Visnu négy attribútuma

A fenséges Istent, Visnut szokásosan négy karral ábrázolják, mindegyik kezében egy-egy reá jellemző attribútumával. A több kar a hindu istenábrázolások megszokott módján az emberfelettiség, a mindenhatóság jelképe. Visnu négy karjában lótuszvirágot, csakrát, kagylókürtöt és buzogányt tart.

Vajon ezek az attribútumok eszközök, vagy társak? Nem csupán neveken nevezett tárgyakról beszélhetünk, a tradíció személynek is látja őket. Az Úr társaiként elkísérik őt a földi megjelenéseik során, a Padma-purána elbeszélése szerint például mikor Rámacsandra megjelent e világban, testvérei, Laksman, Bharata és Satrughna rendre Anantasésa (a végtelenség kígyója, amin Nárájan pihen), a Szudarsan-csakra, és Pánydzsadzsanja (Visnu kagylókürtje) megtestesülései voltak. Nimbárka ácsárját követői a Szudarsan-csakra avatárjának tartják, és a Srí szampradája álvár szentjeit is hasonlóan Visnu egy-egy „attribútuma” megtestesülésinek látják.

(Srí vaisnava tilak, Garuda és Hanumán által imádott csakrával és kagylókürttel)

Milyen jelentést hordoznak ezek a szimbólumok? Ezt kutatva két forrás, a Visnu-purána és a Gópálatápaní-upanisad kínálkozik.

A Visnu-purána 1.22. fejezetében Maitréja Visnu attribútumainak jelentéséről kérdezi a bölcs Parásart. A válasz néhány további ismertetőjegy és fegyver jelentéséről is szól:
„67. A leírhatatlan és hatalmas Visnunak hódolok, s elmondom, amit egykoron Vaszistha beszélt el nekem. 68. E világ leglényegét (átman) a makulátlan és hibátlan Kausztubha ékkőként viseli a magasztos Úr, Hari. 69. Az őstermészet (pradhána), az őselemek hajléka, a Srívatsza, Mádhava intelligenciája (buddhi) pedig a buzogány. 70. Az Úr (Ísvara) a hamis énkép (ahankára) kétféle megnyilvánulását, az elemeket és az (információszerző és cselekvő) érzékeket birtokolja a kagylókürt és az íj formájában. 71. A mindörökkön csapongó természetű szélsebesen tovatűnő az elmét Visnu csakraként tartja kezében. 72. Ó, bráhmana, öt drágakőből formált füzére, a Vaidzsajantí, a teremtés öt alapelemének forrása. 73. Dzsanárdana megszámlálhatatlan nyila képében hordozza az érzékelés és cselekvés (lehetőségét). 74. Acsjuta ragyogó kardként viseli a tudást, amelyet néha elfed a tudatlanság kardhüvelye.”

Kausztubha: ékkő, mely Visnu mellkasát díszíti. A tejóceán kiköpülésekor került a felszínre.
Srívatsza: fehér szőrpamacs Visnu bal mellkasán
Vaidzsajantí: „győzedelmes”, az öt alapelem és az őket jelképező drágakövek: gyöngy – víz, rubint – tűz, smaragd – föld, zafír – levegő, gyémánt – tér-éter. Krsna vaidzsajantí virágfüzére nem drágakövekből, hanem öt különböző színű virágból készül, s térdéig ér.

A Gópála-tápaní upanisad második fejezetében maga Nárájan beszél az univerzális forma attribútumainak jelentéséről:
„70. A Nap, a tűz, a szó, a Hold ereje heve és fénye (tédzsasz) a Kausztubha-ékkő ragyogásából származik – mondják az Isten-ismerők. (Dzsíva gószvámí kommentárjában hozzáteszi: ez minden élőlény menedéke.) 71. (Az univerzális forma) négy karja a jóság, szenvedély, tompaság s a hamis ego (ahankára). Az öt elem jellegű kagylókürt a szenvedély-kézben nyugszik. 72. A mindig gyermeki természetű elme a csakra, az illúziókeltő energia (májá) forrása a Sárnga szaru íj, a lótuszvirág pedig a mindenség (az Úr univerzális formájának) kezében. 73. Az eredeti tudás (vidjá) a buzogány, melyet mindenkor kezemben tartok, az erényt (dharma), a gyarapodást (artha) és az érzéki élvezetet (káma) karperecként ismerik az isteni világok nagyjai.”

Dzsíva gószvámí és Prabódhánanda Szaraszvatí kommentárjai azonosítják az egyes eszközöket tartó kezeket is. Az upanisad szerint a kagylókürt a szenvedély-kézben van, a kommentárok szerint a csakra a jóság-kézben, a lótusz a tompaság-kézben, a buzogány pedig az ahankár-kézben – míg az íj olykor a tompaság-kézben olykor pedig az Úr előtt hever.

Parásar szerint a világot átható és fenntartó Visnu (a név gyöke a viṣ ige, melynek jelentései: átjár, átitat) attribútumai az anyagvilággal hozhatók kapcsolatba. A Gópála-tápaní upanisad az univerzális formáról szól, mely az anyagvilág teljességének forrása, előképe.
Összevetve a két leírást láthatjuk, hogy alapvetően ugyanarról szólnak, támogatják, kiegészítik egymást:

attribútum	Visnu-purána	Gópála-tápaní upanisad
Kausztubha	e világ leglényege	a Nap, a tűz, a szó, a Hold ereje heve és fénye
Srívatsza	az őstermészet hajléka
lótuszvirág		a mindenség
csakra	az elme forrása	az elme forrása
kagylókürt	az elemek forrása	az elemek forrása
buzogány	az intelligencia forrása	az eredeti tudás
íj	érzékek forrása	az illúziókeltő energia forrása
nyilak	érzékelés és cselekvés
karperecek		az emberi élet céljai
Vaidzsajantí	az öt elem forrása
kard (Vidjádhara, „tudást-hordozó”)	tudás

Parásar ugyan nem szól róla, ám a lótuszvirág (padma) a teremtés szimbóluma, hiszen az anyagvilág Visnu köldökének taván virágzó lótusz szárában bontakozik ki. Ezen felül szokásosan a lelki tisztaság jelképe is, hiszen a növény bár az iszapban gyökerezik, a víz fölé nyúlva virágzik, s a ráfröccsenő víz sem érinti – lepereg róla.

A csakra 15-30 cm átmérőjű, peremén élesre fent, kerék alakú, 50-100 méteren belül hatásos hajítófegyver. Elhajítás előtt a harcos ujja körül megpörgeti, hogy így adjon neki nagyobb kezdősebességet, így igen gyorsan repül – forgása, és gyorsasága miatt adódik Visnu csakrájának és az univerzális elmének párhuzama. Visnu csakrája személyként is megjelenő társa, neve Szudarsan („szép-látvány”). Ő oltalmazza meg Ambarísa királyt Durvásza haragjától a Bhágavata-purána 9. énekében. Hívei oltalma, ellenfelei veszedelme. A forgó csakra ugyanakkor az idő kerekét, az idő múlását is szimbolizálja.

A kagylókürt (sankha) jeladó hangszer. A kagyló végét levágva befúvónyílást hoznak létre, majd a hangszer megfújáskor a befúvónyíláshoz illesztett összezárt ajkak rezgésének hangja felerősödik a spirális kagylóban rezonálva, s így a kagylókürt nagy erővel képes megszólalni. Visnu kagylókürtjének hangja a teremtő hangot, az Óm mantrát jelenti. A hang mint érzéktárgy a legfinomabb elemmel, a térrel (éterrel) áll kapcsolatban, a teret a rezgés jelöli ki, tölti be. Ugyanakkor e mantra a Véda forrása is, ezért a kagylókürt a szakrális tudás, Véda szimbóluma is.
Amikor az apjára haragvó Dhruva („Szilárd”) herceg vezeklésbe fogott, hogy isteni segítséggel visszaszerezhesse jussát, Visnu megjelent előtte, és kagylókürtjét a herceg homlokához érintette. A hercegre ekkor rászállt a Védák minden végkövetkeztetése. Felismerte: üvegcserepek után vágyakozott, ám Visnu imádatával valódi drágakőre talált.
A megszabadító Isten fúj bele isteni kürtjébe, s végtelenség tudása szólal meg a feltekeredett téren, a kagylókürt testén át. A szertartások idején pedig a templomokban is megszólal a kagylókürt – felajánlásként, s válaszul az isteni hívásra: felébredtem az illúzió álmából, itt vagyok!
Visnu kagylókürtjének Pánycsadzsanja a neve.

Visnu negyedik attribútuma a buzogány (gadá). A buzogány a pusztító erő jelképe, az isteni hatalom és uralom szimbóluma – s emlékezzünk az írások szavaira: nem pusztán erő, hanem az intelligencia és az eredeti (anyagot és lelket, rosszat és jót megkülönböztető, szétválasztó) tudás szimbóluma is, ami az uralkodás szükséges feltétele. Visnu buzogányának neve Kaumódakí.

szentnek kell tekinteni?

A Bhagavad-gítá 9.30. versét Sríla Prabhupád így fordítja: „Még ha valaki a legszörnyűbb tettet is követi el, ha odaadó szolgálatot végez, szentnek kell tekinteni, mert a helyes utat járja.”
Felmerül a kérdés: vajon miként értelmezendő ez a gondolat? Valóban lássuk szentnek az elfogadhatatlan módon viselkedő bűnöst? Egyáltalán: hogyan lehetséges, hogy Isten felé forduló személy bűnössé válik?

Utóbbi kérdést Sríla Prabhupád kommentárjában úgy válaszolja meg, hogy rávilágít: tetteink kétfélék, cselekszünk az ideiglenes anyagi feltételek és körülmények hatására, illetve örök, lelki természetünk szerint is. És olykor megesik, hogy e kettő ellentétbe kerül egymással, az anyagi kötelékek erős befolyása miatt a még komoly törekvő is megtévedhet. Súlyos gondolat… hiszen a lelki életben komolyan törekvő eszményei szerint nem önmagáért cselekszik. Ám jelzi, hogy a dolgok nem fehérek-feketék, az eszmények és a megvalósulás olykor kettéválnak.

Más fordítók a hangsúlyt inkább a változásra teszik: az ember, aki valaha a múltban gonosz tetteket végzett, ám ma már túllépett ezeken, és Isten felé fordul, nem előbbi, hanem utóbbi tette szerint értékelendő. Nincs örök kárhozat, nincs megbocsájthatatlan bűn! Az ilyen emberben tiszteljük szent elhatározását, a szembenézés bátorságát, és az erőt, amivel képes meghaladni önmagát.
Bhakti Raksak Srídhar Mahárádzs így interpretálja a verset: „Még ha valaki a legförtelmesebb tetteket követi is el, ha minden kihasználáson és lemondáson alapuló, nem odaadó törekvést feladva elkezdi kizárólagos és háborítatlan odaadó szolgálatomat, akkor tiszteletreméltó, mint egy szent, mert magához ölelte az élet forradalmi síkját.”
Bhakti Gaurava Nrszinha Mahárádzs fordításában ugyanezzel az értelmezéssel él: nem szent, de tekintsük úgy, becsüljük úgy, mint egy szentet: „Még egy amúgy durva ember is, aki förtelmes dolgokat tett, ha vegyítetlen odaadással engem imád, az ilyen személyt a szentekhez hasonlónak kell tekinteni, mert a szándéka tökéletes."
Illetve Bakos Attila fordításában: „Még ha valaki a bűnösök legbűnösebbje is, ha eltérés nélküli imádatomba kezd, szentnek kell tekinteni, mert a helyes ösvényt választotta.”

A versről tűnődve jó emlékeznünk arra, hogy a vers nem önmagában álló, hanem Krsna bhaktit magasztaló gondolatmenetének része, a Bhagavad-gítá királyi tudásról szóló fejezetéből:

samo’haṁ sarva-bhūteṣu
na me dveṣyo’sti na priyaḥ |
ye bhajanti tu māṁ bhaktyā
mayi te teṣu cāpy aham ||9.29.||

Mindenkivel egyenlően (viselkedem),
nincs, akit gyűlölnék, nincs akit kedvelnék.
Ám akik szeretettel imádnak engem,
ők bennem vannak, és én bennük.

Mindenkivel egyenlő, ám akik szeretettel (bhaktyā) fordulnak felé, szeretettel imádják, azokkal mégis különlegesen erős a kapcsolata. Olyannyira, hogy:

api cet sudurācāro
bhajate mām ananya-bhāk |
sādhur eva sa mantavyaḥ
samyag vyavasito hi saḥ ||9.30.||

Még ha nagy gonosztevő
imád (is) engem eltérés nélkül,
ő bizony szádhunak tekintendő,
mert eltökéltsége helyes.

S a rákövetkező versben indoklást is ad:

kṣipraṁ bhavati dharmātmā
śaśvac-chāntiṁ nigacchati |
kaunteya pratijānīhi
na me bhaktaḥ praṇaśyati ||9.31.||

Hamar dharma-természetű lesz,
(és) tartós békét ér el.
Kauntéja, hirdesd!,
az én hívem nem bukik el.

Az imádás módját leíró „eltérés nélkül” (ananya-bhāj) kifejezésben a bhāj ugyanúgy a bhaj igei gyökből származó szó, az an-anya jelentése nem más, így az ananya-bhāj nem mást imádót, magát nem másnak szentelőt jelent. A 31. vers „béke” (śānti) szava kicsit más hangulatú, mint a magyar nyelvben: a szó a śam megnyugszik, lecsillapodik igéből képzett, a cselekvést megnevező kifejezés, így voltaképpen lecsillapodottságot jelent – nem csupán a tartós nyugalom állapotát, hanem azt a folyamatot, melynek során megszűnik a zavarodottság, és beáll a nyugalom.

A gondolatmenet elsősorban nem a bhakta esetleges helytelen viselkedéséről szól, hanem arról, hogy Krsna szorosan összetartozik az őt szeretettel imádó híveivel. Ezért a szóban forgó vers inkább extrém, szélsőséges példa, valami egészen elképzelhetetlen dolog. Ám ha mégis bekövetkezne, akkor – kedves Ardzsuna –, lásd világosan: ez csak egy pillanatnyi kilengés, hívem hamar dharma-természetűvé válik, és tartós békéjű lesz.
S ettől a pillanattól rajtunk áll: mire fókuszálunk: botlására, vagy szilárd hitére? Mit látok benne? a hibáit, vagy az erényét? A tengert nem a felszín hullámai, hanem mélye jelenti igazán – éppígy az, ami meghatározza az embert az eszményei – a bhaktát a szilárd hite (helyes eltökéltsége, állhatatossága – samyag vyavasitaḥ) –, s nem az átmeneti folt a tetteiben.
Ám ez nem azt jelenti, hogy vakká kellene válnunk… főleg nem kölcsönösen, egymás hátát veregetve hunynunk szemet vétkeink felett. Vagy mégis? Hiszen Visvanáth Csakravartí kommentárjában ezt olvashatjuk a 30. strófa mantavyaḥ (=tekintendő) szavával kapcsolatban: „A »tekintendő« előírást (kifejező) szó, máskülönben (az ember) visszaeshet. (Minderre) az én útmutatásom a bizonyság– ez a magyarázat”. Baladév Vidjábhúsan hasonlóképpen megismétli e gondolatot: „a »tekintendő« (az Úr) személyes utasítása, máskülönben visszaesik (az ember)”. A visszaeséssel (csökkenés, bűn, szó szerint visszafordulás, elfordulás valamitől: pratyavāya) fenyegetés szigorúan hangzik. Ám tovább olvasva a kommentár szövegét világossá válik: szó nincs takargatásról, képmutatásról vagy vakságról, éppen ellenkezőleg: a bűnös szembesüljön az elkövetett bűnnel, a környezete azonban elítélés helyett legyen együttérző, és vegye észre, lássa meg a vétkes többi erényét. A szembesülés fontos feltétel… Visvanáth Csakravartí kommentárjában ezt így fogalmazza meg: „(az ilyen szádhunak tekintendő ember) nagyszerű elhatározásra jut: pokolra, vagy állati sorba kerülök bűnös tetteim miatt, ám nem adom fel Krsna egyhegyű imádatát!”

Rámánudzsa kommentárjában felveti a kérdést: vajon elérheti-e a bűnös Istent egyáltalán? Az ellenvéleményt megfogalmazó vitapartnere e kérdésre határozott nemmel válaszol, és a Katha-upanisadot idézi: „Helytelenül cselekedő, zaklatott, szétszórt értelmű, zabolátlan gondolatú – a Lélekről egyik sem tud.” (Katha-up. 1.2.24.) Míg Rámánudzsa szerint e fölvetésre Krsna válasza: igen, elérheti, mert a bhakti olyannyira erőteljes, hogy annak gyakorlója hamar túllép a kötőerőkön.
A Bhágavata-purána tizenegyedik szkandhájában Krsna arról tanítja Uddhavát, hogy akár felemás módon is, de az ember forduljon szeretettel Isten felé: „26. Erény az, ha az ember következetesen ragaszkodik személyes feladatköréhez (a bűn pedig annak elhanyagolása). Az erény és bűn ilyetén megkülönböztetése korlátozza a természetüknél fogva tisztátalan tetteket s így az ember képes lesz föladni (anyagi) ragaszkodását.
27-28. Kiknek szívében már föltámadt a tisztelet a rólam szóló történetek iránt, kik már az önérdekű cselekvéshez fűződő minden vonzalmukat elvesztették, s akik már látták, hogy az érzéki örömök bánatot és szenvedést rejtenek magukban, de még nem tudnak felhagyni velük, azok imádjanak engem szeretettel s elszánt hittel. Élvezzék ugyan az életet, de soha ne feledjék, hogy ez minden baj és szenvedés forrása. 29-30. Mivel a szívükben lakozom, hamarosan minden kíntól és gyötrelemtől megszabadítom azokat a bölcseket, akik az odaadás elvei szerint imádnak Engem. Az egoizmus szívet kínzó görcsei megszűnnek, minden kétség szertefoszlik s a tettek nyomasztó visszahatásai mind kifakulnak abban a pillanatban, amint fölismernek engem, az univerzum lelkét.” (Bhág. 11.20.26-30.)

káma-sztuti

oṁ ka idaṁ kasmā ādat
kāmaḥ kāmāyādāt
kāmo dātā kāmaḥ pratigrahītā
kāmaḥ samudram āviveśa
kāmena tvā pratigṛhnāmi
kāmaitat te

Ki adta ezt a szívet és kinek adta?
A szerelem adta a szerelemnek.
A szeretet az, aki adta, s a szeretet az aki elfogadta.
A szerelem a szerelem óceánjába merült.
Szeretettel fogadlak.
(Óh, szeretet,) legyen tiéd ez a szív!

(Atharva-véda szanhitá, 3.29.7.)

A Gópál Bhatta gószvámí által összeállított szertartáskönyvben, a Szat-krijá-szára-dípikában (A szent rítusok lényegének megvilágítása) az esküvői ceremónia egyik szép mozzanata, mikor a vőlegény a menyasszony szívét megérintve zengi a Káma-sztutit.

(az illusztráció Michael Speller alkotása)

ācāryavān puruṣo veda

A Cshándógja upanisad hatodik fejezete a híres tanítás, Uddálaka a fiát, Svétakétut oktatja a végső igazságról… mely által „hallható a hallhatatlan, fölfogható a fölfoghatatlan, megismerhető a megismerhetetlen”.

A tanítás tizennegyedik szakasza ekképpen szól:

1. Miként kedvesem, egy gandhárabéli embert bekötött szemmel ember nem lakta helyre viszik, majd ott elengedik, s ő kelet, észak, dél, és nyugat felé is kiáltozik: „bekötött szemmel vezettek ide, majd elengedtek!”

2. S ahogy a kötést a szeméről levéve megmutatják az irányt: „arra van Gandhára, arra menj!”, akkor a tanult (panḍitaḥ) és értelmes (medhāvī) ember, faluról falura kérdezgetve, megérkezik Gandhárába. Éppígy: kinek mestere van tudja (ācāryavān puruṣo veda – „a lelki vezetővel rendelkező ember tudja”), épp csak addig tart ez, míg meg nem szabadulok, akkor aztán sikerre jutok.

3. Ez a finomság (aṇīma) az egész mindenség lényege (oka, szó szerint: etad-ātmya – „ez természetű”), a mindenség Lelke, a valóság, az önvaló. Az vagy te, Svétakétu! (tat-tvam-asi śvetaketo)

– Oktass, kérlek tovább, atyámuram!

– Ám legyen, kedvesem – mondta.

Uddálaka példabeszédében szereplő ember belecsöppent egy számára idegen helyzetbe, ismeretlen közegbe, ahol még tájékozódásra sincs esélye – hiszen be van kötve a szeme. Mit tehet? Felismeri a helyzetét, és megoldást keres… mert tehetetlen, hát segítséget kérve kiáltozik minden irányba. , segítségért könyörög. S csak akad egy arra járó jótét lélek, aki leveszi a szeméről a kötést, és megmutatja a helyes irányt hazafelé. Emberünk szemei felnyílnak, azaz megszűnik legsúlyosabb korlátja, és mert tanult, értelmes (vagy jó emlékezetű, a medhā mindkettőt jelenti), cselekvőképességét visszanyerve elindul hazafelé.

Így van a lélekkel is: valahogy ismeretlen helyre csöppen: az anyagi test világába. Szemei – lelki érzékei – befedetté válnak, s magatehetetlenül kínlódik, csapódik ide-oda. Az első lépés, hogy szembesül saját helyzetével. A második, hogy segítséget kér… és aki segítséget kér, az előbb-utóbb segítséget is kap: egy jótét lélek – mestere – támogatása révén felnyílnak szemei. Mestere az utat is megmutatja: „arra van Gandhára, arra menj!” S aztán emberünk hazafelé indul. Faluról falura járva tovább tudakozódik. A falvak életek? vagy stációk egy életen belül? talán mindegy is – a tanult és okos utazó helyes irányban, hazafelé halad, s közben számos jóakaróval találkozik… mindenki mestere, aki segíti útján, miként a lelki úton járónak is guruja az, aki Isten keresésére, a hozzá való kapcsolódásra, az ő szolgálatára ösztönzi.

A kihasználás világában elvárásokat támasztunk a többiek felé… ám a szeretet világában megértésre, figyelemre, és támogatásra találunk, így magunk is azt adunk. Minden faluban akad, aki megmutatja a helyes irányt.

Akinek útmutatója, mestere van (Uddálaka az ācárya szót használja: aki a helyes viselkedést – ācāra – mutatja meg), az tudja: immáron jó úton halad, s előbb-utóbb sikerre jut, eléri a beteljesedést.

A harmadik szöveg a fejezet refrénszerűen ismétlődő gondolata: ilyen a lélek természete, s az vagy te is, fiam!

Milyen a mester-tanítvány kapcsolat jellege, s a tanítás módja? Uddálaka ezt nem részletezi, a példabeszéd csupán utal rá: a mester megszabadít a béklyóktól, majd mutatja az utat, a tanult és okos tanítvány pedig járja azt, az általános útmutatást pillanatnyi döntésekké alakítva. A történet erről nem szól, ám az analógia adja magát: ha az utazó úgy véli, utat vesztett, visszatér az előző állomáshelyre, és további segítséget kér. A mester-tanítvány kapcsolat itt a tanítvány önállóságára épít.

Más modellek is léteznek. Van amikor a mester, a tanár olyan mint egy kertész: minden kis palántát a természetes sajátosságai szerint nevel, úgy, hogy a legtöbbet hozza ki belőle, hogy a lehető legmagasabbra nőjön. Közben táplálja, amíg a növendék zsenge, a gyomokat is kihúzkodja, később a vadhajtásokat is lemetszi – az útmutatónál ez sokkal szorosabb kapcsolatot feltételez.

Máskor azt látjuk, a mester távolságtartón, „ridegtartásban” bánik a növendékkel (emlékezzünk csak Szatjakáma történetére).

Az is előfordul, hogy szinte idomítással: jutalmazással, vagy büntetéssel próbálja a tanító elérni, hogy a tanítvány úgy viselkedjék, ahogy azt elvárja tőle.

A növendékek sokfélék – aki mestere a tanításnak úgy tanít, ahogy az a növendéknek a legjobb.

(az illusztráció forrása)

Rúpa gószvámí: Himnusz Krsna tíz szerelmetes nevével

Rūpa gosvāmī: śrī-kṛṣṇasya śrī-līlāmṛta-nāmaka-daśa-nāma-stotram

Rúpa gószvámí költeményét a Sztava-málában (Himnusz-füzér) olvashatjuk, a címe egészen pontosan: „Himnusz, Srí Krsna kedvtelései nektárjával áradó tíz nevével”. A költemény első öt strófája sorolja Krsna tíz nevét, az utolsó strófa a himnuszoknál szokásos áldás az olvasóra. A műfaj erős megkötést jelent: minden strófa két név, egyszerű alanyesetben. E száraz merevséget a versek csengő-bongó hangzása, a téma szépsége, a metaforák finomsága és a szárnyaló szóösszetételek oldják. A precíz fordítás a név összetett szóval való visszaadása volna, például az első név (az első félversben) így hangzik: „Fuvolaszóval-Rádhiká-szívét-mámorosító-mézözön”. A szanszkrt nyelvben (különösen a klasszikus szanszkrtban) megszokott az ilyen nem bevett szóösszetételek használata... ehelyett megkíséreltem az eredeti szövegtől nem túlságosan elrugaszkodva kifejteni a nevek jelentését.

rādhikā-hṛdayonmādi-vaṁśī-kvāṇa-madhu-cchaṭaḥ |
rādhā-parimalodgāra-garimākṣipta-mānasaḥ ||1||

Fuvolájának hangja Rádhiká szívét mámorosító mézözön,
gondolatait a Rádhából áradó finom illatáram bűvöli el.
 
 A mānasa szó a manas-ból képzett melléknév: jelentése mentális, gondolati, ám a szó főnévként is használatos, a szív, vagy a gondolat megjelölésére. Rádhiká illata megolvasztja Krsna szívét, és ennek emlékét újra meg újra felidézve a gondolatait is. Az udgāra (itt kibocsájtás, kiáradás értelemben) szó nyomatékosítja, hogy az illat nem egyszerűen Rádhá illatszeréből, hanem magából Rádhából árad.

kamra-rādhā-mano-mīna-vaḍiśīkṛta-vibhramaḥ |
prema-garvāndha-gāndharvā-kilakiñcita-rañjitaḥ ||2||

Az epekedő Rádhá szívének halacskája kecses mozdulatai horgára akad,
civódó évődéssel örvendezteti meg a szerelemtől és büszkeségtől elvakult Rádhát.
 
Rádhá jelzője – kamra – epekedőt, és gyönyörűt is jelent egyszerre.
A kilakiñcita a szerelmesben ébredő érzelem, mikor párja évődve felette állónak mutatja magát. Ilyen érzelem ébred Rádhában, mikor Krsna és a pásztorfiúk megállítják a piacra siető gópíkat, és vámot követelnek. Vagy virágot szeretne szedni, ám Krsna megtiltja, hogy a virághoz érjen. A megszégyenítettség, dac, büszkeség, félelem érzései keverednek ilyenkor a szerelemmel.

lalitāvaśya-dhī-rādhā-mānābhāsa-vaśīkṛtaḥ |
rādhā-vakrokti-pīyūṣa-mādhurya-bhara-lampaṭaḥ ||3||

A pajkos és makrancos Rádhá tettetett féltékenysége teszi engedelmessé,
Rádhá csalafinta szavainak ambróziás ízeinek árjára sóvárog.

mukhendu-candrikodgīrṇa-rādhikā-rāga-sāgaraḥ |
vṛṣabhānu-sutā-kaṇṭha-hāri-hāra-harin-maṇiḥ ||4||

Holdorcájának sugarai duzzasztják Rádhiká szerelmének óceánját,
tündöklő zafír ő a Vrsabhánu leányának nyakát ékesítő gyöngysoron.
 
 Az óceán vizét a Hold vonzereje duzzasztja, az első kép erre utal. A negyedik páda harin-maṇi-t említ, szó szerint „zöld drágakőként”, azaz smaragdként utal Krsnára. Ám Krsna nem zöldes színű! Rúpa gószvámí másik művére, az Uddzsvala-nílamani (A lángoló szerelem zafírja, az ujjvala fellángolót jelent, de szerelmet is, a nīla-maṇi jelentése pedig kék drágakő, azaz zafír) címére emlékezve talán nem követek túl nagy hibát, ha tündöklő zafírént utalok rá. E név még egy rejtett utalással bír: az ékkő legszebben a nap fényében csillog, ezért említi a szerző Rádhát itt Vrsabhánu leányaként – a bhánu szó jelentése ugyanis Nap, Vrsabhánu neve annyit tesz: Napvezér. Krsna a Napleány fényében tündököl igazán.

phulla-rādhā-kamalinī-mukhāmbuja-madhuvrataḥ |
rādhikā-kuca-kastūrī-patra-sphurad-uraḥ-sthalaḥ ||5||

Rádhá lótuszorcáján kibomlott virága körül döngicsélő méhecske ő,
mellkasán Rádhiká keblének pézsmája csillog.

A lótuszvirágba záródó méhecske képe a szanszkrt költészet jól ismert toposza, hasonlóképpen a második kép is: Rádhá pézsma-illatszere most Krsna mellkasán csillog, azaz az imént még szorosan átölelték egymást.

iti gokula-bhūpālī-sūnu-līlā-manoharam |
yaḥ paṭhen nāma-daśakaṁ so’sya vallabhatāṁ vrajet ||6||

Ím, ezek Gókula ura fiának elbűvölő kedvtelései.
Ki e verseket olvassa, kedvessé válik néki!

metamorfózis 2. - Laksmí-fohász

Zenét hallgattam - csak úgy háttérként, munka közben -, s egyszer csak szanszkrt szavakat hallottam ki a dalból. Jobban odafigyeltem. A dal a Tangerine Dream nevű zenekar 1996-os lemezéről az At Darwin's Motel című kompozíció, melyben egy szanszkrt versből összevágott töredékek azonosíthatók:

saubhāgyadāṁ bhāgyadāṁ prasanna-vadanām
pārśve pārśve sadā sadā
saubhāgyadāṁ bhāgyadām
pārśve pārśve
prasanna-vadanām
saubhāgyadām
pārśve pārśve
saubhāgyadāṁ bhāgyadāṁ prasanna-vadanām
prasanna-vadanām
saubhāgyadāṁ bhāgyadāṁ prasanna-vadanām
prasanna-vadanām
pārśve pārśve
pārśve pārśve
sadā sadā śaktibhiḥ



Megkerestem az eredeti verset, egy Laksmít magasztaló fohász, mely így hangzik:

vande padmakarāṁ prasanna-vadanāṁ saubhāgyadāṁ bhāgyadāṁ
hastābhyāṁ abhayapradāṁ maṇigaṇair-nānāvidhir-bhūṣitām |
bhaktābhīṣṭa-phalapradāṁ hari-hara-bhrahmādibhiḥ sevitāṁ
pārśve pañkaja-śaṅkha-padma-nidhibhir-yuktāṁ sadā śaktibhiḥ ||

(Laksmínak) hódolok, kinek lótuszvirág van a kezében, orcája kedves, ki a jószerencse és siker adományozója,
kezei rettenthetetlenséggel áldanak meg, és változatos elrendezésben drágakövek sokasága ékesíti őt.
Ő a hívek vágyainak beteljesítője, kit Hari, Siva, Brahmá és sokan mások szolgálnak,
keze ügyében a lótusszal és kagylókürtjéből áradó tengernyi kinccsel, mindig hatalma teljében.

kezei rettenthetetlenséggel áldanak meg: Laksmí a félelemnélküliség mudráját mutatja.
kagylókürtjéből áradó tengernyi kinccsel: Laksmí a jószerencse és bőség istennője, kagylókürtjéből a tengernyi drágakő árad

Ahogy keresgéltem a szöveget, egy másik töredéket is találtam, Michael Cretu "Enigma" nevű formációjának The Child In Us című dalában ugyanaz a női hang zengi a verset:

prasanna-vadanāṁ saubhāgyadāṁ bhāgyadāṁ hastābhyāṁ abhayapradāṁ maṇigaṇair-nānāvidhir-bhūṣitām 

Upadésámrta 9-11. – távlatok

vaikuṇṭāj janito varā madhu-purī tatrāpi rāsotsavād
vṛndāraṇyam udāra-pāṇi-ramaṇāt tatrāpi govardhanaḥ |
rādhā-kuṇḍam ihāpi gokula-pateḥ premāmṛtāplāvanāt
kuryād asya virājato giri-taṭe sevāṁ vivekī na kaḥ ||9||

Vaikunthánál jobb Mathurá, a születés miatt. Annál is jobb Vrndá erdeje, a rásza-ünnep okán.
Kiválóbb annál Góvardhan, mert a magasba emelte s a szerelmes kedvtelések miatt is.
S bizony annál is jobb Rádhá tavacskája, Gókula ura szerelme nektárjának túláradása folytán.
Ki az a tisztánlátó, ki ne szolgálná a hegy lábánál tündöklőt?

A költemény utolsó strófái a távlatokat villantják fel. A kilencedik versszak elsődleges jelentésében helyekről szól: Vaikuntha, Mathurá, Vrndávan, Góvardhan, Rádhá-kund – ám voltaképpen különféle istenkoncepciókat sorakoztat egymás mellé. Összefonódik a hely, és a hitem megélésének módja és iránya. Magától értetődő ez az összefonódás az óind gondolkodásban: a szanszkrt nyelvben a hitet jelentő szó (nisthá) is az áll, tartózkodik valahol jelentésű szthá igei gyökből származik, éppen úgy, ahogy a magyar nyelvben is összekapcsolódik a minőség és a lokáció; gondoljunk csak a helyes, helytelen szavainkra.
Ám ne feledjük azt sem, hogy az óind világlátás nem kizáró, inkább integráló. A vallás a mindenséget magában foglaló isteni forma mellkasa, a vallástalanság a háta. (Bhág. 2.1.32.) Vagy emlékezhetünk a Gítá 12. fejezetére: a tökéletesség csúcsa, ha egyhegyű figyelemmel, csak Istenre gondolva, őt látva él az ember… ám ha ez ma nem magától értetődően természetes, semmi gond, ne ezt erőltesd, pláne ne mímeld, fordítsd inkább figyelmed a bhakti-jóga szádhanái felé. S ez nem valamiféle pótcselekvés a tökéletesség helyett – a szádhana a beteljesedés gyakorlati lépései. Erre utal, hogy e helyen Krsna Dhananydzsajaként, gazdagság meghódítójaként szólítja meg Ardzsunát, utalva arra, hogy a gyakorló a legnagyobb kincs birtokába juthat. Ám az sem gond, ha ezt sem érzi testhezállónak, akkor végezze munkáját Istennek ajánlva, vagy dolgozzon másokért, hogy megélhesse az adás örömét, s hogy nem ő a középpont. Mindegyik tevékenység helyes, sőt, a legjobb annak, aki a saját természete szerint cselekszik, ám a felsorolás mégis kirajzolja a bejárható utat, és felmutatja az egyre magasabb eszményeket.

Így tesz versünk is. Fokról-fokra halad, mintha koncentrikus körökben lépkednénk egyre beljebb. (A hangulat a hindu esküvői szertartást idézi, ahol a házasulandók hét fogadalmat téve hét körön át haladnak a középpont felé.) Vaikuntha az Isten-tudat világa, ahol a fenséges Urat imádják tiszta szívű hívei.
A következő kör, a következő szféra Mathurá környéke. Nem csupán a város, hanem a vidék… ahol Krsna született, s ami a bensőséges hangulatú lílák helyszíne. Az isten-tudaton túl a Krsna-koncepció felé fordul a figyelem, ám nem a Bhagavad-gítát elzengő tanító Krsnára, Dváraká uralkodójára, hanem Mathurá megmentőjére, a pásztorok barátjára.
Majd tovább szűkül a fókusz Vrndá erdejére, s a gópík-kedvese Krsnára. Néhány lépéssel eljutottunk a fenséges imádat körétől a rajongó szeretet szerelmes hangulatáig.
Ám úgy tűnik, mintha a következő lépés tágítana a körön: Vrndá erdeje után Góvardhant említi a vers… a Góvardhan-hegy magasba emelése pedig az oltalmazó Krsnára emlékezés hangulata. Vajon miért következne az oltalmazó Krsna a rásza-tánc meghitt játéka után? A Góvardhan kiválóságának indoklása szó szerint így hangzik: udāra-pāṇi-ramaṇāt, azaz magas-kéz-örvendeztetés miatt. A magas-kéz, azaz magasbaemelés lehet a hegy felemelésére tett utalás, ám felmerül egy másik értelmezési lehetőség is. Az udāra nagylelkűt is jelent, így a udāra-pāṇi nagylelkű kézzel, bőkezűen áradóként a megörvendeztetés jelzője lesz, s ez így már a rásza-tánc folytatására tett utalás, mikor Krsna Rádhát ragadja ki a tánc köréből. Góvardhan jelentősége, hogy ez a hely az isteni pár találkáinak színtere. „Rádhá szerelmes civódásának büszke szavai, füldíszének elhervadt lótusza, (Krsna) fejékéből kihullott pávatollak, ligeteidben a fekhely tetején a Vaidzsajantí füzér szétgurult virágjai – ezek díszítik tested, óh, Góvardhan, kérlek, gyarapítsd mindig boldogságunkat!” (Rúpa gószvámí: Dvitíja Góvardhanástaka, 8.)
Egyre beljebb haladunk a körökön, fókuszáljuk Istenről alkotott képünket. Vaikunthán Krsna az Istenség Legfelsőbb Személyisége, majd Mathuránáth, Gópínáth után Rádháraman Krsnával találkozunk. Ám a középpontban Rádhikát találjuk, erre utal a Rádhá-kund Rádhá tavacskája. Raghunáth dász gószvámí, aki a távlat atyamestere a Csaitanja-követő vaisnavák közt, így fogalmazza meg ezt a Bánat bokrétájában:

āśā-bharair amṛta-sindhu-mayaiḥ kathañcit
kālo mayātigamitaḥ kila sāmprataṁ hi |
tvaṁ cet kṛpāṁ mayi vidhāsyasi naiva kiṁ me
prāṇair vrajena ca varoru bakāriṇāpi ||

„A nektáróceánra sóvárogva ezidáig csak elütöttem az időt valahogy, de ennek vége!
Ha te nem leszel kegyes hozzám, Combjaszép, semmit sem ér az életem, nem kell Vradzsa, de még Baka ellensége sem!” (Vilápa-kuszumánydzsali 102.)

Srídhar Mahárádzs így interpretálja e verset: „Egy remény éltet, ez tart életben. E reménység jegyében telnek napjaim, így vonszolom magam, át e nyomorúságos időkön. A reménység nektári óceánja tart a vonzásában. Ez éltet, csakhogy a türelmem a végére járt, nem bírok tovább várni. Ha nem mutatsz kegyet irántam ebben a minutában, akkor végem van. Örökre vége mindennek, élni sem akarok tovább. Kegyed nélkül minden haszontalan, egy percig sem bírom tovább. Vrndávan még az életemnél is kedvesebb számomra, de most attól is irtózom! Mily kínzó, gyötrelmes érzés! Már Krsnából is elegem van, hogy mást ne említsek. Szégyen ezt mondani, de őt sem tudom szeretni, amíg bizalmas szolgáid táborába be nem fogadsz.”
A versmérték: śārdūlavikrīḍita (tigrisjáték).

karmibhyaḥ parito hareḥ priyatayā vyaktiṁ yayur jñāninas
tebhyo jñāna-vimukta-bhakti-paramāḥ premaikaniṣṭhās tataḥ |
tebhyas tāḥ paśu-pāla-paṅkaja-dṛśas tābhyo 'pi sā rādhikā
preṣṭhā tadvad iyaṁ tadīya-sarasī taṁ nāśrayet kaḥ krtī ||10||

Nyilvánvaló, hogy a rítusok követőit minden tekintetben (felülmúlják) a Harit szerető bölcsek.
(Kiválóbbak) náluk az elméleteket maguk mögött hagyó, a rajongó szeretetben állhatatos tiszta bhakták.
(Legkiválóbbak) a lótuszszemű pásztorfiú (kedvesei), s közülük is Rádhiká az első.
Ugyanúgy kedves az ő tavacskája is, s van-e áldott ember, (aki) ne keresné ennek oltalmát?

Miért a Rádhá-kund (Rádhá tavacskája), azaz a Rádhával kapcsolatba hozó meditáció a legbensőségesebb? – merül fel a kérdés az előző strófa kapcsán. Ez és a következő vers e kérdést válaszolja meg. Távolról indít – míg az előző strófa az istenkoncepciókat tekinti át, e vers a hívek különféle csoportjait veszi számba. Szorosan összefügg az előző strófával, nyelvtanilag is, hiszen az előző vers „jobb” (vara) szava utal az összehasonlításra itt is.
Karmí, azaz cselekvő – mondja a vers, ami jelentheti az anyagi tetteket végzőket, s a rítusok végzőit egyaránt. Mert a vers az Isten felé fordulókat sorolja, így a fordításban az utóbbi jelentést vettem figyelembe. A szó önmagában nem minősít, ám gyakran használják a viszonzásvágy reményében történő Isten felé fordulás mentalitásának leírására. A Harit szerető bölcsek számára már mindegy, van-e viszonzás, vagy sem. A bölcsekről így szól a Gítában Krsna: „Négyféle jámbor ember imád engem, ó Ardzsuna, a szenvedő (ārtaḥ), a kíváncsi (jijñāsuḥ), a vagyonvágyó (arthārthī) és a bölcs (jñānī)” (Bg. 7.16.) – majd hozzáteszi: közülük is az egyhegyű odaadással (eka-bhakti) felé forduló bölcs a legkiválóbb, mert mindig kapcsolatban áll vele. Ennél szűkebb kör a rajongó szeretetben állhatatos tiszta bhakták. Róluk Rúpa gószvámí azt mondja: jñāna-vimukta („tudás-megszabadult”). A szóösszetétel kétféleképpen is értelmezhető. A jñāna jelentése tudás, elsősorban a Legfelsőbbel kapcsolatos tudás. Srídhar Szvámí kommentárjában például a jñāna a szentírásokon alapuló (śāstrīya) tudás, míg mellette a vijñāna a közvetlen, személyes tapasztalat, megértés, megélés (anubhava). A vimukta jelentése megszabadult, így a jñāna-vimukta jelenthet a lelki tudás által (a világi kötelékektől) megszabadultat, és az elméleteket, a pusztán írásokon alapuló tudás magunk mögött hagyását, meghaladását is.
Ha a raszákat sorra vesszük, a legbensőségesebb, a legsokszínűbb köztük a szerelem hangulata, így a rajongó szeretetben állhatatos tiszta bhakták közt a gópík kötődnek a legváltozatosabb módon Krsnához. A gópík koronaékszere Rádhiká, ezért tekinthető a végső célnak a Rádhá-dászjam, Rádhiká szolgálata.
Miként az előző strófánál, itt is fontos megemlíteni, hogy a távlatokról van szó. Nem másolható, mímelhető, és nem erőltethető, bármennyire szép, s ezért vonzó is.
A versmérték: śārdūlavikrīḍita (tigrisjáték).

kṛṣṇasyoccaiḥ praṇaya-vasatiḥ preyasībhyo 'pi rādhā
kuṇḍam cāsyā munibhir abhitas tādṛg eva vyadhāyi |
yat preṣṭhair apy alam asulabhaṁ kiṁ punar bhakti-bhājāṁ
tat premedaṁ sakṛd api saraḥ snātur āviṣkaroti ||11||

Krsna kedveseinél is (jelentősebb) a szeretet hajléka, Rádhá.
A bölcsek megállapítják, hogy tavacskája teljes mértékben hasonlatos (őhozzá).
Ami még a legkedvesebbeknek is nehezen elérhető, hát még azoknak, akik most szentelődnek a bhaktinak.
(Ám) az a szeretet feltárul annak, aki csak egyszer is megmártózik e tóban.

„A Krsna iránti ragaszkodásnak két fajtája van, a fenség tudatával kevert az egyik, a kévalá (teljes, tökéletes) a másik.” – áll a Csaitanja-csaritámrtában (2.19.192.) A legkedvesebbek a kévalá, a teljes ragaszkodás útját járják, míg mások számára („akik most szentelődnek a bhaktinak”) a Krsna iránti ragaszkodás a fenség tudatával elegyített.
A Rádhá tavacskájában való megmártózás a Rádhá-dászjam megélését jelenti… s ez még e legkedvesebbek számára is nehezen elérhető.
A versmérték: mandākrāntā (lassú előretörés, lassú győzelem).