A Bhagavad-gítá neves magyarázói: Madhuszúdan Szaraszvatí

Madhuszúdan Szaraszvatí Bhagavad-gítá-gúdártha-dípiká (A Bhagavad-gítá rejtett jelentéseinek megvilágítása) című kommentárja a Bhagavad-gítá legnevesebb magyarázatai közé tartozik. Alapjaiban Sankara kommentárját követi, ám jóval részletesebb, alaposabb.

Madhuszúdan Szaraszvatí Bengálban született, a mai Bangladés területén. Apja szanszkrt tanár volt, s az öt testvér közül többen is híres tanítókká váltak, ám a legnevesebb a középső fiú, Kamalanajana lett. Apja iskolájában tanult szanszkrt nyelvet, majd Navadvíba ment – Navadvíp akkoriban a tudományos élet fellegvára, a logika (nyjája) művelésének központja volt – ahol Mathuránátha Tarkavágísá mellett tanulmányozta a nyjáját.

Élete számos mozzanata vitatott. Egyesek szerint kortársa volt Csaitanjának, és azért utazott Navadvípba, hogy Csaitanjával találkozzon. Ám Csaitanja már szerzetesi fogadalmat tett, és dél-indiai zarándokútjára indult. Így aztán – míg Navadvípban Csaitanja visszatértére várakozott – az időt a logika tanulmányozásával ütötte volna el. Azt gondolom, ez kevéssé valószínű (hiszen a hagyományt követve Csaitanja nem várható vissza szülőföldjére), ám az valóban lehetséges, hogy Csaitanja és a Krsna-bhakti vonzásában az orisszai Puríba is elzarándokolt – sejthető ez a Vedānta-kalpa-latikā (A Védánta kívánságteljesítő liánja) című munkájából. A műben röviden bemutatja, egyes irányzatok miképpen tekintenek a végső célra, az üdvösségre. A felsorolást a maga által is gyakorolt védántával zárja, s ekképpen fogalmaz: „Az upanisadok követői számára – kiket a magasztos úr, Nílácsal ura, Nárájan kegyel – a megszabadulás (móksa) a felülmúlhatatlan gyönyör és értelem természetű átman, mely a kezdet nélküli tudatlanság (avidjá) megszűnésével jellemzett (aupaniṣadāḥ tu bhagavatā nīlācala-nāthakena nārāyaṇenānugṛhītāḥ niratiśayānanda-bodha-rūpa ātmā, eva, anādyāvidyā-nivṛtty-upalakṣito mokṣaḥ). Nílácsal (a kék hegy) ura – ez az Orisszában imádott Dzsagannáth szokásos jelzője.

Az bizonyos, hogy később Kásíba (Benáresz) költözött, és Ráma Tírtha tanítványa lett. Később aztán a púrva-mímánszát is tanulmányozta Mádhava Szaraszvatí útmutatása mellett. Mestere tanácsára Visvésvara Szaraszvatíhoz fordult, és útmutatása mellett szerzetesi fogadalmat tett.

Számos művet hagyott hátra, legnevezetesebb a Gúdártha-dípiká (a Bhagavad-gítá kommentárja), másik nevezetes munkája az Advaita-sziddhi (A nem-kettősség tökéletessége), mely Madhva-iskola advaita bírálatára, a Njájámrtára (A logika nektárja) adott válasz. Hosszú életet élt, számos jeles tanítvány járta nyomdokait.
Egy – számomra szép és érdekes – történet Vallabha ácsárjával való találkozásáról szól. Igaz-e vagy csupán legenda? nem tudom, de szépsége – számomra – igazzá avatja. Vallabha Prajágnál találkozott Madhuszúdan Szaraszvatíval. Hosszasan, elmélyülten beszélgettek, Madhuszúdan meg is mutatta Vallabhának írásait: a Gúdártha-dípikát, és a Bhagavad-bhakti-raszájanát (A magasztos úr iránti szerető odaadás életelixíre) – a bhaktiról szóló értekezést. Madhuszúdan személyisége és felkészültsége olyannyira lenyűgözte Vallabhát, hogy kisebbik fiát, Vitthalnáthot az ő gondjaira bízta: tanulja tőle az érvelést és a szentírások ismeretét. Hiszen Madhuszúdan Szaraszvatí az advaita-védánta tanítója, ám Krsna lelkes bhaktája is volt egyszerre. Meditációjában a fuvolázó Krsnát látta, őt imádta. Világlátásában megfért egymással a transzcendentális egység tudata és az istenszeretet: a nirguna Brahman nem különbözik Krsnától. Ez a gondolat pedig izgalmasan közel áll a Csaitanja által is tanított acsintja-bédábhéda-váda (a felfoghatatlan különbözőség és egység tana) filozófiai aspektusához. Madhuszúdan Szaraszvatí számára a bhakti és a gjána egyaránt az üdvösség eszköze.

A Gítá-kommentátorok szokását követve Madhuszúdan Szaraszvatí is verses betétekkel egészíti ki magyarázatait. Ízleljünk meg néhányat közülük!

A Gítá második harmadának bevezetőjeként (azaz a hetedik fejezet elején) így ír:

yad-bhaktiṁ na vinā muktir yaḥ sevyaḥ sarva-yoginām |
taṁ vande paramānanda-ghanaṁ śrī-nanda-nandanam ||

A felé irányuló odaadó szeretet nélkül nincs megszabadulás, ő minden jógí imádandó mestere.
Őt imádom, a legfőbb gyönyör sűrű fellegét, Nanda kisfiát!

A kilencedik fejezet verseihez fűzött magyarázatait e verssel zárja:

śrī-govinda-padāravinda-makarandāsvāda-śuddhāśayāḥ
saṁsārāmbudhim uttaranti sahasā paśyanti pūrṇaṁ mahaḥ |
vedāntair avadhārayanti paramaṁ śreyas tyajanti bhramaṁ
dvaitaṁ svapna-samaṁ vidanti vimalāṁ vindanti cānandatām ||

Srí Góvinda lótuszlába virágmézének megízlelése révén megtisztult szívűek
gyorsan átkelnek az újjászületések óceánján, s megpillantják a dicső Teljességet.
A védánta (tanulmányozása) által megértik a legfőbb jót, elhagyják a tévelygést,
megértik a kettősségek álomszerűségét, s megtapasztalják a makulátlan gyönyört.

A tizedik fejezet végére e verset olvashatjuk:

kurvanti ke’pi kṛtinaḥ kvacid apy anante
svāntaṁ vidhāya viṣayāntara-śāntim eva |
tvat-pāda-padma-vigalan-makaranda-bindum
āsvādya mādyati muhur madhubhin mano me ||

Egyes szerencsések esetleg a végtelenre
rögzítve elméjüket elcsendesíthetik az érzékek tárgyai (iránti sóvárgást),
ám a lábaid lótuszáról lecsöppenő nektárméz cseppjeit
ízlelve újra meg újra megrészegedik az én szívem, ó, Madhu végzete!

A mādyati (megrészegedik) bizony nem az advaita-védánta szokásos terminológiája. Mit is olvasunk? Némely szerencsések talán valahogy megbékítik az érzéktárgyakra irányuló sóvárgást, de költőnk csakis Krsna nektárjától lesz mámorossá. Ő nem az elcsendesülést, hanem az elragadtatott rajongást keresi.

Madhuszúdan kommentárját az alábbi versekkel zárja:

vaṁśī-vibhūṣita-karān nava-nīradābhāt
pītāmbarād aruṇa-bimba-phalādharoṣṭhāt |
pūrṇendu-sundara-mukhād aravinda-netrāt
kṛṣṇāt paraṁ kim api tattvam ahaṁ na jāne ||1||

Kezei ékessége fuvolája, (teste akár) a friss esőfelleg,
öltözéke sárga, hajnalpír ajkai mint a bimba gyümölcse,
gyönyörű orcája a telihold, szemei lótuszok,
nem tudok olyan igazságról, mi több volna Krsnánál!

kāṇḍa-trayātmakaṁ śāstraṁ gītākhyaṁ yena nirmitam |
ādi-madhyānta-ṣaṭkeṣu tasmai bhagavate namaḥ ||2||

A Gítának nevezett szentírás három részből áll,
az elején, a közepén és a végén is hat fejezetből áll. A (Legfelsőbb) Úrnak, e szentírás megalkotójának hódolok!

śrī-govinda-mukhāravinda-madhunā miṣṭaṁ mahābhārate
gītākhyaṁ paramaṁ rahasyam ṛṣiṇā vyāsena vikhyāpitam |
vyākhyātaṁ bhagavat-padaiḥ pratipadaṁ śrī-śaṅkarākhyaiḥ punar
vispaṣṭaṁ madhusūdanena muninā sva-jñāna-śuddhyai kṛtam ||3||

Srí Góvinda ajkainak lótuszáról lecsöppenő mézzel megédesített Mahábháratában
a bölcs Vjásza tette közhírré a Gítának nevezett legfőbb titkot.
Szóról szóra részletes magyarázatokkal látta el a magasztos Srí Sankara, majd
az aszkéta Madhuszúdan írt hozzá egyszerű (kommentárt), hogy saját tudását tisztázza.

iha yo’sti vimohayan manaḥ
paramānanda-ghanaḥ sanātanaḥ |
guṇa-doṣa-bhṛd eṣa eva nas
tṛṇa-tulyo yad ayaṁ svayaṁ janaḥ ||4||

Ő, aki a elbűvöli a szíveket,
a legfőbb gyönyör sűrű fellege, az örökkévaló.
Egyedül ő az erények és bűnök fenntartója,
akár a fűszál, az ember önmagában annyi csupán.

śrī-rāma-viśveśvara-mādhavānāṁ
prasādam āsādya mayā gurūṇām |
vyākhyānam etad vihitaṁ subodhaṁ
samarpitaṁ tac caraṇāmbujeṣu ||5||

Srí Ráma, Visvésvara és Mádhava –
mestereim kegyét elnyerve
e jól érthető kommentárt írtam,
s ajánlottam fel az ő lótuszlábaiknál.

A végére hagytam a szívem csücskét. A kommentár harmadik harmadának bevezetőjeként, ám talán pontosabban fogalmazunk, ha azt mondjuk: a bhakti-jógáról szóló tizenkettedik fejezet után következik ez a vers, ami világosan beszél Madhuszúdan eszményeiről:

dhyānābhyāsa-vaśīkṛtena manasā tan nirguṇaṁ niṣkriyaṁ
jyotiḥ kiṁ ca, na yogino yadi paraṁ paśyanti paśyantu te |
asmākaṁ tu tad eva locana-camatkārāya bhūyāc ciraṁ
kālindī-pulineṣu yat kim api tan nīlaṁ maho dhāvati ||

Ha a meditáció gyakorlásával uralom alá vont elmével tulajdonságok nélkülinek, passzívnak,
akár ragyogásnak látják a jógík a Legfelsőbbet, csak hadd lássák annak!
A mi szemeinket csakis ő bűvölje el mindörökkön,
a kék színben tündöklő jelenség, ki Jamuná-menti homokon szaladgál!

májáváda

Vaisnava körökben az advaita tant gyakran májáváda (azaz illúzió-tan), a gyakorlót májávádí néven említik. A megnevezés erősen pejoratív, a tan bírálói bélyegzik meg így ellenlábasaikat. Nem új megnevezésről van szó, Bhászkara, a bhédábhéda filozófiai iskola kiválósága, Sankara kortársa és első bírálója is említi – talán elsőként –, illetve a Padma-puránában is fellelhető a kifejezés.

Mi a bírálat alapja? Az advaita tan egy fontos tételét ekképpen foglalja össze Sankara:

brahma satyaṁ jagan-mithyā jīvo brahmaiva nāparaḥ |
anena vedyaṁ sacchāstramiti vedānta-ḍiṇḍimaḥ ||20||

„A Brahman valóság, a világ valótlan, az élőlény Brahman, nem más.
Így értendő a szent tan – dübögi a védánta dobja.” (Sankara: Brahma-gjánávalí-málá, 20.)

Ha mármost a világ valótlan, miképpen értsük, hogy mégiscsak látunk magunk körül elkülönült dolgokat, sőt, magunkat is elkülönült entitásnak érzékeljük másoktól, a világtól?
Csupán egyetlen a létező, s ez minden más oka (ekameva sad aneka-kāraṇaṁ, Vivéka-csúdámani 260.) – véli Sankara – így minden más ennek az egynek az illuzórikus látszat-képe. A brahman tulajdonságok nélküli (nirguṇa), a tapasztalható világ pedig a tudatlanság (avidyā) miatt látszik olyannak, amilyen. Sőt, a személyes Isten (saguṇa brahman) is csak az illúzió miatt látszik tulajdonságokkal rendelkezőnek. S ez az a pont – Isten az illúzió alávetettje volna –, ami végképp elfogadhatatlan az Isten felé szeretettel közeledő dvaita iskolák követői számára – innen az éles kritika.

E fogalmakat Csaitanja ekképpen értelmezi: az illúzió az, amikor a nem evilághoz tartozó létező, az élőlény a testtel azonosítja önmagát. A világ is létező… ám átmeneti létező. Igaz, a védák ellentmondásosan szólnak a Legfelsőbbről… éppen azért, mert semmilyen ember alkotta keretbe, kategóriába nem fér bele. Például a Svétásvatara-upanisadban: „mintha érzékek árnyalnák, még sincsenek érzékei” (3.17.), „nincs keze sem lába, mégis ő a leggyorsabb, s elfogadó, szem nélkül lát, fül nélkül hall…” (3.19.), „kisebb a legkisebbnél, ám nagyobb a leghatalmasabbnál…” (3.20.) Ezek kétségtelenül személyes tulajdonságok, s megfosztani Istent e testi – ám nem anyagi – vonásoktól téves nézet.

A hangulat érzékeltetésére álljon itt egy rövid történet a Csaitanja-csaritámrtából. Egy bengáli bhakta öccse hazatért bátyja házába, aki meghívta Szvarúp Dámódart, hogy hallgassa meg testvére védánta-magyarázatait.

Szvarúp Dámódar így szólt: „Mégis, a májáváda magyarázatot hallgatva
csupán a »gondolat, brahman, illúzió, hamis« szavakat hallani.
Az élőlényt a tudatlanság formálja, sőt Isten is tudatlanság –
e tan hallgatása összetöri a bhakta szívét, s véget vet életének!” (Cscs. 3.2.98-99.)

Akad helyzet, melyben az érzelmi felindultság folytán nem meglepő az ilyen erőteljes szóhasználat, ám tárgyilagos álláspont kifejtésében, esetleg vitában mégsem javasolnám – jobb olyan megnevezéssel élni, mellyel a tan követői megnevezik magukat.

Mi a baj a májáváda kifejezéssel? – vethető fel a kérdés –, hiszen a Padma-purána is így hivatkozik Sankara tanítására! A felvetés helytálló, a Padma-purána Uttara-khandájában, a Tudatlanság minőségében lévő tanok felsorolása (tāmasa-śāstra-kathanam) című fejezetben Siva beszél erről Párvatínak. Ám a magam részéről nem jó szívvel hivatkozom e szövegre… találkoztam olyan véleménnyel is, mely utólagos betoldásnak tartja – részben szájbarágósan didaktikus stílusa, részben túlságosan egyszerű nyelvezete miatt. S valóban, sem hangulatában, sem a megfogalmazás finomságában nem mondható a szöveg szépnek. De ne én mondjak véleményt, a szöveg beszéljen magáért. Az advaita tanításról szóló rész a 7-11. versekben olvasható:

Padma-purána, 6.236. fejezet

pārvaty uvāca
tāmasāni ca śāstrāṇi samācakṣva mamānagha |
samproktāni ca tair viprair bhagavad-bhakti-varjitaiḥ |
teṣāṁ nāmānikramaśaḥ samācakṣva sureśvara ||1||

Párvatí szólt:
Ó, Bűntelen, mondd el nékem a tudatlan tanokat,
melyeket az Úr iránti szeretetet (bhagavad-bhakti) híján lévő bráhmanák fejtettek ki.
Istenek ura, mondd el nékem sorban neveiket!

rudra uvāca
śṛṇu devi pravakṣyāmi tāmasāni yathā kramam ||2||

Rudra szólt:
Halld, úrnőm, ahogy eléd tárom a tudatlanokat, sorban, egymás után.

teṣāṁ smaraṇa-mātreṇa mohaḥ syāj jñāninām api |
prathamaṁ hi mayaivoktaṁ śaivaṁ pāśupatādikam ||3||
mac-chaktyā veśitair vipraiḥ proktāni ca tataḥ śṛṇu |
kaṇādena tu samproktaṁ śāstraṁ vaiśeṣikaṁ mahat ||4||
gautamena tathā nyāyaṁ sāṅkhyaṁ tu kapilena vai |
dhiṣaṇena tathā proktaṁ cārvāka-mati-garhitam ||5||

Csupán rájuk emlékezve még a bölcsek is illúzióba esnek.
Elsőként az magam hirdette saiva (irányzatokat), a pásupatát és a társait (említem),
s halld a hatalmammal felruházott bráhmanak által tanítottak többit is:
Kanáda a nagy vaisésika tant fejtette ki,
Gautama a njáját, Kapila a szánkhját.
Dhisana pedig a mélyen megvetett csárváka (tant) tanította.

Dhisanát Brhaszpatival azonosítják. A csárváka tan a védát elutasító ateista irányzat.

daityānāṁ nāśanārthāya viṣṇunā buddha-rūpiṇā |
bauddha-śāstram asat-proktaṁ nagna-nīla-paṭādikam ||6||

A démonok elpusztítása végett Visnu, Buddha alakjában pedig
a hamis buddhista tant, a ruhátlan, s kékruhást.

māyāvādam asac-chāstraṁ pracchannaṁ bauddham ucyate |
mayaiva kathitaṁ devi kalau brāhmaṇa-rūpiṇā ||7||
apārthaṁ śruti-vākyānāṁ darśayan loka-garhitam |
svakarma-rūpaṁ tyājyatvam atraiva pratipādyate ||8||
sarva-karma-paribhraṣṭair vaidharmatvaṁ tad ucyate |
pareśa-jīva-pāraikyaṁ mayā tu pratipādyate ||9||
brahmaṇo’sya svayaṁ rūpaṁ nirguṇaṁ vakṣyate mayā |
sarvasya jagato'py atra mohanārthaṁ kalau yuge ||10||
vedārthavan mahā-śāstraṁ māyayā yad avaidikam |
mayaiva kalpitaṁ devi jagatāṁ nāśa-kāraṇāt ||11||

Az illúzió-tant, e hamis tanítást, a burkolt buddhizmust
én fejtettem ki a kali-korban, egy bráhmana képében.
A kinyilatkoztatás szavát értéktelennek mutatja, (ezért) megveti a világ.
Az ember csupán saját kötelességének feladatását éri általa.
Dharmát nélkülözőnek (/eretneknek) tartják, mert minden rítust mellőz.
Az úr és az élőlény teljes azonosságát tanítom,
s e Brahman végső alakját tulajdonságok nélkülinek mutatom be,
hogy a kali-korban megtévesszem az egész világot.
Az illúzió által a védák értelméhez hasonló nagy tant, ami ugyanakkor mégsem védai –
ezt alkottam, ó, úrnőm, a világ elpusztítása kedvéért.

mad-ājñayā jaimininā pūrvaṁ vedam apārthakam |
nirīśvareṇa vādena kṛtaṁ śāstraṁ mahattaram ||12||

Akaratom követve Dzsaimini a semmitmondó púrva mímánszát
alkotta meg, az istentelen tant hirdető terjedelmes elméletet.

śāstrāṇi caiva girije tāmasāni nibodha me |
purāṇāni ca vakṣyāmi tāmasāni yathā kramāt ||13||

Ó, Giridzsá, a tudatlan tanokat magyaráztam el,
most pedig a puránákat, a tudatlan (minőségéhez tartozókat, s a többit), sorban, egymás után.

brāhmaṁ pādmaṁ vaiṣṇavaṁ ca śaivaṁ bhāgavataṁ tathā |
tathaiva nāradīyaṁ tu mārkaṇḍeyaṁ tu saptamam ||14||
āgneyam aṣṭamaṁ proktaṁ bhaviṣyaṁ navamaṁ tathā |
daśamaṁ brahma-vaivartaṁ liṅgam ekādaśaṁ smṛtam ||15||
dvādaśaṁ ca varāhaṁ ca vāmanaṁ ca trayodaśam |
kaurmaṁ caturdaśaṁ proktaṁ mātsyaṁ pañcadaśaṁ smṛtam ||16||
ṣoḍaśaṁ gāruḍaṁ proktaṁ skandaṁ saptadaśaṁ smṛtam |
aṣṭādaśaṁ tu brahmāṇḍaṁ purāṇāni yathā kramam ||17||

Brahmá, Padma, Visnu, Siva, Bhágavata,
aztán a Náradíja, hetedikként a Márkandéja,
az Agni a nyolcadik, Bhavisja a kilencedik,
Brahma-vaivarta és Linga a tizedik és tizenegyedik,
Varája és Vámana a tizenkettedik és tizenharmadik,
Kúrma és Matszja a tizennegyedik és tizenötödik,
Garuda a tizenhatodik, Szkanda a tizenhetedik,
míg a Brahmánda-purána a tizennyolcadik.

mātsyaṁ kaurmaṁ tathā laiṅgaṁ śaivaṁ skāndantathaiva ca |
āgneyaṁ ca ṣaḍ etāni tāmasāni nibodha me ||18||
vaiṣṇavaṁ nāradīyaṁ ca tathā bhāgavataṁ śubham |
gāruḍaṁ ca tathā pādmaṁ vārāhaṁ śubha-darśane ||19||
sāttvikāni purāṇāni vijñeyāni śubhāni vai |
brahmāṇḍa-brahma-vaivartaṁ mārkaṇḍeyaṁ tathaiva ca ||20||
bhaviṣyaṁ vāmanaṁ brāhmaṁ rājasāni nibodha me |

A Matszja, Kúrma, Linga, Siva, Szkanda,
és Agni – tudd meg, e hat a tudatlanság (minőségéhez tartozik).
Visnu, Náradíja, az áldásos Bhágavata,
Garuda, Padma, Varáha – áldásos tekintetű hitvesem –,
ezeket a jóság (minőségével rendelkező) puránákként tekintik.
A Brahmánda, Brahma-vaivarta, Márkandéja,
Bhavisja, Vámana és Brahmá (puránákat) a szenvedély (minőségéhez tartozóként) ismerd.

sāttvikā mokṣa-dāḥ proktā rājasāḥ sarvadāśubhāḥ ||21||
tathaiva tāmasā devi niraya-prāpti-hetavaḥ |

A jóság (minőségéhez tartozók) üdvösséget hoznak, a szenvedély (minőségéhez tartozók) is mindig áldásosak,
míg a tudatlanság minőségéhez tartozók a pokolra juttatnak.

tathaiva smṛtayaḥ proktā ṛṣibhis triguṇānvitāḥ ||22||
sāttvikā rājasāś caiva tāmasā śubha-darśane |
vāsiṣṭhaṁ caiva hārītaṁ vyāsaṁ pārāśaraṁ tathā ||23||
bhāradvājaṁ kāśyapaṁ ca sāttvikā muktidāḥ śubhāḥ |
yājñavalkyaṁ tathātreyaṁ taittiraṁ dākṣam eva ca ||24||
kātyāyanaṁ vaiṣṇavaṁ ca rājasāṁ svargadāḥ śubhāḥ |
gautamaṁ bārhaspatyaṁ ca sāṁvartaṁ ca yamaṁ smṛtam ||25||
sākhyaṁ cauśanasaṁ ceti tāmasā niraya-pradāḥ |

Éppen így hirdetik a bölcsek a három kötőerő fölé emelkedett szent hagyomány törvénykönyveit (szmrtit),
jóság, szenvedély, és tudatlanság (minőségéhez tartozóként), áldásos tekintetű hitvesem.
Vaszistha, Harita, Vjásza, Parásara,
Bharadvádzsa, Kasjapa a jóság (minőségében lévő), üdvhozó és áldásos.
Jágjavalkja, Atri, Tittiri, Daksa,
Kátjájana és Visnu a szenvedély (minőségében lévő), mennybevezető és áldásos.
Gautama, Brhaszpati, Számvarta, Jama,
Szákhja és Usanasz a tudatlanság (minőségében van), s a pokolba visznek.

kim atra bahunoktena purāṇeṣu smṛtiṣv api ||26||
tāmasā narakāyaiva varjayet tān vicakṣaṇaḥ |
etat te sarvam ākhyātaṁ prasaṅgāc-chubha-darśanam |
śeṣāṁ ca prabhavāvasthāṁ harer vakṣyāmite śṛṇu ||27||

Mire e sok beszéd a puránákról és törvénykönyvekről?
A tudatlanság (minőségében lévők) a pokolba visznek, a körültekintő ember mellőzi őket.
Mindent elmondtam neked, s alkalmas időben az áldásos filozófiákról is beszélek majd.
Végezetül Hari nagyszerű megjelenéseiről szólok, halld hát!

(az illusztráció forrása)