Rámánanda-szamvád – első lépések a tökéletesség felé

prabhu kahe – paḍa śloka sādhyera nirṇaya |
rāya kahe – sva-dharmācaraṇe viṣṇu-bhakti haya ||57||

(57) Az Úr szólt: Idézz néhány verset az élet végső céljáról!
Rámánanda Ráj így felelt: A saját dharmánk szerinti életben Isten szeretete rejlik.

Csaitanja Maháprabhu a tökéletességről kérdez: sādhyera nirṇaya. A sādhya szó gyöke a sādh – befejez, lezár, tökéletessé tesz ige, a sādhya pedig az ebből képzett beálló melléknévi igenév: befejezendő, tökélyre viendő – főnévként maga a tökéletesség. A nirṇaya a nir-ṇī – elvezet, elvisz gyökből eredő szó – elvezeti, elviszi a bizonytalanságot, eloszlatja a felmerülő kételyeket: az érvek és ellenérvek alapos vizsgálata után a szóban forgó tárgy pontos tisztázása (lásd: Njája-szútrák 1.1.41.)
Idézz verset a tökéletességről szóló megállapítással – hangzik tehát a kérés –, olyan verset, ami eloszlatja az esetleges kételyeket, ezért valóban végérvényes. A sādhya, mint tökéletesség itt több, mint bármilyen részletet, bármilyen munkát tökéletesen elvégezni – mondjuk művészi tökéllyel befűzni a cipőnk –, a kérdés az egész életút tökéletességéről szól.
Mondják, hogy nem a szavak, hanem a tettek mutatják meg, kik vagyunk. Bár nehezebben kifürkészhető, ám a szavak és a tettek mélyén az eszményeink irányítanak bennünket… így voltaképpen az eszményeiről ismerszik meg az ember. Csaitanja az eszményeiről kérdezi Rámánanda Rájt, s ez nyilvánvalóvá teszi: emelkedett beszélgetés kezdődik. Kérdések és válaszok sorakoznak majd a tökéletességről, egyre mélyebbre, egyre bensőségesebb témák felé vezetve az olvasót.

Az első válasz, a tökéletesség első lépcsőfoka a dharma. A dharma fogalmát nehéz egy szóval kifejezni magyarul: jelent vallást, erényt, kötelességet, törvényt, jogot, jámborságot... s ezt mind együtt. Talán közelebb jutunk a fogalomhoz, ha ismét csak a szó eredetét vizsgáljuk: a dhṛ ige jelentése fenntart. A dharma így az az elv, ami fenntartja a mindenséget. S ebben a fenntartásban mindenkinek megvan a maga hivatása, ez az ő saját (sva) dharmája. Tulajdonképpen nem is egyféle saját dharmánk van: férfi vagyok vagy nő, felnőtt vagy gyermek – e változó helyzetekből megannyi eltérő kötelesség, megannyi dharma fakad. S mindezen változó körülmény mögött ott az állandó, örök dharma: Isten szeretetének viszonzó részesévé válni – ez a lélek örök dharmája. A sva-dharma első közelítésben tehát a pillanatnyi körülményeinkből fakadó tettek – megtalálni a helyünket a világban, beilleszkedni annak rendjébe. Nem a világi hatalmasságok által megszabott rendbe, hanem az isteni rendbe – s mert felismerem és megélem az Istenhez tartozást, ezért így, a dharmám szerint élve az életem, egyben Isten oltalmába is helyezem magam.

Csaitanja Maháprabhu kérésének eleget téve a szva-dharma szerinti életről Rámánanda Ráj a Visnu-purána versét idézi:

varṇāśramācāra-vatā puruṣeṇa paraḥ pumān |
viṣṇur ārādhyate panthā nānyat tat-toṣa-kāraṇam ||58||

(58) A varnásram szerinti életet élve a Legfőbb Személyt,
Visnut imádja a ember – nincs is más út az ő elégedettségének kivívására.

(Visnu-purána 3.8.9.)

A varnásram-dharma az ember helyét írja le a világban. A varna társadalmi rendet, míg az ásram (kunyhó, menedék) itt az életszakaszt, s az életszakaszból, az életkorból fakadó helyénvaló viselkedést jelenti. Megmerevedett társadalomban a varnák szerinti kötelességek a születésből következő előjogok és kényszerek, ám a Bhagavad-gítá másként határozza meg a varnákat: azok a tulajdonságok (guṇa), és a hozzájuk kötődő tevékenységek (karma) szerintiek (Bg. 4.13.). A Gítá 18. fejezetében a varnák azonosítását leíró jellemzők felsorolása után Krsna így fogalmazza meg Visnu-puránában is kifejtett gondolatot:

sve sve karmaṇy abhirataḥ saṁsiddhiṁ labhate naraḥ |
sva-karma-nirataḥ siddhiṁ yathā vindati tac chṛṇu ||45||
yataḥ pravṛttir bhūtānāṁ yena sarvam idaṁ tatam |
sva-karmaṇā tam abhyarcya siddhiṁ vindati mānavaḥ ||46||

(45) A saját kötelességét végző, s abban elégedett ember a tökéletességet éri el.
Halld most, a saját kötelességének szentelődő miképpen éri el e tökéletességet!
(46) Akitől a lények erednek, s aki e mindenséget kifeszítette –
tökéletességre jut, ki őt imádja a saját kötelessége végzésével. (Bg. 18.45-46.)

A Bhagavad-gítá teljes szövegében két olyan vers is található, melyek csupán kis eltéréssel, szinte szóról szóra megismétlődnek. Az egyik a 3.35. (melynek párja a fenti gondolat lezáró verse: 18.47.), miszerint jobb, ha az ember a saját dharmája szerint él, még ha tökéletlenül is, mint ha másét élné. A másik a 9.34 (és a 18.65): „Gondolj (mindig) rám, légy a hívem, imádj engem, hódolj nékem!” Az ismétlés kiemeli e két gondolat jelentőségét. Olyan e két gondolat, akár egy híd két pillére. Az innenső parton: találd meg a helyed a világban (sva-dharma), a túlparton pedig az egyhegyű, önátadó szeretet (bhakti). E két pillér között feszül a híd maga, ami az átjárót jelenti a két part közt. Ezek a Gítá témái sorban: a vizsgálódás, az áldozatos cselekvés, a transzcendentális tudás és Isten imádata. Rámánanda Ráj – mint látjuk – ehhez hasonló gondolati ívet jár majd be: a szva-dharmától az istenszeretethez vezet bennünket, s még azon is túl.

A Visnu-purána verse szenvedő szerkezetű. A magyar nyelv nem használja ezt a mondatszerkesztést, a puránai szanszkrt sem gyakran. A szenvedő (passzív) szerkezet azt emeli ki, hogy Visnu, és nem más az imádott Legfőbb Személy, ő az, akit a társadalmi- és életrendek szerinti viselkedéssel imádnak az emberek („ő van imádva”)… ez számít, s nem az imádó személye. A „nincs is más út az ő elégedettségének kivívására” felkiáltás nyilván túlzás – ez kiviláglik majd Csaitanja válaszából. A Visnu-purána vonatkozó részében Szagara király Visnu imádatáról kérdezi a bölcs Aurvát – és Aurva válaszában a királyt biztatja, az ő figyelmét fókuszálja ezzel a buzdítással.

Ugyanez a tétel Gandhi árnyalt megfogalmazásában így hangzik: „Minden emberi célok legnemesebbike: Isten odaadó tisztelete. Az istentisztelet legmagasabb formája abban áll, hogy Isten művét végezzük, engedelmeskedve az erkölcsi törvénynek és érdek nélkül szolgálva az emberiséget.” (Gandhi: Az erkölcsiség vallása)

prabhu kahe – eho bāhya, āge kaha āra |
rāya kahe – kṛṣṇe karmārpaṇa sarva-sādhya-sāra ||59||

(59) Az Úr szólt: Mindez csak a felszín, kérlek, mondd tovább!
Rámánanda Ráj így felelt: Krsnának ajánlani tetteinket – ez minden tökéletesség leglényege.

Eho bāhya, szó szerint: ez külsődleges – felel Csaitanja –, ez csak a felszín, hatolj mélyebbre! A szva-dharma szerinti élet fontos a világban, ám ez csupán az első lépés, az Istent kereső előtti távlatok jóval messzebbre mutatnak. Rámánanda Ráj következő javaslata, a tökéletesség felé vezető út következő lépcsőfoka tetteink Istennek ajánlása. A pillanatnyi helyzetünkből fakadó relatív dharma beteljesítése utáni lépés a lélek örök dharmájának megélése. Teljességgel Istennek ajánlva a tetteinket, életünket, s ezzel kezünket nyújtani feléje: itt vagyok Uram, nézz rám, emelj magadhoz!

yat karoṣi yad aśnāsi yaj juhoṣi dadāsi yat |
yat tapasyasi kaunteya tat kuruṣva mad-arpaṇam ||60||

(60) Amit teszel, amit eszel, amit áldozol, amit adsz,
és amit vezekelsz – ó, Kauntéja –, tedd azt nékem tett felajánlásként!

(Bg. 9.27.)

prabhu kahe – eho bāhya, āge kaha āra |
rāya kahe – svadharma-tyāga ei sādhya-sāra ||61||

(61) Az Úr szólt: Mindez csak a felszín, kérlek, mondd tovább!
Rámánanda Ráj így felelt: Saját dharmánk feladása – ez a tökéletesség leglényege.

A dharma követése biztos talajt jelent számunkra, és tetteink felajánlásával ki is nyújtottuk kezünket Isten felé. Amikor érezzük, hogy ő is megragadta a kezünket, mellékesé válik a világban való megalapozottság… mi történik velünk? helyünkön vagyunk-e? biztonságban vagyunk-e? mellékes, hiszen az ő tenyerén létezünk, az ő oltalmában élünk. Az ember ekkor nem szembefordul a dharmával, vagy eldobja azt… egyszerűen mellékessé, jelentéktelenné válik. Többé nem a világot működteti, hanem csupán Istenért él.

ājñāyaivaṁ guṇān doṣān mayādiṣṭān api svakān |
dharmān santyajya yaḥ sarvān māṁ bhajet sa ca sattamaḥ ||62||

(62) „Ki így megismervén a (gyakorlásukból fakadó) erényeket (s a hanyagolásukból származó) hibákat, az általam előírt
minden saját dharmát egészen feladja, s engem imád, ő a legkiválóbb.”

(Bhág. 11.11.32.)

A Bhágavata-purána tizenegyedik éneke Krsna és Uddhava párbeszédét írja le – ez az Uddhava-gítáként ismert szöveg. Kit tekintesz a jámbor léleknek? – kérdi Uddhava, Krsna pedig felel: aki könyörületes az élőlényekkel, nem árt senkinek sem, béketűrő… s a felsorolás után következik a fenti vers: továbbá a dharmát feladva-feledve imád engem, az a legkiválóbb. Majd így folytatja:

jñātvājñātvātha ye vai māṁ yāvān yaś cāsmi yādṛśaḥ |
bhajanty ananya-bhāvena te me bhakta-tamā matāḥ ||

Akik akár ismernek, akár nem ismernek engem úgy, ahogy valójában vagyok,
ám egyhegyű szívvel engem imádnak, őket tartom a legkiválóbb híveimnek. (Bhág. 11.11.33.)

A Bhagavad-gítá végkövetkeztetése ugyanez:

sarva-dharmān parityajya mām ekaṁ śaraṇaṁ vraja |
ahaṁ tvāṁ sarva-pāpebhyo mokṣayiṣyāmi mā śucaḥ ||63||

(63) Minden dharmát feladva, hozzám, az egyetlen menedékhez jöjj!
Megszabadítalak téged minden bűntől, ne félj!

(Bg. 18.66.)

Mindkét versben ugyanazzal a két mozzanattal találkozunk: a dharma feladása (dharma-tyāga) mellett az Isten előtti meghódolással (kṛṣṇa-śaraṇāgati).

prabhu kahe – eho bāhya, āge kaha āra |
rāya kahe – jñāna-miśrā bhakti sādhya-sāra ||64||

(64) Az Úr szólt: Mindez csak a felszín, kérlek, mondd tovább!
Rámánanda Ráj így felelt: A megértéssel társult szeretet – ez a tökéletesség leglényege.

Vajon mi következik a világi léttől való eltávolodás után? Az ember értelmes lény. Kutatja és megismeri a világot, a tapasztalatait összegzi és rendszerezi, következtetéseket von le belőlük, és ezek alapján cselekszik. Ez a megszokott metódus… természetes hát Isten kifürkészésének, megismerésének, megértésének vágya is. Az anyagvilágot maga mögött hagyva a megismerés tárgya óhatatlanul Isten lesz, még ha a közeledés alapvetően a szeretetteljes imádat is.

A lelki létezés kiválóságát illusztrálva Rámánanda Ráj a Bhagavad-gítá versét idézi:

brahma-bhūtaḥ prasannātmā na śocati na kāṅkṣati |
samaḥ sarveṣu bhūteṣu mad-bhaktiṁ labhate parām ||65||

(65) A brahman-létét (felismerő), elégedett ember nem bánkódik és nem is vágyakozik.
Egyenlő minden lénnyel, s (így) az irántam való legfőbb szeretet éri el.

(Bg.18.54.)

Mit jelent a brahman-lét? Mi következik az anyagvilágtól való eltávolodásból? A Bhagavad-gítában az alábbi támpontokat találjuk: már nem függ az anyagi létezéstől, a kötőerők késztetésein túllépve felülemelkedik a világi kettősségeken (5.23.), ezért bensejében örvend, onnan meríti örömét, önragyogó (5.24.). Felismerve önnön lelki létét ezzel a szemmel tekint mindenkire, így környezetét is egyenlően szemléli (5.18.). Látja a minden létezőben lakozó átmant, ugyanakkor e létezőket az átmanban látja (6.29.), így Istent látja mindenhol.

prabhu kahe – eho bāhya, āge kaha āra |
rāya kahe – jñāna-śūnyā bhakti sādhya-sāra ||66||

(66) Az Úr szólt: Mindez csak a felszín, kérlek, mondd tovább!
Rámánanda Ráj így felelt: A megértés (vágyától) mentes szeretet – ez a tökéletesség leglényege.

Vajon szükség van-e a tudásra, vagy sem? A cél nem a tudás, Isten megértése, hanem Isten szeretete. A bhakti nem puszta elmélet, több, mint töprengeni az élet végső céljáról. És milyen Isten? egyszerűen felmérhetetlen. Ezért az upanisadok is paradoxonokban szólnak róla. Például az Ísa-upanisad így:

anejad-ekaṁ manaso javīyo
nainad-devā āpnuvan pūrvam-arṣat |
tad-dhāvato’nyān atyeti tiṣṭhat
tasminn-apo mātariśvā dadhāti ||4||
tad ejati tan naijati tad dūre tad v antike |
tad antar asya sarvasya tad u sarvasyāsya bāhyataḥ ||5||

(4) Mozdulatlan az Egy, (bár) a gondolatnál is sebesebb,
a félistenek számára is elérhetetlen, ő halad az élen.
Áll ő, (mégis) minden futót megelőz,
benne hordozza Mátarisvá a tettet.
(5) Jár is, meg nem is, távol van, mégis közel.
Ott van mindenben, (ugyanakkor) mindenen kívül is.

Folytathatnánk a sort a Svétásvatara-upanisaddal: „mintha érzékek árnyalnák, ám nincsenek érzékei” (3.17.), „nincs keze sem lába, mégis ő a leggyorsabb, s elfogadó, szem nélkül lát, fül nélkül hall…” (3.19.), „kisebb a legkisebbnél, ám nagyobb a leghatalmasabbnál…” (3.20.) Csupa ellentmondás... éppen azért mert ő a gondolkodásunk bármiféle kategóriáján kívül áll. „Ahonnan a szavak visszafordulnak, s gondolattal sem elérhető” (yato vāco nivartante aprāpya manasā saha, Taitt.up. 2.4.1.)... léte szétfeszíti a gondolkodás, a logika kereteit. A véges emberi gondolkodás nem képes befogadni a végtelen Istent. És mégis, Isten végtelenségének ékes bizonyítéka, hogy ő képes feltárni magát a véges ember számára. A Katha upanisad így ír erről:

āsīno dūraṁ vrajati śayāno yāti sarvataḥ |
kastaṁ madāmadaṁ devaṁ madanyo jñātumarhati ||21||
aśarīraṁ śarīreṣvanavastheṣvavasthitam |
mahāntaṁ vibhumātmānaṁ matvā dhīro na śocati ||22||
nāyamātmā pravacanena labhyo
na medhayā na bahunā śrutena |
yamevaiṣa vṛṇute tena labhyaḥ
tasyaiṣa ātmā vivṛṇute tanūṁ svām ||23||
nāvirato duścaritānnāśānto nāsamāhitaḥ |
nāśāntamānaso vā’pi prajñānenainamāpnuyāt ||24||

(21) Ülve messze megy, s fekve jut el mindenhova –
e józan s mámoros Istent ki más ismerhetné?
(22) A múlandó testekben lakozó testetlent,
a hatalmas, dicső Lelket ismerve a bölcs nem búsul soha.
(23) Ez a lélek tudós magyarázatokkal, mérhetetlen értelemmel, de sok-sok hallással sem érhető el.
Csakis az érheti el, akit ő választ magának, s néki saját formájában mutatkozik.
(24) Aki elállt a gonosztól, (érzékei) békések, értelme szilárdan összpontosított,
elméje higgadt, az helyes ismerettel elérheti őt. (Katha-upanisad 1.2.21-24.)

Túl van ő az emberi értelem keretein, egyszerre a hűvös józanság, és a mámoros boldogság. Mégis megközelíthető, sőt, szerető híveinek megmutatja magát igaz valójában... vajon kiknek? A 23. vers szerint a választottjainak, ám a 24. vers szerint békés érzékű és elméjű, egyhegyű értelmű tisztaszívű ember helyes ismerettel elérheti őt. Mégsincs ellentmondás a két vers között: a 24. vers a szádhanát írja le, a lehetőséget, ami a gyakorló kezében van, a 23. vers pedig az isteni könyörület fontosságára hívja fel a figyelmet: e kegy nem érdemelhető ki, indokolatlan. A 24. vers helyes ismerete, értelme (prajñāna) helyes értelmet, helyes felismerést, ráébredést jelent, éppúgy, mint a Bhagavad-gítában: „Az örökre nékem szentelődőknek s engem imádóknak megadom azt a szeretettel átfűtött értelmet, amivel eljuthatnak hozzám.” (Bg. 10.10. teṣāṁ satata-yuktānāṁ bhajatāṁ prīti-pūrvakam | dadāmi buddhi-yogaṁ taṁ yena mām upayānti te ||)

Így válik mellékessé a megismerés a szeretet mellett, ahogy azt a Bhágavata-purána szavai illusztrálják:

jñāne prayāsam udapāsya namanta eva
jīvanti san-mukharitāṁ bhavadīya-vārtām |
sthāne sthitāḥ śruti-gatāṁ tanu-vāṅ-manobhir
ye prāyaśo'jita jito'py asi tais tri-lokyām ||67||

(67) A tudás iránti törekvést messze hajítva előtted hódolnak.
Szentséggel betöltött, a sásztra által vezérelt életük csakis néked ajánlják,
s bár a helyükön megállapodottak ők, tetteik, szavaik és gondolataik révén
e világban legyőznek téged, Győzhetetlen Uram!

(Bhág. 10.14.3.)

A vers a Krsnának hódoló Brahmá fohászából vett részlet. A teremtés hajnalán Brahmá négy száján keresztül nyilvánul meg a véda, a szakrális tudás. És most e Brahmá szájain keresztül száll a fohász: a szent tudást messze hajítva néked hódolók – azáltal, hogy életüket Istennek ajánlják, a néki ajánlott szeretetük révén – felülkerekednek a győzhetetlen Istenen.

A sorozat többi írása itt érhető el: Rámánanda-szamvád

Rámánanda-szamvád – Csaitanja Maháprabhu és Rámánanda Ráj találkozása

Ötszáz esztendővel ezelőtt Orissza állam déli részében, a Gódávarí torkolatvidékén, Rádzsamahéndrí városában élt Rámánanda Ráj. Orissza déli területeinek kormányzójaként állt Gadzsápati Pratáparudra Déva király (uralkodott: 1497–1540) szolgálatában.
Mielőtt Csaitanja Maháprabhu dél-indiai zarándokútjára indult, Szárvabhauma Bhattácsárja felhívta figyelmét: Rádzsamahéndríben járva feltétlenül keresse meg Rámánandát. A kérés szokatlan, több okból is: a szerzetesnek semmi köze a világi hatalmasságokhoz – miért találkozzon hát Csaitanja egy kormányzóval? Másfelől Rámánanda Ráj nem nemesember – csupán tehetsége révén jutott előre, s lett az uralkodó bizalmas tanácsadója. Írnok kasztban született – a kájaszthák ksatrija apa, és súdra anya utódai – így félig-meddig súdrának tekinthető. Ám ne gondold közönséges személynek, igazi raszik (a lelki ízeket értő, érző) bhakta, emellett nagyon művelt, tudós ember – érvelt Szárvabhauma Bhattácsárja. Rámánanda és Szárvabhauma mindketten a király belső, tanácsadói köréhez tartoztak, jól ismerték hát egymást. Szárvabhauma így folytatta: „Amikor először beszéltem vele, nem értettem különleges szavait és viselkedését, közönséges vaisnavának láttam csupán, ezért mosolyogtam rajta, ám most – kegyed folytán – felismertem nagyságát. Mikor majd beszélsz vele, te is látni fogod kiválóságát!” (Cs.cs. 2.7.66-67.)

Forrásművek

Így történt, hogy Csaitanja Maháprabhu és Rámánanda Ráj találkoztak egymással – vélhetően 1510 tavaszán. Hogy zajlott le ez a találkozó? Kézenfekvő javaslat, hogy lapozzuk fel a Csaitanjáról szóló életrajzi műveket a részletekért. Míg a Csaitanja Maháprabhu kedvteléseinek utolsó idejében, vagy néhány évvel eltávozása után készült életrajzok* egyáltalán nem említik e történetet, ám három másik, később született alkotás igen.

Legrészletesebben Krsnadász Kavirádzs beszéli el a Csaitanja-csaritámrtában (Csaitanja nektári életútja), mely művet a szerző hatvan-hetven évvel Csaitanja Maháprabhu eltávozása után írt meg (a mű utolsó verse szerint 1615-ben). Bár ő maga nem találkozott Maháprabhuval, műve megalkotása során részben a korábbi elbeszéléseket (elsősorban Vrndávan dász munkáját), részben pedig a Maháprabhu társainak beszámolóit használta fel. Krsnadász bengáli születésű, ám Vrndávanba költözött, s ott Raghunáth dász gószvámí tanítványaként a gószvámík társaságában élt. Ahogy ő maga elmondja:

Csaitanja kedvtelései drágaköveinek legjava jelentette Szvarúp Dámódar kincses házát.
Amit ő őrizgetett, abból Raghunáth dász gószvámí elbeszélésében
valami kevéskét hallottam, s írtam le itt,
hogy a bhakták közösségének ajándékozzam. (Cs.cs. 2.2.84.)

Csaitanja Maháprabhu és Rámánanda Ráj találkozásáról a Csaitanja-csaritámrta madhja-lílájának nyolcadik fejezete szól – a fejezet végén a szerző külön hivatkozik Szvarúp Dámódar jegyzeteire, mint forrásra (Cs.cs. 2.8.312.). E beszámoló szerint a kormányzó és a szerzetes a Gódávarí partján találkoznak, majd több estét töltenek meghitt beszélgetéssel. E beszélgetések során Csaitanja kérdez, Rámánanda pedig válaszol – először az élet végső céljáról, a raszákról, majd Rádhá és Krsna természetéről, együttlétükről és elválásukról, végül e tökéletességekhez vezető útról esik köztük szó. A második beszélgetés villámkérdések sora. Az efféle, gyors kérdések és rá adott találó, sokszor a megszokottól eltérő, ám a lényegre fókuszáló válaszok (praśnottara) sajátos és kedvelt műfaj – ilyen a Mahábháratában a száműzetésben vándorló Judhisthir király és a tó szellemének beszélgetése –, ám Csaitanja kérdései nem a dharmára, hanem a bhaktira irányulnak.  A mélyreható kérdések megválaszolása nem pusztán intellektuális kaland, komoly érzelmeket is felszít, a beszélgetés csúcspontján pedig Csaitanja eredeti formáját tárja fel Rámánanda Ráj előtt.

A másik forrásművünk Kavi Karnapúra munkája. Kavi Karnapúra gyermekként maga is ismerte Csaitanját, a bengáli követők közé tartozó Sivánanda Széna fia volt. Ifjú költőként Csaitanja-csaritámrta-mahákávja (Csaitanja nektári életútja – a nagy költemény) címen írta meg Maháprabhu történetét, majd később (1572-ben) egy színpadi művet is írt Csaitanja-csandródaja-nátaká (Csaitanja felkelő holdja – színmű) címmel. A darab hetedik színe a királyi udvart jeleníti meg, ahol Pratáparudra király és Szárvabhauma Bhattácsárja beszélgetnek – természetesen Csaitanjáról. Közben hírnökök érkeznek, akik beszámolnak az Úr dél-indiai zarándokútjának egyes eseményeiről. Egy hírnök idézi fel a Rámánanda Rájjal való találkozást – mint egy, a sokaság előtt lezajlott történést. E beszélgetés a Csaitanja-csaritámrta elbeszélésnek második, praśnottara részét ismétli.

A harmadik forrás Lócsan dász Csaitanja-mangala című műve. E kötet is egy egész fejezetet szentel a találkozásnak, ám Lócsan dász forrása vélhetően csupán két rövidke utalás lehetett: Csaitanja Maháprabhu feltárta isteni alakját Rámánanda Rájnak, és arra kérte, hogy vonuljon vissza a kormányzói tisztségből. E mozzanatokat aztán költői képzelete segítségével bontotta ki, így elbeszélése jelentősen különbözik a másik két forrástól.


A találkozás

Krsnadász Kavirádzs ekképp beszéli el a szerzetes és a kormányzó találkozását:

Csaitanja Maháprabhu a Gódávarí partjához ért. A folyó s a partmenti erdő a Jamunát és Vrndávant jutatta eszébe – táncra perdült hát, és eksztázisban énekelt. Később megmerítkezett a folyó vizében, majd kissé távolabb leült, s belefeledkezett a Szent Név zengésébe.
Zeneszó hallatszott. Népes kísérete élén megérkezett Rámánanda Ráj, hogy szent fürdőt vegyen a Gódávaríban. A kormányzót számos bráhmana kísérte, hogy ők is részesei legyenek az ősatyáknak bemutatott áldozatnak.
Csaitanja – bár szíve Rámánandához húzta – ülve maradt, ám a kormányzó nyomban észrevette a ragyogó szerzetest. Odalépett hozzá, s botként borult előtte a földre. Az Úr felállt, és így szólt Rámánandához:
– Kelj fel kérlek, s zengd Krsna! Krsna! Mondd csak? te vagy Rámánanda Ráj?
– Igen, az vagyok. Egy oktondi, súdra szolga.
A válasz hallatán az Úr szorosan magához ölelte Rámánanda Rájt, s a szeretetben elmerülve mindkettejük számára megszűnt a külvilág. Testükön az eksztázis jelei mutatkoztak, s elakadó hangon Krsna nevét igyekeztek kimondani.
A kísérettel érkezők megdöbbenve nézték a szerzetest és a kormányzót. Némelyek azt nem értették, hogy a kormányzó miért ölelget egy kóbor vándorszerzetest, mások pedig azon csodálkoztak, hogy miként fordulhat elő, hogy egy bráhmana szannjászí könnyekkel a szemében kapaszkodik egy rangjában hozzá nem illő emberhez.
Érzékelvén a zavart az Úr és híve kibontakoztak az ölelésből, és józan beszélgetésbe kezdtek. S bár mindketten nehezen viselték egymás hiányát, a kormányzót várta napi kötelessége – így hát hódolatát ajánlotta az Úrnak, és távozott. Egy helyi bráhmana illendően meginvitálta a vándorszerzetest ebédre. Így telt a napjuk, miközben várták az estét, amikor végre zavartalanul leülhettek beszélgetni egy félreeső helyen.


* a Murári Gupta által írt Krsna-csaitanja-csaritámrta, Vrndávan dász Nitjánanda Prabhu megbízásából és támogatásával írt műve, a Csaitanja-bhágavata, és Kavi Karnapúra költeménye, a Csaitanja-csaritámrta mahákávja

Az elkövetkező hetekben a Csaitanja Maháprahu és Rámánanda Ráj beszélgetését olvassuk. A cikkek az alábbi hivatkozásokkal érhetők el (zórójelben a Csaitanja-csaritámrta 2.8. fejezetének kapcsolódó versszámai):

1. bevezető, a találkozás
2. első lépések a tökéletesség felé (57-67.)
3. préma-bhakti (68-70.)
4. raszák (71-95.)
5. Rádhá szerelme (96-116.)
6. Krsna természete (134-149.)
7. hládiní sakti (150-159.)
8. testetöltött mahábháva (160-185.)
9. együttlét és elválás (186-196.)
10. a tökéletességhez vezető út (197-234.)
11. prasnóttara (245-260.)
12. Gauránga-szvarúpa-darsana (262-299.)

Csaitanja-mangala Sésa-khanda 1. - a találkozás Lócsan dász elbeszélésében
Csaitanja-csandródaja-nátaká, 7. szín, részlet - a találkozás Kavi Karnapúra elbeszélésében

Krsnadász Kavirádzs gószvámí: Srí Rádhikástakam

A Góvinda-lílámrta 17.fejezetéből, az 59-67. versek.
A versmérték tūnaka – υ – υ – υ – υ – υ – υ – υ –

kuṅkumākta-kāñcanābja-garva-hāri-gaurabhā
pītanāñcitābja-gandha-kīrti-nindi-saurabhā |
ballaveśa-sūnu-sarva-vāñchitārtha-sādhikā
mahyam ātma-pāda-padma-dāsyadāstu rādhikā ||1||

Aranyfénye elhomályosítja a kunkummal megkent aranylótusz büszkeségét,
illata mellett a sáfránnyal meghintett lótusz oly magasztalt aromája is semmiség.
A pásztorok urának fiának minden kívánságát tökéletesen betöltő –
bárcsak Rádhiká megajándékozna lótuszlába szolgálatával!

kauravinda-kānti-nindi-citra-paṭṭa-śāṭikā
kṛṣṇa-matta-bhṛṅga-keli-phulla-puṣpa-vāṭikā |
kṛṣṇa-nitya-saṅgamārtha-padma-bandhu-rādhikā
mahyam ātma-pāda-padma-dāsyadāstu rādhikā ||2||

Színpompás selyemszárija maga mögé utasítja a rubin ragyogását.
Kinyílt virágokban dús kert, hol a mámoros fekete méhecske játszadozik.
Megörvendezteti a lótuszok barátját, csak hogy újra meg újra találkozhassék Krsnával –
bárcsak Rádhiká megajándékozna lótuszlába szolgálatával!

A harmadik pádában a lótuszok barátja (padma-bandhu) a Nap, vagy a méhecske neve. Finom utalás az előző strófára is, melynek képében Rádhá a tágra nyílt virág, aki a fekete (azaz Krsna) méhecskét várja. Ám itt a lótuszok barátja a Nap, mert Rádhá a Napistent imádja, hogy elnyerje Krsna társaságát.

saukumārya-sṛṣṭa-pallavāli-kīrti-nigrahā
candra-candanotpalendu-sevya-śīta-vigrahā |
svābhimarśa-ballavīśa-kāma-tāpa-vādhikā
mahyam ātma-pāda-padma-dāsyadāstu rādhikā ||3||

Lágy finomsága mellett szégyenkezik a friss rügyek sora,
üde alakját a Hold, a szantálpép, a kéklótusz s a kámfor szolgálja.
Érintése lecsillapítja a pásztorleányok urának perzselő vágyát –
bárcsak Rádhiká megajándékozna lótuszlába szolgálatával!

A Hold, a szantálpép, az éjjel nyíló kéklótusz és a kámfor mind a perzselő hőséget csillapítja… Rádhá érintése éppígy csillapítja Krsna perzselő vágyát – mondja a vers. Az érintés (abhimarśa) nem csupán a bőrfelületek könnyed és puha találkozására vonatkozik, hanem érintkezést, nemi egyesülést is jelenthet.
Elgondolkodtató, mit kereshet egy efféle nagyon anyaginak tűnő utalás egy magasztaló fohászban? A válasz keresésében kicsit távolról indulnék el: A Gópála-tápaní upanisad második fejezetének kerettörténete szerint egyszer Vradzsa szenvedélytől fűtött leányai miután az egész éjszakát Krsnával töltötték, így kérdezték őt: ki legyen a méltó bráhmana, akinek ételadományainkat adjuk? Durvászá – felelte Krsna. Ám Durvászá a Jamuná másik oldalán lakik – faggatóztak tovább a gópík – hogyan kelhetnénk át a folyón, hogy meglátogathassuk? Mondjátok: Krsna brahmacsárí – szólt Krsna –, és a folyó utat nyit nektek. A gópík csodálkozva nézek össze, de hittek a szónak, s Krsna tanácsát követve valóban átjutottak a folyó túlpartjára. Durvászá ásramjához járultak, s átadták néki az elkészített finomságokat. Durvászá jóllakott, majd elégedetten bocsájtotta útjára a leánysereget. Hogy keljünk át a folyón hazafelé? – tűnődtek el, s most a bráhmanától tudakozódtak. Mondjátok, hogy Durvászá durvá füvet eszik – felelte a bölcs. A válasz szójáték, a Durvászá név jelentése: dur-vászá, azaz rosszul öltözött (hiszen aszkéta), de nagyon hasonlít a durvásá (durvá-ásá), vagyis durvá (kusa) füvet evő szóra. Ez azonban már sok volt a gópíknak: most lakattuk jól a legfinomabb falatokkal! hogyhogy füvet eszik? Rádhá, a vezetőjük szóvá is tette, fejtsd meg kérlek, szavaid értelmét! – kérte a bölcstől. Durvászá válaszában az anyag és a lélek különbözőségéről beszélt: Én lélek vagyok – hogyan lehetnék hát élvező, az anyagi élvezetek rabja? Krsna ¬– ki nektek a legkedvesebb – a kétféle test, a durva- és finom fizikai test teremtője. Vele kapcsolatban semmi esetre sem beszélhetünk anyagi vágyakról, mert teljes egészében felette áll azoknak. S erről ugyan már nyílt határozottsággal nem beszélt Durvászá, de éppen ez a helyzet a lelket látó bölcs esetében is… bár jóízűen elfogyasztotta a gópík felajánlásait, ez nem hoz anyagi ragaszkodást… független marad, miként Krsna, mert a létezés más minőségét szemléli, más minőségében él.
Akkor hát mire véljük ezeket a történeteket? Evilági tapasztalataink szerint is a szerelem nagyon intenzív kapcsolat: feloldja az énhatárokat, és összehangolja a szerelmeseket. Gyönyörű előképe a hamis én lebontásának, és a Legfelsőbbel való összehangolódásnak. Nem véletlen hát, hogy a szerelem, mint az intenzív istenkapcsolat szimbóluma felbukkan a legtávolabbi kultúrákban is. S ez a vonzalom oly erős, hogy még Istent is befolyása alá vonja: Krsna Rádhá lábaihoz borul.
S mert a hindu tradícióban a szexualitáshoz nem kötődik bűn, vagy negatív gondolat, így találkozhatunk hasonló utalásokkal szakrális költeményekben is. Ám ezeknek nincs köze a világi szexualitáshoz… ahogyan a Siva-lingam és a jóni látványa sem kelt szexuális képzetet a hindu imádóban, úgy itt sem a világi szerelmeskedés az, ami eszébe ötlik a vers recitálásakor, hanem a kapcsolat nagyszerű mélysége és intenzitása. Hogy van, amihez/akihez a független Isten mégis kötődik. S ez a kutatásunk tárgya! Ott ajánljuk fel szolgálatainkat, ahol ezt a csodát látjuk!
Ám a más kultúrában felnőtt olvasót rendre figyelmeztetni szokták: ne tévedjen meg, hiszen ha Rádhá és Krsna szerelmét csupán a világi szerelem dimenziójában értelmezi, akkor tévúton jár.

viśva-vandya-yauvatābhivanditāpi yā ramā
rūpa-navya-yauvanādi-sampadā na yat-samā |
śīla-hārda-līlayā ca sā yato’sti nādhikā
mahyam ātma-pāda-padma-dāsyadāstu rādhikā ||4||

Még a mindenki által imádott, s az ifjú lányok koszorúja által magasztalt Ramá
sem fogható őhozzá szépségben, zsenge ifjúságban s a többi kiválóságban.
Jellem, szeretet, s édes kedvtelések terén nincs, ki nála jobb volna –
bárcsak Rádhiká megajándékozna lótuszlába szolgálatával!

Ramá, azaz a megörvendeztető Laksmí neve.

rāsa-lāsya-gīta-narma-satkalāli-paṇḍitā
prema-ramya-rūpa-veśa-sadguṇāli-maṇḍitā |
viśva-navya-gopa-yoṣid-ālito’pi yādhikā
mahyam ātma-pāda-padma-dāsyadāstu rādhikā ||5||

A rásza-tánc, az ének, tréfálkozás és a finom művészetek mestere,
szeretete, gyönyörű alakja, öltözéke, s jótulajdonságai ékesítik.
Kiválóbb ő még a mindenség által magasztalt pásztorleányok sokaságánál is –
bárcsak Rádhiká megajándékozna lótuszlába szolgálatával!

nitya-navya-rūpa-keli-kṛṣṇa-bhāva-sampadā
kṛṣṇa-rāga-bandha-gopa-yauvateṣu kampadā |
kṛṣṇa-rūpa-veśa-keli-lagna-sat-samādhikā
mahyam ātma-pāda-padma-dāsyadāstu rādhikā ||6||

Az örökifjú szépség, a szerelmes játékok, s a Krsna iránti érzelmek tökéletessége,
ki megremegteti a Krsna iránti ragaszkodással megkötött pásztorleányok szíveit.
Krsna alakján, viseletén, szerelmes kedvtelésein meditál állhatatosan –
bárcsak Rádhiká megajándékozna lótuszlába szolgálatával!

sveda-kampa-kaṇṭakāśru-gadgadādi-sañcitā
marṣa-harṣa-vāmatādi-bhāva-bhūṣaṇāñcitā |
kṛṣṇa-netra-toṣi-ratna-maṇḍanālidādhikā
mahyam ātma-pāda-padma-dāsyadāstu rādhikā ||7||

Veríték, remegés, lúdbőrzés, könnyek, elcsukló hang, s az olthatatlan szeretet többi jele mutatkozik rajta,
míg csáberejét a türelem, ujjongás, ellenkezés és más érzelem-díszek fokozzák.
Krsna szemeit gyönyörködtető drágaköves ékszereket visel –
bárcsak Rádhiká megajándékozna lótuszlába szolgálatával!

Bár Rádhá szemet gyönyörködtető ékszereket visel, igazi díszei szerető érzelmeinek megmutatkozó jelei.

yā kṣaṇārdha-kṛṣṇa-viprayoga-santatoditā-
neka-dainya-cāpalādi-bhāva-vṛnda-toditā |
yatna-labdha-kṛṣṇa-saṅga-nirgatākhilādhikā
mahyam ātma-pāda-padma-dāsyadāstu rādhikā ||8||

Aki ha csak egy fél pillanatra is elválik Krsnától mély
és keserves szomorúság, aggodalom, s más érzések gyötrik.
Ám mikor nagy erőfeszítések révén végül elnyeri Krsna társaságát, minden fájdalma szertefoszlik –
bárcsak Rádhiká megajándékozna lótuszlába szolgálatával!

Más szövegváltozatban a második pádában a toditā – gyötretett – helyett moditā – megörvendeztetett áll.

aṣṭakena yas tv anena nauti kṛṣṇa-vallabhāṁ
darśane’pi śailajādi-yoṣid-ādi-durlabhām |
kṛṣṇa-saṅga-nanditātma-dāsya-sīdhu-bhājanaṁ
taṁ karoti nanditāli-sañcayāśu sā janam ||9||

Aki ezzel a nyolc strófás költeménnyel Krsna kedvesét magasztalja,
kinek megpillantására még Párvatí, s a többi szépség is vágyik,
őt a Krsna társaságának örvendező Rádhiká önnön szolgálatának nektárjával
ajándékozza meg, s befogadja az elragadtatott társnői körébe.

májáváda

Vaisnava körökben az advaita tant gyakran májáváda (azaz illúzió-tan), a gyakorlót májávádí néven említik. A megnevezés erősen pejoratív, a tan bírálói bélyegzik meg így ellenlábasaikat. Nem új megnevezésről van szó, Bhászkara, a bhédábhéda filozófiai iskola kiválósága, Sankara kortársa és első bírálója is említi – talán elsőként –, illetve a Padma-puránában is fellelhető a kifejezés.

Mi a bírálat alapja? Az advaita tan egy fontos tételét ekképpen foglalja össze Sankara:

brahma satyaṁ jagan-mithyā jīvo brahmaiva nāparaḥ |
anena vedyaṁ sacchāstramiti vedānta-ḍiṇḍimaḥ ||20||

„A Brahman valóság, a világ valótlan, az élőlény Brahman, nem más.
Így értendő a szent tan – dübögi a védánta dobja.” (Sankara: Brahma-gjánávalí-málá, 20.)

Ha mármost a világ valótlan, miképpen értsük, hogy mégiscsak látunk magunk körül elkülönült dolgokat, sőt, magunkat is elkülönült entitásnak érzékeljük másoktól, a világtól?
Csupán egyetlen a létező, s ez minden más oka (ekameva sad aneka-kāraṇaṁ, Vivéka-csúdámani 260.) – véli Sankara – így minden más ennek az egynek az illuzórikus látszat-képe. A brahman tulajdonságok nélküli (nirguṇa), a tapasztalható világ pedig a tudatlanság (avidyā) miatt látszik olyannak, amilyen. Sőt, a személyes Isten (saguṇa brahman) is csak az illúzió miatt látszik tulajdonságokkal rendelkezőnek. S ez az a pont – Isten az illúzió alávetettje volna –, ami végképp elfogadhatatlan az Isten felé szeretettel közeledő dvaita iskolák követői számára – innen az éles kritika.

E fogalmakat Csaitanja ekképpen értelmezi: az illúzió az, amikor a nem evilághoz tartozó létező, az élőlény a testtel azonosítja önmagát. A világ is létező… ám átmeneti létező. Igaz, a védák ellentmondásosan szólnak a Legfelsőbbről… éppen azért, mert semmilyen ember alkotta keretbe, kategóriába nem fér bele. Például a Svétásvatara-upanisadban: „mintha érzékek árnyalnák, még sincsenek érzékei” (3.17.), „nincs keze sem lába, mégis ő a leggyorsabb, s elfogadó, szem nélkül lát, fül nélkül hall…” (3.19.), „kisebb a legkisebbnél, ám nagyobb a leghatalmasabbnál…” (3.20.) Ezek kétségtelenül személyes tulajdonságok, s megfosztani Istent e testi – ám nem anyagi – vonásoktól téves nézet.

A hangulat érzékeltetésére álljon itt egy rövid történet a Csaitanja-csaritámrtából. Egy bengáli bhakta öccse hazatért bátyja házába, aki meghívta Szvarúp Dámódart, hogy hallgassa meg testvére védánta-magyarázatait.

Szvarúp Dámódar így szólt: „Mégis, a májáváda magyarázatot hallgatva
csupán a »gondolat, brahman, illúzió, hamis« szavakat hallani.
Az élőlényt a tudatlanság formálja, sőt Isten is tudatlanság –
e tan hallgatása összetöri a bhakta szívét, s véget vet életének!” (Cscs. 3.2.98-99.)

Akad helyzet, melyben az érzelmi felindultság folytán nem meglepő az ilyen erőteljes szóhasználat, ám tárgyilagos álláspont kifejtésében, esetleg vitában mégsem javasolnám – jobb olyan megnevezéssel élni, mellyel a tan követői megnevezik magukat.

Mi a baj a májáváda kifejezéssel? – vethető fel a kérdés –, hiszen a Padma-purána is így hivatkozik Sankara tanítására! A felvetés helytálló, a Padma-purána Uttara-khandájában, a Tudatlanság minőségében lévő tanok felsorolása (tāmasa-śāstra-kathanam) című fejezetben Siva beszél erről Párvatínak. Ám a magam részéről nem jó szívvel hivatkozom e szövegre… találkoztam olyan véleménnyel is, mely utólagos betoldásnak tartja – részben szájbarágósan didaktikus stílusa, részben túlságosan egyszerű nyelvezete miatt. S valóban, sem hangulatában, sem a megfogalmazás finomságában nem mondható a szöveg szépnek. De ne én mondjak véleményt, a szöveg beszéljen magáért. Az advaita tanításról szóló rész a 7-11. versekben olvasható:

Padma-purána, 6.236. fejezet

pārvaty uvāca
tāmasāni ca śāstrāṇi samācakṣva mamānagha |
samproktāni ca tair viprair bhagavad-bhakti-varjitaiḥ |
teṣāṁ nāmānikramaśaḥ samācakṣva sureśvara ||1||

Párvatí szólt:
Ó, Bűntelen, mondd el nékem a tudatlan tanokat,
melyeket az Úr iránti szeretetet (bhagavad-bhakti) híján lévő bráhmanák fejtettek ki.
Istenek ura, mondd el nékem sorban neveiket!

rudra uvāca
śṛṇu devi pravakṣyāmi tāmasāni yathā kramam ||2||

Rudra szólt:
Halld, úrnőm, ahogy eléd tárom a tudatlanokat, sorban, egymás után.

teṣāṁ smaraṇa-mātreṇa mohaḥ syāj jñāninām api |
prathamaṁ hi mayaivoktaṁ śaivaṁ pāśupatādikam ||3||
mac-chaktyā veśitair vipraiḥ proktāni ca tataḥ śṛṇu |
kaṇādena tu samproktaṁ śāstraṁ vaiśeṣikaṁ mahat ||4||
gautamena tathā nyāyaṁ sāṅkhyaṁ tu kapilena vai |
dhiṣaṇena tathā proktaṁ cārvāka-mati-garhitam ||5||

Csupán rájuk emlékezve még a bölcsek is illúzióba esnek.
Elsőként az magam hirdette saiva (irányzatokat), a pásupatát és a társait (említem),
s halld a hatalmammal felruházott bráhmanak által tanítottak többit is:
Kanáda a nagy vaisésika tant fejtette ki,
Gautama a njáját, Kapila a szánkhját.
Dhisana pedig a mélyen megvetett csárváka (tant) tanította.

Dhisanát Brhaszpatival azonosítják. A csárváka tan a védát elutasító ateista irányzat.

daityānāṁ nāśanārthāya viṣṇunā buddha-rūpiṇā |
bauddha-śāstram asat-proktaṁ nagna-nīla-paṭādikam ||6||

A démonok elpusztítása végett Visnu, Buddha alakjában pedig
a hamis buddhista tant, a ruhátlan, s kékruhást.

māyāvādam asac-chāstraṁ pracchannaṁ bauddham ucyate |
mayaiva kathitaṁ devi kalau brāhmaṇa-rūpiṇā ||7||
apārthaṁ śruti-vākyānāṁ darśayan loka-garhitam |
svakarma-rūpaṁ tyājyatvam atraiva pratipādyate ||8||
sarva-karma-paribhraṣṭair vaidharmatvaṁ tad ucyate |
pareśa-jīva-pāraikyaṁ mayā tu pratipādyate ||9||
brahmaṇo’sya svayaṁ rūpaṁ nirguṇaṁ vakṣyate mayā |
sarvasya jagato'py atra mohanārthaṁ kalau yuge ||10||
vedārthavan mahā-śāstraṁ māyayā yad avaidikam |
mayaiva kalpitaṁ devi jagatāṁ nāśa-kāraṇāt ||11||

Az illúzió-tant, e hamis tanítást, a burkolt buddhizmust
én fejtettem ki a kali-korban, egy bráhmana képében.
A kinyilatkoztatás szavát értéktelennek mutatja, (ezért) megveti a világ.
Az ember csupán saját kötelességének feladatását éri általa.
Dharmát nélkülözőnek (/eretneknek) tartják, mert minden rítust mellőz.
Az úr és az élőlény teljes azonosságát tanítom,
s e Brahman végső alakját tulajdonságok nélkülinek mutatom be,
hogy a kali-korban megtévesszem az egész világot.
Az illúzió által a védák értelméhez hasonló nagy tant, ami ugyanakkor mégsem védai –
ezt alkottam, ó, úrnőm, a világ elpusztítása kedvéért.

mad-ājñayā jaimininā pūrvaṁ vedam apārthakam |
nirīśvareṇa vādena kṛtaṁ śāstraṁ mahattaram ||12||

Akaratom követve Dzsaimini a semmitmondó púrva mímánszát
alkotta meg, az istentelen tant hirdető terjedelmes elméletet.

śāstrāṇi caiva girije tāmasāni nibodha me |
purāṇāni ca vakṣyāmi tāmasāni yathā kramāt ||13||

Ó, Giridzsá, a tudatlan tanokat magyaráztam el,
most pedig a puránákat, a tudatlan (minőségéhez tartozókat, s a többit), sorban, egymás után.

brāhmaṁ pādmaṁ vaiṣṇavaṁ ca śaivaṁ bhāgavataṁ tathā |
tathaiva nāradīyaṁ tu mārkaṇḍeyaṁ tu saptamam ||14||
āgneyam aṣṭamaṁ proktaṁ bhaviṣyaṁ navamaṁ tathā |
daśamaṁ brahma-vaivartaṁ liṅgam ekādaśaṁ smṛtam ||15||
dvādaśaṁ ca varāhaṁ ca vāmanaṁ ca trayodaśam |
kaurmaṁ caturdaśaṁ proktaṁ mātsyaṁ pañcadaśaṁ smṛtam ||16||
ṣoḍaśaṁ gāruḍaṁ proktaṁ skandaṁ saptadaśaṁ smṛtam |
aṣṭādaśaṁ tu brahmāṇḍaṁ purāṇāni yathā kramam ||17||

Brahmá, Padma, Visnu, Siva, Bhágavata,
aztán a Náradíja, hetedikként a Márkandéja,
az Agni a nyolcadik, Bhavisja a kilencedik,
Brahma-vaivarta és Linga a tizedik és tizenegyedik,
Varája és Vámana a tizenkettedik és tizenharmadik,
Kúrma és Matszja a tizennegyedik és tizenötödik,
Garuda a tizenhatodik, Szkanda a tizenhetedik,
míg a Brahmánda-purána a tizennyolcadik.

mātsyaṁ kaurmaṁ tathā laiṅgaṁ śaivaṁ skāndantathaiva ca |
āgneyaṁ ca ṣaḍ etāni tāmasāni nibodha me ||18||
vaiṣṇavaṁ nāradīyaṁ ca tathā bhāgavataṁ śubham |
gāruḍaṁ ca tathā pādmaṁ vārāhaṁ śubha-darśane ||19||
sāttvikāni purāṇāni vijñeyāni śubhāni vai |
brahmāṇḍa-brahma-vaivartaṁ mārkaṇḍeyaṁ tathaiva ca ||20||
bhaviṣyaṁ vāmanaṁ brāhmaṁ rājasāni nibodha me |

A Matszja, Kúrma, Linga, Siva, Szkanda,
és Agni – tudd meg, e hat a tudatlanság (minőségéhez tartozik).
Visnu, Náradíja, az áldásos Bhágavata,
Garuda, Padma, Varáha – áldásos tekintetű hitvesem –,
ezeket a jóság (minőségével rendelkező) puránákként tekintik.
A Brahmánda, Brahma-vaivarta, Márkandéja,
Bhavisja, Vámana és Brahmá (puránákat) a szenvedély (minőségéhez tartozóként) ismerd.

sāttvikā mokṣa-dāḥ proktā rājasāḥ sarvadāśubhāḥ ||21||
tathaiva tāmasā devi niraya-prāpti-hetavaḥ |

A jóság (minőségéhez tartozók) üdvösséget hoznak, a szenvedély (minőségéhez tartozók) is mindig áldásosak,
míg a tudatlanság minőségéhez tartozók a pokolra juttatnak.

tathaiva smṛtayaḥ proktā ṛṣibhis triguṇānvitāḥ ||22||
sāttvikā rājasāś caiva tāmasā śubha-darśane |
vāsiṣṭhaṁ caiva hārītaṁ vyāsaṁ pārāśaraṁ tathā ||23||
bhāradvājaṁ kāśyapaṁ ca sāttvikā muktidāḥ śubhāḥ |
yājñavalkyaṁ tathātreyaṁ taittiraṁ dākṣam eva ca ||24||
kātyāyanaṁ vaiṣṇavaṁ ca rājasāṁ svargadāḥ śubhāḥ |
gautamaṁ bārhaspatyaṁ ca sāṁvartaṁ ca yamaṁ smṛtam ||25||
sākhyaṁ cauśanasaṁ ceti tāmasā niraya-pradāḥ |

Éppen így hirdetik a bölcsek a három kötőerő fölé emelkedett szent hagyomány törvénykönyveit (szmrtit),
jóság, szenvedély, és tudatlanság (minőségéhez tartozóként), áldásos tekintetű hitvesem.
Vaszistha, Harita, Vjásza, Parásara,
Bharadvádzsa, Kasjapa a jóság (minőségében lévő), üdvhozó és áldásos.
Jágjavalkja, Atri, Tittiri, Daksa,
Kátjájana és Visnu a szenvedély (minőségében lévő), mennybevezető és áldásos.
Gautama, Brhaszpati, Számvarta, Jama,
Szákhja és Usanasz a tudatlanság (minőségében van), s a pokolba visznek.

kim atra bahunoktena purāṇeṣu smṛtiṣv api ||26||
tāmasā narakāyaiva varjayet tān vicakṣaṇaḥ |
etat te sarvam ākhyātaṁ prasaṅgāc-chubha-darśanam |
śeṣāṁ ca prabhavāvasthāṁ harer vakṣyāmite śṛṇu ||27||

Mire e sok beszéd a puránákról és törvénykönyvekről?
A tudatlanság (minőségében lévők) a pokolba visznek, a körültekintő ember mellőzi őket.
Mindent elmondtam neked, s alkalmas időben az áldásos filozófiákról is beszélek majd.
Végezetül Hari nagyszerű megjelenéseiről szólok, halld hát!

(az illusztráció forrása)

válogatott szubhásiták 1.

A subhāṣita, azaz szép beszéd (su-bhāṣita) rövid versbe foglalt bölcsesség – gyakran jótanács, intés, máskor fanyar elmélkedés a világ visszásságairól. Íme, egy kis csokor szubhásita:

elégedettség

lubdham-artha-pradānena ślāghyam añjali-karmaṇā |
mūrkhaṁ chandānuvṛttyā ca yāthātathyena paṇḍitam ||

A kapzsit pénz-adománnyal, a büszkét összetett kézzel tisztelve,
a bolondot szeszélyébe való beleegyezéssel, a tudós bölcset pedig tényközléssel (tegyük elégedetté).

(Garuda-purána 1.109.10.)

büszke: a ślāghya jelenthet magasztalandót (azaz dicséretre méltót), de büszkét is, aki elvárja az ünneplést. A felsorolásba a kapzsi és a bolond mellé a büszke illik.
tényközlés: a szanszkrt szövegben yāthātathyena – ahogyvanúggyal. A tudós bölcs (pandit) a tényeket tiszteli, őt a valóság szabatos közlése teszi elégedetté.

üres kézzel

agnihotraṁ gṛhaṁ kṣetraṁ garbhiṇīṁ vṛddhabālakau |
riktahastena nopeyād rājānaṁ devatāṁ gurum ||

Az áldozati tüzet, a házat, a mezőt, a várandós asszonyt, az öregembert, a gyermeket,
a királyt, az istenséget és a mesterét soha ne keresse fel az ember üres kézzel.

a nagylelkűek családja

ayaṁ nijaḥ paro veti gaṇanā laghucetasām |
udāracaritānāṁ tu vasudhaiva kuṭuṁbakam ||

„Az enyém ez, vagy másé” – csak a szűklátókörűek vélekednek így,
ám a nagylelkűeknek az egész Föld a családja.

A szanszkrt nyelvben sok szó létezik a Föld megnevezésére… a vasu-dhā a méhében kincseket rejtő, gazdagságot hozó Földre utal.

a rossz tanácsadó

ekaṁ viṣarasaṁ hanti śastreṇaikaśca vadhyate |
sarāṣṭraṁ saprajaṁ hanti rājanaṁ mantra-viplavaḥ ||

A mérgezett ital egy embert öl meg, ahogy a fegyver is egy ember halálát okozza,
ám az egész királyságot, annak népét, s magát a királyt is elpusztítja a rossz tanácsadó.

Rossz tanácsadó: A szövegben mantra-viplavaḥ. A mantra szó elsősorban védahimnuszt, szent fohászt jelent, ám a kormányzást, a király belső köréhez tartozó tanácsadókat is. A viplava jelentése káosz, kibékíthetetlen ellentét, illetve bűn, züllöttség. Jelenthet tehát viszályt, káoszt a király tanácsosai között, de züllött, gonosz tanácsadót is.

„barátok”

adṛṣṭa-pūrvā bahavaḥ sahāyā
sarve pada-sthasya bhavanti vaśyāḥ |
arthād-vihīnasya pada-cyutasya
bhavanti kāle svajano'pi śatruḥ ||

Soha nem látott barátok sokasága keres fel,
míg tekintélyes vagy, s szolgák vesznek körül,
ám ha elveszted vagyonod s hivatalod,
még a családtagjaid is ellenségeiddé lesznek.

a ruha teszi az embert?

kiṁ vāsasā tatra vicāraṇīyaṁ
vāsaḥ pradhānaṁ khalu yogyatāya|
pītāmbaraṁ vīkśya dadau sva kanyāṁ
digambaraṁ vīkśya viṣaṁ samudraḥ ||

Mire a ruha? fontoljuk meg jól,
az öltözék fontos jele a rátermettségnek.
A sárgaruhást látván saját leányát adta,
míg az égruhájúnak csupán mérget adott az Óceán.

A vers keserűen irónikus... hiszen a példa jelzi: Visnu és Siva mindketten felettébb kiválóak, egyikük sincs híján a rátermettségnek. Ám a világ mégis az öltözék alapján ítél, miként a Tejóceán köpülésekor a tigrisbőrbe burkolt, szinte meztelen Sivának a méreg jutott, míg az elegáns Visnu Laksmít kapta meg.

További szubhásiták a slókamálán.

nőkről

A bhakti-jóga iránt érdeklődő emberek közt forgolódva olykor kényelmetlenül érzem magam, mikor a nőkről beszélnek. E cikk célja néhány gyakran hallott gondolatot kissé körbejárni.
Sok minden keveredik ezekben a gondolatokban. Élettan, hagyomány, szokásrend… nem egyszerű feladat a tisztánlátás. Ott a hagyomány, ami más életet tart ideálisnak a férfiak és mást a nők számára. Itt a bennünket körülvevő világ, amiben néha eltúlzottan is egyformának tekintik a nemeket (szemléletes példa a traktoroslány). A téma tengeréből most csupán egy cseppecskét vizsgálnék meg alaposabban.
A patriarchális hagyományból fakadóan sokáig és sokan a nőket alacsonyabbrendűnek tekintették. Ez a gondolat a vallásgyakorlatba is mélyen beágyazódott… és szerte a világon a kinyilatkoztatás köntöse mögé bújva ma is hat. Mennyire általánosan? csupán a hangulat felidézésének kedvéért néhány idevágó gondolat a kereszténység világából:

„A nő hiányos és satnya, mert a férfi magvában lévő aktív erő hajlamos tökéletes hímnemű utódot létrehozni, míg a nő az aktív erőbe került hibából születik.” (Aquinói Tamás)

„A férfiaknak széles a válluk és keskeny a szájuk, ezért intelligensek. A nőknek ezzel szemben keskeny a válluk és széles a szájuk. A nők teremtettségi vonásai mutatják, hogy otthon kell maradniuk, mert széles a csípőjük és tomporuk, amin ülhetnek, hogy őrizzék a házat.” (Luther Márton)

„Nem helyes, ha a férfiak leülnek, hogy hallgassanak egy nőt… Még akkor is csekély hatásúak a nők szavai, ha csodálatra méltó vagy akár jámbor dolgokat mond, hiszen nő szájából származnak.” (Origenész)

És olykor egymásnak ellentmondónak tűnik a keresztény álláspont is: „Mint a szentek minden egyházában, az asszonyok hallgassanak összejöveteleiteken. Nincs megengedve, hogy beszéljenek, nekik engedelmeskedniük kell, ahogy a törvény is mondja. Ha tudni akarnak valamit, kérdezzék meg otthon a férjüktől, mert az asszonynak nem illik az Egyházban beszélnie.” (1Kor 14.34-35.) – írja Pál, míg másutt: „Nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert mindannyian eggyé lettetek Krisztus Jézusban.” (Galata 3.28.)

Ám nem a kereszténységről szeretnék beszélni… hanem a Csaitanja-követő vaisnavák közt hallott néhány érvről. Vizsgáljuk meg őket kicsit mélyebben… hátha másról szólnak, mint első pillantásra látszik.

„ne bízz a nőkben és a politikusokban”

A gyakran visszatérő megállapítással Sríla Prabhupád kommentárjaiban is találkozunk, egy példa: „Csánakja Pandit azt tanácsolta: viśvāso naiva kartavyaḥ strīṣu rāja-kuleṣu ca. „Sose bízz nőkben vagy politikusokban!” Mindenki feltételekhez kötött és elesett, amíg nem emelkedik a lelki tudat szintjére, különösen a nők, akik kevésbé intelligensek, mint a férfiak. A nőket a súdrákhoz és a vaisjákhoz hasonlítják (striyo vaiśyās tathā śūdrāḥ). A lelki szinten azonban, amikor valaki felemelkedik a Krsna-tudat síkjára, lehet akár férfi, akár nő, súdra vagy bárki más, mindenki egyenlő.” (Bhág. 9.14.36. kommentárja)

Az idézett Csánakja-vers a Níti-darpana (Az erény tükre) 1.15. strófája, így hangzik:

unmattānāṁ bhujagānāṁ śṛṅgiṇāṁ śastra-pāṇinām |
viśvāso naiva kartavyaḥ strīṣu rāja-kuleṣu ca ||

Részegben, kígyóban, szarvval rendelkező állatban, felfegyverzett emberben
nőkben és az udvartartásban ne bízzék (az ember).

A szöveg más változata a folyót és a karommal rendelkező állatokat tartja még megbízhatatlannak. A részeg ember éppúgy kiszámíthatatlan, mint a veszélyes vadak, a felfegyverzett ember készen áll mások elpusztítására. S aki hatalommal bír, azt megkörnyékezik: nők a másik nem iránti vonzalmán keresztül, az udvartartás, a család (a kula szó családot, nemzetséget jelent elsődlegesen), a miniszterek pedig gyakran a saját érdekükben lobbiznak – s nem a közjót, vagy egyszerűen csak az ország, az uralkodó érdekét szolgálják. Ha hatalmad van, akkor könnyen megeshet, hogy a hatalmad a vonzó, és nem te… Csánakja itt inkább erről szól, mint a nők megbízhatatlanságáról.
Ugyanakkor: valóban, Csánakja versei közt számos nőket bíráló verset találunk… ahogy a férfiak gyengeségéről, vagy rossz tulajdonságairól is.

„a nők kevésbé okosak”

A fent idézett kommentár is megemlíti, hogy a nők kevésbé intelligensek, mint a férfiak, ám van, ahol – úgy tűnik –, a sásztra állítja ezt. A Bhágavata-purána 1.4. fejezetében a mű keletkezéséről olvashatunk. Vjásza összeállította a Védákat, s külön a Mahábháratát. Az 1.4.25. versből, kiknek kedvéért, kinek áldására írta a Mahábháratát:

strī-śūdra-dvija-bandhūnāṁ trayī na śruti-gocarāḥ


A nők, a súdrák, a kétszerszületettek barátai, a három (védához) nem folyamodók…

A vers nem az intelligenciáról szól, hanem egyszerűen más életfeladatról. A hagyomány szerint a védahimnuszok recitálása a bráhmana, ksatrija és a vaisja férfiak feladata… elsősorban a bráhmanáké. Az ő képzésük foglalta magában a véda-tanulmányokat. Számukra nem lehetőség, nem jog, hanem kötelesség a véda recitálása. A nők és a súdrák nem részesültek ilyen természetű képzésben... egyszerűen más volt a társadalomban betöltött szerepük. A nők a mai normáinkhoz képest korán férjhez mentek, és a mai normáinkhoz képest sokkal több gyerek felnevelésével törődtek… és ez más életet követelt. A vers a szemléletes śruti-gocara szót használja… a go-cara szó szerint tehén-járásnyit jelent, ameddig a jószág elballag a legelőn. Átvitt értelemben valaki/valami hatókörét… a nők, s súdrák és a kétszerszületettek barátai nincsenek a három véda hatókörében. Kik ezek a barátok? Srídhar szvámí kommentárja szerint: dvija-bandhavas traivarṇikeṣv adhamāḥ, azaz a három varna tagjai közül az alantasok – akiknek bár kötelességük volna, mégsem zengik a védahimnuszokat.
Összefoglalva: mindegy miért, tanulmányaik, képességeik, vagy éppen hiányosságaik miatt nem zengik a védát – könyörületesen, az ő javukra gondolva mondja tollba Vjásza Mahábháratát.

De hát Sríla Prabhupád is megerősíti számos helyen a kommentárjában, hogy a nők kevésbé intelligensek – hangzik az ellenvetés. Tisztelettel... ám nem értek egyet ezzel a gondolattal. Igen, más felépítés, az agyféltekék, nem ugyanolyan a férfi és a nő… s erről lehet józanul beszélgetni. Ám nem tartom helyes következtetésnek, hogy attól lesz valaki okosabb, mert más kromoszómakészlettel született e testbe.
Sríla Prabhupád ifjúkorában a 20. század elejének tudományos szemlélete szerint tanult nyugati szellemiségű iskoláiban. S akkoriban valóban azt gondolták, hogy az okosság az agytérfogat függvénye, s mert a nők agyának térfogata kisebb, ezért eleve kevésbé okosak… az idézett kommentárokban is ez a szemlélet tükröződik. Ám ezt a nézetet ma az élettan tudósai cáfolják, s rámutatnak: a barázdáltság mértéke sokkal fontosabb mutató.

A nők nem kevésbé okosak az óind tradíció szerint... csak éppen más a feladatuk. És e kötelességük állhatatos végzése bölcsességgel áldja meg őket – olvashatjuk a Mahábháratában. Ott a történet, a könnyen haragra gyúló bráhmanáról, és a neki alamizsnát adó asszonyról. Vagy Szávitríről, aki a halál urát győzte le, hogy visszahozza az életbe férjét. S ha tudós asszonyokra gondolunk, a Brhadáranjaka-upanisad juthat eszünkbe, s ott a történet a vitáról Dzsanaka király udvarában. A jelenlevő bráhmanák körében Gárgí, Vacsaknu leánya is vitázott Jágjavalkjával (Brh. 3.6.)
Szintén a Brhadáranjaka-upanisadból ismerjük, Jágjavalkja miként vonult vissza a családos élettől. Két felesége volt, Kátjájaní, és Maitréjí.

„Maitréji – szólt egyszer Jágjavalkja – bizony elhagyom ezt a (családos) állapotot. Hadd osszam szét mindenemet közted s Kátjájaní között!
Szólt Maitréjí:
– Kedves uram, mondd meg nékem, ha enyém volna kerek e világ minden kincsével együtt, vajon halhatatlan volnék, avagy sem?
– Nem – felelte Jágjavalkja –, hanem úgy élnél, mint a gazdagok. Ám a vagyon nem nyújthat halhatatlanságot.
Szólt Maitréjí:
– Mit kezdjek olyasmivel, ami nem tesz halhatatlanná? Uram, inkább azt mondd el nekem, amit tudsz (a halhatatlansághoz vezető útról)!” (Brh. 2.4.1-3.)

Végezetül hadd idézzek fel egy történetet a Mahábháratából. Bhísma meséli el egy Csirakárí nevű bráhmana sorsát, aki apja parancsa és anyja oltalmazásának kötelessége közt őrlődik. Számbaveszi az érveket, s így gondolkodik édesanyjáról: „ő az oltalom, a gyógyír minden bajban. Egészséges vagy nem, sovány vagy nem, az anya mindig védi a fiát. Az elrendelés szerint a fiúnak nincs más védelmezője. A fiú akkor öregszik meg, akkor sújtja a bánat, akkor tűnik a szemében üresnek a világ, amikor elveszti az anyját. Nincs még egy olyan menedék, mint az anya. Nincs olyan védelem, mint az anya. Senki sem olyan kedves, mint az anya. Ő a fiú fenntartója (dhátri), mivel a méhében hordozta. Dzsanani, mert a születésének fő oka. Ambá, mert fölnevelte. Viraszu, mert bátor gyermeket szült. Szurá, mert etette és törődött vele.”

Így tekint a óind tradíció a nőre: elsősorban anyaként.

A fenti posztot egy örvendetes hír is inspirálta: a nyugati vaisnavizmus legnépesebb közösségében immáron nő is szolgálhat diksá-guruként.

(az illusztráció forrása)

gondolatok az engedelmességről

Gondolkodók – olykor jelentősen eltérő – meglátásai az engedelmességről. Talán kommentárt sem igényel. Engedelmesség? és/vagy szeretet és tisztaság? Ha engedelmesség, akkor kinek? az elöljárónak? a hatalomnak? az isteni harmóniának? Engedelmességre késztetés, vagy példamutatás és szeretet?

A feltétel nélküli szent engedelmesség

Az elöljárónak nem azért kell szót fogadni, mert okossággal, jósággal vagy bármely más isteni ajándékkal van felékesítve és felruházva, hanem egyedül azért, mert Istent képviseli.
(Loyolai Szt. Ignác)

Nem szabad tekintettel lennünk arra, hogy az elöljáró kiváló, középszerű vagy teljesen jelentéktelen ember-e, mert ez a megkülönböztetés elveszi az engedelmesség erejét.
(Loyolai Szt. Ignác)

Az okosság nem az engedelmeskedőnek, hanem a parancsolónak a dolga.
(Loyolai Szt. Ignác)

Ha nehezen találjátok meg a döntést, forduljatok az engedelmességhez. Ezáltal pótoljátok azt, ami még a bizonyossághoz hiányzik.
(Loyolai Szt. Ignác)

A leghitványabb rabszolgák közé kell számítani azokat, akik csak kényszeredetten és ellenkezéssel hajtják végre az elöljárók parancsait.
(Loyolai Szt. Ignác)

…az engedelmesség bizonyos értelemben megszünteti ugyan a szabadságot, de nem teszi az embert mindjárt rabszolgává. Ezzé a cselekvés indítéka teszi. Ha a cselekvés célja nem magának a cselekvőnek, hanem a parancsolónak haszna, akkor a cselekvő rabszolga, s önmagának haszon nélkül való.
(Baruch Spinoza)

Sziluanosz atyáról beszélik, hogy a Szkétiszben volt egy tanítványa, név szerint Márk. Kitűnt engedelmességével, és szépen tudott írni. Az idős atya engedelmessége miatt szerette őt. Azonban még tizenegy további tanítványa volt, és ezek aggódtak, mert azt jobban szerette náluk. Amikor meghallották ezt az atyák, elszomorodtak. Egy nap eljöttek hozzá, és szemrehányást tettek neki. Erre kivitte őket magával, és mindegyik cellába bekopogtatott: „Ilyen és ilyen testvér, gyere, szükségem van rád!” De senki sem követte őt azonnal. Erre Márk cellájához ment, bekopogott, és azt mondta: „Márk!” Az amint meghallotta az idős atya hangját, ki is ugrott. El is küldte őt egy szolgálatra.
Aztán azt mondta az idős atyáknak: „Hol van a többi testvér, atyák?” Bement a cellába, és kezébe vette Márk írófüzetét. Akkor látta, hogy épp egy O-t akar leírni, de amikor meghallotta az idős atya hangját, nem csavarintotta meg az írónádat, hogy befejezze. Akkor az idős atyák azt mondták: „Valóban, akit te szeretsz, atya, azt szeretjük mi is, és Isten is szereti őt.”
(az 5. században, az egyiptomi sivatagban élt szerzetes atyák történeteiből)

Az engedelmes tanítvány

A gurunak engedelmeskedni jobb, mint tisztelni őt. Az engedelmesség értékes erény, mert ha megpróbálod fejleszteni, akkor az egót, ezt a ravasz ellenséget a megvilágosodáshoz vezetőúton, gyökerestül ki tudod tépni. Csak az a tanítvány tud parancsolni alacsonyabb énjének, aki engedelmeskedik gurujának. Az engedelmesség legyen nagyon gyakorlatias, teljes szívből történő és erősen kitartó. Az igazi engedelmesség nem késlekedik, és nem kérdez. Egy álszent tanítvány félelemből engedelmeskedik a gurujának. Az igazi tanítvány tiszta szeretetből, a szeretet kedvéért engedelmeskedik a gurujának.
(Szvámí Sivánanda Szaraszvatí)

...Az élet normális dolgait illetően neked megvannak a magad tapasztalatai, nekem az enyémek, de a guru-tanítvány kapcsolat mindig spirituális, még akkor is, ha haszon vagy pénz is közrejátszik. Ezért, bárhová mész, ennek a tudatosságnak jelen kell lennie. Nem számít, ha elkövetsz bizonyos hibákat a saját területeden, azért mert én azt mondtam, ezt vagy azt csináld. Mindazonáltal én mondtam neked, hogy tégy úgy. Ha a konyhában vagy, és én azt mondom neked, hogy hagyd elöl a lisztet, és tíz zacskó liszted tönkremegy, nem számít. Ha azt mondom, hagyd elöl a lisztet, annak ellenére, hogy esik; csak hagyd elöl. Ez anyagi veszteség, de spirituális haszon, mert engedelmeskedtél a gurunak. Mindig emlékezz erre, és fejlődésed gyors lesz....
(Szvámí Sivánanda Szaraszvatí)

Nincs hatásosabb eszköz arra, hogy engedelmességre bírjunk másokat, mint ha elhitetjük velük, hogy okosabbak vagyunk náluk…
(Ludwig von Beethoven naplójából, 1815.)

A szádhuk, a szentírás és a mester szavát eggyé téve szívemben
folyvást a rajongó szeretet árjában lubickolok.
(Naróttam dász Thákur: Srí préma-bhakti-csandriká, 1.)

Az engedelmesség kiterjesztése

Mindenki vesse alá magát a fölöttes hatalomnak. Mert nincs hatalom, csak az Istentől, ami van, azt Isten rendelte. Ezért aki a hatósággal szembeszáll, Isten rendelésének szegül ellene. Az ellenszegülő pedig magára vonja az ítéletet.
(Pál: Rómaiaknak írt levél 13.1-2.)

Mikor a nagy út-at semmibe dobták,
megjelent az erkölcs és méltányosság.
Mikor kezdődött az okoskodás,
megjelent a nagy hazudozás.
Mikor a hat rokon összeveszett,
megjelent a gyermeki tisztelet és szülői szeretet.
Mikor zavaros az ország,
megjelennek a hűséges szolgák.
(Lao ce: Tao te king 18.)

A nyílt erőszak, a parancsuralom természetesen nem zsarolja, hanem egyszerűen kényszeríti az embereket. A szelídebb, manipulatívabb hatalom bizonyos formái viszont már zsarolnak: szabad választást hagynak az embernek az engedelmességre, illetve nem-engedelmességre, de nagyon nehézzé teszik számára azt, hogy az utóbbit, s könnyűvé, hogy az előbbit válassza.
(Hankiss Elemér: A korrupció)

Engedelmesség és annak megtagadása

Aki a Szatjágrahában csupán polgári engedetlenséget lát, az még nem értette meg a Szatjágrahát, jóllehet a Szatjágraha szorosan vett fogalma magába foglalja a polgári engedetlenséget. Csak aki a törvényeknek engedelmeskedni képes, lehet képes arra is, hogy az engedelmességet megtagadja. Csak annak szabad rombolnia, aki építeni is tud.
(M.K. Gandhi: Tűnjön el a régi, jöjjön az új;
megjegyzés: a szatjágraha jelentése 'az igazsághoz való ragaszkodás', ez Gandhi mozgalmának kulcsszava)

Az engedelmesség elvárása

Inkább engedelmeskedj a kérőnek, mint a parancsolónak.
(Publilius Syrus)

Nincs szükség arra a kereszténységre, amely az egyházi vezetők („főpásztorok”) számára olyan „hivatali tekintélyt” igényel, amely kritikátlan engedelmességet és „készséges alávetést” követel az alárendelt „laikusoktól”;
Szükség van arra a kereszténységre, amely arra bátorítja az embereket, hogy Jézus példája nyomán mindazokkal szolidárisan éljenek és dolgozzanak, akik a hátrányos helyzetűekért, a kiengesztelődésért és a békéért szállnak síkra ebben a nehéz világban;
(Erwin Seifried, Forrás: Érted vagyok folyóirat, 2018. áprilisa)

Az engedelmesség ellentmond a szeretet és a lelkiismeret elvének, mert aki szeret, az nem kívánhatja a másik embertől azt, hogy ne azt gondolja, amit gondol, és hogy ne azt tegye, amit helyesnek lát. A szeretet kizárja a félelmet. A szeretet kizárja az uralkodást. A szeretet kizárja a kiváltságot. A szeretet kizárja az erőszaktevést a másik emberen. A szeretet kizárja az engedelmességet. A szeretet lehetővé teszi a másik ember számára, hogy hűséges maradhasson a meggyőződéséhez.
(Bulányi György: Erény-e az engedelmesség?)