Garuda-purána a jógáról

A Garuda-purána számos szakrális és világi témát tárgyal: az imádatok módjaitól kezdve a legkülönbözőbb betegségek okainak magyarázatán át, a nyelvtani szabályokig, de fölleljük benne a Rámájana vagy a Mahábhárata egy fejezetnyi összefoglalóját is. Az alábbi részlet a jóga leírása – érdekesnek gondoltam, mint a jóga fogalmainak egy ősi megközelítése. A Garuda-purána egyes szövegváltozataiban a fejezetek számozása eltérő, van, ahol szövegünk önálló fejezetként jelenik meg, máshol a Bhagavad-gítáról szóló versek után következik a jóga leírása – az alábbiakban egy ilyen változat verseit tekintjük át:

śrī bhagavān uvāca |
yamaś ca niyamaḥ pārtha āsanaṁ prāṇa-saṁyamaḥ |
pratyāhāras tathā dhyānaṁ dhāraṇārjuna saptamī ||
samādhir iti cāṣṭāṅgo yoga ukto vimuktaye ||13||

A magasztos Úr szólt:
Ó, Pártha, a tiltások (fegyelmezések) és az előírások, az ülőhelyzetek, a légzésszabályozás,
a visszavonás, a meditáció, hetedikként az összpontosítás, Ardzsuna,
és a szamádhi – ezt nevezik nyolcfokú jógának, s ez szabadít meg.

A szövegben Krsna tanítja Ardzsunát, a „magasztos Úr” természetesen Krsnára vonatkozik.
A nyolcfokú (aṣṭāṅga) jógát Patanydzsali írta le a Jóga-szútrákban. Listájától a fenti sor némileg eltér. Patanydzsali sorában első a tiltások (yama), azaz mely helytelen szokásokat zárja ki életéből a gyakorló. A második az előírások vagy ajánlások (niyama), azaz milyen kívánatos szokásokat, gyakorlatokat kövessen. A harmadik az ülőhelyzetek, testtartások (āsana) a durva fizikai test megfegyelmezése, ezután pedig a légzés, ezzel párhuzamosan a finom fizikai test kontroll alá vonása (prāṇāyāma, a fenti szövegben prāṇasaṁyama). A test kontrollja után a gondolatok irányítása következik, először a figyelem visszavonása a külvilágból (pratyāhāra – visszavonás), majd a szétszórt figyelem fókuszálása (dhāraṇā – koncentráció, a figyelem fenntartása). Ezután következik a meditáció (dhyāna), az azonosulás a meditáció tárgyával, s végül nyolcadikként a szamádhi, a teljes belefeledkezés.
Szövegünk listája az összpontosítás és a meditáció sorrendjét megfordítja: a meditáció a testetöltött, vagy a formanélküli Abszolúton való elmélkedés, a dhāranā (a figyelem fenntartása) ennek a szemlélésnek/elmélkedésnek az állandósulása – más értelemben használja a fogalmat, mint Patanydzsali.

A következő versek a tiltásokat (yama) veszik számba. A yama szó gyöke a yam – korlátoz, megfékez, ellenőriz – ige, a szó cselekvés megnevezése: korlátozás, megfékezés. Patanyzsali a Jóga-szútrákban öt tiltást sorol fel: erőszakmentesség (ahiṁsā), az igazmondás (satyam), nem-elvétel (asteyam), önmegtartóztatás (brahmacaryam), dolgoktól való függetlenség (aparigraha), szövegünk sorolja fel:

karmaṇā manasā vācā sarva-bhūteṣu sarvadā |
hiṁsā-virāmako dharmo hy ahiṁsā paramaṁ sukham ||14||
vidhinā yā bhavedd hiṁsā sā tv ahiṁsā prakīrtitā |

Tettel, gondolattal és szóval, minden teremtmény iránt és bármikor
az erőszak beszüntetésével (járó) dharma – ez az erőszakmentesség, ez a legmagasabbrendű öröm.
A rítus szerinti ölést ugyancsak nem-ártásként ismerik.

A hiṁs gyök jelentése öl, bántalmaz, a hiṁsā az igével kifejezett cselekvés (ölés, bántás, ártalom) megnevezése, az a-hiṁsā pedig ennek tagadása: erőszakmentesség. Tiltásként, az ártalom tiltásaként fogalmazódik meg, ám a gyakorlatban nyugodtan gondolhatunk rá pozitív tényezőként, hiszen a „ne kívánd, s ne tedd másnak azt, amit magadnak se kívánnál” elve a mások iránti együttérzésből fakad. Patanydzsali szerint ez oly erős és nyilvánvaló, hogy kisugárzik a gyakorló környezetére is: „erőszakmentességben megállapodottak közelségében megszűnik rosszindulat” (Jsz. 2.35., ahiṁsā-pratiṣṭhāyāṁ tatsannidhau vairatyāgaḥ).

Az óind tradíció fontos eleme az áldozat – az állatáldozat is –, ezért szövegünk elfogadja az állatáldozatot, s azt áldásosnak tekinti mind az áldozatot bemutató, mind a feláldozott jószág számára. A feláldozott állat következő életében emberi születést nyer. Ezért tartja kivételnek az állatáldozatot (azaz a rítus szerinti ölést). A Brahma-vaivarta purána azonban kiegészíti a gondolatot: a kali-korban nincsenek kellően felkészült bráhmanák, így az állatáldozat (nevesítve a ló- és tehénáldozat, illetve az ősatyáknak felajánlott húsáldozat) e korszakban nem végezhető el tisztán, ezért e korban az állatáldozat már csak szenvedést hoz mindenkire.

A Manu-szanhitá az erőszakmentességet a puránánk szövegéhez hasonlóan határozza meg, az ötödik fejezet szerint:

yā vedavihitā hiṁsā niyatāsmiṁś carācare |
ahiṁsām eva tāṁ vidyād vedād dharmo hi nirbabhau ||5.44||
yo 'hiṁsakāni bhūtāni hinasty ātmasukhecchayā |
sa jīvāṁś ca mṛtaś caiva na kva cit sukham edhate ||5.45||
yo bandhanavadhakleśān prāṇināṁ na cikīrṣati |
sa sarvasya hitaprepsuḥ sukham atyantam aśnute ||5.46||

(44.) Ami a védában meghatározott, (s egyébként) elkerülhetetlen erőszak a mozgó s mozdulatlan (lények) iránt,
bíz azt kell ahinszáként ismerni, hiszen a védából a dharma világlik ki.
(45.) Aki ártalmatlan lényeket a maga örömére bántalmaz,
az sem életében sem halálában soha nem lesz boldoggá. (azaz halála után kedvezőtlen születés a jussa)
(46.) Aki nem kívánja a teremtményeket gyötrő gyilkos kínokat
s mindenki jóakarója, az örök boldogságot nyer.

satyaṁ brūyāt priyaṁ brūyān na brūyāt satyam apriyam |
priyaṁ ca nānṛtaṁ brūyād eṣa dharmaḥ sanātanaḥ ||15||

Igazat szóljon és kedvesen szóljon. Ám ne szóljon igazat, ha az bántó volna,
és ne szóljon hamisan, ha az netán kellemes volna – ez az örök dharma.

A slóka az igazmondást határozza meg – a Manu-szanhitában is föllelhető, ott a 4.138. vers.

Vjászának a Jóga-szútrákhoz fűzött kommentárjának meghatározása szerint: „Az igazság az, amikor a szó és a gondolat a valósághoz hű. Amit lát, következtet, vagy hall, aszerinti lesz a beszéd és a gondolat. Az (igaz) beszéd saját megértésünk másoknak történő átadása, feltéve ha nem félrevezető, zavaros, vagy meddő tudást adó. (Továbbá) más élőlények támogatására való, nem pedig ártalmukra. S ha még ilyen is (volna – egyenes, tiszta és valós –), ám másnak ártalmára való, az nem igazság, hanem csak bűn (hiszen sérti az első nijama, az ahinszá elvét -acsd). Az erény látszatával, az erény (torz) képmásával csupán fájdalmat ér el, ezért alapos vizsgálódás után, s minden lény javára szóljon.” (satyaṁ yathārthe vāṅ-manase | yathā dṛṣṭaṁ yathānumitaṁ yathā śrutaṁ, tathā vāṅ manaś ca | paratra sva-bodha-saṅkrāntaye vāg uktā, sā yadi na vañcitā bhrāntā vā pratipatti-bandhyā vā bhaved iti | eṣā sarva-bhūtopakārārthaṁ pravṛttā na bhūtopaghātāya | yadi caivam apy abhidhīyamānā bhūtopaghāta-paraiva syān na satyaṁ bhavet, pāpam eva bhavet | tena puṇyābhāsena puṇya-pratirūpakeṇa kaṣṭatamaṁ prāpnuyāt, tasmāt parīkṣya sarva-bhūta-hitaṁ satyaṁ brūyāt |)

Patanydzsali szerint: „az igazmondásban megállapodottaké a tettek következményeinek megalapozása”, azaz az igazságban élők szavait követő tetteik sikeresek lesznek (Jsz. 2.36., satya-pratiṣṭhāyāṁ kriyā-phalāśrayatvam)

yac ca dravyāpaharaṇaṁ cauryādvātha balena vā |
steyaṁ tasyānācaraṇam asteyaṁ dharma-sādhanam ||16||

Valami dolog elvétele, tolvajlás, vagy erőszakos (rablás)
(mind) sztéja (eltulajdonítás), ennek nem végzése pedig az asztéja (nem-elvétel), a dharma útja.

Nem elvenni másét: ez a dharma (egyik) módja, eszköze. A Bhagavad-gítá megfogalmazásában: „A tudással és bölcsességgel elégedett, megingathatatlan, fegyelmezett érzékű, s az önmegvalósításban megállapodott – ő a jógí, (kinek) azonos a göröngy, a kő és az arany.” (Bg. 6.8., jñāna-vijñāna-tṛptātmā kūṭastho vijitendriyaḥ | yukta ity ucyate yogī sama-loṣṭrāśma-kāñcanaḥ ||)

Vjásza kommentárjában definiálja az asztéját, majd felhívja a figyelmet: nem pusztán a cselekvés (azaz más tulajdona elvételének) beszüntetéséről, hanem a „ne kívánd a másét” elvéről van szó. („A lopás más tulajdonának jogtalan elvétele. Ennek megszüntetése a vágy hiánya – ez az asztéja”, steyam aśāstra-pūrvakaṁ dravyāṇāṁ parataḥ svīkaraṇam | tat-pratiṣedhaḥ punar asprḥā-rūpam asteyam iti |)

Az Ísópanisad első verse szerint az ember számára minden megadatott, legyen hát elégedett azzal, amit kapott: „Isten hat át itt mindent, mi e világban él, s mozog. Használd az általa meghagyottat, s ne kívánd más vagyonát!” (īśāvāsyam-idaṁ sarvaṁ yat kiñca jagatyāṁ jagat | tena tyaktena bhuñjīthā mā gṛdhaḥ kasya svid dhanam ||1||)

Patanydzsali leszögezi: „a nem-elvételben megállapodottaknak minden kincs szolgálatára áll” (Jsz. 2.37., asteya-pratiṣṭhāyāṁ sarva-ratnopasthānam)

karmaṇā manasā vācā sarvāvasthāsu sarvadā |
sarvatra maithuna-tyāgaṁ brahmacaryaṁ pracakṣate ||17||

Tettel, gondolattal és szóval, minden helyzetben, mindenkor
és mindenhol a nemi élet elhagyása – ezt nevezik brahmacsarjának.

A carya valamilyen viselkedést jelent, a brahma-carya így szó szerint a brahman szerinti viselkedést jelenti. Patanydzsali szerint: „Az önmegtartóztatásban megállapodottakban (nagy) erők ébrednek” (Jsz. 2.38., brahmacarya-pratiṣṭhāyāṁ vīryalābhaḥ)

dravyāṇām apy anādānam āpatsvapi tathecchayā |
aparigraham ity āhus taṁ prayatnena varjayet ||18||

Javak saját akaratból való el nem fogadását – akár viszontagságos helyzetekben is –
nevezik a dolgoktól való függetlenségnek. Gyakorolja ezt állhatatosan.

A graha (megragadás, megfogás) a grah (megfog, megragad) igével kifejezett cselekvés megnevezése. A pari- igekötő jelentése körben, körös-körül, a parigraha így a körülöttünk lévő dolgok teljes körű megragadása, elvétele – az aparigraha mindennek a tagadása: a jógí teljesesen függetlenné válik az őt körülvevő érzéktárgyaktól.

Vjásza kommentárja szerint ennek oka, hogy a jógí felismeri, az érzéktárgyakhoz kötődésből fakadó problémákat: „Az érzéktárgyak el nem fogadása, (azok) megszerzése, megőrzése, megsemmisülése, (a hozzájuk fűződő) ragaszkodás (és a velük kapcsolatos) erőszak ártalmasságának meglátása miatt – ez az aparigraha.” (viṣayāṇām arjana-rakṣaṇa-kṣaya-saṅga-hiṁsā-doṣa-darśanād asvīkaraṇam aparigraha)

Patanydzsali szerint az aparigraha eredménye: „A dolgoktól való függetlenségben való megszilárdulásban (rejlik) a születések módjának magyarázata.” (Jsz. 2.39., aparigraha-sthairye janma-kathaṁtā-saṁbodhaḥ)

A tiltások felsorolása után a szöveg az ajánlásokat (niyama) veszi sorra. A ni- igekötő, jelentése le. A yam jelentését már tárgyaltuk, a niyama fegyelmezést, megszelídítést, szabályt, előírást jelent. Míg az öt yama a rossz szokások megfékezése (erőszak, hamisság, mások tulajdonának elvétele, szexuális szabadosság, külső tényezőktől való függés illetve birtokvágy), az öt niyama az elérendő erényeket, illetve kedvező gyakorlatokat jelenti: tisztaság (śauca), elégedettség (santoṣa), önfegyelmezés (tapas), szentírások tanulmányozása illetve himnuszok, mantrák recitálása (svādhyāya), és Isten imádata (īśvara-praṇidha).

dvidhā śaucaṁ mṛj-jalābhyāṁ bāhya-bhāvād athāntaram |
yadṛcchā lābhatas tuṣṭiḥ santoṣaḥ sukha-lakṣaṇam ||19||

Kétféle a tisztaság, föld vagy víz általi, a külső jellegű, s aztán a belső.
A spontán adódókkal való megelégedés az elégedettség, mely öröm természetű.

A külső tisztaság vízzel mosva, vagy homokkal (föld) dörzsölve érhető el, a belső a gondolatok tisztaságával. Utóbbi eredménye Patanydzsali szerint a jóság tisztasága, derű, egyhegyűség, érzékek legyőzése, az átman meglátásának képessége (Jsz. 2.41., sattva-śuddhi-saumanasyaikāgryendriya-jayātma-darśana-yogyatvāni ca).

Az elégedettség annyit jelent, hogy nincs elvárásunk a környezetünk felé, a spontán adódó dolgokat, körülményeket is boldog elégedettséggel fogadjuk (azaz nem vágyunk többre, mint a kéznél van, santoṣaḥ sannihita-sādhanād adhikasyānupāditsā – Vjásza kommentárja szerint, 2.32.)
A vers más szövegváltozatban sukha-lakṣaṇam (öröm természetű) helyett sukham akṣayam (múlhatatlan öröm) áll.

manasaś ca indriyāṇāṁ ca aikāgryaṁ paramaṁ tapaḥ |
śarīra-śoṣaṇaṁ vāpi kṛcchra-cāndrāyaṇādibhiḥ ||20||

Az elme és az érzékek egyhegyűsége a legfőbb önfegyelmezés,
illetve a test kiszikkasztása a hold járását követő böjt gyakorlásával.

A hold járását követő böjt gyakorlója teliholdkor tizenöt falatnyi ételt eszik, s ahogy fogy a hold, minden nap egy falattal kevesebbet, újholdkor teljes böjtöt tart, majd a telő hold idején egy-egy falattal több ételt vesz magához.
Önfegyelmezés Vjásza kommentárja szerint a kettősségek elviselése (dvandva-sahanam), illetve ide sorolja a test csendjét (kāṣṭha-mauna) és a gesztusok csendjét (ākāra-mauna) is.
Patanydzsali az öndegyelmezés eredményeként a test és az érzékek tökéletességét (kāyendriya-siddhiḥ)) jelöli meg (Jsz. 2.43.)

vedānta-śatarudrīya-praṇavādi-japaṁ budhāḥ |
sattva-śuddhi-karaṁ puṁsāṁ svādhyāyaṁ paricakṣate ||21||

A védánta, a satarudríja (fohász), az Óm, és más mantrák recitálását a bölcsek
az ember saját írástanulmányozásának nevezik, ami megtisztítja a létet.

„Megtisztítja a létet”: szó szerint 'jóság-tisztaság tevőt' (sattva-śuddhi-karam).
A Śatarudrīya himnusz a Krsna-jadzsurvéda egy része, Sivát magasztaló ének.
A svādhyāya összetett szó: a sva és az adhyāya szavak összetétele. Az adhyāya gyöke az i, melynek jelentése: megy. Az igei gyök az adhi- (rá, fölé, oda, túl) igekötővel egészül ki: adhi-i, azaz adhī (odamegy), ám az igekötő a szanszkrtban is megváltoztatja az ige jelentését, olykor egészen más fogalomkörbe is helyezve azt (miként a magyarban is, gondoljunk csak a leesik igénk 'megért' jelentésére), így az adhī jelentései: 1. tanulmányoz, tanul, 2. megtanul, megjegyez; 3. emlékezik. visszagondol, vágyakozik. Az -āya képző a cselekvés megnevezésére utal, az adhyāya jelentése így tanulmányozás, tanulás, megtanulás.
A sva visszaható névmás (önmaga, saját), így a svādhyāya szó szerint valóban ön-tanulmányozás, saját-tanulmányozás – szövegünk meghatározása szerint a fohászok, mantrák zengése.
Vjásza kommentárja hasonlóan értelmezi ezt az ajánlást: „A megszabaduláshoz vezető szentírások tanulmányozása, illetve az Óm zengése.” (2.32. svādhyāyo mokṣa-śāstrāṇām adhyayanaṁ praṇava-japo vā).
Patanydzsali szerint „a szvádhjájából a szeretett Istennel való kapcsolat fakad.” (Jóga-szútrák 2.44., svādhyāyād iṣṭa-devatā-saṁprayogaḥ)

stuti-smaraṇa-pūjādi-vāṅ-manaḥ kāya-karmabhiḥ |
aniścalā harau bhaktir etad īśvara-cintanam ||22||

Himnuszok (zengése), (az Úrra való) emlékezés, imádó rítusok szóban, gondolatban és a test tetteivel,
(illetve) a Hari iránti rendíthetetlen odaadó szeretet – ez az Úron való elmélkedés.

A szanszkrt smaraṇa szó nem csupán az emlékezést jelenti, a múlt felidézését a tudatban, hanem rágondolást, valaminek a végiggondolását is – a hébe-hóba odagondolástól a teljes belefeledkezésig.

Az ötödik ajánlás, Isten imádatának definiálása lezárja a jóga első két részének leírását. Ezután a nyolcfokú jóga többi tagját vesszük sorra.

āsanaṁ svastikaṁ proktaṁ padmam ardhāsanaṁ tathā |
prāṇaḥ svadehajo vāyur āyāmas tan-nirodhanam ||23||

Ászanának a szvasztikászanát, padmászanát, ardhászanát, és a többi hasonlót nevezik.
A prāṇa a testben született levegő, az āyāma pedig annak megfegyelmezése.

Az āsana (gyöke az ās – ül ige) ülőhelyzetet, vagy ülést (széket) jelent. A meditáció során felvett ülőhelyzeten túl a többi stabil pózt, amivel a jógí megfegyelmezi testét.

indriyāṇāṁ vicaratāṁ viṣayeṣu tvasatsviva |
niyamaṁ procyate sadbhiḥ pratyāhārastu pāṇḍava ||24||

Az elkóborolt érzékek valótlan érzéktárgyakon (való kalandozásának)
megfékezését nevezik a szentek visszavonásnak (pratyāhāra), ó, Pándava!

mūrtāmūrta-brahma-rūpa-cintanaṁ dhyānam ucyate |
yogārambhe mūrta-harim amūrtam atha cintayet ||25||

A megtestesült vagy nem megtesült brahman formáján elmélkedés – ezt nevezik meditációnak.
A jóga kezdetén megtestestült Harin, majd a formanélkülin elmélkedjék.

A szóhasználat advaita hatást sugall, a nirguna és szaguna brahman advaita értelmezését.

agni-maṇḍala-madhya-stho vāsudevaś caturbhujaḥ |
śaṅkha-cakra-gadā-padma-yuktaḥ kaustubha-saṁyutaḥ ||26||

Tűzkör közepén áll Vászudéva, a négykarú,
(kezeiben) kagylókürtöt, csakrát, buzogányt és lótuszt tart, (mellkasán) a Kausztubha (drágakő) díszlik.

A szöveg második pádája a felhasznált forrásban vāyudevaś caturbhujaḥ (a Szélisten, a négykarú). Ám mert a szöveg a folytatásban nyilvánvalóan Vászudéva-Krsnáról szól, továbbá a szanszkrtban csupán egy apró vonalka különbözteti meg a sa (स) és a ya (य) szótagot, ezért sajtóhibának gyanítom a Szélistenre tett utalást.
A Kausztubha ékkő a tejóceán kiköpülése során bukkant a felszínre, és Visnu mellkasát díszíti.

vanamālī-kaustubhena yuto'haṁ brahma-saṁjñakaḥ |
dhāraṇetyucyate ceyaṁ dhāryate yan manolaye ||27||

Erdei virágfüzérrel és a Kausztubha (ékkővel) felszerelten én vagyok a brahmannak nevezett –
ezt nevezik dháranának, ezt fenntartva a (világi) elme elenyészik.

ahaṁ brahmety avasthānaṁ samādhir abhidhīyate |
ahaṁ brahmāsmi vākyācca jñānān mokṣo bhaven nṛṇām ||28||

„Én brahman vagyok” – az ebben való megszilárdulást nevezik szamádhinak.
Az „én brahman vagyok” szavakból és tudatból fakad az emberek megszabadulása.

A „brahman vagyok” (ahaṁ brahmāsmi) egyike az upanisad-irodalom mahávákjáinak (mahāvākya – nagy kijelentés, jelentős aforizma). A hinduizmus különféle iskolái a brahman fogalmát különféleképpen értelmezve eltérő értelmezésre jutnak a mondat jelentését fejtegetve. Így akad olyan értelmezés, ami szerint azt jelenti: „Isten vagyok”, míg más álláspont szerint: „lélek vagyok”, azaz bár most éppen ebben az átmeneti, illuzórikus valóságban pergetem napjaimat, ám valójában nem ide tartozom, ez csupán az ideiglenes tartózkodási helyem – transzcendens lélek vagyok!
A mahávákja forrása a Brhadáranjaka-upanisad, olvassunk bele, hogy a tágabb szövegkörnyezetet megismerve értessük meg a kijelentés értelmét:

– Az emberek hiszik, hogy Brahmant megismerve a mindenséggé válhatnak. De vajon mit tudott Brahman, hogy a mindenséggé vált?
– Kezdetben e mindenség Brahmanként létezett. Csak önmagát tudta, s kimondta: „Én vagyok Brahman!” majd a mindenséggé változott. ki az istenek közül ráébredt erre, maga is azzá vált, akárcsak a látnokok, akárcsak az emberek. Ezt látván Vámadéva rsi felkiáltott:
– Én voltam Manu (a Hold) és a Nap is!
Így van ez ma is; aki felismeri: „Brahman vagyok”, az a mindenséggé válik. Nem akadályozhatják ebben az istenek sem, mert az ő lényükké is vált.
Aki pedig más istent imád s nem az Önvalót, azt gondolván: „Más Ő, és más vagyok én” – az bizony nem tud semmit. Olyan az, akár az istenek jószága, mert ahogy a jószágok szolgálják az embert, úgy szolgálják az emberek az isteneket. Egy jószág elvesztése is nagy kár, mit sem szólva többről. Ezért nem kedves az isteneknek, ha az emberek felismerik e tant.” (Brh. 1.4.9-10.)

A feltett kérdésre a válasz: brahman a létező (hiszen a mindenség brahmanként létezett), s aki hasonlóan, felismeri örök létező mivoltát, ráébred, hogy a mindenség a mélyben ugyanolyan – nem evilági – természetű, mint ő maga. Nem az illuzórikus formákat látja többé, hanem minden lelki összetartozását.

A Bhagavad-gítá így fogalmazza meg ezt a felismerést:

brahma-bhūtaḥ prasannātmā na śocati na kāṅkṣati |
samaḥ sarveṣu bhūteṣu mad-bhaktiṁ labhate parām ||54||

A brahman-létű, elégedett lélek nem bánkódik és nem is vágyakozik.
Egyenlő minden lényhez, s eléri az irántam érzett legfőbb szeretetet. (Bg. 18.54.)

A brahman-létben élőt már nem kötik az anyagvilág kettősségei, erre utal a „nem bánkódik és nem is vágyakozik”. A vágy és gyűlölet kettősségéből kiszabadulva olyanná válik, mint az ártatlan kisgyerek: szabadon és egyenlően tekint mindenkire, megszűnik minden hiányérzete, elégedetté (prasanna) válik, lefoszlik, lemállik róla minden mellékes, s megmarad az élőlény eredeti lelki természete: az Isten iránti szerető odaadás, a bhakti.

Érveink a „transzcendens lélek vagyok” felismerése mellett szólnak, a fejezet utolsó verse ugyanakkor teljes azonosságot sugall:

śraddhayānanda-caitanyaṁ lakṣayitvā sthitasya ca |
brahmāham asmy ahaṁ brahma ahaṁ brahma-padārthayoḥ ||29||

Hittel (felvértezett), gyönyör és a tudatosság természetű, a (mantra megélésében) megszilárdul (a szádhaka)
az „én brahman vagyok”, én brahman, én brahman jelentésében.

A puránának kétféle szövegváltozatával találkoztam, a másik szövegváltozatban az ehhez hasonló vers így szól:

advayānanda-caitanyaṁ lakṣayitvā sthitasya ca |
brahmāhamasmy ahaṁ brahma cāhaṁ brahma-padārthayoḥ ||

A kettőségektől mentes, gyönyör és tudatosság természetű, a (mantra megélésében) megszilárdul (a szádhaka)
az „én brahman vagyok”, én brahman, én brahman jelentésében.

jóga-mantrák

oṁ
vande gurūṇāṁ caraṇāravinde
sandarśita-svātma-sukhāvabodhe |
niḥśreyase jaṅgali-kāyamāne
saṁsāra-hālāhala-moha-śāṁtyai ||

ā-bāhu-puruṣākāraṁ
śaṅkha-cakrāsi-dhāriṇam |
sahasra-śirasaṁ śvetaṁ
praṇamāmi patañjalim ||
oṁ

óm!
A mesterek lótuszlábait imádom,
melyek a maga teljességében mutatják meg az önvalót és ráébresztenek (az ebből fakadó) örömre.
Ők jelentik az üdvösséget, a dzsungelben a menedéket,
a létforgatag mérge okozta bénultság enyhítésére.

Az emberi alakot öltő,
kagylókürtöt, csakrát és kardot hordozó,
ezer fejjel ragyogó
Patanydzsalinak hódolok!
óm!

Az első strófában a mesterek (gurūṇām) többesszám birtokosesetben áll, míg a lótusz (aravinda) -lábak (caraṇa) kettesszámban (a szanszkrt nyelvben az egyes- és többes szám mellett kettesszám is létezik, ezzel fejezik ki, ha éppen két személyről/dologról beszélnek). A vers további utalásai a két lótuszlábra vonatkoznak.
A második sor összetett szóba foglalt két jelző: a darśita („láttat”) jelentése megmutat, feltár, a sam (együtt, össze, minőségi, mennyiségi teljesség) igekötővel kiegészülve a látás/láttatás tökéletességére utal. A sukha jelentése öröm, boldogság, az avabodha pedig valamire való ráébredést jelent.
A niḥ-śreyas („aminél nincs jobb”) a végső jót, az üdvösséget jelenti, a ragozás (semlegesnem kettesszám) szerint szintén a lótuszláb jelzője. A jaṅgali hangzása ismerős a fülünknek, jelentése dzsungel, míg a kāyamāna szalmakunyhó: a mesterek lótuszlábai adnak menedéket a világi lét dzsungelében, mint egy remetelak a sűrűben.
A saṁsāra a létforgatagot jelenti, a születések és halálok szüntelen körforgását. A hālāhala halálos méreg. Az ősi történet szerint az istenek és ellenlábasaik, a démonok összefogtak, hogy a lehetőségek végtelen tengeréből (a tejóceánból) igaz kincseket köpüljenek – a végső cél a halhatatlanság nektárának megtalálása volt. Ám elsőként a hālāhala, a halálos méreg jelent meg, ami az egész világot felperzseléssel fenyegette. A lények szenvedése iránt érzékeny, velük együttérző, könyörületes Siva közbelépése mentett meg mindenkit: lenyelte a mérget! Egyedül ő volt képes semlegesíteni, csupán a nyakán jelent meg egy kék csík. A létforgatag, a születések és halálok örök körforgása éppen ilyen méreg. A moha ájulást, bénultságot, a védánta fogalomtárában pedig azt az illúziót jelenti, mely a múlandó dolgokat állandónak láttatja. E mérgezett állapotban enyhülést a Sivához hasonlóan könyörületes, erejüket mások oltalmazására használó mesterek menedéke hoz.

A következő strófa a jóga atyamesterét, Patanydzsalit magasztalja. Patanydzsalit a végtelenség ezerfejű kígyója, Ananta, más néven Sésanága megtestesülésének tartják. A jóga atyamesterét maga előtt látó jógí Patanydzsalit ezer tündöklő (a śveta jelent fehéret, de ragyogót is – a tudás kívül megmutatkozó jele e ragyogás) kígyófejjel, ám emberi alakban látja maga előtt – az első sor szó szerint: kartól (ā-bāhu) ember (puruṣa) alakú (ākāra). Ezért Patanydzsalit olykor kígyótesttel, máskor kígyó-kereveten ülve ábrázolják. Miként az istenek, Patanydzsali is attribútumaival együtt jelenik meg: kagylókürttel, csakrával és karddal, míg a negyedik keze áldást oszt.
A kagylókürt (śaṅkha) jeladó hangszer. A kagyló végét levágva befúvónyílást hoznak létre, majd a hangszer megfújáskor a befúvónyíláshoz illesztett összezárt ajkak rezgésének hangja felerősödik a spirális kagylóban rezonálva, s így a kagylókürt nagy erővel képes megszólalni. Visnu kagylókürtjének hangja a teremtő hangot, az Óm mantrát jelenti. A hang mint érzéktárgy a legfinomabb elemmel, a térrel (éterrel) áll kapcsolatban, a teret a rezgés jelöli ki, tölti be. Ugyanakkor az Óm mantra a Véda forrása is, ezért a kagylókürt a szakrális tudás, Véda szimbóluma is. A csakra egy, a peremén élesre fent diszkoszhoz hasonló hajítófegyver. Isteni attribútumként az elme forrása, illetve a pusztító idő kerekének megjelenítője. A kard (asi) a határozott tudás szimbóluma, mellyel megkülönböztető-képességre, valódi ítélőkészségre tesz szert a tudó.

A szanszkrt versek időmértékes verselésűek. Az első strófa indravajrā („Indra villáma”) versmértékű, ebben a versmértékben minden sor 11 szótagból áll, és a sorok ritmusképlete azonos: – – υ – – υ υ – υ – –
A második strófa versmértéke anustubh („dicséret”); ebben a versmértékben a sorok 8 szótagból állnak. A mantra zengését megkönnyítendő az alábbiakban a mantrát kiejtés szerinti írással, a hangsúlyos szótagokat félkövér jelölve írom:

vandé gurúnám csaranáravindé
szandarsita-szvátma-szukhávabódhé |
nihsréjaszé dzsangali-kájamáné
szanszára-háláhala-móha-sántjai ||

á-báhu-purusákáram
sankha-csakrászi-dhárinam |
szahaszra-siraszam svétam
pranamámi patanydzsalim ||

A két strófa egyébként csak lazán tartozik össze: a második strófa egy Patanydzsalit dicsőítő versből szakadt le. Annak a versnek az első strófája ekképpen szól:

yogena cittasya padena vācāṁ
malaṁ śarīrasya ca vaidyakena |
yo'pākarot taṁ pravaraṁ munīnāṁ
patañjaliṁ prāñjalir ānato'smi ||

A jógával az elme, a nyelvtannal a szó,
az orvostudománnyal pedig a test szennyét
űzte el, aki a bölcsek közt a legnagyobb,
Patanydzsali előtt hajolok meg összetett kézzel.

A jóga elsődleges célja az elme működésének helyes útra terelése. A Jóga-szútrák meghatározása szerint: „A jóga az elme-örvények (elme-működés) megfegyelmezése; (s amikor az bekövetkezik), akkor a Szemlélő az eredeti helyzetében állapodik meg.” (yogaś citta-vṛtti-nirodhaḥ ||2|| tadā draṣṭuḥ svarūpe'vasthānam ||3||)
A hagyomány Patanydzsalinak, a Jóga-szútrák szerzőjének tulajdonít két nevezetes további művet: az egyik a nyelvtan megalapozója, Pánini szövegének kommentárja, a másik a Csaraka-szanhitá című ájurvédával foglalkozó szöveg kommentárja – erre utal a nyelvtan és az orvostudomány említése.

prána és Földanya anyagcseréje

Kónyi Sándor A Biblia a keleti írások tükrében című könyve Patanydzsali Jóga-szútrának fordítása, és a széles látókörű keresztény gondolkodó nézőpontjából való kommentárja. Izgalmas kötet. Az alábbiakban egy érdekes gondolatmenetét követhetjük végig: a prána megnyilvánulásai élőlényekben, illetve a Föld bolygó anyagcseréjében. A gondolatmenet vázát a Prasna-upanisad egy részlete képezi. Az upanisadban a harmadik kérdést Kauszalja Ásvalájana teszi fel Pippaládának: „Mester honnan származik a lélegzés (prána)?... És ha ötfelé osztja magát, hogyan marad egyben? Hogyan hatja át a külső világot, és hogyan a bensőnket?” (3.1.)
Pippaláda válaszában az ötféle pránáról szól.

Kónyi Sándor ekképpen ismerteti Pippaláda mester válaszát:

A prána* szót leggyakrabban „lélegzés, lehelet” jelentésben használják, azonban ne csupán ezt értsük rajta. A prána: az az erő, amely a mozgást, az életet viszi bele a mozdulatlan anyagba.
A mozgás és a különböző mozgásformák azonban már nem maga az erő, a prána, hanem annak csak a „beosztottjai”, amint a Prasna upanisad mondja (lásd utóbb). Itt egymásba olvadnak, illetve a gyakorlatban megkülönböztethetetlenek bizonyos rokon fogalmak: mozgás, energia, erő. A mozgásnak ugyanis mozgási energiája van; és ha a mozgásnak, az energiának a közvetlen hatására gondolunk, megint csak erőt mondunk.
Jézus is erőnek nevezte, amikor a nagybeteg asszony megérintette a ruhája szegélyét: „Éreztem, hogy erő áradt ki belőlem.” (Lk 8.40.)
Az élőlényekben a mozgás fő formái: az életjelenségek, vagyis a szánkhja-jóga tíz képessége (a 10 indrija, az információszerző és cselekvő érzékek**); az életjelenségek fő „megtestesítője”: az anyagcsere (a jóga és a tudomány szerint egyaránt); az anyagcsere lényege: a lélegzés (a jóga szerint), az oxidáció (a tudomány szerint). De a lélegzés és az oxidáció lényege ugyanaz: az élet lehelete (l Móz 2.7.).
Ezek a folyamatok nemcsak bennünk mennek végbe, hanem a Föld bolygó „háztartásában” is. A jóga elénk tárja, hogy mind az egyénben (bennünk), mind a kozmoszban (a „külső világban”) végbemenő folyamatok az egységes, egyetemes prána (mozgás) részei, s ennek megvilágítására az anyagcserét részletezi.

Mit ért a mai orvostudomány anyagcserén?
Klinikai értelemben anyagcsere:
(1) a tápanyagok és az oxigén felvétele,
(2) a tápanyag-molekulák lebontása, miáltal energia szabadul fel,
(3) az átalakult tápanyagok és az energia elosztása,
(4) az energia és a tápanyagok (kémiai energia) felhasználása a sejtekben és a szövetekben,
(5) a végtermékek kiválasztása.
Az anyagcsere-folyamatok két csoportba oszthatók: bontókra és építőkre, de az anyagcsere lényege: a folytonos oxidáció (lélegzés).

Az eddigiekből és a prána mibenlétéből is következik, hogy az állatoknak is „az orrában élő Lélek lehelete” van. (1 Móz 7.22.) (Lehelet = nösamá, Lélek = ruach)

A jóga szerint a prána, a lélegzés „elosztja magát” öt szakaszra. Erről szól a Prasna upanisad „harmadik kérdése”.
„Mester, honnan van a lélegzés (prána)?... És ha ötfelé osztja magát, hogyan marad egyben? Hogyan hatja át a külső világot, és hogyan a bensőnket?
Ö így válaszolt: ... A lélegzés az Átmanból (Lélekből) származik. Úgy kapcsolódik hozzá, mint emberhez az árnyéka... Ahogy a király utasítja hivatalnokait: Igazgassátok ezt meg ezt a falut, úgy osztja be ő (a prána) a többi leheletet.”
Nem szabad elfelejtenünk, hogy a prána egyszerre mozgás, lélegzés és anyagcsere.
Pránának nevezik ennek a mozgásnak, lélegzésnek, anyagcserének a teljes folyamatát is, de főként az első, meghatározó szakaszát. Prána tehát a Teremtő kilélegzése, mely az ember számára belélegzés (l Móz 2.7.). A többi négy „lehelet", a szamána, vjána, udána, apána – úgy tűnik – már tisztán az anyagcsere mozgásai össze, szét, fölfelé, lefelé.

„A test közepén van a szamána (összelélegzés), ő teszi az elfogyasztott ételt a testtel azonossá (szama), belőle lobban a hét tűz.” (Prasna up. 3,5.)
Nem nehéz fölismernünk, hogy itt a test „vegykonyhájának” a működéséről van szó: a tápanyagok lebontásáról és azoknak a test építőanyagává való feldolgozásáról (asszimilálásáról), valamint a belőlük keletkező többfunkciójú energiáról.
(A szamánáról szól Patandzsali jóga-szútrái közül a 3,40.)

„A szívnek száz meg egy vezetéke van. Mindegyikhez újabb száz vezeték csatlakozik, majd ezekhez további hetvenkétezer. A vjána (a szétlélegzés) ezekben mozog.” (Prasna up. 3,6.)
Ezek a szavak félreérthetetlenül a vér- és nyirokkeringésről szólnak, valamint az idegingerületek terjedéséről az ideghálózatban.

Az udána (fölfelé-lélegzés) nem más, mint az az építés, amely a sejtekben és szövetekben folyik, amely a megfelelő életkorban növekedés formájában is jelentkezik.
(Az udána a tárgya Patandzsalinál a 3,39. szútrának.)

Az apána (lefelé-lélegzés): a végtermékek kiválasztása, ezért az upanisad az altesttel társítja, Jézus pedig az árnyékszékkel, „mely minden eledelt megtisztít” (Mk 7,19.), mert ott a szerves anyagok lebomlanak szervetlen vegyületekre,

A külső világban a kilélegzés (prána); a Nap. Az összelélegzés (szamána): a levegőég, a szétlélegzés (vjána): a szél. A fölfelé-lélegzés (udána); a meleg. A lefelé-lélegzés (apána): a Földé. (Prasna up. 3,8-9.)

Az upanisad szavai a tudomány tükrében: A sugárzás a Napból indul (prána). Ez a külső légkörben ionizációt okoz. Itt az ionoszférában a hőmérséklet eléri az 1800 C°-ot is (szamána). A keletkezett energiát „szétlélegzi” a szél: az ionoszférában dúló több száz km/órás szélviharok (vjána).
Az ionoszférában zajló jelenségeket Lao-ce a következő szavakkal érzékelteti:

Az ég és föld közötti tér
nagyon hasonlít a kovácsfújtatóhoz.
Üres, de kimeríthetetlen,
minél jobban mozog,
annál több jön ki belőle.

Mindezek következtében jön létre Földünkön a bioszférában uralkodó meleg, amely az élethez, a növekedéshez szükséges (udána).
Az élő szervezetek elpusztulásakor pedig a szerves anyagok ismét lebomlanak szervetlen vegyületekre, visszakerülnek a földbe, amely „minden szerves hulladékot megtisztít” (apána).

Prána a szervezetben
(jóga)	(tudomány)
Lélektől eredő lélegzés prána	tápanyagok, oxigén felvétele
összelélegzés szamána	asszimiláció, energiatermelés
szétlélegzés vjána	tápanyagok, energia elosztása
fölfelé-lélegzés udána	sejtek, szövetek építése
lefelé-lélegzés apána	végtermékek kiválasztása

Prána a külső világban
(jóga)	(tudomány)
kilélegzés Nap	Nap sugárzás a Napból
összelélegzés levegőég	ionoszférában: 1800 C°
szétlélegzés szél	ionoszférában: szélviharok
fölfelé-lélegzés meleg	bioszférában: meleg, növekedés
lefelé-lélegzés a földé	szerves hulladékok lebomlása

Jegyzetek:

* A prāṇa szó az an igéből származik, melynek jelentése lélegzik, létezik. Ebből képezzük az āna (lélegzés, belégzés) szót, mely a pra- előre, elöl jelentésű igekötővel kiegészülve adja a prāṇa szót. A szótárak prāṇa alábbi jelentéseit sorolják fel: 1. lélegzet, légzés, légvétel; 2. szél, légvétel, beszívott levegő; 3. élet (pl. a prāṇa-da – életet adó, vagy prāṇa-rakṣa – az élet védelme); 4. életerő, életlevegő, 5. energia (pl. prāṇa-sāra – életerős, életteli, a sāra – erőteljes, esszenciális, legjobb szóhoz kapcsolódva); 6. érzékszerv; 7. lélek, szellem (a test antonimája); 8. Legfelsőbb Lélek; 9. a szeretett személy, valaki szeme fénye; 10. költői ihlet, a költészet lényege; 11. lélegzet, mint időegység; 11. emésztés.

A prána az életerő, az élet esszenciája, mely elsősorban a lélegzetvétellel, a lélegzettel ragadható meg, de nem tekinthető pusztán fiziológiai működésnek, oxigén felvételének, hanem a mindenség élő energiája.

A samāna (összelélegzés) a sam- előtag (össze, együtt, minőségi vagy mennyiségi teljesség) vagy sama (azonos, egyenlő) szó, és az āna (lélegzés) összetétele.
A vyāna (szétlélegzés) szóban a vi- elválasztást, vagy negációt jelentő előtag kapcsolódik az āna-hoz, az udāna (fölfelé-lélegzés) szóban az ud- felfelé irányultságot jelző előtag, míg az apāna (lefelé-lélegzés) szóban az apa- lefelé irányuló, vagy degradálódást jelentő előtag.


** a 10 indrija, az információszerző- és cselekvő érzékek, Kónyi terminológiájával: szaglás, ízlelés, látás, tapintás, hallás, nemző-képesség, anyagcsere-képesség, helyváltoztató-képesség, megfogó-képesség, kifejező-képesség

szvádhjája - találkozás Istennel

Patanydzsali a Jóga-szútrákban a jóga nyolc részéről (aṣṭāṅga, aṣṭa-aṅga), fokáról beszél. Az első kettő életvitel… hogyan viselkedjen a jógí, mit ne tegyen, s mit igen. A tiltások és ajánlások java része akár hétköznapinak is tekinthető, nem csak a jóga iránt elkötelezettek számára követendő: ne legyen ártalmára más lényeknek, ragaszkodjon az igazsághoz, éljen tisztán, egyszerűen fogadja el a számára adódó dolgokat, legyen elégedett.

A jógí számára ajánlott tettek, gyakorlatok közül az egyik – láthatóan – sok félreértésre ad alkalmat, ez a svādhyāya. Mit is jelent a svādhyāya? A Jóga-szútrák a műfajhoz illően nem bontanak ki minden fogalmat, így ezt sem. A teljes szöveg három helyen említi csupán.

Elsőként a kriyā-yoga meghatározásakor (a kriyā jelentései cselekvés, gyakorlat – az elmélettel, a tannal szemben –, illetve rítus) találkozunk a fogalommal. Ez a 2.1. szútra: tapaḥ svādhyāyeśvara-praṇidhānāni kriyā-yogaḥ – az önfegyelmezés (tapas), a svādhyāya és Isten imádata (īśvara-praṇidha) a cselekvés jógája (kriyā-yogaḥ). S mint ilyen, a következő szútra szerint a jóga legmagasabb fokának (samādhi) elérését, továbbá a célhozjutás során felmerülő akadályok (kleśa) felszámolását szolgálja (2.2.)

Másodjára az ajánlások (niyama) felsorolásakor bukkan fel a szó: śauca-saṁtoṣa-tapaḥ-svādhyāyeśvarapraṇidhānāni niyamāḥ – tisztaság (śauca), elégedettség (saṁtoṣa), önfegyelmezés (tapas), svādhyāya és Isten imádata (īśvara-praṇidha) az előírások (vagy ajánlások, niyama) (2.32.).

Harmadjára pedig az előírások követésének, a lelki gyakorlatok szerinti élet eredményeit taglaló részben utal Patanydzsali a szvádhjájára, ekképpen: svādhyāyād iṣṭadevatā-saṁprayogaḥ – a szvádhjájából a szeretett Istennel való találkozás, kapcsolat fakad. (2.44.)

Ez utóbbi – azt gondolom – kellően figyelemfelkeltő. Mi is ez a svādhyāya, aminek révén Istennel találkozhat az ember? Az, amit a nyugati világban filozófiának neveznek – olvasom az egyik magyarázatot –, a szó jelentése: „önmagad tanulmányozása”. Az önvaló tanulmányozása – szól egy másik megvilágítás. Megismerni a saját elménket, érzelmeinket, természetünket, jellemünket és személyiségünket – mondja egy újabb értelmezés –, majd hozzáteszi: az első lépés önmagunk megismerése, a második pedig a bölcsesség elsajátítása, a lelki élettel foglalkozó írások olvasása, azok értelmében való elmélyedés, és életünkbe foglalása.

S valóban, fontos mindkettő… az önképzés, önmagunk megértése, és a szentírások tanulmányozása is. De miképpen vezet el az írások olvasása Istennel való találkozáshoz? Az olvasottság? a tájékozottság? az intelligencia? az olvasottság bölcsességhez vezet, és a bölcsességben lakozna Isten? Mit jelent a szvádhjája?

Vizsgáljuk meg a szó etimológiáját! A svādhyāya összetett szó: a sva és az adhyāya szavak összetétele. Az adhyāya gyöke az i, melynek jelentése: megy. Az igei gyök az adhi- (rá, fölé, oda, túl) igekötővel egészül ki: adhi-i, azaz adhī (odamegy), ám az igekötő a szanszkrtban is megváltoztatja az ige jelentését, olykor egészen más fogalomkörbe is helyezve azt (miként a magyarban is, gondoljunk csak a leesik igénk megért jelentésére), így az adhī jelentései: 1. tanulmányoz, tanul, 2. megtanul, megjegyez; 3. emlékezik. visszagondol, vágyakozik. Az -āya képző a cselekvés megnevezésére utal, az adhyāya jelentése így tanulmányozás, tanulás, megtanulás.
A sva visszaható névmás (önmaga, saját), így a svādhyāya szó szerint valóban ön-tanulmányozás, saját-tanulmányozás.

A Jóga-szútrák részletes magyarázattal nem szolgál… vajon milyen módon, milyen tartalommal fordul elő a fogalom más szövegekben? innen megközelítve a kérdést érthetővé válik, mit jelentett a kor olvasója, és a szerző számára.

„Óm a Brahman. Az óm minden” (om iti brahma | om itīdam sarvam) – mondja a Taittiríja-upanisad, majd az 1.9. részben így folytatódik a szöveg:

ṛtaṁ ca svādhyāya-pravacane ca |
satyaṁ ca svādhyāya-pravacane ca |
tapaś ca svādhyāya-pravacane ca |
damaś ca svādhyāya-pravacane ca |
śamaś ca svādhyāya-pravacane ca |
agnayaś ca svādhyāya-pravacane ca |
agnihotraṁ ca svādhyāya-pravacane ca |
atithayaś ca svādhyāya-pravacane ca |
mānuṣaṁ ca svādhyāya-pravacane ca |
prajā ca svādhyāya-pravacane ca |
prajanaś ca svādhyāya-pravacane ca |
prajātiś ca svādhyāya-pravacane ca |

A rend, valamint a tanulmányozás és tanítás;
az igazság, valamint a tanulmányozás és tanítás;
vezeklés (tapas), valamint a tanulmányozás és tanítás;
önfegyelem, valamint a tanulmányozás és tanítás;
higgadtság, valamint a tanulmányozás és tanítás;
szent áldozótűz, valamint a tanulmányozás és tanítás;
szent tűzáldozat, valamint a tanulmányozás és tanítás;
vendégszeretet, valamint a tanulmányozás és tanítás;
emberszeretet, valamint a tanulmányozás és tanítás;
utódnemzés, valamint a tanulmányozás és tanítás;
fajfenntartás, valamint a tanulmányozás és tanítás.

A dharma minden mozzanatának kísérője a tanulmányozás (svādhyāya) és a tanítás (pravacana) – a szent tan művelése, tanulmányozása és tanítása hatja át a bráhmana minden cselekvését.

Taittiríja-upanisadot tovább olvasva a mester szavaival találkozunk, aki tanulmányai végeztével így inti a növendékét: „Mondj igazat! Gyakorold az erényt! A szvádhjáját el ne hanyagold!... A szvádhjáját és tanítást el ne hanyagold!” (Taitt.up. 1.11.1., satyaṁ vada | dharmaṁ cara | svādhyāyān mā pramadaḥ … svādhyāyapravacanābhyāṁ na pramaditavyam)

A Bhagavad-gítá három helyen említi a szvádhjáját. Bár részletes kifejtéssel itt sem találkozunk, ám a számos kommentár segít eligazodni a hagyományos értelmezésekben.
A negyedik fejezetben Krsna arról beszél Ardzsunának, miként legyen minden tette Istennek szóló áldozat. Ennek kapcsán beszél a különféle áldozókról és áldozati felajánlásokról: „Más, fogadalmaikban szilárd aszkéták kellékekkel bemutatott áldozatot (dravya-yajña), önfegyelmezés-áldozatot (tapo-yajña), a jóga áldozatát (yoga-yajña), vagy a tanulmányozás és tudás áldozatát (svādhyāya-jñāna-yajña) végzik.” (Bg. 4.28.)
A kommentárok egyöntetűek: „miként az előírás (vidhi) szól: a Rg- és más védák ismétlése, tanulmányozása (abhyāsa)” – írja Sankara, Srídhar Szvámí szerint: „a véda hallása, a hallotton való elmélkedés, meditáció” (veda-śravana-mananādi). Visvanáth Csakravartí még világosabban: „a szvádhjája a véda olvasása, a tudás (jñāna) pedig az annak értelmében elmerülés” (svādhyāyo vedasya pāṭhas tad-arthasya jñānam).

A szvádhjája tehát a tanulmányozás egy nagyon konkrétan meghatározott formája – a véda-himnuszok recitálása. Ma a tanulás, az olvasás azt jelenti, hogy az ember leül a fotelbe, kézbe veszi a könyvet, vagy az e-könyv olvasóját, s utána esetleg el is tűnődik az olvasottakon.
Az óind hagyományban az olvasás, a tanulmányozás alapvetően társas műfaj… nem az írástudatlanság miatt, hanem mert a könyv passzív. Még a sásztra is. Találkozunk a jótanáccsal: üsd fel találomra, és ott lesz a válasz a kérdésedre! Szép gyakorlat, ám tény, a saját gondolataink szűrőjén kell áthatolni az így kapott válasznak is. Ezért mondják: az olvasás olyan piknik, ahová a szerző hozza a szavakat, és az olvasó a jelentést. Egészen más, ha értő társsal megvitatva olvas, tanulmányoz egy művet az ember. Ilyen társaságban válik elevenné a sásztra. Ezért mondja Csánakja is:

ekākinā tapo dvābhyāṁ paṭhanaṁ gāyanaṁ tribhiḥ |
caturbhir gamanaṁ kṣemaṁ pańcabhir bahubhī-raṇam ||

Egymagadban gyakorold az önfegyelmezést (imádkozz és mantrázz), kettesben olvass, hármasban énekelj,
utazáskor legyetek négyesben, a biztonsághoz öt ember kell, míg a háborúhoz sok.

És az ilyen tanulmányozás (adhyāya) kiegészítője a svādhyāya, amikor a gyakorló maga olvassa, recitálja a himnuszokat. És persze nem csupán mechanikus ismétlés, hanem a hallottakban való elmélyedés is – svādhyāya és jñāna, ahogy Krsna mondja a Gítában.

A véda-recitálás (svādhyāya) a Gítá 16. fejezetében kerül elő ismét. Krsna az isteni jellemű, „isteni tökéletességre született” (saṁpadaṁ daivīm) emberek jellemvonásait sorolja, elsőként a szerzetesek, házasemberek, brahmacsárík és remeték feladatait. A brahmacsáríhoz egy kötelességet rendel: a szvádhjáját: „Félelemnélküliség, a tudat teljes megtisztítása, megszilárdulás a gjána-jógában, adományozás, önfegyelem és áldozat, tanulmányozás, önfegyelmezés, egyszerűség, ...” (Bg. 16.1.)
A kommentárok e vers kapcsán is egyöntetűen a brahman-áldozattal hozzák kapcsolatba a szvádhjáját. Baladév Vidjábhúsan például így ír: „A brahmacsárí (kötelességének) a szvádhjáját nevezi: ez a brahman-áldozat, ami a Magasztos úr energiáját ajándékozza, mely isteni hangok sokasága – erre gondolva szentelődjék egyedül véda-recitálásnak.”

Az említett brahman-áldozatról a Manu-szanhitából tájékozódhatunk. A kétszerszületettek mindennapos kötelességeivel kapcsolatban a Manu-szanhitá így ír:
„70. A véda-tanítás áldozatát (ajánlják) Brahmannak, a vízáldozatot az ősatyáknak,
a tűzáldozatot a félisteneknek, bali-áldozatot [ételáldozat: a napi élelem biztosítása] minden lénynek, s a szíves vendéglátást az embereknek.
…
73. A nem (tűzbe öntött) áldozat, a (tűzbe öntött) áldozat, a nagy-áldozat,
áldozás a bráhmanáknak, és az „elfogyasztott”, ez az ötöt nevezik ötös-áldozatnak.
74. A nem (tűzbe öntött) áldozat a mantrazengés (japa), a (tűzbe öntött) áldozat az égőáldozat, a nagy-áldozat a lényeknek ajánlott étel-áldozat.
Áldozás a bráhmanáknak (azaz a bráhmana megvendégelése) a kétszerszületettek legmagasabbrendű imádata, a „elfogyasztott” pedig az ősatyáknak ajánlott vízáldozat.
75. Szvádhjájával foglalja le magát mindig, és Istennek szentelt tettekkel,
hiszen aki isteni tetteket (áldozatokat) végez, az minden létezőt támogat (a mozgókat és mozdulatlanokat egyaránt).” (M.sz. 3.70-75.)

Az ötféle áldozat közül tehát az első a brahman-áldozat: véda-himnuszok és mantrák recitálása, zengése.

Ugyanebben az értelemben kerül elő a 17. fejezetben is. A vonatkozó részben az önfegyelmezés (tapas) gunák szerinti jellemzéséről van szó. A jóság minőségében élő ekképpen fegyelmezi beszédét: A nem felzaklató (an-udvega, megnyugtató) beszéd, mely igaz (satyam), kedves és jóakaró (priya-hitam), továbbá a véda-tanulmányozás gyakorlása (svādhyāya-abhyasanam) jelenti a beszéd fegyelmezését. (Bg. 17.15.)
Itt sem magunkban olvasásról, hanem a véda-himnuszok recitálásáról van szó.

Összefoglalva a fentieket elmondhatjuk, hogy a svādhyāya a védahimnuszok és mantrák recitálása, zengése, mely szorosan összefonódik a hallottakban való elmélyedéssel is. (Bg. 4.28.) A gyakorló tudatosítsa magában, hogy az isteni hangokat zengi, így e zengés folytán a Magasztos úr energiája (bhagavat-śakti) száll reá.

Így talán érthetővé válik, hogy a Jóga-szútra első, Vjásza nevéhez fűződő kommentárja is ekképp definiálja a szvádhjáját: „Az üdvösséghez vezető szentírások tanulmányozása, illetve az ÓM zengése.” (2.32. svādhyāyo mokṣa-śāstrāṇām adhyayanaṁ praṇava-japo vā).

Vessünk még egy pillantást a 2.44. szútrára: svādhyāyād iṣṭadevatā-saṁprayogaḥ – A védahimnuszok recitálásából a szeretett Istennel való találkozás, kapcsolat fakad. A saṁprayoga szóban a yuj (összekapcsol) igei gyököt fedezzük fel, a szó maga találkozást, egyesülést, kapcsolatot jelent. Az iṣṭa jelentése vágyott, szeretett, míg a devatā istenség. A hindu tradíció Istennek számtalan megjelenéséről tud, az iṣṭadevatā az a megjelenés, mely a hívő számára különösen kedves, aki felé leginkább fordul a figyelme. S bár nem lehet eléggé hangsúlyozni az önismeret fontosságát, a szeretett Istennel való találkozáshoz nem az önismeret vezet, hanem a himnuszok zengése és a mantrazengés, mellyel meginvitálja szíve választottját. Aki a hívó szót hallván közelebb lép. Vjásza kommentárja szerint: „Az istenek, a látnok bölcsek, és a tökéletesek (sziddhák) eljönnek, hogy a szvádhjájának szentelődővel találkozzanak” (2.44. devā ṛṣayaḥ siddhāś ca svādhyāya-śīlasya darśanaṁ gacchanti). Aki valaha részt vett olyan eseményen, ahol a Bhagavad-gítá verseit vagy más védahimnuszokat, mantrákat recitáltak hosszasan, annak – gondolom – nem kell ezt magyarázzam, az ám az élmény szóban nehezen átadható. És ez egyedül is gyakorolható… hangos olvasás, mantrazengés a kulcs.