A
nyāya a hat óind védakövető
darśana (világnézeti, bölcseleti rendszer) egyike, a logika tudománya – hangzik az elsődleges definíció. A szó maga módszert, eljárást, illendőséget, erényt, jelent – mindegyiket abban az értelemben, hogy vezetnek vele. Használják a közismert példázat megjelöléseként, például
aśma-loṣṭa-nyāya – a kő és göröngy példája. A göröngy a gyapothoz képest kemény, ám a kődarabhoz képest omlékony: minden relatív, ahogy manapság mondanánk. Ám a njája elsősorban mégis a gondolkodás és érvelés módszertana. Az alábbiakban a njája alapműve, a Njája-szútrák első, bevezető szakaszát kibontva tekintjük át a gondolkodás iskolájának főbb kategóriáit, témáit:
anubandha-catuṣṭaya-prakaraṇam
A mű
témáinak négyes felsorolását taglaló fejezet
pramāṇa-prameya-saṁśaya-prayojana-dṛṣṭānta-siddhāntāvayava-tarka-nirṇaya-vāda-jalpa-vitaṇḍā-hetvābhāsa-cchala-jāti-nigraha-sthānānām tattva-jñānāt niḥśreyasādhigamaḥ || 1.1.1. ||
duḥkha-janma-pravṛtti-doṣa-mithyā-jñānānām uttarottarāpāye tad-anantarāpāyāt apavargaḥ || 1.1.2. ||
1.1.1. Az ismeretforrás (
pramāna), a megismerés tárgya (
prameya), a kétely (
saṁśaya), a távlat (
prayojana), a példázat (
dṛṣṭānta), a következtetés vagy tétel (
siddhānta), érvelés (
avayava), a kutatás, elemzés (
tarka) a döntés (
nirṇaya), megvitatás (
vāda), vita (
jalpa), civakodás, akadékoskodás (
vitaṇḍā), téves érvelés
(
hetv-ābhāsa), szócsavarás (
chala) felületes válasz (
jāti) vitaképtelenség (
nigraha-sthāna) igaz valójának megismerése az üdvösség (
niḥśreyasa, szó szerint: „aminél nincs jobb”) elnyeréséhez vezet.
1.1.2. Szenvedés (
duḥkha) , születés (
janma) , a világ dolgaiban való tevékeny részvétel (
pravṛtti), hiba (
doṣa), tévedés (
mithyā) tudásának egymást követő (sorából egy) elenyészésekor, a többi szertefoszlása következtében bekövetkezik az üdvösség (
apavargaḥ).
Az első szútra a njája alapvető témáit sorolja fel – s egy meglepő állítást is tesz: ezek megismerése az üdvösséghez vezet. Hogyan lehetséges ez? merül fel az olvasóban nyomban a kérdés. A második szútra pedig ennek magyarázatával szolgál: miképpen bonyolódik az ember a világi lét hálójába? szenvedés, születés, világi cselekvés, az ezzel járó hibák, tévedések, félreértések, tisztázatlanságok újabb szenvedéshez, újra-születéshez vezetnek… és így tovább, a kör végtelen és megállíthatatlanul tovább forgó. Szakítsuk meg! legyen gondolkodásunk tiszta és következetes, számoljuk fel ezzel a tévedéseket, félreértéseket. Ez megszakítja a kört: elkopnak a hibák, a tiszta gondolkodás következtében a döntéseink, tetteink is világossá válnak, rálátunk arra, mi helyes és mi nem. A helyes cselekvés pedig enyhíti, majd megszünteti a fájdalmat és az újjászületések körét is megállítja.
Tekintsük a kérdést kicsit távolabbról! A megismerési folyamatokat irányuk szerint két csoportba szokás sorolni, felemelkedő (
āroha) útra és alászálló (
avaroha) útra. Az előbbi alapja az ember saját erőfeszítései, a másik az alászálló tudás. Valóban elegendő volna az emberi erőfeszítés önmagában? Nem. Erről szól a
Bhagavad-gítá 7.14. verse is: „Isteni, így legyőzhetetlen e kötőerőkből álló illúziókeltő energiám. Ám akik nékem hódolnak, könnyedén túllépnek rajta.” (
daivī hy eṣā guṇa-mayī mama māyā duratyayā | mām eva ye prapadyante māyām etāṁ taranti te). Ám a njája művelője nem csupán önmagára támaszkodik – ne feledjük, védakövető iskoláról van szó. Az ismeretforrások csúcsa a kinyilatkoztatás – ami maga az alászálló tudás. Ugyanakkor az alászálló tudásra is saját megértésünk szűrőjén keresztül látunk rá… így nem mellőzhető a saját erőfeszítés sem. (Emlékezzünk csak a
két ujj történetére!) S ez a mi részünk, az, ami a mi kezünkben van, amit mi megtehetünk, ma és itt. Ezért van a két összetevő közül éppen ez a fókuszban.
Úgy tűnhet, csupán egy régi rendszerről beszélünk – a Njája-szútrák szerzője, Gautama nagyjából i.e. 550 körül élt –, ám a manipuláció, az álhírek, a propaganda, a felelősség nélkül megosztott, csupán olvasottságot és szenzációt kereső tartalmak világában aktuálisabbak e gondolatok, mint bármikor. A tisztánlátás, a fogalmak helyes használata persze minden korban fontos… miként Kung-ce történetében is:
Dsi Lu szólt:
– We hercege várja a Mestert, hogy a kormányzást átvegye. Mi lesz az első, amit a Mester tenni fog?
A Mester így szólt:
– A szavak helyes használata.
Dsi Lu szólt:
– Ez az egész? Most az egyszer a Mester hibázni fog. Miért kell a szavakat helyesen használni?
– Milyen együgyű vagy te, Yu! A bölcs mellőzi azt, amit nem ért. Ha a szavak használata nem helyes, a fogalmak értelme zavaros; ha a fogalmak értelme zavaros, nem lehet szabatosan cselekedni; ha nem lehet szabatosan cselekedni, az erkölcs és művészet nem virágzik; ha az erkölcs és művészet nem virágzik, a büntetés értelmetlen; ha a büntetésnek nincs értelme, a nép nem tudja hová lépjen és mit tegyen. A bölcs első dolga, hogy fogalmait szavakká, a szavakat tettekké tegye. Nem tűri, hogy szavaiban rendetlenség legyen. Minden ezen múlik.
Mindezek fényében gondoljuk hát át a njája 16 fő témáját!
Az
ismeretforrások a személyes tapasztalás, a következtetés, az analógia és a kinyilatkoztatás. Az egyes fogalmak tisztázását
e cikk tárgyalja.
A
megismerés tárgyai a lélek (
ātman), a test, az érzékek, az érzéktárgyak (
indriyārtha), az értelem (
buddhi), az elme (
manas), világban való cselekvés (
pravṛtti), a hibák, a halál utáni lét, a cselekvés eredménye (gyümölcse:
phala), a szenvedés és az üdvösség (elmenés, befejezés
avavarga).
A
kétely nem a hosszan fenntartott mardosó kételkedésre vonatkozik, hanem a további kutatásra, elmélyedésre ösztönző vizsgálódás alapjára. Vajon jó a kétely (
saṁśaya), vagy rossz? Hiszen a
Bhagavad-gítában is ez áll: „A tudatlan, hitetlen és a kétkedő kudarcot vall, sem e világ, sem a másik, de a boldogság sem a kétkedőé (
saṁśaya-ātmā).” A kétely a bizonyosság hiánya… s fontos kérdés, hogy ez a bizonyosság, bizalom miben s miként rendül meg. A világban körbenézve egymásnak ellentmondani látszó jelenségekkel találkozunk, s ez további kutatásra ösztönöz – ez jó. Ám kudarcos életre ítéljük magunk, ha alaptermészetünkké válik a bizalom hiánya. A Gítá verséről, a kételyről, és a bizonyossághoz jutásról
szól e cikk.
A
prayojana távlatot jelent, de jelenthet szándékot, a kutatásra, cselekvésre ösztönző motívumot is.
A
példázat (
dṛṣṭānta) egyszerű eszköz, ami egyszerre több szinten világít rá a beszélő számára fontos összefüggésekre, és így vezeti megértésre a hallgatót… ráadásul nem csupán a tanban jártas ember számára érthető. Persze, minden hasonlat sántít… a példázat csupán egyszerű modellje a vizsgált tárgynak… nem várható, hogy minden elemében azonos legyen vele.
A
siddhānta következtetés, azaz korábban más úton már bizonyított tétel – de ide tartoznak a gondolkodásunk igaznak elfogadott sarokkövei, az axiómák is (
abhyupagama-siddhānta – elfogadott tétel). A tételek alkalmazhatóságának fontos eleme, hogy milyen forrásból származik, mennyire széles körű az érvényessége és elfogadottsága – csak egy adott irányzat (az irányzat megjelölése Gautama szövegében:
tantra, 1.1.27.), vagy minden irányzat magáénak vallja-e.
Az
érvelés (
avayava) szokásosan öt elemből áll: 1. megfogalmazza az állítást (ég a domb,
pratijñā – állítás, kijelentés), 2. rámutat az okra (mert füstöl,
hetu – ok), 3. szemléletes példával mutatja be a kettő közti összefüggést (ami füstöl, az ég is, miként a tűzhely,
udāharaṇa – elbeszélés, példa), 4. rámutat a példa hasonlóságára (és mert a domb füstöl,
upanaya – közelvezetés, egyeztetés, alkalmazás), 5. végül levonja a következtetést (ezért ég a domb,
nigamana – elérés, megismerés). Az arisztotelészi háromelemű következtetésnél (1. ha minden ember halandó, 2. és minden görög ember, 3. akkor minden görög halandó) a példával, és annak alkalmazásával bővebb. A megokolás nem csupán hasonlóságra, de különbségre is épülhet.. Vátszjájana kommentárjában az alábbi példát említi: 1. a hang mulandó, 2. mert keletkezett, 3. hiszen ami keletkezett, az mulandó, miként az agyagedény, 4. s mert a hang is keletkezett, 5. ezért a hang mulandó. Különbséggel érvelve: 1. a hang mulandó, 2. mert keletkezett, 3. és mert ami múlhatatlan, az nem is keletkezett, miként a lélek, 4. s mert a hang nem olyan, mint a nemkeletkezett lélek, 5. ezért a hang mulandó.
A
kutatás, elemzés (
tarka) valamely ismeretlen dolog megértésére irányul, annak okait kutatva.
A
döntés (
nirṇaya) a
nirṇī – elvezet, elvisz gyökből eredő szó – elvezeti, elviszi a bizonytalanságot, eloszlatja a felmerülő kételyeket: az érvek és ellenérvek alapos vizsgálata után szóban forgó tárgy pontos tisztázása (
vimṛśya pakṣa-pratipakṣābhyām arthāvadhāraṇam nirṇayaḥ, 1.1.41.)
A
megvitatás (
vāda),
vita (
jalpa),
civakodás, akadékoskodás (
vitaṇḍā) áttekintésének a téma súlyára tekintettel egy külön cikket szentelünk majd.
A
téves érvelés (
hetv-ābhāsa) terminológia finoman árnyalt kifejezés a
hetu érvelés, megokolás, az
ābhāsa pedig visszfényt, tükröződést jelent, valamit, ami halványan az eredetire emlékeztet, ám nem az. Ilyen a téves érvelés: úgy tűnik, mintha helytálló magyarázat volna, ám mégsem elfogadható: mert többértelmű, vagy ellentmond egy más tételnek, maga is bizonyításra szorulna, vagy egyszerűen csak megkésett.
A
szócsavarás (
chala) az érvelés olyan hárítása, mely a szavak többes jelentésébe kapaszkodik – mintha nem értené a közlő mondandóját. A
vāk-chala kiforgatja, szándékosan félreérti a beszélő szavait, és az így félreértelmezett állítást cáfolja – szalmabáb érvelés, a maga állította szalmabábot csépeli valós válasz helyett. A
sāmānya-cchala az azonosság hamis elmosása: az így érvelő nem megalapozottan hoz létre csoportokat, összemos nem összetartozó tulajdonságokat. Vátszjájana kommentárjának példája: ez a bráhmana tanult és erényes – szól az állítás. Az lehetetlen – így a válasz –, vannak kis fiúcskák, akik bráhmanák, és nem nevezhetők tanultnak, és vannak méltatlan papok is… hogy állíthatnád hát, hogy a bráhmana tanult és erényes! Az
upacāra-cchala egyszerű kötözködés: az általánosan elfogadott megfogalmazásokba kapaszkodik bele, így próbálja az érvet semmissé tenni: a tömeg hangos – szól az állítás. Dehogy – így a válasz –, a tömeget alkotó emberek hangosak!
Gautama a
felületes válasz (
jāti) huszonnégy fajtáját sorolja fel, alapjuk általában olyan a téves általánosítás, ami nem néz a felszín alá, és csak a felületi hasonlóságok, vagy különbségek alapján ítél – elhamarkodottan.
Végezetül az utolsó téma a
vitaképtelenség (
nigraha-sthāna), ami tulajdonképpen a vita végéhez vezet – amikor már értelmetlenné válik a vita folytatása: mellébeszélés, önellentmondásba keveredés, és más hasonló fogalmak köthetők ide.
A felsorolás elsajátítandó és kerülendő elemeket is tartalmaz. A feladat ezek megkülönböztetése, előbbiek gyakorlása, utóbbiak felismerése és megállítása. S e megállítás pozitív kicsengésű: a szándékos érvelési hibákra (
chala és
jāti) való rámutatás segít helyes mederbe terelni a beszélgetést, míg a vitaképtelenség helyes azonosítása a civakodás kibontakozását állítja meg.
Bejegyzések
