A következő címkéjű bejegyzések mutatása: áldozat. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: áldozat. Összes bejegyzés megjelenítése

2019. december 28., szombat

aikatja szúktam – fohász az egységért


A Rg-véda utolsó himnusza Agnit szólítja meg fájdalmasan szépen – ő az, aki a megannyi különbözőség ellenére képes egységbe forrasztani a sokféleséget. Mi – az isteneket meginvitáló papok – legyünk egységben, miként a meginvitált dévák is egyetértve fogadják részüket az áldozatból:


saṁ-samid yuvase vṛṣann agne viśvānyarya ā |
iḷas pade samidhyase sa no vasūny-ābhara ||1||


Áldásaid záporként árasztó, tiszteletreméltó Agni, együtt lélegzel te a mindenséggel,
te lobbantod lángra az áldozati teret, hozz minékünk gazdagságot!

saṁ gacchadhvaṁ saṁ vadadhvaṁ
saṁ vo manāṁsi jānatām |
devā bhāghaṁ yathā pūrve
saṁjānānā upāsate ||2||


Találkozzunk, beszéljünk egymással,
az (egymást) megértők gondolatai legyenek egyek,
miként hajdan egyetértve fogadták
az istenek is a részüket.

samāno mantraḥ samitiḥ samānī
samānaṁ manaḥ saha cittam eṣām |
samānaṁ mantram abhimaṇtraye vaḥ
samānena vo haviṣā juhomi ||3||


Közös a mantra, közös a gyülekezet,
közös az értelem, közös (az egybegyűltek) célja,
Ugyanazzal a mantrával invitálunk,
ugyanazzal az áldozattal áldozunk.

samānī va ākūtiḥ
samānā hṛdayāni vaḥ |
samānamastu vomano
yathā vaḥ susahāsati ||4||


Azonos a szándékunk,
szíveink is összefonódók,
s legyen egy a gondolatunk is,
ahogy ebben mind egyetértünk.

(Ṛg-veda saṁhitā 10.191.)

2019. július 27., szombat

a jótulajdonságok sora


A Bhagavad-gítá 16. fejezete a jó, és rossz tulajdonságok szétválasztásáról beszél. Vajon miért éppen itt és most kerül szóba e téma? Srídhar Szvámí az előző fejezet lezárására utal: aki így ismer engem, a Legfőbb Személyt, az mindentudó, s engem imád minden módon, egész lényével (Bg. 15.19.) – mondja Krsna. Ki tudja ezt az igazságot, ki ismeri, kinek van esélye felismerni Istent, és kinek nem? Ki a tudásra felhatalmazott, s ki nem?
Más kommentátorok (Madhuszúdan Szaraszvatí, Visvanáth, Baladév) a 15. fejezet második versére mutatnak rá: az anyagvilág banjanfájának lefelé is terjeszkednek gyökerei, az emberi világban a tettekkel fonódnak össze. S e tettek isteniek vagy démoniak. (Bg. 15.2.) Korábban már a kilencedik fejezetben is felbukkant az isteni és démoni természet (Bg. 9.12-13.), most ismét felmerült, eljött hát az ideje a részletes kifejtésnek.
S ott a 15.16. vers, mely a mulandó (kṣara) testbe zárt gyarló, és a múlhatatlan (akṣara), örökkön felszabadult lényeket tárja elénk. A mulandó testbe zárt lények pedig alapvetően kétfélék: jó, és rossz tulajdonságokkal bírók, e tulajdonságok pedig isteni vagy démoni létre vezetők.


śrī-bhagavān uvāca
abhayaṁ sattva-saṁśuddhir jñāna-yoga-vyavasthitiḥ |
dānaṁ damaś ca yajñaś ca svādhyāyas tapa ārjavam ||1||
ahiṁsā satyam akrodhas tyāgaḥ śāntir apaiśunam |
dayā bhūteṣv aloluptvaṁ mārdavaṁ hrīr acāpalam ||2||
tejaḥ kṣamā dhṛtiḥ śaucam adroho nātimānitā |
bhavanti saṁpadaṁ daivīm abhijātasya bhārata ||3||


A magasztos úr szólott:
1. Félelemnélküliség, léttisztítás, megszilárdulás a gjána-jógában,
adományozás, érzékfegyelmezés és áldozás, önálló védatanulmányozás, önfegyelem, egyenesség,
2. erőszaknélküliség, őszinteség, mentesség a dühtől, lemondás, békesség, tartózkodás a hibakereséstől,
könyörület az élőlények iránt, mentesség a kapzsiságtól, kedvesség, szégyenlősség, rendíthetetlenség,
3. bátorság, türelem, elszántság, tisztaság, a rosszindulat hiánya, önteltség hiánya,
(ezek) az isteni tökéletességre született (tulajdonságai), Bhárata.



A felsorolt huszonhat fogalom részben tulajdonság, részben cselekvés – a tulajdonság utóbbiak kapcsán az irántuk megmutatkozó hajlam, belső késztetés. Madhuszúdan Szaraszvatí és Baladév Vidjábhúsan kommentárjaikban e tulajdonságokat varnák és ásramok, a társadalmi- és életrendek szerint csoportosítják. S ugyan elmondható, hogy egy-egy élethelyzetben valamely tulajdonság különösen fontos, ezen elveket jó mindannyiunknak szem előtt tartanunk.

Az első három a szerzetes kívánatos tulajdonságai.
1. félelemnélküliség (abhaya): egyes kommentátorok a szerzetesi léttel együtt járó létbizonytalansághoz kötik a fogalmat, erre utal Sríla Prabhupád is: egyedül él, így egyedüli támasza az isteni gondviselés lehet. Mások általában beszélnek a félelemről: „a vágyott és nemkívánt dolgok, az elválás és együttlét alakját öltő szenvedés okának meglátása miatti gyötrődés a félelem, ennek elhagyása a félelemnélküliség” – mondja Rámánudzsa.

2. léttisztítás (sattva-saṁśuddhi): A sattva szó a létigéből (as) képzett folyamatos melléknévi igenév (sat – lévő) állapotának megjelölése: „lévőség”, az élőlényt magát, s annak lényegét, vagy természetét is jelentheti… és a jóság, emelkedett tisztaság minőségének (guṇa) is ez a neve. A saṁśuddhi jelentése: teljes megtisztítás. A léttisztítás a tudat emelkedettsége, ezáltal pedig a teljes lét megtisztulása. Rámánudzsa álláspontja szerint a tudatnak (a vers sattva szava) a jóság (szanszkrtul szintén sattva) állapotába helyezése, azaz felülemelkedés a szenvedély (rajas) és tompaság (tamas) kötelékein.
Visvanáth kommentárjában: citta-prasāda, azaz a szív (vagy értelem) jóindulata, kegyessége, nyugodt, tiszta állapota. Baladév szerint az elme (manas) megszilárdítása a gyakorló saját életrendje és dharmája szerinti helyes viselkedés révén.

3. megszilárdulás a gjána-jógában (jñāna-yoga-vyavasthiti): Sankara mellérendelő szóösszetételként értelmezi a jñāna-yoga szavakat: a jñāna az átman és tan más alapvető fogalmainak megértése a szentírások és mesterek segítségével, a jóga pedig mindezeknek a személyes életünkbe való átültetése, megélése – a megszilárdulás pedig e kettőben való meggyökerezés. Visvanáth Csakravartí a 13.8-12. versekre utal vissza, melyekben Krsna a tudás húsz ismérvét sorolja, az alázatossággal kezdve a sort.

A következő három tulajdonság a családosokban bontakozhat ki leginkább:
4. adományozás (dāna): az ember – képességeihez mérten – igyekezzék gondoskodni mások alapvető létszükségleteiről – mondja Sankara, s ezzel más kommentárok is egyetértenek: akár a saját élelmének szétosztásával is.
A kötőerők szerinti háromféle adományozásról a 17.20-22. versek szólnak: a belső ösztönzésre, alkalmas helyen időben, önzetlenül (azaz a viszonzás vágya nélkül) az arra méltó személynek adni a szattva (jóság) minősége szerinti adományozás. Míg radzsasz (szenvedély) jellemzi az adományozót, aki viszonzás elvárásával, a jótett gyümölcse iránti vággyal eltelve, vagy vonakodva ad. Az alkalmatlan helyen és időben, arra méltatlannak, tiszteletlenül, megvetéssel való adományozást a tamasz (tompaság) jellemzi.

5. érzékfegyelmezés (dama): a külső érzékek fölötti uralom elnyerése, megőrzése. A bensőnk uralása, fegyelmezése a 14. tulajdonság, a békesség témája, a kettő szorosan összetartozó fogalom. A dama szó gyöke a dam – megszelídül, megnyugszik ige, a dama e cselekvés neve, azaz a folyamat, mi által megszelídül, megnyugszik, elcsendesül az elme, s ezáltal az érzékek fölötti uralom is bekövetkezik.

6. áldozás (yajña): A kommentárok többnyire a védák ajánlott rítusait említik: az újholdkor és teliholdkor elvégzendő áldozatot (Srídhar Szvámí), a dévák imádatát általában (Visvanáth Csakravartí). Madhuszúdhan Szaraszvatí kommentárja a bráhmanák ötféle mindennapos áldozásait említi. Hiszen az ember adóssággal születik: Istennek, az anyagvilágot irányító erőknek (déváknak), családja, nemzetsége, népe őseinek (az ősatyáknak). És feladata, hogy lehetősége szerint gondoskodjon minden érző lényről, s különösképpen embertársairól. Ezen ötféle feladathoz ötféle áldozás társul. A legjelentősebbet, a brahman-áldozatot Krsna külön említi, a következő pontban – ez a szvádhjája.

A növendékekhez (brahmacsárí) és a remetékhez egy-egy tulajdonság sorolódik,
7. önálló védatanulmányozás (svādhyāya): Baladév Vidjábhúsan szerint: „A brahmacsárí (kötelességének) a szvádhjáját nevezi: ez a brahman-áldozat, ami a Magasztos úr energiáját ajándékozza, mely isteni hangok sokasága – erre gondolva szentelődjék egyedül véda-recitálásnak.” A svādhyāya a védahimnuszok és mantrák recitálása, zengése, mely szorosan összefonódik a hallottakban való elmélyedéssel is. (Bg. 4.28. „Más, fogadalmaikban szilárd aszkéták… a szvádhjája és tudás áldozatát végzik.”) A szvádhjája gyakorlója tudatosítja magában, hogy az isteni hangokat zengi, így e zengés folytán a Magasztos úr energiája (bhagavat-śakti) száll reá.

8. önfegyelmezés (tapas): a szó gyöke a tap – ragyog, süt, önfegyelmet gyakorol ige. Gyakorta fordítják vezeklésnek, ám itt nem a keresztény fogalomkörből ismerős penitenciáról van szó, a szó etimológiája inkább elhivatottságra, belső tűzre utal, olyasmire, ami erőt ad és inspirál. Krsna a Gítá 17. fejezetében ekképpen szól a három kötőerő szerinti önfegyelmezésről: Isten (vagy: a félistenek, égiek), a bráhmanák legkiválóbbjai, a tanítók és bölcsek tiszteletét, a tisztaságot, egyszerűséget, cölibátust és az erőszaknélküliséget tartják a test fegyelmezésének. A nem felzaklató (an-udvega, megnyugtató) beszéd, mely igaz, kedves és jóakaró, továbbá az önálló véda-tanulmányozás gyakorlása (svādhyāya-abhyasanam) jelenti a beszéd fegyelmezését. Derűs, nyugodt elme, kedvesség, hallgatás, önfegyelmezés és léttisztítás, ezt mondják az elme fegyelmezésének. Mindhármat nagy hittel gyakorló, tettei hasznát nem leső, odaadó ember önfegyelmezését szattva jellemzi. Ám radzsasz uralja a tisztelet, megbecsülés vagy imádat érdekében hivalkodón vagy képmutatón gyakorolt önfegyelmezést – ez ingatag, s mulandó. A balga elszánással véghezvitt, önkínzással, vagy másnak okozott szenvedéssel járó vezeklés jellemzője a tamasz. (Bg. 17.14-19.)

A bráhmana elérendő tulajdonságai az alábbiak:
9. egyenesség (ārjava); egyszerűség, nyíltság, a gondolat, szavak és tettek egysége... önmagunkban, és a másokkal való kapcsolatainkban is (Rámánudzsa szerint). Baladév szűkebben értelmezi: a tanító tisztán és világosan egészében tárja saját megértését a hittel eltelt tanítványa elé.

10. erőszaknélküliség (ahiṁsā): nem okoz szenvedést más lényeknek.

11. őszinteség (satya): úgy beszélni a dolgokról, ahogy azokat látjuk és gondoljuk, hátsó szándék nélkül, szem előtt tartva a jóindulatot, kedvességet. A Manu-szanhitá így inti a tanulmányait befejező ifjút: „Igazat szóljon és kedvesen szóljon. Ám ne szóljon igazat, ha az bántó volna, és ne szóljon hamisan, ha az netán kellemes volna is – ez az örök dharma.”

12. mentesség a dühtől (akrodha): kiegyensúlyozottság és béketűrés még nemtelen támadás közepette is.

13. lemondás (tyāga): Krsna a 18. fejezetben a lemondást általában, a tettek eredményétől, gyümölcsétől való függetlenségként határozza meg (Bg. 18.2.), ám Baladév itt az előző gondolatmenetet folytatja: elengedés, nem csupán fegyelmezettség, önuralom, hanem még egy rossz gondolata, rossz szava sincs az embernek, akkor sem, ha igaztalanul bántják.

14. békesség (śānti): míg az érzékek fegyelmezése (dama, a sorban az ötödik tulajdonság) a külső fegyelmezettség, a békesség a belső rend. A śānti szó gyöke a śam – megnyugszik, lecsöndesedik ige, a śānti szó e folyamat megnevezését jelöli, azaz a megnyugvás, lecsendesülés. Így hát nem csupán a nyugodt vízfelszín, hanem a képesség, amivel lecsendesítjük bensőnk háborgó tengerét.

15. tartózkodás a hibakereséstől (apaiśuna): A paiśuna gyalázkodás, vádaskodást, rossz hír keltését jelenti. Rámánudzsa szerint az olyan beszédtől és gondolattól való tartózkodás, ami másoknak kedvezőtlen lehet. Srídhar Szvámí gyakorlatiasan fogalmaz: a hibakereső mentalitástól való tartózkodást említi… talán azért is, mert a 25. tulajdonság (adroha – a rosszindulat hiánya) sok tekintetben hasonló ehhez. A vádaskodás nemléte nem az igazságra való vakságot jelent, ám nem feladat mindig irányítani, terelgetni az embereket: „A jóra mondja, hogy jó, s csak annyit mondjon: jó…” (Msz. 4.139.)

16. könyörület az élőlények iránt (dayā bhūteṣu): az együttérzés képessége, az ember nem fordul el közönyösen mások szenvedésétől.

17. mentesség a kapzsiságtól (aloluptva): a hagyományos kommentárok szerint egyszerűen a mohóság, sóvárgás nemléte. Újabb fordításokban más értelmezést is találhatunk, „semminek sem kívánása” (Baktay Ervin), „igénytelenség” (Vekerdi József).

18. kedvesség (mārdava): szelídség, lágyszívűség… ami által méltóvá válik az ember a tiszta szentek ölelésére – teszi hozzá Rámánudzsa –, ám türelmetlenné válik a tőlük való távollétben, folytatja a gondolatot Baladév.

19. szégyenlősség (hrī): ami visszatartja az embert a helytelen tettektől. Magyar fordításban találkozni a hrī szerénységként való értelmezésével. Szerény az, aki saját értékeivel nem dicsekszik, inkább csendesen visszahúzódó alkat, míg a szégyenlősség inkább a félénkség egyik formája, itt inkább az utóbbiról van szó. A hrī a Monier-Williams szótár szerint „shame, modesty, shyness, timidity”, Sríla Prabhupád a fordításában a modesty szót használja. A modesty egyfelől szerénységet, másrészt visszafogottságot jelent, olyan viselkedést, ami nem hívja fel a figyelmet magára – a hrī ez a visszafogottság, szemérmes viselkedés.

20. rendíthetetlenség (acāpala): nyugodt, rendíthetetlen megfontoltság. A cāpala jelentése gyors mozgás, kapkodás, megfontolatlanság, állhatatlanság, az a-cāpala mindennek az ellentéte. Srídhar Szvámí a kapkodás feladásáról beszél, amikor a hiábavaló tettek félretevéseként értelmezi e tulajdonságot. Baktay Ervin fordítása: „nyughatatlan mozgékonyság szándékos elkerülése” is innen fakad, bár itt vélhetően nem az adott esetben szükséges gyorsaság lelassítása, hanem a helyes célokra törő, gondos, pontos és figyelmes cselekvés a kívánatos tulajdonság.

A ksatrija számára három fontos tulajdonságot sorol fel:
21. bátorság (tejas): a szó jelent hőt, ragyogást, tündöklést, de a harci erények tündöklését, azaz erőt vagy hősiességet is. Ezért Sankara is igyekszik egyértelműsíteni: „bátorság, s nem a bőr ragyogása” – írja kommentárjában. Rámánudzsa szerint: a gonoszoknak való ellenállás, nem legyőzettetés.

22. türelem (kṣamā): a szív békessége, jóakarat akkor is, ha bántanak – mondja Rámánudzsa.

23. elszántság (dhṛti): a képesség, amivel a szellem a megfáradt testet és érzékeket megszilárdítja, új erővel tölti meg.

A vaisják számára különösen fontos tulajdonságok:
24. tisztaság (śauca): értve alatta a külső tisztaságot és a belsőt, az elme és értelem, a gondolatok tisztaságát, világosságát. Rámánudzsa a rituális külső és belső tisztaságot emeli ki, hogy a gyakorló alkalmassá váljon a szentírásba foglalt rítusok végzésére. Baladév – a vaisjákra fókuszálva – a tisztességes kereskedést, a csalárdságtól való mentességet említi.

25. a rosszindulat hiánya (adroha): a rosszindulat, ármány, gonoszság nemléte.

Végezetül a súdra jótulajdonsága:
26. önteltség hiánya (na atimānitā): az ember ne magát gondolja tiszteletreméltónak. A tisztelet nem elvárható… az másokban ébred.

Az isteni tökéletességre születettek eleve birtokolják e tulajdonságokat… a mi feladatunk pedig e nemes tulajdonságok kibontakoztatása önmagunkban.


2016. január 24., vasárnap

telihold üzenete - munkakezdés



karāgre vasate lakṣmīḥ karamadhye sarasvatī |
karamūle tu govindaḥ prabhāte karadarśanam ||

Az ujjhegyen Laksmí lakozik, a tenyéren Szaraszvatí,
a csuklón pedig Góvinda – pirkadatkor így nézz a kezedre.

E mantra a munkakezdés meditációja. Mielőtt az ember a napi tevékenységéhez lát, belepillant kezébe – amivel munkáit elvégzi. S mit lát ott? Az élethez szükséges egy ujjhegynyi szerencse – Laksmí a szerencse istennője – ám a siker a bölcsességen, a tudáson múlik, melyeknek Szaraszvatí az irányítója. Ám a tetteink alapja Góvinda imádata legyen. A vers kara-mūla szava finom áthallás. A kara valamit csinálót, elvégzőt jelent, ám kezet is, a mūla szó szerint gyökér, valaminek az alapja. A kara-mūla így a cselevő kéz gyökerét jelenti, azaz a csuklót, ám átvitt értelemben a cselekvéseink alapjára, azaz a motivációnkra is utal – ezért „a csuklón Góvinda lakozik” rejtett jelentése az, hogy a hétköznapi tetteinket is végezzük Istennek végzett felajánlásként.
Indiában Istent számos néven szólítják, s minden név sajátos arculatot hordoz. A Góvinda a tehenek, a Föld, s a védák (a go szó mindegyiket jelentheti) ismerője (vinda), oltalmazója, Isten azon formája, ki örömmel viszonozza hívei közeledését. A vers így biztatás is: felajánlásainkat örömmel fogadja majd az Úr.

2014. szeptember 27., szombat

a Bhagavad-gítá esszenciája 2. rész


Jamunácsárja a Gítártha szangraha (a Bhagavad-gítá jelentésének összefoglalása) című művének első részében a Gítá vázlatos összefoglalásával ismerkedhettünk meg. A folytatás versei a Gítá egy-egy fejezetét foglalják össze. 




Ím az első hat fejezetről szóló versek:

asthāna-sneha-kāruṇya-dharmādharma-dhiyākulam |
pārthaṁ prapannam uddiśya śāstrāvataraṇaṁ kṛtam ||5||

A gyöngédséget és könyörületet félreértve megzavarodott a dharma és adharma körül forgó gondolataitól,
ezért Ardzsuna (Krsna) oltalmáért folyamodott. Őt tanítva szállt alá a szentírás, (a Bhagavad-gítá).


A gyöngéd szeretet és a sajnálat nagyon fontos tulajdonságok, az isteni könyörület emberi megnyilvánulásai. Ám ahogy a tüzet sem oltja el a rálocsolt olaj, a háborút kirobbantó rokonság mohóságát sem csillapítja a rosszul alkalmazott sajnálat. A helyes és helytelen cselekvés útvesztőjében eltévedt Ardzsuna tanítványként hódol Krsna előtt. A prapatti, a meghódolás a Srí vaisnava szampradája különösen nagyra tartott, központi eszménye.

nityātmāsaṅga-karmehā gocarā sāṅkhya-yoga-dhīḥ |
dvitīye sthita-dhī-lakṣā proktā tan moha-śāntaye ||6||

(Az Úr) az örök lélek és a ragaszkodásmentes cselekvés (felismeréséhez) vezető szánkhja és jóga tudományát
tanította a második fejezetben, hogy eloszlassa Ardzsuna illúzióját, (hiszen e tanokat) a megállapodott értelem jellemzi.
 

A megállapodott értelem jellemezi: utalás Ardzsuna kérdésére a megállapodott értelmű bölcsről (lásd Bg. 2.53.) A zavarodott és kételyek gyötörte tanítványt a higgadtság útjára vezeti Krsna. A szánkhja tudománya a purusa és prakrti, a lélek és az anyag különválasztásáról szól, míg a jóga itt a ragaszkodásmentes cselekvésről.

asaktyā loka-rakṣāyai guṇeṣvāropya kartṛtām |
sarveśvare vā nyasyoktā tṛtīye karma-kāryatā ||7||

Ragaszkodásmentes, a világ oltalmazásának érdekében történő, kötőerők jellemezte működésként
beszél a cselekvésről a harmadik fejezetben. A cselekvés a mindenség Urának felajánlott kötelesség.
 

Ragaszkodásmentes, és a cselekvés a mindenség Urának felajánlott kötelesség: „Ezért mindig ragaszkodásmentesen (azaz: a tettek eredményéhez nem kötődve), kötelesség gyanánt végezd tetteidet, mert a ragaszkodás nélkül cselekvő a Legfelsőbbet éri el.”(Bg. 3.19., lásd még: 3.7., 3.25.)
A világ oltalmazásának érdekében: A Gítá szövegében (Bg. 3.20.) szereplő loka-saṁgraha kifejezésben a loka jelent köznépet, és világot is, így egyaránt jelenti a világ oltalmazását és a köznép irányítását.
Kötőerők jellemezte működés: Bár az anyagi természet (prakṛti) s a kötőerők működtetik a cselekvést, ám az ahankár által megtévesztett, megzavarodott lélek önmagát tekinti cselekvőnek – áll a 3.27. versben.
A mindenség Urának felajánlott: Küzdj ezért, óh Ardzsuna, minden munkádat Énnekem feláldozva, elmédet Rám irányítva, haszonvágy, önzés és letargia nélkül. (Bg. 3.30.)

prasaṅgāt sva-svabhāvoktiḥ karmaṇo'karmatāsya ca |
bhedā jñānasya māhātmyaṁ caturthādhyāya ucyate ||8||

Mellékesen szól néhány szót önnön eredeti természetéről, (tisztázza) a cselekvés és a nemcselekvés
különbségét, továbbá a tudás dicsőségéről beszél (Krsna) a negyedik fejezetben.
 

 A negyedik fejezet elején Ardzsuna kérdésére válaszolva Krsna saját avatárjairól beszél, ám a fejezet alapvetően a cselekvés, a tétlenség és a bűnös cselekvés viszonyát írja le. Visszahatásoktól mentes cselekvés az áldozatként felajánlott tett, míg a különféle áldozatok közül a lelki tudással végzett áldozat a legmagasztosabb – így a fejezet e tudás magasztalásával zárul.

karma-yogasya saukaryaṁ śaighrya kāścana tad-vidhāḥ |
brahma-jñāna-prakāraś ca pañcamādhyāya ucyate ||9||

A karma-jóga gyors útját, annak néhány fajtáját,
és a Brahman tudásának módozatait tárgyalja az ötödik fejezet.
 

A karma-jóga gyors útját: A Gítá 5.3. verse szerint aki mindig lemondó, soha nem gyűlöl és nem is vágyakozik, s mindig kiegyensúlyozott, az könnyedén megszabadul az evilági lét kötelékeitől.
Brahman tudásának módozatai: Az 5.16. verstől kezdődően a fejezet végéig tartó rész.

yogābhyāsa-vidhir yogī caturdhā yoga-sādhanam |
yoga-siddhiḥ svayogasya pāramyaṁ ṣaṣṭha ucyate ||10||

A jóga gyakorlásának módjai, a négyféle jógí, a jóga beteljesülésének módszerei,
a jóga tökéletessége, s a Krsnához kapcsolódás jógájának felsőbbsége a hatodik fejezet témája.
 

 A jóga gyakorlásának módjait, szabályait a fejezet 10. versétől kezdve találjuk meg. A négyféle jógí a jóga mélységének osztályozása, a 29. és 32. versek között: i) a lélek-látó, aki egyenlően tekint mindenkire (6.29.), ii) aki Krsnát veszi észre mindenben (6.30.), iii) aki minden lény szívében is Krsnát veszi észre, és Őt imádja (6.31.), iv) s mindezt oly módon éli meg, hogy bár átérzi mások örömét-bánatát, ám megértve, hogy mindez a test és az elme játéka, túllát ezen.
A jóga beteljesülésének módszerei (yoga-sādhanam) a 6.35. vers szerint a gyakorlás (abhyāsa) és az anyagi léttől való elkülönülés, függetlenség (vairāgya). Még a teljes sikert el nem érő jógí törekvése sem hiábavaló, következő születése magától kínálkozó alkalmat biztosít félbehagyott gyakorlatai folytatásának – így a sikertelen jógi is előbb-utóbb tökéletességre jut.
Végezetül a Krsnához kapcsolódás jógájának felsőbbségét hirdeti a fejezet utolsó verse: „a legkiválóbb jógí az, aki mindig Krsnára gondolva nagy (mad-gatenāntarātmanā – „hozzám jött”, azaz bennem elmélyült értelemmel) hittel (śraddhāvān – erőshitű) imádja (bhajate) őt.

2013. november 9., szombat

tűzáldozat a Csaitanja-követő vaisnava iskolában 2.


Az írás első része az áldozat előkészületeit ismertette, az oltár felépítésétől Siva meginvitálásáig.

Hóma – ghí áldozása

A pap az „Óm Visnu, Óm tat szat” mantrát zengve fejezi ki ismét szándékát, majd fát tesz a tűzre. Az áldozati teret és kellékeket már megtisztította, a következő mozzanat a résztvevők „megtisztítása”… a pap engesztelő áldozatot mutat be:

Engesztelő áldozat

A szanszkrt prájascsitta szó pontosan jóvátételt jelent A pap a bűnbánat fohászait zengi, isteni oltalmat kérve az áldozat résztvevőire. A mantrák fordítása az alábbi:
„Óm! Óh, Acsjuta oltalmazz minket bűneinktől!
Óm! Oltalmazz minket az egész világ hasznára!
Óm! Óh Hari, legfelsőbb úr, oltalmazd ezt az áldozatot!
Óm! Óh Laksmí ura, oltalmazz mindent!
Óm! Óh, Ananta, oltalmazz minket az elsővel és oltalmazz a másodikkal is, a harmadikkal oltalmazd erőnket, s oltalmazz a negyedik fohásszal is, óh, Visnu!
Óm! Térj vissza újra és újra életerővel, óh, Visnu, térj vissza étellel, hosszú élettel, s óvj meg minket a bűntől!
Óm! Minden jóval térj vissza, óh, Visnu, és záporként áraszd a mindeneket éltetőt, szerte a mindenségben.
Óm! Óh, Visnu, kérlek javítsd ki mindazt, amit figyelmetlenül vagy tudatlanul hibásan teszünk az áldozat során. Bizony, Te ismered azt igaz valójában.
Óm! Óh, Visnu, teremtmények ura! Rajtad kívül nincs más egyetemes személy, Te fogod át a világokat. Áldozatunk legyen a vágyad szerint, s váljunk lelki kincsek birtokosaivá!”

Minden jóval térj vissza: szó szerint zamatossal, ízessel, táplálóval.
Javítsd ki mindazt: a gyakorló a szabályok és a mantrák esetleges hiányosságai okozta hatások, tökéletlenségek miatt kér bocsánatot.

Vaisnava hóma – áldozás a vaisnaváknak


E rész az áldozat csúcspontja, tulajdonképpen maga az áldozat. A pap sorban meginvitálja Rádhá és Krsna társait, ghít áldoz nékik, míg a többi résztvevő gabonaszemeket áldoz. A felajánláskor zengett mantra formulája: óm, őnéki, szváhá! – ahol őnéki a meginvitált személy neve. A szváhá a felajánlás mantrája, szó szerinti jelentése jó-mondás (szu-áha), így bár nyelvtanilag nem pontos, de értelem szerinti e fordítás: „őnéki ajánlom!” Szváhá a neve Agni, a tűzisten feleségének is… a szent tűz és az áldozás szoros összetartozását jelezvén.

Az alábbi felsorolásban röviden összefoglaljuk, kiket invitálnak a tűz mellé… s előre is elnézésed kérem, kedves olvasó, a száraz leírás képtelen visszaadni az élményt:
• Visnu, mint a mindenség vezére (Visvakszéna),
• a négy Kumára, Brahmá első fiai,
• a jóga kilenc mestere, Rsabha fiai (lásd Bhágavata-purána 11.2. fejezet),
• a tizenkét nagy személyiség (a mahábhágavaták, Nárada, Kapila…), róluk már korábban szó esett az oltalmazók felsorolásakor ,
• sorban a következő kiválóságok: Garuda (Visnu szárnyas hordozója), Hanumán (Rámacsandra hű szolgája), Ambarísa király, Vjásza, Uddhava, a pándava fivérek, Vidura, Paríksit király (Visnuráta) és Vibhísana (Rávana fivére, Ráma szövetségese).
• Csaitanja Maháprabhu és társai (Nitjánanda, Advaita, Gadádhar és követői, Srívász és követői),
• a hat gószvámí,
• a szampradája jeles mesterei, a siksá guruk,
• Navadvíp és Májápur Jógapíth (Csaitanja Maháprabhu születési helye). Az óind szellemiség személyként tekint a szent zarándokhelyekre is (egy történet szerint például a Rádhá-kund vizét a zarándokhelyek személyiségei töltötték fel vizeikkel), így nem meglepő, hogy a meginvitált személyek között helyeket is találunk.
• Majd az alábbi hölgyeket: Antarangá, Paurnamászí, Padmá, Laksmí, Gangá-déví, Jamuná, Szaraszvatí, Vrndá, Gájatrí, Tulaszí, a Földanya, a tehén-anya, Jasódá, Dévahúti (a bölcs Kardama felesége, Kapila anyja), Dévakí, Róhiní, Szítá, Draupadí, Kuntí, és Krsna nyolc fő felesége (Rukminí, Szatjabhámá…).
• Krsna bizalmas barátai (Srídáman, Szudáman, …) következnek a sorban, játszótársai, és az idősebb pásztorok (Nanda, Upananda…),
• majd ismét a tanítómesterek, hiszen ők a Csaitanja-lílá, és a Krsna-lílá részesei is.
• Ezután Rádhának és Krsnának áldoz a pap, az alábbi mantrákkal:

„Óm, Vrsabhánu király leánya, Gándharvika, Kártikadéví, Krsna kedvese, mindenség úrnője! Klím! Néked áldozok, Srí Rádhiká, aki Srí Vrndávan szolgálatához a jogosultságot osztogatod srím, hrím szváhá!
Óm! Krsna a lét, tudat és boldogság sötét esőfellege, az eredeti és legfelsőbb személy. Ő a rítusok s minden más gyökere, így mindennel Ő imádandó. Krsna a lelki ragyogás forrása, az abszolút egyeduralkodó, mindenki imádottja. Krsna kezdetnélküli, az univerzumban és azon kívül is minden boldogság csak az ő áldásával nyerhető el.”
• Majd a pap a gópíkat (Lalitá, Sjámalá…) és a manydzsaríkat (Rúpa manydzsarí, …) invitálja a tűz mellé,
• majd Rádhá és Krsna minden barátját és társát (szarva-szakhi, szarva-szahacsarí, szarva-szanginí, szarva-ranginí), Rádhá szüleit és kíséretüket (Vrsabhánu, Kírtidá…),
• s kivétel nélkül minden vaisnavát és vaisnavít.
• Ezután Nárájanának áldoznak, a purusa avatároknak (az okozati óceánon nyugvó Mahávisnunak…), a lelki világnak (Vaikuntha-dháman), a lelki világ urainak (Vászudéva, Szankarsana, Pradjumna és Aniruddha),
• az isteni hajlékoknak (Gólóka, Mathurá, Dváraká),
• a tíz avatárnak (Matszja, Kúrma,… Kalki), majd a guna- és manvantara avatároknak, a világkorszakok avatárjainak,
• majd Vrndávannak, s a közeli erdőknek, Krsna kedvtelései színhelyének.
• Végezetül Rádhá-Krsnának együtt áldoz a pap, az alábbi mantrát zengve:
„Óm, srím, klím, minden mozgó és mozdulatlan Vradzsa-lakó lényt imádva áldozok Srí Srí Rádhá-Krsnának.”

srím, hrím, klím: lefordíthatatlan, úgynevezett bídzsa (mag) mantrák. A srím mantrával a jószerencse és szépség társul (Ramá-bídzsa, Srí, a szerencseistennő után), hrím az illúzió eloszlatásának megjelenítője (Jógamájá, a saiva hagyományban Bhuvanésvarí-bídzsának nevezik), a klím pedig az isteni szerelemre utaló bídzsa-mantra (Káma-bídzsa mantra).

Locsolás összetett kézzel

Az áldozat előkészítő szakaszában jóváhagyásért fohászkodva locsolják körbe a tüzet, most a pap megköszöni az isteni jóváhagyást
: „Óm! Óh uram, Aniruddha! Legyen sikeres az áldozat, s az áldoztató! Te vagy az oltalmazó, aki minden létezőben ott lakozol. Óh, vágyak megtisztítója, tisztítsd meg szándékainkat. Óh, szavak ura, (tedd) beszédünket kedvessé.
Óm! Ananta, jóváhagytad!
Óm! Acsjuta, jóváhagytad!
Óm! Szaraszván, jóváhagytad!”

Kusa-fű áldozása

Majd a pap kusa-füvet áldoz. Ez a mozzanat az áldozati kellékek megtisztításakor végzett kusa-fű áldozattal alkot keretet.

A végső áldozat

Az utolsó mozzanat Agni elbocsájtása. A pap felállva végzi az áldozatot, „útravalóul” ruhát, bráhmana zsinórt és virágfüzért ajánl, mahápraszádát, gyümölcsöket és bételt áldoz, továbbá szantálfát virágokat és illatszert ajánl fel, e mantra kíséretében:
„Óm! Visnunak áldozom a végső felajánlást. Aki Visnunak áldoz, mindennek a színe-javát adja. Visnu áldását kérem, hogy az Ő szolgálójaként tiszteljenek e világban.”

Békeajándék

Az áldozat nem ér véget Agni elbocsájtásával… inkább megszentelt kezdet. Helyénvaló, ha a résztvevők adományt osztanak, s szolgálják a vaisnavákat, s minden élőlényt.

2013. november 2., szombat

tűzáldozat a Csaitanja-követő vaisnava iskolában 1.


A védai kor legfontosabb áldozati rítusa a tűzáldozat. A hagyományos tűzáldozatok mindenkit megmozgató, nagyszabású szakrális és egyben társadalmi események is voltak. Ugyanakkor az egyes ember életének jelentősebb eseményeit is áldozatok kísérték – a születés, a névadás, a tanulmányok megkezdése és befejezése, a házasságkötés, a különféle beavatások, és a halál is tűzáldozat révén vált szentséggé.
Bár a kali-kor elsődleges áldozata nem a tűzáldozat, a hagyomány a mai napig él, időről-időre megújulva. A Csaitanja-követő vaisnavák számára az irányadó Gópál Bhatta Gószvámí szertartáskönyve, a Szat-krijá-szára-dípiká (Szent rítusok lényegének megvilágítása). Az ebben leírt rítus némileg eltér a védai hagyomány monumentális áldozataitól, ám annak a leglényegesebb elemeit megtaláljuk benne. Talán a legfontosabb hangsúlybéli különbség, hogy a védai hagyomány a dévákon keresztül szólítja meg a Legfelsőbbet, addig itt Rádhá-Krsnát invitálják örök társaikkal együtt.

A rítus számos mozzanata három nagy részre osztható. Az előkészítő szakaszban (kuśaṇḍikā) felállítják az áldozati oltárt, megtisztítják az áldozati teret és eszközöket, és meginvitálják az áldozatot oltalmazó személyiségeket. Ezután következik maga az áldozat (homa), majd a lezáró szakasz (udīcya), melyben elbocsájtják a meginvitált tüzet.

Az egyes felajánlásokat mantrák kíséretében végzik el. A mantráknak – mint a védamantráknak általában – négy jellemzője ismeretes, ezek:
- a látnok bölcs (ṛṣi), akin keresztül a mantra megnyilvánult,
- a versmérték mellyel a mantrát zengik (chandas),
- a rítus uralkodó istensége (devatā),
- és az alkalmazás, a cél (viniyoga).


Kusandiká – az áldozat előkészítése

A szilárd elhatározás


Az első mozzanat szilárd elhatározás, s annak kinyilvánítása, hogy mikor, hol, s miért végzik az áldozatot. Majd felállítják tűzoltárt. Megtisztítják az áldozati teret a szennyeződésektől, és kelet felé tájolva lépcsőzetesen rakott téglákból felépítik a négyzet alakú oltárt. Az oltár belső terét tiszta homokkal töltik fel. Az oltárt levelekkel, ágakkal, virágfüzérekkel, zászlókkal ékesítik.

Az öt vonal

Ezután a pap kusa fűszállal öt vonalú ábrát (jantrát) rajzol a homokba, majd színes porfestékkel jelöli őket. A tűz maszkulin természetű, ám e jantra vonalai női jelképek: a Föld istennőjét sárga, a tehenet vörös, a Jamuná szent folyóját fekete, Laksmít, a szerencseistennőt, a jólét és siker adományozóját arany, Szaraszvatít a tudás és ékesszólás istennőjét fehér vonal szimbolizálja.

A tűz meginvitálása

A ceremónia következő eleme a szent tűz meginvitálása. A tűz alászálló isteni energia, ő továbbítja a hívek felajánlásait. A tűz fizikai formáját gyakran a templom oltárán vett tűzről gyújtják, máskor a Nap sugarait lencsével összegyűjtve. A meginvitált tüzet meditációban imádják, kiengesztelő mantrákkal köszöntik.

A tűz meginvitálásakor zengett szanszkrt mantra fordítása így hangzik:
„Óh, Vidhu nevű tűz, kérlek, jöjj el hozzánk! Tűz, Te, kit Vidhunak neveznek! E tűz Srí Visnu fényessége (vagy: ereje, tejas)!” A rítus jellegétől függ, hogy Agni melyik aspektusát invitálják, Vidhu az engesztelő áldozat során invitált tűz.

Mert a tűz Srí Visnu – Krsna – fényessége, kiterjedése, így a pap Krsnaként imádja:
”Óm! »Óh Krsna, Ananta (végnélküli), Mukunda, Mádhava, Hari, Góvinda, ki a fuvoláján játszik! Óh, gópík kedvese, Vradzsa (lakóinak) barátja, bhaktáid szeretettje, fenséges Acsjuta! Híveid szeretetének kiszolgáltatottja, a szent áldozatok gyümölcse, ki egyedül a rásza-táncból meríted örömödet, óh, bánatosakkal együttérző szívű! Óh, Rádhá kedvese, világ balvégzetének elvevője« – e szavakat zengje mindig a nyelv!

Óm! Ama Visnu legfőbb hajlékát látják mindig a csillag-bölcsek, mint az eget betöltő (isteni) szemet.

Óm! Krsna a lét, tudat és boldogság sötét esőfellege, az eredeti és legfelsőbb személy. Ő a rítusok s minden más gyökere, így mindennel Ő imádandó. Krsna a lelki ragyogás forrása, az abszolút egyeduralkodó, mindenki imádottja. Krsna kezdetnélküli, így az univerzumban és azon kívül is minden boldogság csak az ő áldásával nyerhető el.”

Agni, a felajánlás továbbítója hidat képez a két világ között, ezért a következő mantrák előbb távoliként említik, majd a másik, azaz a közeli, a hívek szíveit ismerőként magasztalják, aki ennek a tudásnak a birtokában tudván tudja, miképpen közvetítse a felajánlásokat:
”Óm! Agnit, a távolit tisztelem, a felajánlás továbbítóját invitálom. Óh, isten, bárcsak eljönnél hozzánk!
Most e másik, a mindenkit ismerő Agni vigye tudón felajánlásunkat az isteneknek!”

„Egy az Isten. Az (Ő) elrendeléséből lett később minden. Ő az első élőlény, s Ő van az anyaméhen belül is.
Bizony megszületett már, és a jövőben is megszületik majd, s feléje fordulnak az emberek. A sokarcú mindenütt jelen van.”

A sokarcú (sarvato-mukhaḥ) a mindenki szívében jelenlévő Paramátmá szokásos jelzője. A vers a Svétásvatara-upanisad 2.16. verséhez hasonlatos.

Körbesöprés – rituális megtisztítás

Az áldozati oltár környékének rituális megtisztításakor a pap kusa fűvel söpri körbe az oltár oldalait. Eközben a következő mantrákat zengi a Rg-védából:
„E felajánlás az imádandó Agnié (ki a lények ismerője, jātavedā). Himnuszokkal magasztaljuk őt, ki hintóként (továbbítja felajánlásainkat). Gondoskodása révén áldás száll ránk e gyülekezetben. Óh, Tűz, barátunk, ne sértsünk téged!
Hordjuk a fát, áldozzuk a ghít néked, keresve a (kedvező alkalmat). (Áldd) élettel az átkelőket, beteljesüléssel a fohászokat. Óh, Tűz, barátunk, ne sértsünk téged!
Bárcsak elégedetté tennénk téged, s így beteljesülnének fohászaink. Benned fogyasztják el a félistenek a felajánlott ghít. Vidd hát e forróságban felajánlásainkat az Áditjákhoz. Óh, Tűz, barátunk, ne sértsünk téged!”
A fahordás a meghódolás szimbóluma. A tradíció megkövetelte a leendő tanítványoktól, hogy tűzifával a kézben keressék föl a mestert, ami a szolgálatkészségnek és a praktikus segítségnyújtásnak is jele.

Kusa-fű szétterítése

Ezután a pap kusa-füvet terít szét az oltár körül. A kusa (más néven darbha) szent fűféle (Desmostachya bipinnata). A hagyomány szerint mikor Visnu vadkan formájában jelent meg megrázta testét, és szőre lehulló szálából lett a kusa-fű.

Oltalmazók meginvitálása
 

Majd a pap meginvitálja a rítust oltalmazó szenteket. E szentek tíz irányból oltalmazzák az áldozatot, s mert ők Visnu hívei, ezért a pap a megfelelő irányból mahápraszádamot ajánl nekik.
Az irányok és oltalmazók az alábbiak:
• kelet: Nárada, az istenszeretet hatalmával felkent tanító,
• délkelet: Kapila, a szánkhja filozófiájának tanítója,
• dél: Jama, a holtakat megítélő félisten, az alvilág ura,
• délnyugat: Bhísma, szüzességi fogadalomban élő harcos, az erkölcs őre,
• nyugat: Suka, a Bhágavata-purána elbeszélője,
• északnyugat: Dzsanaka, erényes király, Ráma hitvesének, Szítának atyja
• észak: Szadásiva, a világ megsemmisítésében és újraalkotásában szerepet játszó istenség,
• északkelet: Prahlád, a gonosz Hiranjakasipu király szentéletű fia,
• felfelé: Brahmá, az első lény
• lefelé: Bali, az alvilág uralkodója, Prahlád unokája.

Az áldozati kellékek megtisztítása

A következő mozzanat az eszközök megtisztítása. A pap előbb egy köteg tűzifát áldoz, majd a felajánlandó ghít tisztítja meg a megfelelő mantrákkal, és a ghísedényt a tűz felett átemelve, majd az áldozókanalat tisztítja meg, a tűz felett átemelve.

Locsolás összetett kézzel

Majd a pap vízzel locsolja körbe az oltárt, miközben Visnu jóváhagyásáért fohászkodik, az alábbi neveken szólítva őt: Ananta (végtelen), Acsjuta (múlhatatlan, csalhatatlan), Szaraszván (ízes), Aniruddha (akadálytalan, szabad, önhatalmú), végül e mantrát zengi:
„Óm! Óh uram, Aniruddha! Legyen sikeres az áldozat, s az áldoztató! Te vagy az oltalmazó, aki minden létezőben (szívében) lakozol. Óh, vágyak megtisztítója, tisztítsd meg szándékainkat! Óh, szavak ura, (tedd) beszédünket kedvessé!”

Siva-fohász

Végezetül a pap Sivához, a szépszeműhöz fohászkodik: „Szívvel lélekkel leborulok a dicső Szépszemű (Siva) lábaihoz. A kivillanó fogsorú, Szépszemű Siva Bhágavata levélágyán (nyugszik). Arany palotája a föld és az ég között helyezkedik el. Körülötte a félistenek, kiknek szíve-lényege e fémedényben rejlik. Egyrészt erős vagy, sőt, te leszel az erő, s így rezzenéstelen tekintettel s megfontolva vigyázol
Valóban az vagy, akié a tizenkét fiú. Ők évről évre a káma-préna áldozattal imádnak téged, s így (beteljesülnek céljaik) megszilárdulnak az önfegyelemben. Te vagy a bráhmana a félistenek között, én pedig az emberek között. A bráhmana a bráhmanát imádja (upadhāvati), ezért tehozzád (upa) fordulok (dhāvāmi, közelítek). Ne utasítsd vissza fohászainkat! Ne utasítsd vissza áldozatunkat! Ne utasítsd vissza e szertartást! Néked hódolok, s az általad megalapozott áldozatot végzem majd el. Legyen (áldozatunk) szívesen fogadott, virágzó, és sikeres.
Kegyelj engem Szamudra, világnagy lélek! Kegyelj engem Tutha, mindentudó, Brahmá-fia! Kegyelj engem erőtadó Svátra, ősbölcs, Mitrá-Varunafi!
Néki, a szépszeműnek, a kivillanó fogsorúnak, Szamudrának, a világnagynak, Tuthának, a mindentudónak, az erőtadó ősbölcsnek, az ezerszeműnek, Brahmá fiának, a bhágavaták legkiválóbbjának ajánlom hódolatom.”

Szépszemű (virúpa-aksa): A virúpa pontosan formátlant jelent, a szöveg Siva harmadik, misztikus szemére utal, a két szemhez képest szokatlanná teszi megjelenését. A későbbi utalás azonban a pislogás nélküli kifejezést használja, s az ember két szemével egyszerre pislog (ha csak egy szemmel hunyorít, azt kacsintásnak nevezik, de Siva nem kacsingat senkire, lévén Párvatí teljesen leköti a figyelmét.
Levélágya: más értelmezés szerint nyughelye a felhők között van (a szövegben szereplő kifejezés levelet és felhőt is jelenthet), s mert Sivát szokásosan egy banjan-fa alatt, meditációs pózban ábrázolják, relevánsnak tekinthető ez az értelmezés is.
Arany palotája: Siva birodalma a Kailásza-hegy, amely a Szuméru-hegytől délre fekvő magashegy.
Szíve-lényege e fémedényben rejlik: utalás az áldozat egyik kellékére: a ceremónia megkezdésekor vízzel teli hasas, vörösrézből készült edényt helyeznek el az oltár közelében, leterítik egy kendővel, majd kókuszdiót helyeznek a szájára. Ez az edény a kozmikus mindenséget képviseli, benne a világ dolgait irányító félistenekkel.
Erős vagy: Siva az erő birtokosa – nagyerejű lévén képes a mennyei Gangesz vizét is a fején felfogni – sőt, maga válik az erővé, vaisnava értelmezés szerint a démonpusztító-oltalmazó erővé, a szeretet erejévé, amely kettős felvértezettségben nemcsak a hódoló személyt vigyázza a belső démonoktól, hanem a világ rendjére is ügyel.

A folytatásban a hóma és az udícsja mozzanatait ismertetjük.

2013. október 26., szombat

áldozat


A szentségtől megfosztott világunkban az áldozat szót kellemetlen csengésűként szokás hallani: baleset, vagy bűncselekmény áldozata. Ám az áldozat eredeti értelmében különleges, szentté váló ajándék – valamilyen számunkra fontos, kedvelt, szeretett dolog felajánlása az imádat, az engesztelés, a hála jeleként. Nyilván ez az oka, hogy a magyar kifejezés is az áld, áldás szavainkban gyökerezik: az áldozás, az odaszentelődés Isten dicsérete, imádása (áld), ami az Ő elfogadó kegyével, áldással jár együtt.

Az áldozat az óind tradícióban kiemelkedően fontos szerepet kap. A Rg-védában a teremtés kibontakozása is áldozat (lásd Purusa-szúkta, Rg. 10.90.), de működtetésének, fenntartásának záloga is az áldozat. A Bhagavad-gítában ezt olvassuk: „Hajdanán az áldozatokkal együtt a teremtményeket teremtve így szólt Pradzsápati (Brahmá): ezzel teremtsetek majd, ezzel töltsétek be vágyaitok! Tápláljátok ezzel az isteneket, s az istenek pedig tápláljanak titeket. Egymást éltetve igazi jólétben éltek majd.” (Bg. 3.10-11.) Így, a kölcsönös gondoskodás szellemében válik élhetővé a világ. Aki ebben a szellemben él, „az megtisztul bűneitől, s az áldozat nektárját fogyasztva az örök, transzcendens világot éri el, míg aki nem áldoz, nem lehet boldog sem ebben, sem következő életében.” (Bg. 4.30-31.)

Az áldozat megszentelődés – így minden apró mozzanata is szent. Transzcendentális, azaz brahman. Ismét csak a Gítá szavaival:
brahmārpaṇaṁ brahma havir brahmāgnau brahmaṇā hutam |
brahmaiva tena gantavyaṁ brahma-karma-samādhinā ||
Brahman az áldozat, brahman a (felajánlott) ghí, a brahman-tűzben brahman áldoz,
s a brahman-tettben elmélyülő (áldozó) célja is brahman. (Bg. 4.24.)

Az áldozat nem csupán a felajánlás rítusára szorítkozik… az életünk legtöbb tevékenysége végezhető áldozati felajánlásként. Az ember végezze napi munkáját ragaszkodásmentesen, áldozat gyanánt – tanítja Krsna Ardzsunát. (Bg. 3.9.) Az áldozati felajánlás lehet világi javak feláldozása: gabonaszemek, gyümölcs, ghí – vagy adományozás, vendéglátás, jótékonyság – az ilyen áldozatot dravyamaya („javas”), azaz javakkal, kellékekkel bemutatott áldozatnak (yajña) nevezik. Áldozat az is, amikor az ember a lelki előrehaladását szem előtt tartva önkéntes nélkülözést, vezeklést vállal, szabályozza a légzését vagy zarándokútra indul – ez az önfegyelmező (tapomaya) áldozat. Áldozatként gyakorolható a szent tan tanulmányozása és a mantrák ismétlése (svādhyāya-yajña), a cölibátus (brahmacarya) vagy akár a házasság is (vivāha-yajña). A különböző világkorszakokban más és más a kor ajánlott áldozata, a kali-korban Isten magasztalása, a saṅkīrtana-yajña.

A Manu-szanhitá a bráhminok számára ötféle áldozatot ír elő: „A véda-tanítás áldozatát (ajánlják) Brahmannak, a vízáldozatot az ősatyáknak, a tűzáldozatot a félisteneknek, bali-áldozat minden lénynek, s a szíves vendéglátást az embereknek.” (Manu-szanhitá 3.70.) Az áldozat így az emberi élet örök kötelessége, a létünkből fakadó, velünk született adósság lerovásának módja, ugyanakkor a másokról gondoskodás felelősségének magunkra vétele. Az ebben a szemléletben elvégzett önérdek nélküli áldozat a jóság, a szattva minőségében van. Olykor mégis a viszonzás vágyával, anyagi áldások reményében végzik az áldozatot, azzal az illuzórikus szándékkal, hogy az emberi akaratot a felsőbb erőkre kényszerítsék – az ilyen áldozatot a szenvedély minősége jellemzi, éppúgy, mint a kevélyen, álszenteskedőn bemutatottat. A másokon átgázoló, hit nélküli, a szentírások utasításival és szellemiségével tudatosan szembehelyezkedő felajánlás jellemzője a tompaság, tudatlanság. Míg ha az áldozó felismeri, hogy minden Istené, s ő maga csak a saját jószándékát, szívbéli szeretetét ajánlhatja fel, s így egyedüli célja a Legfelsőbb öröme, az áldozat az anyagi kötőerőktől mentessé válik.

Olykor talán úgy tűnhet, az áldozatot nem Istennek ajánlják, hiszen a fenti Manu-szanhitá idézet is említ déváknak, ősatyáknak bemutatott áldozatot… ám végső soron ezek a felajánlások is hozzá szállnak. A Bhagavad-gítában Krsna megerősíti ezt, így szólván: akik más istenségek hívei, s hittel őnékik áldoznak, végsősoron még ők is engem imádnak, mert én vagyok minden áldozat elfogyasztója, s ura. (9.23-24.) A Bhágavata-puránában olvashatunk Bharata királyról, aki uralkodóként gondoskodott a hagyományos védai áldozatok bemutatásáról, s úgy tekintett a dévákra, mint a Legfőbb Személy testének részeire (Bhág. 5.7.6.).
Isten a mindenség gyökere: őt imádva, néki áldozva áldozatvállalásunk minden élőlényhez éltető tápnedvként jut el… miként a fát is a gyökerénél, s nem a leveinél öntözzük. Mégis… Isten imádatával természetszerűleg jár együtt minden élőlény tisztelete. Kapiladév szavaival: „Aki engem, a minden teremtmény (szívében) létező Felsőlelket, Istent semmibe véve imádja képmásom, az tudatlansága miatt olyan, mintha csak hamuba áldozna.” (Bhág.3.29.22.)

2013. február 9., szombat

Srí Ísópanisad, 17. mantra


vájur anilam amrtam
athédam bhaszmántam saríram |
óm krató szmara krtam szmara
krató szmara krtam szmara ||

Hadd égjen hamuvá ez a mulandó test,
és hadd olvadjon az életlevegő a lég összességébe!
Kérlek, óh, Uram, emlékezz most minden áldozatomra,
és mert végül is Te élvezel minden hasznot, kérlek, emlékezz mindarra, amit Érted tettem!

Bhakti Kamala Tírtha e vershez fűzött gondolatai:

A megszokott módszer az, hogy az ember az elején kezdje, ne a végén… ám mi most a végénél kezdjük, hogy e tanításnak a koronáját megismerjük, és ehhez a koronához odahajthassuk a fejünket!
Jön még valaki? Várunk még valakit? Hm., még a fél világot! Tán befér ide!

Ez nagyon különleges verse a Srí Ísópanisadnak és egyáltalán azt mondhatjuk, hogy szinte az egész vaisnava irodalomnak, vagy bhakta gondolkodásmódnak. Hiszen általában nem jellemző a vaisnavákra, hogy azt kérik, hogy Krsna, Isten emlékezzen meg tetteikről, vagy nehogy megfeledkezzen az odaadásukról. De mégis…ez itt írva vagyon.
Mi lehet ennek az oka?

Amikor egyszer az egyik kedves hittestvérünk föltette ezt a kérdést, akkor nagyon is elgondolkodtunk azon, hogy vajon hogy kerül ide egy ilyen kérdés?! A védikus gondolkodás gyöngyszemei közé hogyan kerül ilyenfajta önzés: „Hát aztán Krsnám, emlékezz arra, hogy én mennyi áldozatot hoztam Érted, s mennyi jócselekedetet hajtottam végre. Nehogy megfeledkezz ám arról, hogy Neked élek!”

Vajon mi lehet ennek a magyarázata? Mit mondanátok, ha valaki ezt kérdezné? Ezt mondanád: nem tudom?
Ha az upanisad-irodalmat megvizsgáljuk, az nem kifejezetten a raszabéli kapcsolatok hordozója, nem a Krsnához fűződő fesztelen viszonyt ábrázolja, hanem elméletibb, spekulatívabb, inkább a száraz filozófián alapuló közeledés Istenhez. Azt mondhatjuk, hogy az upanisad-irodalom egészében egy picit távolabbi viszonyt mutat be, ahol elképzelhető, hogy egyfajta számításból végeznek jócselekedeteket, hogy aztán majd a halál pillanatában erre emlékezzen Isten és tovább segítse őket egy következő születésben, vagy mennyei körülmények közé, vagy valamilyen üdvösséghez vezető állapotban majd megsegítse őket.
Sríla Prabhupád magyarázataiból ugyanez derül ki: amíg tudatában vagyunk Istennek, tehát érzékeljük a nagyságát, addig az ember valóban inkább fohászokat ajánl föl – dicsőítő fohászt. Ugyan sokan kérnek ezt-azt, külső dolgokat, s akár egy igaz hívő is – ha nem áll az odaadásnak és az önzetlenségnek a maximális tetőfokán – kérheti, hogy ne feledkezzen meg Isten az érte hozott áldozatairól. Ám amikor magasabb szintre jut valaki az odaadás tudományában és a lelki élet izgalmas kérdésében, akkor már nem kér semmit. Már azt sem kéri, hogy: „Krsnám, én azért az egész életemet Neked adtam, emlékezz erre! Mennyi, mennyi áldozat! A legszebb éveimet Neked áldoztam, egész fiatalságomat odatettem lótuszvirág lábaidhoz. Azalatt mennyi mindent csinálhattam volna, meggazdagodhattam volna, bejárhattam volna a fél világot. De én Téged szolgáltalak...”
Nem! A fejlettebb szinten álló bhakta nem kér ilyet, hanem nagyon hálás, hogy esélyt kapott arra, hogy végezhet valamilyen szolgálatot.

Véget ér-e ezzel a lelki fejlődés útja? Valószínűleg mindenki tudja: nem! S a következő lépcső az, amikor egy bhakta már nemcsak abban az érzésben van, hogy „én a Tiéd”, hanem abban is, hogy „Te meg az enyém”. Itt nemcsak az önfeláldozásról van szó az odaadó szeretetben, hanem a tiszta érzelmek folytán transzcendentális kisajátításról is beszélhetünk: ezt tekinthetjük magasabb szintnek. Bár a „kisajátítás” szó nagyon rosszul csengő fogalom, nagyon önzőnek, nagyon kihasználónak tűnik, főleg ha még politikai felhangjait is megvizsgáljuk, hogy pl. kisajátítják valakinek a vagyonát, vagy a gyárát és aztán őnéki búcsút intenek. Nos, az ilyenfajta kisajátítást senki sem szereti. Ám a szeretetben – azt hiszem – szeretik az emberek kisajátítani a másikat, nem? Annyira birtokolni, hogy csak az enyém, senki másé, csak az enyém. De egy idő után elméletileg be kell lássuk, hogy a magasabb rendű szeretet: önzetlen. Az nem megszerezni, kisajátítani, kizsákmányolni akar a másik fölött, viszont az „enyém vagy” érzése, a lelki életben, a bhakti szent tudományában és gyakorlatában is nagyon magasztos, magas szinten kezdődő érzés.

Így ez a magyarázat szinte fölfogható incselkedésnek is – ha bhaktaként, vagy bhakta módjára próbálom értelmezni ezt a mondatot: „De aztán Krsna emlékezz!, hiszen tudod, amikor együtt eszegettük a laddukat…, emlékszel, amikor Vrndávan szent földjén együtt kentük be egymást földfestékekkel, ahogy az indiánok kenik ki magukat a harci jelekkel…” Szinte incselkedhet is a bhakta Krsnával, neki szabad közel állni Krsna szívéhez, s ezért Krsna bármit elfogad hívétől, ha azt szeretettel ajánlja föl Neki. Nyilvánvaló tehát, egy bhakta nem várja ezt el Krsnától – bármit is félreértve –, hogy Őrá gondoljon, nem vár semmiféle viszonzást, mégis, a szeretetteljes viszony elvakítja, annyira intimmé, fesztelenné teszi kapcsolatukat, hogy akár ezt is megengedheti magának.

Persze mindig nagyon vigyázni kell, sose higgyük magunkat Krsnával szemben, vagy a Felsőrendűvel szemben barátnak. Az az ő dolguk, hogy lehajolnak mihozzánk és azt mondják: „gyere barátom!” Mi ne veregessük vállon őket ilyenkor, az nem jó, az nem hasznos az ember lelki fejlődésében. Láttam magam is ilyen szituációt, amikor egy ifjú bhakta ilyen hibát vétett: valami kicsúszott egy idősebb bhakta kezéből és erre – végül is bhaktikusan, de egy picit túl barátian – vállon veregette az idősebb bhaktát: „...nem probléma, nem olyan nagy baj...” Ahhoz nagyon, nagyon összekovácsolódott, összeérett viszonyra van szükség, hogy az egyik fél részéről ne legyen lekezelő és sértő, és a másik fél részéről ugyanígy a kedvességnek és a szeretetnek átérzett kifejeződésére utaljon.

De ez a vers nem csupán ezen az oldalon érdekes és nehezen megfejthető. Eltöprenghetünk azon, hogy vajon hogyan is kell érteni a fölszólítást, miszerint: Krsna emlékezzél, lám mit csináltam! Mert itt van a versnek az eleje is: „Hadd égjen hamuvá ez a mulandó test, hadd olvadjon az életlevegő a lét összességébe”. Ha valaki félre akar érteni valamit, még a legegyértelműbb és legfélreérthetetlenebb dolgot is ki tudja forgatni. Ha valaki félre akarja érteni az Isópanisadnak ezt a versét, nagyon könnyen megteheti. Ráadásul nehezen is érthető. Ha kiragadjuk a kontextusból és tendenciózus szándékkal próbáljuk értelmezni, akkor ebből sok butaságot ki lehet sütni mondván: „hadd égjen hamuvá ez a mulandó test...” – Áhá!, ez biztos valami öngyilkos szektának a fölszólítása. Főleg, amikor ilyen ostoba események történnek, fanatizálható emberek, rémtörténetek röppennek föl, hogy a dzsungel közepén tömeges testelhagyást gyakorolnak a hívek. Tessék, itt is erről van szó! „Hadd égjen hamuvá ...” sőt még gyújtogatással is foglalkoznak: valami tűzről van szó!

Nem. Ez nem arra való fölszólítás, hogy dobjuk el a testet, hanem arra való fölhívás: Ha elkövetkezik az a pillanat, amikor egy megtisztult lélek számára a földi lét már akadállyá válik, s Krsna szolgálatában már nem ezen a szinten akar élni... ha el kell menni, akkor úgy tudjon elmenni, hogy teljesen Őrá bízza magát. Úgy mondják, amit nem ad oda az ember, vagy nem ajánl föl Krsnának, azt fogja elveszíteni. Egy bhakta nem ragaszkodik földi szituációkhoz, gazdagsághoz, testéhez, világi dolgokhoz, de nagyon is ragaszkodik Krsnához. Ezért bátran mondja, hogy amit úgy is el fogok veszíteni, az „hadd égjen hamuvá”. Az életlevegő, ami ugyan a vitál esszencia, az élet veleje, az úgy is valahol a világmindenség létezésével rezonál, s az is hadd olvadjon! Még az sem én vagyok: sem a test, sem ez az élet-esszencia nem én vagyok. „Én Isten szolgája vagyok” Hadd kristályosodjon ki ebben a pusztulásban, ebben a tűzben, ebben a létezésben, hadd kristályosodjon ki az, hogy én kihez tartozom: „Én Tehozzád tartozom! Így hát emlékezzél meg rólam! Mert én a Tiéd vagyok!” Így már jogos az az igény: „de hát aztán emlékezz!”

Miért? A kulcsot megint csak Prabhupád adja a magyarázatában. Megint itt van egy titokzatos vers, egy finom dolgokat tartalmazó vers. Miért gondolkodhat így egy bhakta? Mert egy bhakta szereti Krsnát! S a szeretet minden korláton túlmutat. Ezért mondja Sríla Prabhupád, hogy az istenszerető szolgálat az egyetlen helyes út. Márpedig az emberi testet ennek a helyes útnak a javára, bejárására kell használnunk. Az életet nagyon tudatosan kell élnünk. Nem mi vagyunk az élet urai, hanem az élet ural bennünket. Ad egy kis szeletet. Nem miénk az egész torta. Megkapunk belőle egy szeletet, és hogy megfekszi-e a hasunkat, vagy inkább táplál bennünket, az attól függ, hogy milyen tudatban fogyasztjuk a lét-összességnek ezt a szeletét, amely éppen ránk vár, nekünk jutott ebben a felvonásban. Tudni kell a módszert, hogy az életet hogyan éljük helyesen, és tudni kell azt a módszert is, hogy ha el kell mennünk, akkor hogyan menjünk el helyesen. A tudatosság azért fontos, hogy az ember ne tévedjen meg, ne jusson máshová, mint ahová elindult. Általában mindenki úgy van, hogy ahová elindul, oda el is szeretne jutni. Hiszen azért megy oda. De ha menet közben célt téveszt, akkor kérdéses vajon mire jut? Lehet, hogy ugyanaz a törekvés, ugyanaz a lendület, ugyanaz a szándék megvan, de ha menet közben valahol elhibázta a dolgot, akkor az eredmény, a célba érés nagyon bizonytalan lesz.

Így hát a tudatosságnak a bhakta-élet során egyre jobban fokozódnia kell. S hogy ez a tudás miként fokozódik az emberben? Azt hiszem úgy, hogy ő – a bhakta – nagyon figyelmes azokkal, akikkel találkozik, akiktől tanulni tud, és minden alkalmat megragad, hogy ezt az elkötelezettségét, szeretetét, Isten iránti érzelmét megpróbálja kifejezni: egyszerű szavakkal, egy imával, egy fohásszal, egy szál virággal, vagy valamilyen kedveskedéssel, valamilyen szolgálattal.

Végül is olyan egyszerű! Olyan egyszerű és szép a bhakti-jóga: Isten önzetlen szolgálata, a szeretetteljes önátadás. Ezek olyan természetes dolgok.

Tudjuk, hogy azok az elemek, amiket annyiszor hallottunk, s itt ismét, újra felsorolt nekünk Sríla Prabhupád, a bhakti-jóga elemeit – a 9 fő elemet – nagyon egyszerű gyakorolni: hallani Krsnáról? nagyon lelkesítő. Ilyen Isten: táncol, énekel, pajkos, csintalan, szereti az édességet! Mutassatok még egy ilyen Istent! Még a nagy filozófus is azt mondta, hogy olyan Istent érdemes imádni, aki énekel és táncol! Igaz, hogy mivel nem kezdte el ennek az Istennek az imádatát, ezért beleőrült a dologba, de legalább helyes volt, amit mondott! Csak az olyan Istent érdemes imádni, aki énekel és táncol. Melyik az az Isten, aki énekel és táncol? Krsna! Hallani, dicsőíteni, magasztalni, Krsnát. „Hallás meg kírtana, emlékezés, ima, hűséges szolgálat.” Ezek nagyon jól lefedik azokat a dolgokat, amiket a bhakták profin tudnak csinálni. Az anyagi világban mit kell profin csinálni? Profinak kell lenni a materializmus terén: ha gazdag vagy, professzor vagy – tudós vagy, profi vagy. A bhaktáknak nem ez a lételeme. Mit tud egy bhakta jól csinálni? Krsnáról prédikálni, s imádni Őt. Az egész életét ki tudja tölteni, hogy Isten dicsőségéről beszél, hogy a bhaktaélet kalandjait fölemlegeti. Ez a legcsodálatosabb elfoglaltság, s ezt mindenki szereti hallani is. Hallás és kírtana: ez nagyon fekszik a bhaktáknak. Énekelni, bhadzsanázni? Hát nem láttam még olyan bhaktát, aki ezt ne szerette volna. Sőt, az érdeklődők közül... Jónéhány olyan emberről hallottam, aki a programok végén azt mondta: „Nem lehetne még énekelni egy kicsit?“ Na, az ilyenből hamar bhakta lett. Előbb-utóbb átállt a másik oldalra, s most már Ő énekel a vendégeknek. Tudjátok ezek olyan… olyan jelek!

S még egy nagyon fontos tényező – a praszád. Előfordul, hogy abból, aki az előző életében közelébe sem került a konyhának, főszakács lesz, s a legfinomabb dolgokat tudja Krsnának fölajánlani. Látjátok, ez a lelki élet milyen csodálatos távlatokat nyit meg az ember előtt? Még ilyen egyszerű ügyekben is, mint a főzés, az éneklés. Egy bhaktának egyre tudatosabbá kell válnia, s ezek az elfoglaltságok nagyon fekszenek a bhaktáknak: bhadzsan, kírtan, vibrálás, dicsőítő fohász, ilyesmi. S ezeket azért fontos megtanulniuk, mert ezekkel nagyon sokat foglalkoznak az írások. Ha megnézzük pl. a Srímad Bhágavatam terjedelmét: 18000 vers, annak a java része Krsnához intézett fohászokból áll. Ha veszünk egy-egy éneket (mindenki emlékszik rá, ahogy elolvastuk ezeket az énekeket….), ezeket az elfoglaltságokat szívesen vállalja az ember. Valójában a mantráknak is ugyanilyennek kell lennie! A mahámantra magasztaló fohász, fölajánlás, Istennek való fölajánlás legyen, s ez lesz az, ami valójában, igazán célba ér, ami a gondolatokat és a szándékainkat is eljuttatja Krsnához. Mint, ahogy a hétköznapi vallásosságban a szent tűz lángjairól mondják azt, hogy a tűzben fölajánlott áldozatokat fölviszi az égbe és eljuttatja a félistenekhez, ugyan úgy ez az odaadó fohász az, ami az ember érzéseit és szolgálatait eljuttatja Istenhez. Ami persze már nem a hétköznapi vallásosságnak a szintje, hanem az odaadó szolgálaté. Meg kell tanulnunk, hogy Istent magasztalni jó, Őróla hallani már önmagában is nemes, jó cselekedet. De ha tovább akarjuk finomítani az abszolút igazságról szóló ismereteinket, akkor nagyon fontos, hogy az ácsárják, a tanítómesterek szavait figyelemmel hallgassuk és kövessük. Azt hiszem erre nagyon jó példa ez a magyarázat, ez a vers is!

(elhangzott 1999 őszén, Hásságyon)

2013. január 12., szombat

a világkorszakok dharmája


A Manu-szanhitá az alábbi versekben írja le a világkorszakokat, és az egyes világkorszakokban élők számára ajánlott lelki utakat.

catuṣpāt sakale dharmaḥ satyaṁ ca eva kṛte yuge |
na adharmeṇa agamaḥ kaścin manuṣyān prati vartate ||1.81||

A krta (szatja)-jugában négy lábon áll a Dharma s az igazság, nincs vallástalansággal társuló haszonlesés ami az embereket megosztaná.

itareṣv āgamād dharmaḥ pādaśas tv avaropitaḥ |
caurik anṛta māyābhir dharmaś ca apaiti pādaśaḥ ||1.82||

A többiben a haszonvágy miatt a lábak elvesznek, a csalás, hazugság és az illúzió (Májá) által.

arogāḥ sarvasiddhārthāś caturvarṣaśat ayuṣaḥ |
kṛte tretādiṣu hyeṣāṁ āyur hrasati pādaśaḥ ||1.83||

Betegség nélkül, minden tökéletesség teljében négyszáz évig éltek a krta-korban, a trétá-korral kezdve az életkor csökkent a negyedével (azaz száz évvel).

veda uktam āyur martyānām āśiṣaś ca eva karmaṇām |
phalantyanuyugaṁ loke prabhāvaś ca śarīriṇām ||1.84||

A halandók életkora, mit a Véda említ, a rítusok áldásos következményei, ám a testetöltött (lélek) evilági hatalma is a világkorszakok rendjét követi.

anye kṛtayuge dharmās tretāyāṁ dvāpare apare |
anye kaliyuge nṝnāṁ yugahrāsānurūpataḥ ||1.85||

Eltérő a dharma az emberek számára a krta-jugában és a többiben is, a korszakok csökkenésének megfelelően.

tapaḥ paraṁ kṛtayuge tretāyāṁ jñānam ucyate |
dvāpare yajñam evāhur dānam ekaṁ kalau yuge ||1.86||

A krta-jugában az önfegyelem gyakorlása (tapasz) a legfőbb, a trétában a tudás (gjána), a dváparában az áldozat, (jagja) míg csupán az adományozás (dána) elegendő a kali-korban.

A figyelmes olvasó felkapja a fejét: hiszen azt hallottuk, hogy a kali-kor juga-dharmája Isten magasztalása! Nincs itt valami probléma? Ha beleássuk magunkat a purána-irodalomba, az alábbi gondolattal találkozhatunk (például a Visnu-puránában, Parásara és Maitréja beszélgetésében, 6.2.17.):

dhyāyan kṛte yajan yajñais tretāyāṁ dvāpare'rcayan |
yad āpnoti tad āpnoti kalau saṅkīrtya keśavam ||

Ami elérhető a krta-korban meditálva (dhjána), a trétában áldozatokkal áldozva (jagja), a dváparában imádva (arcsana), mindaz a kali-korban is elérhető Késava együttes magasztalásával (szankírtan).

A Bhágavata-puránában szintén e témáról kérdezi Paríksit király Sukát:
„16. Paríksit király kérdezett: Kérlek, mondd el nékem részletesen, óh, nagy bölcs, miként szabadulhatnak meg az emberek a kali-korszak töméntelen bűnétől e korban?
17. Beszélj nékem az egyes korszakokról is, s a korszakokra előírt vallási kötelességekről, valamint az univerzum élettartamáról, keletkezéséről és megsemmisüléséről, és a Legfelsőbbet képviselő, s Őáltala hajtott idő múlásáról!
18. Sukadév válaszolt: Emberek oltalmazója! A krta (szatja) korszakban a vallás négy lábon áll s az emberek állhatatosak. (A vallásosság eme) négy lába az igazságosság (szatjam), a könyörület (dajá), a vezeklés (vagy önfegyelmezés: tapasz) és az adományozás (dána).

A Bhágavata-purána első énekében Paríksit király így szól a bika képében megjelenő Dharmához: „Önfegyelmezés (tapasz), tisztaság (saucsa), könyörület (dajá) és igazságosság (szatja) – e négy lábon állsz, ám a vallástalanság a büszkeség, (a másik nemhez fűződő) ragaszkodás és bódulat képében eltörte lábaidat.” (Bhág.1.17.24.)
Srídhar szvámí szerint a dána azt az adományt jelenti, ami megszabadít a ragaszkodás és ellenszenv kettősségétől, valamint rettenthetetlenséggel áld meg. Nem holmi anyagi javakkal történő adakozásról van tehát szó, hanem lelki felvilágosításról… ezért ez ugyanazt jelenti, mint az első énekben említett „tisztaság” szó, mely ott is hasonló értelemmel bír.
19. E kor emberei általában elégedettek, könyörületesek, barátságosak (minden lénnyel), higgadtak és béketűrők. Önfegyelmet gyakorolnak, az önvalóból merítik örömüket, mindenkire egyformán tekintenek, s az önmegvalósítás érdekében lemondásokat vállalnak.
20. A trétá-korszatól kezdve a vallás fokról-fokra elveszti egyik lábát az erőszak, a hazugság, az elégedetlenség és a viszálykodás miatt.

Megjegyzés: a felsorolt tényezők mind egy-egy lábát – tartópillérét – támadják a dharmának: a hazugság az igazságot, az erőszak a könyörületet, az elégedetlenség az önfegyelmezést, a viszály az adományozást.
21. Akkor (a trétá-korszakban) az emberek gyakorolják (még) a (védai) rituációkat, vezekléseket és a lemondást, az erőszak és a kéjsóvárság nem jellemző rájuk. A három emberi életcélt (vallás, anyagi gyarapodás és érzékkielégítés) buzgón gyakorolják majd, s (bár ekkor alakulnak ki a társadalmi rendek), a védaismerő bráhmanák lesznek túlsúlyban.
22. A dvápara-korszakban a vallás négy lábából – együttérzés, vezeklés, igazságosság és adakozás – kettőt eltör a vallástalanság – az erőszak, a tisztátalanság, az igazságtalanság s az önmegtartóztatás hiánya.
23. Ebben a korszakban az emberek kedvelik a dicsőséget, s nagyszabású áldozatokat mutatnak be. Örömüket lelik a védatanulmányokban, bőség és jókedv jellemzi őket, családjaik kiterjedtek. A négy társadalmi rend közül a bráhmanák és a ksatriják az uralkodók (ők vannak többségben).
24. A kali-korszaban Dharmának már csak egy lába marad épen, de a vallástalanság terjedésének köszönhetően az is egyre gyöngül, majd teljességgel megsemmisül.
25. Ebben a korszakban az emberek kapzsiak, erkölcstelenek és könyörtelenek, ok nélkül is kaphatók a viszálykodásra, szerencsétlenek és mérhetetlenül kéjsóvárak. Súdrák, halászok s effélék ragadják magukhoz a hatalmat.
26. Az emberekben szemmel láthatóan nyilvánul meg a jóság, szenvedély és tudatlanság hatása, ami idővel hol előtérbe kerül, hol visszaszorul elméjükben.

Visvanáth Csakravartí kommentárjában megjegyzi, hogy miként az asztrológiában egy-egy bolygó hatását árnyalja a többi, hasonlóan egy-egy jugában is periodikusan megjelenik a többi – ezért fordulhat elő, hogy olykor a kali-korban is a dharma megerősödését tapasztalhatjuk.
27. Amikor jóság uralja az érzékeket, az elmét s az értelmet, s az embereket az aszkézis (tapasz) és a bölcsesség (gjána) foglalkoztatja, az a szatja-korszak uralma.
28. Amikor a vallásos érdem mellett a világi javak birtoklása és élvezete a legfőbb az emberek számára, az a szenvedély uralta trétá-juga, óh, nagytudású!
29. Mikor általánossá lesz a kapzsiság, elégedetlenség, büszkeség, képmutatás és irigység s az embereket a vágy sarkallja tettekre, az a dvápara-korszak, melyet a szenvedély és a tudatlanság együttesen ural.

49. Óh királyom, egész lényeddel azon légy, hogy szíved trónusára emelhesd az Úr Késavát, mert ha Őrá gondolsz tested elhagyásakor, bizonyosan eléred a legfőbb célt.
50. Ő (az univerzum) legfőbb irányítója, a mindenség oltalma és Felsőlelke, ezért ajánlatos mindig Őreá gondolni, mert aki (élete során, s ennek eredményeképpen) halálakor is Őrá gondol, elérheti Őt, óh, Paríksit!
51. Királyom! A kali-korszak a gonoszság tárháza, de van egy kiváló jótulajdonsága: pusztán az Úr Krsna szent neveinek zengésével az ember megszabadulhat minden ragaszkodástól s elérheti a Legfelsőbbet.
52. A kali-korszakban az Úr Hari szent neveinek s dicsőségének zengése (kírtana) mindama áldást megadja, amit a szatja-korszakban az Úr Visnun meditálva (dhjána), a trétá-korszakban néki bemutatott nagyszabású áldozatokkal (makha), s a dvápara-korban a rituális áldozatok (paricsarjá) révén értek el.” (Bhág.12.3. fejezet)

Hasonlóképpen tanítja a világkorszakok dharmájáról a bölcs Karabhádzsana Nimi királyt, a Bhágavata-purána 11.3.19-36. részében.

Foglaljuk össze az eddig olvasottakat:

 
a korszak neveszatja / krtatrétádváparakali
igazság / négyes (megtett, bevégzett)hármaskettősviszály
juga-dharma a Manu-szanhitá szerintönfegyelmezéstudásáldozatadományozás
juga-dharma a puránák szerintmeditációáldozatimádatmagasztalás
uralkodó kötőerőjóságszenvedélyszenvedély és tompaságtompaság
dharma leomló oszlopaiönfegyelemtisztaság (adományozás)könyörületigazságosság
a dharmát romba döntő tényezőkelégedetlenségviszályerőszakhazugság
 

A világkorszakok nevei arra utalnak, hogy idejük a legutolsó, kali-kornak többszörösei.

Tekintsük át rendre a világkorszakok dharmáit.
A szatja-jugában a puránák és a Manu-szanhitá tulajdonképpen ugyanarról szólnak: az önfegyelmezés gyakorlásának módja maga a meditáció… s a korszak megkülönböztetett jellemzője is az önfegyelem, aszkézis maga. A trétá-kor avatárja (Jagja, a megszemélyesült áldozat) vörös színű attribútumai a szentelt zsinór és a különféle áldozókanalak, s a három Véda tudása nyilvánítja meg (lásd Bhág. 11.5.24.). Így érthető, hogy az egyik szöveg a nagyszabású áldozatok megrendezését, míg a másik a tudást emeli ki. A dvápara kor áldozata a nagy közösségi események helyett a szűkebb körben gyakorolt imádat… a múrtiimádat, illetve a családosok napi áldozata. A kali-korban javasolt dharma tekintetében azonban eltérést találunk a Manu-szanhitá, és a puránák között: az ember kezében nem maradt semmi transzcendens, forduljon hát gondoskodó figyelemmel embertársai felé – mondja a Manu-szanhitá –, ám a puránák messzebb tekintenek. Való igaz, e korszakban a képzettség és a képesség is hiányzik az emberekből, ám az Úr könyörületes, és az ő magasztalása, a Hari-kírtan megmenti gyakorlóját!

2012. december 1., szombat

ahinszá


Néhány vers a Manu-szanhitából, a nem-ártás és húsevés témakörében:

 
yā vedavihitā hiṁsā niyatāsmiṁś carācare |
ahiṁsām eva tāṁ vidyād vedād dharmo hi nirbabhau ||5.44||
 

Ami a védában meghatározott, (s egyébként) elkerülhetetlen erőszak a mozgó s mozdulatlan (lények) iránt,
bíz azt kell ahinszáként ismerni, hiszen a védából a dharma világlik ki.
 

A Manu-szanhitá elfogadja az állatáldozatot, s azt végsősoron áldásosnak tekinti mind az áldozatot bemutató, mind a feláldozott jószág számára. Ezt tekinti az egyetlen kivételnek. A fejezet egy későbbi versében ezt olvashatjuk: „Nincs annál hitványabb ember, mint aki a dévák s az ősatyák imádata nélkül kívánja saját húsát mások húsával gyarapítani.” (5.52., svamāṁsaṁ paramāṁsena yo vardhayitum icchati | anabhyarcya pitṝn devāṁs tato 'nyo nāsty apuṇyakṛt)
A purána-irodalom azonban hozzáteszi: a kali-korban nincsenek kellően felkészült bráhmanák, így az állatáldozat (a Brahma-vaivarta purána nevesíti: ló- és tehénáldozat, illetve az ősatyáknak felajánlott húsáldozat) e korszakban nem végezhető el tisztán, ezért csak szenvedést hoz mindenkire.

yo 'hiṁsakāni bhūtāni hinasty ātmasukhecchayā |
sa jīvāṁś ca mṛtaś caiva na kva cit sukham edhate ||5.45||
 

Aki ártalmatlan lényeket a maga örömére bántalmaz,
az sem életében sem halálában soha nem lesz boldoggá.
 

Halálában nem lesz boldoggá: halála után kedvezőtlen születés a jussa.

yo bandhanavadhakleśān prāṇināṁ na cikīrṣati |
sa sarvasya hitaprepsuḥ sukham atyantam aśnute ||5.46||
 

Aki nem kívánja a teremtményeket gyötrő gyilkos kínokat
s mindenki jóakarója, az örök boldogságot nyer.
 

A prāṇin (teremtmény) szó egészen pontosan „lélegzőt” jelent, s legtöbbször az állatokra vonatkoztatva használják. A teremtményeket gyötrő kínok az élőlények megsebesítésével vagy megölésével járó szenvedést, illetve a bandhana elsődleges jelentése szerint megbéklyózást – fogságban tartást – és elpusztítást jelenti.

yad dhyāyati yat kurute ratiṁ badhnāti yatra ca |
tad avāpnoty ayatnena yo hinasti na kiṁ cana ||5.47||
 

Amin meditál, amit tesz s amihez ragaszkodása fűzi
mindazt könnyedén eléri az (az ember), aki nem bántalmaz senkit sem.
 

Bár a szövegkörnyezet az állatölésről szól, ám azt gondolom, a megjegyzés általános érvényű: erőszak nélkül sikeresebb az ember… egy egészen más körből való aforizmával szólva: az erőszak a gyengék végső menedéke.

nākṛtvā prāṇināṁ hiṁsāṁ māṁsam utpadyate kva cit |
na ca prāṇivadhaḥ svargyas tasmān māṁsaṁ vivarjayet ||5.48||
 

A teremtmények megölése nélkül nem keletkezik hús,
márpedig a teremtmények elpusztítása nem a menny(be vezető út), ezért a húst el kell kerülni.

két további töredék:

anumantā viśasitā nihantā kraya-vikrayī |
saṁskartā copahartā ca khādakaś ceti ghātakāḥ ||5.51||
 

Aki az engedélyt megadja, (a jószágot) letaglózza, feldarabolja, (aki a húst) eladja, aki megveszi,
aki megfőzi, aki kínálja és aki elfogyasztja, mind részt vesz az ölésben.


māṁ sa bhakṣayitāmutra yasya māṁsam ihādmy aham |
etan māṁsasya māṁsatvaṁ pravadanti manīṣiṇaḥ ||5.55||
 

Engem (mám) ő (sza) fal majd fel a következő születésben, akinek a húsát (mámsza) most elfogyasztom
ez a „hús hússága”, (azaz a hús szó valódi jelentése) a bölcsek szerint.


kiegészítés: a kommentárban feltett kérdésre a válasz itt olvasható.

2012. április 14., szombat

Szváhá és a Gópála-tápaní upanisad


A Gópála-tápaní upanisad első fejezetében (1.2.) a Kumárák négy kérdéssel fordulnak atyjukhoz, Brahmához:
- ki a legfőbb Isten,
- kitől retteg a halál,
- ki az, akit ismerve minden ismertté válik,
- ki által fordul a világ?

Brahmá először röviden megadja a válaszokat (1.3.), s ezzel a tizennyolc szótagú mantrát adja át fiainak:
- a legfőbb Isten Krsna,
- Góvindát féli a halál,
- Gópídzsana-vallabha ismerete által válik minden ismertté,
- s a szváhá által fordul a világ.

Krsna a legfőbb Úr, mert megszabadít a bűntől (az upanisadban a pāpa-karṣaṇa szóösszetétel szerepel: a Krsna név a kṛs – húz, vezet, legyőz szógyökből ered). Góvindát féli a halál: egyfelől, mert Góvinda oly sok aszurával végzett Vradzsában, másfelől Góvinda az örömet hozó Úr, aki így messzire űzi az emberek halálfélelmét, megmentve őket a halál markából. Gópídzsana-vallabha, a fejőslánykák kedvese ismeretével minden ismertté válik – a gópík és Krsna közti vonzalom természete a legvégső titok.

Szváhá Agni, a tűz hitvesének neve, felkiáltás, mellyel a déváknak áldoznak a bráhmanák – szu-áha, azaz jó mondás – írják a szótárak. Ám vajon hogy kerül e magasztos felsorolásba, a lelki kapcsolat, az út és a cél hármasába negyedikként a szváhá felkiáltás?
Vizsgáljuk meg alaposabban, mit mond az upanisad a szváháról!

A szváhá az áldozat szava, az első állítás tehát az, hogy az áldozat által fordul a világ, az áldozat működteti a mindenséget (svāhayedaṁ viśvaṁ saṁsarati, 1.3.). „Áldozat nélkül sohasem élhet az ember boldogan ezen a bolygón vagy ebben az életben, még kevésbé a következőben.” (nāyaṁ loko'sty ayajñasya kuto'nyaḥ, 4.31.) áll a Bhagavad-gítában, melyben Krsna az áldozati kör jelentőségéről is szól (lásd a 3.10-17. verseket).

A Kumárák tovább kérdeznek, melyeket megválaszolva Brahmá további mélységeket tár fel, a szváhával kapcsolatban is: tan-māyā, „az ő bűvereje”, mondja az 1.5. rész. A tad mutató névmás értelemszerűen a korábban említett személyre vonatkozik: Gópídzsana-vallabha, a gópík kedvesének bűverejéről van szó, a māyā így nem az anyagvilág nagy illúziója, hanem a yoga-māyā, a lelki energia, az isteni könyörület hona.
Dzsíva gószvámí az upanisad kommentárjában a szváhá kifejezés definícióját idézi a Gautamíja-tantrából: „A szva szótag az (anyagi test) mezejének ismerője (a lélek), a há pedig magasabb, lelki természet (sva-śabdena ca kṣetra-jño heti cit-prakṛtiḥ parā). A szváhá szóval e kettő egysége fakad az ajkak közül. A mindenség feloszlása ezért a szváhá árja.”
Lám, az áldozat – jellegétől, s az áldozó mentalitásától függően – nem csupán a világ fenntartását, működtetését szolgálhatja, hanem a lélek lelki természethez kapcsolását is.

Brahmá válaszai rendre a tizennyolc szótagú mantra részeit adják – amit nem említ szó szerint, csupán körülírja.
Az 1.13. versben így:

tad eṣa ślokaḥ |
klīm ity etad ādāv ādāya kṛṣṇāya
govindāya gopījana-vallabhāyeti |
bṛhad-bhānavyāsakṛd uccared yo' sau
gatis tasyāsti maṁkṣu nānyā gatiḥ syāt || iti ||

Miként a vers (is szól):
Így kezdődik: „klím”, majd: „Krsnának,
Góvindának, Gópídzsana-vallabhának”.
Ki a nagy Napleánnyal gyakorta zengi (e mantrát), az
hamarost célba ér, efelől nincs kétség.

A szváhá szót a vers a „nagy Napleány” kifejezéssel (bṛhad-bhānavā) írja körül. Vajon kire vonatkozhat e megjelölés?
Gondolhatunk Szváhára, a tűz hitvesére (ekkor a bhānu szót Nap helyett ragyogásként helyesebb fordítani: nagy Fény-asszony).
A Napleány utalhat a Jamuná folyóra is, kinek megszemélyesülése Krsna felesége lett – lásd Bhágavata-purána 10.58. fejezetét. Ott így mutatkozik be a megszemélyesült Jamuná: „A Napisten leánya vagyok, s a legkiválóbbat, Visnut vágyom férjemül.– ezért folyamodtam e vezekléshez.” (ahaṁ devasya savitur duhitā patim icchatī viṣṇuṁ vareṇyaṁ vara-daṁ tapaḥ paramam āsthitaḥ, Bhág. 10.58.20.)
Végezetül a Napleány vonatkozhat Rádhára is: Rádhá atyját Vṛṣabhānunak hívják, a név jelentése: a legkiválóbb (vṛṣa) Nap (bhānu). Így a világot mozgató, Gópídzsana-vallabha bűvereje szváhá nem más, mint Rádhá.

Az áldozat így forgatja, tartja
életben a világot (viśvaṁ saṁsarati), összekapcsolja az egyént a lelki létezés valós valóságával (tan-māyā, mint yoga-māyā), ám a végső áldozat a szeretetteljes önátadás rajongása, melyet a nagy Napleány, Rádhá képvisel. 

2011. szeptember 10., szombat

az istentagadó Véna király

A nagy Anga király hatalmas áldozatra készült… a jeles bráhmanák felajánlásait azonban a félistenek visszautasították. A szertartást vezető papok végül felismerték, hogy a király előző életének bűnös tettei miatt maradnak távol a dévák, s emiatt is gyermektelen a király. Hallván ezt Anga újabb áldozatot szervezett, immáron azért, hogy elégedetté tegye Visnut, s így gyermeke születhessen. Ez az áldozat sikeres lett: a szertartás tetőpontján az áldozati tűzből kilépett egy pompás személy, és megszentelt ételt adott át a királynak, aki nyomban megosztotta azt feleségével. Az áldozat így sikeresen zárult, a királynak ezután valóban megszületett a fia – Véna –, ám a fiú anyai nagyapja rossz tulajdonságait örökölte, kegyetlen, istentagadó ember lett belőle. Így viselkedett akkor is, mikor aztán a trónra lépett. Uralkodása kezdetben sikeresnek látszott – kegyetlen természetét erőskezűségnek vélték, így az útonállók messze elkerülték a birodalmat. Ám korlátlan hatalma egyre büszkébbé tette a királyt, aki önteltségében gátlástalanul sanyargatta alattvalóit. Betiltotta az istenimádatot is: a király valamennyi dévát képviseli, ezért a királyt kell imádni – hirdette. A sásztrák valóban megemlítik, hogy a király a nyolc égtájat uraló félistenek (a lókapálák) képviselője (lásd még: a nagy viadal), ám ez nem azt jelenti, hogy Isten imádata helyett a királyt kellene imádni, hanem arra int, hogy miképpen a világtájakat uraló dévák oltalmazzák a mindenséget, úgy kell a királynak is gondoskodnia alattvalói biztonságáról. Véna gonoszsága végül oda vezetett, hogy a Földanya is megvonta áldását az ország lakóitól, nem termett több gabona, s az emberek éheztek. Az ország bölcsei összegyűltek, alaposan megfontolták a királyság helyzetét, és belátták, hiba volt Véna trónra lépését támogatni. Ám hiába fordultak a királyhoz, az elvakultságában nem hallgatott a jó szóra. Ekkor a bölcsek pusztán szavuk erejével elpusztították a királyt – aki már egyébként is elveszett ember volt, hiszen Istent becsmérelte, majd elégedetten visszatértek ásramjaikba. Igen ám, de újabb nehézségek adódtak, hiszen uralkodó híján védelmező nélkül maradt az ország. A bölcsek ekkor ismét összegyűltek, s a halott király testéből klónozták (a Bhágavata-purána a kiköpülték szót használja) utódját: így jött a világra Prthu király és Arcsi, a felesége.
(A Bhágavata-purána 4.13-15. fejezetei alapján)

2009. november 15., vasárnap

ember


A Manu-szanhitá a házasember számára ötféle áldozatot javasol:

adhyāpanaṁ brahmayajñaḥ pitṛyajñas tu tarpaṇam |
homo daivo balir bhauto nṛyajño 'tithipūjanam || 3.70. ||


adhyāpanam –
oktatás; brahma-yajñaḥ – brahman-áldozat; pitṛ-yajñaḥ – ősatyáknak bemutatott áldozat; tu – és; tarpaṇam – „felfrissítő, megörvendeztető” vízáldozat; homaḥ – égőáldozat (ghí locsolása a megszentelt tűzre); daivaḥ – isteni; baliḥ – felajánlás, ajándék, a napi élelem felajánlása minden élőlénynek; bhautaḥ – élőlényekkel kapcsolatos; nṛ-yajñaḥ – embernek bemutatott áldozat; atithi-pūjanam – „vendég-tisztelet”, szíves vendéglátás

A véda-tanítás áldozatát (ajánlják) Brahmannak, a vízáldozatot az ősatyáknak,

a tűzáldozatot a félisteneknek, bali-áldozat minden lénynek, s a szíves vendéglátást az embereknek.

A szöveg néhány verssel később így beszél ezen áldozatokról:

ahutaṁ ca hutaṁ caiva tathā prahutam eva ca |
brāhmyaṁ hutaṁ prāśitaṁ ca pañcayajñān pracakṣate || 3.73. ||


A nem (tűzbe öntött) áldozat, a (tűzbe öntött) áldozat, a nagy-áldozat,
áldozás a bráhmanáknak, és az „elfogyasztott”, ez az ötöt nevezik ötös-áldozatnak.

japo 'huto huto homaḥ prahuto bhautiko baliḥ |
brāhmyaṁ hutaṁ dvijāgryārcā prāśitaṁ pitṛtarpaṇam || 3.74. ||


A nem (tűzbe öntött) áldozat a mantrazengés (dzsapa), a (tűzbe öntött) áldozat az égőáldozat, a nagy-áldozat a lényeknek ajánlott étel-áldozat.
Áldozás a bráhmanáknak (azaz a bráhmana megvendégelése) a kétszerszületettek legmagasabbrendű imádata, a „elfogyasztott” pedig az ősatyáknak ajánlott vízáldozat.

Vajon mi a különbség állat és ember között? Az óind tradíció szerint a tudatos áldozatosság. A világ törvénye:
jīvo jīvasya jīvanam – az élőnek élő az éltetője (Bhág. 1.13.47.) A növényi, állati létformákban a lélek befedett, ám emberként ott a lehetőség a tudatos életre: a tudatos ember felismeri, hogy adós. Elkötelezettje Istennek, ezért hozzá szállnak fohászai, róla tanul, s beszél. Ez a brahman-áldozat, a szent himnuszok, mantrák zengése, tanulása és tanítása. Adósa a világot működtető felsőbbrendű lényeknek, félisteneknek, őket tűzáldozattal táplálja. Az ősatyák iránti tiszteletet úgy fejezik ki, hogy segítik őket túlvilági útjukon. Gondoskodik a körülötte élő jószágokról (nem csupán a háztáji haszonállatokról), s Visnu képviselőjeként tekint a házához érkező vendégre.
Az ember tehát két világ határán él: a jīvo jīvasya jīvanam szellemében felfalja környezetét (s ezt nagyon hatékonyan teszi, a pillanatnyi előnyért, haszonért saját jövőjét is elherdálva), vagy valóban emberként él hosszú távon eredményes, áldozatos, gondoskodó életet.
Gandhi szavai jutnak eszembe: „Az erőszaknélküliség felel meg mivoltunknak, mint ahogy az erőszak a vadállat törvénye. A vadállatban szunnyad a szellem úgyhogy nem ismerhet más törvényt, mint a fizikai erőét. Az ember méltósága megköveteli, hogy egy magasabbrendű törvénynek – a szellem törvényének hódoljon.” (A kard tana, 1920.)