2019. november 2., szombat

megbecsülés és megvetés


A Manu-szanhitá második fejezetében a tanító kívánatos viselkedését taglaló rész után a megbecsülésről és megvetésről olvashatunk két strófát. A folytatás új gondolatmenetet nyit: a kétszerszületett (dvija) a korábban ismertetett rítusok által megszentelődve mestere mellett élve sajátítsa el a védát, a Brahmanról szóló tant.

sammānād brāhmaṇo nityam udvijeta viṣād iva |
amṛtasyeva cākāṅkṣed avamānasya sarvadā || 162 ||
sukhaṁ hyavamataḥ śete sukhaṃ ca pratibudhyate |
sukhaṁ carati loke'sminn avamantā vinaśyati || 163 ||


A bráhmana ódzkodjék mindig a megbecsüléstől, akár a méregtől,
ám szüntelen vágyja a megvetést, mint a nektárt.
Mert a lenézettnek nyugodt az alvása, derűs az ébredése,
és örömmel jár-kel e világban, míg romlásra jut, ki megvet másokat.


Médhátithi értelmezésében a vers a tanítványra vonatkozik, arra a mentalitásra, ahogy a tanítvány alamizsnáért folyamodik maga és mestere számára. Összeveti e gondolatot egy későbbi passzussal, a 4.235. vers szerint: mennybe jut, ki az adományt tisztelettel adja, s az is, aki hasonlóképpen tisztelettel fogadja, ám ellenkező esetben a pokolra. Ám valójában nincs ellentmondás – folytatja –, mert a vers arról szól, hogy az alamizsnát kérő ne várja el a megbecsülést.

A bölcs ne a megbecsülést vágyja… ahogy a Bhagavad-gítá is megerősíti: aki egyenlő a megbecsülésben és megvetésben… az meghaladta a világi lét kötelékeit (14.25. mānāpamānayos tulyaḥ … guṇātītaḥ sa ucyate)

Ugyanez a gondolattal más tradíciókban is találkozunk… egymás mellé téve őket talán világosabbá válik e szöveg értelme is. Jézust egy alkalommal egy vezető farizeus házába hívták vendégségbe. Ott aztán megfigyelte, hogy vendégek többsége a főhelyet kereste… s mikor az előkelő helyre telepedettnél fontosabb vendég érkezett, a házigazda átültette őt, hogy helyet adjon az újonnan érkezettnek. Ehelyett ülj inkább a sor végére – javasolta –, s akkor a házigazda azért fordul hozzád, hogy előkelőbb helyre ültessen. (Lukács 14.7-11.) „Mert aki magát felmagasztalja, az megaláztatik, aki magát megalázza, az felmagasztaltatik.”

Tűnhetne ez a viselkedés ravasz játszmának is – majd hátulra ülök, elviselve ezzel egy kis kényelmetlenséget hogy aztán kellően alázatosnak lássanak, és kivívjam ezzel mások megbecsülését –, ám belső lényege valójában a függetlenség kell legyen. A sztoikus tanító, Epiktétosz így ír erről:
„Ha valaha megtörténik, hogy kifelé fordulsz azért, hogy bárkinek a tetszését megnyerd, tudd meg, hogy belső egyensúlyod összeomlik. Érd be tökéletesen azzal, hogy filozófus vagy. Ha mindenképpen látszani is akarsz filozófusnak, akkor a saját szemedben mutatkozz annak, s arra elég is leszel.
Ilyen gondolatok sohase kínozzanak: „Megbecsülés nélkül fogok élni, és mint semmirekellő járok majd a világban.” Ha a megbecsülés hiánya baj, bajba más által éppúgy nem kerülhetsz, mint gyalázatba sem. Tőled függ, hogy adnak-e neked hivatalokat, és meghívnak-e lakomákra? Semmiképpen. Hogyan lehet akkor ez a tény becstelenség jele? Hogyan volnál te semmirekellő, mikor csak azokban a dolgokban kell valakinek lenned, amelyek pusztán tőled függenek, és amelyekben a legmagasabb fokra emelkedhetsz.” (Epiktétosz kézikönyvecskéje 23-24.)

A sorban utolsónak ülőt nem állítják fel, tisztában van saját magával, erényeivel és hibáival egyaránt, és nem a külvilág, vagy az utókor ítéletét keresi… ha van dolga, az Istennel van csupán.

Az első tételvers indoklása szójáték… a vers első felének állítmánya, az alszik (śete, gyöke: śī) némileg hasonlóan hangzik, mint a megvet ige (śeṭati, gyöke: śiṭ) – aki megvetésben és megbecsülésben egy, azt nem nyomasztja a mások által rárakott teher, míg az ítélkező az illúziókeltő energia foglya marad.

2019. október 19., szombat

a tanító viselkedése


A Manu-szanhitá második fejezete a dharmát, annak megélését, továbbadását elemzi… az alábbiak a tanítványságról szóló részből a tanítót jellemző versek.


ahiṁsayaiva bhūtānāṁ kāryaṁ śreyo'nuśāsanam |
vāk caiva madhurā ślakṣṇā prayojyā dharmam icchatā || 159 ||


A teremtményeknek tanácsolja a számukra legjobbat, teljesen erőszak nélkül.
A dharmát vágyó szavai legyenek édesek és kedvesek.

A dharmát vágyó (dharmam icchat) megjelölés a dharmát a dharma szerint tanítóra vonatkozik. Mindenkit tanít ő, az egész élete tanítás – ezért használja a szöveg a teremtmény (bhūta) szót. A Manu-szanhitá mérvadó kommentátora, Médhátithi részletezi is: a tanító feleségét, gyermekeit, szolgáit, tanítványait és testvéreit egyaránt tanítja, nyilván mindüket másként. Hogy mire tanítja? arra, amire a tanítottnak valóban szüksége van, ami a számára a legjobb. Fontos kritérium, hogy erőszak nélkül – ez árnyalja az anuśās igét, ami tanácsolást, meggyőzést, de irányítást, utasítást is jelenthet.

Médhátithi az erőszak elvetését szűken értelmezi: a tanító ne üsse a tanítványt. Az Āpastamba-dharmasūtra (1.8.28-29.) konkrétabb eszköztárat ad a tanító kezébe: először figyelmeztesse a tanítványt a helyes út követésére, ám ha az intés sikertelen marad, fenyegesse meg, s legyen büntető eszköze a böjt, a hideg vizes fürdő, végezetül a megtagadása annak, hogy a tanítvány láthassa mesterét. Ugyanakkor a „tanácsolja a számukra legjobbat” mellett ez inkább az akaratátvitel korlátozásának tűnik. A tanító legyen figyelemmel a tanítvány befogadóképességére… a nyomással, a préseléssel bánjék óvatosan.
A tanítványi kör, a gyülekezet növelésére máskor a bűntudat fölkeltése a hatásos eszköz… amire természetesen a tanító, a prédikátor nyomban felkínálja a megoldást: a megváltást, a bűnbocsánat esélyét. Ez szigorúan véve persze nem erőszak… de nem a tanítvány, inkább a tanító javát, sikerét szolgálja.

Hasonlóképpen pontosítja Médhátithi a „dharmát vágyó által alkalmazott szavak” használatára vonatkozó tanácsot is: a tanító válassza meg a hangsúlyát a hallgatósághoz mérten, így szükség esetén lehet hangos, vagy nyers. Ám amennyire lehet, igyekezzék a fenti elveket követni, és érveljen józanul: „kedves gyermekem, folytasd az olvasást, ne kalandozzon el a figyelmed! Befejezzük ezt a fejezetet, s aztán kedvedre játszhatsz a többiekkel!”

yasya vāṅ-manasī śuddhe samyag gupte ca sarvadā |
sa vai sarvam avāpnoti vedāntopagataṁ phalam || 160 ||


Kinek beszéde és elméje teljesen tiszta, és mindig őrködik is efölött,
eléri ő a Védánta által ígért eredményt mind!

nāruntudaḥ syād ārto'pi na para-droha-karma-dhīḥ |
yayā'syodvijate vācā nālokyāṁ tām udīrayet || 161 ||


Ne legyen csípős, akkor sem, akkor sem, ha rosszul esik neki valami. Ne ártson másoknak cselekedettel, de gondolatban sem.
Szavai ne ijesszék meg az embereket, s ne beszéljen közönségesen sem.

Ne legyen csípős (na aruntudaḥ syāt): az aruntuda kifejezés magyarul is ismerős: ami elevenbe (létfontosságú szerv, arus) vág (tudati). A tanító szavai olykor persze valóban elevenbe vágnak: az igazság lehet fájó. Ám legyen keze ügyében az enyhítő balzsam is. És a csípős szavak oka soha ne legyen a saját fájdalma… akkor sem, ha valóban megbántották – teszi hozzá Médhátithi.
Ne ártson másoknak cselekedettel, de gondolatban sem: a szóösszetétel más olvasatban: ne tegye azt, amiről úgy gondolja, hogy ártalmas lehet másnak. A droha (ártalom) szó gyöke a druh gyök, minek elsődleges jelentése: gyűlölködik, ármánykodik valaki ellen. Ez az ártalom forrására mutat rá: a bennünk forrongó rossz érzésekre. Még tréfából se okozzon másnak fájdalmat – inti Médhátithi az olvasót.
Szavai ne ijesszék meg az embereket: a szövegben itt álló udvij (megretten) gyök további jelentésárnyalatai: bánkódik, zavarba jön, fél valamitől, vagy szomorkodik, sajnálkozik. Mindezen hatásokat tudatosan kerülje a tanító.
Ne beszéljen közönségesen: a szöveg más olvasata: nem mondjon a mennyekbe nem vezetőt (alokyā).

2019. október 2., szerda

Gandhi mondta…


1869. október 2.-án, 150 esztendővel ezelőtt született egy őszinte politikus: Móhandász Karamcsand Gandhi. Néhány gondolata felidézésével tisztelgünk előtte.


Egyszerű életmód

A gondolat, miszerint a világon mindenkinek a lehető legmagasabb színvonalú életet kell élnie, a lehető legoptimálisabb társadalmi teljesítmény mellett pont annyira elrugaszkodott, mintha egy tevétől várnánk azt, hogy átférjen egy tű fokán… Fényűző életmód… lehetetlen vállalkozás bármely társadalom számára. És ha a fényűzés határtalan, hol álljunk meg? A világ összes szentírása, ennek éppen ellenkezőjét tanította mindig: „Egyszerű élet és magas szintű gondolkodás” – ez az eszmény, amit elénk helyeztek. A nagy többség felismeri benne az igazságot, ám az emberi gyarlóság miatt képtelen elérni azt.
Azonban, ez az eszmény valószerű, élhető elképzelés... ám abban a pillanatban, mikor túllépünk az elemi mindennapi szükségleteken, az ember feladja az egyszerű élet és magas szintű gondolkodás ideáljának kutatását. A történelem bőséges bizonyítékot ad erre.
Az egyszerűség az egyetemesség eszenciája.

Türelem

Az egység, melyre vágyunk, csak addig fenntartható, míg engedékeny és jótékony hozzáállással viseltetünk egymás iránt. A türelem az egyetlen dolog, ami lehetővé teszi a különböző vallásokhoz tartozó emberek számára, hogy jó szomszédokként és jó barátként élhessenek egymás mellett.

Bizalom

Igaz, hogy sokszor cserben hagytak. Sokan becsaptak, és sokan próbáltak már rászedni is. De nem bánom, hogy társultam velük. Így már tudom, hogyan kell nem együttműködni, s tudom azt is, hogyan kell együttműködni. A legcélszerűbb és a legméltóságteljesebb módja a világban való létnek az, hogy bízunk az emberekben, amikor nem látunk egyértelmű okot ennek ellenkezőjére. Hiszek a bizalomban. A bizalom bizalmat szül. Míg a gyanakvás légköre orrfacsaró és csak bűzlik. Aki képes a bizalomra, még sohasem vesztett a világon.
Egy ígéret megszegése a velőmig hatolva megremegtet, különösen mikor bármi annak elkövetőjéhez köt. És ha az életembe is kerül – mely végül is hetven évesen már nem bír nagy értékkel –, készséggel válnék meg tőle azért, hogy egy szent és ünnepélyes ígéret kellő megtartását biztosítsam.

Demokrácia és a nép

Egy született demokrata, született fegyelemelvű is egyben. Aki az önátadáshoz, az emberi vagy isteni törvények iránti engedelmességhez szokott, annak a demokrácia természetes. Továbbá: egy demokratának teljesen önzetlennek kell lennie.
Csakis a demokratikus felfogás szerint szabad gondolkodnia és álmodnia, nem az én vagy a párt szempontjából.
Demokráciában, a vélemény és cselekvés egyéni szabadsága féltve őrzött kincsek. A szabad véleményformálás és szabad cselekvés jogait követelve, ki kell terjesztenünk azokat másokra is. A többség uralma – ha kényszerítővé válik – ugyanannyira tűrhetetlen, mint egy bürokratikus kisebbség uralma. Türelmesen, gyöngéd rábeszélő képességgel és érvekkel kell megnyernünk magunknak a kisebbséget.

2019. szeptember 21., szombat

a mennybéli leányok bora


amarī-mukha-sīdhu-mādhurīṇāṁ
laharī kācana cāturī kalānām |
taralī-kurute mano madīyaṁ
muralī-nāda-paramparā murāreḥ ||100||

szerző: Sārvabhauma Bhaṭṭācārya, versmérték: mālabhāriṇī

A mennybéli leányok borának édes
hullámáradása, minden művészet rátermett mestere –
megremegteti a szívem
a Murári murálí fuvolájából (áradó) hangok sora!


A mennybéli leányok borának édes hullámáradása: a szanszkrt szövegben: amarī-mukha-sīdhu – a halhatatlanok leányainak száj-bora. Az alkoholos italok egyik hagyományos előállítási módja, hogy a keményítőtartalmú növényt megrágják, eközben a nyál cukorrá bontja le a keményítőt, és az így előkészített masszát erjesztik. Egészen pontosan nem borról, hanem gabonából készült alkoholról van szó a versben.

Szárvabhauma Bhattácsárja verse a mennyei élvezetekhez és a művészetekhez hasonlítja Krsna fuvolájának muzsikáját – ez a gondolat meghökkenti, és fejtörésre készteti az olvasót. A vers fordítói ezért olykor kicsit csiszolnak, módosítanak a szövegen. A Sevā Kuñja Publications gondozásában 2015-ben megjelent angol fordításban ezt a változatot olvashatjuk: „Bhagavān Murāri édes fuvola-muzsikája, ami hullámokban árad mint a nektár, oly erőteljes, hogy amint meghallják, az égi lánykák nyomban visszautasítják a halhatatlanság mennyei nektárját. És az Ő fuvolahangjának (muralī-nāḍa) művészi tökélye maga mögé utasítja a hatvannégy művészet virtuozitását, olyannyira, hogy az e művészetekben jártas embert is tehetsége elfeledésére készteti. Oly felvillanyozó ez a fuvolamuzsika, hogy elmém lázban ég tőle.”* Kuśakratha Prabhu fordításában: „Elhomályosítva a félistennők művészi voltát és a szájukból áradó édesség hullámait, Úr Murāri fuvolamuzsikája megremegteti a szívem.”**

Miközben a vers mondattani értelemben egyszerűen értelmezhető: állítmánya a megremegtet (taralī-kurute), tárgya a szívemet (manas madīyam), alanya pedig Murári fuvolahangjainak sora (muralī-nāda-paramparā murāreḥ). Az alany további jelzői a mennyei hölgyek száj-bora édességének hulláma (amarī-mukha-sīdhu-mādhurīṇām laharī) és a művészetek (kalānām) királynője, vagy abban rátermett (a cāturī mindkettőt jelentheti). A szöveg nyelvtani értelemben tehát nem szól elutasításról vagy összevetésről, miközben mégis, a három kép értelme éppen ez: égen-földön nincs semmi hozzá fogható… hiszen a legkülönlegesebb mennyei örömök is hidegen hagynak, és a legcsodálatosabb műalkotások sem remegtetik meg szívem úgy, mint Krsna fuvolamuzsikája, ami egyszerre édes áradás, és csodás művészet.

_________________________
* Bhagavān Murāri's sweet flute song, which flows like waves of nectar, is so powerful that, upon hearing it, the celestial damsels reject the heavenly nectar of immortality. And the artistry of His muralī-nāḍa rebukes the cleverness of the sixty-four arts, so much so that it causes one who is expert in all sixty-four to forget his skills. So electrifying is this flute music that it makes my mind feverish.

** Eclipsing both the demigoddesses' artistry and the waves of sweetness flowing from their mouths, the music of Lord Murari's flute makes my heart tremble.


az illusztráció forrása

2019. szeptember 7., szombat

a testetöltött mahábháva


Srídhar Mahárádzs így tanít: „A rásza-lílá nem arra való, hogy az emberek érzéki kíváncsiságát fölcsigázzuk. Milyen csábító a szerelmes játékokról beszélni, hisz ez nagyon tetszik az embereknek, mégis félrevezető. Ne a legértékesebb, legdrágább gyöngyszemet használjuk meggyőző eszköz gyanánt. Igazgyöngyeinket ne a piac forgatagában mutogassuk. Egy közönséges ékkövet ki lehet rakni a kirakatba, de nem mindenki alkalmas a rásza-lílá tárgyalására.” (B. R. Srídhar: Kövesd az Angyalokat)

Azt gondolom, szívhez szóló, megfontolandó, bölcs szavak. Csaitanja Maháprabhu élete és tanítása is ezt példázza. Zengd Hari nevét! – ez az üzenete boldog-boldogtalannak, bhaktának és leendő bhaktának… mindenkinek szólt. Az éjszakai kírtanokra már az értők szűk körének volt bejárása… nem kiváltságosoknak, hanem értőknek. Végül voltak olyan témák, melyek csak a legszűkebb körben.. Szvarúp Dámódar, vagy Rámánanda Ráj társaságában kerültek elő.

Ugyanakkor – emlékezve arra, hogy e rasza témák éppen az egyedisége Csaitanja tanításának Krsnadász Kavirádzs gószvámí is megemlékezik e gondolatokról, hangulatokról a Csaitanja-csaritámrtában. Tegnap volt Rádhástamí… ilyenkor helye van a megemlékezésnek, Ezt tesszük most is. Az alábbi töredék a Csaitanja-csaritámrta egy különleges fejezetéből (2.8.) való: Rámánanda Ráj, és Csaitanja Maháprabhu beszélgetésének Rádhát magasztaló részlete.

Tűnődtem azon, vajon az internet eme eldugott zuga mennyire a „piac forgataga”. Abban bízom, a bhakti-jóga iránt komolyan érdeklődő olvasók tévednek ide, így a témának kijáró figyelemmel és tisztelettel olvassák az alábbiakat. Igyekeztem magam is ebben a szellemben fordítani, és a legszükségesebbnek látott fogalmak értelmezésében segítséget nyújtani az olvasónak..


premera parama-sāra 'mahābhāva' jāni |
sei mahābhāva-rūpā rādhā-ṭhākurāṇī ||


160. A préma, a rajongó szeretet leglényege mahábhávaként ismeretes,
s e mahábháva megtestesülése Rádhá úrnő.

A mahá-bháva szó szerint „hatalmas érzelem”… e csupaszív érzelem a szeretetteljes érzelmek tetőfoka.

(Ahogy a vers is mondja:)

tayor apy ubhayor madhye rādhikā sarvathādhikā |
mahābhāva-svarūpeyaṁ guṇair ativarīyasī ||


161. Kettejük közül Rádhiká minden szempontból kiemelkedőbb,
ő a mahábháva eredeti formája, aki jó tulajdonságai által válik a legjobbá.

A vers idézet Rúpa gószvámí Uddzsvala-nílamani (A lángoló szerelem zafírja) című művéből (4.3.). A kettejük Csandrávalíra és Rádhára vonatkozik – a gópík két nagy csoportjának vezetőire. Mindkettejük milliónyi őzszemű szépség reprezentánsa – szólnak az előző versek – akikkel Krsna a rásza-táncot lejtette a Jamuná partján.

premera 'svarūpa-deha' – prema-vibhāvita |
kṛṣṇera preyasī-śreṣṭhā jagate vidita ||


162. A rajongó szeretet megtestesülése, általa lett láthatóvá a préma,
ő Krsna legeslegkedvesebb barátnője – tudja ezt az egész világ!

(Alátámasztja ezt a Brahma-szanhitá 5.37. verse:)

ānanda-cinmaya-rasa-prati-bhāvitābhis
tābhir ya eva nija-rūpatayā kalābhiḥ |
goloka eva nivasaty akhilātma-bhūto
govindam ādi-puruṣaṁ tam ahaṁ bhajāmi ||


163. Gyönyör és (lelki) tudatosság esszenciájával elárasztott társnő körében,
önnön formájával (Rádhával), (s az ő) részeivel
Gólókán lakozik ő, ki minden létező lelke.
Góvindát, az őseredeti Urat, őt imádom!

Rádhá Krsna gyönyöradó energiájának, a hládiní-saktinak képviselője, s így a vers nija-rūpatā-ként, Krsna önnön formájaként nevezi. Az ő részei (kalā), társnői a gópík, kikre Krsna gyönyörét, és lelki tudatosság ízeit árasztja. (Utóbbi Dzsíva gószvámí kommentárját követve a prati előtag számos jelentése közül a felé jelentést figyelembe véve.) Gólóka az a hely, ahol az őseredeti Úr a gópík társaságát élvezi.

sei mahābhāva haya 'cintāmaṇi-sāra' |
kṛṣṇa-vāñchā pūrṇa kare ei kārya tāṅra ||


164. Ez a csupaszív érzelem (mahábháva) a bölcsek kövének leglényege,
ő tölti be Krsna vágyait, ez az ő teendője.

Rádhá, a csupaszív érzelem megtestesítője olyan, akár a mesés bölcsek köve. A bölcsek kövét a szanszkrt gondolat-kőnek (cintā-maṇi) nevezi, mert kitalálja, és nyomban teljesíti birtokosának minden gondolatát. Ám Rádhá nem a közönséges lények, hanem Krsna vágyait tölti be.

'mahābhāva-cintāmaṇi' rādhāra svarūpa |
lalitādi sakhī – tāṅra kāya-vyūha-rūpa ||


165. Csupaszív érzelem, vágyteljesítő drágakő – ez Rádhá eredeti természete,
Lalitá, s a többi barátnője pedig az ő testének kiterjedései.

A 181. versig tartó részt Raghunáth dász gószvámí Prémámbhódzsa-maranda (A rajongó szeretet lótuszának nektárja) című költeménye ihlette. E költemény kibontása Bhaktivinód Thákur Gítávalí gyűjteményében a Srí Rádhástaka című dalciklusának ötödik éneke is.

rādhā-prati kṛṣṇa-sneha – sugandhi udvartana |
tā'te ati sugandhi deha – ujjvala-varaṇa ||


166. Krsna iránt érzett gyöngéd szeretete illatos masszázsolaja,
ez fokozza fel teste illatát, s ragyogó, szerelmes tündöklését.

Az olajos balzsam, mellyel Rádhát masszírozzák illatos, s ez az illat Rádhá bőrének illatával harmonizálva még áthatóbbá válik. Fénye kiemeli Rádhá testének ragyogását. A szanszkrt ujjvala szó fellángolót, s így ragyogót jelent, de a fellángoló érzelmet, a szerelmet is egyben.

kāruṇyāmṛta-dhārāya snāna prathama |
tāruṇyāmṛta-dhārāya snāna madhyama ||
lāvaṇyāmṛta-dhārāya tad-upari snāna |
nija-lajjā-śyāma-paṭṭasāṭi-paridhāna ||


167. Elsőként a kedvesség nektárzáporában vesz fürdőt,
majd az ifjúság ambróziájában mártózik meg,
168. végezetül a szépség nektárzuhataga fürdeti.
Ezután szemérmességének sötét selyemszáriját ölti fel.

Raghunáth dász gószvámí költeményének második strófájának lüktetését három, hasonló hangzású szó egybecsengése adja. A karuṇa jelentése együttérző, könyörületes, sajnálkozó, de karuṇā barátságosságot, kedvességet is jelent. A melléknévből képzett főnév: kāruṇya ez az együttérzés, kedvesség. A tāruṇya jelentése ifjúság, fiatalság, míg a lāvaṇya szépet (a lul – megremeg igei gyökből, az a fajta szépség, ami megremegteti a benne gyönyörködőt).

kṛṣṇa-anurāga dvitīya aruṇa-vasana |
praṇaya-māna-kañculikāya vakṣa ācchādana ||
saundarya – kuṅkuma, sakhī-praṇaya – candana |
smita-kānti – karpūra, tine – aṅge vilepana ||
kṛṣṇera ujjvala-rasa – mṛgamada-bhara |
sei mṛgamade vicitrita kalevara ||
pracchanna-māna vāmya – dhammilla-vinyāsa |
'dhīrādhīrātmaka' guṇa – aṅge paṭa-vāsa ||


169. Krsna iránti szenvedélye a másik, hajnalpír-szín ruhája,
a szerelem és féltékeny harag a kebleit fedő ingváll.
170. Elbűvölő bája a kunkum petty (a homlokán), barátnői szeretete a szantálpép,
mosolyának ragyogása a kámfor – testét e három dísz ékesíti .
171. Krsna iránt lángoló szerelme a pézsma
s e pézsma díszlik egész testén.
172. Okosan leplezett haragja felékesített fürtjeinek elrendezése,
olykor higgadt, máskor nyugtalan – e tulajdonságai a testét borító selyemruha.

A gópík két csoportja a baloldali (vāma), és a jobboldali (dakṣiṇa). A baloldaliak természete ellentmondásosnak tűnik: hamar féltékennyé válnak, megharagszanak szerelmesükre, dacosak, és nem engedelmeskedők – a sajátjuknak tekintik Krsnát. A jobboldaliak mindig kedvesek előzékenyek és kezesek, messze áll tőlük a büszkeség és harag. A leplezett, féltékeny harag (māna) a baloldali gópík jellemvonása – a vāmya ilyen ellentmondásos, kiismerhetetlen vonás. A dhīrādhīra a féltékeny harag egyik formája. A higgadt (dhīrā) hősnő mélyen elrejti szívében haragját, viszonozza szerelme közeledését, és megpróbálja magához édesgetni. A nyugtalan (adhīrā) hősnő kíméletlenül szidalmazza szerelmét, akár meghúzza a fülét, vagy megkötözi egy virágfüzérrel. Az egyszer higgadt, máskor nyugtalan (dhīrādhīrā) hősnő azonban kiszámíthatatlan. Kétértelmű szavaival ejti kedvesét végső kétségbeesésbe. Egyszer magasztalja, máskor sértegeti, vagy éppen közömbösen átnéz rajta.

rāga-tāmbūla-rāge adhara ujjvala |
prema-kauṭilya – netra-yugale kajjala ||


173. Ajka a szenvedély heve bételének vörösében ragyog,
szemeit a szerelem csalafintaságának fekete festékével húzza ki.

'sūddīpta-sāttvika' bhāva, harṣādi 'sañcārī' |
ei saba bhāva-bhūṣaṇa saba-aṅge bhari' ||


174. A túlcsorduló szerelem jelei, az ujjongás, s a többi múló érzelem –
az eksztázis mindezen fajtái borítják ékszerként gyönyörű alakját.

A sāttvika-bhāvát, a szívbéli lelki érzelmeket az eksztázis alábbi külső jelei mutatják: megdermedés (stambha), verítékezés (sveda), libabőrös borzongás (romāñca), dadogás (gadgada), remegés (kampa), a testszín elváltozása (vaivarṇya – elsápadás, vagy éppen raktatā – elpirulás), könnyek ontása (aśru), kétségbeesett megsemmisülésérzet (vivaśatā). A sañcārī-bāva azokat a múló érzelmeket jelentik, melyek változatos motívumokkal ékesítik, táplálják az állandó érzelmeket. Ezeket máskor vyabhicāri bhāvának nevezik .

'kila-kiñcitādi'-bhāva-viṁśati-bhūṣita |
guṇa-śreṇī-puṣpamālā sarvāṅge pūrita ||


175. A kila-kincsitával kezdődő húszféle érzelem ékesíti,
jótulajdonságai sora a virágfüzér a nyakában.

A húszféle ékességet az Uddzsvala-nílamani 11. fejezete sorolja fel. Az ékességek első csoportjába a testen, test által megmutatkozókat sorolja: a felzaklatott érzelmek (bhāva) jelei, a szerelmes, csábító mozdulatok (hāva), és az incselkedő évődés (helā). A második csoportba a spontán mód megnyilvánulóak tartoznak: az a fajta szépség, mely a szerelmes kedvtelések jeleit mutatják a testen (śobhā), a szerelmes vágyakat felkorbácsoló ragyogás (kānti), a fiatalság, szerelmes élvezet, hely, idő, erények, és más hasonlóból fakadó tündöklés (dīpti), édesség, mikor minden mozdulat természetes mód elbűvölő és kecses (mādhurya), a félénkség teljes hiánya, azaz határozott magabiztosság (pragalbhatā), nemes nagylelkűség (audārya), higgadt türelem (dhairya). A harmadik csoportba természetes, veleszületett ékességek tartoznak: a kedves megjelenésének, öltözékének vagy tetteinek utánzása, ez a kedvtelés (līlā), kacérkodás, mikor a szemeket, szájat, de akár a járást vagy egy helyben maradást is szerelmes célzások közlésére használnak (vilāsa), szépítkezés (vicchitti). A szó a vicchid – levág, véget vet igéből származik, ezért más vélemények szerint a vicchitti az, amikor a hősnő szerelmese iránt érzett haragjában arra kéri barátnőit, hogy vegyék le róla minden ékességét. A zavart kapkodás (vibhrama) amikor a sietség következtében a ruhadarabok vagy az ékességek rossz helyre kerülnek, például nyakék a hajba. A kila-kiñcita a szerelmes jelenlétében megnyilvánuló izgatottság, mely megmutatkozhat büszkeség, becsvágy, zokogás vagy éppen mosolygás, irigység, félelem, s mindezek keveredésének formájában, ám okuk a találkozás miatt érzett öröm. A moṭṭāyita a távollévő szerelmes iránti érzelmek megmutatkozása, mikor eszébe jut, vagy hírt kap róla. A kuṭṭamita a szeretők évődő visszautasítása – látszólag haragos, ám a szíve repes. A bibhoka a kedves iránt tanúsított büszke közöny. A lalita (pajkos játékosság), mikor a test, és különösen a szemöldökök lágy játékossággal mozdulnak, táncolnak. Végezetül a vikṛta (módosulás) az, amikor a félénkséget, haragot, vagy féltékenységet nem nyíltan jelenik meg, hanem pusztán tettekben mutatkozik.
Bharata Muni, a Nátja-sásztra szerzője nyomán a hősnő szokásosan említett ékessége a fenti húsz. Rúpa gószvámí azonban még további két ékességet sorol fel, ezek a maugdhya (színlelt butuskaság), amikor a hősnő tetteti magát, s úgy tesz fel kérdéseket kedvesének, és a cakita (félelemtől reszkető), a nagy, ám végső soron alaptalan félelem.

Rádhá jótulajdonságainak sora megszámlálhatatlan, Rúpa gószvámí az Uddzsvala-nílamaniban (4.11-15.) az alábbi huszonötöt sorolja fel:
„Ím, így magasztaljuk Vrndávan úrnőjének a legfőbb jótulajdonságait:
édesen bájos, zsenge ifjú hajadon, tekintete ide-oda repdes, mosolya tündöklő,
szépséges és áldásos jelek ékesítik, illatával megrészegíti Mádhavát,
járatos az ének művészetében, beszéde kellemes, a játékos, tréfás szavak mestere,
szerény és nyájas, könyörülettel teljes, csalafinta, ügyes,
szégyenlős, tisztelettudó, nyugodt, komoly,
ugyanakkor játékos, a csupaszív érzelem legforróbb gyönyörét szomjazó,
a Gókulabéliek szeretetének otthona, hírneve beragyog minden világot,
gyengéden bánik az idősekkel, barátnői szeretete irányítja,
a Krsnának kedvesek közt a legfőbb, akinek még Késava is engedelmeskedik.
Mire a sok beszéd? Jótulajdonságai megszámlálhatatlanok, akár csak Harié.”

A fenti versekkel kapcsolatos megjegyzések:
édesen bájos: a szanszkrt szöveg madhura szava mindkettőt jelenti egyszerre
mosolya tündöklő: ujjvala-smitā, az ujjvala („fellángoló”) tündöklőt és szerelmest is jelent
szerény és nyájas: a szanszkrt vinīta szó mindkettőt jelenti


saubhāgya-tilaka cāru-lalāṭe ujjvala |
prema-vaicittya – ratna, hṛdaya – tarala ||


176. Szépséges homlokán a jószerencse tilakja ragyog.
A szerető szomorúság az ékkövek szíve medálján.

A szerető szomorúság, a prema-vaicittya az elválás (vipralambha) egyik formája, amikor a zavarodott (vi-citta) féltékenység oly mértékben felfokozódik, hogy ez választja szét a szerelmeseket, noha együtt vannak – elválás az együttlétben. Hasonló hangzású fogalom a prema-vaicitrya, ami szerelem változatossága, sokszínűsége.

madhya-vayasa, sakhī-skandhe kara-nyāsa |
kṛṣṇalīlā-manovṛtti-sakhī āśa-pāśa ||


177. Kezét barátnője vállán nyugtatja, aki az ifjúság szépségét képviseli,
míg barátnői saját gondolatai, melyek középpontjában Krsna kedvtelései állnak.

nijāṅga-saurabhālaye garva-paryaṅka |
tā'te vasi' āche, sadā cinte kṛṣṇa-saṅga ||


178. Illatának hajlékában büszkesége az ágya,
s ahogy azon pihen, mindig csak Krsna társaságára emlékezik.

kṛṣṇa-nāma-guṇa-yaśa – avataṁsa kāṇe |
kṛṣṇa-nāma-guṇa-yaśa-pravāha-vacane ||
kṛṣṇake karāya śyāma-rasa-madhu pāna |
nirantara pūrṇa kare kṛṣṇera sarva-kāma ||
kṛṣṇera viśuddha-prema-ratnera ākara |
anupama-guṇagaṇa-pūrṇa kalevara ||


179. Krsna neve, tulajdonságai és hírneve a fülbevalói,
Krsna neve, tulajdonságai és hírneve árad szavából.
180. Krsnát a szerelem mézével itatja,
s örökkön betölti Krsna minden vágyát.
181. Krsna iránti makulátlan szerelem drágakövének kincsesbányája,
teste a páratlan lelki tulajdonságok tárháza.

kā kṛṣṇasya praṇaya-jani-bhūḥ śrīmatī rādhikaikā
kāsya preyasy anupama-guṇā rādhikaikā na cānyā |
jaihmyaṁ keśe dṛśi taralatā niṣṭhuratvaṁ kuce 'syā
vāñchā-pūrtyai prabhavati hare rādhikaikā na cānyā ||


182. Ki a Krsna iránti szerelem végső forrása? Egyedül Srímatí Rádhiká!
Ki az ő legkedvesebbje? Csakis a páratlan jótulajdonságokkal rendelkező Rádhiká, senki más!
Göndör fürtjei, ide-oda rebbenő pillantása, feszes keblei –
Hari vágyainak betöltésére egyedül Rádhiká képes, senki más!

Ez a strófa a szerző Srí Góvinda-lílámrta című művéből származik (11.122.).

yāṅra saubhāgya-guṇa vāñche satyabhāmā |
yāṅra ṭhāñi kalā-vilāsa śikhe vraja-rāmā ||
yāṅra saundaryādi-guṇa vāñche lakṣmī-pārvatī |
yāṅra pativratā-dharma vāñche arundhatī ||
yāṅra sadguṇa-gaṇane kṛṣṇa nā pāya pāra |
tāṅra guṇa gaṇibe kemane jīva chāra ||


183. Kinek jószerencséjét és kiválóságát Szatjabhámá vágyja,
kitől Vradzsa leányai a hatvannégy művészetet tanulják,
184. kinek szépségét és többi jótulajdonságát Laksmí és Párvatí vágyja,
kinek hűségére Arundhatí sóvárog,
185. kinek erényeit maga Krsna sem képes megszámlálni,
miképpen vehetné hát számba őket egy jelentéktelen élőlény?

Szatjabhámá Krsna egyik felesége, Laksmí Nárájan, Párvatí Siva hitvese. Arundhati Vaszistha Muni felesége, a szeretői tökéletesség, és a házastársi hűség mintaképe.

2019. augusztus 24., szombat

Krsna kisgyermekkora


śrī-kṛṣṇaśaiśavam |

A felcseperedő gyerek életszakaszait a szanszkrt nyelvben a következőképpen nevezik: bālya a csecsemő-, és óvódáskorú kisgyermekkor (azaz nagyjából az első öt év), a következő szakasz a paugaṇḍa, ami a kamaszkor kezdetéig tart (tíz éves korig), majd a kaiśora, a kamaszkor következik (tizenöt-tizenhat éves korig). Aztán az ifjúkor, a yauvana kezdődik.
Ám Krsna gyermekkorának szakaszait másként számolják. Az első három év és négy hónapot, amit Mahávanában töltöttek a pásztorok tekintik a bālya időszakának, a Gókulában töltött időt, míg hat éves és nyolc hónapos nem lett a paugaṇḍa idejének, majd a Nandagrámban töltött időt a kaiśora időszakának – egészen tíz éves és hét hónapos koráig, ekkor utazott ugyanis Akrúra szekerén Mathurába.
Ugyanakkor Krsna nem közönséges gyermek, a gyermekként töltött idő nem korlát, hanem játék a számára. A kisgyermekkor, a bālya idején környezete szeretetét a vātsalya rasa, a szülői gyöngédség hangulatában ízleli. A gyerekkor, a paugaṇḍa idején elsősorban barátai szeretetében, a sakhya rasában él, míg a kaiśora idején a mādhurya rasát, a gópík szerelmének hangulatait kóstolgatja.



Az alábbi versek Rúpa gószvámí Padjávalí című antológiájából valók… mindegyik ellentmondás: Isten, aki most törékeny csöppség.


atilohita-kara-caraṇaṁ
mañjula-gorocanā-tilakam |
haṭha-parivartita-śakaṭaṁ
muraripum uttāna-śāyinaṁ vande ||129||

szerző: ismeretlen

Keze és lába piros,
a homlokát sárga tilak díszíti.
Erővel rúgja fel a szekeret,
Mura ellensége, ki most a hátán fekszik – őt imádom!

ardhonmīlita-locanasya pibataḥ paryāptam ekaṁ stanaṁ
sadyaḥ prasnuta-dugdha-digdham aparaṁ hastena sammārjataḥ |
mātrā cāṅguli-lāsitasya vadane smerāyamāne muhur
viṣṇoḥ kṣīra-kaṇoru-dhāma-dhavalā danta-dyutiḥ pātu vaḥ ||130||

szerző: Maṅgala, versmérték: śārdūlavikrīḍita

Félig lehunyt szemmel szopik, majd ahogy az egyik mellel végzett,
nyomban nyúl a másik után, melyből kicsordul a tej. Édesanyja
megtisztogatja mosolygó arcocskáját, és cirógatja az ujjaival.
A tejcsepp tündöklő fényének fehérsége, Visnu fogának ragyogása oltalmazzon bennünket!

Jasódá eteti a kis Krsnát, és a kicsorduló tejet letisztogatja a fiúcska arcáról. Ám Krsna nem más, mint Visnu – emlékezteti az olvasót a vers. A tejcsepp olyan, akár a csecsemő kibúvó tejfoga, ám ez nem különbözik tejóceánon lakó Visnu fogától! A kṣīra-kaṇa-uru-dhāma-dhavalā szó szerint tej-csepp-nagy-fényű-fehérség, ám olvasható tej-csepp-széles-hajlékú-fehérségnek is, előbbi a tejcsepp tündöklő fényének fehérsége, utóbbi a tejóceán (tej-csepp-széles) hajlékú Úrra emlékeztet.

gopeśvarī-vadana-phūt-kṛti-lola-netraṁ
jānu-dvayena dharaṇīm anu sañcarantam |
kañcin nava-smita-sudhā-madhurādharābhaṁ
bālaṁ tamāla-dala-nīlam ahaṁ bhajāmi ||131||

szerző: Raghunātha-dāsa, versmérték: vasantatilakā

A pásztorok úrnője az arcába fúj, ezért tekintete ide-oda rebben.
Négykézláb csúszik-mászik a földön,
üde mosollyal tekint körbe, ajka nektárédes,
e tamála-levél kékjéhez hasonlatos fiúcskát imádom!

kvānanaṁ kva nayanaṁ kva nāsikā
kva śrutiḥ kva ca śikheti deśitaḥ |
tatra tatra nihitāṅgulī-dalo
vallavī-kulam anandayat prabhuḥ ||132||

szerző: Kavi Sārvabhauma, versmérték: rathoddhatā

Mutasd meg, hol az arcod? Hol a szemed? hol van az orrod?
Hol van a fejed búbja? – ekképpen utasítva
a megfelelő helyre tette zsenge virágszirom ujjacskáját,
hogy megörvendeztesse az asszonyokat – a Legfelsőbb Úr.

idānīm aṅgam akṣāli
racitaṁ cānulepanam |
idānīm eva te kṛṣṇa
dhūli-dhūsaritaṁ vapuḥ ||133||

szerző: Sārvabhauma Bhaṭṭācārya, versmérték: anuṣṭubh

Az imént fürdettelek meg,
és gondosan be is kentelek.
És nézd csak, Krsna,
már megint por lepi a tested!

pañca-varṣam atilolam aṅgane
dhāvamānam alakākulekṣaṇam |
kiñkiṇī-valaya-hāra-nūpurai
rañjitaṁ namata nanda-nandanam ||134||

szerző: Āgama, versmérték: rathoddhatā

Öt éves, örökkön izeg-mozog, az udvaron
szaladgál föl s alá, kócos fürtjei a szemébe lógnak,
kösöntyűje, karperecei, nyakláncai és bokaláncai
csilingeltetésével játszik – hódoljatok Nanda kisfiának!

2019. augusztus 10., szombat

Parásara Bhattárja – Tanítás nyolc versben


Parāśara Bhaṭṭārya: Aṣṭaślokī

śrī parāśarabhattāryaḥ
śrīrangeśa-purohitaḥ |
śrīvatsānka-sutaḥ śrīmān
śreyase me’stu bhūyas ||


Srí Parásar Bhattárja,
Srírangam urának papja és legfőbb jóakarója,
Srívatszánka nemes fia
szórja rám bőkezű áldását!

Parāśara Bhaṭṭārya a 12. században élt, a Srí szampradája egyik kiváló tudósa, Rámánudzsa ácsárja unokatanítványa, aki Srírangam templomának vezető papja is volt. Édesapja, Srívatszánka Rámánudzsa egyik vezető tanítványa, s édesanyja, Ándál is az írások és a tan kiváló ismerője. Nevét Rámánudzsa ácsárjától kapta.
Parāśara egy legendás ṛṣi neve (a név szokásos etimológiája: parā-śara – vissza-ölő, azaz a halált megfordító, holtakat feltámasztó), a Viṣṇu-purāṇa szerzője, a Bhaṭṭārya szó pedig a tudós bráhmanáknak kijáró tisztelgő cím.


Parāśara Bhaṭṭārya e költeménye a Srí szampradája három nagy mantráját magyarázza. E mantrák – kettő közülük bizonnyal – bizalmas természetű, hagyományosan a mester súgja a beavatáskor a jelölt fülébe, s bár beszélnek, tanítanak róla, ám többnyire csak körülírva említik – hogy ne felolvasás közben avassa be akaratlanul a felolvasó a hallgatót. Az ok nem a titkolózás, hanem a mantra különösen nagy becsben tartása.
A három mantra közül az első a mūla-mantra. A mūla szó gyökeret jelent, valami alapját, forrását, kiindulópontját. Mūla-mantra, mert ez a mantra az imádat alapja – mondja az egyik megközelítés. A mantra mūla, mert a mindenség eredetéről, s az élőlény eredeti természetéről, legbensőbb valójáról szól – így a másik magyarázat. A Nárájan-upanisad ekképpen említi, írja körül a nyolcszótagú múla-mantrát:

Óm! először ezt kell mondani, majd utána: „namah”,
s aztán: „Nárájanája”. Óm, ez egy szótag (vagy: az egy-szótag),
a „namah” két szótag, s a „Nárájanája” öt szótag.
Bizony, ez Nárájan nyolc szótagos mantrája.

Az olvasó feladatát megkönnyítve, pusztán az egyértelműség kedvéért közöljük a mantra szövegét (a hagyományt tisztelve a cikk szövegének hangos felolvasásakor a szanszkrt mantrát kivételesen hagyjuk el):

oṁ namo nārāyaṇāya
ÓM! Hódolat Nárájannak!

Ám a mantra jóval több, mint szavainak egyszerű fordítása – Parāśara Bhaṭṭārya költeményének első fele éppen erre világít majd rá.

A költemény rákövetkező két strófája a dvaya-mantra értelmezésében segíti az olvasót:

śrīman-nārāyaṇa-caraṇau śaranaṁ prapadye ||
śrīmate nārāyaṇāya namaḥ ||


Srímat Nárájan lábainak menedékét keresem.
Srímat Nárájannak hódolat!

A költemény utolsó két strófája pedig a carama-śloka (végső vers) magyarázata. Ez is titok – majd látjuk –, ám másként, mint az előző két mantra.

Az első négy strófa tehát a nyolcszótagú mantrát értelmezi. Először a mantra szavainak mögöttes értelmére világít rá, majd a gyakorló elé tornyosuló akadályok legyőzésére tanít. Az első szóval, az oṁ-mal kapcsolatban így szól:

a-kārārtho viṣṇur jagad-udaya-rakṣā-pralaya-kṛt
ma-kārārtho jīvas tad-upakaraṇaṁ vaiṣṇavam idam |
u-kāro’nanyārhaṁ niyamayati saṁbandham-anayoḥ
trayī sāras tryātmā praṇava imam artham samadiśat ||1||

versmérték: śikhariṇī (koronás)

Az a hang Visnut jelenti, a mindenség létrejöttének, megoltalmazásának és megsemmisülésének beteljesítőjét.
A ma hang az élőlényre, az Ő eszközére, e Visnuhoz tartozó (létezőre) utal,
az u hang pedig kizárólagosan fűzi össze kettejüket.
A három Véda leglényege, a hármas jellegű óm mantra e jelentést tárta elénk.

Az értelmezés kézenfekvő az óm dévanágarí írásjelére ॐ tekintve. Az írásjel három hang kombinációja: A, U, M. Alapja az A hang írásjele: अ, melyből az ómban a hármas számjegyünkhöz hasonlatos jel marad meg. Az ehhez középen kapcsolódó hurokszerű vonal az U hang szokásos szótagközi írásjele, míg a félholdban a pont az M (anuszvára) írásjele.
A vers az M hang kifejtésekor az élőlényt semlegesnemű mutatószóval jelzi (idam), s ez annak a jele, hogy az élőlény – azaz mindannyian – csupáncsak eszköz Isten kezében.

A második strófa a namaḥ szó jelentéseinek rétegeit bontja ki:

mantra-brahmaṇi madhyamena namasā puṁsaḥ svarūpaṁ gatiḥ
gamyaṁ śikṣitam īkṣitena purataḥ paṣcādapi sthānataḥ |
svātantryaṁ nija-rakṣaṇaṁ ca samucitā vṛttiś ca nānyocitā
tasyaiveti harer vivicya kathitaṁ svasyāpi nārham tataḥ ||2||

versmérték: śārdūlavikrīḍita (tigrisjáték)

A szent mantra a középső namaḥ szóval az ember eredeti természetét, útját
és elérendő célját tanítja meg, attól függően, hogy a megelőző, vagy rákövetkező szóval olvassuk.
(A lélek) alkalmatlan a teljesen független létezésre és önmaga megoltalmazására,
„csupán az övé”, Harié. Szétválasztva (a szótagokat) pedig azt mondja: nem a sajátjáé.

A mantra második szavának (namaḥ) jelentése tisztelet, hódolat, melynek vonzata a részeshatározós eset – ez jelöli meg, hogy kinek jár meg a hódolat. Ám a vers szerint kétféleképpen is olvasható: az óm mantrával együtt olvasva a namaḥ (oṁ namaḥ) szinte így hangzik: oṁ na-mama, azaz „nem az enyém”. Így a szópár a lélek eredeti természetéről tanít, arról, hogy a lélek nem az anyagvilághoz tartozik, „nem az enyém”, nem az én világom. Olyan, akár a partravetett hal. Ám a két szó együtt a lélekszikra valódi hovatartozását is megmutatja, hiszen az első szó az ÓM!, azaz a lélek természete transzcendens! nem evilághoz, hanem Istenhez tartozó.
S mi az útja? az ő eszköze? a szádhanája? hódolatainak felajánlása: namaḥ.
S mi az elérendő célja? Erre a namaḥ rákövetkező szóval való olvasása tanít: namo nārāyaṇāya – hódolat Nárájannak. „Nem az enyém” értettük meg a megelőző szóval való kapcsolatból… hanem Nárájané – egészíti ki a rákövetkező szóval való összefonódás. Miért? erre felel a vers második fele: a lélek nem alkalmas a független létezésre, és önmaga megoltalmazására. Létének csak Harihoz kötődve van értelme.

A versmérték a szabályos, azonos szótagszámú śārdūlavikrīḍita, ám a harmadik páda kivételesen egy szótaggal hosszabb. Talán nija-rakṣaṇaṁ ca végén a ca lehet a beékelődő felesleges szótag,

A mantra harmadik szava: nārāyaṇāya – a költemény harmadik strófája ezt értelmezi:

akārārthāyaiva svamahamatha mahyaṁ na nivahāḥ
narāṇām nityānām ayanam iti nārāyaṇapadam |
yamāhāsmai kālaṁ sakalamapi sarvatra sakalāsv
avasthāsvāviḥ syuḥ mama sahaja-kaiṅkarya vidhayaḥ ||3||

versmérték: śikhariṇī (koronás)

Bizony, csakis az (óm) A hangjával megszólítottnak, s nem magamnak (élek).
Az örökkévaló lelkek oltalma – ezt (jelenti) a Nárájan név.
„Őnéki” – mondja, mert minden időben, mindenhol és mindenféle
helyzetben csakis az őiránta érzett természetes szolgálatkészség módozatait érezzem!

A második szó (namaḥ) tisztázta, hogy nem magamnak élek. Kinek is? Az óm A hangjával megszólítottnak, azaz Istennek. Reá utal a Nārāyaṇa név.
A szóösszetétel kétféle értelemben is felbontható, a „minden lény (nāra) menedéke (ayana)”, ha az összetételt birtokos szóösszetételnek (tatpuruṣa) tekintjük… miként a magyar nyelvben a tengerpart szót – a tengerpart a tenger partja, az előtag az utótag birtokosa.
Ám a szóösszetételt másként is értelmezhetjük: a bahuvrīhi összetételben a főnévből melléknév lesz, így a nārāyaṇa jelentése „mindenember-hajlékú”. Előbbi („minden lény menedéke”) értelemben ő az, akinél a lények menedéket keresnek, utóbbiban pedig aki áthatja a lényeket, aki bennük lakozik.
Őnéki – kezdődik a vers harmadik sora, s ez a Nārāyaṇa név részeshatározós esetben ragozott alakjára utal – helytől, időtől és körülménytől függetlenül csakis Isten iránti szolgálatkészség (kaiṅkarya) hasson át. E szolgálatkészség jelzője a sahaja („vele-született”), azaz magától értetődőn természetes.
A Nárájan név további jelentésárnyalatait a Bhágavata-purána versei alapján Srídhar szvámí kommentárja fedi fel.

Aki tökéletesen zengi a mantrát, a fentiek szerint éli azt. Ám aki nincs ebben az áldott helyzetben, számára is van esély – ugyanennek a mantrának a zengésével. A tévedések és kételyek eloszlatásának módja szintén a múla-mantrán való meditáció… az alábbiak szerint:

dehāsaktātma-buddhir yadi bhavati padaṁ sādhu vidyāt tṛtīyam
svātantryāndho yadi syāt prathamam itara śeṣatva-dhīś cet dvitīyam |
ātmatrāṇonmukhaś cen nama iti ca padaṁ bāndhavābhāsa-lolaḥ
śabdaṁ nārāyaṇākhyaṁ viṣaya-capala-dhīś cet caturthīṁ prapannaḥ ||4||

versmérték: sragdharā (virágfüzéres)

Amennyiben a szádhu úgy vélné, hogy a lélek nem más, mint a test, emlékezzék a harmadik (hangra),
ha függetlenség vakítaná el, akkor az elsőre, ha pedig mást tekintene végső menedéknek, a másodikra.
Ha túlságosan bízik önnön oltalmában, (emlékezzék) a hódolat szóra, ha a látszat-rokonság után sóvárog,
Nárájan nevére, míg ha az érzéktárgyakon csapong nyughatatlan értelme, a negyedik részre (gondoljon) a meghódolt lélek.

A testi tudattal élő emlékezzék arra, hogy ő az óm mantrában (ॐ) a pici pötty, a lélek-parány – akit a szeretet szétszakíthatatlan köteléke fűz a hatalmas létezőhöz, Istenhez. Akit elvakít önnön függetlensége, gondoljon a Legfőbb Létezőre, s aki másnál keresne menedéket, gondoljon arra a szeretet-kötelékre, ami természete szerint Istenhez fűzi őt – még ha ma nem is ennek él. Aki túlságosan magabiztossá válik, az hajtsa meg a fejét a namaḥ szóra gondolva. Az ātma-trāṇa-unmukhaḥ (önnön oltalmában elszánt) kifejezésben az unmukhaḥ szó szerint felfelé tekintőt jelent – aki így, dacosan vetné fel a fejét, az inkább a namaḥ szóra emlékezve hajtsa meg azt. Aki a világi létben elmerülve az ideiglenes kapcsolatokba vetné bizalmát, az emlékezzék az örök rokonságra, Nárájanra. Míg aki az érzékek tárgyai után sóvárog, gondoljon a mantra negyedik részére, azaz a Nárájan szó részes esetű ragjára (-āya): ami az érzékeknek szentelt élet helyett Isten iránti szolgálatkészségre, az őérte való életre emlékeztet mindannyiunkat.

A következő két strófa új gondolatmenetet nyit, a páros mantra értelmezésébe vezeti be az olvasót:

netṛtvaṁ nitya-yogaṁ samucita-guṇa-jātaṁ tanu-khyāpanam co-
pāyaṁ kartavya-bhāgam tvatha mithuna-paraṁ prāpyam evaṁ prasiddham |
svāmitvaṁ prārthanāṁ ca prabalatara virodhi prahāṇaṁ daśaitān
mantāraṁ trāyate cetyadhigata-nigamaḥ ṣaṭpado’yaṁ dvikhaṇḍaḥ ||5||

versmérték: sragdharā (virágfüzéres)

Vezetés, örök kapcsolat, a szükséges tulajdonságok tárháza, formájának hirdetése,
az út, (az általunk) itt és most elvégzendő rész, a Legfelsőbbel való találkozás mint ünnepelt cél,
tulajdonosság, fohászkodás, és az áthatolhatatlan akadályok ledöntése – e tíz (tényezőt feltáró),
hat szavú, két részből álló, s a Védából megismert mantra zengése megszabadítja a mantrazengőt.

Az ötödik strófa tíz tényezőt említ, ezeket a rákövetkező, hatodik vers bontja ki, értelmezi:

īśānāṁ jagatām adhīśa-dayitām nityānapāyām śriyam
saṁśrityāśrayaṇocitākhila-guṇasyānghrī harer āśraye |
iṣṭopāyatayā śriyā ca sahitāyātmeśvarāyārthaye
kartuṁ dāsyam aśeṣam apratihataṁ nityaṁ tv ahaṁ nirmamaḥ ||6||

versmérték: śārdūlavikrīḍita (tigrisjáték)

A világok hatalmasságai legfőbb urának kedves hitvesét, az örökkön múlhatatlan Srít
megközelítve, az oltalmat keresők számára leginkább kívánatos Hari lábaihoz folyamodom.
A legkedvesebb módon, Laksmíval együtt hadd fűzzön a lelkek urához
a szolgálat teljes, akadálytalan és örök köteléke, s hadd tegyem e szolgálatot teljesen önzetlenül!

A páros mantra (dvaya-mantra) voltaképpen két, az isteni páron meditáló mantra – így kétféle értelemben is páros. Az ötödik strófa ezért említi két részből állónak. A (két) mantra így hangzik:

śrīman-nārāyaṇa-caraṇau śaranaṁ prapadye ||
śrīmate nārāyaṇāya namaḥ ||


Srímat Nárájan lábainak menedékét keresem.
Srímat Nárájannak hódolat!

Bár látszólag mindkét mantra csupán a Nárájan előtti hódolat kifejezése, Nárájan nevét mindkét részben megelőzi śīmat szó. E szó többféleképpen is értelmezhető. A -mat képző főnévből melléknevet képez, valamivel ellátott értelemben. A śrī jelentései vagyon, siker, szépség, fenség – és a szerencse úrnőjének, Laksmínak egyik neve is ez. Így a śrīmat jelenthet vagyonost, sikerest, szépségest, fenségest vagy dicsőt (ebben az jelentésben istenségek, nagyrabecsült személyek, vagy róluk szóló írásművek neve előtti magasztaló szótag is lehet a śrīmat, pl: Śrīmad Bhāgavatam), ám „Laksmís”, „Laksmí ura” értelemben Nárájan jelzője is.
Mindkét mantra-rész három-három szóból áll (a śrīman-nārāyaṇa-caraṇau szóösszetétel, így egy szónak tekintendő) – ezért említi a költemény ötödik strófája hatszavúnak.
Az ötödik strófában említett tíz tényező a rákövetkező vers fényében látszik igazán – e tényezők a dvaya-mantra egy-egy szóeleméhez kapcsolódnak:

1. netṛtvam (vezetés), mert Srí vezeti a híveit a szolgálatban, s ő vezeti őket Nárájan elé – ez a dvaya-mantra śrī szavára utal.

2. nitya-yogam (örök kapcsolat), mert Srí a Legfőbb Úr, Nárájan kedves hitvese – erre a mantra -mat képzője emlékeztet bennünket

3. samucita-guṇa-jātam (a szükséges – alkalmas – tulajdonságok tárháza), ő Nárájan, ahogy a hatodik strófa is megállapítja: a dzsíva-lelkek végső menedéke, oltalma. A legfőbb menedék neve Hari – hiszen ő a bűnök eltörlője. A Brhan-náradíja-purána szerint:

harir harati pāpāni duṣṭa-cittair api smṛtaḥ |
anicchayāpi saṁspṛṣṭo dahaty eva hi pāvakaḥ ||


„Hari elveszi [harati] még a gonosz szándékkal reá emlékezők bűneit is,
miként a véletlenül megérintett tűz is perzsel.” (Brhan-náradíja-purána 1.11.100.)

Ám Parāśara Bhaṭṭārya figyelme először mégis Laksmí felé fordul… őt közelíti meg, hogy Hari kedvesének társaságában, áldását, támogatását elnyerve részesülhessen a Legfelsőbb Úr szolgálatának lehetőségéből – s eközben, mintegy mellékesen megszabaduljon az én és enyém tévkoncepciójától is (ahaṁ nirmamaḥ, a nir-mama jelentése enyém-nélküli, azaz önzetlen).

4. tanu-khyāpanam (formájának hirdetése), hiszen Hari – bár teste nem anyagi –, mégsem forma nélküli. A mantra caraṇau (lábait) szava emlékeztet bennünket erre a tényre.

5. upāyam (szó szerint eszköz, átvitt értelemben út, módszer), s ez nem más, mint a menedék (śaranam ) keresése. A śaranāgati, az oltalomkeresés a legfontosabb út – hirdeti e szampradája. Az oltalomkeresést a Váju-purána ekképpen határozza meg:

ānukūlyasya saṅkalpaḥ prātikūlyasya varjanaṁ |
rakṣiṣyatīti viśvāso goptṛtve varaṇaṁ tathā |
ātma-nikṣepa-kārpaṇye ṣaḍ-vidhā śaraṇāgatiḥ ||


A (vele) egybevágónak akarása, a (vele) ellenkezőnek elhagyása,
a szilárd hit abban, hogy majd megoltalmaz, gondviselőként őt választani,
önmegtagadás és alázat („szegénység”) – e hatféle az oltalomkeresés.

6. kartavya-bhāgam (elvégzendő rész), az amit mi tehetünk meg, itt és most. Erre a mantra prapadye (menedéket keresek, hozzá lépek) szava utal.
A menedék (śaranam) két részből áll. A bhakta kívánja és keresi ezt a menedéket, Nárájan pedig megajándékozza vele hívét. Azt mondják, míg az ember egy lépést tesz Isten felé, Isten ezret őfeléje. Ezért tartja fontosnak kiemelni a szerző az általunk megteendő részt.

7. mithuna-paraṁ prāpyam (a Legfelsőbbel való találkozás), mint az elérendő magasztos cél. E Legfelsőbb pedig nem más, mint az isteni pár. A dvaya-mantra második részének bevezető szava, a śrīmate (Srí urának) mutat erre.

8. svāmitvam (tulajdonosság, uralkodói helyzet), ez a Legfelsőbb Úrra, Nárájanra vonatkozik, minden dolog (tétlen, és tudatosságot nélkülöző anyag, acit), minden lény (tudatos létező, cit) – beleértve Laksmít is – birtokosa ő. Ez a tényező a második mantránk Nārāyaṇa szavához kötődik – a részeshatározós eset ragját a következő pontban, külön tárgyaljuk.

9. prārthanām (fohászkodás), a fohászok egyedüli iránya a Srí társaságában lévő Nárájan, erre a részeshatározós eset ragja (-āya) emlékezteti a mantra zengőjét.

10. prabalatara virodhi prahāṇam (áthatolhatatlan akadályok ledöntése) végezetül a hódolat felajánlása ledönti a gyakorló előtt tornyosuló legnagyobb akadályokat is – nem azért, mert a gyakorló maga ilyen erős volna, hanem az isteni oltalom folytán. Ezt azonban a harmadik titok bontja majd ki részletesebben.

A harmadik titok, a Bhagavad-gítá végkövetkeztetése az utolsó két strófa témája:

mat-prāptyarthatayā mayoktam akhilam saṁtyajya dharmaṁ punaḥ
mām ekam mad-avāptaye śaraṇam ity ārto ’vasāyaṁ kuru |
tvām evam vyavasāya-yuktam akhila-jñānādi-pūrṇo hy aham
mat-prāpti-pratibandhakaiḥ virahitaṁ kuryāṁ śucam mā kṛthāḥ ||7||

versmérték: śārdūlavikrīḍita (tigrisjáték)

Teljességgel feladva mindazt a dharmát, amit az imént neked elmondtam, csupán az én elérésem kedvéért,
hogy velem találkozhass – így keress oltalmat, egyedül nálam! Erről tégy szilárd elhatározást, óh szenvedő!
Hiszen enyém a tudás, és a többi fenség teljessége. Elszánásod látva ezért
ledöntök majd minden köztünk tornyosuló akadályt, ne aggodalmaskodj hát!

Ez, és a rákövetkező strófa a Bhagavad-gítá 18.66. versét idézi fel. Ez Krsna tanításának végkövetkeztetése, ezért carama-śloka (végső vers) néven említik:

sarva-dharmān parityajya mām ekaṁ śaraṇaṁ vraja |
ahaṁ tvām sarva-pāpebhyo mokṣayiṣyāmi mā śucaḥ ||66||


Minden dharmát feladva, hozzám, az egyetlen menedékhez jöjj!
Megszabadítalak majd téged minden bűntől, ne félj!

A vers – bár nem titkos mantra –, mégis illik a titkok sorába, hiszen a Gítá 64. versében Krsna maga is így utal rá, a legeslegnagyobb titokként, a legfelsőbb tanításként [sarva-guhyatamaṁ, paramaṁ vacaḥ] említi e gondolatot.
A Gítá mint egy enciklopédia, a lehetőségek széles tárházát kínálja fel az olvasónak… így mindenki megtalálja benne azt, ami az aktuális helyzetében a leginkább neki való. Minden dharmát feladva – tégy félre mindent, mit az imént eléd tártam, s keresd az én oltalmam! – mondja Krsna. Az oltalomkeresés (śaranāgati, szó szerint „oltalomért való érkezés”) az áldásos tettek végzéséhez vagy tudás elmélyítéséhez képest egy új dimenziót nyit.
A ledöntök majd minden köztünk tornyosuló akadályt szó szerint: az én elérésem ellen ható béklyók nélkülivé teszem.

niścitya tvad-adhīnatāṁ mayi sadā karmādy-upāyān hare
kartum tyaktum api prapattum analaṁ sīdāmi duḥkhākulaḥ |
etat jñānam upeyuṣo mama punas sarvāparādha-kṣayam
kartāsīti dṛḍho’smi te tu caramaṁ vākyaṁ smaran sāratheḥ ||8||

versmérték: śārdūlavikrīḍita (tigrisjáték)

Kétségtelen, örökkön alárendelted vagyok, óh, uram, Hari! A karmát s a többi utat
végigjárni, ám feladni sem tudom, s meghódolni sem vagyok képes. Így tengetem nyomorúságos életem,
egyvalamit azonban megértettem: készen állsz minden bűn
eltörlésére! Szilárdan emlékszem a kocsihajtó e végső tanítására.

A Srí szampradája tenkalai („déli”) ágának alapvetése e strófa hangulata. Az isteni kegy indokolatlan, a lélek bár képtelen a meghódolásra is, ám az indokolatlan isteni kegy minden bűnt, minden hiányosságot eltörölve megmenti őt. A vers azonban túllép a fenséges hangulaton, hiszen Krsnát Ardzsuna kedves barátjaként említi… aki a kocsihajtó szerepét vállalja barátja szolgálatában. Hari az életek sokasága alatt felhalmozott bűn-hegyeket elragadó Isten, aki azonban kedves, együttérző jóbarát is egyben… az egyedüli esély.