Bejegyzések
A Cshándógja upanisad hatodik fejezete a híres tanítás, Uddálaka a fiát, Svétakétut oktatja a végső igazságról… mely által „hallható a hallhatatlan, fölfogható a fölfoghatatlan, megismerhető a megismerhetetlen”.
A tanítás tizennegyedik szakasza ekképpen szól:
1. Miként kedvesem, egy gandhárabéli embert bekötött szemmel ember nem lakta helyre viszik, majd ott elengedik, s ő kelet, észak, dél, és nyugat felé is kiáltozik: „bekötött szemmel vezettek ide, majd elengedtek!”
2. S ahogy a kötést a szeméről levéve megmutatják az irányt: „arra van Gandhára, arra menj!”, akkor a tanult (panḍitaḥ) és értelmes (medhāvī) ember, faluról falura kérdezgetve, megérkezik Gandhárába. Éppígy: kinek mestere van tudja (ācāryavān puruṣo veda – „a lelki vezetővel rendelkező ember tudja”), épp csak addig tart ez, míg meg nem szabadulok, akkor aztán sikerre jutok.
3. Ez a finomság (aṇīma) az egész mindenség lényege (oka, szó szerint: etad-ātmya – „ez természetű”), a mindenség Lelke, a valóság, az önvaló. Az vagy te, Svétakétu! (tat-tvam-asi śvetaketo)
– Oktass, kérlek tovább, atyámuram!
– Ám legyen, kedvesem – mondta.
Uddálaka példabeszédében szereplő ember belecsöppent egy számára idegen helyzetbe, ismeretlen közegbe, ahol még tájékozódásra sincs esélye – hiszen be van kötve a szeme. Mit tehet? Felismeri a helyzetét, és megoldást keres… mert tehetetlen, hát segítséget kérve kiáltozik minden irányba. , segítségért könyörög. S csak akad egy arra járó jótét lélek, aki leveszi a szeméről a kötést, és megmutatja a helyes irányt hazafelé. Emberünk szemei felnyílnak, azaz megszűnik legsúlyosabb korlátja, és mert tanult, értelmes (vagy jó emlékezetű, a medhā mindkettőt jelenti), cselekvőképességét visszanyerve elindul hazafelé.
Így van a lélekkel is: valahogy ismeretlen helyre csöppen: az anyagi test világába. Szemei – lelki érzékei – befedetté válnak, s magatehetetlenül kínlódik, csapódik ide-oda. Az első lépés, hogy szembesül saját helyzetével. A második, hogy segítséget kér… és aki segítséget kér, az előbb-utóbb segítséget is kap: egy jótét lélek – mestere – támogatása révén felnyílnak szemei. Mestere az utat is megmutatja: „arra van Gandhára, arra menj!” S aztán emberünk hazafelé indul. Faluról falura járva tovább tudakozódik. A falvak életek? vagy stációk egy életen belül? talán mindegy is – a tanult és okos utazó helyes irányban, hazafelé halad, s közben számos jóakaróval találkozik… mindenki mestere, aki segíti útján, miként a lelki úton járónak is guruja az, aki Isten keresésére, a hozzá való kapcsolódásra, az ő szolgálatára ösztönzi.
A kihasználás világában elvárásokat támasztunk a többiek felé… ám a szeretet világában megértésre, figyelemre, és támogatásra találunk, így magunk is azt adunk. Minden faluban akad, aki megmutatja a helyes irányt.
Akinek útmutatója, mestere van (Uddálaka az ācárya szót használja: aki a helyes viselkedést – ācāra – mutatja meg), az tudja: immáron jó úton halad, s előbb-utóbb sikerre jut, eléri a beteljesedést.
A harmadik szöveg a fejezet refrénszerűen ismétlődő gondolata: ilyen a lélek természete, s az vagy te is, fiam!
Milyen a mester-tanítvány kapcsolat jellege, s a tanítás módja? Uddálaka ezt nem részletezi, a példabeszéd csupán utal rá: a mester megszabadít a béklyóktól, majd mutatja az utat, a tanult és okos tanítvány pedig járja azt, az általános útmutatást pillanatnyi döntésekké alakítva. A történet erről nem szól, ám az analógia adja magát: ha az utazó úgy véli, utat vesztett, visszatér az előző állomáshelyre, és további segítséget kér. A mester-tanítvány kapcsolat itt a tanítvány önállóságára épít.
Más modellek is léteznek. Van amikor a mester, a tanár olyan mint egy kertész: minden kis palántát a természetes sajátosságai szerint nevel, úgy, hogy a legtöbbet hozza ki belőle, hogy a lehető legmagasabbra nőjön. Közben táplálja, amíg a növendék zsenge, a gyomokat is kihúzkodja, később a vadhajtásokat is lemetszi – az útmutatónál ez sokkal szorosabb kapcsolatot feltételez.
Máskor azt látjuk, a mester távolságtartón, „ridegtartásban” bánik a növendékkel (emlékezzünk csak Szatjakáma történetére).
Az is előfordul, hogy szinte idomítással: jutalmazással, vagy büntetéssel próbálja a tanító elérni, hogy a tanítvány úgy viselkedjék, ahogy azt elvárja tőle.
A növendékek sokfélék – aki mestere a tanításnak úgy tanít, ahogy az a növendéknek a legjobb.
