Csaitanja Maháprabhu nem írt könyveket, bár követőit, a gószvámíkat arra buzdította, hogy könyvekben foglalják össze tanítását – így szavai e könyvek közvetítésével juthatnak el hozzánk. Csupán egy költemény fűződik közvetlenül a nevéhez… s ez a tanítását összegző nyolc strófa. Ezt jelenti a vers címe is (
śiksāstakam), mely a
śikṣā (tanítás) és az
aṣṭaka (nyolcas, nyolc részből álló) szavak összetétele. A hindu tradícióban kedveltek a tant összegző rövid versek, melyek hagyományosan egy, négy vagy nyolc strófából állnak (néha többől, mint
Rúpa gószvámí Upadésámrtája) – Csaitanja Maháprabhu költeménye ezek sorába illeszkedik. A költemény központi gondolata a Szent Név zengése. A vers első írásos formája Rúpa gószvámí Padjávalí című antológiájában lelhető fel, Krsnadász Kavirádzs gószvámí pedig Maháprabhu életét és tanítását bemutató műve, a Csaitanja-csaritámrta koronájaként, a utolsó fejezetben értelmezi a költeményt.
Gondoljuk át, értelmezzük a szanszkrt szöveget! – a költemény jelentősége miatt a Csaitanja-követő vaisnavák számára elgondolkodtató elmerülni a szavak jelentésében is.
1. győzedelmeskedik a Srí Krsna-szankírtan!
ceto-darpaṇa-mārjanaṁ bhava-mahā-dāvāgni-nirvāpaṇaṁ
śreyaḥ-kairava-candrikā-vitaraṇaṁ vidyā-vadhū-jīvanam |
ānandāmbudhi-vardhanaṁ prati-padaṁ pūrṇāmṛtāsvādanaṁ
sarvātma-snapanaṁ paraṁ vijayate śrī-kṛṣṇa-saṅkīrtanam ||1||
Az első strófa Srí Krsna magasztalása, a Szent Név zengésének nagyszerűsége. A
kīrtana magasztalást, dicsőítést jelent, a
sam (együtt, teljesen, tökéletesen) előtaggal együtt közös, tökéletes, teljes magasztalást. A strófa csupán egyetlen mondat. Állítmánya egyszerű kijelentés: győzedelmeskedik (
vijayate) a legfelsőbb, a legvégső (
param), Srí Krsna együttes magasztalása (
śrī-kṛṣṇa-saṅkīrtanam). Krsna
neve előtt a
śrī szócskára gondolhatunk megtisztelő szócskaként… ám e szó Laksmí neve is, aki az Isten melletti Istennő, a
śakti, az isteni energia megtestesítője – s így a
śrī-kṛṣṇa-saṅkīrtanam nem csupán Krsna, hanem az Isten és kísérőjének, energiájának, az Istennőnek együttes magasztalása, miként a
Haré Krsna mahámantrában is.
A strófa többi része pedig a szankírtan jelzője… hét áldása, melyek lépésről lépésre közelebb visznek a tökéletességhez.
E magasztalás 1. a szív (
cetas) tükrét (
-darpaṇa) megtisztító (
-mārjanam). A régi időkben a tükör fémlap volt, amit finoman polírozni kellett, hogy felülete makulátlanul sima, s így torzításmentesen tükröződő legyen. Hogy valódi önvalónk megpillanthassuk, ilyen rendszeres és finom polírozásra van szükség… a szív tükrének folttalanítására. A magyar nyelv szív szava az érzelmek székhelyére utal, ám a szanszkrt
cetas ennél komplexebb – az érzékelőképesség, gondolkodás, tudatosság és az érzelmek – a
cit – működésének központja. A szív megtisztítása így bensőnk lényegi részének megtisztítása.
2. A (világi) lét (
bhava) nagy (
mahā) erdőtüzét (
dāva-agni) kioltó (
nirvāpanam) – az anyagi világhoz fűző vágyak akár az erdőtűz, felemésztenek mindent, elemésztik az ember életét, ám Isten magasztalása lecsillapítja, kioltja e sóvárgást.
3. Az áldás (
śreyas) alkonyi lótuszának (
-kairava) holdsugár-adományozója (
-candrikā-vitaranam). A kép az áldás lótuszvirágát festi az olvasó elé. E lótuszvirág holdkeltekor nyílik, a hold fénye ébreszti fel… a Hold pedig a nektár szülőhelye, a kedvesség és szeretetreméltóság kiárasztója – a szív lótuszának virága pedig a Szent Név balzsamos és finom érintésétől bontakozik ki. E szavaknak azonban van egy rejtett jelentése is.
Candrikā (azaz holdsugár) Rádhá egyik neve, míg a
kairava nem csupán az alkonyi lótuszt, hanem szélhámost is jelent… Rádhá mellett ki másra utalhatna, mint Krsnára. A
śreyas (áldás, jószerencse) szó melléknévként jobbat, kedvezőbbet, szebbet is jelent – azaz szebb a szélhámos Krsna, ha Rádhá árasztja rá fényét.
4. Tudás (
vidyā) úrnőt (
-vadhū) éltető (-
jīvanam). A tudás nem pusztán ismeretek és elméletek könyvtára. Értelme, hogy alkalmazott bölcsességé váljon – a száraz ismereteket ez tölti meg éltető erővel.
A verset Rádhá-Krsna szerelmének hangulatában értő mesterek a
vadhū szóra mutatnak rá, ami menyasszonyt, vagy hitvest jelent. Ezt figyelembe véve az előző – alkonyi lótuszt festő kép – a istenszeretet általános kibontakozására, míg a tudás úrnőt éltető Szent Név a mádhurja-rasza, a szerelem hangulatában való teljes önátadásra utal.
5. Gyönyör-óceánt (
ānanda-ambudhi) duzzasztó (
-vardhanam). A felidézett kép a kimeríthetetlen öröm óceánja, s éppen dagály idején. A dagály és óceán továbbra is a Holdra emlékezteti az olvasót, hiszen a Hold járása az apály-dagály jelenség oka – a Szent Név zengésének nektár-forrás Holdja duzzasztja az óceánt.
6. Minden lépést (
prati-padam) teljes nektárral (
pūrṇa-amṛta) ízleltető (
-āsvādanam) – azaz a lelki élet minden apró mozzanatát a kezdettől a beteljesülésig (
pratipad más jelentése kezdet) a halhatatlanság nektárjával ízesít, dinamikusan változatosan, soha el nem múló új és új ízeket kínálva.
A
padam szó „láb” jelentésében értve a mondatot Krsna lábához érkezésről szól – e menedék a hűsítő nektár ízeivel örvendezteti meg az őt elérőt.
7. Az egész lelket (
sarva-ātma) megfürdető (-
snapanam). Végül a lélek belemerül a szeretet gyönyöróceánjába. A
sarva szó jelenthet minden egyest, de teljest, egészet is. Ezért értelmezhető e szókapcsolat úgy is, hogy a lélek teljes egészében belemerül a gyönyöróceánba, de úgy is, hogy mindenki, minden egyes lélek megtisztul, aki bármely módon is kapcsolatba kerül vele.
A fentiek alapján a vers fordítása:
A szív tükrét megtisztító, a világi lét mindent felemésztő erdőtüzét kioltó,
az áldás alkonyi lótuszát holdsugárral nyitogató, tudás-úrnőt éltető,
gyönyör-óceánt duzzasztó, minden lépést a nektár teljességével ízesítő,
minden lelket megfürdető – ekképp győzedelmeskedik a legfelsőbb, a Srí Krsna-szankírtan.
Megjegyzések:
A vers egy más szövegváltozatban is ismert,
pūrṇāmṛtāsvādanam helyett
premāmṛtāsvādanam –„teljes nektárral ízleltető” helyett a rajongó szeretet (
prema) nektárjával ízleltető.
2. ám mégsem becsülöm kellőképp…
nāmnām akāri bahudhā nija-sarva-śaktis
tatrārpitā niyamitaḥ smaraṇe na kālaḥ |
etādṛśī tava kṛpā bhagavan mamāpi
durdaivam īdṛśam ihājani nānurāgaḥ ||2||
A szanszkrt szöveg nyelvtani szerkezetével magyarul nehezen tudunk mit kezdeni: a neveké (
nāmnām) tétetett (az
akāri nyelvtanilag a
kṛ – tesz – ige elbeszélő múlt passzív alakja) sokféleképp (
bahudhā)… azaz neveid sokfélék. S e sokféle nevekben (
tatra – ott) minden saját energiád (
sarva-nija-śaktiḥ) beléfoglalt (
arpitā), ráadásul az emlékezésben (
smaraṇe) az idő (
kālaḥ) sem jelent korlátot (a
niyamitaḥ befejezett melléknévi igenév: korlátozott, kötött, szabályozott jelentéssel). A védamantrák elmondása adott rendben történik: a megfelelő személy az alkalmas időben meghatározott módon zengheti őket… az eredeti hangot felidézve. A Szent Név zengését – bár az minden isteni erővel felruházott – nem kötik ilyen előírások, mert a természete invitálás, odahangolódás.
Ilyen (
etādṛśī) a te kegyed (
tava kṛpā), ó Uram! (
bhagavan!) S bizony (
api) az én (
mama) balszerencsém (
dur-daivam) is ilyen (
īdṛśam): nem született (
na ajani) iránta (
iha) ragaszkodás (
anurāgaḥ) bennem!
Neveid sokféleképp valók, minden erőd
beléjük foglaltad, s korlátja sincs a rájuk való emlékezésnek.
Ily végtelen a kegyed, ó Uram, s ilyen az én
balsorsom is: nem ébred bennem ragaszkodás irántuk!
3. alázattal, tisztelettel zengd mindig a Szent Nevet!
tṛṇād api su-nīcena taror api sahiṣṇunā |
amāninā mānadena kīrtanīyaḥ sadā hariḥ ||3||
A szanszkrt költemények időmértékes verselésűek. A versek ritmusa gyakran állandó… ám a változó ritmusú versekben a versmérték az érzelmi hullámzás jele lehet. E költemény első strófájának versmértéke a fenséges
śārdūlavikrīḍita (éppúgy, mint a Bhágavata-purána első verséé), a fennkölt magasztaló himnuszok versmértéke. A második strófa versmértéke a szárnyaló
vasantatilakā (mint a Bhágavata-purána rásza-lílá fejezeteinek versei s számos fohász), míg a harmadiké a rövid és szikár
anuṣṭubh, más néven
śloka, a megrendültség, elesettség, bánat kifejezője. A hagyomány szerint Válmíki egy párjavesztett madár kesergését hallgatva alkotta meg e versmértéket, a
śloka alaphangulata ezért a bánat (
śoka) – legalábbis egyes változó ritmusú költeményekben.
A Siksástakában is erről van szó: mily csodálatos a Szent Név zengése – állapítjuk meg az első strófában –, ám ez csupán elméleti ismeret, hiszen a másodikban szembesülünk vele: bár valóban minden ott van benne, oly szerencsétlen vagyok, hogy nem ébred bennem vonzalom iránta. A felismerés – itt állok, teljesen esélytelenül, kisemmizve, nincstelenül – szétzúzza a hamis egot. A jelentéktelenség érzete pedig megnyitja az utat az alázatossághoz… és az ember kétségbeesetten megkapaszkodik… a Szent Névben.
Sokkal alacsonyabban (
su-nīcena) – azaz alázatosabban – még (
api) fűszálnál (
tṛṇāt) is, béketűrőbben (
sahiṣṇunā) még (
api) a fánál (
taroḥ) is. A
māna jelentése tisztelet, megbecsülés, büszkeség. A
mānin a megbecsült, vagy büszke, öntelt ember… az
a-mānin pedig ennek ellentéte. A strófában a cselekvés módjára utalva – büszkeség nélkül (
amāninā), ám tiszteletet adva (
mānadena, mert
māna-dā – tisztelet adása) dicsőítendő (
kīrtanīyaḥ) mindig (
sadā) Hari (
hariḥ).
Alázatosabban, mint a fűszál, a fánál is türelmesebben
szerényen, ám a tiszteletet megadva dicsőítsd mindig Harit.
Megjegyzések:
A Padjávalíban ez a változat olvasható, míg a Csaitanja-csaritámrtában
taror api helyett
taror iva áll: akár a fáé. Egyes szövegváltozatokban a
sahiṣṇunā helyett
titikṣunā áll, a
titikṣu jelentése szintén türelmes, béketűrő, így ez a jelentésmódosulást nem okoz.
4. fohász a távolból
na dhanaṁ na janaṁ na sundarīṁ
kavitāṁ vā jagad-īśa kāmaye |
mama janmani janmanīśvare
bhavatād bhaktir ahaitukī tvayi ||4||
Ez, és a rákövetkező két strófa
viyoginī versmértékű. A
viyoginī aszimmetrikus versmérték, a páratlan sorok egy szótaggal rövidebbek – a negyedik szótag hiányzik, ettől eltekintve a páros és páratlan sorok hasonlóak. A forma a kínzó hiányt jelzi, a versmérték neve is erre utal:
viyoginī, a párjától elszakított nő.
A Szent Nevet zengő lélekben felébred az Istenszeretet, s ekképp fohászkodik: Ó, mindenség ura! (
jagad-īśa!) nem kívánok (
kāmaye – a tagadószavak a tárgyak előtt állnak) sem vagyont (
na dhanam), sem embert (
na janam) – azaz követőket –, sem szép nőt (
sundarīm) vagy (
vā) költészetet (
kavitām).
A
kavi szó jelenthet nagytudású bölcset, és költőt is… hiszen a tudás teljessége, amikor azt megfelelő szavakkal, költőien megformálva, az értelemet és a szívet egyaránt megérintve adják át. A
-tā képző magyar megfelelője a -ság, -ség… így a
kavitā a költőiség, költészet a tudós bölcs komoly és gyönyörű szavait jelenti. A négyes felsorolást fontolgatva az olvasóban felötlik az emberi élet négy célja, az erény, a gyarapodás, az érzékek élvezete és az üdvösség – s ennek rendre megfeleltethetők a felsorolás elemei (a vagyon a dharma szerinti életből eredő gazdagság, a követők a biztonságot nyújtó környezet, a szép nő az érzéki vágyak, míg a költészet az üdvösség jelképe). Bhaktivinód Thákur a
sundarī (szépséges) szót a
kavitā jelzőjeként értelmezi, így a felsorolás három elemű lesz: vagyon, követő és szépséges költészet. A
kavitā bölcsessége hamar kivívja mások megbecsülését – így ennek elutasítása értelmezhető a megbecsülés elutasításaként is.
A fohász így folytatódik: a vágyam, hogy születésről születésre (
janmani janmani) legyen (
bhavatāt) enyém (
mama) az Isten iránti (
īśvare), az irántad (
tvayi) való indokolatlan (
ahaitukī) szeretet (
bhaktiḥ)!
Az állítmány (
bhavatāt) védai hangulatot kölcsönöz a szövegnek, hiszen a
-tāt toldalék használata a védai nyelvben megszokott. A fohász a távoli Istent szólítja meg: mindenség ura (
jagad-īśa) szól a megszólítás, és a távoli Úr, Isten iránti szeretetről szól.
Sem vagyont, sem követőket, sem szép nőt,
de megbecsülést sem kívánok, ó Mindenség Ura!
Vágyam csupán születésről születésre
az irántad való indokolatlan szeretet.
5. hadd legyek egy porszem lábaidnál!
ayi nanda-tanuja kiṅkaraṁ
patitaṁ māṁ viṣame bhavāmbudhau |
kṛpayā tava pāda-paṅkaja-
sthita-dhūlī-sadṛśaṁ vicintaya ||5||
A következő strófa közelebb lép. Eddig a fenséges, távoli Istenhez szólt, most a személyes kapcsolódás reményét fogalmazza meg. Ezért más a megszólítás: Nanda kisfia (
nanda-tanuja)! Nem a mindenséget átható Visnu, vagy a teremtményeknek menedéket adó fenséges Nárájan, hanem a pásztortanya vezérének kicsiny fiacskája, az erdőben rejtőzködő Isten felé fordul. Az
ayi a gyöngéd kérlelés, finom győzködés szava. Óh, Nanda kisfia, engem (
mām), e rettentő (
viṣame) lét-óceánba (
bhava-ambudhau) esett (
patitam) szolgádat (
kiṅkaram) kérlek (
kṛpayā), tekintsd (
vicintaya) lótuszlábadnál (
tava – tiéd,
pāda – láb,
paṅkaja – lótusz) elhelyezett (
sthita) porszemhez (
-dhūlī) hasonlatosnak (
-sadṛśam). E fohász óvatos, finom kérlelés: elegendő, ha csupán megfontolod… hiszen ha te szeretnéd, az bizonnyal úgy lesz.
Óh, Nanda kisfia! e szolgád
a rettentő létóceán közepébe zuhant,
kérlek, tekints rá
a lótuszlábadra tapadt porszemként!
6. sóvárgás
nayanaṁ galad-aśru-dhārayā
vadanaṁ gadgada-ruddhayā girā |
pulakair nicitaṁ vapuḥ kadā
tava nāma-grahaṇe bhaviṣyati ||6||
Krsna lótuszlábának közelsége örvényként ragadja el a Szent Nevet zengőt. Már nem a szavai szólnak, a szeme beszél: a szem (
nayanam) ömlő könnyek patakjával (
galad-aśru-dhārayā), a száj (
vadanam) dadogó, akadályozott (
gadgada-ruddhayā) beszéddel (
girā), a test (
vapuḥ) lúdbőrzéssel (
pulakaiḥ) takart (
nicitam). Mikor (
kadā) lesz (
bhaviṣyati), azaz mikor következik ez be a te neved (
tava nāma) megragadásakor (
grahaṇe)? A
grah gyök jelentése megfog, megszerez, a
grahaṇa így megragadás, megszerzés, de megértést, felfogást, a vonzalom felébredését is jelentheti. Sokszor mondjuk a mantrát… de mikor zengjük a Szent Nevet?
Mikor száll alá Námaprabhu a fülünkbe, szívünkbe, hogy aztán a nyelvünkön táncoljon?
Szemem könnyeim árjával,
szám elcsuklón dadogó szavakkal,
testem beleborzongással – mikor
zengem majd így neved?
7. a távollét hiánya
yugāyitaṁ nimeṣeṇa cakṣuṣā prāvṛṣāyitam |
śūnyāyitaṁ jagat sarvaṁ govinda-viraheṇa me ||7||
A rajongó szeretet, a
prema iránti vágyakozás tudatosítja a hiányt. Így a hetedik strófa ismét a bánat hangján szól,
śloka versmértékben.
A magyar nyelvben is használjuk a főnévből képzett igét: olyan, bár mégsem az… király – királykodik, bohóc – bohóckodik. Hasonló szóképzés a szanszkrtban is használatos… hasonló, ám szembetűnően mégsem az, vagy valamilyenné válik értelemben. E strófa három ilyen igét, pontosabban ilyen igéből képzett befejezett melléknévi igenevet sorol (
yugāyitam, prāvṛṣāyitam, śūnyāyitam): a biztos támpont hiányát, az elveszettséget sugallva. Semmi sem az, aminek látszik. A befejezettség pedig a megváltoztathatatlanság, így a reménytelenség érzetét is kelti. A teljes bizonytalanság oka pedig a Góvindától való távollét. A
viraha jelentései: elválás, hiány, távollét, nélkülözés. Milyen a Góvindától való távollétem (
govinda-viraheṇa me) érzése? Minden értelmét veszítette, kiüresedett (
śūnyāyitam) az egész világ (
jagat sarvam). Hogyan? Világkorszakká lett (
yugāyitam) pillanattal (
nimeṣeṇa). A
yuga világkorszakot jelent, de jelenthet tizenkét esztendőt is, s ez a jelentésárnyalat Csaitanja életének utolsó tizenkét esztendejére tett utalás, mikor teljes visszavonultságban, Rádhá érzéseivel kutatta Krsnát. Hogyan? „Monszunoskodott” (
prāvṛṣāyitam) szemmel (
cakṣuṣā), mikor nem csupán patakként, de felhőszakadásként ömlenek a könnyek. Az előző vers örömkönnyekről szól, e könnyek azonban forrók és keserűek.
A pillanat örökkévalóságnak tűnik, a szemem monszunfelhővé vált,
üressé lett az egész világ, úgy hiányolom Góvindát.
8. szemem fénye
āśliṣya vā pāda-ratāṁ pinaṣṭu mām
adarśanān marma-hatāṁ karotu vā |
yathā tathā vā vidadhātu lampaṭo
mat-prāṇa-nāthas tu sa eva nāparaḥ ||8||
Az utolsó strófa a teljes meghódolásé. Krsna a szemem fénye, azt tesz velem, amit csak akar. Akár (
vā) átkarolva (
āśliṣya) akár eltaposva, szétzúzva (
pinaṣṭu) engem (
mām), a lábaihoz vonzódót (
pāda-ratām) akár összetöri szívem (szó szerint: szív-összetörést tegyen –
marma-hatām karotu) azáltal, hogy nem láthatom (
adarśanāt) – cselekedjék (
vidadhātu) bárhogyan (
yathā tathā) az a csalfa (
lampaṭaḥ), csakis ő (
eva saḥ) az én életem ura (
mat prāṇa-nāthaḥ), nem más (
na aparaḥ). E szavak Rádhiká szavai, a „lábaihoz vonzódó” (
pāda-ratām) és az „összetört szívű” (
marma-hatām) kifejezések nőnemű ragozása nem hagy kétséget.
Átkarolsz, eltaposol, vagy közömbösen átnézel rajtam – legyen bárhogy is, te vagy a szemem fénye!
Átölel, vagy eltipor engem, ahogy lábaihoz borulok,
vagy nem láthatom, s ezzel töri össze szívem,
történjék bárhogy! Tegyen bármit is ez a csalfa,
csak ő az én szemem fénye, senki más!
A Siksástakam iránt érdeklődőknek további tanulmányozásra ajánlom az alábbi kommentárokat:
-
Bhaktisziddánta Szaraszvatí Prabhupád,és Szvámí Bhakti Kamala Tírtha kommentárjai itt s slókamálán-
Bhaktivinód Thákur kommentárja, a Szammódaja-bhásja (bhaktipedia.org)-
A Bhakti Raksak Srídhar tanításaiból összeállított Az arany avatár című kötet második fele is a Siksástakam ihletett kommentárja