ételfelajánló imák

atha naivedyārpaṇe vijñaptiḥ |

Rúpa gószvámí Padjávalí című antológiájának egy fejezete.

Szanátan gószvámí és Madana-móhan

dvija-strīṇāṁ bhakte mṛduni vidurānne vraja-gavāṁ
dadhikṣīre sakhyuḥ sphuṭa-cipiṭa-muṣṭau muraripo |
yaśodāyāḥ stanye vraja-yuvati-datte madhuni te
yathāsīd āmodas tam imam upahāre'pi kurutām ||116||

szerző: Rāmānuja, versmérték: śārdūlavikrīḍita

Miként a bráhmanák feleségei által felajánlott finomságokban, Vidura egyszerű ételében, Vradzsa teheneinek
joghurtjában és tejében, a lapított rizsben barátod markából,
Jasódá tejében, Vradzsa hajadonjai által neked kínált édességekben
kedved lelted, ó Mura ellensége, úgy leld örömöd ebben a felajánlásban is!

Mikor a pásztorfiúk játék közben megéheztek, Balarámhoz és Krsnához fordultak, majd az ő javaslatukra a helyi bráhmanákat keresték fel alamizsnáért. Ők azonban – elmerülve a rítusokban – szóra sem méltatták a fiúkat. Ekkor Krsna a bráhmanák feleségeihez küldte a fiúkat, akik nyomban ínycsiklandozó falatokkal teli tálakkal indultak a Jamuná partjára, hogy Krsnával találkozhassanak. A történet Bhágavata-purána 10.23. fejezetében olvasható.

A Mahábhárata 5. könyve beszéli el, miként próbált Krsna közvetíteni a Kauravák és a Pándavák közti viszályban. Hasztinápurába érve Durjódhan pazar lakomára hívta, ám az invitálást Krsna nem fogadta el, helyette Vidura házába tért be, s az ő szerény, ám szeretettel készített ételét fogadta el.
A lapított rizs barátod markából utalás Szudámá történetére. Szudámá Szándípani Muni tanítványaként 

Krsna tanulótársa volt. Szegény bráhmanaként élt, s felesége unszolására végül elhatározta, hogy meglátogatja az ő Krsna barátját annak Dváraká-béli palotájában. Egy maroknyi rizstörmelék volt csupán batyujában, azt ajánlotta fel Krsnának, aki örömmel fogadta barátja felajánlását. (Bhág. 10.80. fejezete)

yā prītir vidurārpite muraripo kunty-arpite yādṛśī
yā govardhana-mūrdhni yā ca pṛthuke stanye yaśodārpite |
bhāradvāja-samarpite śabarikā-datte'dhare yoṣitāṁ
yā vā te muni-bhāminī-vinihite'nne'trāpi tām arpaya ||117||

szerző: ismeretlen, versmérték: śārdūlavikrīḍita

Ó, Mura ellensége! Amilyen elégedettséget leltél a Vidura, vagy Kuntí kínálta ételben,
amilyen elégedetten fogyasztottad a felajánlást a Góvardhan ormán, vagy a tört rizst, vagy Jasódá tejét,
Bháradvádzsa felajánlását, Sabariká kínálását, vagy ízlelted a hajadonok ajkát,
vagy amilyen elégedett voltál a szentek feleségei által kínált fogásoktól, lelj elégedettséget ebben az ételben is!

A tört rizs e versben is Szudámá felajánlására tett utalás.

Bharadvádzsa a hét bölcs egyike, a másokról gondoskodás megszemélyesítője. A Mahábháratában így beszél magáról: „Táplálom azokat, kik nem a fiaim, táplálom a tanítványokat, táplálom az isteneket, táplálom a bráhmanákat, táplálom a feleségem – étellel tápláló, ezért Bharadvádzsa az én nevem.” (Mbh.13.95.31. bhare ’sutān bhare śiṣyān bhare devān bhare dvijān | bhare bhāryām bharad vājam bharadvājo’smi śobhane || A Bhágavata-purána a bölcs nevének más etimológiáját adja. Dvádzsa az a fiú, akinek két apja van – azaz a vér szerinti apa nem az anya férje. A történet szerint Brhaszpati testvérének feleségével hált, s mikor a gyermekük megszületett, így kiáltott az anyára: bhara dvājam – tartsd el ezt a fattyút! Az anya azonban félt gondoskodni törvénytelen gyerekéről, akit végül a szélistenek bíztak Bharata király gondjaira, aki sajátjaként nevelte fel. Bhág.9.20.36-39.)
A szövegben azonban nem Bharadvádzsa, hanem Bháradvádzsa, azaz Bharadvádzsa leszármazottja szerepel. Bharadzsvádzsa leszármazottai sokaságából emlékezzünk meg Rantidéva történetéről. Egy alkalommal Rantidvéva negyvennyolc napig böjtölt, majd éppen megtörni készült böjtjét, mikor egy bráhmana toppant be hozzá. Azonnal vendégül látta hát őt. Mikor a bráhmana elégedetten távozott, Rantidéva éppen enni készült volna, mikor egy éhes súdra tért be az udvarba. Rantidéva egyenlőnek látott mindenkit, hát a súdrát is jóllakatta. Mikor elment, és Rantidéva hozzálátott volna az étkezéshez, egy újabb vendég állított be hozzá: egy vadász a falkányi kutyájával. Rantidéva jóllakatta őt is, és a kutyáit is, ám ezután nem maradt más a háznál, csupán egy csupornyi víz. Ekkor egy csandála koldus tűnt fel a kapuban: szomjas vagyok, kérlek, adj inni e tisztátalan, szerencsétlen embernek! Rantidéva pedig odaadta néki az utolsó csepp vizét is, e szavak kíséretében: „Nem kívánom, hogy életem végső céljaként az Úr megajándékozzon engem a nyolcféle misztikus erővel, semhogy megszabaduljak az újjászületéstől. Kivétel nélkül, minden élőlény szenvedésében osztozva körükben maradok, hogy enyhítsem fájdalmaikat.” Később aztán kiderült, hogy Rantidéva vendégei a dévák voltak, akik eljöttek, hogy örvendjenek vendéglátójuk önzetlenségében. (Bhág. 9.21.3-18.)

Sabariká egy alacsony sorból származó asszony, aki Matanga nevű remete követője lett. Mikor mestere eltávozott, legszívesebben utána halt volna, ám Matanga utolsó áldásként elmondta, hogy maga az Úr keresi majd fel, s őt szolgálhatja, így hát várakozott. E várakozással telt az élete, nap mint nap gyümölcsöket gyűjtött, és türelemmel várt, hosszú éveken keresztül. S egyszer csak elérkezett a nagy nap... a Szítát kereső Ráma és Laksman állt kunyhója előtt. Ekkor a maga gyűjtötte jujuba gyümölcsökből kínálta Rámát, ám mielőtt Rámának nyújtotta volna őket, mindegyik szembe belekóstolt, hogy csak az igazán édeseket ajánlhassa fel. Laksman eleinte méltatlankodott: miféle felajánlás ez, a vadász-asszony ételének maradékával kínálja Rámát?!, ám Ráma örömmel fogadta el Sabarí tiszta szívű felajánlását.

kṣīre śyāmalayārpite kamalayā viśrāṇite phāṇite
datte laḍḍuni bhadrayā madhurase somābhayā lambhite |
tuṣṭiryā bhavatas tataḥ śataguṇāṁ rādhā-nideśān mayā
nyaste'smin puratas tvam arpaya hare ramyopahāre ratim ||118||

szerző: Rūpa gosvāmī, versmérték: śārdūlavikrīḍita

A Sjámalá által készített tej, a Kamalá által kínált cukornádlé, Bhadrá laddui és Szómabhá mézes itala mind megörvendeztettek téged.
Ó, Hari! Rádhá utasítására készítettem e felajánlást, melyet most eléd teszek – leld hát kedved benne százszorosan!

Szómabhá Csandrávalí másik neve.

Krsnástakam

A költeményt a hagyomány szerint Sankarácsárja írta.
A versmérték: pañcacāmara υ – υ – υ – υ – / υ – υ – υ – υ –


bhaje vrajaika-maṇḍanaṁ samasta-pāpa-khaṇḍanaṁ
sva-bhakta-citta-rañjanaṁ sadaiva nanda-nandanam |
supiccha-guccha-mastakaṁ sunāda-veṇu-hastakaṁ
anaṅga-raṅga-sāgaraṁ namāmi kṛṣṇa-nāgaram || 1||

Vradzsa legszebb ékességét, a bűnök sokaságának eltörlőjét imádom,
a hívei szívét örökkön megörvendeztetőt, Nanda fiacskáját.
Fején pávatoll bokréta, kezében széphangú fuvolája –
a szerelem végtelen óceánjának hódolok, a csintalan Krsnának!

anaṅga-raṅga-sāgara: az an-aṅga (testnélküli) szó a szerelemisten jelzője, akit Siva perzselt hamuvá egyetlen pillantásával, amikor ki akarta zökkenteni meditációjából. Átvitt értelemben: szerelem. A raṅga jelentése szín, árnyalat, vagy színpad, míg az összetétel utolsó tagja, a sāgara óceánt jelent (Sagara király nevéből, aki a puránák szerint az Indra által ellopott áldozati ló után kutatva felásta az óceán medrét). A szóösszetétel tehát a szerelem színeinek, vagy színpadának végtelen terére (óceánjára) utal.
kṛṣṇa-nāgara (csintalan Krsna): a nāgara szó szerint városit jelent… s mindent, ami a falusi embertől megkülönbözteti a városit. A szó a szövegösszefüggéstől függően utalhat udvarias, furfangos, vagy éppen züllött emberre is. Itt a gópík szíveit elrabló Krsnára vonatkozik.

manoja-garva-mocanaṁ viśāla-lola-locanaṁ
vidhūta-gopa-śocanaṁ namāmi padma-locanam |
karāravinda-bhū-dharaṁ smitāvaloka-sundaraṁ
mahendra-māna-dāraṇaṁ namāmi kṛṣṇa-vāraṇam || 2||

Megszabadítja a szerelemistent büszkeségétől, nagy szemeivel ide-oda pillant,
elűzi a pásztorok bánatát – a Lótuszszeműnek hódolok.
Lótuszkezeivel magasba emeli a hegyet, mosolygó pillantása szívet gyönyörködtető,
ő töri le a nagy Indra gőgjét – az oltalmazó Krsna előtt hódolok.

Megszabadítja a szerelemistent büszkeségétől, mert szépsége elhomályosítja a szerelemisten szépségét. Míg az oldalpillantás a szerelem jele, az ide-oda pillantó tekintet a nyugtalanságé, vagy a csapodárságé – a versben egyértelműen az utóbbi. A pásztorok bánatának elűzése, a hegy felemelése, Indra gőgjének letörése a Góvardhan hegy felemelésének történetét idézi. Ide kötődik a kṛṣṇa-vāraṇa is: a vāraṇa szó a vṛ – kiválaszt, körülölel, gátol gyökből származik, a cselekvés megnevezése. A szó így jelent akadályt, gátat, oltalmazást… ám elefántot is, így e versben fordítják elefántkirálynak is: „Krsnának, az elefántkirálynak hódolok”.

kadamba-sūna-kuṇḍalaṁ sucāru-gaṇḍa-maṇḍalaṁ
vrajāṅganaika-vallabhaṁ namāmi kṛṣṇa-durlabham |
yaśodayā sa-modayā sa-gopayā sa-nandayā
yutaṁ sukhaika-dāyakaṁ namāmi gopa-nāyakam || 3||

Fülében kibomlott kadamba-virág, kerek orcája elragadóan szép –
Vradzsa hajadonjai egyetlen kedvesének, a nehezen elérhető Krsnának hódolok.
A boldog Jasódá, Nanda, és a pásztorok sokasága kíséri őt,
ki mindenkire örömöt záporoz – a pásztorfiúk vezére előtt hódolok.

A kadamba fa virága 4-5 cm átmérőjű narancsos-vöröses gömb, ami édes illatot áraszt.
kṛṣṇa-durlabha (nehezen elérhető Krsna): a Brahma-szanhitá gyönyörű megfogalmazásában: vedeṣu-durlabham adurlabham-ātma-bhaktau – a védákkal oly nehezen megközelíthető, ám a lélek szeretetével könnyedén elérhető.

sadaiva pāda-paṅkajaṁ madīya mānase nijaṁ
dadhānam uttamālakaṁ namāmi nanda-bālakam |
samasta-doṣa-śoṣaṇaṁ samasta-loka-poṣaṇaṁ
samasta-gopa-mānasaṁ namāmi nanda-lālasam || 4||

Lótuszlába mindig gondolataim tavában virágzik,
orcája körül göndör fürtjei táncolnak – Nanda kisfiának hódolok.
Minden hiba kijavítója, minden világ táplálója,
minden pásztorfiú szíve – az örömbe belefeledkező előtt hódolok.

A manas jelentése gondolat, elme, így a mānasa jelentése melléknévként elmebéli, gondolatszülte, főnévként elme vagy szív. Ugyanakkor ez egy, a költeményekben újra meg újra felbukkanó tó neve is, ahová a hattyúk minden évben ellátogatnak. A strófa első sora ezt a képet idézi: gondolataim tavából (mānase) kihajtó lótusz nem más, mint Nanda kisfiának lótuszlába – hiszen folyton csak rá gondolok.
doṣa-śoṣaṇa (hiba kijavítója): szó szerint a hibák (doṣa) felszárítója. A doṣa másik jelentése testnedv, s így a felszárítás szóval kísérve a szóösszetétel az anyagi tulajdonságok, a világi létezés megszüntetésére is utal.
nanda-lālasa (örömbe belefeledkező): a lālasa szó szerint epekedőt, sóvárgót jelent, összetétel végén valamit élvező, valamibe belefeledkező, magát valaminek szentelő. Több fordítással találkoztam, mely a nanda szót Krsna apjának neveként értelmezte, s az összetételt Nanda örömeként értelmezte.

bhuvo bharāvatārakaṁ bhavābdhi-karṇa-dhārakaṁ
yaśomatī-kiśorakaṁ namāmi citta-corakam |
dṛganta-kānta-bhaṅginaṁ sadā sadāli-saṅginaṁ
dine dine navaṁ navaṁ namāmi nanda-sambhavam || 5||

Megjelenik e világban, hogy megszabadítsa a Földet terhétől. A létóceán kormányosa ő,
Jasódá kicsiny fiacskája – a szívrablónak hódolok.
Szépséges szemei nyughatatlanul pillantanak jobbra-balra. Méhecskék rajának döngicsélése kíséri –
Nanda fia, a nap mint nap új és új kedvteléseknek örvendő előtt hódolok.

bhuvo bharāvatāraka: Megjelenik (avatāraka) e világban, hogy megszabadítsa (tāraka, megmentő) a Földet terhétől (bhuvaḥ bhara). A Bhágavata-purána elbeszélése szerint:
bhūmir dṛpta-nṛpa-vyāja-daityānīka-śatāyutaiḥ | ākrāntā bhūri-bhāreṇa brahmāṇaṁ śaraṇaṁ yayau ||
Mikor a büszke, magukat királyok mutató démonok seregeinek megszámlálhatatlan sokasága / nyomasztó terhének súlya rakódott rá, a Föld Brahmához fordult menedékért. (Bhág. 10.1.17.) Brahmá és kísérete ekkor a tejóceán partjához ment, s onnan könyörgött Visnuhoz – így Krsna megjelenésének egyik külsődleges oka a föld terhének könnyítése volt.
citta-coraka (szívrabló): más szövegváltozatban: dugdha-coraka, a tej tolvaja.
dṛg-anta-kānta-bhaṅgina: szem-sarokból szépségesen hullámzó – az oldalpillantások a szerelem jele (lásd 2. vers). Más szövegváltozatban dṛg-anta-krānta-bhaṅgina, a kānta (kedvelt, kedves, szép) helyett a krānta –bejárt szó áll: szem-sarkait bejárva hullámzó.
āli-saṅgina (méh-társaságú): Krsna virágfüzére körül mindig méhek döngicsélnek, ők a nektár kortyolgatásától megittasult szentéletű bölcsek.

guṇākaraṁ sukhākaraṁ kṛpākaraṁ kṛpāparaṁ
suradviṣan-nikhaṇḍanaṁ namāmi gopa-nandanam |
navīna-gopa-nāgaraṁ navīna-keli-lampaṭaṁ
namāmi megha-sundaraṁ taḍit-prabhā-lasat-paṭam || 6||

Ő a jótulajdonságok kútfője, az öröm forrása, a könyörület kincses bányája, a legegyüttérzőbb,
az istenek ellenségeinek elpusztítója – a pásztorok megörvendeztetőjének hódolok.
Csintalan, ifjú pásztorlegény, a mindig új játékokba merülő,
ruhája akár a villám ragyogó fénye – az esőfelhőszínű szépség előtt hódolok.

guṇa-ākara: a szanszkrt szövegben az ākara szó bányát jelent, átvitt értelemben valaminek a forrását.

samasta-gopa-nandanaṁ hṛd-ambujaika-modanaṁ
namāmi kuñja-madhya-gaṁ prasanna-bhānu-śobhanam |
nikāma-kāma-dāyakaṁ dṛg-anta-cāru-sāyakaṁ
rasāla-veṇu-gāyakaṁ namāmi kuñja-nāyakam || 7||

A pásztorfiúk megörvendeztetőjének, a szívbéli lótusz egyetlen örömének,
a ligetbéli tisztáshoz sietőnek, a szelíden sütő napnak hódolok.
Ő minden vágy betöltője, ki szeme sarkából lövelli pillantásai szépséges nyilait,
a csodás fuvolajátékos – Vradzsa ligetei hőse előtt hódolok.

vidagdha-gopikā-mano mano-jña-talpa-śāyinaṁ
namāmi kuñja-kānane pravṛddha-vahni-pāyinam |
kiśora-kānti-rañjitaṁ dṛg-añjanaṁ suśobhitaṁ
gajendra-mokṣa-kāriṇaṁ namāmi śrī-vihāriṇam || 8||

Az okos és huncut fejőslánykák szíve-lelkének, kedvesei szívének ágyán heverőnek,
a tomboló erdőtűz elnyelőjének hódolok.
Kisfiús bája elragadó, szemeit fekete festék ékesíti, díszei szépségesek –
Srí hitvese, a Gadzséndrának szabadulást hozó előtt hódolok.

yadā tadā yathā tathā tathaiva kṛṣṇa-sat-kathā
mayā sadaiva gīyatāṁ tathā kṛpā-vidhīyatām |
pramāṇikāṣṭaka-dvayaṁ japaty-adhītya yaḥ pumān
bhavet sa nanda-nandane bhave bhave su-bhaktimān || 9||

Énekeltem Krsna dicsőségéről – hozzon kegyet reánk bármikor s bárhogyan!
Ki [e két,] hiteles írásokon alapuló költeményt zengi és tanulmányozza, abban minden születésében ébredjen szívbéli szeretet Nanda kisfia iránt.

megvitatás, vita, civakodás

Gautama a Njája-szútrákban a megtárgyalás, megbeszélés (kathā) háromféle módjáról szól:

pramāṇa-tarka-sādhanopālambhaḥ siddhāntāviruddhaḥ pañcāvayavopapannaḥ pakṣa-pratipakṣa-parigrahaḥ vādaḥ || 1.2.1 ||
yathoktopapannaḥ chala-jāti-nigrahasthāna-sādhanopālambhaḥ jalpaḥ || 1.2.2. ||
saḥ pratipakṣa-sthāpanā-hīnaḥ vitaṇḍā || 1.2.3. ||

1.2.1. Ismeretforrás (pramāṇa) és kutatás (tarka) eszközeit használó, a tételeknek (siddhānta) nem ellentmondó, az ötelemű érveléssel (avayava) kísért érvek és ellenérvek megértése (parigraha) a megvitatás (vāda).
1.2.2. Ehhez hasonló, ám szócsavarással (chala), felületes válasszal (jāti), és vitaképtelenséggel (nigrahasthāna) kísért a vita (jalpa).
1.2.3. Megalapozott ellenvélemény nélkül csupán akadékoskodás (vitaṇḍā).

Mi különbözteti meg a tárgyalás három módját? A megvitatás (vāda) során a felek odafigyelnek egymásra. Az erre utaló parigraha („körben megragadás”) szó elfogadást, tiszteletet, megértést jelent, de kegyelést, oltalom alá vételt is. A megvitatásban résztvevő felek nem ellenfelei, hanem partnerei egymásnak: közösen keresik az igazságot. Csoportmunka… a felek kollégák, akik közösen keresik egy probléma megoldását. A megvitatás kulcsszava ezért az együttműködés. A beszélgetés kezdetekor nem értenek egyet mindenben, másként látják a helyes utat, ezért érveket sorakoztatnak fel, hogy megmutassák a saját gondolatmenetük helyességét… s ezzel tulajdonképpen közösen járják be a lehetőségeket, hogy megtalálják a legjobb megoldást… míg végül konszenzusra jutnak. Ennek az együttműködésnek, partneri viszonynak jele, hogy megalapozottan érvelnek. Közös nyelven beszélnek – azaz ugyanazok a kiindulási pontjaik, a hivatkozott tételeket (siddhānta) ismerik és egyformán tekintik érvényesnek, s nem mondanak ellent a már elfogadott tételeknek. Olykor éppen ez a közös alap hiányzik, mikor különböző hitű emberek ülnek le vitázni – minden jószándék ellenére is. Mindegyikük a saját szentírását tekinti végső hivatkozási alapnak, ám mert a másik számára az nem ugyanolyan súlyú, nem állnak azonos talajon. Nem lehetetlen a párbeszéd, ám előbb olyan alapokat kell keresniük, melyeket egyformán támpontnak tudnak tekinteni… a szentírás egy ilyen párbeszédben csupán illusztráció lehet.
Gautama számára a megalapozott érvelés másik biztosítéka az ötelemű érvelés (állítás, ok, illusztráció, annak alkalmazása, következtetés) használata, ami biztosítja, hogy pusztán a logika, és a közös akarat vezeti a résztvevőket.

A vita (jalpa) sok tekintetben hasonló a megvitatáshoz, ám itt az érvek mellett szócsavarással, csúsztatással, és más érvelési hibákkal is találkozunk, ám ezek nem a téves érvelés, a hetv-ābhāsa csoportjába tartoznak: azaz nem jóhiszemű tévedések, hanem szándékkal használt eszközök. Ennek oka: míg a megvitatásban résztvevő feleket a közös jó, az igazság megtalálása vezérli, a vita résztvevői ellenfelek, akik győzedelmeskedni akarnak a másik fél felett. Míg a megvitatás kulcsszava az együttműködés, a vitáé a győzelem.

A civakodó akadékoskodás (vitaṇḍā) megalapozott ellenvélemény nélküli – azaz már nincsenek ellenérvek. A felvetésre nincs érdemi válasz, vagy eleve megkérdőjelezik a másik alkalmasságát („veled nem állok szóba, mert…”). Ez a felületes szemlélő számára válasznak, érvnek tűnhet, ám mert nincs köze az eredeti felvetéshez, csupán a civakodás kezdete. Ide tartozik személyeskedés – végletes formában a karaktergyilkosság –, amikor a ellenfelek nem a másik érveivel, hanem a személyével foglalkoznak… a közéletben sajnos túl sok példájával találkozhatunk. Ha mégis kialakul valamiféle párbeszéd, akkor gyakran csak két monológ hallható, melyben a résztvevők nem az érveiket, hanem negatív érzelmeiket artikulálják. Ha kulcsszót keresünk, az a végletes győzelem: a kiszorítás, megsemmisítés.

Bár Gautama a párbeszéd e három formáját említi, olykor melléjük sorolnak egy negyedik kategóriát – bár a sorban inkább nulladiknak kellene tekintenünk – ez a samvāda, az egyetértő megbeszélés, aminek példája a tanítás, a mester és tanítvány beszélgetése. Itt az információáramlás egyirányú – szól az érv a samvāda külön kategóriának tekintése mellett.
Megfontolandó szempont, ám az egyetértő megbeszélés tekinthető a vāda egy aleseteként is. Az információáramlás ugyanis valójában nem egészen egyirányú – a tanítvány nem csupán kérdez és befogad, hanem ezen túl is aktív résztvevője, alakítója a folyamatnak. A közösen kitűzött cél, hogy a tanítvány megértésre jusson. És ehhez feltárja a kétségeit – miként Ardzsuna is a Bhagavad-gítában: egyszer a szánkhját, az anyag és lélek megkülönböztetését, máskor a jógát ajánlod (3. fejezet), egyszer a tettekről való lemondást, máskor az önzetlen cselekvés jógáját (5. fejezet), mondd meg határozottan, melyiket kövessem? A kérdések hátterében természetesen nem a tanítás kétségbevonása, hanem a belső tisztázás áll.
Sőt, a mester el is várja, hogy a tanítvány aktív résztvevője legyen a tanításnak – szép példája ennek a történet, melyben Szárvabhauma Bhattácsárja a védántára tanítja az ifjú szerzetest, Krsna-csaitanját. Hét napon keresztül fejtegeti a Sáríraka-bhásját (Sankara kommentárját a Védánta-szútrákhoz), ám egyre kényelmetlenebbül érzi magát, mert a tanítvány nem szólal meg, ő mintha a falnak beszélne, nincs egyetlen kérdés sem… miközben jól tudja, hogy a növendék odahaza jeles tudós hírében állt. S persze a folytatásban a Krsna-csaitanja megcáfolja a tanító szavait, ezért volt a hallgatás.
Bhaktivinód Thákur regényében, a Dzsaiva-dharmában a mester szavai után a tanítvány így szól: „alaposan megfontolom mindazt, amit mondtál, s ha vannak kérdéseim, holnap ismét eljövök, és a lábad elé helyezem őket”. Ez a követendő metódus.
Ugyanez a szellemiség köszön vissza az upanisadokból is. A tanítás ettől tűnhet titokzatosnak, rejtélyesnek… de nem ez a cél. Nem az igazság, vagy a tan homályban tartása a cél, vagy hogy csupán a beavatottak kevese férhessen hozzá… egyszerűen arról van szó, hogy a tanítvány aktív közreműködése szükséges a megértéshez.
Emlékezzünk csak a Brhadáranjaka-upanisad történetére, ahol Brahmá egy rejtélyes szótaggal tanítja a tanítványait: da!... és minden hallgató a maga felfogása, természete szerint érti a tanítást. A dévák önfegyelmezésre, az emberek adományozásra, az aszurák könyörületességre való buzdítást hallanak ki belőle – s így mindannyian helyes, és számukra éppen szükséges megértésre jutnak. Vagy gondoljunk a Cshándógja-upanisad történetére, melyben Brahmá a lélek természetéről tanítja Indrát és Virócsanát. A mester a kérdésre válaszolva mond valamit a lélekről, s azt a tanítványok a maguk természete és megértése szerint értelmezik. Az aszura Virócsana elégedetten hazamegy az első leckével – ő már mindent tud! –, és így végzetesen félre is érti a tanítást. Indra azonban átgondolja, mérlegeli a hallottakat, és a felmerülő kérdéseivel újra meg újra visszatér. A kérdések alapvetően kétfélék: ellentmondást lát a korábban hallottak közt (mint Ardzsuna és Indra), vagy egy adott téma mélységeit kutatja tovább. A mester célja pedig éppen ez: annyit mond, amit a tanítvány megérthet, és a nyitva hagyott kérdések irányába tovább is haladhat… nem önti a tanítványra a tant, hanem elvezeti őt a felismeréshez, s ezen keresztül az elmélyült megértéshez. Mester és tanítványának beszélgetése így ugyanúgy együttműködő beszélgetés, megvitatás – míg a beszélgetésben résztvevő partnerek valóban nem egyenrangúak.

Szükség van-e egyáltalán vitára? Elég a békétlenségből! – halljuk. A vita emberi, míg a harmónia isteni. Ha a partról a tóba egy kavicsot dobunk, az egyenletes, koncentrikus körben generál hullámokat – és ez szép. Ám ha sok kavicsot dobunk egyszerre, a sok hullám interferál egymással, összevisszaság, káosz az eredmény.
Egyetérthetünk ezzel a gondolattal, különösen, ha Istené az egyetlen kavics. Az abszolút ismeretforrás, a végső érv… ami mellett minden más kevés és hiányos. Ám nézzünk csak körbe a világban, Isten nevében is mennyi kavics, mennyi egymástól alapjaiban eltérő gondolat csobban a tóba! Itt is csak a megértés igénye vezethet tovább, ami pedig a megvitatás irányába mutat.
Az egy kavics helyzet elérésének, azaz a nézetkülönbségek eloszlatásának persze más eszközei is lehetnek: hatalmi szó, félelemkeltés, a tekintélyelv alkalmazása, tudáskülönbség fitogtatásával kivívni a tekintélyt, vagy negatív előjelű akaratátvitel alkalmazása. Ilyenkor valóban nincs vita… ám valódi egyetértés sincs, csupán a másik elhallgattatása. Ezek az eszközök nem megoldják, csupán időlegesen eltemetik, eltakarják a nézetkülönbséget. Sem ez, sem a másik oldalról kezdeményezett passzív elfojtás nem jelent megoldást, ez csupán a harmónia látszata.
Milyen megoldások lehetségesek ezen túl? a megvitatás, az erőszakmentes (nem sértő) konszenzuskeresés, azaz a vāda az egyik út. Hasonlóan jó a szeretetteljes elfogadás is, amikor az egyik fél nyugodt és derűs szívvel alkalmazkodik… ám ehhez is kölcsönös megértés szükséges: őszinte, nyílt közeledés, a bizalom hídjának felépítése. És egy mindenki számára megfelelő kompromisszum meglelése sem rossz megoldás, bár esetleges és alkalmi.
Összefoglalva: a személyeskedésre, civakodásra valóban nincs szükség – ám a közös jót kereső józan érvek, a többiek szempontjainak megértése – azaz a megvitatás – sokat lendít a partnerek együttműködésén. Legyen szó bármilyen körű csoportról: egy család, egy ország, vagy az egész bolygó népességéről.

Bhakták közt a vitával kapcsolatban olykor elhangzik Nárada Bhakti-szútráiból való idézet is érvként: „a bhakta ne bocsátkozzék vitába, mert végtelen a lehetőségek száma, és mert nem jelent bizonyosságot.” (vādo nāvalambyaḥ | bāhulyāvakāśatvād aniyatatvāc ca, Nárada: Bhakti-szútrák 74-75.) Itt a vāda szó nem a njája szűken vett megvitatását, hanem általában a vitán keresztül való megismerést jelenti. A gondolat nem arra érv, hogy miképpen kezeljék az esetlegesen felmerülő konfliktusokat. A rákövetkező szútrákkal olvasva mindez jól látható: „76. Az ember elmélkedjék a bhakti-irodalmon, s tegye azt, ami a szeretet felébredéséhez vezet. 77. Örömöt, bánatot, vágyat, nyereséget s a többit elhagyva, várja Istenét, s még egy fél pillanatot se töltsön el hiábavalóan. 78. Gyakorolja magát az erőszakmentességben, igazmondásban, tisztaságban, könyörületességben, hitben s a többi nemes erényben. 79. Mindenkor aggodalmait félretéve, szívvel-lélekkel imádja Istenét. 80. Mert őt dicsőítik, s így hamar feltárja magát híveinek, s belátással áldja meg őket.”
Mit ne tegyen, s mit tegyen az, aki odaadó szeretettel fordul Isten felé. Mert az érvelés önmagában nem elegendő ahhoz, hogy akár csak fogalmat alkosson Istenről, ezért a bhakta ne āroha, felfelé törekvő úton próbáljon közelebb kerülni Istenhez, hanem jusson megértésre a bhakti-irodalommal kapcsolatban, éljen erényes életet, s várja Istenét – tegyen meg mindent, hogy szívében kivirágozzék az istenszeretet. Ez az avaroha, az alászálló tudás útja… erről szól a szútra.

Milyen a jó vita hangulata? A hevességet, a szenvedélyes, esetleg hangos érvelést gyakran tekintik kerülendőnek, míg a csöndes higgadt megszólalást kívánatosnak, pedig nem ez határozza meg a vita jellegét a njája fenti meghatározása szerint. A személyeskedés – legyen bármilyen nyugodt és visszafogott –, nem tartalmaz éveket a megbeszélés tárgyával kapcsolatban, ezért az csupán civakodás, míg tárgyszerűen érvelni lehet hevesen, akár hangosan is – még ha ez nem is szép. Az ilyen viselkedés magyarázata többféle lehet. Utalhat a beszélő téma iránti mély elkötelezettségére, adott esetben akár a megszólaló küzdelmét tükrözi önmagával, ha számára súlyosan megrendítő a megvitatás tárgya… s lehet egyszerű jellemhiba is: a türelem hiánya, amikor az érvelő úgy véli, már megértette a másik szavait, és immáron rajta a sor ellenérvei felsorakoztatásában. Ez a hevesség, szenvedélyesség nem feltétlenül radzsasz – hiszen annak fő jellemvonása az önközpontúság volna. Ugyanakkor a heves érvelés erodálja az együttműködő gondolkodáshoz kellő bizalmat… ha már stabil és erős a bizalom köteléke, akkor talán nem jelent akadályt, ám egyébként érzelmi falat emel a beszélgetőpartnerben, s ezzel gátolja a megértést – ezért kerülendő.

Mikor nincs vita? Nincs vita, ha nyilvánvaló a különbség: ki vitázna isteni fenséggel? Hasonlóképpen – bár más okból – nincs vita diktatúra, vagy személyi kultusz világában. Nyilván kerülendő a civakodás (vitaṇḍā): ha nincsenek érvek, nincs vita sem. A győzelemre törekvés érthető a radzsasz minőségében, ám a szattva minőségét kereső számára csupán a megvitatás (vāda) ajánlott. Ám a megvitatásnak feltételei vannak: a másikra figyelés kölcsönös igénye, az azonos alapok és érvrendszer. Ha ezek a kritériumok nem teljesülnek, jobb, ha a vita elmarad.

a Njája-szútrák első szakasza

A nyāya a hat óind védakövető darśana (világnézeti, bölcseleti rendszer) egyike, a logika tudománya – hangzik az elsődleges definíció. A szó maga módszert, eljárást, illendőséget, erényt, jelent – mindegyiket abban az értelemben, hogy vezetnek vele. Használják a közismert példázat megjelöléseként, például aśma-loṣṭa-nyāya – a kő és göröngy példája. A göröngy a gyapothoz képest kemény, ám a kődarabhoz képest omlékony: minden relatív, ahogy manapság mondanánk. Ám a njája elsősorban mégis a gondolkodás és érvelés módszertana. Az alábbiakban a njája alapműve, a Njája-szútrák első, bevezető szakaszát kibontva tekintjük át a gondolkodás iskolájának főbb kategóriáit, témáit:

anubandha-catuṣṭaya-prakaraṇam
A mű témáinak négyes felsorolását taglaló fejezet

pramāṇa-prameya-saṁśaya-prayojana-dṛṣṭānta-siddhāntāvayava-tarka-nirṇaya-vāda-jalpa-vitaṇḍā-hetvābhāsa-cchala-jāti-nigraha-sthānānām tattva-jñānāt niḥśreyasādhigamaḥ || 1.1.1. ||
duḥkha-janma-pravṛtti-doṣa-mithyā-jñānānām uttarottarāpāye tad-anantarāpāyāt apavargaḥ || 1.1.2. ||

1.1.1. Az ismeretforrás (pramāna), a megismerés tárgya (prameya), a kétely (saṁśaya), a távlat (prayojana), a példázat (dṛṣṭānta), a következtetés vagy tétel (siddhānta), érvelés (avayava), a kutatás, elemzés (tarka) a döntés (nirṇaya), megvitatás (vāda), vita (jalpa), civakodás, akadékoskodás (vitaṇḍā), téves érvelés (hetv-ābhāsa), szócsavarás (chala) felületes válasz (jāti) vitaképtelenség (nigraha-sthāna) igaz valójának megismerése az üdvösség (niḥśreyasa, szó szerint: „aminél nincs jobb”) elnyeréséhez vezet.

1.1.2. Szenvedés (duḥkha) , születés (janma) , a világ dolgaiban való tevékeny részvétel (pravṛtti), hiba (doṣa), tévedés (mithyā) tudásának egymást követő (sorából egy) elenyészésekor, a többi szertefoszlása következtében bekövetkezik az üdvösség (apavargaḥ).

Az első szútra a njája alapvető témáit sorolja fel – s egy meglepő állítást is tesz: ezek megismerése az üdvösséghez vezet. Hogyan lehetséges ez? merül fel az olvasóban nyomban a kérdés. A második szútra pedig ennek magyarázatával szolgál: miképpen bonyolódik az ember a világi lét hálójába? szenvedés, születés, világi cselekvés, az ezzel járó hibák, tévedések, félreértések, tisztázatlanságok újabb szenvedéshez, újra-születéshez vezetnek… és így tovább, a kör végtelen és megállíthatatlanul tovább forgó. Szakítsuk meg! legyen gondolkodásunk tiszta és következetes, számoljuk fel ezzel a tévedéseket, félreértéseket. Ez megszakítja a kört: elkopnak a hibák, a tiszta gondolkodás következtében a döntéseink, tetteink is világossá válnak, rálátunk arra, mi helyes és mi nem. A helyes cselekvés pedig enyhíti, majd megszünteti a fájdalmat és az újjászületések körét is megállítja.

Tekintsük a kérdést kicsit távolabbról! A megismerési folyamatokat irányuk szerint két csoportba szokás sorolni, felemelkedő (āroha) útra és alászálló (avaroha) útra. Az előbbi alapja az ember saját erőfeszítései, a másik az alászálló tudás. Valóban elegendő volna az emberi erőfeszítés önmagában? Nem. Erről szól a Bhagavad-gítá 7.14. verse is: „Isteni, így legyőzhetetlen e kötőerőkből álló illúziókeltő energiám. Ám akik nékem hódolnak, könnyedén túllépnek rajta.” (daivī hy eṣā guṇa-mayī mama māyā duratyayā | mām eva ye prapadyante māyām etāṁ taranti te). Ám a njája művelője nem csupán önmagára támaszkodik – ne feledjük, védakövető iskoláról van szó. Az ismeretforrások csúcsa a kinyilatkoztatás – ami maga az alászálló tudás. Ugyanakkor az alászálló tudásra is saját megértésünk szűrőjén keresztül látunk rá… így nem mellőzhető a saját erőfeszítés sem. (Emlékezzünk csak a két ujj történetére!) S ez a mi részünk, az, ami a mi kezünkben van, amit mi megtehetünk, ma és itt. Ezért van a két összetevő közül éppen ez a fókuszban.

Úgy tűnhet, csupán egy régi rendszerről beszélünk – a Njája-szútrák szerzője, Gautama nagyjából i.e. 550 körül élt –, ám a manipuláció, az álhírek, a propaganda, a felelősség nélkül megosztott, csupán olvasottságot és szenzációt kereső tartalmak világában aktuálisabbak e gondolatok, mint bármikor. A tisztánlátás, a fogalmak helyes használata persze minden korban fontos… miként Kung-ce történetében is:

Dsi Lu szólt:
– We hercege várja a Mestert, hogy a kormányzást átvegye. Mi lesz az első, amit a Mester tenni fog?
A Mester így szólt:
– A szavak helyes használata.
Dsi Lu szólt:
– Ez az egész? Most az egyszer a Mester hibázni fog. Miért kell a szavakat helyesen használni?
– Milyen együgyű vagy te, Yu! A bölcs mellőzi azt, amit nem ért. Ha a szavak használata nem helyes, a fogalmak értelme zavaros; ha a fogalmak értelme zavaros, nem lehet szabatosan cselekedni; ha nem lehet szabatosan cselekedni, az erkölcs és művészet nem virágzik; ha az erkölcs és művészet nem virágzik, a büntetés értelmetlen; ha a büntetésnek nincs értelme, a nép nem tudja hová lépjen és mit tegyen. A bölcs első dolga, hogy fogalmait szavakká, a szavakat tettekké tegye. Nem tűri, hogy szavaiban rendetlenség legyen. Minden ezen múlik.

Mindezek fényében gondoljuk hát át a njája 16 fő témáját!

Az ismeretforrások a személyes tapasztalás, a következtetés, az analógia és a kinyilatkoztatás. Az egyes fogalmak tisztázását e cikk tárgyalja.

A megismerés tárgyai a lélek (ātman), a test, az érzékek, az érzéktárgyak (indriyārtha), az értelem (buddhi), az elme (manas), világban való cselekvés (pravṛtti), a hibák, a halál utáni lét, a cselekvés eredménye (gyümölcse: phala), a szenvedés és az üdvösség (elmenés, befejezés avavarga).

A kétely nem a hosszan fenntartott mardosó kételkedésre vonatkozik, hanem a további kutatásra, elmélyedésre ösztönző vizsgálódás alapjára. Vajon jó a kétely (saṁśaya), vagy rossz? Hiszen a Bhagavad-gítában is ez áll: „A tudatlan, hitetlen és a kétkedő kudarcot vall, sem e világ, sem a másik, de a boldogság sem a kétkedőé (saṁśaya-ātmā).” A kétely a bizonyosság hiánya… s fontos kérdés, hogy ez a bizonyosság, bizalom miben s miként rendül meg. A világban körbenézve egymásnak ellentmondani látszó jelenségekkel találkozunk, s ez további kutatásra ösztönöz – ez jó. Ám kudarcos életre ítéljük magunk, ha alaptermészetünkké válik a bizalom hiánya. A Gítá verséről, a kételyről, és a bizonyossághoz jutásról szól e cikk.

A prayojana távlatot jelent, de jelenthet szándékot, a kutatásra, cselekvésre ösztönző motívumot is.

A példázat (dṛṣṭānta) egyszerű eszköz, ami egyszerre több szinten világít rá a beszélő számára fontos összefüggésekre, és így vezeti megértésre a hallgatót… ráadásul nem csupán a tanban jártas ember számára érthető. Persze, minden hasonlat sántít… a példázat csupán egyszerű modellje a vizsgált tárgynak… nem várható, hogy minden elemében azonos legyen vele.

A siddhānta következtetés, azaz korábban más úton már bizonyított tétel – de ide tartoznak a gondolkodásunk igaznak elfogadott sarokkövei, az axiómák is (abhyupagama-siddhānta – elfogadott tétel). A tételek alkalmazhatóságának fontos eleme, hogy milyen forrásból származik, mennyire széles körű az érvényessége és elfogadottsága – csak egy adott irányzat (az irányzat megjelölése Gautama szövegében: tantra, 1.1.27.), vagy minden irányzat magáénak vallja-e.

Az érvelés (avayava) szokásosan öt elemből áll: 1. megfogalmazza az állítást (ég a domb, pratijñā – állítás, kijelentés), 2. rámutat az okra (mert füstöl, hetu – ok), 3. szemléletes példával mutatja be a kettő közti összefüggést (ami füstöl, az ég is, miként a tűzhely, udāharaṇa – elbeszélés, példa), 4. rámutat a példa hasonlóságára (és mert a domb füstöl, upanaya – közelvezetés, egyeztetés, alkalmazás), 5. végül levonja a következtetést (ezért ég a domb, nigamana – elérés, megismerés). Az arisztotelészi háromelemű következtetésnél (1. ha minden ember halandó, 2. és minden görög ember, 3. akkor minden görög halandó) a példával, és annak alkalmazásával bővebb. A megokolás nem csupán hasonlóságra, de különbségre is épülhet.. Vátszjájana kommentárjában az alábbi példát említi: 1. a hang mulandó, 2. mert keletkezett, 3. hiszen ami keletkezett, az mulandó, miként az agyagedény, 4. s mert a hang is keletkezett, 5. ezért a hang mulandó. Különbséggel érvelve: 1. a hang mulandó, 2. mert keletkezett, 3. és mert ami múlhatatlan, az nem is keletkezett, miként a lélek, 4. s mert a hang nem olyan, mint a nemkeletkezett lélek, 5. ezért a hang mulandó.

A kutatás, elemzés (tarka) valamely ismeretlen dolog megértésére irányul, annak okait kutatva.

A döntés (nirṇaya) a nirṇī – elvezet, elvisz gyökből eredő szó – elvezeti, elviszi a bizonytalanságot, eloszlatja a felmerülő kételyeket: az érvek és ellenérvek alapos vizsgálata után szóban forgó tárgy pontos tisztázása (vimṛśya pakṣa-pratipakṣābhyām arthāvadhāraṇam nirṇayaḥ, 1.1.41.)

A megvitatás (vāda), vita (jalpa), civakodás, akadékoskodás (vitaṇḍā) áttekintésének a téma súlyára tekintettel egy külön cikket szentelünk majd.

A téves érvelés (hetv-ābhāsa) terminológia finoman árnyalt kifejezés a hetu érvelés, megokolás, az ābhāsa pedig visszfényt, tükröződést jelent, valamit, ami halványan az eredetire emlékeztet, ám nem az. Ilyen a téves érvelés: úgy tűnik, mintha helytálló magyarázat volna, ám mégsem elfogadható: mert többértelmű, vagy ellentmond egy más tételnek, maga is bizonyításra szorulna, vagy egyszerűen csak megkésett.

A szócsavarás (chala) az érvelés olyan hárítása, mely a szavak többes jelentésébe kapaszkodik – mintha nem értené a közlő mondandóját. A vāk-chala kiforgatja, szándékosan félreérti a beszélő szavait, és az így félreértelmezett állítást cáfolja – szalmabáb érvelés, a maga állította szalmabábot csépeli valós válasz helyett. A sāmānya-cchala az azonosság hamis elmosása: az így érvelő nem megalapozottan hoz létre csoportokat, összemos nem összetartozó tulajdonságokat. Vátszjájana kommentárjának példája: ez a bráhmana tanult és erényes – szól az állítás. Az lehetetlen – így a válasz –, vannak kis fiúcskák, akik bráhmanák, és nem nevezhetők tanultnak, és vannak méltatlan papok is… hogy állíthatnád hát, hogy a bráhmana tanult és erényes! Az upacāra-cchala egyszerű kötözködés: az általánosan elfogadott megfogalmazásokba kapaszkodik bele, így próbálja az érvet semmissé tenni: a tömeg hangos – szól az állítás. Dehogy – így a válasz –, a tömeget alkotó emberek hangosak!

Gautama a felületes válasz (jāti) huszonnégy fajtáját sorolja fel, alapjuk általában olyan a téves általánosítás, ami nem néz a felszín alá, és csak a felületi hasonlóságok, vagy különbségek alapján ítél – elhamarkodottan.

Végezetül az utolsó téma a vitaképtelenség (nigraha-sthāna), ami tulajdonképpen a vita végéhez vezet – amikor már értelmetlenné válik a vita folytatása: mellébeszélés, önellentmondásba keveredés, és más hasonló fogalmak köthetők ide.

A felsorolás elsajátítandó és kerülendő elemeket is tartalmaz. A feladat ezek megkülönböztetése, előbbiek gyakorlása, utóbbiak felismerése és megállítása. S e megállítás pozitív kicsengésű: a szándékos érvelési hibákra (chala és jāti) való rámutatás segít helyes mederbe terelni a beszélgetést, míg a vitaképtelenség helyes azonosítása a civakodás kibontakozását állítja meg.

talányos versek

A tréfás, talányos versek, rejtvények a szanszkrt költészetben is kedveltek. Meghökkentő eredménnyel járhat a szavak sokféle jelentése, s ez olykor zavarba ejtő fordításokat, értelmezéseket eredményezhet. A dévanágarí írásban a szóközök hiánya gyakran válik ilyen félreértések forrásává. Klasszikus példa erre az alábbi vers:

keśavaṁ patitaṁ dṛṣṭvā droṇo harṣam-upāgataḥ |
rudanti kauravāḥ sarve hā keśava kathaṁ gataḥ ||

Késava Krsna neve, jelzőjeként a patita (leesett, elesett, elbukott) szót látni az első pillanatban is zavarba ejtő. Hát még a folytatás:

Késavát, az elbukottat (patitam) látva Dróna örvendezni kezdett (dṛṣṭvā droṇo harṣam-upāgataḥ). Bömböltek a kauravák mind (rudanti kauravāḥ sarve), ó, Késava, miként lehetséges ez (hā keśava kathaṁ gataḥ)?!

Hogyan? Átírták volna a Mahábháratát? Hiszen Krsna nem bukott el, ám ha mégis, Dróna és a kauravák, azaz Durjódjan és testvérei nem így viselkedtek volna.

A megfejtés a szavak tagolásában keresendő: a szanszkrt nyelvben hagyományosan a szavak között nincs szóköz, ez tág teret enged az írott szöveg különféle értelmezéseinek. A keśavam név így is olvasható: ke śavam, ami annyit tesz: vízben (ke) holttestet (śavam). S az eltérő szövegösszefüggésben a szavaknak is más jelentést találhatunk: a droṇa szó, pándava és kaurava fiúk tanítójának neve hollót is jelent, a kau-rava pedig sakált („kau-üvöltésű”, azaz aki kau hangot hallat). A vers így olvasva már egész másként hangzik: 

„A vízbe esett holttestet látva a holló örvendeni kezdett, míg a sakálok bömböltek mind.”

három táncos négy lábbal - Airávatésvara templom, Dárászuram

A következő vers a szintén a szóhatárokkal játszva sugall további jelentésárnyalatokat:

pāṇḍavānāṁ sabhā-madhye duryodhana upāgataḥ |
tasmai gāṁ ca suvarṇaṁ ca sarvāṇy ābharaṇāni ca ||

A vers Durjódhanáról szól, aki ellátogatott Judhisthira koronázási szertartására. A fordítás így hangzik:

A pándavák (pāṇḍavānām) gyülekezetében (sabhā-madhye – „gyülekezetének közepén”) megjelent (upāgataḥ) Durjódhana, ezért (tasmai) őnéki tehenet (gām), aranyat (suvarṇam), s mindenféle ékességeket (sarvāṇi ābharaṇāni) adtak.

A vers nyelvtanilag hiányosnak tűnhet, nincs benne állítmány, ám éppen ez a hiány hívja fel a figyelmünket a figyelmesebb olvasásra, s így bukkanhatunk a vers rejtett jelentésére. Durjódhana neve beszédes név, legyőzhetetlent jelent (a dur előtag nehéz, rossz, véghezvihetetlen értelmet ad a mögötte álló szónak, bár nem feltétlenül negatív értelemben: yodhana jelentése viadal, háborúskodás), ám e versben a madhyeduryodhanaḥ szókapcsolat így is olvasható: madhye’dur yo’dhana. A madhye jelentése változatlan („középen”), az a hangok elmaradását (avagraha*) figyelembe véve a folytatás: adur yaḥ adhanaḥ – adtak aki vagyontalan. Így már érthető az adomány: a pándavák pompás palotájában Durjódhana egyszerű koldusnak tűnt csupán.

Hasonló jelentéskiegészítő többértelműséget találunk a Bhagavad-gítá 2.5. versében, erről e cikk szól.

---------------

* avagraha: A szanszkrt szövegekben a mondatban egymás kellé kerülő szavak záró és kezdő hangjai összeolvadnak – ez a jelenség a szandhi (sam-dhi: összeillesztés). Néhány esetben (e, o vagy aḥ után) a szókezdő a hang eltűnik. Szóban nem hallatszik… ám írásban az avagraha jellel ऽ jelöljük az elmaradt a helyét. Például a Bhagavad-gítá 2.13. versében: देहिनोऽस्मिन्यथा देहे dehino'smin yathā dehe – dehinaḥ (testetöltötté) asmin (ebben) yathā (ahogyan) dehe (testben) – „Miként a testetöltött (gyerekkora, fiatalsága és vénülése…) ebben a testben…”

(az illusztráció forrása)

Csaitanja Maháprabhu: Siksástakam

Csaitanja Maháprabhu nem írt könyveket, bár követőit, a gószvámíkat arra buzdította, hogy könyvekben foglalják össze tanítását – így szavai e könyvek közvetítésével juthatnak el hozzánk. Csupán egy költemény fűződik közvetlenül a nevéhez… s ez a tanítását összegző nyolc strófa. Ezt jelenti a vers címe is (śiksāstakam), mely a śikṣā (tanítás) és az aṣṭaka (nyolcas, nyolc részből álló) szavak összetétele. A hindu tradícióban kedveltek a tant összegző rövid versek, melyek hagyományosan egy, négy vagy nyolc strófából állnak (néha többől, mint Rúpa gószvámí Upadésámrtája) – Csaitanja Maháprabhu költeménye ezek sorába illeszkedik. A költemény központi gondolata a Szent Név zengése. A vers első írásos formája Rúpa gószvámí Padjávalí című antológiájában lelhető fel, Krsnadász Kavirádzs gószvámí pedig Maháprabhu életét és tanítását bemutató műve, a Csaitanja-csaritámrta koronájaként, a utolsó fejezetben értelmezi a költeményt.
Gondoljuk át, értelmezzük a szanszkrt szöveget! – a költemény jelentősége miatt a Csaitanja-követő vaisnavák számára elgondolkodtató elmerülni a szavak jelentésében is.

1. győzedelmeskedik a Srí Krsna-szankírtan!

ceto-darpaṇa-mārjanaṁ bhava-mahā-dāvāgni-nirvāpaṇaṁ
śreyaḥ-kairava-candrikā-vitaraṇaṁ vidyā-vadhū-jīvanam |
ānandāmbudhi-vardhanaṁ prati-padaṁ pūrṇāmṛtāsvādanaṁ
sarvātma-snapanaṁ paraṁ vijayate śrī-kṛṣṇa-saṅkīrtanam ||1||

Az első strófa Srí Krsna magasztalása, a Szent Név zengésének nagyszerűsége. A kīrtana magasztalást, dicsőítést jelent, a sam (együtt, teljesen, tökéletesen) előtaggal együtt közös, tökéletes, teljes magasztalást. A strófa csupán egyetlen mondat. Állítmánya egyszerű kijelentés: győzedelmeskedik (vijayate) a legfelsőbb, a legvégső (param), Srí Krsna együttes magasztalása (śrī-kṛṣṇa-saṅkīrtanam). Krsna neve előtt a śrī szócskára gondolhatunk megtisztelő szócskaként… ám e szó Laksmí neve is, aki az Isten melletti Istennő, a śakti, az isteni energia megtestesítője – s így a śrī-kṛṣṇa-saṅkīrtanam nem csupán Krsna, hanem az Isten és kísérőjének, energiájának, az Istennőnek együttes magasztalása, miként a Haré Krsna mahámantrában is.
A strófa többi része pedig a szankírtan jelzője… hét áldása, melyek lépésről lépésre közelebb visznek a tökéletességhez.
E magasztalás 1. a szív (cetas) tükrét (-darpaṇa) megtisztító (-mārjanam). A régi időkben a tükör fémlap volt, amit finoman polírozni kellett, hogy felülete makulátlanul sima, s így torzításmentesen tükröződő legyen. Hogy valódi önvalónk megpillanthassuk, ilyen rendszeres és finom polírozásra van szükség… a szív tükrének folttalanítására. A magyar nyelv szív szava az érzelmek székhelyére utal, ám a szanszkrt cetas ennél komplexebb – az érzékelőképesség, gondolkodás, tudatosság és az érzelmek – a cit – működésének központja. A szív megtisztítása így bensőnk lényegi részének megtisztítása.
2. A (világi) lét (bhava) nagy (mahā) erdőtüzét (dāva-agni) kioltó (nirvāpanam) – az anyagi világhoz fűző vágyak akár az erdőtűz, felemésztenek mindent, elemésztik az ember életét, ám Isten magasztalása lecsillapítja, kioltja e sóvárgást.
3. Az áldás (śreyas) alkonyi lótuszának (-kairava) holdsugár-adományozója (-candrikā-vitaranam). A kép az áldás lótuszvirágát festi az olvasó elé. E lótuszvirág holdkeltekor nyílik, a hold fénye ébreszti fel… a Hold pedig a nektár szülőhelye, a kedvesség és szeretetreméltóság kiárasztója – a szív lótuszának virága pedig a Szent Név balzsamos és finom érintésétől bontakozik ki. E szavaknak azonban van egy rejtett jelentése is. Candrikā (azaz holdsugár) Rádhá egyik neve, míg a kairava nem csupán az alkonyi lótuszt, hanem szélhámost is jelent… Rádhá mellett ki másra utalhatna, mint Krsnára. A śreyas (áldás, jószerencse) szó melléknévként jobbat, kedvezőbbet, szebbet is jelent – azaz szebb a szélhámos Krsna, ha Rádhá árasztja rá fényét.
4. Tudás (vidyā) úrnőt (-vadhū) éltető (-jīvanam). A tudás nem pusztán ismeretek és elméletek könyvtára. Értelme, hogy alkalmazott bölcsességé váljon – a száraz ismereteket ez tölti meg éltető erővel.
A verset Rádhá-Krsna szerelmének hangulatában értő mesterek a vadhū szóra mutatnak rá, ami menyasszonyt, vagy hitvest jelent. Ezt figyelembe véve az előző – alkonyi lótuszt festő kép – a istenszeretet általános kibontakozására, míg a tudás úrnőt éltető Szent Név a mádhurja-rasza, a szerelem hangulatában való teljes önátadásra utal.
5. Gyönyör-óceánt (ānanda-ambudhi) duzzasztó (-vardhanam). A felidézett kép a kimeríthetetlen öröm óceánja, s éppen dagály idején. A dagály és óceán továbbra is a Holdra emlékezteti az olvasót, hiszen a Hold járása az apály-dagály jelenség oka – a Szent Név zengésének nektár-forrás Holdja duzzasztja az óceánt.
6. Minden lépést (prati-padam) teljes nektárral (pūrṇa-amṛta) ízleltető (-āsvādanam) – azaz a lelki élet minden apró mozzanatát a kezdettől a beteljesülésig (pratipad más jelentése kezdet) a halhatatlanság nektárjával ízesít, dinamikusan változatosan, soha el nem múló új és új ízeket kínálva.
A padam szó „láb” jelentésében értve a mondatot Krsna lábához érkezésről szól – e menedék a hűsítő nektár ízeivel örvendezteti meg az őt elérőt.
7. Az egész lelket (sarva-ātma) megfürdető (-snapanam). Végül a lélek belemerül a szeretet gyönyöróceánjába. A sarva szó jelenthet minden egyest, de teljest, egészet is. Ezért értelmezhető e szókapcsolat úgy is, hogy a lélek teljes egészében belemerül a gyönyöróceánba, de úgy is, hogy mindenki, minden egyes lélek megtisztul, aki bármely módon is kapcsolatba kerül vele.
A fentiek alapján a vers fordítása:

A szív tükrét megtisztító, a világi lét mindent felemésztő erdőtüzét kioltó,
az áldás alkonyi lótuszát holdsugárral nyitogató, tudás-úrnőt éltető,
gyönyör-óceánt duzzasztó, minden lépést a nektár teljességével ízesítő,
minden lelket megfürdető – ekképp győzedelmeskedik a legfelsőbb, a Srí Krsna-szankírtan.

Megjegyzések:
A vers egy más szövegváltozatban is ismert, pūrṇāmṛtāsvādanam helyett premāmṛtāsvādanam –„teljes nektárral ízleltető” helyett a rajongó szeretet (prema) nektárjával ízleltető.

2. ám mégsem becsülöm kellőképp…

nāmnām akāri bahudhā nija-sarva-śaktis
tatrārpitā niyamitaḥ smaraṇe na kālaḥ |
etādṛśī tava kṛpā bhagavan mamāpi
durdaivam īdṛśam ihājani nānurāgaḥ ||2||

A szanszkrt szöveg nyelvtani szerkezetével magyarul nehezen tudunk mit kezdeni: a neveké (nāmnām) tétetett (az akāri nyelvtanilag a kṛ – tesz – ige elbeszélő múlt passzív alakja) sokféleképp (bahudhā)… azaz neveid sokfélék. S e sokféle nevekben (tatra – ott) minden saját energiád (sarva-nija-śaktiḥ) beléfoglalt (arpitā), ráadásul az emlékezésben (smaraṇe) az idő (kālaḥ) sem jelent korlátot (a niyamitaḥ befejezett melléknévi igenév: korlátozott, kötött, szabályozott jelentéssel). A védamantrák elmondása adott rendben történik: a megfelelő személy az alkalmas időben meghatározott módon zengheti őket… az eredeti hangot felidézve. A Szent Név zengését – bár az minden isteni erővel felruházott – nem kötik ilyen előírások, mert a természete invitálás, odahangolódás.
Ilyen (etādṛśī) a te kegyed (tava kṛpā), ó Uram! (bhagavan!) S bizony (api) az én (mama) balszerencsém (dur-daivam) is ilyen (īdṛśam): nem született (na ajani) iránta (iha) ragaszkodás (anurāgaḥ) bennem!

Neveid sokféleképp valók, minden erőd
beléjük foglaltad, s korlátja sincs a rájuk való emlékezésnek.
Ily végtelen a kegyed, ó Uram, s ilyen az én
balsorsom is: nem ébred bennem ragaszkodás irántuk!

3. alázattal, tisztelettel zengd mindig a Szent Nevet!

tṛṇād api su-nīcena taror api sahiṣṇunā |
amāninā mānadena kīrtanīyaḥ sadā hariḥ ||3||

A szanszkrt költemények időmértékes verselésűek. A versek ritmusa gyakran állandó… ám a változó ritmusú versekben a versmérték az érzelmi hullámzás jele lehet. E költemény első strófájának versmértéke a fenséges śārdūlavikrīḍita (éppúgy, mint a Bhágavata-purána első verséé), a fennkölt magasztaló himnuszok versmértéke. A második strófa versmértéke a szárnyaló vasantatilakā (mint a Bhágavata-purána rásza-lílá fejezeteinek versei s számos fohász), míg a harmadiké a rövid és szikár anuṣṭubh, más néven śloka, a megrendültség, elesettség, bánat kifejezője. A hagyomány szerint Válmíki egy párjavesztett madár kesergését hallgatva alkotta meg e versmértéket, a śloka alaphangulata ezért a bánat (śoka) – legalábbis egyes változó ritmusú költeményekben.
A Siksástakában is erről van szó: mily csodálatos a Szent Név zengése – állapítjuk meg az első strófában –, ám ez csupán elméleti ismeret, hiszen a másodikban szembesülünk vele: bár valóban minden ott van benne, oly szerencsétlen vagyok, hogy nem ébred bennem vonzalom iránta. A felismerés – itt állok, teljesen esélytelenül, kisemmizve, nincstelenül – szétzúzza a hamis egot. A jelentéktelenség érzete pedig megnyitja az utat az alázatossághoz… és az ember kétségbeesetten megkapaszkodik… a Szent Névben.
Sokkal alacsonyabban (su-nīcena) – azaz alázatosabban – még (api) fűszálnál (tṛṇāt) is, béketűrőbben (sahiṣṇunā) még (api) a fánál (taroḥ) is. A māna jelentése tisztelet, megbecsülés, büszkeség. A mānin a megbecsült, vagy büszke, öntelt ember… az a-mānin pedig ennek ellentéte. A strófában a cselekvés módjára utalva – büszkeség nélkül (amāninā), ám tiszteletet adva (mānadena, mert māna-dā – tisztelet adása) dicsőítendő (kīrtanīyaḥ) mindig (sadā) Hari (hariḥ).

Alázatosabban, mint a fűszál, a fánál is türelmesebben
szerényen, ám a tiszteletet megadva dicsőítsd mindig Harit.

Megjegyzések:
A Padjávalíban ez a változat olvasható, míg a Csaitanja-csaritámrtában taror api helyett taror iva áll: akár a fáé. Egyes szövegváltozatokban a sahiṣṇunā helyett titikṣunā áll, a titikṣu jelentése szintén türelmes, béketűrő, így ez a jelentésmódosulást nem okoz.

4. fohász a távolból

na dhanaṁ na janaṁ na sundarīṁ
kavitāṁ vā jagad-īśa kāmaye |
mama janmani janmanīśvare
bhavatād bhaktir ahaitukī tvayi ||4||

Ez, és a rákövetkező két strófa viyoginī versmértékű. A viyoginī aszimmetrikus versmérték, a páratlan sorok egy szótaggal rövidebbek – a negyedik szótag hiányzik, ettől eltekintve a páros és páratlan sorok hasonlóak. A forma a kínzó hiányt jelzi, a versmérték neve is erre utal: viyoginī, a párjától elszakított nő.
A Szent Nevet zengő lélekben felébred az Istenszeretet, s ekképp fohászkodik: Ó, mindenség ura! (jagad-īśa!) nem kívánok (kāmaye – a tagadószavak a tárgyak előtt állnak) sem vagyont (na dhanam), sem embert (na janam) – azaz követőket –, sem szép nőt (sundarīm) vagy (vā) költészetet (kavitām).
A kavi szó jelenthet nagytudású bölcset, és költőt is… hiszen a tudás teljessége, amikor azt megfelelő szavakkal, költőien megformálva, az értelemet és a szívet egyaránt megérintve adják át. A -tā képző magyar megfelelője a -ság, -ség… így a kavitā a költőiség, költészet a tudós bölcs komoly és gyönyörű szavait jelenti. A négyes felsorolást fontolgatva az olvasóban felötlik az emberi élet négy célja, az erény, a gyarapodás, az érzékek élvezete és az üdvösség – s ennek rendre megfeleltethetők a felsorolás elemei (a vagyon a dharma szerinti életből eredő gazdagság, a követők a biztonságot nyújtó környezet, a szép nő az érzéki vágyak, míg a költészet az üdvösség jelképe). Bhaktivinód Thákur a sundarī (szépséges) szót a kavitā jelzőjeként értelmezi, így a felsorolás három elemű lesz: vagyon, követő és szépséges költészet. A kavitā bölcsessége hamar kivívja mások megbecsülését – így ennek elutasítása értelmezhető a megbecsülés elutasításaként is.
A fohász így folytatódik: a vágyam, hogy születésről születésre (janmani janmani) legyen (bhavatāt) enyém (mama) az Isten iránti (īśvare), az irántad (tvayi) való indokolatlan (ahaitukī) szeretet (bhaktiḥ)!
Az állítmány (bhavatāt) védai hangulatot kölcsönöz a szövegnek, hiszen a -tāt toldalék használata a védai nyelvben megszokott. A fohász a távoli Istent szólítja meg: mindenség ura (jagad-īśa) szól a megszólítás, és a távoli Úr, Isten iránti szeretetről szól.

Sem vagyont, sem követőket, sem szép nőt,
de megbecsülést sem kívánok, ó Mindenség Ura!
Vágyam csupán születésről születésre
az irántad való indokolatlan szeretet.

5. hadd legyek egy porszem lábaidnál!

ayi nanda-tanuja kiṅkaraṁ
patitaṁ māṁ viṣame bhavāmbudhau |
kṛpayā tava pāda-paṅkaja-
sthita-dhūlī-sadṛśaṁ vicintaya ||5||

A következő strófa közelebb lép. Eddig a fenséges, távoli Istenhez szólt, most a személyes kapcsolódás reményét fogalmazza meg. Ezért más a megszólítás: Nanda kisfia (nanda-tanuja)! Nem a mindenséget átható Visnu, vagy a teremtményeknek menedéket adó fenséges Nárájan, hanem a pásztortanya vezérének kicsiny fiacskája, az erdőben rejtőzködő Isten felé fordul. Az ayi a gyöngéd kérlelés, finom győzködés szava. Óh, Nanda kisfia, engem (mām), e rettentő (viṣame) lét-óceánba (bhava-ambudhau) esett (patitam) szolgádat (kiṅkaram) kérlek (kṛpayā), tekintsd (vicintaya) lótuszlábadnál (tava – tiéd, pāda – láb, paṅkaja – lótusz) elhelyezett (sthita) porszemhez (-dhūlī) hasonlatosnak (-sadṛśam). E fohász óvatos, finom kérlelés: elegendő, ha csupán megfontolod… hiszen ha te szeretnéd, az bizonnyal úgy lesz.

Óh, Nanda kisfia! e szolgád
a rettentő létóceán közepébe zuhant,
kérlek, tekints rá
a lótuszlábadra tapadt porszemként!

6. sóvárgás

nayanaṁ galad-aśru-dhārayā
vadanaṁ gadgada-ruddhayā girā |
pulakair nicitaṁ vapuḥ kadā
tava nāma-grahaṇe bhaviṣyati ||6||

Krsna lótuszlábának közelsége örvényként ragadja el a Szent Nevet zengőt. Már nem a szavai szólnak, a szeme beszél: a szem (nayanam) ömlő könnyek patakjával (galad-aśru-dhārayā), a száj (vadanam) dadogó, akadályozott (gadgada-ruddhayā) beszéddel (girā), a test (vapuḥ) lúdbőrzéssel (pulakaiḥ) takart (nicitam). Mikor (kadā) lesz (bhaviṣyati), azaz mikor következik ez be a te neved (tava nāma) megragadásakor (grahaṇe)? A grah gyök jelentése megfog, megszerez, a grahaṇa így megragadás, megszerzés, de megértést, felfogást, a vonzalom felébredését is jelentheti. Sokszor mondjuk a mantrát… de mikor zengjük a Szent Nevet? Mikor száll alá Námaprabhu a fülünkbe, szívünkbe, hogy aztán a nyelvünkön táncoljon?

Szemem könnyeim árjával,
szám elcsuklón dadogó szavakkal,
testem beleborzongással – mikor
zengem majd így neved?

7. a távollét hiánya

yugāyitaṁ nimeṣeṇa cakṣuṣā prāvṛṣāyitam |
śūnyāyitaṁ jagat sarvaṁ govinda-viraheṇa me ||7||

A rajongó szeretet, a prema iránti vágyakozás tudatosítja a hiányt. Így a hetedik strófa ismét a bánat hangján szól, śloka versmértékben.
A magyar nyelvben is használjuk a főnévből képzett igét: olyan, bár mégsem az… király – királykodik, bohóc – bohóckodik. Hasonló szóképzés a szanszkrtban is használatos… hasonló, ám szembetűnően mégsem az, vagy valamilyenné válik értelemben. E strófa három ilyen igét, pontosabban ilyen igéből képzett befejezett melléknévi igenevet sorol (yugāyitam, prāvṛṣāyitam, śūnyāyitam): a biztos támpont hiányát, az elveszettséget sugallva. Semmi sem az, aminek látszik. A befejezettség pedig a megváltoztathatatlanság, így a reménytelenség érzetét is kelti. A teljes bizonytalanság oka pedig a Góvindától való távollét. A viraha jelentései: elválás, hiány, távollét, nélkülözés. Milyen a Góvindától való távollétem (govinda-viraheṇa me) érzése? Minden értelmét veszítette, kiüresedett (śūnyāyitam) az egész világ (jagat sarvam). Hogyan? Világkorszakká lett (yugāyitam) pillanattal (nimeṣeṇa). A yuga világkorszakot jelent, de jelenthet tizenkét esztendőt is, s ez a jelentésárnyalat Csaitanja életének utolsó tizenkét esztendejére tett utalás, mikor teljes visszavonultságban, Rádhá érzéseivel kutatta Krsnát. Hogyan? „Monszunoskodott” (prāvṛṣāyitam) szemmel (cakṣuṣā), mikor nem csupán patakként, de felhőszakadásként ömlenek a könnyek. Az előző vers örömkönnyekről szól, e könnyek azonban forrók és keserűek.

A pillanat örökkévalóságnak tűnik, a szemem monszunfelhővé vált,
üressé lett az egész világ, úgy hiányolom Góvindát.

8. szemem fénye

āśliṣya vā pāda-ratāṁ pinaṣṭu mām
adarśanān marma-hatāṁ karotu vā |
yathā tathā vā vidadhātu lampaṭo
mat-prāṇa-nāthas tu sa eva nāparaḥ ||8||

Az utolsó strófa a teljes meghódolásé. Krsna a szemem fénye, azt tesz velem, amit csak akar. Akár (vā) átkarolva (āśliṣya) akár eltaposva, szétzúzva (pinaṣṭu) engem (mām), a lábaihoz vonzódót (pāda-ratām) akár összetöri szívem (szó szerint: szív-összetörést tegyen – marma-hatām karotu) azáltal, hogy nem láthatom (adarśanāt) – cselekedjék (vidadhātu) bárhogyan (yathā tathā) az a csalfa (lampaṭaḥ), csakis ő (eva saḥ) az én életem ura (mat prāṇa-nāthaḥ), nem más (na aparaḥ). E szavak Rádhiká szavai, a „lábaihoz vonzódó” (pāda-ratām) és az „összetört szívű” (marma-hatām) kifejezések nőnemű ragozása nem hagy kétséget.
Átkarolsz, eltaposol, vagy közömbösen átnézel rajtam – legyen bárhogy is, te vagy a szemem fénye!

Átölel, vagy eltipor engem, ahogy lábaihoz borulok,
vagy nem láthatom, s ezzel töri össze szívem,
történjék bárhogy! Tegyen bármit is ez a csalfa,
csak ő az én szemem fénye, senki más!


A Siksástakam iránt érdeklődőknek további tanulmányozásra ajánlom az alábbi kommentárokat:
- Bhaktisziddánta Szaraszvatí Prabhupád,és Szvámí Bhakti Kamala Tírtha kommentárjai itt s slókamálán
- Bhaktivinód Thákur kommentárja, a Szammódaja-bhásja (bhaktipedia.org)
- A Bhakti Raksak Srídhar tanításaiból összeállított Az arany avatár című kötet második fele is a Siksástakam ihletett kommentárja

jótanácsok a sznátaka számára 2.

A sznátaka az a bráhmana, aki tanulóideje végeztével rituális fürdőt (sznánam) vesz, majd hazatér otthonába, hogy immáron felnőttként a tanultak szerint éljen. A Manu-szanhitá negyedik fejezete nékik ad tanácsokat. Milyen munkát végezzen, s milyent nem?

yad yat paravaśaṁ karma tat tad yatnena varjayet |
yad yadātmavaśaṁ tu syāt tat tat seveta yatnataḥ || 4.159. ||

Óvatosan kerülje mindazokat a vállalkozásokat, melyek (sikere) mástól függ,
ám állhatatosan végezze mindazokat, melyek rajta múlnak.

sarvaṁ paravaśaṁ duḥkhaṁ sarvamātmavaśaṁ sukham |
etad vidyāt samāsena lakśaṇaṁ sukhaduḥkhayoḥ || 4.160. ||

Bonyolult és nehézséget jelent mindaz, ami mástól függ, míg egyszerű az, ami rajtad múlik –
ez a rövid meghatározása a bonyolultnak és egyszerűnek.

A szanszkrt szövegben duḥkha és sukha állnak – e szavakat általában szenvedésnek és örömnek, boldogtalanságnak és boldogságnak szokás fordítani. A Bhagavad-gítá 13. fejezetében például: „Az okozat (a test), az okok (a végrehajtó érzékek) és a cselekvés (az érzékeket uraló dévák) forrása az anyagi természet (prakṛti), míg a személy (puruṣa) a boldogság és boldogtalanság megtapasztalásának forrása.” (kārya-kāraṇa-kartṛtve hetuḥ prakṛtir ucyate | puruṣaḥ sukha-duḥkhānāṁ bhoktṛtve hetur ucyate ||13.21.)
Ám a szavak jelentése ennél több, szélesebb, s hogy megtaláljuk a helyes kifejezést, fontos lehet ezt átgondolnunk. A dur (duḥ) előtag valami rosszra, hibásra, nehézkesre, negatívra vonatkozik (igei gyökként a duṣ romlik, beszennyeződik), a su előtag pedig ennek ellentéte: ami jó, helyes, könnyed. A kha jelentése pedig ég, térség, üreg. A duḥkha így olyan, mint a kerék, melynek az űrje (a kerékagy belseje, ahol a tengely illeszkedik) szennyezett… s a kerék ezért nem gördül egyenletesen. Felborult egyensúly – ez a duḥkha. Hogy ez pontosan miben nyilvánul meg? felfokozott tevékenységben? vagy éppen passzivitásban? vagy a kettő közti csapongásban? mindegy is – megbillent valahol az ingatag egyensúly. A sukha pedig ennek éppen ellentéte: a tökéletes egyensúly. S a felborult egyensúly – duḥkha – szenvedés, bánat, boldogtalanság, valami átláthatatlanul bonyolult dolog. A szó mindezt jelenti.
A fenti versek summája: ami mástól függ, nehézséget (bánatot) jelent, míg ami rajtunk múlik, a kezünkben van, azon határozottsággal, állhatatossággal úrrá lehetünk. Nem elbizakodottságra, vagy túlzó önbizalomra ösztönöz. Ugyanazzal a felismeréssel ajándékozza meg az olvasót, ami az első században élt görög tanító, Epiktétosz tanításaiból összeállított műnek is alapvetése: „Bizonyos dolgok hatalmunkban vannak, más dolgok nincsenek. Tőlünk függ a véleményünk, az ösztönös vágyunk, a törekvésünk és ellenszenvünk, egyszóval mindaz, amit egyedül alkotunk meg. Nem tőlünk függ a testünk, a vagyonunk, a hírnevünk és a tisztségeink, tehát mindaz, amit nem egyedül hoztunk létre.
Azok a dolgok, amelyek hatalmunkban vannak, természetüknél fogva szabadok, semmi sem akadályozza, semmi sem köti őket. Azoknak a dolgoknak azonban, amelyek nincsenek a hatalmunkban, nincs erejük önmagukban, másoktól függenek, egy kívülálló megakadályozhatja vagy elsajátíthatja őket.
Emlékezz erre: ha a természetüknél fogva függő dolgokat függetleneknek tartod és a más dolgait sajátaidnak tekinted, akkor minduntalan akadályokba ütközöl, bánkódni és háborogni fogsz, káromolod az isteneket és az embereket, de ha csak azt tartod a tiednek, ami valóban a tied, a más tulajdonát pedig a helyzetnek megfelelően a másénak tartod, akkor sohasem leszel a kényszer hatalmában, senki sem fog utadba állni, nem fogsz senkit szidalmazni és vádolni, és semmit sem kell majd akaratod ellenére végrehajtanod; senki sem árt neked, és nem lesz ellenséged sem, mert nem történik veled semmi baj.” (Epiktétosz kézikönyvecskéje, avagy a sztoikus bölcs breviáriuma)

yat karma kurvato'sya syāt paritoṣo'ntarātmanaḥ |
tat prayatnena kurvīta viparītaṁ tu varjayet || 4.161. ||

Mely tettek elvégzésétől a szív s a lélek elégedetté válik,
azt végezze kitartóan, ám kerülje azt, amitől nem.

A helyes cselekvésről szóló gondolatok mellé feltétlenül oda kell helyezzük a Bhagavad-gítá 2.47. versét is. Krsna ekképpen figyelmezteti Ardzsunát – s általa minket is: A (természetedhez illő) tettekhez jogod van, ám nem a tettek eredményéhez! Ne az eredmény inspiráljon, ám a tétlenség se vonzzon! (karmaṇy evādhikāras te mā phaleṣu kadācana | mā karma-phala-hetur bhūr mā te saṅgo’stv akarmaṇi ||2.47.)

Cikkajánló:
- „Igazat szóljon és kedvesen szóljon” (Manu-szanhitá 4.137-139.)