitárt s a magas ég kékjébe nyujtott kezem
áld s elhágy titeket. Közös szeretet él mindnyájatokban, s ezért
elvágjátok a tévelygés gomolyagát: Brahmába szétolvadok.
(Weöres Sándor fordítása)

Anyám, Föld! Apám, Szél! Barátom, Fény! Rokonom, Víz!
Testvérem, Levegő! Összetett kézzel búcsúzom tőletek.
Egyesülésetekből Bölcsesség született, annak tiszta lángja
felperzselte a Káprázat kábulatát, s most beolvadok az örök Brahmanba.
(Vekerdi József fordítása)

szubhásiták Bhartrharitól 1.

Három szubhásita-gyűjteményt is tulajdonítanak Bhartrharinak – bár valójában homály fedi, hogy ki volt ő pontosan. Ezen a néven ismeretes egy neves nyelvész, aki a hatodik században, ám a közvélekedés szerint egy legendás király a versek szerzője. A legenda szerint hírneves uralkodó volt, aki odaadóan szerette királynéját, ám a felesége hűtlensége miatt csalódottsága folytán lemondott a trónról, és erdei remetének állt.
Talán a személyénél fontosabb a három nevéhez fűződő versgyűjtemény: a helyes életvitelről (nīti) a szerelemről (śṛṅgāra), és a visszavonulásról, a világi dolgoktól való függetlenségről (vairāgya) szóló versekkel. Egy szerző versei, vagy régi költők költeményeiből való válogatás? mindegy is, az érdekes a világ, amit elénk festenek. Amiben fontos az erényes élet, a bölcs jótanácsok meghallgatása, fontos a szerelem, és fontos az Isten felé fordulás is – mert a vairāgya végső lényege több a világgal szembeni közömbösségnél (bár maga a szó ezt jelenti), hanem Isten felé közeledés. És a teljes élethez szorosan hozzátartozik egyik is, másik is, harmadik is… mindent a megfelelő időben megélve.

Bhartrhari verseit régóta ismerik Európában is, már az 1600-as években forgatták verseit a „pogányságot” megérteni kívánó európaiak. Egyik-másik vershez találtam magyar fordítást is, többnyire Weröres Sándortól, aki Vekerdi József prózafordítása nyomán ültette át a verseket az eredeti versmértéket követő időmértékes formába.

boddhāro matsara-grastāḥ prabhavaḥ smaya-dūṣitāḥ |
abodhopahatāś cānye jīrṇam aṅge subhāṣitam ||

A tanult embereket az irigység emészti, a hatalmasokat az önteltség rontja meg,
míg a többieket a tudatlanság pusztítja; hamvában halnak a szép és bölcs szavak.

Mindenki másként szenved, de az gyógyírt jelentő tanításra süketek a fülek, a szubhásiták (szép és bölcs szavak) a testben (aṅge) agganak el (jīrṇam).

vairāgye saṁcaraty eko nītau bhramati cāparaḥ |
śṛṅgāre ramate kaścid bhuvi bhedāḥ parasparam ||

Egyik a vágytalanságot gyakorolja, erények közt barangol a másik,
s van, ki a szerelemnek örvend – különbözünk egymástól e földön.

etat-kāma-phalo loke yad dvayor eka-cittatā |
anya-citta-kṛte kāme śavayor iva saṅgamaḥ ||

A szerelem gyümölcse e világban, hogy a kettő szíve egy.
Mikor egyik másra gondol, akárha holttestek szeretkeznének.

A szerelemnek áldása, hogy kettőnek a lelke egy;
ha külön él a két lélek: csak két holttest ölelkezik.
(Weöres Sándor fordítása)

nāyaṁ te samayo rahasyam adhunā nidrāti nātho yadi
sthitvā drakṣyati kupyati prabhur iti dvāreṣu yeṣāṁ vacaḥ |
cetas tān apahāya yāhi bhavanaṁ devasya viśveśitur
nirdauvārika-nirdayokty-aparuṣaṁ niḥsoma-śarma-pradam ||

„Ez nem a megfelelő pillanat, most nem ér rá, alszik az úr, ha
meglát téged, ahogy itt ácsorogsz, nagyon megharagszik!” – mondják a kapuőrök.
Ó, szívem! Hagyd el az ilyen helyet, s menj az Úr, a mindenség urának hajlékához,
ahol nincsenek ilyen kegyetlenszavú hitvány ajtónállók, ám határtalan boldogsággal ajándékoz meg!

ārambha-gurvī kṣayiṇī krameṇa
laghvī purā vṛddhimatī ca paścāt |
dinasya pūrvārdha-parārdha-bhinnā
chāyeva maitrī khala-saj-janānām ||

Kezdetben intenzív, majd lassanként elfogyó;
eleinte jelentéktelen, ám egyre gyarapodó –
akár a délelőtti és délutáni
árnyék – ilyen a hitványak és a szentek barátsága közti különbség.

Miért éppen árnyék? merül fel a kérdés a nyugati olvasóban, különösen télvíz idején. De gondoljuk csak magunkat a tűző Nap alá, és rögtön megértjük az enyhet adó árnyék különleges fontosságát. A barátság is ilyen árnyék: a világi zűrzavar perzselő heve ellen nyújt némi oltalmat. A költői kép ugyanakkor ellentmondó utalás, hiszen a maitrī szó Mitra nevéből származik, Mitra pedig a Nap egyik megnevezése.

khalālāpāḥ soḍhāḥ kathamapi tad ārādhana-paraiḥ
nigṛhyāntarbāṣpaṁ hasitamapi śūnyena manasā |
kṛto vitta-stambha-pratihata-dhiyām añjalir api
tvamāśe moghāśe kim aparamato nartayasi mām ||

Elszenvedtem a gonosz-szavakat, hogy valamiképp kiengeszteljem őket,
mosolyogva, üres szívvel nyeltem a könnyem,
és összetett kézzel hódoltam a hatalomtól és vagyontól öntelt, ám üresfejű emberek előtt.
Ó, vágy! hiú remény! vajon mi mással táncoltatsz még engem?!

vitīrṇe sarvasve taruṇa-karuṇā-pūrṇa-hṛdayāḥ
smarantaḥ saṁsāre viguṇa-pariṇāmāṁ vidhigatim |
vayaṁ puṇyāraṇye pariṇata-śaraccandra-kiraṇāḥ
triyāmā neṣyāmo hara-caraṇa-cintaika-śaraṇāḥ ||

Miután mindenünket szétosztottuk, szívünk ellágyul, s könyörülettel telik meg,
a létforgatag kedvezőtlen fordulataira csupán a sors elrendezéseként gondolunk.
A szentek erdejében, az őszi telihold fényében
töltjük az éjjeleket, Siva lábán, az egyetlen menedéken meditálva.

Vagyont, kincset szétoszt, csupa szeretet az emberek iránt,
a lét hívságának zuhatagjain át mennybe siető,
vezeklés csendjében kicsi remeteként tölti az időt,
utólszor térdet hajt, a feje leborul Siva elibe.
(Weöres Sándor fordítása)

mātar medini tāta māruta sakhe tejaḥ subandho jala
bhrātar vyoma nibaddha eva bhavatām antyaḥ praṇāmāñjaliḥ |
yuṣmat saṅga-vaśopajāta-sukṛta-sphāra-sphuran nirmala-
jñānāpāsta-samasta-moha-mahimā līye para-brahmaṇi ||

Föld, anyám! Szél, atyám! Tűz, barátom! Víz, kedves rokon!
Ég, bátyám! hozzátok tartozom! Összeteszem kezem, s végleg
búcsúzom tőletek. A társaságotokban megformált, fényesen tündöklő s makulátlan
tudás révén elhagytam mind a végtelen illúziót, s most elmélyülök a Legfőbb Brahmanban.

Az öt rokon az öt alapelem. Elmélyülök: a lī gyök jelenthet elmélyedést, belefeledkezést és feloldódást is.

Nemzőm: szél! s te szülőm: göröngy! te vezetőm: fény! társaságom te: víz!
testvérem: levegő! kitárt s a magas ég kékjébe nyujtott kezem
áld s elhágy titeket. Közös szeretet él mindnyájatokban, s ezért
elvágjátok a tévelygés gomolyagát: Brahmába szétolvadok.
(Weöres Sándor fordítása)

Anyám, Föld! Apám, Szél! Barátom, Fény! Rokonom, Víz!
Testvérem, Levegő! Összetett kézzel búcsúzom tőletek.
Egyesülésetekből Bölcsesség született, annak tiszta lángja
felperzselte a Káprázat kábulatát, s most beolvadok az örök Brahmanba.
(Vekerdi József fordítása)