Rámánanda-szamvád – első lépések a tökéletesség felé

prabhu kahe – paḍa śloka sādhyera nirṇaya |
rāya kahe – sva-dharmācaraṇe viṣṇu-bhakti haya ||57||

(57) Az Úr szólt: Idézz néhány verset az élet végső céljáról!
Rámánanda Ráj így felelt: A saját dharmánk szerinti életben Isten szeretete rejlik.

Csaitanja Maháprabhu a tökéletességről kérdez: sādhyera nirṇaya. A sādhya szó gyöke a sādh – befejez, lezár, tökéletessé tesz ige, a sādhya pedig az ebből képzett beálló melléknévi igenév: befejezendő, tökélyre viendő – főnévként maga a tökéletesség. A nirṇaya a nir-ṇī – elvezet, elvisz gyökből eredő szó – elvezeti, elviszi a bizonytalanságot, eloszlatja a felmerülő kételyeket: az érvek és ellenérvek alapos vizsgálata után a szóban forgó tárgy pontos tisztázása (lásd: Njája-szútrák 1.1.41.)
Idézz verset a tökéletességről szóló megállapítással – hangzik tehát a kérés –, olyan verset, ami eloszlatja az esetleges kételyeket, ezért valóban végérvényes. A sādhya, mint tökéletesség itt több, mint bármilyen részletet, bármilyen munkát tökéletesen elvégezni – mondjuk művészi tökéllyel befűzni a cipőnk –, a kérdés az egész életút tökéletességéről szól.
Mondják, hogy nem a szavak, hanem a tettek mutatják meg, kik vagyunk. Bár nehezebben kifürkészhető, ám a szavak és a tettek mélyén az eszményeink irányítanak bennünket… így voltaképpen az eszményeiről ismerszik meg az ember. Csaitanja az eszményeiről kérdezi Rámánanda Rájt, s ez nyilvánvalóvá teszi: emelkedett beszélgetés kezdődik. Kérdések és válaszok sorakoznak majd a tökéletességről, egyre mélyebbre, egyre bensőségesebb témák felé vezetve az olvasót.

Az első válasz, a tökéletesség első lépcsőfoka a dharma. A dharma fogalmát nehéz egy szóval kifejezni magyarul: jelent vallást, erényt, kötelességet, törvényt, jogot, jámborságot... s ezt mind együtt. Talán közelebb jutunk a fogalomhoz, ha ismét csak a szó eredetét vizsgáljuk: a dhṛ ige jelentése fenntart. A dharma így az az elv, ami fenntartja a mindenséget. S ebben a fenntartásban mindenkinek megvan a maga hivatása, ez az ő saját (sva) dharmája. Tulajdonképpen nem is egyféle saját dharmánk van: férfi vagyok vagy nő, felnőtt vagy gyermek – e változó helyzetekből megannyi eltérő kötelesség, megannyi dharma fakad. S mindezen változó körülmény mögött ott az állandó, örök dharma: Isten szeretetének viszonzó részesévé válni – ez a lélek örök dharmája. A sva-dharma első közelítésben tehát a pillanatnyi körülményeinkből fakadó tettek – megtalálni a helyünket a világban, beilleszkedni annak rendjébe. Nem a világi hatalmasságok által megszabott rendbe, hanem az isteni rendbe – s mert felismerem és megélem az Istenhez tartozást, ezért így, a dharmám szerint élve az életem, egyben Isten oltalmába is helyezem magam.

Csaitanja Maháprabhu kérésének eleget téve a szva-dharma szerinti életről Rámánanda Ráj a Visnu-purána versét idézi:

varṇāśramācāra-vatā puruṣeṇa paraḥ pumān |
viṣṇur ārādhyate panthā nānyat tat-toṣa-kāraṇam ||58||

(58) A varnásram szerinti életet élve a Legfőbb Személyt,
Visnut imádja a ember – nincs is más út az ő elégedettségének kivívására.

(Visnu-purána 3.8.9.)

A varnásram-dharma az ember helyét írja le a világban. A varna társadalmi rendet, míg az ásram (kunyhó, menedék) itt az életszakaszt, s az életszakaszból, az életkorból fakadó helyénvaló viselkedést jelenti. Megmerevedett társadalomban a varnák szerinti kötelességek a születésből következő előjogok és kényszerek, ám a Bhagavad-gítá másként határozza meg a varnákat: azok a tulajdonságok (guṇa), és a hozzájuk kötődő tevékenységek (karma) szerintiek (Bg. 4.13.). A Gítá 18. fejezetében a varnák azonosítását leíró jellemzők felsorolása után Krsna így fogalmazza meg Visnu-puránában is kifejtett gondolatot:

sve sve karmaṇy abhirataḥ saṁsiddhiṁ labhate naraḥ |
sva-karma-nirataḥ siddhiṁ yathā vindati tac chṛṇu ||45||
yataḥ pravṛttir bhūtānāṁ yena sarvam idaṁ tatam |
sva-karmaṇā tam abhyarcya siddhiṁ vindati mānavaḥ ||46||

(45) A saját kötelességét végző, s abban elégedett ember a tökéletességet éri el.
Halld most, a saját kötelességének szentelődő miképpen éri el e tökéletességet!
(46) Akitől a lények erednek, s aki e mindenséget kifeszítette –
tökéletességre jut, ki őt imádja a saját kötelessége végzésével. (Bg. 18.45-46.)

A Bhagavad-gítá teljes szövegében két olyan vers is található, melyek csupán kis eltéréssel, szinte szóról szóra megismétlődnek. Az egyik a 3.35. (melynek párja a fenti gondolat lezáró verse: 18.47.), miszerint jobb, ha az ember a saját dharmája szerint él, még ha tökéletlenül is, mint ha másét élné. A másik a 9.34 (és a 18.65): „Gondolj (mindig) rám, légy a hívem, imádj engem, hódolj nékem!” Az ismétlés kiemeli e két gondolat jelentőségét. Olyan e két gondolat, akár egy híd két pillére. Az innenső parton: találd meg a helyed a világban (sva-dharma), a túlparton pedig az egyhegyű, önátadó szeretet (bhakti). E két pillér között feszül a híd maga, ami az átjárót jelenti a két part közt. Ezek a Gítá témái sorban: a vizsgálódás, az áldozatos cselekvés, a transzcendentális tudás és Isten imádata. Rámánanda Ráj – mint látjuk – ehhez hasonló gondolati ívet jár majd be: a szva-dharmától az istenszeretethez vezet bennünket, s még azon is túl.

A Visnu-purána verse szenvedő szerkezetű. A magyar nyelv nem használja ezt a mondatszerkesztést, a puránai szanszkrt sem gyakran. A szenvedő (passzív) szerkezet azt emeli ki, hogy Visnu, és nem más az imádott Legfőbb Személy, ő az, akit a társadalmi- és életrendek szerinti viselkedéssel imádnak az emberek („ő van imádva”)… ez számít, s nem az imádó személye. A „nincs is más út az ő elégedettségének kivívására” felkiáltás nyilván túlzás – ez kiviláglik majd Csaitanja válaszából. A Visnu-purána vonatkozó részében Szagara király Visnu imádatáról kérdezi a bölcs Aurvát – és Aurva válaszában a királyt biztatja, az ő figyelmét fókuszálja ezzel a buzdítással.

Ugyanez a tétel Gandhi árnyalt megfogalmazásában így hangzik: „Minden emberi célok legnemesebbike: Isten odaadó tisztelete. Az istentisztelet legmagasabb formája abban áll, hogy Isten művét végezzük, engedelmeskedve az erkölcsi törvénynek és érdek nélkül szolgálva az emberiséget.” (Gandhi: Az erkölcsiség vallása)

prabhu kahe – eho bāhya, āge kaha āra |
rāya kahe – kṛṣṇe karmārpaṇa sarva-sādhya-sāra ||59||

(59) Az Úr szólt: Mindez csak a felszín, kérlek, mondd tovább!
Rámánanda Ráj így felelt: Krsnának ajánlani tetteinket – ez minden tökéletesség leglényege.

Eho bāhya, szó szerint: ez külsődleges – felel Csaitanja –, ez csak a felszín, hatolj mélyebbre! A szva-dharma szerinti élet fontos a világban, ám ez csupán az első lépés, az Istent kereső előtti távlatok jóval messzebbre mutatnak. Rámánanda Ráj következő javaslata, a tökéletesség felé vezető út következő lépcsőfoka tetteink Istennek ajánlása. A pillanatnyi helyzetünkből fakadó relatív dharma beteljesítése utáni lépés a lélek örök dharmájának megélése. Teljességgel Istennek ajánlva a tetteinket, életünket, s ezzel kezünket nyújtani feléje: itt vagyok Uram, nézz rám, emelj magadhoz!

yat karoṣi yad aśnāsi yaj juhoṣi dadāsi yat |
yat tapasyasi kaunteya tat kuruṣva mad-arpaṇam ||60||

(60) Amit teszel, amit eszel, amit áldozol, amit adsz,
és amit vezekelsz – ó, Kauntéja –, tedd azt nékem tett felajánlásként!

(Bg. 9.27.)

prabhu kahe – eho bāhya, āge kaha āra |
rāya kahe – svadharma-tyāga ei sādhya-sāra ||61||

(61) Az Úr szólt: Mindez csak a felszín, kérlek, mondd tovább!
Rámánanda Ráj így felelt: Saját dharmánk feladása – ez a tökéletesség leglényege.

A dharma követése biztos talajt jelent számunkra, és tetteink felajánlásával ki is nyújtottuk kezünket Isten felé. Amikor érezzük, hogy ő is megragadta a kezünket, mellékesé válik a világban való megalapozottság… mi történik velünk? helyünkön vagyunk-e? biztonságban vagyunk-e? mellékes, hiszen az ő tenyerén létezünk, az ő oltalmában élünk. Az ember ekkor nem szembefordul a dharmával, vagy eldobja azt… egyszerűen mellékessé, jelentéktelenné válik. Többé nem a világot működteti, hanem csupán Istenért él.

ājñāyaivaṁ guṇān doṣān mayādiṣṭān api svakān |
dharmān santyajya yaḥ sarvān māṁ bhajet sa ca sattamaḥ ||62||

(62) „Ki így megismervén a (gyakorlásukból fakadó) erényeket (s a hanyagolásukból származó) hibákat, az általam előírt
minden saját dharmát egészen feladja, s engem imád, ő a legkiválóbb.”

(Bhág. 11.11.32.)

A Bhágavata-purána tizenegyedik éneke Krsna és Uddhava párbeszédét írja le – ez az Uddhava-gítáként ismert szöveg. Kit tekintesz a jámbor léleknek? – kérdi Uddhava, Krsna pedig felel: aki könyörületes az élőlényekkel, nem árt senkinek sem, béketűrő… s a felsorolás után következik a fenti vers: továbbá a dharmát feladva-feledve imád engem, az a legkiválóbb. Majd így folytatja:

jñātvājñātvātha ye vai māṁ yāvān yaś cāsmi yādṛśaḥ |
bhajanty ananya-bhāvena te me bhakta-tamā matāḥ ||

Akik akár ismernek, akár nem ismernek engem úgy, ahogy valójában vagyok,
ám egyhegyű szívvel engem imádnak, őket tartom a legkiválóbb híveimnek. (Bhág. 11.11.33.)

A Bhagavad-gítá végkövetkeztetése ugyanez:

sarva-dharmān parityajya mām ekaṁ śaraṇaṁ vraja |
ahaṁ tvāṁ sarva-pāpebhyo mokṣayiṣyāmi mā śucaḥ ||63||

(63) Minden dharmát feladva, hozzám, az egyetlen menedékhez jöjj!
Megszabadítalak téged minden bűntől, ne félj!

(Bg. 18.66.)

Mindkét versben ugyanazzal a két mozzanattal találkozunk: a dharma feladása (dharma-tyāga) mellett az Isten előtti meghódolással (kṛṣṇa-śaraṇāgati).

prabhu kahe – eho bāhya, āge kaha āra |
rāya kahe – jñāna-miśrā bhakti sādhya-sāra ||64||

(64) Az Úr szólt: Mindez csak a felszín, kérlek, mondd tovább!
Rámánanda Ráj így felelt: A megértéssel társult szeretet – ez a tökéletesség leglényege.

Vajon mi következik a világi léttől való eltávolodás után? Az ember értelmes lény. Kutatja és megismeri a világot, a tapasztalatait összegzi és rendszerezi, következtetéseket von le belőlük, és ezek alapján cselekszik. Ez a megszokott metódus… természetes hát Isten kifürkészésének, megismerésének, megértésének vágya is. Az anyagvilágot maga mögött hagyva a megismerés tárgya óhatatlanul Isten lesz, még ha a közeledés alapvetően a szeretetteljes imádat is.

A lelki létezés kiválóságát illusztrálva Rámánanda Ráj a Bhagavad-gítá versét idézi:

brahma-bhūtaḥ prasannātmā na śocati na kāṅkṣati |
samaḥ sarveṣu bhūteṣu mad-bhaktiṁ labhate parām ||65||

(65) A brahman-létét (felismerő), elégedett ember nem bánkódik és nem is vágyakozik.
Egyenlő minden lénnyel, s (így) az irántam való legfőbb szeretet éri el.

(Bg.18.54.)

Mit jelent a brahman-lét? Mi következik az anyagvilágtól való eltávolodásból? A Bhagavad-gítában az alábbi támpontokat találjuk: már nem függ az anyagi létezéstől, a kötőerők késztetésein túllépve felülemelkedik a világi kettősségeken (5.23.), ezért bensejében örvend, onnan meríti örömét, önragyogó (5.24.). Felismerve önnön lelki létét ezzel a szemmel tekint mindenkire, így környezetét is egyenlően szemléli (5.18.). Látja a minden létezőben lakozó átmant, ugyanakkor e létezőket az átmanban látja (6.29.), így Istent látja mindenhol.

prabhu kahe – eho bāhya, āge kaha āra |
rāya kahe – jñāna-śūnyā bhakti sādhya-sāra ||66||

(66) Az Úr szólt: Mindez csak a felszín, kérlek, mondd tovább!
Rámánanda Ráj így felelt: A megértés (vágyától) mentes szeretet – ez a tökéletesség leglényege.

Vajon szükség van-e a tudásra, vagy sem? A cél nem a tudás, Isten megértése, hanem Isten szeretete. A bhakti nem puszta elmélet, több, mint töprengeni az élet végső céljáról. És milyen Isten? egyszerűen felmérhetetlen. Ezért az upanisadok is paradoxonokban szólnak róla. Például az Ísa-upanisad így:

anejad-ekaṁ manaso javīyo
nainad-devā āpnuvan pūrvam-arṣat |
tad-dhāvato’nyān atyeti tiṣṭhat
tasminn-apo mātariśvā dadhāti ||4||
tad ejati tan naijati tad dūre tad v antike |
tad antar asya sarvasya tad u sarvasyāsya bāhyataḥ ||5||

(4) Mozdulatlan az Egy, (bár) a gondolatnál is sebesebb,
a félistenek számára is elérhetetlen, ő halad az élen.
Áll ő, (mégis) minden futót megelőz,
benne hordozza Mátarisvá a tettet.
(5) Jár is, meg nem is, távol van, mégis közel.
Ott van mindenben, (ugyanakkor) mindenen kívül is.

Folytathatnánk a sort a Svétásvatara-upanisaddal: „mintha érzékek árnyalnák, ám nincsenek érzékei” (3.17.), „nincs keze sem lába, mégis ő a leggyorsabb, s elfogadó, szem nélkül lát, fül nélkül hall…” (3.19.), „kisebb a legkisebbnél, ám nagyobb a leghatalmasabbnál…” (3.20.) Csupa ellentmondás... éppen azért mert ő a gondolkodásunk bármiféle kategóriáján kívül áll. „Ahonnan a szavak visszafordulnak, s gondolattal sem elérhető” (yato vāco nivartante aprāpya manasā saha, Taitt.up. 2.4.1.)... léte szétfeszíti a gondolkodás, a logika kereteit. A véges emberi gondolkodás nem képes befogadni a végtelen Istent. És mégis, Isten végtelenségének ékes bizonyítéka, hogy ő képes feltárni magát a véges ember számára. A Katha upanisad így ír erről:

āsīno dūraṁ vrajati śayāno yāti sarvataḥ |
kastaṁ madāmadaṁ devaṁ madanyo jñātumarhati ||21||
aśarīraṁ śarīreṣvanavastheṣvavasthitam |
mahāntaṁ vibhumātmānaṁ matvā dhīro na śocati ||22||
nāyamātmā pravacanena labhyo
na medhayā na bahunā śrutena |
yamevaiṣa vṛṇute tena labhyaḥ
tasyaiṣa ātmā vivṛṇute tanūṁ svām ||23||
nāvirato duścaritānnāśānto nāsamāhitaḥ |
nāśāntamānaso vā’pi prajñānenainamāpnuyāt ||24||

(21) Ülve messze megy, s fekve jut el mindenhova –
e józan s mámoros Istent ki más ismerhetné?
(22) A múlandó testekben lakozó testetlent,
a hatalmas, dicső Lelket ismerve a bölcs nem búsul soha.
(23) Ez a lélek tudós magyarázatokkal, mérhetetlen értelemmel, de sok-sok hallással sem érhető el.
Csakis az érheti el, akit ő választ magának, s néki saját formájában mutatkozik.
(24) Aki elállt a gonosztól, (érzékei) békések, értelme szilárdan összpontosított,
elméje higgadt, az helyes ismerettel elérheti őt. (Katha-upanisad 1.2.21-24.)

Túl van ő az emberi értelem keretein, egyszerre a hűvös józanság, és a mámoros boldogság. Mégis megközelíthető, sőt, szerető híveinek megmutatja magát igaz valójában... vajon kiknek? A 23. vers szerint a választottjainak, ám a 24. vers szerint békés érzékű és elméjű, egyhegyű értelmű tisztaszívű ember helyes ismerettel elérheti őt. Mégsincs ellentmondás a két vers között: a 24. vers a szádhanát írja le, a lehetőséget, ami a gyakorló kezében van, a 23. vers pedig az isteni könyörület fontosságára hívja fel a figyelmet: e kegy nem érdemelhető ki, indokolatlan. A 24. vers helyes ismerete, értelme (prajñāna) helyes értelmet, helyes felismerést, ráébredést jelent, éppúgy, mint a Bhagavad-gítában: „Az örökre nékem szentelődőknek s engem imádóknak megadom azt a szeretettel átfűtött értelmet, amivel eljuthatnak hozzám.” (Bg. 10.10. teṣāṁ satata-yuktānāṁ bhajatāṁ prīti-pūrvakam | dadāmi buddhi-yogaṁ taṁ yena mām upayānti te ||)

Így válik mellékessé a megismerés a szeretet mellett, ahogy azt a Bhágavata-purána szavai illusztrálják:

jñāne prayāsam udapāsya namanta eva
jīvanti san-mukharitāṁ bhavadīya-vārtām |
sthāne sthitāḥ śruti-gatāṁ tanu-vāṅ-manobhir
ye prāyaśo'jita jito'py asi tais tri-lokyām ||67||

(67) A tudás iránti törekvést messze hajítva előtted hódolnak.
Szentséggel betöltött, a sásztra által vezérelt életük csakis néked ajánlják,
s bár a helyükön megállapodottak ők, tetteik, szavaik és gondolataik révén
e világban legyőznek téged, Győzhetetlen Uram!

(Bhág. 10.14.3.)

A vers a Krsnának hódoló Brahmá fohászából vett részlet. A teremtés hajnalán Brahmá négy száján keresztül nyilvánul meg a véda, a szakrális tudás. És most e Brahmá szájain keresztül száll a fohász: a szent tudást messze hajítva néked hódolók – azáltal, hogy életüket Istennek ajánlják, a néki ajánlott szeretetük révén – felülkerekednek a győzhetetlen Istenen.

A sorozat többi írása itt érhető el: Rámánanda-szamvád

Rámánanda-szamvád – Csaitanja Maháprabhu és Rámánanda Ráj találkozása

Ötszáz esztendővel ezelőtt Orissza állam déli részében, a Gódávarí torkolatvidékén, Rádzsamahéndrí városában élt Rámánanda Ráj. Orissza déli területeinek kormányzójaként állt Gadzsápati Pratáparudra Déva király (uralkodott: 1497–1540) szolgálatában.
Mielőtt Csaitanja Maháprabhu dél-indiai zarándokútjára indult, Szárvabhauma Bhattácsárja felhívta figyelmét: Rádzsamahéndríben járva feltétlenül keresse meg Rámánandát. A kérés szokatlan, több okból is: a szerzetesnek semmi köze a világi hatalmasságokhoz – miért találkozzon hát Csaitanja egy kormányzóval? Másfelől Rámánanda Ráj nem nemesember – csupán tehetsége révén jutott előre, s lett az uralkodó bizalmas tanácsadója. Írnok kasztban született – a kájaszthák ksatrija apa, és súdra anya utódai – így félig-meddig súdrának tekinthető. Ám ne gondold közönséges személynek, igazi raszik (a lelki ízeket értő, érző) bhakta, emellett nagyon művelt, tudós ember – érvelt Szárvabhauma Bhattácsárja. Rámánanda és Szárvabhauma mindketten a király belső, tanácsadói köréhez tartoztak, jól ismerték hát egymást. Szárvabhauma így folytatta: „Amikor először beszéltem vele, nem értettem különleges szavait és viselkedését, közönséges vaisnavának láttam csupán, ezért mosolyogtam rajta, ám most – kegyed folytán – felismertem nagyságát. Mikor majd beszélsz vele, te is látni fogod kiválóságát!” (Cs.cs. 2.7.66-67.)

Forrásművek

Így történt, hogy Csaitanja Maháprabhu és Rámánanda Ráj találkoztak egymással – vélhetően 1510 tavaszán. Hogy zajlott le ez a találkozó? Kézenfekvő javaslat, hogy lapozzuk fel a Csaitanjáról szóló életrajzi műveket a részletekért. Míg a Csaitanja Maháprabhu kedvteléseinek utolsó idejében, vagy néhány évvel eltávozása után készült életrajzok* egyáltalán nem említik e történetet, ám három másik, később született alkotás igen.

Legrészletesebben Krsnadász Kavirádzs beszéli el a Csaitanja-csaritámrtában (Csaitanja nektári életútja), mely művet a szerző hatvan-hetven évvel Csaitanja Maháprabhu eltávozása után írt meg (a mű utolsó verse szerint 1615-ben). Bár ő maga nem találkozott Maháprabhuval, műve megalkotása során részben a korábbi elbeszéléseket (elsősorban Vrndávan dász munkáját), részben pedig a Maháprabhu társainak beszámolóit használta fel. Krsnadász bengáli születésű, ám Vrndávanba költözött, s ott Raghunáth dász gószvámí tanítványaként a gószvámík társaságában élt. Ahogy ő maga elmondja:

Csaitanja kedvtelései drágaköveinek legjava jelentette Szvarúp Dámódar kincses házát.
Amit ő őrizgetett, abból Raghunáth dász gószvámí elbeszélésében
valami kevéskét hallottam, s írtam le itt,
hogy a bhakták közösségének ajándékozzam. (Cs.cs. 2.2.84.)

Csaitanja Maháprabhu és Rámánanda Ráj találkozásáról a Csaitanja-csaritámrta madhja-lílájának nyolcadik fejezete szól – a fejezet végén a szerző külön hivatkozik Szvarúp Dámódar jegyzeteire, mint forrásra (Cs.cs. 2.8.312.). E beszámoló szerint a kormányzó és a szerzetes a Gódávarí partján találkoznak, majd több estét töltenek meghitt beszélgetéssel. E beszélgetések során Csaitanja kérdez, Rámánanda pedig válaszol – először az élet végső céljáról, a raszákról, majd Rádhá és Krsna természetéről, együttlétükről és elválásukról, végül e tökéletességekhez vezető útról esik köztük szó. A második beszélgetés villámkérdések sora. Az efféle, gyors kérdések és rá adott találó, sokszor a megszokottól eltérő, ám a lényegre fókuszáló válaszok (praśnottara) sajátos és kedvelt műfaj – ilyen a Mahábháratában a száműzetésben vándorló Judhisthir király és a tó szellemének beszélgetése –, ám Csaitanja kérdései nem a dharmára, hanem a bhaktira irányulnak.  A mélyreható kérdések megválaszolása nem pusztán intellektuális kaland, komoly érzelmeket is felszít, a beszélgetés csúcspontján pedig Csaitanja eredeti formáját tárja fel Rámánanda Ráj előtt.

A másik forrásművünk Kavi Karnapúra munkája. Kavi Karnapúra gyermekként maga is ismerte Csaitanját, a bengáli követők közé tartozó Sivánanda Széna fia volt. Ifjú költőként Csaitanja-csaritámrta-mahákávja (Csaitanja nektári életútja – a nagy költemény) címen írta meg Maháprabhu történetét, majd később (1572-ben) egy színpadi művet is írt Csaitanja-csandródaja-nátaká (Csaitanja felkelő holdja – színmű) címmel. A darab hetedik színe a királyi udvart jeleníti meg, ahol Pratáparudra király és Szárvabhauma Bhattácsárja beszélgetnek – természetesen Csaitanjáról. Közben hírnökök érkeznek, akik beszámolnak az Úr dél-indiai zarándokútjának egyes eseményeiről. Egy hírnök idézi fel a Rámánanda Rájjal való találkozást – mint egy, a sokaság előtt lezajlott történést. E beszélgetés a Csaitanja-csaritámrta elbeszélésnek második, praśnottara részét ismétli.

A harmadik forrás Lócsan dász Csaitanja-mangala című műve. E kötet is egy egész fejezetet szentel a találkozásnak, ám Lócsan dász forrása vélhetően csupán két rövidke utalás lehetett: Csaitanja Maháprabhu feltárta isteni alakját Rámánanda Rájnak, és arra kérte, hogy vonuljon vissza a kormányzói tisztségből. E mozzanatokat aztán költői képzelete segítségével bontotta ki, így elbeszélése jelentősen különbözik a másik két forrástól.


A találkozás

Krsnadász Kavirádzs ekképp beszéli el a szerzetes és a kormányzó találkozását:

Csaitanja Maháprabhu a Gódávarí partjához ért. A folyó s a partmenti erdő a Jamunát és Vrndávant jutatta eszébe – táncra perdült hát, és eksztázisban énekelt. Később megmerítkezett a folyó vizében, majd kissé távolabb leült, s belefeledkezett a Szent Név zengésébe.
Zeneszó hallatszott. Népes kísérete élén megérkezett Rámánanda Ráj, hogy szent fürdőt vegyen a Gódávaríban. A kormányzót számos bráhmana kísérte, hogy ők is részesei legyenek az ősatyáknak bemutatott áldozatnak.
Csaitanja – bár szíve Rámánandához húzta – ülve maradt, ám a kormányzó nyomban észrevette a ragyogó szerzetest. Odalépett hozzá, s botként borult előtte a földre. Az Úr felállt, és így szólt Rámánandához:
– Kelj fel kérlek, s zengd Krsna! Krsna! Mondd csak? te vagy Rámánanda Ráj?
– Igen, az vagyok. Egy oktondi, súdra szolga.
A válasz hallatán az Úr szorosan magához ölelte Rámánanda Rájt, s a szeretetben elmerülve mindkettejük számára megszűnt a külvilág. Testükön az eksztázis jelei mutatkoztak, s elakadó hangon Krsna nevét igyekeztek kimondani.
A kísérettel érkezők megdöbbenve nézték a szerzetest és a kormányzót. Némelyek azt nem értették, hogy a kormányzó miért ölelget egy kóbor vándorszerzetest, mások pedig azon csodálkoztak, hogy miként fordulhat elő, hogy egy bráhmana szannjászí könnyekkel a szemében kapaszkodik egy rangjában hozzá nem illő emberhez.
Érzékelvén a zavart az Úr és híve kibontakoztak az ölelésből, és józan beszélgetésbe kezdtek. S bár mindketten nehezen viselték egymás hiányát, a kormányzót várta napi kötelessége – így hát hódolatát ajánlotta az Úrnak, és távozott. Egy helyi bráhmana illendően meginvitálta a vándorszerzetest ebédre. Így telt a napjuk, miközben várták az estét, amikor végre zavartalanul leülhettek beszélgetni egy félreeső helyen.


* a Murári Gupta által írt Krsna-csaitanja-csaritámrta, Vrndávan dász Nitjánanda Prabhu megbízásából és támogatásával írt műve, a Csaitanja-bhágavata, és Kavi Karnapúra költeménye, a Csaitanja-csaritámrta mahákávja

Az elkövetkező hetekben a Csaitanja Maháprahu és Rámánanda Ráj beszélgetését olvassuk. A cikkek az alábbi hivatkozásokkal érhetők el (zórójelben a Csaitanja-csaritámrta 2.8. fejezetének kapcsolódó versszámai):

1. bevezető, a találkozás
2. első lépések a tökéletesség felé (57-67.)
3. préma-bhakti (68-70.)
4. raszák (71-95.)
5. Rádhá szerelme (96-116.)
6. Krsna természete (134-149.)
7. hládiní sakti (150-159.)
8. testetöltött mahábháva (160-185.)
9. együttlét és elválás (186-196.)
10. a tökéletességhez vezető út (197-234.)
11. prasnóttara (245-260.)
12. Gauránga-szvarúpa-darsana (262-299.)

Csaitanja-mangala Sésa-khanda 1. - a találkozás Lócsan dász elbeszélésében
Csaitanja-csandródaja-nátaká, 7. szín, részlet - a találkozás Kavi Karnapúra elbeszélésében

Sacsí mama fiának magasztalása

Śrī Śacī-sutāṣṭaka

A hagyomány szerint a költemény Sārvabhauma Bhaṭṭācārya műve, a versmérték a dallamos lüktetésű, éneklésre hívogató toṭaka.

A Csaitanja Maháprabhu születésének
500. évfordulójára kiadott bélyeg

nava gaura-varaṁ nava-puṣpa-śaraṁ
nava-bhāva-dharaṁ nava-lāsya-param |
nava-hāsya-karaṁ nava-hema-varaṁ
praṇamāmi śacī-suta-gaura-varam ||1||

Bőre akár a legkiválóbb friss arany, fegyverei zsenge virágnyilak.
Az ifjonti érzelmek tárháza ő, az újdonatúj táncok mestere,
a legfrissebb tréfák kiötlője, aranysárga fényben ragyogó,
Sacsí mama fia, az isteni Gaura előtt borulok földre!

A versben rendre ismétlődő nava szó jelentése új, friss, fiatal… ám szóösszetétel előtagjaként a navan (kilenc) szó is nava-. A nava-bhāva-dharam (ifjonti érzelmek tárháza) – szóösszetétel ezért lehet a „kilenc érzelem tárháza” is, hiszen a művészetekkel foglalkozó klasszikus szanszkrt irodalom kilencféle alapérzelmet azonosít.

nava-prema-yutaṁ nava-nīta-śucaṁ
nava-veśa-kṛtaṁ nava-prema-rasam |
navadhā vilasat śubha-prema-mayaṁ
praṇamāmi śacī-suta-gaura-varam ||2||

A rajongó szeretet eleven érzései töltik el, ragyog, akár a frissen köpült vaj,
új ruháját ölti fel, a rajongó szeretet új íze ő,
aki örökkön a kilencféle áldásos, istenszerető cselekednek él.
Sacsí mama fia, az isteni Gaura előtt borulok földre!

hari-bhakti-paraṁ hari-nāma-dharaṁ
kara-japya-karaṁ hari-nāma-param |
nayane satataṁ praṇayāśru-dharaṁ
praṇamāmi śacī-suta-gaura-varam ||3||

Az istenszeretet fénylő csillaga ő, aki mindig Hari nevein meditál.
Az ujjain számlálja fohászait, (miközben) a Harinámnak szentelődik,
szemében szüntelen a szeretet könnyei csillognak.
Sacsí mama fia, az isteni Gaura előtt borulok földre!

satataṁ janatā-bhava-tāpa-haraṁ
paramārtha-parāyaṇa-loka-gatim |
nava-leha-karaṁ jagat-tāpa-haraṁ
praṇamāmi śacī-suta-gaura-varam ||4||

Ő enyhíti újra meg újra az emberiség világi lét okozta gyötrelmét,
és ő az út is, az élet végső célja iránt elkötelezettek számára.
A lelki élet új ízeit kóstoltató, a világ szenvedését enyhítő –
Sacsí mama fia, az isteni Gaura előtt borulok földre!

nija-bhakti-karaṁ priya-cārutaraṁ
naṭa-nartana-nāgara-rāja-kulam |
kula-kāmini-mānasa-lāsya-karaṁ
praṇamāmi śacī-suta-gaura-varam ||5||

Szerető odaadást kelt önmaga iránt, hiszen ő az (egyesült) szépség és szeretet.
Tánca életre kelti a szeretők királyának világát,
s ő perdíti táncra a szép lányok sokaságának gondolatait is.
Sacsí mama fia, az isteni Gaura előtt borulok földre!

priya-cārutaram: A priya melléknévként kedvest jelent, főnévként szeretetet. A cāru jelentése szép, vagy szeretett, nagyrabecsült, míg a -tara a középfokot jelentő toldalék. Az összetétel értelmezhető úgy is, hogy „a kedvesek számára a legnagyrabecsültebb”, azaz a néki kedves hívei őt becsülik leginkább.

karatāla-valaṁ kala-kaṇṭha-ravaṁ
mṛdu-vādya-suvīṇakayā madhuram |
nija-bhakti-guṇāvṛta-nātya-karaṁ
praṇamāmi śacī-suta-gaura-varam ||6||

Karatálja cseng, ajkáról lágy dallam röppen,
víná finom hangja kíséri mézédes énekét,
s az iránta érzett szeretet késztetésére táncra perdülnek társai mind –
Sacsí mama fia, az isteni Gaura előtt borulok földre!

yuga-dharma-yutaṁ punar nanda-sutaṁ
dharaṇī-sucitraṁ bhava-bhāvocitam |
tanu-dhyāna-citaṁ nija-vāsa-yutaṁ
praṇamāmi śacī-suta-gaura-varam ||7||

Általa Nanda fia jelent meg ismét e világban, a korszak dharmájának kíséretében,
a földkerekség ékességeként, a világ létállapotához alkalmazkodón.
Személye a meditáció tárháza, s mindig önnön hajléka kíséri –
Sacsí mama fia, az isteni Gaura előtt borulok földre!

Személye a meditáció tárháza, s mindig önnön hajléka kíséri: A tanu melléknévként filigránt, kicsinyt jelent, főnévként testet, személyt, annak külső megjelenését. Nimái a Rádhá érzelmeinek ragyogásába burkolózott Krsna, külső megjelenésének meditációja az ebben a hangulatban való elmélyedést jelenti. Személye után a vers a környezetéről szól: az isteni pár nem egymagában, hanem hajlékával együtt jelenik meg e világban.

aruṇaṁ nayanaṁ caraṇaṁ vasanaṁ
vadane skhalitaṁ svaka-nāma-dharam |
kurute su-rasaṁ jagataḥ jīvanaṁ
praṇamāmi śacī-suta-gaura-varam ||8||

Szemei, talpa és ruhája akár a hajnalpír,
hangja elcsuklik, míg saját neveit zengi.
Méz-nektárral élteti a mindenséget –
Sacsí mama fia, az isteni Gaura előtt borulok földre!

Csaitanja Maháprabhu: Siksástakam

Csaitanja Maháprabhu nem írt könyveket, bár követőit, a gószvámíkat arra buzdította, hogy könyvekben foglalják össze tanítását – így szavai e könyvek közvetítésével juthatnak el hozzánk. Csupán egy költemény fűződik közvetlenül a nevéhez… s ez a tanítását összegző nyolc strófa. Ezt jelenti a vers címe is (śiksāstakam), mely a śikṣā (tanítás) és az aṣṭaka (nyolcas, nyolc részből álló) szavak összetétele. A hindu tradícióban kedveltek a tant összegző rövid versek, melyek hagyományosan egy, négy vagy nyolc strófából állnak (néha többől, mint Rúpa gószvámí Upadésámrtája) – Csaitanja Maháprabhu költeménye ezek sorába illeszkedik. A költemény központi gondolata a Szent Név zengése. A vers első írásos formája Rúpa gószvámí Padjávalí című antológiájában lelhető fel, Krsnadász Kavirádzs gószvámí pedig Maháprabhu életét és tanítását bemutató műve, a Csaitanja-csaritámrta koronájaként, a utolsó fejezetben értelmezi a költeményt.
Gondoljuk át, értelmezzük a szanszkrt szöveget! – a költemény jelentősége miatt a Csaitanja-követő vaisnavák számára elgondolkodtató elmerülni a szavak jelentésében is.

1. győzedelmeskedik a Srí Krsna-szankírtan!

ceto-darpaṇa-mārjanaṁ bhava-mahā-dāvāgni-nirvāpaṇaṁ
śreyaḥ-kairava-candrikā-vitaraṇaṁ vidyā-vadhū-jīvanam |
ānandāmbudhi-vardhanaṁ prati-padaṁ pūrṇāmṛtāsvādanaṁ
sarvātma-snapanaṁ paraṁ vijayate śrī-kṛṣṇa-saṅkīrtanam ||1||

Az első strófa Srí Krsna magasztalása, a Szent Név zengésének nagyszerűsége. A kīrtana magasztalást, dicsőítést jelent, a sam (együtt, teljesen, tökéletesen) előtaggal együtt közös, tökéletes, teljes magasztalást. A strófa csupán egyetlen mondat. Állítmánya egyszerű kijelentés: győzedelmeskedik (vijayate) a legfelsőbb, a legvégső (param), Srí Krsna együttes magasztalása (śrī-kṛṣṇa-saṅkīrtanam). Krsna neve előtt a śrī szócskára gondolhatunk megtisztelő szócskaként… ám e szó Laksmí neve is, aki az Isten melletti Istennő, a śakti, az isteni energia megtestesítője – s így a śrī-kṛṣṇa-saṅkīrtanam nem csupán Krsna, hanem az Isten és kísérőjének, energiájának, az Istennőnek együttes magasztalása, miként a Haré Krsna mahámantrában is.
A strófa többi része pedig a szankírtan jelzője… hét áldása, melyek lépésről lépésre közelebb visznek a tökéletességhez.
E magasztalás 1. a szív (cetas) tükrét (-darpaṇa) megtisztító (-mārjanam). A régi időkben a tükör fémlap volt, amit finoman polírozni kellett, hogy felülete makulátlanul sima, s így torzításmentesen tükröződő legyen. Hogy valódi önvalónk megpillanthassuk, ilyen rendszeres és finom polírozásra van szükség… a szív tükrének folttalanítására. A magyar nyelv szív szava az érzelmek székhelyére utal, ám a szanszkrt cetas ennél komplexebb – az érzékelőképesség, gondolkodás, tudatosság és az érzelmek – a cit – működésének központja. A szív megtisztítása így bensőnk lényegi részének megtisztítása.
2. A (világi) lét (bhava) nagy (mahā) erdőtüzét (dāva-agni) kioltó (nirvāpanam) – az anyagi világhoz fűző vágyak akár az erdőtűz, felemésztenek mindent, elemésztik az ember életét, ám Isten magasztalása lecsillapítja, kioltja e sóvárgást.
3. Az áldás (śreyas) alkonyi lótuszának (-kairava) holdsugár-adományozója (-candrikā-vitaranam). A kép az áldás lótuszvirágát festi az olvasó elé. E lótuszvirág holdkeltekor nyílik, a hold fénye ébreszti fel… a Hold pedig a nektár szülőhelye, a kedvesség és szeretetreméltóság kiárasztója – a szív lótuszának virága pedig a Szent Név balzsamos és finom érintésétől bontakozik ki. E szavaknak azonban van egy rejtett jelentése is. Candrikā (azaz holdsugár) Rádhá egyik neve, míg a kairava nem csupán az alkonyi lótuszt, hanem szélhámost is jelent… Rádhá mellett ki másra utalhatna, mint Krsnára. A śreyas (áldás, jószerencse) szó melléknévként jobbat, kedvezőbbet, szebbet is jelent – azaz szebb a szélhámos Krsna, ha Rádhá árasztja rá fényét.
4. Tudás (vidyā) úrnőt (-vadhū) éltető (-jīvanam). A tudás nem pusztán ismeretek és elméletek könyvtára. Értelme, hogy alkalmazott bölcsességé váljon – a száraz ismereteket ez tölti meg éltető erővel.
A verset Rádhá-Krsna szerelmének hangulatában értő mesterek a vadhū szóra mutatnak rá, ami menyasszonyt, vagy hitvest jelent. Ezt figyelembe véve az előző – alkonyi lótuszt festő kép – a istenszeretet általános kibontakozására, míg a tudás úrnőt éltető Szent Név a mádhurja-rasza, a szerelem hangulatában való teljes önátadásra utal.
5. Gyönyör-óceánt (ānanda-ambudhi) duzzasztó (-vardhanam). A felidézett kép a kimeríthetetlen öröm óceánja, s éppen dagály idején. A dagály és óceán továbbra is a Holdra emlékezteti az olvasót, hiszen a Hold járása az apály-dagály jelenség oka – a Szent Név zengésének nektár-forrás Holdja duzzasztja az óceánt.
6. Minden lépést (prati-padam) teljes nektárral (pūrṇa-amṛta) ízleltető (-āsvādanam) – azaz a lelki élet minden apró mozzanatát a kezdettől a beteljesülésig (pratipad más jelentése kezdet) a halhatatlanság nektárjával ízesít, dinamikusan változatosan, soha el nem múló új és új ízeket kínálva.
A padam szó „láb” jelentésében értve a mondatot Krsna lábához érkezésről szól – e menedék a hűsítő nektár ízeivel örvendezteti meg az őt elérőt.
7. Az egész lelket (sarva-ātma) megfürdető (-snapanam). Végül a lélek belemerül a szeretet gyönyöróceánjába. A sarva szó jelenthet minden egyest, de teljest, egészet is. Ezért értelmezhető e szókapcsolat úgy is, hogy a lélek teljes egészében belemerül a gyönyöróceánba, de úgy is, hogy mindenki, minden egyes lélek megtisztul, aki bármely módon is kapcsolatba kerül vele.
A fentiek alapján a vers fordítása:

A szív tükrét megtisztító, a világi lét mindent felemésztő erdőtüzét kioltó,
az áldás alkonyi lótuszát holdsugárral nyitogató, tudás-úrnőt éltető,
gyönyör-óceánt duzzasztó, minden lépést a nektár teljességével ízesítő,
minden lelket megfürdető – ekképp győzedelmeskedik a legfelsőbb, a Srí Krsna-szankírtan.

Megjegyzések:
A vers egy más szövegváltozatban is ismert, pūrṇāmṛtāsvādanam helyett premāmṛtāsvādanam –„teljes nektárral ízleltető” helyett a rajongó szeretet (prema) nektárjával ízleltető.

2. ám mégsem becsülöm kellőképp…

nāmnām akāri bahudhā nija-sarva-śaktis
tatrārpitā niyamitaḥ smaraṇe na kālaḥ |
etādṛśī tava kṛpā bhagavan mamāpi
durdaivam īdṛśam ihājani nānurāgaḥ ||2||

A szanszkrt szöveg nyelvtani szerkezetével magyarul nehezen tudunk mit kezdeni: a neveké (nāmnām) tétetett (az akāri nyelvtanilag a kṛ – tesz – ige elbeszélő múlt passzív alakja) sokféleképp (bahudhā)… azaz neveid sokfélék. S e sokféle nevekben (tatra – ott) minden saját energiád (sarva-nija-śaktiḥ) beléfoglalt (arpitā), ráadásul az emlékezésben (smaraṇe) az idő (kālaḥ) sem jelent korlátot (a niyamitaḥ befejezett melléknévi igenév: korlátozott, kötött, szabályozott jelentéssel). A védamantrák elmondása adott rendben történik: a megfelelő személy az alkalmas időben meghatározott módon zengheti őket… az eredeti hangot felidézve. A Szent Név zengését – bár az minden isteni erővel felruházott – nem kötik ilyen előírások, mert a természete invitálás, odahangolódás.
Ilyen (etādṛśī) a te kegyed (tava kṛpā), ó Uram! (bhagavan!) S bizony (api) az én (mama) balszerencsém (dur-daivam) is ilyen (īdṛśam): nem született (na ajani) iránta (iha) ragaszkodás (anurāgaḥ) bennem!

Neveid sokféleképp valók, minden erőd
beléjük foglaltad, s korlátja sincs a rájuk való emlékezésnek.
Ily végtelen a kegyed, ó Uram, s ilyen az én
balsorsom is: nem ébred bennem ragaszkodás irántuk!

3. alázattal, tisztelettel zengd mindig a Szent Nevet!

tṛṇād api su-nīcena taror api sahiṣṇunā |
amāninā mānadena kīrtanīyaḥ sadā hariḥ ||3||

A szanszkrt költemények időmértékes verselésűek. A versek ritmusa gyakran állandó… ám a változó ritmusú versekben a versmérték az érzelmi hullámzás jele lehet. E költemény első strófájának versmértéke a fenséges śārdūlavikrīḍita (éppúgy, mint a Bhágavata-purána első verséé), a fennkölt magasztaló himnuszok versmértéke. A második strófa versmértéke a szárnyaló vasantatilakā (mint a Bhágavata-purána rásza-lílá fejezeteinek versei s számos fohász), míg a harmadiké a rövid és szikár anuṣṭubh, más néven śloka, a megrendültség, elesettség, bánat kifejezője. A hagyomány szerint Válmíki egy párjavesztett madár kesergését hallgatva alkotta meg e versmértéket, a śloka alaphangulata ezért a bánat (śoka) – legalábbis egyes változó ritmusú költeményekben.
A Siksástakában is erről van szó: mily csodálatos a Szent Név zengése – állapítjuk meg az első strófában –, ám ez csupán elméleti ismeret, hiszen a másodikban szembesülünk vele: bár valóban minden ott van benne, oly szerencsétlen vagyok, hogy nem ébred bennem vonzalom iránta. A felismerés – itt állok, teljesen esélytelenül, kisemmizve, nincstelenül – szétzúzza a hamis egot. A jelentéktelenség érzete pedig megnyitja az utat az alázatossághoz… és az ember kétségbeesetten megkapaszkodik… a Szent Névben.
Sokkal alacsonyabban (su-nīcena) – azaz alázatosabban – még (api) fűszálnál (tṛṇāt) is, béketűrőbben (sahiṣṇunā) még (api) a fánál (taroḥ) is. A māna jelentése tisztelet, megbecsülés, büszkeség. A mānin a megbecsült, vagy büszke, öntelt ember… az a-mānin pedig ennek ellentéte. A strófában a cselekvés módjára utalva – büszkeség nélkül (amāninā), ám tiszteletet adva (mānadena, mert māna-dā – tisztelet adása) dicsőítendő (kīrtanīyaḥ) mindig (sadā) Hari (hariḥ).

Alázatosabban, mint a fűszál, a fánál is türelmesebben
szerényen, ám a tiszteletet megadva dicsőítsd mindig Harit.

Megjegyzések:
A Padjávalíban ez a változat olvasható, míg a Csaitanja-csaritámrtában taror api helyett taror iva áll: akár a fáé. Egyes szövegváltozatokban a sahiṣṇunā helyett titikṣunā áll, a titikṣu jelentése szintén türelmes, béketűrő, így ez a jelentésmódosulást nem okoz.

4. fohász a távolból

na dhanaṁ na janaṁ na sundarīṁ
kavitāṁ vā jagad-īśa kāmaye |
mama janmani janmanīśvare
bhavatād bhaktir ahaitukī tvayi ||4||

Ez, és a rákövetkező két strófa viyoginī versmértékű. A viyoginī aszimmetrikus versmérték, a páratlan sorok egy szótaggal rövidebbek – a negyedik szótag hiányzik, ettől eltekintve a páros és páratlan sorok hasonlóak. A forma a kínzó hiányt jelzi, a versmérték neve is erre utal: viyoginī, a párjától elszakított nő.
A Szent Nevet zengő lélekben felébred az Istenszeretet, s ekképp fohászkodik: Ó, mindenség ura! (jagad-īśa!) nem kívánok (kāmaye – a tagadószavak a tárgyak előtt állnak) sem vagyont (na dhanam), sem embert (na janam) – azaz követőket –, sem szép nőt (sundarīm) vagy (vā) költészetet (kavitām).
A kavi szó jelenthet nagytudású bölcset, és költőt is… hiszen a tudás teljessége, amikor azt megfelelő szavakkal, költőien megformálva, az értelemet és a szívet egyaránt megérintve adják át. A -tā képző magyar megfelelője a -ság, -ség… így a kavitā a költőiség, költészet a tudós bölcs komoly és gyönyörű szavait jelenti. A négyes felsorolást fontolgatva az olvasóban felötlik az emberi élet négy célja, az erény, a gyarapodás, az érzékek élvezete és az üdvösség – s ennek rendre megfeleltethetők a felsorolás elemei (a vagyon a dharma szerinti életből eredő gazdagság, a követők a biztonságot nyújtó környezet, a szép nő az érzéki vágyak, míg a költészet az üdvösség jelképe). Bhaktivinód Thákur a sundarī (szépséges) szót a kavitā jelzőjeként értelmezi, így a felsorolás három elemű lesz: vagyon, követő és szépséges költészet. A kavitā bölcsessége hamar kivívja mások megbecsülését – így ennek elutasítása értelmezhető a megbecsülés elutasításaként is.
A fohász így folytatódik: a vágyam, hogy születésről születésre (janmani janmani) legyen (bhavatāt) enyém (mama) az Isten iránti (īśvare), az irántad (tvayi) való indokolatlan (ahaitukī) szeretet (bhaktiḥ)!
Az állítmány (bhavatāt) védai hangulatot kölcsönöz a szövegnek, hiszen a -tāt toldalék használata a védai nyelvben megszokott. A fohász a távoli Istent szólítja meg: mindenség ura (jagad-īśa) szól a megszólítás, és a távoli Úr, Isten iránti szeretetről szól.

Sem vagyont, sem követőket, sem szép nőt,
de megbecsülést sem kívánok, ó Mindenség Ura!
Vágyam csupán születésről születésre
az irántad való indokolatlan szeretet.

5. hadd legyek egy porszem lábaidnál!

ayi nanda-tanuja kiṅkaraṁ
patitaṁ māṁ viṣame bhavāmbudhau |
kṛpayā tava pāda-paṅkaja-
sthita-dhūlī-sadṛśaṁ vicintaya ||5||

A következő strófa közelebb lép. Eddig a fenséges, távoli Istenhez szólt, most a személyes kapcsolódás reményét fogalmazza meg. Ezért más a megszólítás: Nanda kisfia (nanda-tanuja)! Nem a mindenséget átható Visnu, vagy a teremtményeknek menedéket adó fenséges Nárájan, hanem a pásztortanya vezérének kicsiny fiacskája, az erdőben rejtőzködő Isten felé fordul. Az ayi a gyöngéd kérlelés, finom győzködés szava. Óh, Nanda kisfia, engem (mām), e rettentő (viṣame) lét-óceánba (bhava-ambudhau) esett (patitam) szolgádat (kiṅkaram) kérlek (kṛpayā), tekintsd (vicintaya) lótuszlábadnál (tava – tiéd, pāda – láb, paṅkaja – lótusz) elhelyezett (sthita) porszemhez (-dhūlī) hasonlatosnak (-sadṛśam). E fohász óvatos, finom kérlelés: elegendő, ha csupán megfontolod… hiszen ha te szeretnéd, az bizonnyal úgy lesz.

Óh, Nanda kisfia! e szolgád
a rettentő létóceán közepébe zuhant,
kérlek, tekints rá
a lótuszlábadra tapadt porszemként!

6. sóvárgás

nayanaṁ galad-aśru-dhārayā
vadanaṁ gadgada-ruddhayā girā |
pulakair nicitaṁ vapuḥ kadā
tava nāma-grahaṇe bhaviṣyati ||6||

Krsna lótuszlábának közelsége örvényként ragadja el a Szent Nevet zengőt. Már nem a szavai szólnak, a szeme beszél: a szem (nayanam) ömlő könnyek patakjával (galad-aśru-dhārayā), a száj (vadanam) dadogó, akadályozott (gadgada-ruddhayā) beszéddel (girā), a test (vapuḥ) lúdbőrzéssel (pulakaiḥ) takart (nicitam). Mikor (kadā) lesz (bhaviṣyati), azaz mikor következik ez be a te neved (tava nāma) megragadásakor (grahaṇe)? A grah gyök jelentése megfog, megszerez, a grahaṇa így megragadás, megszerzés, de megértést, felfogást, a vonzalom felébredését is jelentheti. Sokszor mondjuk a mantrát… de mikor zengjük a Szent Nevet? Mikor száll alá Námaprabhu a fülünkbe, szívünkbe, hogy aztán a nyelvünkön táncoljon?

Szemem könnyeim árjával,
szám elcsuklón dadogó szavakkal,
testem beleborzongással – mikor
zengem majd így neved?

7. a távollét hiánya

yugāyitaṁ nimeṣeṇa cakṣuṣā prāvṛṣāyitam |
śūnyāyitaṁ jagat sarvaṁ govinda-viraheṇa me ||7||

A rajongó szeretet, a prema iránti vágyakozás tudatosítja a hiányt. Így a hetedik strófa ismét a bánat hangján szól, śloka versmértékben.
A magyar nyelvben is használjuk a főnévből képzett igét: olyan, bár mégsem az… király – királykodik, bohóc – bohóckodik. Hasonló szóképzés a szanszkrtban is használatos… hasonló, ám szembetűnően mégsem az, vagy valamilyenné válik értelemben. E strófa három ilyen igét, pontosabban ilyen igéből képzett befejezett melléknévi igenevet sorol (yugāyitam, prāvṛṣāyitam, śūnyāyitam): a biztos támpont hiányát, az elveszettséget sugallva. Semmi sem az, aminek látszik. A befejezettség pedig a megváltoztathatatlanság, így a reménytelenség érzetét is kelti. A teljes bizonytalanság oka pedig a Góvindától való távollét. A viraha jelentései: elválás, hiány, távollét, nélkülözés. Milyen a Góvindától való távollétem (govinda-viraheṇa me) érzése? Minden értelmét veszítette, kiüresedett (śūnyāyitam) az egész világ (jagat sarvam). Hogyan? Világkorszakká lett (yugāyitam) pillanattal (nimeṣeṇa). A yuga világkorszakot jelent, de jelenthet tizenkét esztendőt is, s ez a jelentésárnyalat Csaitanja életének utolsó tizenkét esztendejére tett utalás, mikor teljes visszavonultságban, Rádhá érzéseivel kutatta Krsnát. Hogyan? „Monszunoskodott” (prāvṛṣāyitam) szemmel (cakṣuṣā), mikor nem csupán patakként, de felhőszakadásként ömlenek a könnyek. Az előző vers örömkönnyekről szól, e könnyek azonban forrók és keserűek.

A pillanat örökkévalóságnak tűnik, a szemem monszunfelhővé vált,
üressé lett az egész világ, úgy hiányolom Góvindát.

8. szemem fénye

āśliṣya vā pāda-ratāṁ pinaṣṭu mām
adarśanān marma-hatāṁ karotu vā |
yathā tathā vā vidadhātu lampaṭo
mat-prāṇa-nāthas tu sa eva nāparaḥ ||8||

Az utolsó strófa a teljes meghódolásé. Krsna a szemem fénye, azt tesz velem, amit csak akar. Akár (vā) átkarolva (āśliṣya) akár eltaposva, szétzúzva (pinaṣṭu) engem (mām), a lábaihoz vonzódót (pāda-ratām) akár összetöri szívem (szó szerint: szív-összetörést tegyen – marma-hatām karotu) azáltal, hogy nem láthatom (adarśanāt) – cselekedjék (vidadhātu) bárhogyan (yathā tathā) az a csalfa (lampaṭaḥ), csakis ő (eva saḥ) az én életem ura (mat prāṇa-nāthaḥ), nem más (na aparaḥ). E szavak Rádhiká szavai, a „lábaihoz vonzódó” (pāda-ratām) és az „összetört szívű” (marma-hatām) kifejezések nőnemű ragozása nem hagy kétséget.
Átkarolsz, eltaposol, vagy közömbösen átnézel rajtam – legyen bárhogy is, te vagy a szemem fénye!

Átölel, vagy eltipor engem, ahogy lábaihoz borulok,
vagy nem láthatom, s ezzel töri össze szívem,
történjék bárhogy! Tegyen bármit is ez a csalfa,
csak ő az én szemem fénye, senki más!


A Siksástakam iránt érdeklődőknek további tanulmányozásra ajánlom az alábbi kommentárokat:
- Bhaktisziddánta Szaraszvatí Prabhupád,és Szvámí Bhakti Kamala Tírtha kommentárjai itt s slókamálán
- Bhaktivinód Thákur kommentárja, a Szammódaja-bhásja (bhaktipedia.org)
- A Bhakti Raksak Srídhar tanításaiból összeállított Az arany avatár című kötet második fele is a Siksástakam ihletett kommentárja

Srí Advaitástakam

Advaita Ácsárja 1434-ben, a mágha (a vaisnava terminológia szerint Mádhava, január-február ideje) hó telő holdjának hetedik napján született egy bráhmin család nyolcadik gyermekeként, Śrī-haṭṭa tartományban (ma Sylhet, Bangladés északkeleti részén). Az Advaita nevet beavatásakor kapta, gyermekként Kamaláksa volt a neve. A család együtt költözött Sántipurba, a Gangesz partjára, ahonnan édesapja családja származott. Miután idős szülei meghaltak, Advaita zarándokútra indult. Ekkor találkozott mesterével, Mádhavéndra Puríval is. Vrndávanba is eljutott: s ezidőtájt történt, hogy Madana-móhan múrtija megjelent álmában. Zarándokútja végeztével visszatért Sántipurba, s ötvenéves korában megházasodott. Csaitanja születésének idején (1486) Advaitát már tekintélyes ácsárjaként tisztelték Bengálban.

Advaita Ácsárja a kép jobb szélén táncoló bhakta

gaṅgā-tīre tat-payobhis tulasyāḥ
patraiḥ puṣpaiḥ prema-huṅkāra-ghoṣaiḥ |
prākaṭyārthaṁ gauram ārādhayad yaḥ
śrīlādvaitācāryam etam prapadye ||1||

A Gangá partján, annak vizével, tulaszí levelekkel és virágokkal, és szeretetteljes, hangos kiáltozással
imádta Gaurát, s (könyörgött) megjelenéséért – nála, Sríla Advaita Ácsárjánál keresek oltalmat.

Figyelemre méltó a vers huṅkāra (kiáltás) szava. A hum (vagy hūm) eredetileg fenyegető, kihívó csatakiáltás (más hangsúllyal, hümmögésként jelenthet visszaemlékezést olykor kétséget is), a hum-mondás (huṅkāra) így elsősorban rikoltás, oroszlánbömbölés, s csak átvitt értelemben hangos kiáltozás. Kavirádzs gószvámí is ezzel a szóval jelöli Advaita Ácsárja invitálását. Olykor Advaita Ácsárjával kapcsolatban is az eredeti, harci rikoltás értelmében használja a szót: „az Ácsárja csatakiáltása megfutamítja a bűnt és a képmutatókat” (ācārya-huṅkāre pāpa-pāṣaṇḍī palāya, Cs.cs. 1.3.76.), máskor egyszerűen a felfokozott hangerőre utal. Csaitanja Maháprabhu meginvitálásáról Krsnadász Kavirádzs így számol be:
„A világ működését látva a könyörületes szívű ácsárja töprengeni kezdett, mit tehetne az emberiség jólétéért: Ha avatárként Srí Krsna maga jelenne meg, s maga gyakorolná a bhaktit, s maga mutatná meg azt! A kali korban nincs más dharma, mint a Szent Név. Ám hogyan jelenne meg e kali-korban Krsna avatárként? Megtisztult szívvel imádom majd Krsnát, és szakadatlan, alázatosan könyörgöm hozzá. Krsnát elhozva teszem lehetővé a kírtana megjelenését, s így beteljesedik nevem jelentése: advaita.
Miközben azon tanakodott, milyen imádattal nyerhetné el Krsna kegyét, egy vers jutott eszébe:

tulasī-dala-mātreṇa jalasya culukena vā |
vikrīṇīte svam ātmānaṁ bhaktebhyo bhakta-vatsalaḥ ||

Csupán tulaszílevélért, vagy egy maroknyi vízért
eladja magamagát híveinek (az Úr, ki) gyöngéd szeretettel fordul feléjük.

Az ácsárja fontolóra vette e slóka jelentését. Aki Krsnának tulaszít és vizet ajánl, azt Krsna lekötelezettjének tekinti – gondolta. Nincs semmi más kincs a házamban, ami egy kis vízhez és tulaszílevélhez volna fogható, hiszen önmagát adja érte fizetség gyanánt – így töprengett az ácsárja, majd belefogott az imádatba. Krsna lótuszlábán meditálva szüntelen Gangesz-vizet és tulaszí rügyeket ajánlott néki. Hangosan kiáltozva invitálta Krsnát, így lett Krsna alászállásának oka.
Csaitanja alászállásának fő oka ez tehát, híve vágya, így jelenik meg, mint a dharma hídja” (Cs.cs. 1.3.98-110.)

yad-dhuṅkāraih prema-sindhor vikārair
ākṛṣṭaḥ san gaura-goloka-nāthaḥ |
āvirbhūtaḥ śrī-navadvīpa-madhye
śrīlādvaitācāryam etam prapadye ||2||

Hangos sírásával, a szeretet óceánjának kiáradásával hívogatta Gólóka aranyló urát,
hogy jelenjen meg Navadvíp közepén – nála, Sríla Advaita Ácsárjánál keresek oltalmat.

brahmādinām durlabha-prema-pūrair
adīnām yaḥ plāvayām āsa lokam |
āvirbhāvya srīla-caitanya-candram
śrīlādvaitācāryam etam prapadye ||3||

A Brahmá vezette hatalmasságok által oly nehezen elnyerhető szeretet hullámaival az egész világot elárasztotta
a megjelenő Sríla Csaitanja-csandra – Sríla Advaita Ácsárjánál keresek hát oltalmat.

śrī-caitanyaḥ sarva-śakti-prapūrṇo
yasyaivājñā-mātrato 'ntardadhe 'pi |
durvijñeyam yasya kāruṇya-kṛtyam
śrīlādvaitācāryam etam prapadye ||4||

Kinek utasítása folytán minden hatalom legfőbb birtokosa, Srí Csaitanja eltávozott a világból.
Kinek e könyörületes cselekedete oly nehezen érthető – nála, Sríla Advaita Ácsárjánál keresek oltalmat.

Advaita Ácsárja egyszer egy talányos verset küldött Csaitanja Maháprabhunak:

bāulake kahiha - loka ha-ila bāula |
bāulake kahiha - hāṭe nā vihāya cāula ||
bāulake kahiha - kāye nāhika āula |
bāulake kahiha - ihā kahiyāche bāula ||

Mondd meg a bolondnak: az egész világ megbolondult,
mondd meg a bolondnak: a piacon már nem kelendő a rizs.
Mondd meg a bolondnak: a boltban sincs a zaklatott,
mondd meg a bolondnak: ezt egy bolond mondta.

Mit jelent a vers? – kérdezte Szvarúp Dámódar Csaitanjától. Advaita Ácsárja nagyhatalmú bhakta – felelte Maháprabhu –, és jól ismeri a szentírást. Az ilyen hívek olykor meginvitálják Istent, hogy fogadja el az imádatukat, majd imádják a múrtit, s a rítus végén elbocsájtják. Ezután Csaitanja Maháprabhu teljesen a Krsnát kereső Rádhá hangulatába merült, teljes visszavonultságban.
A bolond, akit a vers megszólít az eksztatikus téboly jeleit mutató Csaitanja Maháprabhu, aki elvette mindenki józan eszét („az egész világ megbolondult”). Beteljesült a cél, amiért a kor avatárja eljött – akár távozhat is. S ha marad, szétesik a világ, senki sem törődik majd vele. A piacon a vevő és az eladó is eksztázisban, az egykoron értékes dolgok (a rizs) értéktelenné válnak, a kötelességeiket (kāya, kāja) elhanyagolják az emberek, mindenkit felkavar, feldúlttá tesz a szerelem (az āula szó jelentése zaklatott).

sṛṣṭi-sthity-antaṁ vidhātum pravṛtto
yasyāmśāmśaḥ brahma-viṣṇv-īśvarākhyaḥ |
yenābhinnam tam mahā-viṣṇu-rūpaṁ
śrīlādvaitācāryam etam prapadye ||5||

Ki a teremtés, fenntartás és bevégzés tetteivel foglalatoskodik, kinek részeinek részei Brahmá Visnu és Ísvara,
ki nem különbözik Mahávisnutól – nála, Sríla Advaita Ácsárjánál keresek oltalmat.

kasmiṁścid yaḥ śrūyate cāśrayatvāt
śambhor ittham sambhavan nāma dhāma |
sarvārādhyam bhakti-mātraika-sādhyam
śrīlādvaitācāryam etam prapadye ||6||

Úgy mondják: menedéke akár Sambhué innen fakad neve és méltósága is.
Ki mindenki számára imádandó, ám csupáncsak szívbéli szeretettel érhető el – nála, Sríla Advaita Ácsárjánál keresek oltalmat.

Úgy mondják: a szanszkrt szöveg sejtelmesebb, a vonatkozó ige, a śrūyate a hall gyök passzív alakja: „ami van hallva”. A szófordulattal gyakran arra utalnak, hogy a kinyilatkoztatás (az azonos gyökből származó śruti) mondja.
A szöveget sajnos erősen romlott állapotban leltem fel a neten, így a második páda olvasata bizonytalan. Az ittham sambhavan nāma dhāma éppúgy lehet ittham śāmbhavaṁ nāma dhāma – ilyenképpen Sivához tartozó neve és méltósága is.
A hagyomány szerint Advaita Ácsárja édesanyjának fia születése előtt volt egy álma, melyben Szadásiva a kali-kor nehézségein felindult szívvel Mahávisnu kegyéért fohászkodott az Okozati óceán partján. Fohászait meghallgatva megjelent előtte Mahávisnu, és felhatalmazta, hogy a kali-kor elesett lelkeit megmentse – Mahávisnu átölelte Szadásivát, és egybeolvadtak – így jelentek meg együtt Advaitaként.

sītā-nāmni preyasī prema-pūrṇaḥ
putro yasyāpy acyutānanda-nāma |
srī-caitanya-prema-pūra-prapūrṇaḥ
śrīlādvaitācāryam etam prapadye ||7||

Kit kedves hitvese, Szítá, és fia, Acsjutánanda iránti szeretete fűt,
kit a Srí Csaitanja iránti szeretet árja tölt el – nála, Sríla Advaita Ácsárjánál keresek oltalmat.

Advaita Ácsárja hat fia közül Acsjutánanda volt a legidősebb, később Gadádhar Pandit tanítványa lett.

nityānandādvaitato 'dvaita-nāma
bhaktyākhyānād yah sad-ācārya-nāma |
śaśvac-cetaḥ-sañcarad-gaura-dhāma
śrīlādvaitācāryam etam prapadye ||8||

Azonos ő Nitjánandával, ezért Advaita (nem kettős) a neve, s mert a bhaktiról tanít, ezért Ácsárjaként ismerik.
Szíve mindörökkön Gaura hajléka – nála, Sríla Advaita Ácsárjánál keresek oltalmat.

Az a-dvaita szó jelentése: nem kettősség. Így két dolog azonosságának vagy hasonló természetének jelzője lehet, illetve jelölhet valami páratlant, egyedülállót.

prātaḥ prītah pratyaham sampaṭhed yaḥ
sītānāthasyāṣṭakaṁ śuddha-buddhiḥ |
so 'yam samyak tasya pādāravinde
vindan bhaktim tat-priyatvam prayāti ||9||

A (szívében) elégedett, tiszta értelmű személy, aki minden hajnalban e Szítá hitvesét magasztaló nyolc strófát recitálja,
bizonnyal felismeri a lótuszlába iránti odaadó szeretetet, és kedvessé válik számára.

A költeményt az interneten találtam forrása a Srí Csaitanja-Száraszvat Math Kīrtana-mañjuṣā (Kírtanos kosár) című kiadványa. A forrás szerint a szerző: Sārvabhauma Bhaṭṭācārya.

Nárada: Bhakti-szútrák, 2.

Második fejezet – összevetés – a bhakti jelentősége

sā tu karma-jñāna-yogebhyo'py-adhikatarā | 25

sā – az; tu – ám; karma-jñāna-yogebhyaḥ – karmánál, tudásnál, jógánál; api – is; adhikatarā – több

Ám (a bhakti) több a karmánál, a gjánánál, és a jógánál is.

E fejezet szútrái a bhakti viszonyát taglalják a többi jógafolyamathoz képest. Csaitanja Maháprabhu – e témáról szólva – Szanátan gószvámínak az alábbi példabeszédet mondja el. Egy szegény embert felkeresi házában Szarvagja, az asztrológus, és így szól hozzá: Apád gazdag ember volt, nagy kincset hagyott rád, a házad alatt. De vigyázz, nem mindegy, hogy melyik oldalról próbálod meg kiásni. Ha délen próbálkozol, darázsfészekbe nyúlsz. A nyugati oldalon egy jaksa-szellem ütött tanyát, ha megzavarod, ő kísért majd, míg az északi oldalon egy óriáskígyó lakik, aki elnyel, ha közel merészkedsz hozzá. Ám keleten csak egy kevés földet kell kiásni, és rátalálsz a kincsre!
A történetben szereplő szegény ember az anyagvilágban szenvedő élőlény, Isten gyermeke. Ahogyan Szarvagja (nevének jelentése: mindentudó) szavai megalapozták a szegény ember kapcsolatát a kinccsel, a szentírások így mutatnak rá Istennel való örök kapcsolatunkra – ez a ház (anyagi test) alatt rejlő kincs. A különböző irányokból való próbálkozások a különféle jógafolyamatokban rejlő veszélyekre, téves motivációkra utalnak. A déli oldal (a nyüzsgő, az aktív) a karma-jóga útja – mint anyagi célok (vagyon, egészség, előnyös születés) érdekében végzett rituális imádat. A nyugati irány (a napkeltével szembeni, a Nap lenyugvásának, eltűnésének iránya) a száraz tudás szellemét idézi. Ez – bár felülemelkedik az anyagvilágon – míg csupán lemondás és puszta elméleti ismeretgyűjtés, nem visz közelebb Istenhez. Észak – a Patanydzsali-féle meditáció – a jóga-sziddhikbe való belefeledkezés, s az „én vagyok Isten” képzetének veszélyét hordozza, ami óriáskígyóként, egészben nyeli el a keresőt. Keleten sem hull a kereső ölébe a kincs, itt is el kell hánynia egy kevés földet, itt is meg kell szabadulni a félreértésektől, a rossz beidegződésektől, és felül kell emelkedni a kötőerőkön… ám a siker jóval közelebb.
A karma-jógát gyakran önzetlen cselekvésként határozzák meg – e példabeszédben a déli irány nem az önzetlen cselekvésre vonatkozik, hanem a haszonvágyó motivációra. A Bhagavad-gítá tizenkettedik fejezetében Krsna így tanítja Ardzsunát: „Egyedül rám irányuljon elméd, csakis rám összpontosítsd értelmed, így velem élsz majd ezután, semmi kétség. Ha gondolataidat képtelen vagy szilárdan reám irányítani, akkor a gyakorlás jógájával igyekezz elérni engem, Dhananydzsaja! Ha nem tudod gyakorolni (a reám emlékezést), szenteld minden tetted nekem, mert ha értem cselekszel, eléred majd a tökéletességet. S ha ezt sem tudod megtenni, akkor végezd jógámat úgy, hogy feladod tetteid minden gyümölcsét. Fegyelmezd így elmédet! Mert a gyakorlásnál jobb a tudás, ám a tudást fölülmúlja a meditáció, és a meditációnál is (jobb) a tett gyümölcsének feladása, hiszen ebből fakad a (belső) béke.” (Bg. 12.8-12.) Azaz: ha nem tudjuk minden tettünket Istennek szentelni, akkor szabaduljunk meg az önzéstől: ne magunkért dolgozzunk, hanem a szűkebb-tágabb környezetünkért – az ind szerzők kedves példája a kútásás és kórházalapítás –, jótékonysággal fegyelmezzük önzésünket. Ez az önzetlen cselekvés magától értetődően kívánatos és helyes, miként annak megértése is (jñāna-yoga), hogy a lélek nem anyagi természetű, ezért nem az én-központú anyagvilág, hanem az istenszeretet az igazi közege.

phalarūpatvāt | 26

phala-rūpatvāt – a gyümölcs-alakúság miatt

Mert magában hordozza az eredményt,

A szanszkrt phala szó gyümölcsöt jelent, átvitt értelemben eredményt, következményt. A gyümölcs-alakúság azt jelenti, hogy a bhakti természete a kívánt eredménnyel azonos – az út is és a cél is Isten szerető szolgálata.

īśvarasyāpy-abhimāna-dveṣitvāt dainya-priyatvāt ca | 27

īśvarasya – istené; api – még; abhimāna-dveṣitvāt – büszkeség-gyűlölés miatt; dainya-priyatvāt – alázatosság-szeretés miatt; ca – és

továbbá Isten büszkeség-gyűlölete és alázatosság-szeretete miatt.

A finom árnyalatokat kedvelő olvasó az előző szútra olvastán felkaphatja a fejét: hiszen a cél a préma, s az út a bhakti – s bár mindkettő szeretetteljes istenkapcsolat, mégsem ugyanaz a kettő! Ráadásul ott az odaadó szeretet a fenség hangulatában, és az isteni fenségről megfeledkező szeretet (lásd a 24. szútrát).
Vegyük sorra a fenti érveket! A préma a bhakti magasfoka, ami örök lehetőségként ott lakozik az élőlényben – hiszen létezésének beteljesülése, ha a kiáradó isteni szeretetnek részese és viszonzója lehet. S pusztán a bhaktit gyakorolva megtisztul a szív, s felcsillan a mélyén lakozó préma – ezért helyes az állítás, hogy az út és a cél azonos. Csaitanja Maháprabhu így beszél erről Szanátan gószvámínak: „A Krsna iránti örökkön tökéletes rajongó szeretet nem elérendő külső cél (sādhya), hanem a hallás, s a többi lelki gyakorlat révén tűnik elő a megtisztuló szívben.” (nitya-siddha kṛṣṇa-prema 'sādhya' kabhu naya | śravaṇādi-śuddha-citte karaye udaya || Cs.cs. 2.22.106.)
A második felvetéssel kapcsolatban: valóban, pusztán az előírások követése nem vezet el a rajongó istenszeretetig.: „Karma, önfegyelmezés, jóga, tudás, a bhakti előírásai, mantrazengés, meditáció – mindezzel az (istenszerelem) édessége nem ízlelhető meg, ám könnyedén feltárul annak, aki a spontán rajongás útján imádja Krsnát nagy szeretettel” (karma, tapa, yoga, jñāna, vidhi-bhakti, japa, dhyāna, ihā haite mādhurya durlabha | kevala ye rāga-mārge, bhaje kṛṣṇe anurāge, tāre kṛṣṇa-mādhurya sulabha || Cs.cs. 2.21.119.) – mondja Csaitanja Maháprabhu. A írások szerinti szerető odaadás, a vaidhí-bhakti nem tetőzik spontán rajongásban, azt a rágánuga, a spontán odaadást élők követése hozza meg. A rágánuga összetett szó (rāga-anuga), a rága jelentése érzés, vonzalom, szerelem, míg az anu-ga „utána megy” pedig követést jelent, így a rágánuga a rajongó szeretetben élők követése.
Az isteni fenségről megfeledkező rajongó szeretet olyannyira lebilincseli Krsnát, hogy ő maga is átadja magát ennek a hangulatnak, és híve alárendeltjévé válik. Dzsajadév így énekli meg e fordulópontot a Gíta Góvindában: „Kansza ellenségének gondolatai is csak Rádhá körül forogtak, a reá emlékezés kötötte őt gúzsba. Szívében Rádhát hordozva elhagyta Vradzsa szépséges leányait. A Szerelemisten nyilától sebzett, bánatos szívű Mádhavát a bűntudat emésztette. Mindenhová követte Rádhiká nyomait, (ám mert nem találta sehol) leroskadt a Jamuná menti lugasban, s ott búslakodott.” (G.G. 3.1.) Bilvamangal költeménye Krsnáról, a legkiválóbb tolvajról szól, aki ugyan elvesz hívétől mindent, ám annak szeretete mindörökre rabul ejti: „Elragadtad a vagyonom, a személyemet övező megbecsülést, sőt, érzékeimet és életemet is, mindenemmel együtt. Hová iszkolsz? Ó, te tolvaj, most elfoglak, és megkötözlek szeretetemmel. … Szívemben, a rettentő sötét tudatlanság e nyomorúságos tömlöcében kötlek gúzsba, s itt nyered majd el végül tolvaj hajlamod méltó büntetését, ó, Hari, én tolvajom! Szívem börtönében maradsz mindörökké, szerető odaadásom kötelével szorosan megkötözve, ó, Krsna, mindenem tolvaja, világkorszakok milliói múltán sem bocsátalak el szívemből!” (Śrī Caurāgragaṇyaṁ Puruṣāṣṭakam 5., 7-8.)

tasyāḥ jñānam eva sādhanam ity-eke | 28

tasyāḥ – annak (a bhaktinak); jñānam – tudás; eva – bizony; sādhanam – eszköz; iti – így; eke – egyesek

Egyesek szerint (a bhaktinak) a tudás a módszere,

anyonyāśrayatvam-ity-anye | 29

anyonya-āśrayatvam – kölcsönös támogatás; iti – így; anye – mások

(míg) mások szerint kölcsönösen támogatják (egymást).

svayaṁ phala-rūpateti brahma-kumāraḥ | 30

svayam – önmaga; phala-rūpatā – gyümölcs-alakúság; iti – így; brahma-kumāraḥ – Brahmá fia

Brahmá fia szerint önmaga jelenti az eredményt.

Brahmá fia utalhat Náradára, a szútrák szerzőjére, ám a Náradát oktató Szanat-kumárára is. „Önmaga jelenti az eredményt” – a 26. szútrát idézi.

rāja-gṛha-bhojanādiṣu tathaiva dṛṣṭatvāt | 31

rāja-gṛha-bhojana-ādiṣu – a király palotájában étkezésben s egyebekben; tathā – miként; eva – bizony; dṛṣṭatvāt – látottság

Bizony, akár a király palotája, a lakoma, s egyebekben a szemléltség folytán,

na tena rājā paritoṣaḥ kśuccāntirvā | 32

na – nem; tena – általa; rājā – király; paritoṣaḥ – elégedettség; kśud-śāntiḥ – az éhség csillapítása; vā – vagy

(hiszen pusztán nézés által) nem lesz elégedett a király, vagy csillapul az éhség.

A bhakti nem elmélet. Pusztán beszélni róla olyan, mint a kirakat üvegén keresztül éhesen bámulni a terített asztalt, s nem belekóstolni a finomságokba. A királynak sem elég, ha csupán trónkövetelőként, távolról szemléli a palotát, el kell foglalnia, be kell laknia, és országa javára kell használnia.

tasmāt saiva grāhyā mumukśubhiḥ | 33

tasmāt – ezért; sā – az (a bhakti); eva – bizony; grāhyā – elérendő, megragadandó; mumukśubhiḥ – megszabadulni vágyók által

Ezért a (bhakti útját) a megszabadulni vágyók is követik.

Szúta gószvámí szerint a megszabadultak is a bhakti útját járják: „Az átmárámák, a bölcsek, s még az (anyagi) kötelékeiktől megszabadultak is indokolatlan szeretettel fordulnak a Nagyléptű Visnu felé – ily csodálatosak az ő tulajdonságai!” (ātmārāmāś ca munayo nirgranthā apy urukrame | kurvanty ahaitukīṁ bhaktim ittham-bhūta-guṇo hariḥ || Bhág. 1.7.10.) Mint mondhatnánk hát a megszabadulásra vágyakozókról?!

~~~~~~~~~~~~
· Bhakti Kamala Tírtha Mahárádzs irodalmi fordítása, megjelent a Kagylókürtben
· Nárada: Bhakti-szútrák a Slókamálán

Rúpa gószvámí: Srí Csaitanjástaka, 3

śrī-caitanya-devasya tṛtīyāṣṭakam
Az Úr Csaitanját magasztaló harmadik vers

upāsita-padāmbujas tvam anurakta-rudrādibhiḥ
prapadya puruṣottamaṁ padam adabhram udbhrājitaḥ |
samasta-nata-maṇḍalī-sphurad-abhīṣṭa-kalpa-drumaḥ
śacī-suta mayi prabho kuru mukunda mande kṛpām ||1||

A Siva vezette félistenek imádják lótuszlábad, s te
felkeresve a Legfelsőbbet (Dzsagannáthot), s dicsőséges hajlékát
kívánság-faként tündökölsz meghódolt híveid körében.
Ó, uram, Sacsí fia! Üdvözítő! Kérlek, könyörülj meg e bolondon!

na varṇayitum īśate gurutarāvatārāyitā
bhavantam uru-buddhayo na khalu sārvabhaumādayaḥ |
paro bhavatu tatra kaḥ paṭurato namas te paraṁ
śacī-suta mayi prabho kuru mukunda mande kṛpām ||2||

Senki sem képes méltóképpen beszélni rólad, sem a nagy avatárok,
sem az oly nagy tudósok, mint Szárvabhauma.
Ki más lehetne ennyire tiszta értelmű? Hódolat néked!
Ó, uram, Sacsí fia! Üdvözítő! Kérlek, könyörülj meg e bolondon!

na yat katham api śrutāv upaniṣadbhir apy āhitaṁ
svayaṁ ca vivṛtaṁ na yad gurutarāvatārāntare |
kṣipann asi rasāmbudhe tad iha bhakti-ratnaṁ kṣitau
śacī-suta mayi prabho kuru mukunda mande kṛpām ||3||

Sem a kinyilatkoztatás, sem az upanisadok nem adták át,
s amit a híres avatárok sem hirdettek,
a lelki ízek óceánjából származó odaadás ékkövét most te szóród szét az egész Földön!
Ó, uram, Sacsí fia! Üdvözítő! Kérlek, könyörülj meg e bolondon!

nija-praṇaya-visphuran-naṭana-raṅga-vismāpita
trinetra-nata-maṇḍala-prakaṭitānurāgāmṛta |
ahaṅkṛti-kalaṅkitoddhata-janādi-durbodha he
śacī-suta mayi prabho kuru mukunda mande kṛpām ||4||

Eksztatikus szeretettel teli táncod csodálatot ébresztett
még Sivában is. A meghódolt lelkeknek feltártad az odaadás nektárját,
ám a büszkeségtől fertőzött felfuvalkodottak nem érthetnek téged.
Ó, uram, Sacsí fia! Üdvözítő! Kérlek, könyörülj meg e bolondon!

bhavanti bhuvi ye narāḥ kalita-duṣkulotpattayas
tvam uddharasi tān api pracura-cāru-kāruṇyataḥ |
iti pramuditāntaraḥ śaraṇam āśritas tvām ahaṁ
śacī-suta mayi prabho kuru mukunda mande kṛpām ||5||

Akadnak e földön alacsony származású emberek,
ám végtelen kegyed folytán te felemeled őket.
Ezért örvend szívem, s oltalomért folyamodom hozzád,
ó, uram, Sacsí fia! Üdvözítő! Kérlek, könyörülj meg e bolondon!

mukhāmbuja-pariskhalan-mṛdula-vāṅ-madhūlī-rasa-
prasaṅga-janitākhila-praṇata-bhṛṅga-raṅgotkara |
samasta-jana-maṅgala-prabhava-nāma-ratnāmbudhe
śacī-suta mayi prabho kuru mukunda mande kṛpām ||6||

Lótusz-ajkaid közül szétáradó lágy szavaid édességét
méhecskeként kortyoló meghódolt híveid serege övez.
Te, a mindenkire áldást hozó Szent Név ékkövének óceánja!
Ó, uram, Sacsí fia! Üdvözítő! Kérlek, könyörülj meg e bolondon!

Az ékkövek az óceánból származnak, ám nem a drágakövek alkotják az óceánt – ezért a harmadik pádát úgy értelmeztem, hogy a Csaitanja az óceán, ahonnan a Szent Név ékköve származik.

mṛgāṅka-madhurānana sphurad-anidra-padmekṣaṇa
smita-stavaka-sundarādhara viśaṅkaṭoras-taṭa |
bhujoddhata-bhujaṅgama-prabha manoja-koṭi-dyute
śacī-suta mayi prabho kuru mukunda mande kṛpām ||7||

Orcád, akár az édes telihold, éber tekinteted lótuszvirághoz hasonlatos,
szépséges ajkaidon mosoly játszik. Ó, széles mellkasú!
Égnek emelt karjaid, akár két tündöklő kígyó! Milliónyi szerelemistenként ragyogsz
ó, uram, Sacsí fia! Üdvözítő! Kérlek, könyörülj meg e bolondon!

ahaṁ kanaka-ketakī-kusuma-gaura duṣṭaḥ kṣitau
na doṣa-lava-darśitā vividha-doṣa-pūrṇe’pi te |
ataḥ pravaṇayā dhiyā kṛpaṇa-vatsala tvāṁ bhaje
śacī-suta mayi prabho kuru mukunda mande kṛpām ||8||

Aranyfényű kétakí virágként tündöklő Gaurám! Hitvány vagyok,
csordultig telve számtalan hibával, ám te észre sem veszed.
Alázatos szívvel téged imádlak, elesettek megmentője!
Ó, uram, Sacsí fia! Üdvözítő! Kérlek, könyörülj meg e bolondon!
 

 A sárga virágú kétakí a kiengesztelés virága.

idaṁ dharaṇi-maṇḍalotsava bhavat-padāṅkeṣu ye
niviṣṭa-manaso narāḥ paripaṭhanti padyāṣṭakam |
śacī-hṛdaya-nandana prakaṭa-kīrti-candra prabho
nija-praṇaya-nirbharaṁ vitara deva tebhyaḥ śubham ||9||

Ó, uram, Földkerekség örömünnepe, Sacsí kedves fia! Dicsőség fényes Holdja! Kérlek, add meg mérhetetlen szereteted áldását a lábnyomaidat elmélyült meditációban követőknek, kik e költeményt olvassák!

A versek pṛthivī (széles) versmértékűek: υ – υ υ υ – υ – / υ υ υ – υ – – υ –

Rúpa gószvámí: Srí Csaitanjástaka, 2

śrī-caitanya-devasya dvitīyāṣṭakam
Az Úr Csaitanját magasztaló második vers

kalau yaṁ vidvāṁsaḥ sphuṭam abhiyajante dyuti-bharād
akṛṣṇāṅgaṁ kṛṣṇaṁ makha-vidhibhir utkīrtanamayaiḥ |
upāsyaṁ ca prāhur yam akhila-caturthāśrama-juṣāṁ
sa devaś caitanyākṛtir atitarāṁ naḥ kṛpayatu ||1||

Kit ragyogása miatt a kali-korban még a művelt tudósok is magasztalnak,
őt, a nem feketés színben megjelenő Krsnát, kit a szankírtan-áldozattal
imádnak, s aki a negyedik életrendben élők istene –
kegyeljen minket ő, a Csaitanja alakját felöltő Úr!

A vers Karabhádzsana rsi szavait idézi a Bhágavata-puránból: „A kellő értelemmel rendelkezők a kali-korban a szankírtan-áldozattal, Krsna szent nevének zengésével fogják imádni a társaival együtt megjelenő Urat.” (Bhág. 11.5.32.) A negyedik életrend nem csupán sorszám, ez az életrendek betetőzése.

caritraṁ tanvānaḥ priyam aghavadāhlādana-padaṁ
jayodghoṣaiḥ samyag-viracita-śacī-śoka-haraṇaḥ |
udañcan-mārtaṇḍa-dyuti-hara-dukūlāñcita-kaṭiḥ
sa devaś caitanyākṛtir atitarāṁ naḥ kṛpayatu ||2||

Lénye a bűnösök számára is menedéket nyújtott.
Mikor így kiáltott: dzsaja! Sacsí minden bánata eloszlott.
Ruhájának tündöklése még a felkelő Nap aranyfényét is elhomályosítja–
kegyeljen minket ő, a Csaitanja alakját felöltő Úr!

Az első páda arra utal, hogy Csaitanja a legkönyörületesebb avatár, az isteni kegy megtestesülése: érdem nélkül, még a bűnösök is oltalmat lelnek nála.

apāraṁ kasyāpi praṇayi-jana-vṛndasya kutukī
rasa-stomaṁ hṛtvā madhuram upabhoktuṁ kam api yaḥ |
ruciṁ svām āvavre dyutim iha tadīyāṁ prakaṭayan
sa devaś caitanyākṛtir atitarāṁ naḥ kṛpayatu ||3||

Mohón kutatta az egyik gópí által érzett határtalan
ízek kavalkádját, s kóstolgatta az édes nektárt.
Saját színét elrejtve kedvese ragyogását öltötte fel –
kegyeljen minket ő, a Csaitanja alakját felöltő Úr!

anārādhyaḥ prītyā ciram asura-bhāva-praṇayināṁ
prapannānāṁ daivīṁ prakṛtim adhidaivaṁ trijagati |
ajasraṁ yaḥ śrīmān jayati sahajānanda-madhuraḥ
sa devaś caitanyākṛtir atitarāṁ naḥ kṛpayatu ||4||

A démoni létet kedvelők nem imádják,
ám e három világban ő az isteni természet oltalmában élő, meghódolt lelkek istensége.
Veleszületett öröme és édessége mindörökkön győzedelmeskedik –
kegyeljen minket ő, a Csaitanja alakját felöltő Úr!

gatir yaḥ pauṇḍrāṇāṁ prakaṭita-navadvīpa-mahimā
bhavenālaṁkurvan bhuvana-mahitaṁ śrotriya-kulam |
punāty aṅgīkārād bhuvi paramahaṁsāśrama-padaṁ
sa devaś caitanyākṛtir atitarāṁ naḥ kṛpayatu ||5||

A bengáliak menedéke Navadvípban tárta fel önnön dicsőségét.
Születésével a nagyra becsült védatudó bráhmanák közösségét ékesíti
és megszenteli a hattyútiszta szerzetesek rendjét –
kegyeljen minket ő, a Csaitanja alakját felöltő Úr!

mukhenāgre pītvā madhuram iha nāmāmṛta-rasaṁ
dṛśor dvārā yas taṁ vamati ghana-bāṣpāmbu-miṣataḥ |
bhuvi premṇas tattvaṁ prakaṭayitum ullāsita-tanuḥ
sa devaś caitanyākṛtir atitarāṁ naḥ kṛpayatu ||6||

Először ajkaival kortyolta a szent név nektárjának édességét,
majd könnyhullatást színlelve szemei kapuján árasztotta ki azt,
a rajongó istenszeretet igazságát nyilvánítva ki e világban.
Kegyeljen minket ő, a Csaitanja alakját felöltő Úr!

tanūm āviṣkurvan nava-puraṭa-bhāsaṁ kaṭi-lasat-
karaṅkālaṅkāras taruṇa-gaja-rājāñcita-gatiḥ |
priyebhyo yaḥ śikṣāṁ diśati nija-nirmālya-rucibhiḥ
sa devaś caitanyākṛtir atitarāṁ naḥ kṛpayatu ||7||

Feltárta aranyfényben tündöklő alakját: csípőjét
ivóedénye ékesíti, járása akár az ifjú királyi elefánté.
Társait a felajánlás maradékának megtisztelésével tanította –
kegyeljen minket ő, a Csaitanja alakját felöltő Úr!

„Csípőjét ivóedénye ékesíti”: az ivóedény a szerzetesek egyetlen vagyona.

smitālokaḥ śokaṁ harati jagatāṁ yasya parito
girāṁ tu prārambhaḥ kuśala-paṭalīṁ pallavayati |
padālambaḥ kaṁ vā praṇayati nahi prema-nivahaṁ
sa devaś caitanyākṛtir atitarāṁ naḥ kṛpayatu ||8||

Mosolya mindenki bánatát elűzi az univerzumban,
szavai nyomán az áldásosság fája is kihajt.
Lótuszlábait megragadva ne ébredne szívünkben rajongó istenszeretet?
kegyeljen minket ő, a Csaitanja alakját felöltő Úr!

śacīsūnoḥ kīrti-stavaka-nava-saurabhya-niviḍaṁ
pumān yaḥ prītātmā paṭhati kila padyāṣṭakam idam |
sa lakṣmīvān etaṁ nija-pada-saroje praṇayitāṁ
dadānaḥ kalyāṇīm anupadam abādhaṁ sukhayatu ||9||

Az örvendező szívű olvasót, ki e költeményt, Sacsí fia dicsőség-bokrétájának illat-felhőjét recitálja, az Úr lótuszlába iránti szeretettel ajándékozza meg, és elhárítja az akadályokat minden lépése elől!

A versek śikhariṇī (koronás) versmértékűek: υ – – – – – / υ υ υ υ υ – – υ υ υ –

Rúpa gószvámí: Srí Csaitanjástaka, 1.

śrī-caitanya-devasya prathamāṣṭakam
Az Úr Csaitanját magasztaló első vers

sadopāsyaḥ śrīmān dhṛta-manuja-kāyaiḥ praṇayitāṁ
vahadbhir gīrvāṇair giriśa-parameṣṭhi-prabhṛtibhiḥ |
sva-bhaktebhyaḥ śuddhāṁ nija-bhajana-mudrām upadiśan
sa caitanyaḥ kiṁ me punar api dṛśor yāsyati padam ||1||

Mindörökké urunkat imádják az emberi testet öltött, szeretettel
csordultig telt, Siva és Brahmá vezette istenek.
Saját imádatának páratlan titkát tanítja híveinek –
vajon megpillanthatom-e még valaha Csaitanját?
 

Az emberek fohászaikkal (gīr) a dévákhoz fordulnak, ám ők Maháprabhut imádják.

sureśānāṁ durgaṁ gatir atiśayenopaniṣadāṁ
munīnāṁ sarva-svaṁ praṇata-paṭalīnāṁ madhurimā |
viniryāsaḥ premṇo nikhila-paśu-pālāmbuja-dṛśāṁ
sa caitanyaḥ kiṁ me punar api dṛśor yāsyati padam ||2||

Ő a félistenek vezéreinek erővel elérhetetlen célja, az upanisadok
és a bölcsek mindene, az alázatos bhakták édessége,
a lótuszszemű fejőslánykák szeretetének esszenciája.
Vajon megpillanthatom-e még valaha Csaitanját?

svarūpaṁ bibhrāṇo jagad-atulam advaita-dayitaḥ
prapanna-śrīvāso janita-paramānanda-garimā
harir dīnoddhārī gajapati-kṛpotseka-taralaḥ
sa caitanyaḥ kiṁ me punar api dṛśor yāsyati padam ||3||

E világban egyedülálló formát öltött, meghallgatván Advaita kívánságát.
Ő Srívász oltalma, ki tiszteli Paramánanda Purí kiválóságát.
Ő Hari, az elesettek megmentője, ki Gadzsapati Pratáparudrára záporozza kegyét.
Vajon megpillanthatom-e még valaha Csaitanját?
 

 Paramánanda Purí Mádhavéndra Purí tanítványa, kit ezért Csaitanja úgy becsült, mint mesterét. A Gaura-ganóddésa-dípiká szerint Paramánanda Purí a Krsna-lílában Uddhava volt.

rasoddāmā kāmārbuda-madhura-dhāmojjvala-tanur
yatīnām uttaṁsas taraṇi-kara-vidyoti-vasanaḥ
hiraṇyānāṁ lakṣmī-bharam abhibhavann āṅgika-rucā
sa caitanyaḥ kiṁ me punar api dṛśor yāsyati padam ||4||

Lelki ízeket kóstoló pompás alakja milliónyi szerelemisten méz-hajléka.
A szerzetesek koronaékszere, kinek Napként tündöklő ruhája,
és testének ragyogása elhomályosítja még az arany fényét is.
Vajon megpillanthatom-e még valaha Csaitanját?

hare kṛṣṇety uccaiḥ sphurita-rasano nāma-gaṇanā-
kṛta-granthi-śreṇī-subhaga-kaṭi-sūtrojjvala-karaḥ
viśālākṣo dīrghārgala-yugala-khelāñcita-bhujaḥ
sa caitanyaḥ kiṁ me punar api dṛśor yāsyati padam ||5||
 
 „Haré Krsna” – táncol hangosan nyelvén, s a szent neveket
szépséges kezével övének csomóin számlálja.
Szemei nagyok, s hosszú karjait az égnek emeli –
vajon megpillanthatom-e még valaha Csaitanját?

payorāśes tīre sphurad-upavanālī-kalanayā
muhur vṛndāraṇya-smaraṇa-janita-prema-vivaśaḥ
kvacit kṛṣṇāvṛtti-pracala-rasano bhakti-rasikaḥ
sa caitanyaḥ kiṁ me punar api dṛśor yāsyati padam ||6||

Mikor az óceán partján szeme elé táruló ligeteket megpillantotta,
Vrndávanra emlékezve ragadták el őt a szeretet hullámai.
Máskor Krsna neveit ismételve ízlelgette az odaadás érzéseit.
Vajon megpillanthatom-e még valaha Csaitanját?

rathārūḍhasyārād adhipadavi nīlācala-pater
adabhra-premormi-sphurita-naṭanollāsa-vivaśaḥ
sa-harṣaṁ gāyadbhiḥ parivṛta-tanur vaiṣṇava-janaiḥ
sa caitanyaḥ kiṁ me punar api dṛśor yāsyati padam ||7||

A szekér-trónuson ülő Dzsagannáth, Nílácsala ura előtt
elöntötte a szeretet árja, és boldogságban úszva lejtette táncát,
örömmámorban éneklő bhaktái körében.
Vajon megpillanthatom-e még valaha Csaitanját?

bhuvaṁ siñcann aśru-śrutibhir abhitaḥ sāndra-pulakaiḥ
parītāṅgo nīpa-stabaka-nava-kiñjalka-jayibhiḥ
ghana-sveda-stoma-stimita-tanur utkīrtana-sukhī
sa caitanyaḥ kiṁ me punar api dṛśor yāsyati padam ||8||

Könnyeinek árja a földet öntözte, borzongó testét pedig
mintha friss kadambavirág-szirmok borították volna.
A szankírtan öröme közepette verítékében fürdött –
vajon megpillanthatom-e még valaha Csaitanját?

adhīte gaurāṅga-smaraṇa-padavī-maṅgalataraṁ
kṛtī yo viśrambha-sphurad-amala-dhīr aṣṭakam idam
parānande sadyas tad-amala-padāmbhoja-yugale
parisphārā tasya sphuratu nitarāṁ prema-laharī ||9||

A bölcset, ki tiszta értelmében kibontakozó hittel e Gaurángára emlékező felettébb áldásos verset olvassa, töltsék el a rajongó szeretet hullámai, az úr tündöklő lótuszlábai iránt.

A versek śikhariṇī (koronás) versmértékűek: υ – – – – – / υ υ υ υ υ – – υ υ υ –

akiket Maháprabhu elutasított

Csaitanja Maháprabhu a legkegyesebb avatár, hiszen bőkezűen osztogatja a rajongó istenszeretet gyümölcseit. Mégis, olykor szigorúan bánik bhaktáival… megfeddi, így tanítja őket. Alább egy kis csokorra való ilyen történet olvasható. Bár a történetek sokfélék, egy közös elem mégis felfedezhető mindegyikben: a bhakták, mint megannyi védőügyvéd ott állnak, még vétkes társuk mellett is… s finoman, de állhatatosan, akár a legvégsőkig feszítve is a húrt ellenkeznek Maháprabhuval.

Cshóta Haridász – Csaitanja Maháprabhu bhaktája, aki mindig énekelt neki.
Bhagaván Ácsárja egy alkalommal meghívta Maháprabhut ebédelni. Cshóta Haridászt elküldte Mádhaví-dévíhez, egy idősebb asszonyhoz, hogy hozzon rizst a főzéshez. Maháprabhu mikor tudomást szerzett az esetről megtiltotta, hogy Haridász felkeresse őt. Haridász ekkor böjtölni kezdett. Szvarúp Dámódar és más bhakták így érdeklődtek Maháprabhutól: „Milyen súlyos sértést követett el Haridász? Miért nem engeded őt magadhoz?” Maháprabhu így felelt: „Képtelen vagyok elviselni egy olyan személy látványát, aki ugyan a lemondott rendben él, ugyanakkor meghitten beszélget egy nővel!” Másnap a bhakták újra felkeresték az Urat: „Haridász sértése nem súlyos, légy kegyes hozzá, többé nem követ el ilyen hibát!” – de Maháprabhu hajthatatlan volt. „Ha megint szóba hozzátok Haridászt, elmegyek innen!”– válaszolta. A bhakták másnap Paramánanda Purí közbenjárását kérték, de ő sem járt sikerrel. Ekkor a bhakták Cshóta Haridászhoz mentek: „Srí Csaitanja Maháprabhu rendületlenül kitart dühös hangulata mellett, de ne feledd, ő a független Istenség Személyisége. Idővel dühe csillapodik majd, akkor bizonyosan kimutatja kegyét feléd is!” – s rávette Haridászt hogy fürödjön, s egyen. Azután Haridász csak messziről figyelte az Urat, mikor a templomba ment. Egy év elmúltával – anélkül, hogy bárkinek is szólt volna – Prajágba ment, s Trivénínél megvált az életétől. Ekkor megkapta az Úr kegyét, s egy gandharvához hasonló testben éjszakánként Maháprabhunak énekelt.

Kálá Krsnadász – tekintélyes bráhmana család sarja. Ő kísérte Csaitanja Maháprabhut dél-indiai zarándokútján. Egy alkalommal Mallára-dés mellett bhattahárík befolyása alá került, akik egy asszony segítségével édesgették magukhoz. Maháprabhu a hajánál fogva visszahozta, de Puríba visszatérve kijelentette, nem kívánja többé társaságát. „Mehet, ahová akar – nem vagyok többé felelős érte” – szólt. A bhakták azonban felkarolták, s őt küldték Navadvípba Maháprabhu visszatérésének hírével.

Mukunda Datta – Csaitanja Maháprabhu osztálytársa és barátja, jeles énekes. Gyakran járt olyan helyekre, ahol bhakti ellen voltak, Maháprabhu ezért eltiltotta magától. Mukunda nagy bánatában a bhaktákon keresztül tudakozódott, vajon egy nap találkozhat-e majd az Úrral. Maháprabhu ezt üzente: „Mukunda sok millió év múlva kap csak engedélyt arra, hogy láthasson.” Amikor a bhakták ezt Mukundának elmondták, az örömében táncra perdült, s ezt hallván Maháprabhu azonnal visszafogadta.

Kamalákánta Visvásza – Advaita Ácsárja szolgája. Advaita minden kiadásáról tudott, s egyszer levelet küldött Pratáparudra Mahárádzsnak. A levélben leírta, hogy Advaita Ácsárja az Istenség Személyisége, ugyanakkor megemlítette, hogy az Ácsárja 300 rúpiás adósságba keveredett, s ezt ő ki szeretné egyenlíteni. A levél Maháprabhu kezébe került, aki így szólt: „Kamalákánta helyesen megállapította, hogy Advaita Ácsárja az Istenség Legfelsőbb Személyisége (ísvara), ugyanakkor nincstelen koldusnak nevezte. Megbüntetem, hogy okulhasson!” – s megparancsolta Góvindának, hogy többé ne engedje Kamalákántát a színe elé.
Kamalákánta, hallván a büntetésről, nagyon elkeseredett, Advaita Ácsárja azonban így vigasztalta: „Nagyon szerencsés vagy, hisz maga a Legfelsőbb Úr szabta ki büntetésed!” Maháprabhuhoz pedig így szólt: „Képtelen vagyok felfogni transzcendentális kedvteléseid! Ilyen nagy kegyet gyakorolsz Kamálákántával! Hozzám sose voltál ilyen könyörületes. Milyen sértést követtem el lótuszlábad ellen?” E szavakat hallva Csaitanja Maháprabhu nagyot nevetett, s elégedetten hívatta Kamalákántát.

Gópínáth Pattanájaka – Rámánanda Ráj öccse, a király adószedője. Egy alkalommal nagy összegű hiányt állapítottak meg – a hiány tényleges okáról nem szól a történet. Gópínáth felajánlotta a király fiának – aki a vizsgálatot vezette –, hogy apránként megtéríti a kárt, elsőként értékes lovait ajánlotta fel. A király fia azonban túl alacsony áron akarta beszámítani a lovakat, emiatt vita kerekedett köztük, s Gópínáth megsértette a trónörököst… aki válaszul nyomban a vesztőhelyre vitette Gópínáthot. A bhakták szaladtak a hírrel Maháprabhuhoz: meghódolt szolgádat, Gópínáthot ki akarják végezni sikkasztás miatt! Én csak egy szerzetes vagyok, egyszerű koldus, nem tehetek semmit – utasította el Maháprabhu a hozzá fordulókat.
Ekkor a bhakták egyike, Haricsandan Pátra, a király egy hivatalnoka ment el magához a királyhoz, és mondta el neki, mi történt. A király azonnal intézkedett: Gópínáthot szabadon engedték, s méltányos határidőt szabtak az adósság visszafizetésére.
Később Maháprabhu Kási Misrával beszélt: felzaklatnak a világi dolgaitok, elköltözöm hát, hogy békére leljek. Kási Misra megbékítette Maháprabhut: nem Gópínáth, hanem barátai küldték a hírnököket, Gópínáth meghódol lélek, aki megbékélt a sorsával. Később Kási Misra beszélt a királlyal is, aki elengedte Gópínáth tartozását.