szubhásiták Bhartrharitól 1.

Három szubhásita-gyűjteményt is tulajdonítanak Bhartrharinak – bár valójában homály fedi, hogy ki volt ő pontosan. Ezen a néven ismeretes egy neves nyelvész, aki a hatodik században, ám a közvélekedés szerint egy legendás király a versek szerzője. A legenda szerint hírneves uralkodó volt, aki odaadóan szerette királynéját, ám a felesége hűtlensége miatt csalódottsága folytán lemondott a trónról, és erdei remetének állt.
Talán a személyénél fontosabb a három nevéhez fűződő versgyűjtemény: a helyes életvitelről (nīti) a szerelemről (śṛṅgāra), és a visszavonulásról, a világi dolgoktól való függetlenségről (vairāgya) szóló versekkel. Egy szerző versei, vagy régi költők költeményeiből való válogatás? mindegy is, az érdekes a világ, amit elénk festenek. Amiben fontos az erényes élet, a bölcs jótanácsok meghallgatása, fontos a szerelem, és fontos az Isten felé fordulás is – mert a vairāgya végső lényege több a világgal szembeni közömbösségnél (bár maga a szó ezt jelenti), hanem Isten felé közeledés. És a teljes élethez szorosan hozzátartozik egyik is, másik is, harmadik is… mindent a megfelelő időben megélve.

Bhartrhari verseit régóta ismerik Európában is, már az 1600-as években forgatták verseit a „pogányságot” megérteni kívánó európaiak. Egyik-másik vershez találtam magyar fordítást is, többnyire Weröres Sándortól, aki Vekerdi József prózafordítása nyomán ültette át a verseket az eredeti versmértéket követő időmértékes formába.

boddhāro matsara-grastāḥ prabhavaḥ smaya-dūṣitāḥ |
abodhopahatāś cānye jīrṇam aṅge subhāṣitam ||

A tanult embereket az irigység emészti, a hatalmasokat az önteltség rontja meg,
míg a többieket a tudatlanság pusztítja; hamvában halnak a szép és bölcs szavak.

Mindenki másként szenved, de az gyógyírt jelentő tanításra süketek a fülek, a szubhásiták (szép és bölcs szavak) a testben (aṅge) agganak el (jīrṇam).

vairāgye saṁcaraty eko nītau bhramati cāparaḥ |
śṛṅgāre ramate kaścid bhuvi bhedāḥ parasparam ||

Egyik a vágytalanságot gyakorolja, erények közt barangol a másik,
s van, ki a szerelemnek örvend – különbözünk egymástól e földön.

etat-kāma-phalo loke yad dvayor eka-cittatā |
anya-citta-kṛte kāme śavayor iva saṅgamaḥ ||

A szerelem gyümölcse e világban, hogy a kettő szíve egy.
Mikor egyik másra gondol, akárha holttestek szeretkeznének.

A szerelemnek áldása, hogy kettőnek a lelke egy;
ha külön él a két lélek: csak két holttest ölelkezik.
(Weöres Sándor fordítása)

nāyaṁ te samayo rahasyam adhunā nidrāti nātho yadi
sthitvā drakṣyati kupyati prabhur iti dvāreṣu yeṣāṁ vacaḥ |
cetas tān apahāya yāhi bhavanaṁ devasya viśveśitur
nirdauvārika-nirdayokty-aparuṣaṁ niḥsoma-śarma-pradam ||

„Ez nem a megfelelő pillanat, most nem ér rá, alszik az úr, ha
meglát téged, ahogy itt ácsorogsz, nagyon megharagszik!” – mondják a kapuőrök.
Ó, szívem! Hagyd el az ilyen helyet, s menj az Úr, a mindenség urának hajlékához,
ahol nincsenek ilyen kegyetlenszavú hitvány ajtónállók, ám határtalan boldogsággal ajándékoz meg!

ārambha-gurvī kṣayiṇī krameṇa
laghvī purā vṛddhimatī ca paścāt |
dinasya pūrvārdha-parārdha-bhinnā
chāyeva maitrī khala-saj-janānām ||

Kezdetben intenzív, majd lassanként elfogyó;
eleinte jelentéktelen, ám egyre gyarapodó –
akár a délelőtti és délutáni
árnyék – ilyen a hitványak és a szentek barátsága közti különbség.

Miért éppen árnyék? merül fel a kérdés a nyugati olvasóban, különösen télvíz idején. De gondoljuk csak magunkat a tűző Nap alá, és rögtön megértjük az enyhet adó árnyék különleges fontosságát. A barátság is ilyen árnyék: a világi zűrzavar perzselő heve ellen nyújt némi oltalmat. A költői kép ugyanakkor ellentmondó utalás, hiszen a maitrī szó Mitra nevéből származik, Mitra pedig a Nap egyik megnevezése.

khalālāpāḥ soḍhāḥ kathamapi tad ārādhana-paraiḥ
nigṛhyāntarbāṣpaṁ hasitamapi śūnyena manasā |
kṛto vitta-stambha-pratihata-dhiyām añjalir api
tvamāśe moghāśe kim aparamato nartayasi mām ||

Elszenvedtem a gonosz-szavakat, hogy valamiképp kiengeszteljem őket,
mosolyogva, üres szívvel nyeltem a könnyem,
és összetett kézzel hódoltam a hatalomtól és vagyontól öntelt, ám üresfejű emberek előtt.
Ó, vágy! hiú remény! vajon mi mással táncoltatsz még engem?!

vitīrṇe sarvasve taruṇa-karuṇā-pūrṇa-hṛdayāḥ
smarantaḥ saṁsāre viguṇa-pariṇāmāṁ vidhigatim |
vayaṁ puṇyāraṇye pariṇata-śaraccandra-kiraṇāḥ
triyāmā neṣyāmo hara-caraṇa-cintaika-śaraṇāḥ ||

Miután mindenünket szétosztottuk, szívünk ellágyul, s könyörülettel telik meg,
a létforgatag kedvezőtlen fordulataira csupán a sors elrendezéseként gondolunk.
A szentek erdejében, az őszi telihold fényében
töltjük az éjjeleket, Siva lábán, az egyetlen menedéken meditálva.

Vagyont, kincset szétoszt, csupa szeretet az emberek iránt,
a lét hívságának zuhatagjain át mennybe siető,
vezeklés csendjében kicsi remeteként tölti az időt,
utólszor térdet hajt, a feje leborul Siva elibe.
(Weöres Sándor fordítása)

mātar medini tāta māruta sakhe tejaḥ subandho jala
bhrātar vyoma nibaddha eva bhavatām antyaḥ praṇāmāñjaliḥ |
yuṣmat saṅga-vaśopajāta-sukṛta-sphāra-sphuran nirmala-
jñānāpāsta-samasta-moha-mahimā līye para-brahmaṇi ||

Föld, anyám! Szél, atyám! Tűz, barátom! Víz, kedves rokon!
Ég, bátyám! hozzátok tartozom! Összeteszem kezem, s végleg
búcsúzom tőletek. A társaságotokban megformált, fényesen tündöklő s makulátlan
tudás révén elhagytam mind a végtelen illúziót, s most elmélyülök a Legfőbb Brahmanban.

Az öt rokon az öt alapelem. Elmélyülök: a lī gyök jelenthet elmélyedést, belefeledkezést és feloldódást is.

Nemzőm: szél! s te szülőm: göröngy! te vezetőm: fény! társaságom te: víz!
testvérem: levegő! kitárt s a magas ég kékjébe nyujtott kezem
áld s elhágy titeket. Közös szeretet él mindnyájatokban, s ezért
elvágjátok a tévelygés gomolyagát: Brahmába szétolvadok.
(Weöres Sándor fordítása)

Anyám, Föld! Apám, Szél! Barátom, Fény! Rokonom, Víz!
Testvérem, Levegő! Összetett kézzel búcsúzom tőletek.
Egyesülésetekből Bölcsesség született, annak tiszta lángja
felperzselte a Káprázat kábulatát, s most beolvadok az örök Brahmanba.
(Vekerdi József fordítása)