ragaszkodásmentesség – Bhartrhari versei, részletek Vairágja-satakamból 2.

Bhartrhari versei a vairágjáról. A világi lét múlandósága és a vairágja, a ragaszkodásmentes függetlenség szépsége.

bhoge rogabhayaṁ kule cyutibhayaṁ vitte nṛpālādbhayaṁ
māne dainyabhayaṁ bale ripubhayaṁ rūpe jarāyā bhayam |
śāstre vādibhayaṁ guṇe khalabhayaṁ kāye kṛtāntādbhayaṁ
sarvaṁ vastu bhayānvitaṁ bhuvi nṛṇāṁ vairāgyam evābhayam ||31||

Élvezetben a betegségtől, családban az eltévelyedett utódtól, vagyonosan a királytól,
megbecsülésben a lealacsonyodástól, ereje teljében lévő az ellenségtől, szépként az öregedéstől,
a tan művelésekor az ellentmondó vitázótól, az erényes a gonosztól, testben a végtől –
minden létező félelemmel teli, e világon csupán a ragaszkodásaitól megszabadult a félelemnélküli.

Gazdagságban a kór ijeszt, s fejedelem, kincsünket elvámoló;
tisztességben a szégyen és a lebukás; s fő rettegésünk: halál;
minden félnivaló, csupán aki lemond, nincs néki mit félteni.
(Weöres Sándor fordítása)

āyur varṣa-śataṁ nṛṇāṁ parimitaṁ rātrau tadardhaṁ gataṁ
tasyārdhasya parasya cārdham aparaṁ bālatva-vṛddhatvayoḥ |
śeṣaṁ vyādhi-viyoga-duḥkha-sahitaṁ sevādibhir nīyate
jīve vāri-taraṅga-cañcalatare saukhyaṁ kutaḥ prāṇinām ||49||

Az emberek élethossza száz esztendőre szabott. Annak fele az éj sötétje.
A másik felének megint csak a fele gyerekkor és vénség.
A maradék betegséggel, elválással, boldogtalansággal társulva szolgálással, és más hasonlóval telik.
Az élet ingatag, akár a víz hullámzása – milyen boldogság juthat hát a teremtményeknek?

Száz év: emberi lét. Sötét fele az éj; fényes felének felét
gyermek-játszadozás, s a vénkor örökös fájdalma foglalja el;
és a többi idő: nyomor, szomoruság, gond, bú, ha elválni kell.
Víz hullámainál futóbb s viharosabb életbe mért vetsz reményt?
(Weöres Sándor fordítása)

kṣaṇaṁ bālo bhūtvā kṣaṇamapi yuvā kāma-rasikaḥ
kṣaṇaṁ vittair hīnaḥ kṣaṇamapi ca sampūrṇa-vibhavaḥ |
jarā-jīrṇair aṅgair naṭa iva valīmaṇḍita-tanuḥ
naraḥ saṁsārānte viśati yama-dhānī-yavanikām ||50||

Egyik pillanatban gyerekként mutatja magát, a másikban szerelmes ifjú,
hol vagyontalan, máskor dúskál a gazdagságban.
Elaggott testtel, ráncos bőrbe bújva – akár egy színész –
az ember élete végén a Halál színpadának függönye mögé lép.

aśīmahi vayaṁ bhikṣām āśāvāso vasīmahi |
śayīmahi mahīpṛṣṭhe kurvīmahi kimīśvaraiḥ ||55||

Együnk alamizsnát, öltözzünk a végtelen térbe,
aludjunk a föld színén, mit kezdjünk hát az urakkal?

Levegő az öltözetünk, alamizsna az ételünk,
a föld háta a fekhelyünk - királyokkal mit kezdhetünk?
(Vekerdi József fordítása)

na naṭā na viṭā na gāyakā
na ca sabhyetara-vāda-cuñcavaḥ |
nṛpam īkṣitum atra ke vayaṁ
stana-bhārānamitā na yoṣitaḥ ||56||

Sem komédiások, sem udvaroncok, sem énekmondók
nem vagyunk, sem a közönséges társalgás csűrcsavarói.
Miért mennénk hát királyt látni,
nem vagyunk a keblei súlyát cipelő prostituáltak!

prāptāḥ śriyaḥ sakala-kāma-dughās tataḥ kiṁ
nyastaṁ padaṁ śirasi vidviṣatāṁ tataḥ kiṁ |
sampāditāḥ praṇayino vibhavais tataḥ kiṁ
kalpasthitās tanubhṛtāṁ tanavas tataḥ kim ||67||

Eléred a vagyont, megannyi vágy kívánságteljesítő tehenét – és aztán?
Letett lábad ellenségeid fején nyugszik – és aztán?
Barátaid dúskálnak a gazdagságban – és aztán?
A világkorszak végéig élnek az emberek – és aztán?

Minden siker teneked illatozik - de aztán?
Száz fej lehull katona-lépted ellődd - de aztán?
Sok híved és vagyonod éke diszít - de aztán?
Míg sors kereng, virul az emberi test - de aztán?
(Weöres Sándor fordítása)

bhaktir-bhave maraṇa-janma-bhayaṁ hṛdisthaṁ
sneho na bandhuṣu na manmathajā vikārāḥ |
saṁsarga-doṣa-rahitā vijanā vanāntā
vairāgyam asti kimitaḥ param-arthanīyam ||68||

Siva híve vagyok, szívemben a halál és újjászületés félelme lakik,
nem vonzanak sem a rokonok, sem a szerelmes érzések,
a világi kapcsolatok veszélyeitől távol, magányosan élek az erőben –
ez ragaszkodásmentes függetlenség. Mi lehetne ennél kívánatosabb?

kiṁ vedaiḥ smṛtibhiḥ purāṇapaṭhanaiḥ śāstrair mahāvistaraiḥ
svarga-grāma-kuṭī-nivāsa-phaladaiḥ karma-kriyā-vibhramaiḥ |
muktvaikaṁ bhava-duḥkha-bhāra-racanā-vidhvaṁsa-kālānalaṁ
svātmānanda-pada-praveśa-kalanaṁ śeṣair vaṇig-vṛttibhiḥ ||71||

Mit ér a Véda, a Szent Hagyomány, a puránák tanulmányozása, a terjengős szentírások?
Mit érnek a mennyei falvak kunyhóiban lakozást ígérő rítusok útvesztői?
Kivéve egyet! ez a lét szenvedésének terhét megszüntető világvége-tűz,
mely révén a lélek boldogság-örökébe lép. Mire a többivel, a kufárok dolgával?

Világvége-tűz: szó szerint idő-tűz (kāla-anala), az idők végezetén a mindenséget felperzselő tűz.

ragaszkodásmentesség – Bhartrhari versei, részletek Vairágja-satakamból 1.

A vairāgya szó gyöke a rañj, melynek jelentései: fest, pirosít, vonzódik, szerelmes lesz. A cselekvés megnevezése a rāga - festés, ragaszkodás, szerelem, érzés, vonzalom, és persze az átvitt értelemben a szó mint zenei szakkifejezés is ismeretes. A vi- tagadást vagy elválasztást jelentő igekötővel kiegészülve a virāga szó elidegenedést, szenvedélytől való mentességet, közömbösséget, nem ragaszkodást jelent, a vairāgya pedig ennek az állapotnak a megjelölése. Bár a vairāgya kifejezést gyakran leegyszerűsítve lemondásként fordítják, a szanszkrt fogalom egészen más képzetet kelt az olvasóban, mint a magyar lemondás szó. A lemondás jelenthet valamilyen megváltozhatatlannak tartott rosszba való belenyugvást, és az ebből fakadó csüggedtséget. Jelenthet áldozatvállalást valamilyen nemesebb cél érdekében, vagy a mai nehézség vállalása a jövőben várt jutalomért. Ezzel szemben a szanszkrt szó az attitűd megváltoztatását jelenti, a világi ragaszkodásról való megfeledkezést. Miként a kisgyermek, amikor a veszélyes olló helyett valami más, szépségesen csillogó – ám nem veszélyes – játékot kap. A transzcendens felé fordulás magával ragadja a figyelmét, az Isten felé fordulással automatikusan fordul el az anyagvilágtól.
Igen ám, de ez az állapot nem következik be azonnal. Az olló túlságosan vonzó – hiszen az ember egész eddigi élete az érzékei bűvkörében telt. A versek részben erről szólnak: lám, annyi mindent megtettem már, mégis ott bennem a sóvárgás. Rāga van még, nem vairāgya. Aztán az értelem meggyőzése: intés a világ hiábavalóságára.

utkhātaṁ nidhiśaṅkayā kṣititalaṁ dhmātā girerdhātavo
nistīrṇaḥ saritāṁ patir nṛpatayo yatnena saṁtoṣitāḥ |
mantrārādhanatatpareṇa manasā nītāḥ śmaśāne niśāḥ
prāptaḥ kāṇavarāṭako'pi na mayā tṛṣṇe sakāmā bhava ||3||

A föld felszíne feldúlva már a kincs reményében, a hegyek érce is kiolvasztva,
a folyók ura, az óceán átszelve, a föld urai, a királyok pedig gondosan elégedetté téve.
Mantrákkal, imádattal és odaszentelt gondolatokkal is sok éj eltelt már a halottégetőnél,
ám egy lyukas kétfillért sem ért az egész: a vágyam nem csillapult.

Sok éj eltelt már a halottégetőnél: a halottégető hely az elmúláson való, az anyagvilág hiábavalóságán való meditáció helye.
Lyukas kétfillért: szó szerint kāṇa-varāṭakaḥ, törött kagylópénz.

bhogā na bhuktā vayameva bhuktāḥ
tapo na taptaṁ vayameva taptāḥ |
kālo na yāto vayameva yātās
tṛṣṇā na jīrṇā vayameva jīrṇāḥ ||7||

Nem mi élveztük a gyönyöröket, csak használtak bennünket,
nem vállaltunk vezeklést, csupán gyötrődtünk,
az idő sem telt, mi múltunk el,
nem enyészett el a vágy sem, mi vénültünk meg.

Az első két páda a szavak többes jelentésével játszik. A bhuj ige jelentései: eszik, élvez, használ, birtokol, a bhoga így étel, élvezet, világi gyönyör is. A tap ige ragyog, süt (a Nap), melegít, vagy szenved. A tapas, az önfegyelmezés, vezeklés a tap igéből származik. Első megközelítésben mert a tapas önsanyargatás, ám az önfegyelmezés valójában belső tűz – s ez a belső tűz adja az aszkéta hajtóerejét.

valībhirmukham ākrāntaṁ palitair aṅkitaṁ śiraḥ |
gātrāṇi śithilāyante tṛṣṇaikā taruṇāyate ||8||

Az arc ráncos és elcsigázott, fejen szürke bélyeg,
a végtagok gyöngék, erőtlenek – csupán a sóvárgás fiatal!

Arcomat ráncok szántják fel, fejemet fehérség lepi,
mind a tagok leroskadnak; ifjú csupán a vágy maradt.
(Weöres Sándor fordítása)

āśā nāma nadī manorathajalā tṛṣṇātaraṅgākulā
rāgagrāhavatī vitarkavihagā dhairya-druma-dhvaṁsinī |
mohāvarta-sudustarātigahanā prottuṅgacintātaṭī
tasyāḥ pāragatā viśuddhamanaso nandanti yogīśvarāḥ ||10||

Remény – így hívják a folyót, hol a vágy vizén a mohóság kelti a hullámokat.
Ragaszkodás-krokodilok és képzelet-madarak lakják, a higgadt nyugodtság fáját mossa alá.
Örvénye az illúzió, átkelni rajta képtelenség, mélye végtelen, aggodalom a martja.
A tiszta elméjű nagy jógík mégis túljutnak rajta, s a túlparton örvendeznek.

Vágy: eredetiben mano-ratha, a gondolatok szekere. A remény folyójának vize az áradó, és minden helyet kitöltő vágy, melyet a mohóság korbácsol fel. Mélyén a ragaszkodás ejt ragadja meg az átkelni szándékozót, akár a krokodil (grāhavatī, azaz megragadó). A folyó a szárnyaló képzelet madarainak otthona, s vize lassan de biztosan kimossa a higgadtság fájának gyökerét, hogy aztán a fa a vízbe zuhanjon. Máshol az illúzió örvénye húz a mélybe, s partoldala meredek és magas – leküzdhetetlen akadály, mint az aggodalom.

Mély széles folyam-ágy: Remény. Vize a Kéj. Sok szennyes habfodra: Vágy.
Szenvedély krokodilja lent. Önuralom fáját alámosni kész.
Át nem lábolod: ott a tárt zuhatag és örvény, a nagy Balgaság.
És kik végülis átjutottak a folyón: a Jóga szent bölcsei.
(Weöres Sándor fordítása)

avaśyaṁ yātāraś cirataram uṣitvāpi viṣayā
viyoge ko bhedas tyajati na jano yat svayam amūn |
vrajantaḥ svātantryād-atula-paritāpāya manasaḥ
svayaṁ tyaktā hyete śama-sukham anantaṁ vidadhati ||12||

Az érzéki élvezetek végül szükségszerűen elhagynak, bármeddig is voltak velünk.
Az elkülönülés elválás. Amit az ember nem saját elhatározásából ad fel,
az összehasonlíthatatlanul nagyobb gyötrelmet jelent, mint a szabad akaratból történő elhagyás.
Ha az ember maga mond le róluk, az békét, és végtelen boldogságot eredményez.

A kéjek távoznak, letelik idejük, hogyha jön a vég.
Ha múlásuk nem kár: minek a zokogás, mért nem örülünk?
Ha tán önszántukból hagynak oda: hiány gyötri a szivet;
ha megválunk tőlük: mi amit akarunk? béke, nyugalom.
(Weöres Sándor fordítása)

Akármeddig tartott, ha ideje lejár, elfut az öröm.
Ha úgyis válnod kell: te sohase maradsz, hagyd magad el őt!
Ha búcsút int néked, de te nem akarod: kín, ha tovaszáll.
Ha elfordulsz tőle: igazi örömöd lesz a nyugalom.
(Vekerdi József fordítása)

dhanyānāṁ girikandareṣu vasatāṁ jyotiḥ paraṁ dhyāyatāṁ
ānandāśrukaṇān pibanti śakunā niḥśaṅkam aṅkeśayāḥ |
asmākaṁ tu manorathoparacita-prāsāda-vāpītaṭa-
krīḍā-kānana-keli-kautuka-juṣāmāyuḥ paraṁ kṣīyate ||14||

A hegyek barlangjaiban élő, a Legfőbb Fényen meditáló áldottak
örömkönnyeinek cseppjeit aggodalom nélkül kortyolják az ölükben ülő madarak.
Ám mi ábrándjaink kastély mellett, a tóparti
öröm-ligetben élvezett enyelgés vágyához fordulva apasztjuk életünket.

bhikṣāśanaṁ tadapi nīrasamekavāraṁ
śayyā ca bhūḥ parijano nijadehamātram |
vastraṁ viśīrṇa-śatakhaṇḍamayī ca kanthā
hā hā tathāpi viṣayā na parityajanti ||15||

Ételem alamizsna, valami száraz, íztelen, napjában egyszer,
ágyam a föld, társaságom a saját testem,
ruhám lerongyolódott, száz darabból vart gúnya,
és mégis, ó, jaj! az érzéktárgyak nem hagytak itt!

A viṣaya jelent érzéktárgyat, általában valami célját, tárgyát, illetve (gyakran többesszámban) az érzéki élvezeteket. Az aszkéta korlátozza a vágyait, igyekszik kizárni minden lehetőséget annak betöltésére, ám a vágy etttől nem vonul vissza. A transzcendens valamiképpen való megtapasztalása változtat a vágyak irányán. Ahogy a Bhagavad-gítá írja:
Az érzéktárgyak elkerülik a fegyelmezett testetöltöttet,
a vonzalom kivételével. Ám a Legfelsőbbet megpillantva még a vonzalom is abbamarad. (Bg. 2.59.)

Étkem csupán az alamizsna meg egy pohár víz;
fekvőhelyem fekete föld, utitárs a testem,
koldus-ruhámat a nagy ég tartja össze,
ó jaj! de vágyaimat el nem emészti semmi.
(Weöres Sándor fordítása)

ajānan dāhātmyaṁ patatu śalabhas tīvradahane
sa mīno'pyajñānād vaḍiśa-yutam aśnātu piśitam |
vijānanto'pyete vayam iha vipajjāla-jaṭilān
na muñcāmaḥ kāmān ahaha gahano moha-mahimā ||18||

Tudatlanul repül a lepke a lobogó tűzbe, hogy ott megperzselődjön,
tudatlansága miatt kapja be a hal a horogra tűzött húst.
Ám mi tudatosan bonyolódunk a balsors hálójába,
s mégsem szabadulunk meg vágyainktól! Ó, jaj, milyen nagy illúzió hatalma!