Madhva: Fohász Srí Naraszinha karmaihoz

śrī narasiṁha-nakha-stutiḥ

Váju-sztuti címmel Trivikramácsárja, Madhva jeles tanítványa írt egy 41 strófából álló fohászt mestere tiszteletére – Madhvát a szélisten Hanumán és Bhíma utáni harmadik megjelenéseként magasztalva. Mestere elfogadta Trivikramácsárja felajánlását, azonban megírta az alábbi imát, s bevezette azt a gyakorlatot, hogy a Váju-sztuti zengése előtt és után is ezt zengjék követői.

pāntvasmān puruhūtavairi-balavan-mātaṅga-mādyad-ghaṭā-
kumbhoccādri-vipāṭanādhi-kapaṭu-pratyeka-vajrāyitāḥ |
śrīmat-kaṇṭhīravāsya-pratata su-nakharā dāritārātidūra-
praddhvasta-dhvānta-śānta-pravitata-manasā bhāvitā nāki-vṛndaiḥ ||1||

Oltalmazzanak bennünket (az Úr Nrszinha karmai)! Hatalmas elefántok mámoros csordáinak
koponyáit éles hegyével felszaggató, és szétzúzó villámként (tündököl) minden egyes karma.
Ordításra tárt szájú Oroszlán! Kinyújtott gyönyörű karmaid
eloszlatják a sötétséget, így megbékélt szívvel meditálnak rajta a mennyek lakói (mind).

A strófát Madhvácsárja rendhagyó módon alkotta meg. Szokásosan a vers mindegyik sora ugyanolyan versmértékű, ám e strófában az első két sort śārdūlavikrīḍita (tigrisjáték), míg a második két sort sragdharā (virágfüzéres) mértékben alkotta meg a szerző.
Az első két sorban Nrszinha karmai az akadályokat hárítják el – az ellenséget semmisítik meg. Milyen ellenséget? Indra (a vers Puruhūta, ’számtalanszor meginvitált’ néven nevezi) ellenségeit. Ellenségként természetesen gondolhatunk a dévákkal szembenálló aszurákra, de feledjük, Indra az elme, a gondolatok megszemélyesítője: a Nrszinha karmai által széttépett démonok az elme ellenségei: kéj, düh, kapzsiság, stb. Ezek az akadályok nagyerejű, hatalmas (balavat) és mámoros (mādyat) elefántok (mātaṅga) csordáihoz (ghaṭā) hasonlatosak. Igen ám, de koponyáikat (a kumbha az elefánt domborodó homlokát jelenti), könnyedén, akár egy vizeskorsót (a kumbha vékonyfalú, nagyhasú agyag vizesedényt is jelent, ami könnyedén széttörhet) zúzza be Nrszinha karma. A szóösszetételben a kumbha után álló uccādri (ucca-adri) jelenthet magas hegyet, de hangos mennydörgést is – így a jelentések háromfelé is ágazhatnak: az elefántok 1. hatalmas hegyekhez fogható homlokát Nrszinha 2. hatalmas hegyhez fogható karma 3. zajos mennydörgés közepette zúzza szét. Ráadásul minden egyes (pratyeka) karma éppoly csodálatos, és hívei oltalmazásának éppolyan hatékony fegyvere. A vajrāyita szót nem tudom egy szóval visszaadni: a vajra villámot is jelent, gyémántot is – valamit, ami törhetetlenül kemény, és ragyogó egyszerre. Az -ayita kettős képző: a főnévből képeznek igét, abból befejezett melléknévi igenevet képez – főnévből igét (úgy, mint a magyar királykodik szóban) valamihez hasonlatos, valamivé váló értelemben: gyémánthoz/villámhoz vált hasonlatossá.
Az oroszlán karmához illően a versmérték az első két pádában tigrisjáték (śārdūlavikrīḍita).
Az akadály-ellenségek megsemmisítése után vers második fele Nrszinha kinyújtott karmainak tündöklését csodálja – a mennyek lakói, az istenek is eme isteni fényen meditálnak – ez a rész a vágyott cél elérésének útjáról szól. Tágra nyílt szájjal bömbölő oroszlánként szólítja meg Nrszinhát (kaṇṭhī-rava ’torkából bömbölő’, pratata ’tágra nyílt’ āsya ’száj’, ’szájú’). A śrīmat lehet a magasztalt személyek neve előtti szokásos megtisztelő szócska (śrī-mat, azaz śrī-vel ’’bőséggel’, ’fenséggel’, ’szépséggel’ rendelkező), de Laksmí egyik neve is śrī, így olvasható a vers úgy is, hogy Laksmí-Nrszinhához kiált a szerző. Kinyújtott, hegyes karmaid olyanok, mint az ár, felszaggatják a tudatlanság sötétségének szöveteit és ragyogásukkal eloszlatják a sötétséget, így lecsillapodik, megbékül mindenki szíve, aki rajta meditál. A megbékélt szívvel való meditáláshoz illően a versmérték itt virágfüzéres (sragdharā).
A vers más változatában a negyedik páda végén nāki-vṛndaiḥ ’a mennyek lakóinak sokasága által’ helyett bhūri-bhāgaiḥ ’a hatalmasok sokasága által’ áll.
S ne feledjük: Naraszinha különös lény. Hiranjakasipu olyan áldást csikart ki Brahmától, miszerint nem ölheti őt meg sem állat, sem ember, sem déva – így szállt alá Isten maga félig ember (nṛ, vagy nara), félig oroszlán (siṁha) alakban, hogy elpusztítsa a hatalmas démonkirályt. A kétféle versmérték erre a különös kettősségre is emlékezteti az olvasót.

lakṣmīkānta samantato'pikalayan naiveśitus te samaṁ
paśyāmy-uttama vastu dūratarato’pāstaṁ raso yo'ṣṭamaḥ |
yadrośotkara-dakṣa-netra-kuṭilaḥ prāntotthitāgni sphurat
khadyotopama visphuliṅga-bhasitā brahmeśa-śakrotkarāḥ ||2||

Ó, Laksmí hitvese! Bár alaposan megvizsgáltam minden (szentírást), hozzád foghatót
nem látok, sem magasabb valóságot. Te vagy a legmesszebbre jutott, a nyolcadik rasza.
Fölgerjedő haragú szemed sarkából kicsapó tűz tündöklő lángjának
szikrái megannyi Napként hamvasztják el a Brahmák, Sivák, Indrák seregeit.

A versben hitves, férj értelemben álló kānta (szeretett, kívánt) szó a kam (szeret, epekedik) igei gyökből képzett befejezett melléknévi igenév. Ugyanakkor tekinthetünk rá összetett szóként is: a ka hímnemű főnévként többek közt lehet Brahmá neve, jelenthet levegőt vagy időt is, míg semlegesnemű főnévként boldogságot, örömöt, az antaḥ jelentése pedig valaminek a vége, végső határa. A kānta (mint ka-anta) így lehet a boldogság vége – kétféle értelemben is, éppúgy, mint a magyar nyelvben: a boldogság megszűnése, vagy a boldogság végső határa, netovábbja – azaz a boldogság teljessége. Laksmí hitvese tehát Laksmí boldogságának tetőpontja.
Nyolcadik raszával kapcsolatban többféle értelmezéssel találkoztam. A Cshándógja-upanisad felvezetesében ez áll: „Mindeme lények lényege a föld (pṛthivī), a föld lényege a víz (āpas), a víz lényege a növényzet (oṣadhi), a növények lényege az ember (puruṣa), az ember lényege a beszéd (vāc), a beszéd lényege a himnusz (ṛc), a himnusz lényege a dalhimnusz (sāman), a dalhimnusz lényege a zengődal (udgītha). Ez a leglényege minden lényegnek, a transzcendens, a legfőbb, a nyolcadik, nevezetesen a zengődal (azaz az om).” (Cshánd. 1.1.2-3.) A nyolcadik rasza, azaz a nyolcadik lényeg a transzcendens, az om.
Mások a rasza szó ’íz’ jelentését veszik számba, arra emlékeztetve, hogy csupán hat rasza, íz ismeretes: édes (madhura), sós (lavaṇa), savanyú (amla), keserű (tikta), csípős (kaṭuka) és fanyar (kaṣāya). Ezzel lefedtünk minden ízt, a hetedik talán lehetne az ízek összessége, ám a nyolcadik már túl van az emberi képzeleten – ebben az értelemben transzcendentális.
S ha a raszákra, mint esztétikai „ízre” gondolunk, akkor a kapcsolódó száttvika bhávák (állandósult érzelmek) közül a nyolcadik a pralaya (megsemmisülésérzet) – a vers utolsó két sora pedig a világ teljes megsemmisülésének képét tárja az olvasó elé. A univerzumok leghatalmasabb lényei is hamuvá válnak a nagy világégésben – Nrszinha szeme sarkából kicsapó tűz lángjainak szikrái olyanok mint a szétrebbenő szentjánosbogarak. Ám ezek az aprónak tűnő szentjánosbogarak valójában hatalmas, izzó Napok (a khadyota jelenthet szentjánosbogarat, de Napot is), melyek felperzselik a világokat, élén azok uraival.
A második strófa versmértéke śārdūlavikrīḍita.