Bejegyzések
A Manu-szanhitá második fejezetében a tanító kívánatos viselkedését taglaló rész után a megbecsülésről és megvetésről olvashatunk két strófát. A folytatás új gondolatmenetet nyit: a kétszerszületett (dvija) a korábban ismertetett rítusok által megszentelődve mestere mellett élve sajátítsa el a védát, a Brahmanról szóló tant.
sammānād brāhmaṇo nityam udvijeta viṣād iva |
amṛtasyeva cākāṅkṣed avamānasya sarvadā || 162 ||
sukhaṁ hyavamataḥ śete sukhaṃ ca pratibudhyate |
sukhaṁ carati loke'sminn avamantā vinaśyati || 163 ||
A bráhmana ódzkodjék mindig a megbecsüléstől, akár a méregtől,
ám szüntelen vágyja a megvetést, mint a nektárt.
Mert a lenézettnek nyugodt az alvása, derűs az ébredése,
és örömmel jár-kel e világban, míg romlásra jut, ki megvet másokat.
Médhátithi értelmezésében a vers a tanítványra vonatkozik, arra a mentalitásra, ahogy a tanítvány alamizsnáért folyamodik maga és mestere számára. Összeveti e gondolatot egy későbbi passzussal, a 4.235. vers szerint: mennybe jut, ki az adományt tisztelettel adja, s az is, aki hasonlóképpen tisztelettel fogadja, ám ellenkező esetben a pokolra. Ám valójában nincs ellentmondás – folytatja –, mert a vers arról szól, hogy az alamizsnát kérő ne várja el a megbecsülést.
A bölcs ne a megbecsülést vágyja… ahogy a Bhagavad-gítá is megerősíti: aki egyenlő a megbecsülésben és megvetésben… az meghaladta a világi lét kötelékeit (14.25. mānāpamānayos tulyaḥ … guṇātītaḥ sa ucyate)
Ugyanez a gondolattal más tradíciókban is találkozunk… egymás mellé téve őket talán világosabbá válik e szöveg értelme is. Jézust egy alkalommal egy vezető farizeus házába hívták vendégségbe. Ott aztán megfigyelte, hogy vendégek többsége a főhelyet kereste… s mikor az előkelő helyre telepedettnél fontosabb vendég érkezett, a házigazda átültette őt, hogy helyet adjon az újonnan érkezettnek. Ehelyett ülj inkább a sor végére – javasolta –, s akkor a házigazda azért fordul hozzád, hogy előkelőbb helyre ültessen. (Lukács 14.7-11.) „Mert aki magát felmagasztalja, az megaláztatik, aki magát megalázza, az felmagasztaltatik.”
Tűnhetne ez a viselkedés ravasz játszmának is – majd hátulra ülök, elviselve ezzel egy kis kényelmetlenséget hogy aztán kellően alázatosnak lássanak, és kivívjam ezzel mások megbecsülését –, ám belső lényege valójában a függetlenség kell legyen. A sztoikus tanító, Epiktétosz így ír erről:
„Ha valaha megtörténik, hogy kifelé fordulsz azért, hogy bárkinek a tetszését megnyerd, tudd meg, hogy belső egyensúlyod összeomlik. Érd be tökéletesen azzal, hogy filozófus vagy. Ha mindenképpen látszani is akarsz filozófusnak, akkor a saját szemedben mutatkozz annak, s arra elég is leszel.
Ilyen gondolatok sohase kínozzanak: „Megbecsülés nélkül fogok élni, és mint semmirekellő járok majd a világban.” Ha a megbecsülés hiánya baj, bajba más által éppúgy nem kerülhetsz, mint gyalázatba sem. Tőled függ, hogy adnak-e neked hivatalokat, és meghívnak-e lakomákra? Semmiképpen. Hogyan lehet akkor ez a tény becstelenség jele? Hogyan volnál te semmirekellő, mikor csak azokban a dolgokban kell valakinek lenned, amelyek pusztán tőled függenek, és amelyekben a legmagasabb fokra emelkedhetsz.” (Epiktétosz kézikönyvecskéje 23-24.)
A sorban utolsónak ülőt nem állítják fel, tisztában van saját magával, erényeivel és hibáival egyaránt, és nem a külvilág, vagy az utókor ítéletét keresi… ha van dolga, az Istennel van csupán.
Az első tételvers indoklása szójáték… a vers első felének állítmánya, az alszik (śete, gyöke: śī) némileg hasonlóan hangzik, mint a megvet ige (śeṭati, gyöke: śiṭ) – aki megvetésben és megbecsülésben egy, azt nem nyomasztja a mások által rárakott teher, míg az ítélkező az illúziókeltő energia foglya marad.
