ragaszkodásmentesség – Bhartrhari versei, részletek Vairágja-satakamból 3.

Bhartrhari versei a vairágjáról, a ragaszkodásmentes függetlenség szépségéről.

yato meruḥ śrīmānnipatati yugāntāgni-valitaḥ
samudrā śuṣyanti pracura-makara-grāha-nilayāḥ |
dharā gacchatyantaṁ dharaṇi-dhara-pādair api dhṛtā
śarīre kā vārtā karikalabha-karṇāgracapale ||72||

Ahonnan a dicső Méru leomlik majd, a korszak végén, tűzzel övezve,
az óceánok, a rengeteg krokodil és cápa otthona is kiszárad,
s még maga a Föld is elpusztul, pedig ő ott van a Földet tartó Dharani-dhara lábainál.
Mit mondhatnánk akkor a testről, mely ingatag, akár az elefántkölyök fülének hegye!

yāvat svastham idaṁ śarīram arujaṁ yāvajjarā dūrato
yāvac cendriya-śaktir apratihatā yāvatkṣayo nāyuṣaḥ |
ātmaśreyasi tāvadeva viduṣā kāryaḥ prayatno mahān
saṁdīpte bhavane tu kūpa-khananaṁ pratyudyamaḥ kīdṛśaḥ ||75||

Amíg jó erőben van ez a test, s nem beteg, míg messze az öregkor,
amíg az érzékek erősek, és akadálytalanul működnek, míg nem fogyatkozott meg az élet,
a bölcs – a saját érdekében – addig tegyen komoly erőfeszítéseket.
Ugyan miért szánná rá magát kútásásra, miután kigyulladt a háza?

Ép, szép test, akitől ma még fut a halál és hagyja, éljen tovább,
míg érzékei élesek s lobog a vér és tart az élő erő,
mindaddig cselekedje mind, amit az üdv szerzése, őrzése vár.
Égő ház töviben mit ér hamarosan, sebtében ásnunk kutat?
(Weöres Sándor fordítása)

tapasyantaḥ santaḥ kim adhinivasāmaḥ suranadīṁ
guṇodārān dārānuta paricarāmaḥ savinayam |
pibāmaḥ śāstraughān uta vividha-kāvyāmṛta-rasān
na vidmaḥ kiṁ kurmaḥ katipaya-nimeṣāyuṣi jane ||76||

Vezekeljünk a mennyei Gangá mellett élve?
Sürgölődjünk szerényen nagyszerű feleségünk körül?
Igyuk a szentírás folyamát, vagy megannyi költemény ízes nektárját?
Nem tudjuk, mit kellene tennünk, s oly kevés pillanat az élet!

Sürgölődjünk: a paricar ige jelentése: körbejár. Átvitt értelemben szolgál vagy gondoskodik valakiről (mert a szolga vagy gondozó sürgölődik ura vagy a gondozott körül), illetve imád (mert a hagyomány szerint körbejárják az imádott személyt, vagy kegyszobrot) értelemben használatos.

Akár Gangá partján, örökös ima közt múlik el időnk;
vagy élünk oly nőért, ki mesebeli hűség, csupa erény;
vagy isszuk mint nektárt, a dalokat, a könyvek sok-ezerét:
mit ér, míg csöpp létünk tovaoson, akármely cselekedet?
(Weöres Sándor fordítása)

maheśvare vā jagatāmadhīśvare
janārdane vā jagadantarātmani |
na vastubheda-pratipattir asti me
tathāpi bhaktis taruṇenduśekhare ||84||

Siva a Nagy Isten, vagy Visnu, Univerzum Ura,
Dzsanárdana, vagy a Világ Lelke,
az imádatban nem látok lényegi különbséget,
ezért a holdsarlós varkocsú Úr felé fordulok szeretettel.

sphurat sphāraj yotsnā dhavalita-tale kvāpi puline
sukhāsīnāḥ śānta-dhvaniṣu rajanīṣu dyusaritaḥ |
bhavābhogodvignāḥ śiva śiva śivety uccavacasaḥ
kadā yāsyāmo'ntargata-bahula-bāṣpākula-daśām ||85||

A ragyogó holdvilág fényénél, valahol a homokos fehér parton
a mennyei Gangá mellett, az éj nyugodt csöndjében ülünk boldog örömben,
s végleg megcsömörödve a lét sanyarúságától hangosan így kiáltunk fel: Siva! Siva! Siva!
Mikor csorognak majd szívemben könnyeim a rajongás eksztázisában?

A vers utolsó pádája szó szerint: „mikor megyünk majd a belső, sok-könnyű zaklatottság-állapotba?” A rajongó szeretet olyan állapota ez, amikor megszűnik a külvilág, s az elragadtatottság jele – a könnyhullatás – ugyan nem látható kívülről, ám állandósult belső érzés.

kadā vārāṇasyām amara-taṭinī-rodhasi vasan
vasānaḥ kaupīnaṁ śirasi nidadhāno'ñjalipuṭam |
aye gaurīnātha tripurahara śambho trinayana
prasīdeti krośan nimiṣam iva neṣyāmi divasān ||87||

Mikor fogok Váránaszíban, a mennyei Gangá partján élni,
egy szál ágyékkötőben, s a fejemen összetett kézzel így fohászkodni:
„Ó, Gaurí ura! Tripura végzete! Sambhu! Háromszemű Úr!
légy kegyes!” mikor zokogok majd így, s pergetem pillanatokként napjaimat?

mahāśayyā pṛthvī vipulam-upadhānaṁ bhujalatā
vitānaṁ cākāśaṁ vyajanam anukūlo'yamanilaḥ |
śaraccandro dīpo virati-vanitā-saṅga-muditaḥ
sukhī śāntaḥ śete munir atanu-bhūtir-nṛpa iva ||94||

Széles ágyam a föld, párnám a karom,
baldachin felettem az ég, legyezőm a lágy szellő,
lámpásom az őszi hold, ölelő szerelmes feleségem pedig a vágytalanság.
Boldog-békésen alszom, akár egy hatalmas királyság ura.

Az ágyam föld; párnám nem a puha kebel: kar a fej alatt;
a mécsem fényes Hold; vihar a legyezőm, menny a takaróm;
az égtájak, mint nők, hevesen ölelő, hű kegyeseim;
zarándok, vágy nélkül, örökig aluszik: a Semmi ura.
(Weöres Sándor fordítása)

caṇḍālaḥ kimayaṁ dvijātirathavā śūdro'tha kiṁ tāpasaḥ
kiṁ vā tattva-viveka-peśala-matir yogīśvaraḥ ko'pi kim |
ity utpanna vikalpa-jalpa-mukharair ābhāṣyamāṇā janaiḥ
na kruddhāḥ pathi naiva tuṣṭamanaso yānti svayaṁ yoginaḥ ||96||

Ez egy csandála? vagy inkább kétszerszületett? súdra? netán aszkéta?
vagy a megkülönböztetéshez értő tudós? esetleg valami jógamester?
A kételyt támasztó, szóváltást provokáló, durva emberek által ekképpen megszólított
jógík nem válnak haragossá, de megelégedetté sem, hanem mennek tovább saját útjukon.

ragaszkodásmentesség – Bhartrhari versei, részletek Vairágja-satakamból 2.

Bhartrhari versei a vairágjáról. A világi lét múlandósága és a vairágja, a ragaszkodásmentes függetlenség szépsége.

bhoge rogabhayaṁ kule cyutibhayaṁ vitte nṛpālādbhayaṁ
māne dainyabhayaṁ bale ripubhayaṁ rūpe jarāyā bhayam |
śāstre vādibhayaṁ guṇe khalabhayaṁ kāye kṛtāntādbhayaṁ
sarvaṁ vastu bhayānvitaṁ bhuvi nṛṇāṁ vairāgyam evābhayam ||31||

Élvezetben a betegségtől, családban az eltévelyedett utódtól, vagyonosan a királytól,
megbecsülésben a lealacsonyodástól, ereje teljében lévő az ellenségtől, szépként az öregedéstől,
a tan művelésekor az ellentmondó vitázótól, az erényes a gonosztól, testben a végtől –
minden létező félelemmel teli, e világon csupán a ragaszkodásaitól megszabadult a félelemnélküli.

Gazdagságban a kór ijeszt, s fejedelem, kincsünket elvámoló;
tisztességben a szégyen és a lebukás; s fő rettegésünk: halál;
minden félnivaló, csupán aki lemond, nincs néki mit félteni.
(Weöres Sándor fordítása)

āyur varṣa-śataṁ nṛṇāṁ parimitaṁ rātrau tadardhaṁ gataṁ
tasyārdhasya parasya cārdham aparaṁ bālatva-vṛddhatvayoḥ |
śeṣaṁ vyādhi-viyoga-duḥkha-sahitaṁ sevādibhir nīyate
jīve vāri-taraṅga-cañcalatare saukhyaṁ kutaḥ prāṇinām ||49||

Az emberek élethossza száz esztendőre szabott. Annak fele az éj sötétje.
A másik felének megint csak a fele gyerekkor és vénség.
A maradék betegséggel, elválással, boldogtalansággal társulva szolgálással, és más hasonlóval telik.
Az élet ingatag, akár a víz hullámzása – milyen boldogság juthat hát a teremtményeknek?

Száz év: emberi lét. Sötét fele az éj; fényes felének felét
gyermek-játszadozás, s a vénkor örökös fájdalma foglalja el;
és a többi idő: nyomor, szomoruság, gond, bú, ha elválni kell.
Víz hullámainál futóbb s viharosabb életbe mért vetsz reményt?
(Weöres Sándor fordítása)

kṣaṇaṁ bālo bhūtvā kṣaṇamapi yuvā kāma-rasikaḥ
kṣaṇaṁ vittair hīnaḥ kṣaṇamapi ca sampūrṇa-vibhavaḥ |
jarā-jīrṇair aṅgair naṭa iva valīmaṇḍita-tanuḥ
naraḥ saṁsārānte viśati yama-dhānī-yavanikām ||50||

Egyik pillanatban gyerekként mutatja magát, a másikban szerelmes ifjú,
hol vagyontalan, máskor dúskál a gazdagságban.
Elaggott testtel, ráncos bőrbe bújva – akár egy színész –
az ember élete végén a Halál színpadának függönye mögé lép.

aśīmahi vayaṁ bhikṣām āśāvāso vasīmahi |
śayīmahi mahīpṛṣṭhe kurvīmahi kimīśvaraiḥ ||55||

Együnk alamizsnát, öltözzünk a végtelen térbe,
aludjunk a föld színén, mit kezdjünk hát az urakkal?

Levegő az öltözetünk, alamizsna az ételünk,
a föld háta a fekhelyünk - királyokkal mit kezdhetünk?
(Vekerdi József fordítása)

na naṭā na viṭā na gāyakā
na ca sabhyetara-vāda-cuñcavaḥ |
nṛpam īkṣitum atra ke vayaṁ
stana-bhārānamitā na yoṣitaḥ ||56||

Sem komédiások, sem udvaroncok, sem énekmondók
nem vagyunk, sem a közönséges társalgás csűrcsavarói.
Miért mennénk hát királyt látni,
nem vagyunk a keblei súlyát cipelő prostituáltak!

prāptāḥ śriyaḥ sakala-kāma-dughās tataḥ kiṁ
nyastaṁ padaṁ śirasi vidviṣatāṁ tataḥ kiṁ |
sampāditāḥ praṇayino vibhavais tataḥ kiṁ
kalpasthitās tanubhṛtāṁ tanavas tataḥ kim ||67||

Eléred a vagyont, megannyi vágy kívánságteljesítő tehenét – és aztán?
Letett lábad ellenségeid fején nyugszik – és aztán?
Barátaid dúskálnak a gazdagságban – és aztán?
A világkorszak végéig élnek az emberek – és aztán?

Minden siker teneked illatozik - de aztán?
Száz fej lehull katona-lépted ellődd - de aztán?
Sok híved és vagyonod éke diszít - de aztán?
Míg sors kereng, virul az emberi test - de aztán?
(Weöres Sándor fordítása)

bhaktir-bhave maraṇa-janma-bhayaṁ hṛdisthaṁ
sneho na bandhuṣu na manmathajā vikārāḥ |
saṁsarga-doṣa-rahitā vijanā vanāntā
vairāgyam asti kimitaḥ param-arthanīyam ||68||

Siva híve vagyok, szívemben a halál és újjászületés félelme lakik,
nem vonzanak sem a rokonok, sem a szerelmes érzések,
a világi kapcsolatok veszélyeitől távol, magányosan élek az erőben –
ez ragaszkodásmentes függetlenség. Mi lehetne ennél kívánatosabb?

kiṁ vedaiḥ smṛtibhiḥ purāṇapaṭhanaiḥ śāstrair mahāvistaraiḥ
svarga-grāma-kuṭī-nivāsa-phaladaiḥ karma-kriyā-vibhramaiḥ |
muktvaikaṁ bhava-duḥkha-bhāra-racanā-vidhvaṁsa-kālānalaṁ
svātmānanda-pada-praveśa-kalanaṁ śeṣair vaṇig-vṛttibhiḥ ||71||

Mit ér a Véda, a Szent Hagyomány, a puránák tanulmányozása, a terjengős szentírások?
Mit érnek a mennyei falvak kunyhóiban lakozást ígérő rítusok útvesztői?
Kivéve egyet! ez a lét szenvedésének terhét megszüntető világvége-tűz,
mely révén a lélek boldogság-örökébe lép. Mire a többivel, a kufárok dolgával?

Világvége-tűz: szó szerint idő-tűz (kāla-anala), az idők végezetén a mindenséget felperzselő tűz.

ragaszkodásmentesség – Bhartrhari versei, részletek Vairágja-satakamból 1.

A vairāgya szó gyöke a rañj, melynek jelentései: fest, pirosít, vonzódik, szerelmes lesz. A cselekvés megnevezése a rāga - festés, ragaszkodás, szerelem, érzés, vonzalom, és persze az átvitt értelemben a szó mint zenei szakkifejezés is ismeretes. A vi- tagadást vagy elválasztást jelentő igekötővel kiegészülve a virāga szó elidegenedést, szenvedélytől való mentességet, közömbösséget, nem ragaszkodást jelent, a vairāgya pedig ennek az állapotnak a megjelölése. Bár a vairāgya kifejezést gyakran leegyszerűsítve lemondásként fordítják, a szanszkrt fogalom egészen más képzetet kelt az olvasóban, mint a magyar lemondás szó. A lemondás jelenthet valamilyen megváltozhatatlannak tartott rosszba való belenyugvást, és az ebből fakadó csüggedtséget. Jelenthet áldozatvállalást valamilyen nemesebb cél érdekében, vagy a mai nehézség vállalása a jövőben várt jutalomért. Ezzel szemben a szanszkrt szó az attitűd megváltoztatását jelenti, a világi ragaszkodásról való megfeledkezést. Miként a kisgyermek, amikor a veszélyes olló helyett valami más, szépségesen csillogó – ám nem veszélyes – játékot kap. A transzcendens felé fordulás magával ragadja a figyelmét, az Isten felé fordulással automatikusan fordul el az anyagvilágtól.
Igen ám, de ez az állapot nem következik be azonnal. Az olló túlságosan vonzó – hiszen az ember egész eddigi élete az érzékei bűvkörében telt. A versek részben erről szólnak: lám, annyi mindent megtettem már, mégis ott bennem a sóvárgás. Rāga van még, nem vairāgya. Aztán az értelem meggyőzése: intés a világ hiábavalóságára.

utkhātaṁ nidhiśaṅkayā kṣititalaṁ dhmātā girerdhātavo
nistīrṇaḥ saritāṁ patir nṛpatayo yatnena saṁtoṣitāḥ |
mantrārādhanatatpareṇa manasā nītāḥ śmaśāne niśāḥ
prāptaḥ kāṇavarāṭako'pi na mayā tṛṣṇe sakāmā bhava ||3||

A föld felszíne feldúlva már a kincs reményében, a hegyek érce is kiolvasztva,
a folyók ura, az óceán átszelve, a föld urai, a királyok pedig gondosan elégedetté téve.
Mantrákkal, imádattal és odaszentelt gondolatokkal is sok éj eltelt már a halottégetőnél,
ám egy lyukas kétfillért sem ért az egész: a vágyam nem csillapult.

Sok éj eltelt már a halottégetőnél: a halottégető hely az elmúláson való, az anyagvilág hiábavalóságán való meditáció helye.
Lyukas kétfillért: szó szerint kāṇa-varāṭakaḥ, törött kagylópénz.

bhogā na bhuktā vayameva bhuktāḥ
tapo na taptaṁ vayameva taptāḥ |
kālo na yāto vayameva yātās
tṛṣṇā na jīrṇā vayameva jīrṇāḥ ||7||

Nem mi élveztük a gyönyöröket, csak használtak bennünket,
nem vállaltunk vezeklést, csupán gyötrődtünk,
az idő sem telt, mi múltunk el,
nem enyészett el a vágy sem, mi vénültünk meg.

Az első két páda a szavak többes jelentésével játszik. A bhuj ige jelentései: eszik, élvez, használ, birtokol, a bhoga így étel, élvezet, világi gyönyör is. A tap ige ragyog, süt (a Nap), melegít, vagy szenved. A tapas, az önfegyelmezés, vezeklés a tap igéből származik. Első megközelítésben mert a tapas önsanyargatás, ám az önfegyelmezés valójában belső tűz – s ez a belső tűz adja az aszkéta hajtóerejét.

valībhirmukham ākrāntaṁ palitair aṅkitaṁ śiraḥ |
gātrāṇi śithilāyante tṛṣṇaikā taruṇāyate ||8||

Az arc ráncos és elcsigázott, fejen szürke bélyeg,
a végtagok gyöngék, erőtlenek – csupán a sóvárgás fiatal!

Arcomat ráncok szántják fel, fejemet fehérség lepi,
mind a tagok leroskadnak; ifjú csupán a vágy maradt.
(Weöres Sándor fordítása)

āśā nāma nadī manorathajalā tṛṣṇātaraṅgākulā
rāgagrāhavatī vitarkavihagā dhairya-druma-dhvaṁsinī |
mohāvarta-sudustarātigahanā prottuṅgacintātaṭī
tasyāḥ pāragatā viśuddhamanaso nandanti yogīśvarāḥ ||10||

Remény – így hívják a folyót, hol a vágy vizén a mohóság kelti a hullámokat.
Ragaszkodás-krokodilok és képzelet-madarak lakják, a higgadt nyugodtság fáját mossa alá.
Örvénye az illúzió, átkelni rajta képtelenség, mélye végtelen, aggodalom a martja.
A tiszta elméjű nagy jógík mégis túljutnak rajta, s a túlparton örvendeznek.

Vágy: eredetiben mano-ratha, a gondolatok szekere. A remény folyójának vize az áradó, és minden helyet kitöltő vágy, melyet a mohóság korbácsol fel. Mélyén a ragaszkodás ejt ragadja meg az átkelni szándékozót, akár a krokodil (grāhavatī, azaz megragadó). A folyó a szárnyaló képzelet madarainak otthona, s vize lassan de biztosan kimossa a higgadtság fájának gyökerét, hogy aztán a fa a vízbe zuhanjon. Máshol az illúzió örvénye húz a mélybe, s partoldala meredek és magas – leküzdhetetlen akadály, mint az aggodalom.

Mély széles folyam-ágy: Remény. Vize a Kéj. Sok szennyes habfodra: Vágy.
Szenvedély krokodilja lent. Önuralom fáját alámosni kész.
Át nem lábolod: ott a tárt zuhatag és örvény, a nagy Balgaság.
És kik végülis átjutottak a folyón: a Jóga szent bölcsei.
(Weöres Sándor fordítása)

avaśyaṁ yātāraś cirataram uṣitvāpi viṣayā
viyoge ko bhedas tyajati na jano yat svayam amūn |
vrajantaḥ svātantryād-atula-paritāpāya manasaḥ
svayaṁ tyaktā hyete śama-sukham anantaṁ vidadhati ||12||

Az érzéki élvezetek végül szükségszerűen elhagynak, bármeddig is voltak velünk.
Az elkülönülés elválás. Amit az ember nem saját elhatározásából ad fel,
az összehasonlíthatatlanul nagyobb gyötrelmet jelent, mint a szabad akaratból történő elhagyás.
Ha az ember maga mond le róluk, az békét, és végtelen boldogságot eredményez.

A kéjek távoznak, letelik idejük, hogyha jön a vég.
Ha múlásuk nem kár: minek a zokogás, mért nem örülünk?
Ha tán önszántukból hagynak oda: hiány gyötri a szivet;
ha megválunk tőlük: mi amit akarunk? béke, nyugalom.
(Weöres Sándor fordítása)

Akármeddig tartott, ha ideje lejár, elfut az öröm.
Ha úgyis válnod kell: te sohase maradsz, hagyd magad el őt!
Ha búcsút int néked, de te nem akarod: kín, ha tovaszáll.
Ha elfordulsz tőle: igazi örömöd lesz a nyugalom.
(Vekerdi József fordítása)

dhanyānāṁ girikandareṣu vasatāṁ jyotiḥ paraṁ dhyāyatāṁ
ānandāśrukaṇān pibanti śakunā niḥśaṅkam aṅkeśayāḥ |
asmākaṁ tu manorathoparacita-prāsāda-vāpītaṭa-
krīḍā-kānana-keli-kautuka-juṣāmāyuḥ paraṁ kṣīyate ||14||

A hegyek barlangjaiban élő, a Legfőbb Fényen meditáló áldottak
örömkönnyeinek cseppjeit aggodalom nélkül kortyolják az ölükben ülő madarak.
Ám mi ábrándjaink kastély mellett, a tóparti
öröm-ligetben élvezett enyelgés vágyához fordulva apasztjuk életünket.

bhikṣāśanaṁ tadapi nīrasamekavāraṁ
śayyā ca bhūḥ parijano nijadehamātram |
vastraṁ viśīrṇa-śatakhaṇḍamayī ca kanthā
hā hā tathāpi viṣayā na parityajanti ||15||

Ételem alamizsna, valami száraz, íztelen, napjában egyszer,
ágyam a föld, társaságom a saját testem,
ruhám lerongyolódott, száz darabból vart gúnya,
és mégis, ó, jaj! az érzéktárgyak nem hagytak itt!

A viṣaya jelent érzéktárgyat, általában valami célját, tárgyát, illetve (gyakran többesszámban) az érzéki élvezeteket. Az aszkéta korlátozza a vágyait, igyekszik kizárni minden lehetőséget annak betöltésére, ám a vágy etttől nem vonul vissza. A transzcendens valamiképpen való megtapasztalása változtat a vágyak irányán. Ahogy a Bhagavad-gítá írja:
Az érzéktárgyak elkerülik a fegyelmezett testetöltöttet,
a vonzalom kivételével. Ám a Legfelsőbbet megpillantva még a vonzalom is abbamarad. (Bg. 2.59.)

Étkem csupán az alamizsna meg egy pohár víz;
fekvőhelyem fekete föld, utitárs a testem,
koldus-ruhámat a nagy ég tartja össze,
ó jaj! de vágyaimat el nem emészti semmi.
(Weöres Sándor fordítása)

ajānan dāhātmyaṁ patatu śalabhas tīvradahane
sa mīno'pyajñānād vaḍiśa-yutam aśnātu piśitam |
vijānanto'pyete vayam iha vipajjāla-jaṭilān
na muñcāmaḥ kāmān ahaha gahano moha-mahimā ||18||

Tudatlanul repül a lepke a lobogó tűzbe, hogy ott megperzselődjön,
tudatlansága miatt kapja be a hal a horogra tűzött húst.
Ám mi tudatosan bonyolódunk a balsors hálójába,
s mégsem szabadulunk meg vágyainktól! Ó, jaj, milyen nagy illúzió hatalma!

szubhásiták Bhartrharitól 1.

Három szubhásita-gyűjteményt is tulajdonítanak Bhartrharinak – bár valójában homály fedi, hogy ki volt ő pontosan. Ezen a néven ismeretes egy neves nyelvész, aki a hatodik században, ám a közvélekedés szerint egy legendás király a versek szerzője. A legenda szerint hírneves uralkodó volt, aki odaadóan szerette királynéját, ám a felesége hűtlensége miatt csalódottsága folytán lemondott a trónról, és erdei remetének állt.
Talán a személyénél fontosabb a három nevéhez fűződő versgyűjtemény: a helyes életvitelről (nīti) a szerelemről (śṛṅgāra), és a visszavonulásról, a világi dolgoktól való függetlenségről (vairāgya) szóló versekkel. Egy szerző versei, vagy régi költők költeményeiből való válogatás? mindegy is, az érdekes a világ, amit elénk festenek. Amiben fontos az erényes élet, a bölcs jótanácsok meghallgatása, fontos a szerelem, és fontos az Isten felé fordulás is – mert a vairāgya végső lényege több a világgal szembeni közömbösségnél (bár maga a szó ezt jelenti), hanem Isten felé közeledés. És a teljes élethez szorosan hozzátartozik egyik is, másik is, harmadik is… mindent a megfelelő időben megélve.

Bhartrhari verseit régóta ismerik Európában is, már az 1600-as években forgatták verseit a „pogányságot” megérteni kívánó európaiak. Egyik-másik vershez találtam magyar fordítást is, többnyire Weröres Sándortól, aki Vekerdi József prózafordítása nyomán ültette át a verseket az eredeti versmértéket követő időmértékes formába.

boddhāro matsara-grastāḥ prabhavaḥ smaya-dūṣitāḥ |
abodhopahatāś cānye jīrṇam aṅge subhāṣitam ||

A tanult embereket az irigység emészti, a hatalmasokat az önteltség rontja meg,
míg a többieket a tudatlanság pusztítja; hamvában halnak a szép és bölcs szavak.

Mindenki másként szenved, de az gyógyírt jelentő tanításra süketek a fülek, a szubhásiták (szép és bölcs szavak) a testben (aṅge) agganak el (jīrṇam).

vairāgye saṁcaraty eko nītau bhramati cāparaḥ |
śṛṅgāre ramate kaścid bhuvi bhedāḥ parasparam ||

Egyik a vágytalanságot gyakorolja, erények közt barangol a másik,
s van, ki a szerelemnek örvend – különbözünk egymástól e földön.

etat-kāma-phalo loke yad dvayor eka-cittatā |
anya-citta-kṛte kāme śavayor iva saṅgamaḥ ||

A szerelem gyümölcse e világban, hogy a kettő szíve egy.
Mikor egyik másra gondol, akárha holttestek szeretkeznének.

A szerelemnek áldása, hogy kettőnek a lelke egy;
ha külön él a két lélek: csak két holttest ölelkezik.
(Weöres Sándor fordítása)

nāyaṁ te samayo rahasyam adhunā nidrāti nātho yadi
sthitvā drakṣyati kupyati prabhur iti dvāreṣu yeṣāṁ vacaḥ |
cetas tān apahāya yāhi bhavanaṁ devasya viśveśitur
nirdauvārika-nirdayokty-aparuṣaṁ niḥsoma-śarma-pradam ||

„Ez nem a megfelelő pillanat, most nem ér rá, alszik az úr, ha
meglát téged, ahogy itt ácsorogsz, nagyon megharagszik!” – mondják a kapuőrök.
Ó, szívem! Hagyd el az ilyen helyet, s menj az Úr, a mindenség urának hajlékához,
ahol nincsenek ilyen kegyetlenszavú hitvány ajtónállók, ám határtalan boldogsággal ajándékoz meg!

ārambha-gurvī kṣayiṇī krameṇa
laghvī purā vṛddhimatī ca paścāt |
dinasya pūrvārdha-parārdha-bhinnā
chāyeva maitrī khala-saj-janānām ||

Kezdetben intenzív, majd lassanként elfogyó;
eleinte jelentéktelen, ám egyre gyarapodó –
akár a délelőtti és délutáni
árnyék – ilyen a hitványak és a szentek barátsága közti különbség.

Miért éppen árnyék? merül fel a kérdés a nyugati olvasóban, különösen télvíz idején. De gondoljuk csak magunkat a tűző Nap alá, és rögtön megértjük az enyhet adó árnyék különleges fontosságát. A barátság is ilyen árnyék: a világi zűrzavar perzselő heve ellen nyújt némi oltalmat. A költői kép ugyanakkor ellentmondó utalás, hiszen a maitrī szó Mitra nevéből származik, Mitra pedig a Nap egyik megnevezése.

khalālāpāḥ soḍhāḥ kathamapi tad ārādhana-paraiḥ
nigṛhyāntarbāṣpaṁ hasitamapi śūnyena manasā |
kṛto vitta-stambha-pratihata-dhiyām añjalir api
tvamāśe moghāśe kim aparamato nartayasi mām ||

Elszenvedtem a gonosz-szavakat, hogy valamiképp kiengeszteljem őket,
mosolyogva, üres szívvel nyeltem a könnyem,
és összetett kézzel hódoltam a hatalomtól és vagyontól öntelt, ám üresfejű emberek előtt.
Ó, vágy! hiú remény! vajon mi mással táncoltatsz még engem?!

vitīrṇe sarvasve taruṇa-karuṇā-pūrṇa-hṛdayāḥ
smarantaḥ saṁsāre viguṇa-pariṇāmāṁ vidhigatim |
vayaṁ puṇyāraṇye pariṇata-śaraccandra-kiraṇāḥ
triyāmā neṣyāmo hara-caraṇa-cintaika-śaraṇāḥ ||

Miután mindenünket szétosztottuk, szívünk ellágyul, s könyörülettel telik meg,
a létforgatag kedvezőtlen fordulataira csupán a sors elrendezéseként gondolunk.
A szentek erdejében, az őszi telihold fényében
töltjük az éjjeleket, Siva lábán, az egyetlen menedéken meditálva.

Vagyont, kincset szétoszt, csupa szeretet az emberek iránt,
a lét hívságának zuhatagjain át mennybe siető,
vezeklés csendjében kicsi remeteként tölti az időt,
utólszor térdet hajt, a feje leborul Siva elibe.
(Weöres Sándor fordítása)

mātar medini tāta māruta sakhe tejaḥ subandho jala
bhrātar vyoma nibaddha eva bhavatām antyaḥ praṇāmāñjaliḥ |
yuṣmat saṅga-vaśopajāta-sukṛta-sphāra-sphuran nirmala-
jñānāpāsta-samasta-moha-mahimā līye para-brahmaṇi ||

Föld, anyám! Szél, atyám! Tűz, barátom! Víz, kedves rokon!
Ég, bátyám! hozzátok tartozom! Összeteszem kezem, s végleg
búcsúzom tőletek. A társaságotokban megformált, fényesen tündöklő s makulátlan
tudás révén elhagytam mind a végtelen illúziót, s most elmélyülök a Legfőbb Brahmanban.

Az öt rokon az öt alapelem. Elmélyülök: a lī gyök jelenthet elmélyedést, belefeledkezést és feloldódást is.

Nemzőm: szél! s te szülőm: göröngy! te vezetőm: fény! társaságom te: víz!
testvérem: levegő! kitárt s a magas ég kékjébe nyujtott kezem
áld s elhágy titeket. Közös szeretet él mindnyájatokban, s ezért
elvágjátok a tévelygés gomolyagát: Brahmába szétolvadok.
(Weöres Sándor fordítása)

Anyám, Föld! Apám, Szél! Barátom, Fény! Rokonom, Víz!
Testvérem, Levegő! Összetett kézzel búcsúzom tőletek.
Egyesülésetekből Bölcsesség született, annak tiszta lángja
felperzselte a Káprázat kábulatát, s most beolvadok az örök Brahmanba.
(Vekerdi József fordítása)