Madhva: Fohász Srí Naraszinha karmaihoz

śrī narasiṁha-nakha-stutiḥ

Váju-sztuti címmel Trivikramácsárja, Madhva jeles tanítványa írt egy 41 strófából álló fohászt mestere tiszteletére – Madhvát a szélisten Hanumán és Bhíma utáni harmadik megjelenéseként magasztalva. Mestere elfogadta Trivikramácsárja felajánlását, azonban megírta az alábbi imát, s bevezette azt a gyakorlatot, hogy a Váju-sztuti zengése előtt és után is ezt zengjék követői.

pāntvasmān puruhūtavairi-balavan-mātaṅga-mādyad-ghaṭā-
kumbhoccādri-vipāṭanādhi-kapaṭu-pratyeka-vajrāyitāḥ |
śrīmat-kaṇṭhīravāsya-pratata su-nakharā dāritārātidūra-
praddhvasta-dhvānta-śānta-pravitata-manasā bhāvitā nāki-vṛndaiḥ ||1||

Oltalmazzanak bennünket (az Úr Nrszinha karmai)! Hatalmas elefántok mámoros csordáinak
koponyáit éles hegyével felszaggató, és szétzúzó villámként (tündököl) minden egyes karma.
Ordításra tárt szájú Oroszlán! Kinyújtott gyönyörű karmaid
eloszlatják a sötétséget, így megbékélt szívvel meditálnak rajta a mennyek lakói (mind).

A strófát Madhvácsárja rendhagyó módon alkotta meg. Szokásosan a vers mindegyik sora ugyanolyan versmértékű, ám e strófában az első két sort śārdūlavikrīḍita (tigrisjáték), míg a második két sort sragdharā (virágfüzéres) mértékben alkotta meg a szerző.
Az első két sorban Nrszinha karmai az akadályokat hárítják el – az ellenséget semmisítik meg. Milyen ellenséget? Indra (a vers Puruhūta, ’számtalanszor meginvitált’ néven nevezi) ellenségeit. Ellenségként természetesen gondolhatunk a dévákkal szembenálló aszurákra, de feledjük, Indra az elme, a gondolatok megszemélyesítője: a Nrszinha karmai által széttépett démonok az elme ellenségei: kéj, düh, kapzsiság, stb. Ezek az akadályok nagyerejű, hatalmas (balavat) és mámoros (mādyat) elefántok (mātaṅga) csordáihoz (ghaṭā) hasonlatosak. Igen ám, de koponyáikat (a kumbha az elefánt domborodó homlokát jelenti), könnyedén, akár egy vizeskorsót (a kumbha vékonyfalú, nagyhasú agyag vizesedényt is jelent, ami könnyedén széttörhet) zúzza be Nrszinha karma. A szóösszetételben a kumbha után álló uccādri (ucca-adri) jelenthet magas hegyet, de hangos mennydörgést is – így a jelentések háromfelé is ágazhatnak: az elefántok 1. hatalmas hegyekhez fogható homlokát Nrszinha 2. hatalmas hegyhez fogható karma 3. zajos mennydörgés közepette zúzza szét. Ráadásul minden egyes (pratyeka) karma éppoly csodálatos, és hívei oltalmazásának éppolyan hatékony fegyvere. A vajrāyita szót nem tudom egy szóval visszaadni: a vajra villámot is jelent, gyémántot is – valamit, ami törhetetlenül kemény, és ragyogó egyszerre. Az -ayita kettős képző: a főnévből képeznek igét, abból befejezett melléknévi igenevet képez – főnévből igét (úgy, mint a magyar királykodik szóban) valamihez hasonlatos, valamivé váló értelemben: gyémánthoz/villámhoz vált hasonlatossá.
Az oroszlán karmához illően a versmérték az első két pádában tigrisjáték (śārdūlavikrīḍita).
Az akadály-ellenségek megsemmisítése után vers második fele Nrszinha kinyújtott karmainak tündöklését csodálja – a mennyek lakói, az istenek is eme isteni fényen meditálnak – ez a rész a vágyott cél elérésének útjáról szól. Tágra nyílt szájjal bömbölő oroszlánként szólítja meg Nrszinhát (kaṇṭhī-rava ’torkából bömbölő’, pratata ’tágra nyílt’ āsya ’száj’, ’szájú’). A śrīmat lehet a magasztalt személyek neve előtti szokásos megtisztelő szócska (śrī-mat, azaz śrī-vel ’’bőséggel’, ’fenséggel’, ’szépséggel’ rendelkező), de Laksmí egyik neve is śrī, így olvasható a vers úgy is, hogy Laksmí-Nrszinhához kiált a szerző. Kinyújtott, hegyes karmaid olyanok, mint az ár, felszaggatják a tudatlanság sötétségének szöveteit és ragyogásukkal eloszlatják a sötétséget, így lecsillapodik, megbékül mindenki szíve, aki rajta meditál. A megbékélt szívvel való meditáláshoz illően a versmérték itt virágfüzéres (sragdharā).
A vers más változatában a negyedik páda végén nāki-vṛndaiḥ ’a mennyek lakóinak sokasága által’ helyett bhūri-bhāgaiḥ ’a hatalmasok sokasága által’ áll.
S ne feledjük: Naraszinha különös lény. Hiranjakasipu olyan áldást csikart ki Brahmától, miszerint nem ölheti őt meg sem állat, sem ember, sem déva – így szállt alá Isten maga félig ember (nṛ, vagy nara), félig oroszlán (siṁha) alakban, hogy elpusztítsa a hatalmas démonkirályt. A kétféle versmérték erre a különös kettősségre is emlékezteti az olvasót.

lakṣmīkānta samantato'pikalayan naiveśitus te samaṁ
paśyāmy-uttama vastu dūratarato’pāstaṁ raso yo'ṣṭamaḥ |
yadrośotkara-dakṣa-netra-kuṭilaḥ prāntotthitāgni sphurat
khadyotopama visphuliṅga-bhasitā brahmeśa-śakrotkarāḥ ||2||

Ó, Laksmí hitvese! Bár alaposan megvizsgáltam minden (szentírást), hozzád foghatót
nem látok, sem magasabb valóságot. Te vagy a legmesszebbre jutott, a nyolcadik rasza.
Fölgerjedő haragú szemed sarkából kicsapó tűz tündöklő lángjának
szikrái megannyi Napként hamvasztják el a Brahmák, Sivák, Indrák seregeit.

A versben hitves, férj értelemben álló kānta (szeretett, kívánt) szó a kam (szeret, epekedik) igei gyökből képzett befejezett melléknévi igenév. Ugyanakkor tekinthetünk rá összetett szóként is: a ka hímnemű főnévként többek közt lehet Brahmá neve, jelenthet levegőt vagy időt is, míg semlegesnemű főnévként boldogságot, örömöt, az antaḥ jelentése pedig valaminek a vége, végső határa. A kānta (mint ka-anta) így lehet a boldogság vége – kétféle értelemben is, éppúgy, mint a magyar nyelvben: a boldogság megszűnése, vagy a boldogság végső határa, netovábbja – azaz a boldogság teljessége. Laksmí hitvese tehát Laksmí boldogságának tetőpontja.
Nyolcadik raszával kapcsolatban többféle értelmezéssel találkoztam. A Cshándógja-upanisad felvezetesében ez áll: „Mindeme lények lényege a föld (pṛthivī), a föld lényege a víz (āpas), a víz lényege a növényzet (oṣadhi), a növények lényege az ember (puruṣa), az ember lényege a beszéd (vāc), a beszéd lényege a himnusz (ṛc), a himnusz lényege a dalhimnusz (sāman), a dalhimnusz lényege a zengődal (udgītha). Ez a leglényege minden lényegnek, a transzcendens, a legfőbb, a nyolcadik, nevezetesen a zengődal (azaz az om).” (Cshánd. 1.1.2-3.) A nyolcadik rasza, azaz a nyolcadik lényeg a transzcendens, az om.
Mások a rasza szó ’íz’ jelentését veszik számba, arra emlékeztetve, hogy csupán hat rasza, íz ismeretes: édes (madhura), sós (lavaṇa), savanyú (amla), keserű (tikta), csípős (kaṭuka) és fanyar (kaṣāya). Ezzel lefedtünk minden ízt, a hetedik talán lehetne az ízek összessége, ám a nyolcadik már túl van az emberi képzeleten – ebben az értelemben transzcendentális.
S ha a raszákra, mint esztétikai „ízre” gondolunk, akkor a kapcsolódó száttvika bhávák (állandósult érzelmek) közül a nyolcadik a pralaya (megsemmisülésérzet) – a vers utolsó két sora pedig a világ teljes megsemmisülésének képét tárja az olvasó elé. A univerzumok leghatalmasabb lényei is hamuvá válnak a nagy világégésben – Nrszinha szeme sarkából kicsapó tűz lángjainak szikrái olyanok mint a szétrebbenő szentjánosbogarak. Ám ezek az aprónak tűnő szentjánosbogarak valójában hatalmas, izzó Napok (a khadyota jelenthet szentjánosbogarat, de Napot is), melyek felperzselik a világokat, élén azok uraival.
A második strófa versmértéke śārdūlavikrīḍita.

démon - személy, vagy tulajdonság?

Olvassuk a Csaitanja-csaritámrtát.
Krsnadász Kavirádzs gószvámí megállapítja (1.3.90.):

asura-svabhāve kṛṣṇe kabhu nāhi jāne |
lukāite nāre kṛṣṇa bhakta-jana-sthāne ||

Az aszura természetűek nem ismerhetik meg Krsnát soha,
(míg) hívei elől Krsna elrejtőzni sem képes.

Majd jó szokásához híven, szavai alátámasztására egy idevágó szanszkrt verset idéz:

dvau bhūta-sargau loke 'smin daiva āsura eva ca |
viṣṇu-bhaktaḥ smṛto daiva āsuras tad-viparyayaḥ ||

„Kétféle ember él a teremtett világban: az egyik a démonikus, a másik a jámbor. Az Úr Viṣṇu bhaktái a jámborak, míg azokat, akik éppen ellentétes természettel rendelkeznek, démonoknak nevezik.”

 

Eltűnődtem az idézett versen... mert kétféleképpen is érthető. A világ fekete-fehér -- szól az egyik lehetséges értelmezés -- Visnu híve jámbor (daivaḥ, isteni), míg aki nem Visnu híve, vagy nem hisz Istenben, az démon. Ez a kétféle embertípus létezik. A teremtettség említése ráadásul némi eleve elrendeltséget is sugallhat. Mit értsünk a nem Visnu híve kitétel alatt? a Siva-hívő, vagy Jézus-hívő vajon hova sorolandó a vers szerint?
A másik értelmezési lehetőség: az emberek tulajdonságai isteniek és démoniak... van bennünk egy adag az egyikből is és a másikból is... és miután megismertük e tulajdonságok természetét, önmagunkba nézünk, és teszünk azért, hogy elhagyjuk a kedvezőtleneket, és igyekezzünk felvenni a kedvező tulajdonságokat.
Akár tovább is gondolhatjuk ezt a kétféle értelmezési lehetőséget: a hitünk, vagy a tetteink tesznek minket „istenivé"?

A Csaitanja-csaritámrtában a fenti verset Kavirádzs gószvámí következtetését jelentik, ő azt fejtegeti: a kétkedők, az „abhakták" látván látva sem veszik észre Csaitanjában Krsnát (vö. 1.3.86.) -- ahogyan az aszura természetűek nem ismerhetik meg soha Krsnát, ám hívei elől elrejtőzni sem képes. Ezt a gondolatmenetet tetőzik a versek, ám ez a fenti két értelmezési lehetőség közül egyik felé sem billenti el a mérleget.

Kíváncsivá tett az idézett vers... vajon mi lehet az eredeti szövegkörnyezete? a nem vaisnava, vagy nem istenhívő embereket lássuk démonnak, vagy vannak rossz emberi tulajdonságok, tettek -- nevezzük ezeket akár démonikusnak... asura-svabhāva aszura természetű, ahogy Krsnadász Kavirádzs is fogalmaz -- és ezek a rossz tulajdonságok a kerülendők?

Sríla Prabhupád kommentárjában megemlíti: a vers a Padma-puránából származik, keressük hát ott a kontextust! A Padma-purána szövegéhez kétféle forrásból fértem hozzá: a Maharishi University szövegtára volt az egyik, a wisdomlib.org weboldalon elérhető szöveg a másik... sajnos egyik változatban sem találtam meg a fenti verset. Persze tegyük hozzá -- az óind tradíció szövegeinek nincs egységes szövegváltozata, megeshet, hogy egy, a Kavirádzs gószvámí idejében elérhető purána-változatban, vagy valamely számára fontos gyűjteményben szerepelt a vers. De tulajdonképpen ő nem is említ hivatkozást.

Lássuk a gószvámík írásait... nyilván a legfontosabb forrást jelentették Kavirádzs gószvámí számára. Itt már eredményes a keresés: ha nem is pontosan ezt, de a vizsgálthoz nagyon hasonló verset találtam Rúpa gószvámí Rádhá-Krsnárcsana-dípiká című művében (13.) a Hari-bhakti-vilászban (15.396.), és Dzsíva gószvámí is idézi a Paramátma-szandharbában (17.39.) -- ám mindhárom helyen mint a Visnu-dharma- és az Agni-puránákból vett idézetként hivatkoznak rá. (Pontosabban: a Hari-bhakti-vilászból kétféle szövegváltozatban kerestem, az egyikben a 15.396. a Csaitanja-csaritámrta kiadásban föllelt változattal, a másik az Agni-puránában lévővel egyező.)

A vers a Csaitanja-csaritámrta kiadásban olvasható változatban megtalálható még Bhaktisziddhánta Szaraszvatí Prabhupád Bráhmana és vaisnava című könyvében, illetve a Gaudíja-kanthahárban -- mindkettőben csupán a Padma-puránát megjelölve forrásként. Sríla Prabhupád forráshivatkozásának valószínűleg ez az alapja.

Folytassuk a kutatást immáron Rúpa gószvámí útmutatása nyomán az Agni-puránában. Az Agni-purána 382., záró fejezetében található a keresetthez hasonló vers. A záró fejezet a puránában leírt tudást, a Visnu-bhaktinak szentelődést magasztalja, ekképpen:

–––––––––––––––––––––––– = o O o = ––––––––––––––––––––––

saṁsāre bhramatā labhyaṁ putra-dāra-dhanaṁ vasu |
suhṛdaś ca tathaivānye nopadeśo dvijedṛśaḥ ||10||

A létforgatagban vándorlók elérhetnek fiakat, feleséget, vagyont, jólétet,
és barátokat is, ám ehhez fogható tanítást nem, ó bráhmana!
...

dvi-vidho bhūta-mārgīyaṁ daiva āsura eva ca |
viṣṇu-bhakti-paro daivo viparītas tathāsuraḥ ||12||

Kétféle út létezik a teremtmények számára: az isteni, és a démoni,
a Visnu-bhaktinak szentelődő az isteni, az ellenkezője pedig démoni.

etat pavitram ārogyaṁ dhanyaṁ duḥ-svapna-nāśanam |
sukha-prīti-karaṁ nṝṇāṁ mokṣa-kṛd-yattaveritam ||13||

Ez szent, gyógyító, áldásos, a rossz álmokat elűző,
örömöt és elégedettséget hoz és elvezet egészen a megszabadulásig, ami itt elmondatott.

–––––––––––––––––––––––– = o O o = ––––––––––––––––––––––

A hangsúlyt e szövegben a puránában elmondottak magasztalására helyezi. Az élőlények pedig határhelyzetben vannak, ha úgy tetszik, útelágazódás előtt állnak: dönthetnek, hogy istennek szentelik magukat (a purána tanítását követve), vagy nem -- és ez volna az āsura-mārga, az aszurák útja.
A Visnu-dharma-puránában hasonló kontextusban, szintén a záró, 105. fejezetében találjuk meg a verset, az alábbi formában:

dvi-vidho bhūta-sargo'yaṁ daiva āsura eva ca |
viṣṇu-bhakti-paro daivo viparītas tathāsuraḥ ||78||

A dvi-vidhaḥ jelentése 'kétféle'. A bhūta-sargaḥ szóösszetétel (itt egyes számban, a Csaitanja-csaritámrtában idézett versben kettes számban). A bhūta a bhū létigéből képzett befejezett melléknévi igenév (teremtett), a sarga pedig a sṛj teremt igével jelzett cselekvés megnevezése: teremtés... ugyanakkor a sarga természetet, hajlamot is jelent. Teremtett teremtés? a lények teremtése? vagy teremtett hajlam, természet?

A vizsgálódásban még egy segítségünk lehet: a keresett versünk első fele a Bhagavad-gítá egyik félversének azonos. A 16. fejezet az isteni és a démoni természetet taglalja, itt találjuk:

dvau bhūta-sargau loke’smin daiva āsura eva ca |
daivo vistaraśaḥ prokta āsuraṁ pārtha me śṛṇu ||6||

Két(féle) teremtett lény él ebben a világban, az isteni és a démoni.
Az isteni részletesen elmondatott, Pártha, halld (szavam) a démoniról!

Itt a szövegösszefüggés egyértelművé teszi, hogy tulajdonságokról van szó: az első versekben Krsna az isteni tulajdonságokat veszi számba, majd a démoniakat... és a fenti vers után bontja ki részletesen a kedvezőtlen tulajdonságokat. Mégiscsak hajlam, természet.

Érdekes ugyanakkor Sankara e vershez fűzött kommentárja. A Brhadáranjaka-upanisad 1.3.1. textusát idézi: dvayā ha vai prājāpatyā devāś cāsurā ca „Pradzsápatinak kétféle utóda volt, az istenek és a démonok". Innen hát a kétféle teremtmény! Madhuszúdan Szaraszvatí ennek kapcsán még eltűnődik: ugyanezen upanisad egy másik helyén Pradzsápati utódainak három csoportjáról ír, a dévákról, az emberekről és az aszurákról (Brh. 5.2.1.) Az upanisad ezen részében olvasható történet egyébként szép és tanulságos... érdemes elolvasni. Arról szól, hogy a mennydörgés hangja figyelmeztet bennünket: legyünk könyörületesek, adakozók és önfegyelmezettek. Válasszuk azokat a jó -- isteni -- tulajdonságokat, melyeket Pradzsápati gyermekei, mint hiány fedeztek fel önmagukban.
S ezzel visszajutottunk a Gítá 16. fejezetének kontextusához is: a kétféle teremtmény, a kétféle Pradzsápati-utód említése az emberek által elhagyandó és az elfogadandó tulajdonságok két csoportjára utal.

Mire jutottunk hát? az emberlét határvonal, döntési helyzet. Előttünk nyílik az isteni út is, és a démoni út is. Az Isten felé fordulás a jó irányba indulást jelenti. Ugyan még nem a beérkezést -- tehetnénk hozzá --, hanem a jó irányt, de fontos a jó irány.