áldozat

A szentségtől megfosztott világunkban az áldozat szót kellemetlen csengésűként szokás hallani: baleset, vagy bűncselekmény áldozata. Ám az áldozat eredeti értelmében különleges, szentté váló ajándék – valamilyen számunkra fontos, kedvelt, szeretett dolog felajánlása az imádat, az engesztelés, a hála jeleként. Nyilván ez az oka, hogy a magyar kifejezés is az áld, áldás szavainkban gyökerezik: az áldozás, az odaszentelődés Isten dicsérete, imádása (áld), ami az Ő elfogadó kegyével, áldással jár együtt.

Az áldozat az óind tradícióban kiemelkedően fontos szerepet kap. A Rg-védában a teremtés kibontakozása is áldozat (lásd Purusa-szúkta, Rg. 10.90.), de működtetésének, fenntartásának záloga is az áldozat. A Bhagavad-gítában ezt olvassuk: „Hajdanán az áldozatokkal együtt a teremtményeket teremtve így szólt Pradzsápati (Brahmá): ezzel teremtsetek majd, ezzel töltsétek be vágyaitok! Tápláljátok ezzel az isteneket, s az istenek pedig tápláljanak titeket. Egymást éltetve igazi jólétben éltek majd.” (Bg. 3.10-11.) Így, a kölcsönös gondoskodás szellemében válik élhetővé a világ. Aki ebben a szellemben él, „az megtisztul bűneitől, s az áldozat nektárját fogyasztva az örök, transzcendens világot éri el, míg aki nem áldoz, nem lehet boldog sem ebben, sem következő életében.” (Bg. 4.30-31.)

Az áldozat megszentelődés – így minden apró mozzanata is szent. Transzcendentális, azaz brahman. Ismét csak a Gítá szavaival:
brahmārpaṇaṁ brahma havir brahmāgnau brahmaṇā hutam |
brahmaiva tena gantavyaṁ brahma-karma-samādhinā ||
Brahman az áldozat, brahman a (felajánlott) ghí, a brahman-tűzben brahman áldoz,
s a brahman-tettben elmélyülő (áldozó) célja is brahman. (Bg. 4.24.)

Az áldozat nem csupán a felajánlás rítusára szorítkozik… az életünk legtöbb tevékenysége végezhető áldozati felajánlásként. Az ember végezze napi munkáját ragaszkodásmentesen, áldozat gyanánt – tanítja Krsna Ardzsunát. (Bg. 3.9.) Az áldozati felajánlás lehet világi javak feláldozása: gabonaszemek, gyümölcs, ghí – vagy adományozás, vendéglátás, jótékonyság – az ilyen áldozatot dravyamaya („javas”), azaz javakkal, kellékekkel bemutatott áldozatnak (yajña) nevezik. Áldozat az is, amikor az ember a lelki előrehaladását szem előtt tartva önkéntes nélkülözést, vezeklést vállal, szabályozza a légzését vagy zarándokútra indul – ez az önfegyelmező (tapomaya) áldozat. Áldozatként gyakorolható a szent tan tanulmányozása és a mantrák ismétlése (svādhyāya-yajña), a cölibátus (brahmacarya) vagy akár a házasság is (vivāha-yajña). A különböző világkorszakokban más és más a kor ajánlott áldozata, a kali-korban Isten magasztalása, a saṅkīrtana-yajña.

A Manu-szanhitá a bráhminok számára ötféle áldozatot ír elő: „A véda-tanítás áldozatát (ajánlják) Brahmannak, a vízáldozatot az ősatyáknak, a tűzáldozatot a félisteneknek, bali-áldozat minden lénynek, s a szíves vendéglátást az embereknek.” (Manu-szanhitá 3.70.) Az áldozat így az emberi élet örök kötelessége, a létünkből fakadó, velünk született adósság lerovásának módja, ugyanakkor a másokról gondoskodás felelősségének magunkra vétele. Az ebben a szemléletben elvégzett önérdek nélküli áldozat a jóság, a szattva minőségében van. Olykor mégis a viszonzás vágyával, anyagi áldások reményében végzik az áldozatot, azzal az illuzórikus szándékkal, hogy az emberi akaratot a felsőbb erőkre kényszerítsék – az ilyen áldozatot a szenvedély minősége jellemzi, éppúgy, mint a kevélyen, álszenteskedőn bemutatottat. A másokon átgázoló, hit nélküli, a szentírások utasításival és szellemiségével tudatosan szembehelyezkedő felajánlás jellemzője a tompaság, tudatlanság. Míg ha az áldozó felismeri, hogy minden Istené, s ő maga csak a saját jószándékát, szívbéli szeretetét ajánlhatja fel, s így egyedüli célja a Legfelsőbb öröme, az áldozat az anyagi kötőerőktől mentessé válik.

Olykor talán úgy tűnhet, az áldozatot nem Istennek ajánlják, hiszen a fenti Manu-szanhitá idézet is említ déváknak, ősatyáknak bemutatott áldozatot… ám végső soron ezek a felajánlások is hozzá szállnak. A Bhagavad-gítában Krsna megerősíti ezt, így szólván: akik más istenségek hívei, s hittel őnékik áldoznak, végsősoron még ők is engem imádnak, mert én vagyok minden áldozat elfogyasztója, s ura. (9.23-24.) A Bhágavata-puránában olvashatunk Bharata királyról, aki uralkodóként gondoskodott a hagyományos védai áldozatok bemutatásáról, s úgy tekintett a dévákra, mint a Legfőbb Személy testének részeire (Bhág. 5.7.6.).
Isten a mindenség gyökere: őt imádva, néki áldozva áldozatvállalásunk minden élőlényhez éltető tápnedvként jut el… miként a fát is a gyökerénél, s nem a leveinél öntözzük. Mégis… Isten imádatával természetszerűleg jár együtt minden élőlény tisztelete. Kapiladév szavaival: „Aki engem, a minden teremtmény (szívében) létező Felsőlelket, Istent semmibe véve imádja képmásom, az tudatlansága miatt olyan, mintha csak hamuba áldozna.” (Bhág.3.29.22.)