megbecsülés és megvetés

A Manu-szanhitá második fejezetében a tanító kívánatos viselkedését taglaló rész után a megbecsülésről és megvetésről olvashatunk két strófát. A folytatás új gondolatmenetet nyit: a kétszerszületett (dvija) a korábban ismertetett rítusok által megszentelődve mestere mellett élve sajátítsa el a védát, a Brahmanról szóló tant.

sammānād brāhmaṇo nityam udvijeta viṣād iva |
amṛtasyeva cākāṅkṣed avamānasya sarvadā || 162 ||
sukhaṁ hyavamataḥ śete sukhaṃ ca pratibudhyate |
sukhaṁ carati loke'sminn avamantā vinaśyati || 163 ||

A bráhmana ódzkodjék mindig a megbecsüléstől, akár a méregtől,
ám szüntelen vágyja a megvetést, mint a nektárt.
Mert a lenézettnek nyugodt az alvása, derűs az ébredése,
és örömmel jár-kel e világban, míg romlásra jut, ki megvet másokat.

Médhátithi értelmezésében a vers a tanítványra vonatkozik, arra a mentalitásra, ahogy a tanítvány alamizsnáért folyamodik maga és mestere számára. Összeveti e gondolatot egy későbbi passzussal, a 4.235. vers szerint: mennybe jut, ki az adományt tisztelettel adja, s az is, aki hasonlóképpen tisztelettel fogadja, ám ellenkező esetben a pokolra. Ám valójában nincs ellentmondás – folytatja –, mert a vers arról szól, hogy az alamizsnát kérő ne várja el a megbecsülést.

A bölcs ne a megbecsülést vágyja… ahogy a Bhagavad-gítá is megerősíti: aki egyenlő a megbecsülésben és megvetésben… az meghaladta a világi lét kötelékeit (14.25. mānāpamānayos tulyaḥ … guṇātītaḥ sa ucyate)

Ugyanez a gondolattal más tradíciókban is találkozunk… egymás mellé téve őket talán világosabbá válik e szöveg értelme is. Jézust egy alkalommal egy vezető farizeus házába hívták vendégségbe. Ott aztán megfigyelte, hogy vendégek többsége a főhelyet kereste… s mikor az előkelő helyre telepedettnél fontosabb vendég érkezett, a házigazda átültette őt, hogy helyet adjon az újonnan érkezettnek. Ehelyett ülj inkább a sor végére – javasolta –, s akkor a házigazda azért fordul hozzád, hogy előkelőbb helyre ültessen. (Lukács 14.7-11.) „Mert aki magát felmagasztalja, az megaláztatik, aki magát megalázza, az felmagasztaltatik.”

Tűnhetne ez a viselkedés ravasz játszmának is – majd hátulra ülök, elviselve ezzel egy kis kényelmetlenséget hogy aztán kellően alázatosnak lássanak, és kivívjam ezzel mások megbecsülését –, ám belső lényege valójában a függetlenség kell legyen. A sztoikus tanító, Epiktétosz így ír erről:
„Ha valaha megtörténik, hogy kifelé fordulsz azért, hogy bárkinek a tetszését megnyerd, tudd meg, hogy belső egyensúlyod összeomlik. Érd be tökéletesen azzal, hogy filozófus vagy. Ha mindenképpen látszani is akarsz filozófusnak, akkor a saját szemedben mutatkozz annak, s arra elég is leszel.
Ilyen gondolatok sohase kínozzanak: „Megbecsülés nélkül fogok élni, és mint semmirekellő járok majd a világban.” Ha a megbecsülés hiánya baj, bajba más által éppúgy nem kerülhetsz, mint gyalázatba sem. Tőled függ, hogy adnak-e neked hivatalokat, és meghívnak-e lakomákra? Semmiképpen. Hogyan lehet akkor ez a tény becstelenség jele? Hogyan volnál te semmirekellő, mikor csak azokban a dolgokban kell valakinek lenned, amelyek pusztán tőled függenek, és amelyekben a legmagasabb fokra emelkedhetsz.” (Epiktétosz kézikönyvecskéje 23-24.)

A sorban utolsónak ülőt nem állítják fel, tisztában van saját magával, erényeivel és hibáival egyaránt, és nem a külvilág, vagy az utókor ítéletét keresi… ha van dolga, az Istennel van csupán.

Az első tételvers indoklása szójáték… a vers első felének állítmánya, az alszik (śete, gyöke: śī) némileg hasonlóan hangzik, mint a megvet ige (śeṭati, gyöke: śiṭ) – aki megvetésben és megbecsülésben egy, azt nem nyomasztja a mások által rárakott teher, míg az ítélkező az illúziókeltő energia foglya marad.

jótanácsok a sznátaka számára 2.

A sznátaka az a bráhmana, aki tanulóideje végeztével rituális fürdőt (sznánam) vesz, majd hazatér otthonába, hogy immáron felnőttként a tanultak szerint éljen. A Manu-szanhitá negyedik fejezete nékik ad tanácsokat. Milyen munkát végezzen, s milyent nem?

yad yat paravaśaṁ karma tat tad yatnena varjayet |
yad yadātmavaśaṁ tu syāt tat tat seveta yatnataḥ || 4.159. ||

Óvatosan kerülje mindazokat a vállalkozásokat, melyek (sikere) mástól függ,
ám állhatatosan végezze mindazokat, melyek rajta múlnak.

sarvaṁ paravaśaṁ duḥkhaṁ sarvamātmavaśaṁ sukham |
etad vidyāt samāsena lakśaṇaṁ sukhaduḥkhayoḥ || 4.160. ||

Bonyolult és nehézséget jelent mindaz, ami mástól függ, míg egyszerű az, ami rajtad múlik –
ez a rövid meghatározása a bonyolultnak és egyszerűnek.

A szanszkrt szövegben duḥkha és sukha állnak – e szavakat általában szenvedésnek és örömnek, boldogtalanságnak és boldogságnak szokás fordítani. A Bhagavad-gítá 13. fejezetében például: „Az okozat (a test), az okok (a végrehajtó érzékek) és a cselekvés (az érzékeket uraló dévák) forrása az anyagi természet (prakṛti), míg a személy (puruṣa) a boldogság és boldogtalanság megtapasztalásának forrása.” (kārya-kāraṇa-kartṛtve hetuḥ prakṛtir ucyate | puruṣaḥ sukha-duḥkhānāṁ bhoktṛtve hetur ucyate ||13.21.)
Ám a szavak jelentése ennél több, szélesebb, s hogy megtaláljuk a helyes kifejezést, fontos lehet ezt átgondolnunk. A dur (duḥ) előtag valami rosszra, hibásra, nehézkesre, negatívra vonatkozik (igei gyökként a duṣ romlik, beszennyeződik), a su előtag pedig ennek ellentéte: ami jó, helyes, könnyed. A kha jelentése pedig ég, térség, üreg. A duḥkha így olyan, mint a kerék, melynek az űrje (a kerékagy belseje, ahol a tengely illeszkedik) szennyezett… s a kerék ezért nem gördül egyenletesen. Felborult egyensúly – ez a duḥkha. Hogy ez pontosan miben nyilvánul meg? felfokozott tevékenységben? vagy éppen passzivitásban? vagy a kettő közti csapongásban? mindegy is – megbillent valahol az ingatag egyensúly. A sukha pedig ennek éppen ellentéte: a tökéletes egyensúly. S a felborult egyensúly – duḥkha – szenvedés, bánat, boldogtalanság, valami átláthatatlanul bonyolult dolog. A szó mindezt jelenti.
A fenti versek summája: ami mástól függ, nehézséget (bánatot) jelent, míg ami rajtunk múlik, a kezünkben van, azon határozottsággal, állhatatossággal úrrá lehetünk. Nem elbizakodottságra, vagy túlzó önbizalomra ösztönöz. Ugyanazzal a felismeréssel ajándékozza meg az olvasót, ami az első században élt görög tanító, Epiktétosz tanításaiból összeállított műnek is alapvetése: „Bizonyos dolgok hatalmunkban vannak, más dolgok nincsenek. Tőlünk függ a véleményünk, az ösztönös vágyunk, a törekvésünk és ellenszenvünk, egyszóval mindaz, amit egyedül alkotunk meg. Nem tőlünk függ a testünk, a vagyonunk, a hírnevünk és a tisztségeink, tehát mindaz, amit nem egyedül hoztunk létre.
Azok a dolgok, amelyek hatalmunkban vannak, természetüknél fogva szabadok, semmi sem akadályozza, semmi sem köti őket. Azoknak a dolgoknak azonban, amelyek nincsenek a hatalmunkban, nincs erejük önmagukban, másoktól függenek, egy kívülálló megakadályozhatja vagy elsajátíthatja őket.
Emlékezz erre: ha a természetüknél fogva függő dolgokat függetleneknek tartod és a más dolgait sajátaidnak tekinted, akkor minduntalan akadályokba ütközöl, bánkódni és háborogni fogsz, káromolod az isteneket és az embereket, de ha csak azt tartod a tiednek, ami valóban a tied, a más tulajdonát pedig a helyzetnek megfelelően a másénak tartod, akkor sohasem leszel a kényszer hatalmában, senki sem fog utadba állni, nem fogsz senkit szidalmazni és vádolni, és semmit sem kell majd akaratod ellenére végrehajtanod; senki sem árt neked, és nem lesz ellenséged sem, mert nem történik veled semmi baj.” (Epiktétosz kézikönyvecskéje, avagy a sztoikus bölcs breviáriuma)

yat karma kurvato'sya syāt paritoṣo'ntarātmanaḥ |
tat prayatnena kurvīta viparītaṁ tu varjayet || 4.161. ||

Mely tettek elvégzésétől a szív s a lélek elégedetté válik,
azt végezze kitartóan, ám kerülje azt, amitől nem.

A helyes cselekvésről szóló gondolatok mellé feltétlenül oda kell helyezzük a Bhagavad-gítá 2.47. versét is. Krsna ekképpen figyelmezteti Ardzsunát – s általa minket is: A (természetedhez illő) tettekhez jogod van, ám nem a tettek eredményéhez! Ne az eredmény inspiráljon, ám a tétlenség se vonzzon! (karmaṇy evādhikāras te mā phaleṣu kadācana | mā karma-phala-hetur bhūr mā te saṅgo’stv akarmaṇi ||2.47.)

Cikkajánló:
- „Igazat szóljon és kedvesen szóljon” (Manu-szanhitá 4.137-139.)