szvádhjája - találkozás Istennel

Patanydzsali a Jóga-szútrákban a jóga nyolc részéről (aṣṭāṅga, aṣṭa-aṅga), fokáról beszél. Az első kettő életvitel… hogyan viselkedjen a jógí, mit ne tegyen, s mit igen. A tiltások és ajánlások java része akár hétköznapinak is tekinthető, nem csak a jóga iránt elkötelezettek számára követendő: ne legyen ártalmára más lényeknek, ragaszkodjon az igazsághoz, éljen tisztán, egyszerűen fogadja el a számára adódó dolgokat, legyen elégedett.

A jógí számára ajánlott tettek, gyakorlatok közül az egyik – láthatóan – sok félreértésre ad alkalmat, ez a svādhyāya. Mit is jelent a svādhyāya? A Jóga-szútrák a műfajhoz illően nem bontanak ki minden fogalmat, így ezt sem. A teljes szöveg három helyen említi csupán.

Elsőként a kriyā-yoga meghatározásakor (a kriyā jelentései cselekvés, gyakorlat – az elmélettel, a tannal szemben –, illetve rítus) találkozunk a fogalommal. Ez a 2.1. szútra: tapaḥ svādhyāyeśvara-praṇidhānāni kriyā-yogaḥ – az önfegyelmezés (tapas), a svādhyāya és Isten imádata (īśvara-praṇidha) a cselekvés jógája (kriyā-yogaḥ). S mint ilyen, a következő szútra szerint a jóga legmagasabb fokának (samādhi) elérését, továbbá a célhozjutás során felmerülő akadályok (kleśa) felszámolását szolgálja (2.2.)

Másodjára az ajánlások (niyama) felsorolásakor bukkan fel a szó: śauca-saṁtoṣa-tapaḥ-svādhyāyeśvarapraṇidhānāni niyamāḥ – tisztaság (śauca), elégedettség (saṁtoṣa), önfegyelmezés (tapas), svādhyāya és Isten imádata (īśvara-praṇidha) az előírások (vagy ajánlások, niyama) (2.32.).

Harmadjára pedig az előírások követésének, a lelki gyakorlatok szerinti élet eredményeit taglaló részben utal Patanydzsali a szvádhjájára, ekképpen: svādhyāyād iṣṭadevatā-saṁprayogaḥ – a szvádhjájából a szeretett Istennel való találkozás, kapcsolat fakad. (2.44.)

Ez utóbbi – azt gondolom – kellően figyelemfelkeltő. Mi is ez a svādhyāya, aminek révén Istennel találkozhat az ember? Az, amit a nyugati világban filozófiának neveznek – olvasom az egyik magyarázatot –, a szó jelentése: „önmagad tanulmányozása”. Az önvaló tanulmányozása – szól egy másik megvilágítás. Megismerni a saját elménket, érzelmeinket, természetünket, jellemünket és személyiségünket – mondja egy újabb értelmezés –, majd hozzáteszi: az első lépés önmagunk megismerése, a második pedig a bölcsesség elsajátítása, a lelki élettel foglalkozó írások olvasása, azok értelmében való elmélyedés, és életünkbe foglalása.

S valóban, fontos mindkettő… az önképzés, önmagunk megértése, és a szentírások tanulmányozása is. De miképpen vezet el az írások olvasása Istennel való találkozáshoz? Az olvasottság? a tájékozottság? az intelligencia? az olvasottság bölcsességhez vezet, és a bölcsességben lakozna Isten? Mit jelent a szvádhjája?

Vizsgáljuk meg a szó etimológiáját! A svādhyāya összetett szó: a sva és az adhyāya szavak összetétele. Az adhyāya gyöke az i, melynek jelentése: megy. Az igei gyök az adhi- (rá, fölé, oda, túl) igekötővel egészül ki: adhi-i, azaz adhī (odamegy), ám az igekötő a szanszkrtban is megváltoztatja az ige jelentését, olykor egészen más fogalomkörbe is helyezve azt (miként a magyarban is, gondoljunk csak a leesik igénk megért jelentésére), így az adhī jelentései: 1. tanulmányoz, tanul, 2. megtanul, megjegyez; 3. emlékezik. visszagondol, vágyakozik. Az -āya képző a cselekvés megnevezésére utal, az adhyāya jelentése így tanulmányozás, tanulás, megtanulás.
A sva visszaható névmás (önmaga, saját), így a svādhyāya szó szerint valóban ön-tanulmányozás, saját-tanulmányozás.

A Jóga-szútrák részletes magyarázattal nem szolgál… vajon milyen módon, milyen tartalommal fordul elő a fogalom más szövegekben? innen megközelítve a kérdést érthetővé válik, mit jelentett a kor olvasója, és a szerző számára.

„Óm a Brahman. Az óm minden” (om iti brahma | om itīdam sarvam) – mondja a Taittiríja-upanisad, majd az 1.9. részben így folytatódik a szöveg:

ṛtaṁ ca svādhyāya-pravacane ca |
satyaṁ ca svādhyāya-pravacane ca |
tapaś ca svādhyāya-pravacane ca |
damaś ca svādhyāya-pravacane ca |
śamaś ca svādhyāya-pravacane ca |
agnayaś ca svādhyāya-pravacane ca |
agnihotraṁ ca svādhyāya-pravacane ca |
atithayaś ca svādhyāya-pravacane ca |
mānuṣaṁ ca svādhyāya-pravacane ca |
prajā ca svādhyāya-pravacane ca |
prajanaś ca svādhyāya-pravacane ca |
prajātiś ca svādhyāya-pravacane ca |

A rend, valamint a tanulmányozás és tanítás;
az igazság, valamint a tanulmányozás és tanítás;
vezeklés (tapas), valamint a tanulmányozás és tanítás;
önfegyelem, valamint a tanulmányozás és tanítás;
higgadtság, valamint a tanulmányozás és tanítás;
szent áldozótűz, valamint a tanulmányozás és tanítás;
szent tűzáldozat, valamint a tanulmányozás és tanítás;
vendégszeretet, valamint a tanulmányozás és tanítás;
emberszeretet, valamint a tanulmányozás és tanítás;
utódnemzés, valamint a tanulmányozás és tanítás;
fajfenntartás, valamint a tanulmányozás és tanítás.

A dharma minden mozzanatának kísérője a tanulmányozás (svādhyāya) és a tanítás (pravacana) – a szent tan művelése, tanulmányozása és tanítása hatja át a bráhmana minden cselekvését.

Taittiríja-upanisadot tovább olvasva a mester szavaival találkozunk, aki tanulmányai végeztével így inti a növendékét: „Mondj igazat! Gyakorold az erényt! A szvádhjáját el ne hanyagold!... A szvádhjáját és tanítást el ne hanyagold!” (Taitt.up. 1.11.1., satyaṁ vada | dharmaṁ cara | svādhyāyān mā pramadaḥ … svādhyāyapravacanābhyāṁ na pramaditavyam)

A Bhagavad-gítá három helyen említi a szvádhjáját. Bár részletes kifejtéssel itt sem találkozunk, ám a számos kommentár segít eligazodni a hagyományos értelmezésekben.
A negyedik fejezetben Krsna arról beszél Ardzsunának, miként legyen minden tette Istennek szóló áldozat. Ennek kapcsán beszél a különféle áldozókról és áldozati felajánlásokról: „Más, fogadalmaikban szilárd aszkéták kellékekkel bemutatott áldozatot (dravya-yajña), önfegyelmezés-áldozatot (tapo-yajña), a jóga áldozatát (yoga-yajña), vagy a tanulmányozás és tudás áldozatát (svādhyāya-jñāna-yajña) végzik.” (Bg. 4.28.)
A kommentárok egyöntetűek: „miként az előírás (vidhi) szól: a Rg- és más védák ismétlése, tanulmányozása (abhyāsa)” – írja Sankara, Srídhar Szvámí szerint: „a véda hallása, a hallotton való elmélkedés, meditáció” (veda-śravana-mananādi). Visvanáth Csakravartí még világosabban: „a szvádhjája a véda olvasása, a tudás (jñāna) pedig az annak értelmében elmerülés” (svādhyāyo vedasya pāṭhas tad-arthasya jñānam).

A szvádhjája tehát a tanulmányozás egy nagyon konkrétan meghatározott formája – a véda-himnuszok recitálása. Ma a tanulás, az olvasás azt jelenti, hogy az ember leül a fotelbe, kézbe veszi a könyvet, vagy az e-könyv olvasóját, s utána esetleg el is tűnődik az olvasottakon.
Az óind hagyományban az olvasás, a tanulmányozás alapvetően társas műfaj… nem az írástudatlanság miatt, hanem mert a könyv passzív. Még a sásztra is. Találkozunk a jótanáccsal: üsd fel találomra, és ott lesz a válasz a kérdésedre! Szép gyakorlat, ám tény, a saját gondolataink szűrőjén kell áthatolni az így kapott válasznak is. Ezért mondják: az olvasás olyan piknik, ahová a szerző hozza a szavakat, és az olvasó a jelentést. Egészen más, ha értő társsal megvitatva olvas, tanulmányoz egy művet az ember. Ilyen társaságban válik elevenné a sásztra. Ezért mondja Csánakja is:

ekākinā tapo dvābhyāṁ paṭhanaṁ gāyanaṁ tribhiḥ |
caturbhir gamanaṁ kṣemaṁ pańcabhir bahubhī-raṇam ||

Egymagadban gyakorold az önfegyelmezést (imádkozz és mantrázz), kettesben olvass, hármasban énekelj,
utazáskor legyetek négyesben, a biztonsághoz öt ember kell, míg a háborúhoz sok.

És az ilyen tanulmányozás (adhyāya) kiegészítője a svādhyāya, amikor a gyakorló maga olvassa, recitálja a himnuszokat. És persze nem csupán mechanikus ismétlés, hanem a hallottakban való elmélyedés is – svādhyāya és jñāna, ahogy Krsna mondja a Gítában.

A véda-recitálás (svādhyāya) a Gítá 16. fejezetében kerül elő ismét. Krsna az isteni jellemű, „isteni tökéletességre született” (saṁpadaṁ daivīm) emberek jellemvonásait sorolja, elsőként a szerzetesek, házasemberek, brahmacsárík és remeték feladatait. A brahmacsáríhoz egy kötelességet rendel: a szvádhjáját: „Félelemnélküliség, a tudat teljes megtisztítása, megszilárdulás a gjána-jógában, adományozás, önfegyelem és áldozat, tanulmányozás, önfegyelmezés, egyszerűség, ...” (Bg. 16.1.)
A kommentárok e vers kapcsán is egyöntetűen a brahman-áldozattal hozzák kapcsolatba a szvádhjáját. Baladév Vidjábhúsan például így ír: „A brahmacsárí (kötelességének) a szvádhjáját nevezi: ez a brahman-áldozat, ami a Magasztos úr energiáját ajándékozza, mely isteni hangok sokasága – erre gondolva szentelődjék egyedül véda-recitálásnak.”

Az említett brahman-áldozatról a Manu-szanhitából tájékozódhatunk. A kétszerszületettek mindennapos kötelességeivel kapcsolatban a Manu-szanhitá így ír:
„70. A véda-tanítás áldozatát (ajánlják) Brahmannak, a vízáldozatot az ősatyáknak,
a tűzáldozatot a félisteneknek, bali-áldozatot [ételáldozat: a napi élelem biztosítása] minden lénynek, s a szíves vendéglátást az embereknek.
…
73. A nem (tűzbe öntött) áldozat, a (tűzbe öntött) áldozat, a nagy-áldozat,
áldozás a bráhmanáknak, és az „elfogyasztott”, ez az ötöt nevezik ötös-áldozatnak.
74. A nem (tűzbe öntött) áldozat a mantrazengés (japa), a (tűzbe öntött) áldozat az égőáldozat, a nagy-áldozat a lényeknek ajánlott étel-áldozat.
Áldozás a bráhmanáknak (azaz a bráhmana megvendégelése) a kétszerszületettek legmagasabbrendű imádata, a „elfogyasztott” pedig az ősatyáknak ajánlott vízáldozat.
75. Szvádhjájával foglalja le magát mindig, és Istennek szentelt tettekkel,
hiszen aki isteni tetteket (áldozatokat) végez, az minden létezőt támogat (a mozgókat és mozdulatlanokat egyaránt).” (M.sz. 3.70-75.)

Az ötféle áldozat közül tehát az első a brahman-áldozat: véda-himnuszok és mantrák recitálása, zengése.

Ugyanebben az értelemben kerül elő a 17. fejezetben is. A vonatkozó részben az önfegyelmezés (tapas) gunák szerinti jellemzéséről van szó. A jóság minőségében élő ekképpen fegyelmezi beszédét: A nem felzaklató (an-udvega, megnyugtató) beszéd, mely igaz (satyam), kedves és jóakaró (priya-hitam), továbbá a véda-tanulmányozás gyakorlása (svādhyāya-abhyasanam) jelenti a beszéd fegyelmezését. (Bg. 17.15.)
Itt sem magunkban olvasásról, hanem a véda-himnuszok recitálásáról van szó.

Összefoglalva a fentieket elmondhatjuk, hogy a svādhyāya a védahimnuszok és mantrák recitálása, zengése, mely szorosan összefonódik a hallottakban való elmélyedéssel is. (Bg. 4.28.) A gyakorló tudatosítsa magában, hogy az isteni hangokat zengi, így e zengés folytán a Magasztos úr energiája (bhagavat-śakti) száll reá.

Így talán érthetővé válik, hogy a Jóga-szútra első, Vjásza nevéhez fűződő kommentárja is ekképp definiálja a szvádhjáját: „Az üdvösséghez vezető szentírások tanulmányozása, illetve az ÓM zengése.” (2.32. svādhyāyo mokṣa-śāstrāṇām adhyayanaṁ praṇava-japo vā).

Vessünk még egy pillantást a 2.44. szútrára: svādhyāyād iṣṭadevatā-saṁprayogaḥ – A védahimnuszok recitálásából a szeretett Istennel való találkozás, kapcsolat fakad. A saṁprayoga szóban a yuj (összekapcsol) igei gyököt fedezzük fel, a szó maga találkozást, egyesülést, kapcsolatot jelent. Az iṣṭa jelentése vágyott, szeretett, míg a devatā istenség. A hindu tradíció Istennek számtalan megjelenéséről tud, az iṣṭadevatā az a megjelenés, mely a hívő számára különösen kedves, aki felé leginkább fordul a figyelme. S bár nem lehet eléggé hangsúlyozni az önismeret fontosságát, a szeretett Istennel való találkozáshoz nem az önismeret vezet, hanem a himnuszok zengése és a mantrazengés, mellyel meginvitálja szíve választottját. Aki a hívó szót hallván közelebb lép. Vjásza kommentárja szerint: „Az istenek, a látnok bölcsek, és a tökéletesek (sziddhák) eljönnek, hogy a szvádhjájának szentelődővel találkozzanak” (2.44. devā ṛṣayaḥ siddhāś ca svādhyāya-śīlasya darśanaṁ gacchanti). Aki valaha részt vett olyan eseményen, ahol a Bhagavad-gítá verseit vagy más védahimnuszokat, mantrákat recitáltak hosszasan, annak – gondolom – nem kell ezt magyarázzam, az ám az élmény szóban nehezen átadható. És ez egyedül is gyakorolható… hangos olvasás, mantrazengés a kulcs.

olvasatok, memorizálás

A védahimnuszokat manapság vaskos kötetekben keresgéljük, ám a papi iskolák a védák szövegeit évezredeken keresztül szóban hagyományozták tovább. Nemzedékről nemzedékre adták át e himnuszokat, s a tanulók pontosan, szótagról szótagra, hangról hangra ismételték a mestereiktől tanultakat – a megfelelő hangsúlyokkal, mozdulatokkal kísérve zengve a mantrákat. Minden papi iskola egy véda-szanhitának, gyűjteménynek szentelte tanulmányait, s azt memorizálta. Hogy fogalmat alkothassunk a megtanulandó szöveg méretéről: a Rg-véda 1028 himnuszt tartalmaz, több mint tízezer strófát. A teljes Rg-véda ghana olvasat (lásd később) szerinti elzengése kb 450 órát vesz igénybe.
Nem csupán a szöveget, hanem a zengés módját is precízen és alaposan követték és ismételték… erről szól a hangtan (śikṣā) tudománya: a hang, a hangmagasság, a mérték, a légvétel, az egyenletesség és hangkötés.
A szövegeket különféle olvasatokban (pāṭha – recitálás, olvasás) olvasták és tanulmányozták, ezeket tekintjük át az alábbiakban. A különféle olvasatok felsorolása tudom, nem felemelő olvasmányélmény. A gyűjtés csupán főhajtás a több ezer éves tradíció előtt.

Az első a samhitā-pāṭha (összeillesztett, szövegszerű recitálás) – azaz a folytonos szöveg recitálása.
Példaként tekintsük a Rg véda 1.22.20. szakaszát:

tad viṣṇo̍ḥ para̱mam pa̱daṁ sadā̍ paśyanti sū̱raya̍ḥ
di̱vī̍va̱ cakṣu̱r āta̍tam

Ama Visnu legfőbb hajlékát látják mindig a csillag-bölcsek,
mint az eget betöltő (isteni) szemet.

A pada-pāṭha (szavankénti recitálás) – a szöveg szavakra tagolása: a szóösszeillesztések (sandhi) és összetett szavak felbontása. Az összetett szavak felbontásának egyértelműsítő szerepe is van – a sandhi során összeolvadt szavak adott esetben többféleképpen is felbonthatók, s így a szöveg más értelmet kap. Például Rúpa gószvámí versének, az Upadésámrtának 2. strófájában, bhaktit leromboló tényezők felsorolásában a niyamāgraha szóösszetétel kétféleképpen is felbontható: niyama agraha és niyama āgraha. A niyama szó jelentése szabály, ajánlás, a gṛh gyök jelentése megragad, a graha a cselekvés megnevezése: megragadás. Az agraha (nem-megragadás) ennek ellentéte, valami elutasítása, míg az āgraha a görcsös ragaszkodás. Így a niyamāgraha értelmezhető a szabályok elutasításaként, illetve a hozzájuk való makacs ragaszkodásként is. Ez persze költői eszköz, a kétértelműség szándékos.
A pada olvasatban tehát a szavak egyszerűen külön állva követik egymást (1, 2, 3, 4, 5, …) A választott strófánk szavankénti olvasata:

tat | viṣṇo̍ḥ | para̱mam | pa̱dam | sadā̍ | paśyanti | sū̱raya̍ḥ | di̱vi | i̍va | cakṣu̍ḥ | ā-ta̍tam |

ama, Visnué, legfőbbet, hajlékot, mindig, látják, bölcsek, égben, mint, szemet, kiterjesztettet

Ezután következik a krama-pāṭha, a lépésenkénti recitálás elsajátítása. A lépésenkénti recitálás az egyes szavak kapcsolódásának memorizálására szolgál.
A példaversünk esetében a krama-olvasat így hangzik (1-2 | 2-3 | 3-4 | 4-5 | …):

tat viṣṇo̍ḥ | viṣṇo̍ḥ para̱mam | para̱mam pa̱dam | pa̱dam sadā̍ | sadā̍ paśyanti | paśyanti sū̱raya̍ḥ | sū̱raya̍ḥ di̱vi | di̱vi i̍va | i̍va cakṣu̍ḥ | cakṣu̍ḥ ā-ta̍tam |

A fenti olvasatokban a vers szavai természetes rendben követik egymást, ezért ezek természetes olvasatok (prakṛti-pāṭha), ám a véda-recitáló bráhmanák további nyolc, nem természetes, művi olvasatot (vikṛti-pāṭha) is számon tartanak, s el is sajátítanak. Ezeket az alábbi vers sorolja fel:

jaṭā mālā śikhā rekhā dhvajo daṇḍo ratho ghanaḥ |
ityaṣṭa vikṛtayaḥ proktaḥ kramapūrva maharṣibhiḥ ||
Összekócolt, füzér, tarajos, vonal, zászló, bot, szekér, sűrű –
e nyolc vikrtiről beszélnek a lépésenkénti (olvasat) mellett a nagy bölcsek.

A jaṭā-pāṭha (összekócolt recitálás) zengése során a szavakat oda-vissza, majd vissza-oda, s ismét oda-vissza sorrendben memorizálják (1-2-2-1-1-2 | 2-3-3-2-2-3 | 3-4-4-3-3-4 | 4-5-5-4-4-5 | …):
A példaversünk – nem teljes – összekócolt recitálása így szól:

tat viṣṇo̍ḥ viṣṇo̍ḥ tat tat viṣṇo̍ḥ | viṣṇo̍ḥ para̱mam para̱mam viṣṇo̍ḥ viṣṇo̍ḥ para̱mam | para̱mam pa̱dam pa̱dam para̱mam para̱mam pa̱dam | pa̱dam sadā̍ sadā̍ pa̱dam pa̱dam sadā̍ | …

A mālā-pāṭha (füzér recitálás) szintén oda-vissza sorban zengi a vers szavait: 1-2 | 2-1 | 1-2 | 2-3 | 3-2 | 2-3 | 3-4 | 4-3 | 3-4 | …

A śikhā-pāṭha (tarajos recitálás) a füzér recitálást harmadik tagjait növeli meg egy szóval: 1-2 | 2-1 | 1-2-3 | 2-3 | 3-2 | 2-3-4 | 3-4 | 4-3 | 3-4-5 | 4-5 | 5-4 | 4-5-6 | …

A rekhā-pāṭha (vonal recitálás) egyre hosszabb szakaszokat ismétel oda vissza. Kilenc szónyi vers esetén az alábbi minta szerint:
1-2 | 2-1 | 1-2 |
2-3-4 | 4-3-2 | 2-3 |
3-4-5-6 | 6-5-4-3 | 3-4 |
4-5-6-7-8 | 8-7-6 5-4 | 4-5 |
5-6-7-8-9 | 9-8-7 6-5 | 5-6 |
6-7-8-9 | 9 8-7-6 | 6-7 |
7-8-9 | 9-8-7 | 7-8 |
8-9 | 9-8 | 8-9 |
9 | 9 | 9 |

A dhvaja-pāṭha (zászló recitálás) a strófa elejét és végét köti össze: 1-2 | 8-9 | 2-3 | 7-8 | 3-4 | 6-7 | 4-5 | 5-6 | 5-6 | 4-5 | 6-7 | 3-4 | 7-8 | 2-3 | 8-9 | 1-2 | 9 | 1 |

A daṇḍa-pāṭha (bot recitálás) fokozatosan építi fel a szókapcsolatokat: 1-2 | 2-1 | 1-2 | 2-3 | 3-2-1 | 1-2 | 2-3 | 3-4 | 4-3-2-1 | 1-2 | 2-3 | 3-2 | 2-3 | 3-4 | 4-3-2 | 2-3 | 3-4 | 4-5 | 5-4-3-2 | 2-3 |

A ratha-pāṭha (szekér recitálás) egyre hosszabb szakaszokban köti össze a szavakat, szintén oda-vissza sorrendben:
1-2 | 5-6 | 2-1 | 6-5 | 1-2 | 5-6 |
2-3 | 6-7 | 3-2-1 | 7-6-5 | 1-2 | 5-6 | 2-3 | 6-7 |
3-4 | 7-8 | 4-3-2-1 | 8-7-6-5 | 1-2 | 5-6 | 2-3 | 6-7 | 3-4 | 7-8 |

A ghana-pāṭha (sűrű recitálás) pedig kettes-hármas csoportokba rendezve oda és visszafelé is zengi a vers szavait.
1-2 2-1 1-2-3 3-2-1 1-2-3 |
2-3 3-2 2-3-4 4-3-2 2-3-4 |
3-4 4-3 3-4-5 5-4-3 3-4-5 |

bevezetés a hangtanba

A Taittirīya-upaniṣad invokáció utáni első tanítása nagyon tömör – így szól:

oṁ śīkṣāṁ vyākhyāsyāmaḥ | varṇaḥ svaraḥ | mātrā balam |
sāma santānaḥ | ityuktaḥ śīkṣādhyāyaḥ ||1||

A hangtant mondom most el: hang, hangmagasság, mérték, légvétel, egyenletesség és hangkötés. Így szól a hangtan-fejezet.

Az upanisad éppen csak felsorolásszerűen említi a hangtan egyes témaköreit… ismerkedjünk meg e témakörökkel egy lépéssel közelebbről!

A varṇa (hang) a hangok helyes képzése. A hangokat a képzési helyeik szerint, a megfelelő módon ejtik.
A magánhangzók lehetnek rövidek (a, i, u, ṛ, ḷ) és hosszúak (ā, ī, ū, ṝ, ḹ), illetve kettőshangzók (diphtongusok: e, ai, o, au). Utóbbiak mindig hosszúak, az e az a és az i összeolvadása (a + i, kiejtése a magyar é hangéval egyező), az ai = ā + i, o = a + u (kiejtése a magyar ó hangéval azonos), au = ā + u. Az ai és au hangokhoz hasonló kettőshangzók nem fordulnak elő az irodalmi magyar nyelvben, ám tájszólásban találkozni az ó au-vá nyúlásával.
Az ábc-ben a magánhangzók után két speciális hang következik, az anusvāra (ṁ) és a visarga (ḥ). Az orrhang, ami az őt követő mássalhangzó kiejtési helyéhez igazodik (sāṁkhya – szánkhja, saṁskṛta – szanszkrta), míg a visarga kemény h (mint a magyar doh, düh szavakban), illetve a ḥ előtti magánhangzó rövid ismétlődése.

Az ṁ (anusvāra) orrhang, a ḥ (visarga) pedig befejező h hang, a szó végén visszhangszerűen ismétli az utolsó magánhangzót (például az aḥ aha-ként ejtendő).
A mássalhangzókat a kiejtés helye, illetve a hangképző szervek szerint csoportosítják, a legmélyebben elhelyezkedőtől (torok) a legkülsőig (ajkak). A mássalhangzók melletti „a” betű itt csak a kiejtést könnyíti, de arra is utal, hogy a dévanágarí írásmódban a mássalhangzó írásjele egy „a” betűt is magába foglal.
A táblázat soraiban a kiejtési helyek szerinti csoportosítást találjuk: az első csoportba a torokhangok (kaṇṭhya) tartoznak. A tālavya hangok képzése a szájüregben hátul történik. A magyar t és d hangok kiejtésekor nyelv a foggal érintkezik (mint a dantya – dentális csoportban), a mūrdhanya (cerebrális vagy retroflex) csoportban lévő hangok (ṭa, ṭha, ḍa, ḍha, ṣa) esetében azonban a hátrahajló nyelv a szájpadlással találkozik, onnan pattan el, vagy képez rést.
A zárhangok mellett megtaláljuk több levegővel ejtett párjaikat (pl: ka, kha), utóbbiakat egy hangként ejtjük – a dévanágarí írásban is egy írásjel jelöli őket. Az orrhangok is a kiejtés helye szerint igazodnak – a magyar nyelvben írásban nem jelöljük a különböző n hangokat, de ha megfigyeljük, másként képezzük az n-t az ing szóban (ez a ṅa hang), és a nem szóban. A sziszegő hangok (śa, ṣa, sa) kiejtése szintén a képzési helye szerinti: a tālavya śa kiejtése a selypítve ejtett s hanghoz közelít, a mūrdhanya ṣa a hátrahajló nyelv és a szájpadlás között kiejtett s hang, míg a fognál átszűrt s a magyar sz hangnak felel meg.

a képzés helye	zárhangok				orrhangok	félhangok	sziszegők
	zöngétlen		zöngés
kaṇṭhya	ka	kha	ga	gha	ṅa	ha
tālavya	ca	cha	ja	jha	ña	ya	śa
mūrdhanya	ṭa	ṭha	ḍa	ḍha	ṇa	ra	ṣa
dantya	ta	tha	da	dha	na	la	sa
oṣṭhya	pa	pha	ba	bha	ma	va

A svara a hang magassága. A véda-himnuszok recitálásakor az eredeti hang és zengés-mód pontos megismétlése kiemelt jelentőségű… ezért a véda-szövegek lejegyzésekor ennek is megvan a maga sajátos jelrendszere. A Rg-véda himnuszainak recitálásakor például három hangot használnak… így külön jelek utalnak a magasabban illetve a mélyebben ejtendő szótagokra. A magasabban ejtendő szótagokat (uddāta) a szótag fölé húzott függőleges vonal jelzi, a mélyebben ejtendőket (anuddāta) pedig a szótag alá húzott vízszintes vonal. A jelöletlen, közepes hang a svarita.

tad viṣṇo̍ḥ para̱mam pa̱daṁ sadā̍ paśyanti sū̱raya̍ḥ |
di̱vī̍va̱ cakṣu̱r āta̍tam ||1.022.20

A hagyomány a védahimnuszok zengése közben a hang magasságához különféle kézmozdulatokat is rendel, a tanulók e mudrákkal együtt sajátítják el a mantra zengését. Uddāta szótag zengésekor recitáló a jobb karját a vállához emeli, anuddāta szótag zengésekor a térdére teszi, míg köztes helyzetben a karja is köztes helyzetben áll. Nem csak karral, de tenyérrel, ujjal, sőt, fejjel is jelezhetik a hangmagasságot: uddāta szótag zengésekor a jobb kéz tenyere felfelé fordul, anuddāta szótag esetén lefelé, míg svarita szótag esetében vízszintesen jobbfelé mozdul. Ujjtartással való jelzésnél a hüvelykujj a mutatóujjat érinti uddāta szótag zengésekor, a kisujjat anuddāta szótag esetén, és a gyűrűsujjat svarita szótag zengésekor. A fejjel való jelzéskor uddāta szótag zengésekor az áll felfelé mozdul, anuddāta szótag esetén lefelé, míg svarita szótag zengésekor kissé oldalra biccen.

A szótagok hossza (mātra) is többféle lehet. Rövid („hangsúlytalan”, laghu) a szótag hossza akkor, ha rövid magánhangzója rövid, hosszú („súlyos”, guru) akkor, ha a magánhangzója hosszú, nyújtott, vagy ha a rövid magánhangzó után mássalhangzótorlódás áll, illetve ha a magánhangzót anusvāra (ṁ) vagy visarga (ḥ) követi – ezek ejtési hossza kétszerese a rövid szótagokénak. Előfordulnak nyújtottan, háromszoros hosszal ejtett szótagok is: ezek neve pluta (nyújtott). Leggyakrabban megszólításkor, a név utolsó szótagját ejtik így, messzehangzón kiáltva . A védaszövegek lejegyzésekor a szótag mellé írt hármas szám jelöli a pluta szótagot. A legrövidebb pedig a fél-mértékű (ardha-mātra) szótag – zengésének időtartama a rövid szótag kiejtésének idejénél is rövidebb… előfordul például, ha a szótag virámára végződik. A szótaghossz jelölésére a különféle szakszövegek eltérő elnevezéseket is használnak, ízelítőül:
- fél-mérték (ardha-mātra): druta (fürge), vyañjana (jel, mássalhangzó), binduka (cseppecske), vyoma (ég);
- hangsúlytalan, „könnyű” (laghu): hrasva (rövid), vyāpaka (átfogó), sarala (egyenes), mātrika (egymértékes);
- hangsúlyos, „súlyos” (guru): dīrgha (hosszú), kalā (rész), vakra (hajlott), dvimātra (két-mértékű);
- „nyújtott” (pluta): tryaṅga (háromrészű), trimātra (három-mértékű).

A hang kiejtéséhez szükséges levegőmennyiségre a bala fogalma utal. A szó eredeti jelentése erő. A hangokat e szempont szerint két csoportba sorolják: mahā-prāṇa („nagy-levegő”) a neve a több levegővel ejtendő mássalhangzóknak (kh, gh, ch, jh, ṭh, ḍh, th, dh, ph, bh, ś, ṣ, s, h), míg a többi hang gyűjtőneve: alpa-prāna („kis-levegő”).

A következő tényező a hang egyenletessége (sāma). Ez a himnuszok, mantrák zengésekor a folytonosság, a hangok áramlásának állandó fenntartását jelenti, amiben a mantrazengés közbeni megfelelő lélegzetvétel a legfontosabb.

A santāna szó szerint folytonosságot jelent. A szanszkrt szövegekben az egymás mellé kerülő szóelemek, akár szavak találkozó hangzói hasonulnak egymáshoz (ezt hívják sandhi-nak, összeillesztésnek). A jelenség a nyelvünkben is ismeretes: a barát + ság = barátság, kiejtve baráccság, lábpedál kiejtve láppedál. A magyar nyelvészek közt a 19. század elején zajlott le a vita, mely eldöntötte a kívánatos írásmódot: így magyarul nem a kiejtés szerint, hanem a szavak felépítéséhez igazodó szóelemző módon írjuk a szavakat. Ám a szanszkrt nyelvben kiejtés szerinti a hangok lejegyzése, az írás is – és természetesen a mantrákat is így, folyamatosan zengik. Szünetet csupán a versek, félversek végén tartanak (a dévanágarí írásban egy függőleges vonal – a félvers vége –, illetve két függőleges vonal – vers vége – jelzi e helyeket), továbbá az Óm mantra után, s azon magánhangzók után, melyek nem olvadnak össze a rákövetkezővel*.

* A találkozó magánhangzók általában összeolvadnak: a fenti Rg-véda versben például: divi iva a kiejtésben divīva. Ám egyes kombinációk nem eredményeznek összeolvadást, például a Bhágavata-purána 1.2.21. versében: dṛṣte eva ātmani īśvare (bizony a Lélek, az Úr megpillantása után; más olvasatban: bizony az elmében az Úr megpillantása után) szavak az összeillesztés után a versben így jelennek meg: dṛṣta evātmanīśvare. Az a + ā hangok összeolvadnak ā-vá, az i + ī = ī, ám az e + e találkozás eredményeként a szó végi e a-vá rövidül, és szünetet tartunk a két szó kiejtése között.