a kuruksétrai találkozás

Vradzsa lakói és Krsna sok esztendő elteltével Kuruksétrán találkoztak újra. A Bhágavata-purána 10.82. fejezete így beszéli el ezt a találkozást: 

 

śrī-śuka uvāca
gopyaś ca kṛṣṇam upalabhya cirād abhīṣṭaṁ
yat-prekṣaṇe dṛśiṣu pakṣma-kṛtaṁ śapanti |
dṛgbhir hṛdī-kṛtam alaṁ parirabhya sarvās
tad-bhāvam āpur api nitya-yujāṁ durāpam ||40||

Srí Suka szólt:
A gópík mikor az oly rég vágyott Krsnát észrevették,
a szempillát teremtő (Brahmát) átkozták.
Pillantásaikkal magukhoz ölelve, mind a szívükbe zárták őt.
Azt a helyzetet érték így el, amit a mindig összekötöttségben élő (jógík) is csak nehezen érnek el.

Sríla Prabhupád a Krsna-könyvben e szavakkal ecseteli a gópík transzát: „Mivel a gópík oly hosszú ideig voltak távol Krsnától, most, amikor Nanda Maháráddzsal és Jasódá anyával együtt eljöttek, Krsna látványa kimondhatatlan eksztázissal töltötte el őket. Azt ember elképzelni sem tudja, mennyire vágytak a gópík arra, hogy újra láthassák Krsnát. Amint megpillantották, szemükön át a szívük legmélyébe zárták, s leírhatatlan boldogsággal magukhoz ölelték. Habár csupán gondolatban ölelték meg Krsnát, olyan boldogság és elragadtatás árasztotta el őket, hogy egy időre egészen megfeledkeztek magukról. Eksztatikus transzuk, melybe azáltal kerültek, hogy Krsnát gondolatban megölelték, még a legnagyobb jógík számára is elérhetetlen, akik pedig szüntelenül az Istenség Legfelsőbb Személyiségén meditálnak.”
Dzsíva gószvámí a Krama-szandharbhában a „mindig összekötötteké” (nitya-yujām) más értelmezését is felveti: szóösszetétel az állandó kapcsolatukra (nitya-saṁyukta) oly büszke királynőket is jelentheti.
A jógík meditációjuk révén szívükbe zárják Istent – a gópík megpillantották Krsnát, és rajongó szeretetük folytán szívükbe zárták őt.

bhagavāṁs tās tathā-bhūtā vivikta upasaṅgataḥ |
āśliṣyānāmayaṁ pṛṣṭvā prahasann idam abravīt ||41||

Az Úr e gópíkhoz lépett, s egy félreeső helyen
átölelve őket, a hogylétükről érdeklődve vidáman így szólt:

Korábban Krsna anyái – Jasódá, Róhiní és Dévakí – társaságában volt, ám ahogy megpillantotta a gópíkat, nyomban hozzájuk sietett, egy félreeső helyre, az ünneplő tömeg szeme elől elrejtőzve.
Visvanáth Csakravartí kommentárjában úgy beszéli el a történetet, hogy a gópík a rajongó szeretettől lenyűgözve megdermedtek – az előző versben a jógíkra való utalás erre vonatkozik. Krsna vibhúti-saktija (isteni tulajdonság, mely révén megsokszorozza önmagát) révén egyszerre lépett oda, és ölelte át mindegyik gópít. A tathā-bhūtāḥ ’az ilyen helyzetben lévő’, a rajongó gyönyörbe belefeledkezett gópíkra vonatkozik. A félreeső hely a vrndávani környezetet idézi. A szanszkrt anāmaya szó ’nem betegséget’ jelent, a gópík hogylétére vonatkozó tudakozódás így valójában azt jelenti: vajon kigyógyultatok már az elválás mérhetetlen fájdalmából? Krsna mosolyogva szól a gópíkhoz, hogy könnyítsen bánatukon.

api smaratha naḥ sakhyaḥ svānām artha-cikīrṣayā |
gatāṁś cirāyitāñ chatru-pakṣa-kṣapaṇa-cetasaḥ ||42||

Emlékeztek-e még rám, kedves barátnőim? Az enyéim kedvéért
távoztam oly régen, minden ellenségem elpusztítását fontolgatva.

Visvanáth kommentárja szerint Krsna kérdésére a gópík tagadóan válaszoltak: Nem vagyunk mi olyanok, mint te, hogy éjjel-nappal összetört szívvel gyötörjön bennünket az elválás, s feladjunk minden élvezetet! Egyáltalán nem is jutottál eszünkbe, és nagyon boldogok voltunk nélküled!” Ezért Krsna így fűzi tovább szavait:

apy avadhyāyathāsmān svid akṛta-jñāviśaṅkayā |
nūnaṁ bhūtāni bhagavān yunakti viyunakti ca ||43||

Talán megvetéssel gondoltok rám? Netán hálátlannak tartotok?
Az élőlények valójában az Úr (akaratából) találkoznak, és ő is választja szét őket.

A versben Krsna valójában nem egyes számban („rám”), hanem többes számban beszél (asmān – ránk, tárgyesettel kifejezve), megerősítve ezzel Visvanáth Csakravartí felvetését a 41. vers kapcsán.

vāyur yathā ghanānīkaṁ tṛṇaṁ tūlaṁ rajāṁsi ca |
saṁyojyākṣipate bhūyas tathā bhūtāni bhūta-kṛt ||43||

Miként a szél a felhőnyájakat, szalmaszálakat, gyapotpihéket vagy porszemeket
egyszer összetereli, máskor meg szétszórja, éppen úgy tesz a teremtő is a teremtményeivel.

Visvanáth Csakravartí szerint a gópík így feleltek: „Ékesszólók koronaékszere! A teremtő úr, akit hibáztatsz, te magad vagy, ezt a világon mindenki tudja!” Nem volt mit tenni, Krsna kénytelen volt elismerni igazukat:

mayi bhaktir hi bhūtānām amṛtatvāya kalpate |
diṣṭyā yad āsīn mat-sneho bhavatīnāṁ mad-āpanaḥ ||44||

(Csupán) az irántam érzett önátadó szeretet révén az élőlények méltókká válnak a halhatatlanságra.
A jószerencse folytán gyöngéd szeretet támadt bennetek, így elértetek engem.

„Valóban, Isten vagyok, ám gyöngéd szeretetek ellenállhatatlan erővel vonz engem” – mondja Krsna.

ahaṁ hi sarva-bhūtānām ādir anto ’ntaraṁ bahiḥ |
bhautikānāṁ yathā khaṁ vār bhūr vāyur jyotir aṅganāḥ ||45||

Én vagyok minden létező kezdete és vége, bennük és rajtuk kívül (létezem),
ahogy az anyagvilág dolgait a tér, víz, föld, szél és tűz alkotja, ó leányok.

Az anyagvilág dolgai az alapelemekből állnak össze, majd ugyanezekre az alapelemekre bomlanak szét.

evaṁ hy etāni bhūtāni bhūteṣv ātmātmanā tataḥ |
ubhayaṁ mayy atha pare paśyatābhātam akṣare ||46||

Ekképpen a létezőkben lakozó létezőket, és átman által kiterjedt átmant is –
mindkettőt bennem, a Legfelsőbben, a Múlhatatlanban megjelenőként lássátok.

A „létezőkben lakozó létezők” az anyagi formák, melyek az előző versben említett alapelemekből állnak. Az átman (Paramátmá) által kiterjedt átman (dzsíva) pedig az élőlények. Miképpen kerül ide ez a két vers? Ha bölcsek vagytok (márpedig a gópík az előző korok nagy bölcsei), akkor megértitek, hogy minden – élő és élettelen – bennem és általam létezik – mondja Krsna –, így valójában sosem szakadunk el egymástól, örök egységben élünk.

śrī-śuka uvāca
adhyātma-śikṣayā gopya evaṁ kṛṣṇena śikṣitāḥ |
tad-anusmaraṇa-dhvasta-jīva-kośās tam adhyagan ||47||

Srí Suka szólt:
Miután Krsna így oktatta a lélekről szóló tudományról a gópíkat,
őrajta meditálva lelkük burkai elenyésztek, s teljesen megértették őt.

Sríla Prabhupád a Krsna-könyvben így kommentálja a verset: „A gópík, akiket Krsna az egyidejű egység és különbözőség filozófiájára tanított, mindig Krsna-tudatban maradtak, s így megszabadultak minden anyagi szennyeződéstől. Amikor az élőlény ostobán az anyagi világ élvezőjének hiszi magát, tudatát dzsíva-kósának nevezik, ami azt jelenti: a hamis én börtöne. Nemcsak a gopík, de mindenki más is megszabadulhat e dzsíva-kósa rabságból, ha követi Krsna itt leírt utasításait. A Krsna-tudatú ember mindig mentes az önzéstől; mindent Krsna szolgálatában használ, s egyetlen pillanatra sincs elválasztva Tőle.” A kósa szó tartót, burkolatot jelent.

āhuś ca te nalina-nābha padāravindaṁ
yogeśvarair hṛdi vicintyam agādha-bodhaiḥ |
saṁsāra-kūpa-patitottaraṇāvalambaṁ
gehaṁ juṣām api manasy udiyāt sadā naḥ ||48||

Így szóltak hozzá: Ó, Lótuszköldökú (Úr), lótuszlábad,
amin a jóga mesterei és a nagytudású bölcsek szívükben meditálnak,
a létforgatag (feneketlen) kútjába esett lelkek (egyetlen) segítsége a megmeneküléshez.
Bárcsak megjelenne a mi szívünkben is, noha csupán a háztartás foglal le bennünket!

A Csaitanja-követő vaisnavák számára a gópík fohásza nem csupán tiszteletteljes fohász. A lótuszláb említése nem az alázat szokásos kifejezése, hanem nagyon konkrét megjelölés. Krsnadász Kavirádzs gószvámí például idézi e verset a Csaitanja-csaritámrtában, majd így folytatja: „Ha lábaid Vrndávani otthonunkban bukkannának fel, az betöltené minden vágyunkat.” (Cscs, 2.1.81.)

teljes a világ (is)

|| oṁ ||
pūrṇam adaḥ pūrṇam idam
pūrṇāt pūrṇam udacyate |
pūrṇasya pūrṇam ādāya
pūrṇam evāvaśiṣyate ||

Óm!
Teljes Az, teljes Ez.
A teljesből teljes lesz.
Teljes teljesét elvéve
teljes marad meg belőle.

Fordításkor a szöveg interpretálója különböző szempontokat vesz figyelembe. Vajon mi legyen a fontosabb? a vers zeneiségének, ritmikájának visszaadása? vagy a gondolatmenet minél pontosabb interpretációja? Egy időben-térben távoli kultúra gondolatait miként adjuk át? Vajon laikus olvasó találkozik majd a szöveggel, aki egy-egy gondolat alapos kifejtését igényli? vagy hozzáértő szakember, aki felismeri a szöveg rejtett utalásait? A várható olvasóközönség vajon a szöveg mely rétegeire kíváncsi? fiozófiai? teológiai?

A fenti mantrának is számos magyar fordítása született már. Íme néhány példa:

A szöveg metrumát megtartó fordítások:

Teljes amaz – teljes emez; teljességből teljes lesz.
Teljesből teljest elvéve, megmarad, ím teljessége.
(Rácz Géza)

Teljes az ott, teljes ez itt, / Teljesből teljes áll elő,
Teljesből teljest elvéve /A teljes egész megmarad.
(Fórizs László)

A metrummal szemben a mantra tömör hangulatát tükröző fordítások:

Teljes az Ott, és teljes ez Itt. Teljesből teljes felemelkedik.
Teljes a teljestől elszakad. Teljesen mégis megmarad.
(Tenigl-Takács László)

Teljes Az, teljes Ez. A teljesből a teljes lép elő.
A teljesből a teljeset elvéve mégis megmarad a teljesség.
(Pál Dániel)

A magyarázó fordítás a szöveg fordító általi értelmezését bontja ki az olvasó számára. Ilyen Sríla Prabhupád fordítása is: „Az Istenség Személyisége tökéletes és teljes, és mivel maradéktalanul tökéletes, mindabban, ami Belőle kiárad – s így ebben a mulandó világban is –, minden megvan ahhoz, hogy hiánytalanul teljes legyen. Bármit hozzon létre a Teljes Egész, az önmagában is teljes. Ő a Teljes Egész, ezért bár számtalan hiánytalan egység árad ki Belőle, megmarad teljes egésznek.”

Az ilyen fordítás szilárd tájékodási pontot nyújt, ám a szöveg gyakran többféleképpen is értelmezhető, és az ilyen magyarázó fordítás mellett elsikkad a szöveg többi jelentése. A Sríla Prabhupád fordításában a „teljes Az” (pūrṇam adaḥ) „az Istenség Személyisége tökéletes és teljes”, míg a „teljes Ez” (pūrṇam idam) a „mindabban, ami Belőle kiárad – s így ebben a mulandó világban is –, minden megvan ahhoz, hogy hiánytalanul teljes legyen” félmondatnak felel meg. Ám a vers első sorában mutató névmások (adas – az, illetve idam – ez) másféleképpen is értelmezhető. Baladév Vidjábhúsan a Góvinda-bhásjában felveti a nirguna- és a szaguna Brahmanként való értelmezést is: „A Brhadárnjaka-upanisadból* vett vers szó szerinti magyarázata a következő: az (adas) a gyökérre utal, a megnyilvánulatlanra, ez (idam) pedig a megnyilvánult formára. Mindkét forma a Teljesség. Isten megnyilvánult formái, vagyis avatárjai, illetve az istenszeretet viszonyaiban, a raszákban cselekvő aspektusai a megnyilvánulatlan gyökérből (pūrṇa, teljes) származnak. Az udacyate szó jelentése: megnyilvánul. Abból a teljes gyökérből elvéve a megnyilvánult formát, vagy megfordítva, a megmutatkozó formát a megnyilvánulatlan gyökérformával ötvözve csak a vegyítetlen gyökérforma marad.”
* A verset a Brhadáranjaka- és az Ísa-upanisadban is megtalálhatjuk.

A magam részéről a fordításban igyekszem a nagyon szó szerint visszaadni a szanszkrt szavakat (gyakran az érthetőség rovására is ragaszkodva a szanszkrt szöveg szórendjéhez, tagolásához), és az értelmezést az olvasóra bízni... legfeljebb jegyzetben rámutatni a többféle értelmezési lehetőségre.

Ám – mint a szövegünket áttekintve láthatjuk – így is óhatatlanul szubjektív marad a fordítás:

Teljes az, teljes ez:
A pṝ igei gyök jelentése tölt, befejez – a vers pūrṇa szava e gyökből képzett befejezett melléknévi igenév: a megtöltött, a befejezett. Az adaḥ és idam szavak távolra, illetve közelre mutató névmások (az, ez).
„Teljes Az”: teljes, tökéletes a brahman („Az”), és teljes, tökéletes ez a világ („Ez”). Sankara kommentárja ugyanígy Brahmannal és a világgal azonosítja a mantra „Az”-át és „Ez”-ét. Mint láttuk, más értelmezési lehetőségek is elképzelhetők, például a nirguna- és a szaguna Brahman.

A teljesből teljes lesz:
Az udacyate a magyarban kevésbé használt passzív ragozású ige, jelentése: felemelkedik, felbukkan... miként a tengerből emelkedik fel a Nap. Számomra ez inkább származásról szól mint a felfelé irányuló mozgásról, így lett belőle: „lesz”.

Teljes teljesét elvéve:
Az ādāya határozói igenév, az ādā - elfogad, elvesz igéből.
A legtöbb fordítás „teljesből teljes” jellegű eredethatározós fordulattal él, bár a szövegben a pūrṇasya birtokos esetű alak. Erőteljesebbnek éreztem a birtokos alak megtartását, így nem csupán elveszünk belőle valamit, hanem a lényege vevődik el... és mégis:

teljes marad meg belőle:
pūrṇam - teljes; eva - bizony; avaśiṣyate – megmarad.

Szanatkumára tanítása az igazságról, a ragaszkodásról és a lemondásról

 

A Mahábhárata Sánti-parvájában a csata után Bhísma a halálos ágyán (a nyílágyon) fekve látja el tanácsaival Judhisthir királyt. A 316. fejezetben a szanszárából való megszabadulás a téma (ezt a részt – kevés híján száz fejezetnyit – Móksa-dharma-parvának is nevezik, azaz A megszabadulás dharmájáról szóló könyvnek).
Az alábbi töredék Nárada és Vjásza beszélgetését idézi fel.

nārada uvāva ||
Nárada szólt:

tattvaṁ jijñāsatāṁ pūrvam ṛṣīṇāṁ bhāvitātmanām |
sanatkumāro bhagavān idaṁ vacanam abravīt ||5||

Korábban a (végső) valóság felől tudakozódó, a Legfelsőbbről való elmélkedésben megtisztult rsiknek
az isteni Szanatkumára e szavakat mondta:

Legfelsőbbről való elmélkedésben megtisztult: a szövegben bhāvita-ātman. A bhāvita a létigéből műveltetésben képzett befejezett melléknévi igenév: előidézett, teremtett, kinyilvánított, ám gyakran használják meditáció tárgyává tett értelemben is. Az ātman itt a Legfelsőbb Lélek.
A ṛṣi több, mint pusztán a bölcs szinonimája: olyan személy, aki előtt feltárul valamely véda-himnusz – így az adott himnusz első éneklője.
isteni: a szövegben: bhagavān: fenséges, nagyszerű. A Cshándógja-upanisad hetedik fejezetében Náradát Szanatkumára tanítványaként ismerjük meg, ehhez a kapcsolathoz talán jobban illik ez a jelző.

nāsti vidyā samaṁ cakṣur nāsti vidyā samaṁ tapaḥ |
nāsti rāga-samaṁ duḥkhaṁ nāsti tyāga-samaṁ sukham ||6||

Nincs a tudáshoz fogható szem, nincs a tudáshoz mérhető önfegyelmezés,
nincs olyan szenvedés, mint a ragaszkodás, és nincs olyan öröm, mint a lemondás.

A tudás a szem, amivel úgy látja az ember a dolgokat, ahogy azok vannak. A válasznak így kell kezdődnie, hiszen a rsik a tattváról tudakozódtak: tat-tva – a mutató névmásból képzett elvont főnév: ’az-ság’. Valaminek lényeget látó megértése.
A tapas, az önfegyelmezés, vezeklés a tap igéből származik. Első megközelítésben mert a tapas önsanyargatás, ám az önfegyelmezés valójában belső tűz – s ez a belső tűz adja az aszkéta hajtóerejét.
Szenvedés és öröm: a fordítás a duḥkha és sukha által jelölt fogalmak kényszerű leszűkítése. A fogalmak kifejtését lásd e cikkben: https://slokamala.blogspot.com/2019/03/jotanacsok-sznataka-szamara-2.html

nivṛttiḥ karmaṇaḥ pāpāt satataṁ puṇya-śīlatā |
sad-vṛttiḥ samudācāraḥ śreya etad anuttamam ||7||

A bűnös tettektől való tartózkodás, a mindig jámbor erényesség,
a jó gyakorlása, a helyes szokások gyakorlása, és a „legjobb” – ezek a legfontosabbak.
 

jó gyakorlása: a szövegben: sad-vṛttiḥ. A sat az as létigéből képzett folyamatos melléknévi igenév, így elsődleges jelentése: létező. Használják valódi, szent, lényeges, nemes értelemben is, minden olyanra, ami nem illuzórikus, hanem valóban létező.
legjobb: a śreyas szó szerinti jelentése. A szót gyakran használják még a vallásos kötelességek megfelelő betartása értelemben, utalhat a megszabadulásra, az üdvösségre is. Gyakorta a hosszútávú látásmód jelzője, a rövidtávú hasznot kereső preyas-szal szemben. (a preyas a priya – kedves, kellemes melléknév középfoka). A fejezet tizedik versében ismét előfordul, ott a végső jó, az üdvösség értelemben.

mānuṣyam asukhaṁ prāpya yaḥ sajjati sa muhyati |
nālaṁ sa duḥkha-mokṣāya saṅgo vai duḥkha-lakṣaṇam ||8||

Az örömtelen emberi létet elérvén aki ragaszkodik, az megtéved.
Nem lépes ő a szenvedésen felülemelkedni – a ragaszkodás bizony a szenvedés jele.

Az emberi lét halandóságot jelent, ezért a ragaszkodás óhatatlan következménye a veszteség, így a bánat, a szenvedés lesz.

saktasya buddhiś calati moha-jāla-vivardhinī |
moha-jālāvṛto duḥkham iha cāmutra cāśnute ||9||

A ragaszkodó értelme megzavarodik, és egyre inkább belebonyolódik az illúzió hálójába.
Az illúzió hálójába keveredve csak szenvedést tapasztal itt is, és amott is.

amott is (amutra): azaz a következő születésében

sarvopāyena kāmasya krodhasya ca vinigrahaḥ |
kāryaḥ śreyorthinā tau hi śreyoghātārtham udyatau ||10||

Minden eszközzel legyen úrrá a vágyon és haragon
az üdvösségre vágyó, mert azok (céljának), az üdvösségnek megsemmisítésére törnek.

üdvösségre vágyó: śreyorthin, azaz a ’legjobbra vágyó’, itt nyilván a védák végcéljáról, a megszabadulásról, üdvösségről van szó.

nityaṁ krodhāt tapo rakṣecchriyaṁ rakṣeta matsarāt |
vidyāṁ mānāvamānābhyām ātmānaṁ tu pramādataḥ ||11||

Mindig oltalmazza meg az önfegyelmezését a haragtól, a „vagyonát” az irigységtől,
a tudást az önteltségtől és tiszteletlenégtől, önmagát pedig a hanyagságtól.

Az önfegyelmezés (tapas) nagy erőt ad a gyakorlójának. Ám aki magával szigorú, az könnyen másokkal is szigorúvá, könyörtelenné válik. A puránákban számos vezeklő példáját láthatjuk, akiket az önfegyelmezésből származó hatalmas erejük meggondolatlanná, könnyen haragra gyúlóvá tett – a jelenség mögötti ok ugyanaz. Az ember legyen magával szigorú, másokkal pedig együttérző – így lesz képes megoltalmazni magát a haragtól. Ezért emeli ki a következő vers az együttérzés és türelem különleges fontosságát.
vagyonát: a szövegben śriyam, a śrī tárgyesetben ragozott alakja. A śrī vagyont, sikert, bőséget, szépséget, nagyszerűséget jelent – vezeklő esetében természetesen nem materiális természetű vagyonról van szó.
A tudást óvja az önteltségtől (māna) és a tiszteletlenségtől (avamāna), azaz a tudás ne tegye önteltté, és ne becsüljön alá másokat.
A szanszkrt nyelv igeragozása képes kifejezni, hogy a cselekvés a cselekvőre irányul (ātmanepada), vagy valaki másra (parasmaipada). Vannak igék, melyek csak egyik vagy másik esetben ragozhatók, ám vannak olyanok is, melyek mindkét esetben: ilyenkor lehet jelentősége a megkülönböztetésnek. Például ha azt olvassuk, a bráhmana yajati (áldoz, parasmaipada ragozásban), akkor tudható, hogy az áldozatot valaki más javára, annak megbízásából végzi. Ha pedig a bráhmana yajate (áldoz, ātmanepada ragozásban), akkor tudható, hogy az áldozatot saját magáért végzi. A versben is megfigyelhetünk ilyen finom különbségtételt: az önfegyelmezés oltalmazását a rakṣet (oltalmazza) ige írja le, a rakṣ gyök szolid nógatást, kívánatosságot kifejező vidhi-liṅ esetű, parasmaipada ragozású alakja, míg a „vagyon” oltalmazását a rakṣeta, ami ugyanaz az eset, ám ātmanepada ragozású alak: azaz az önfegyelmezést más javára, míg a „vagyont” a maga javára oltalmazza. Ez összhangban van az együttérzésről mondottakkal.

ānṛśaṁsyaṁ paro dharmaḥ kṣamā ca paramaṁ balam |
ātma-jñānaṁ paraṁ jñānaṁ na satyādvidyate param ||12||

Az együttérzés a legfőbb dharma, a türelem a legfőbb erő,
a lélekről szóló tudás a legfőbb tudás, és nincs, mi magasabb volna az igazságnál.

Az ānṛśaṁsya együttérzést, kedvességet jelent. Az ātma-jñāna egyaránt jelenthet lelki tudást, a Legfelsőbb Lélekről szóló tudást, és önmagunk ismeretét azaz önismeretet is.

satyasya vacanaṁ śreyaḥ satyād api hitaṁ bhavet |
yad bhūta-hitam atyantam etat satyaṁ mataṁ mama ||13||

Az igaz beszéd a jobb, ám még az igaznál is jobb a jóakaró.
Ami minden teremtménynek tartósan jó – az az igaz, véleményem szerint.

Igaz beszéd: satyasya vacanam – az igazság beszéde. A hita jelenthet barátságost, kedvest, jóindulatút, jóakarót, és előnyöst, hasznost is. A Muṇḍaka upaniṣad híres kijelentésének – „csak az igazság győzedelmeskedik, nem a hamisság” (satyam eva jayate nānṛtam) – fényében nem tűnik helyénvalónak a hita szót hasznosságként, vagy előnyösként értelmeznünk. Az viszont valóban fontos elv, hogy az igazat szóló ne okozzon szavával kárt. Például üldözöttet az igazság elhallgatásával rejtegetni helyénvaló cselekedet – ezért, és a vers második felének fényében választottam a hita értelmezésének a jóakarót.

sarvārambha-phala-tyāgī nirāśīr niṣparigrahaḥ |
yena sarvaṁ parityaktaṁ sa vidvāns ca paṇḍitaḥ ||14||

(Aki) minden erőfeszítés gyümölcséről lemond, vágytalan és mentes a birtokvágytól,
s így mindenről lemondott, az a tudó, az a művelt pandit.

„Beszélj nekünk a Munkáról”

...
Amikor dolgozol, fuvola vagy, melynek szívén áthaladva a múló percek susogása zenévé változik.
Melyikőtök maradna süket és néma nádszál, mikor minden egyéb összhangzóan együtt énekel?

Mindig azt hallottátok, hogy a munka átok, a robot szerencsétlenség.
De én mondom néktek, ha dolgoztok, beteljesíttek egy darabkát a föld legmesszibb álmaiból, azt a darabkát, melyet rátok szabtak, amikor az álom megszületett,
És amíg munkálkodtok, igazán szeretitek az életet,
És az életet munkálkodással szeretni azt jelenti, hogy meghitt ismerősötök az élet legbensőbb titka.

Hanem ha fájdalmatokban a születést csapásnak, a test fenntartását a homlokotokra írt átoknak nevezitek, akkor én azt válaszolom, hogy semmi egyéb, mint homlokotok verítéke moshatja el onnan azt, ami oda íratott.

Hallottátok azt is, hogy az élet sötétség, és ti fáradalmatokban visszhangozzátok, amit a megfáradtak mondottak.
És én azt mondom, az élet valóban sötétség, ha nincsen akarat,
És minden akarat vak, ha nincsen tudás,
És minden tudás hiábavaló, ha nincsen munka, és minden munka üres, ha nincsen szeretet;
Ha pedig szeretettel dolgoztok, önmagatokat összefűzitek önmagatokkal, egymással és Istennel.

És mit jelent az, hogy szeretettel dolgozni?
Úgy szőni gyolcsot, hogy a szálat a szívedből húzod, mintha azt a gyolcsot az viselné majd, akit szeretsz.
Szeretve építeni a házat, mintha az lakna majd benne, akit szeretsz.
Gyengédséggel vetni el a magot, és örvendezve aratni, mintha az enné a gyümölcsöt, akit szeretsz.
A magad képére alakítani mindent, saját lelked lehelletével.
És tudni azt, hogy körülötted állnak mind az áldott halottak, és figyelnek téged.

...
A munka a láthatóvá tett szeretet.
És ha nem tudsz szeretettel munkálkodni, hanem csak utálattal, akkor jobb, ha otthagyod munkádat, és leülsz a templom kapuja elé, és alamizsnát kérsz azoktól, akik örömmel munkálkodnak.
Mert ha közönnyel sütöd a kenyeret, keserű kenyeret sütsz, amely az ember éhének csak felét mulasztja el.
És ha utálattal sajtolod a szőlőt, utálatod mérget párol a borba.
És énekelj bár úgy, mint az angyalok, ha nem szeretsz énekelni, dalod süketté teszi az emberek fülét a nappal és az éjszaka hangjaira.

(Kahlil Gibran: A próféta)

Rádhá választottjának magasztalása

Rádhá személye Csaitanja előtt általában nem volt a vaisnava irányzatok fókuszában – a Nimbárka szampradáját kivéve. A költeményt általában az iskola atyamestere versének tartják, ám Nimbárka többi költeményét olvasva érezhető a stílusbéli eltérés. A vers tulajdonképpen nem Rádháról szól, hanem Krsnáról, aki Rádhá párja… ám a lüktetése annyira megtetszett, hogy nem tudtam kihagyni.

 

caturmukhādi-saṁstutaṁ samasta-sātvatānutam |
halāyudhādi-saṁyutaṁ namāmi rādhikādhipam ||1||

A négyarcú (Brahmá) vezette istenek magasztaltja, minden hívő imádottja,
az Ekeharcos (Balarám) csapata veszi őt körül – Rádhiká urának hódolok!

bakādi-daitya-kālakaṁ sa-gopa-gopi-pālakam |
manoharāsitālakaṁ namāmi rādhikādhipam ||2||

Baka s a többi démon végzete, a pásztorok s pásztorleányok oltalmazója,
fekete fürtjei oly elragadók – Rádhiká urának hódolok!

surendra-garva-gañjanaṁ virañci-moha-bhañjanam |
vrajāńganānurañjanaṁ namāmi rādhikādhipam ||3||

Ő szégyeníti meg az istenek önhitt királyát, töri meg Brahmá illúzióját,
s ő Vradzsa leányainak boldogsága – Rádhiká urának hódolok!

mayūra-piccha-maṇḍanaṁ gajendra-danta-khaṇḍanam |
nṛśaṁsa-kaṁsa-daṇḍanaṁ namāmi rādhikādhipam ||4||

Pávatollal ékes, a királyi elefánt (Kuvalajápida) agyarát letépő,
a gonosz Kanszát megbüntető – Rádhiká urának hódolok!

Kansza parancsára Mathurában, az aréna kapujában egy hatalmas elefánt, Kuvalajápida támadt Krsnára és Balarámra. Krsna hosszas küzdelem után tőből törte a hatalmas jószág agyarát, s azzal sújtotta támadóját halálra.

pradatta-vipra-dārakaṁ sudāma-dhāma-kārakam |
sura-drumāpahārakaṁ namāmi rādhikādhipam ||5||

A bráhmana fiát visszaadó, Szudámát vagyonossá tevő,
a mennyek fáját elrabló – Rádhiká urának hódolok!

Krsna két ízben hozta vissza az életbe bráhmana gyerekét: tanulóidejük elteltével Krsna és Balarám a halál birodalmából hozták vissza tanítójuk, Szándípani Muni vízbefúlt fiát. Egy másik alkalommal Ardzsunával együtt Mahávisnu mellől hozták vissza egy dvárakabéli bráhmana fiait.
Mennyek fája: a páridzsáta fa a tejóceán kiköpülésekor keletkezett, mely aztán Indra kertjébe került. Szatjabhámá kívánságára Krsna elrabolta Indrától a fát, és felesége kertjében ültette el.

dhanañjayā-jayāvahaṁ mahā-camū-kṣayāvaham |
pitā-maha-vyathā-pahaṁ namāmi rādhikādhipam ||6||

Ő hozta el a győzelmet a Kincsgyőztes (Ardzsunának), a hatalmas seregekre romlást hozó,
(Bhísma) nagyatya szenvedését elvevő – Rádhiká urának hódolok!

munīndra-śāpa-kāraṇaṁ yadu-prajā-pahāraṇam |
dharā-bharāvatāraṇaṁ namāmi rādhikādhipam ||7||

Az aszkéták vezére átkának oka, a Jadu nemzetség végzete.
a Föld terhének elvételéért szállt alá – Rádhiká urának hódolok!

A Bhágavata-purána 11.1. fejezete beszéli el a történetet: bár Krsna azért szállt alá e világba, hogy könnyítsen a Föld terhén, amit a ksatriják okoztak, a kuruksétrai csata után Krsna nemzetsége – a Jadu dinasztia – még mindig létezett. „3. Az Úr karjaitól óvott Jádavákon keresztül megsemmisítve a Földet terhelő királyokat és seregeiket, a kifürkészhetetlen Úr azt gondolta: »Bár a Föld terhét levettem, mégsem könnyebbült meg (teljesen) amíg a legyőzhetetlen Jadu nemzetség fennáll. 4. Mivel a Jadu nemzetség mindig védelmem alatt állt és korlátlanul növekedhetett a jólétben, ezért senki sem győzheti le őket (még a félistenek sem). Ám ahogy a bambuszligetet felemészti a (bambuszok saját súrlódása által keletkező) tűz, úgy fogom elpusztítani a Jádavákat, belső viszályt szítva köztük, s (akkor) békében térek majd vissza birodalmamba.«
5. Sukadév folytatta: Óh, (Paríksit) király! Így döntött az igazságos megoldások Ura, aki a bráhmanák átkának ürügyén idézte elő saját családjának megsemmisülését.”
Az átokról e versek szólnak: „11-12. Az Úr minden cselekedete végtelenül áldásos. Tetteinek dicsőítése megszenteli az elbeszélőt s kiirtja a Kali-korszak bűneit. A megtestesült időként most éppen a Jaduk vezérének (Vaszudévnek) házában tartózkodott, s elbúcsúzott a szentektől – Visvámitrától, Aszitától, Kanvától, Durvászától, Bhrgutól, Angirától, Kasjapától, Vámadévától, Atritől, Vaszisthától, Náradától s a többiektől – akik (a Dvárakához közeli) Pindáraka szent helyére indultak. 13. A Jádava ifjak, miközben (ott) szórakoztak, közelebb mentek hozzájuk, gúnyos alázattal átfogták lábukat és szemtelenül egy kérdést szegeztek nékik. 14-15. Dzsámbavatí fiát Számbát nőnek öltöztették s megkérdezték (a rsiket): »Óh, csalhatatlan látású bráhmanák, ez a fekete szemű nő állapotos, hamarosan szülni fog, s mivel fiút vár, azt szeretné tudni, fia születik-e avagy leánya? Szégyenlős, ezért nem mer közvetlenül titeket kérdezni.«
16. Sukadév folytatta: Óh, király, a becsapott szentek dühösen azt felelték: »Nyomorult fickók, e nő egy buzogányt szül majd, ami szétzúzza nemzetségetek!«”

suvṛkṣa-mūla-śāyinaṁ mṛgāri-mokṣa-dāyinam |
svakīya-dhāma-māyinaṁ namāmi rādhikādhipam ||8||

A hatalmas fa tövében pihenő, a vadásznak üdvösséget adományozó,
bűverejével saját hajlékára távozó – Rádhiká urának hódolok!

Krsna távozásáról a Bhágavata-purána 11.30. fejezete így számol be: „26. Balarám helyet foglalt a tenger partján, s az Úr jógáját (gyakorolva) elhagyta az emberek világát, teljes lényével elmélyedve a Legfelsőbb Személy jóga-meditációjában. 27. Látván Balarám távozását e világról, a Legfelsőbb Úr, Dévaki fia (Krsna) egy szent fügefa (pippal) alatt csöndesen helyet foglalt (háttal a fa törzsének támaszkodva). 28. Felfedte négykarú, ragyogó alakját, s mint a füsttelen tűz, saját fényességével oszlatta el a világ homályát. 29. (Mellkasán) a Srívatsza jele (egy fehér szőrtincs) díszlett, testszíne kékesfekete árnyalatú volt, akár a viharfelleg. Nyakát s derekát sárga selyemruha övezte, fényessége csak az olvadt színaranyhoz volt fogható, s öröm volt ránézni. 30. Szeretetreméltó mosoly játszott ajkain, arcának szépsége pedig a lótuszvirágéhoz volt fogható. Haja fekete volt, s fényes, alligátor-forma fülönfüggőket viselt, lótuszbimbóhoz hasonló szemében öröm tündöklött. 31. (Derekát) ékes öv, vállát a szent zsinór övezte, korona, karkötők, kar- és bokaperecek, gyöngyös nyaklánc, gyűrűk s a kausztubha-ékkő voltak ékszerei. 32. Nyakában erdei virágok füzére díszlett, s (megszemélyesült formájukba) ott voltak fegyverei is (diszkosza, sárnga íja és buzogánya). Bal lábát keresztbe vetette jobb combján, s talpa pirosas volt, akár a lótuszvirág szirma.
33. Dzsará, a vadász nyílhegyét abból a vasból kovácsolta, ami (a bráhmanák átka folytán keletkezett) vasdorongból megmaradt. Azt hitte, őz lapul (a fa alatt, mert az Úr talpa) az őz képére emlékeztette, így talpán meglőtte Őt mélyre hatoló nyilával. 34. Mikor (azonban) meglátta a négykarú, emberhez hasonlatos alakot, megrettent az elkövetett vétektől, s fejét a démonok esküdt ellenségének (Krsnának) lábaihoz hajtva a földre vetette magát (s szólt). 35. »Jóllehet bűnös vagyok, óh, Bűntelen, ám akaratlanul követtem el ezt a vétket, csodás himnuszokkal magasztalt Uram! Ezért kérlek téged, bocsásd meg vétkemet, óh, Madhu démon végzete! 36. Súlyos bűnt követtem el ellened, óh, Uram, Visnu, pedig rád emlékezve – mondják – eloszlik az ember tudatlanságának sötétsége. 37. Kérlek, végezz velem gyorsan, ártatlan őzek bűnös vadászával, óh, Vaikutha Ura, nehogy ismét vétkezzek a nemes lelkek ellen (mint az imént)! 38. Óh, Uram, illúziókeltő erődtől megtévesztve sem Virinycsi (Brahmá), sem utódai, de Rudra s védaismerő bölcsek sem érthetik (a Jadu-nemzetséget eltörlő) kedvtelésed titkát. Hogyan is érthetnénk ezt mi, alantas születésű, hitvány teremtmények?«
39. Szólt a magasztos Úr: »Ne félj, Dzsará, kelj föl! Kívánságom szerint játszottad szerepedet. Engedelmemmel az erényesek hajlékára, a mennyekbe emelkedhetsz.«
40. A tetszése szerint alakot öltő Srí Krsna parancsa hallatán a vadász háromszor körbejárta Őt (mindig jobbfelől, ezzel biztosítva az Úr jóakaratát), meghajolt, majd (az Úr szolgái) egy égi járművön az isteni hajlékra indult.”
Krsna közelgő eltávozásának hírére összesereglettek a dévák, és más mennybéli lények. Sukadév gószvámí így számol be erről a pillanatról: „5. A Legfelsőbb Személy egy pillantást vetett Brahmára, az egész teremtés nagyatyjára, s további szolgáira, a félistenekre, majd saját isteni lényén meditálva lehunyta lótuszvirághoz hasonlatos szemét. 6. Isteni teste – mely az (egész) univerzum támasza s a koncentráció és meditáció örömteli célja –, nem hamvadt el a tűzelemre összpontosító elme jógagyakorlatában, így (saját testében) emelkedett (isteni) birodalmába. 7. Üstdobok kellemes hangjától zengett a mennybolt és virágeső hullott az égből. A Legfelsőbb Lénnyel együtt az igazság, jámborság, állhatatosság, jólét s dicsőség is távozott a Földről. 8. A Brahmá vezette félistenek (többsége) nem láthatta, amint megtér saját hajlékára Srí Krsna, kinek útjai kifürkészhetetlenek. Néhány (szerencsés kiválasztott) azonban legnagyobb meglepetésére láthatta Őt. 9. A félistenek sem láthatták jobban Srí Krsna mozgását, mint a halandók az égen cikázó villámot, amely a felhők közt enyészik el. 10. Az Úr Hari a jóga hatalmával véghezvitt eltávozása láttán Brahmá, Rudra s a többi félisten csak ámult, majd Őt magasztalva sorban hazatértek saját birodalmaikba.” (Bhágavata-purána 11.31. fejezet)

idaṁ samāhito hitaṁ varāṣṭakaṁ sadā mudā |
japañjano janur-jarādito drutaṁ pramucyate ||9||

 
Ez az áldásos költemény, a (Rádhiká) választottját magasztaló nyolc strófa mindig örömteli,
s ki zengi, bizonyosan megszabadul a születés és halál (jellemezte anyagi léttől).

tudja, vagy nem

A Csaitanja-csaritámrta egy nevezetes részlete az átmaráma vers magyarázata, a 2.24. fejezetben. Szanátan gószvámí kérésének eleget téve Csaitanja Maháprabhu elismétel egy kommentár-sorozatot, melyet a Bhágavata-purána 1.7.10. verséhez fűzött korábban, egy beszélgetés kapcsán. Irányítsuk figyelmünket e gondolatsor utolsó mozzanatára!
A szöveg bengáli nyelvű, ám mert egy szanszkrt vers értelmezése a téma, számos szanszkrt nyelvű idézet is felbukkan benne. Ím, elmondtam, azt a bizonyos hatvanféle értelmezést – szól Csaitanja –, ám most, társaságodnak köszönhetően felötlött bennem egy újabb, hatvanegyedik értelmezés: szeretetednek engedelmeskedve (bhakti-vaśe) újabb hullámai kelnek az értelmezéseknek. És a bengáli nyelvű beszélgetés folyamában újabb szanszkrt verset találunk:

ahaṁ vedmi śuko vetti vyāso vetti na vetti vā |
bhaktyā bhāgavataṁ grāhyaṁ na buddhyā na ca ṭīkayā ||313||

Én tudom, Suka tudja, Vjásza vagy tudja, vagy nem.
Bhaktival érthető meg a Bhágavatam, nem értelemmel, vagy kommentárok által.

A verset (forrásmegjelölés nélkül) Sríla Prabhupád Sivának tulajdonítja. És így érthető a gondolat: Én – azaz Siva – értem, miről szól a Bhágavata-purána. Suka, aki elmondja Paríksit királynak, szintén tudja. Vjásza – a védák szerkesztője, a szöveg összeállítója – talán érti (mélységében), talán nem – ezt nem tudhatjuk pontosan. Ám a Bhágavata-purána mélységei nem is értelemmel, vagy a kommentárok tanulmányozásával, összevetésével ragadhatók meg (a grāhya beálló melléknévi igenév a gṛh – ’megragad’ elsődleges jelentésű gyökből származik), hanem az Úr iránti szerető szolgálattal, bhaktival.
A gondolat összhangban áll magával a Bhágavatammal is, tekintsük például az alábbi verset, amiben Krsna Uddhavát tanítva ugyanezt állítja – nyilván nem a Bhágavata-puránával, hanem önmagával kapcsolatban:

bhaktyāham ekayā grāhyaḥ śraddhayātmā priyaḥ satām |
bhaktiḥ punāti man-niṣṭhā-śva-pākān api sambhavāt ||

Vegyítetlen szerető odaadással vagyok elérhető, a szenteknek kedves Lélek iránti hittel.
A szerető odaadás még a nékem szentelődő kutyaevőket is megtisztítja származásuk (bélyegétől). (Bhág. 11.14.21.)

(A versben az ekayā ’egyedülivel’ szót fordítottam vegyítetlenként.)

Immáron csak egy kérdésünk marad: vajon miért szanszkrt nyelvű a Csaitanja-csaritámrta ezen verse? Vegyük számba a lehetőségeket:
• Csaitanja Maháprabhu – vagy a szerző, Krsnadász Kavirádzs – miként a beszélgetés korábbi részeiben is állításait alátámasztandó valamely a korban közismert szövegre – puránákra, az Amara-kósa tezauruszra – hivatkozik.
• Elvileg lehetséges, hogy Krsnadász Kavirádzs, vagy maga Csaitanja Maháprabhu írta a szóban forgó verset, ám akkor nem világos, miért Siva nevében szólal meg.

Kerestem a hivatkozás eredeti forrását, eddig nem bukkantam rá. Viszont a vers eleje nagyfokú hasonlóságot mutat egy ismert történetben felbukkanó versre. A történet a Bhágavata-purána 14. században élt jeles kommentátoráról, Srídhar szvámíról szól. Amikor megírta a Bhávártha-dípikát (ez a Bhágavatam-kommentárja címe), a benáreszi szerzetesek kételkedtek annak következtetéseit illetően, és úgy határoztak, magának Sivának teszik fel a kérdést: vajon helyénvaló-e a kommentár? A templomi Siva-múrti lábai elé helyezték a kérdést. A történetnek többféle változatával találkozni, van, ahol Siva fennhangon válaszol, más változatban a kérdés mellé írt verssel:

ahaṁ vedmi śuko vetti vyāso vetti na vetti vā |
śrīdharaḥ sakalaṁ vetti śrī-nṛsiṁha-prasādataḥ ||

Én tudom, Suka tudja, Vjásza vagy tudja, vagy nem,
(ám) Srídhar teljes (egészében) érti, Srí Nrszinha kegyéből.

A történet egy más változatában Vjásza helyzete nem kétséges, Paríksit király megértése lesz bizonytalan:

śuko vetti vyāso vetti rāja vetti na vetti vā |
śrīdharo hi sarvaṁ vetti śrī-nṛsiṁha-prasādataḥ ||

Suka tudja, Vjásza tudja, (Paríksit) király vagy tudja, vagy nem,
(ám) Srídhar bizony teljes (egészében) érti, Srí Nrszinha kegyéből.

A Srídhar szvámíról szóló történet első változatában a vers első fele szóról szóra megegyezik a keresett verssel… ám izgalmasan ellentmondásosnak tűnhet, hogy míg a Csaitanja-csaritámrta verse éppen a elveti a kommentárt, mint a teljes megismerés adekvát módját, addig a történet egy kommentárról szól: pontosabban a kommentár szerzőjéről. És ez is az ellentmondás feloldása: a Srídhar szvámí imádott istensége (iṣṭa-devatā) kegyéből, az őiránta érzett heves szeretete folytán juthatott megértésre a Bhágavatamról.

Kedves olvasó! Ez a posztot az internet tengerébe dobott palacknak szántam, benne az üzenet: ha ismered a Csaitanja-csaritámrta versének eredeti forrását, kérlek, ne habozz megosztani velem!
Köszönöm előre is!

a halál legyőzésének nagy mantrája

oṁ
trya̍mbakaṁ yajāmahe
su̱gandhi̍ṁ puṣṭi̱vardha̍nam |
u̱rvā̱ru̱kami̍va̱ bandha̍nān
mṛ̱tyormu̍kṣīya̱ māmṛtā̍t ||

A Háromszemű (Sivának) áldozunk, a kellemes illatúnak, a gyarapítónak.
Óh, bár megszabadítana a halálból, mint uborkát a száráról, hogy (megízleljem) a halhatatlanság nektárját!

(Rg-véda 7.59.12., Sukla-jadzsur-véda 3.60.)

A tryambaka (tri-ambaka) szokásos jelentése: háromszemű, Sivára utal. Két szeme a Nap és a Hold, a harmadik szeme pedig a lelki bölcsességgel való látásé, ugyanakkor a világot felégető pusztító tűz forrása is. Mert az ambaka szó atyát is jelent, Szájana a Rg-véda kommentárjában felveti a „hármak atyja” értelmezést is: a tri-múrti, Brahmá, Visnu és Rudra atyja. A Siva-puránában (2.2.37. fejezet) Sukrácsárja tanítja Dadhícsit e mantráról, az ő kifejtésében a Háromszemű jelentése: háromszemű, mert a három világ, a három létszféra, és a három kötőerő ura.
A su-gandhi („kellemes illatú”) isteni illatút jelent – miként a kellemes illat finoman betölti a teret, hasonlóképp a múlhatatlan Isten is jelen van mindenütt. Más értelmezésben (Szájana kommentárja szerint) hírneve úgy tölti be mindenséget, miként egy virágokkal teli fa áraszt kellemes illatot maga körül.
A száráról könnyedén leváló uborka a természetes, könnyed elszakadás szimbóluma. Az urvāruka (uborka) szóhoz hasonló hangzású az ūrvāruka (ūrva-āruka), ami „nagy fájdalmat”, „nagy sérülést” jelent. A bandhana általában kötést, köteléket jelent – a növény esetében a kocsányt. „Bárcsak megszabadítana a halálból, miként nagy fájdalmak kötelékéből” – ez is kihallható a szövegből.
A Rg-véda verse Vaszistha nevéhez fűződik. A mantra Sivát gyarapítónak (puṣṭi-vardhanam – gazdagító, felvirágoztató, „táplálást növelő”) nevezi, ezért, és a nagy fájdalmaktól való megszabadulás miatti áthallás miatt a mantra gyógyításhoz, megújuláshoz kötődik. A mantra mahā-mṛtyu-jaya mantra néven ismeretes: a halál legyőzésének nagy mantrája.