Szanatkumára tanítása az igazságról, a ragaszkodásról és a lemondásról

 

A Mahábhárata Sánti-parvájában a csata után Bhísma a halálos ágyán (a nyílágyon) fekve látja el tanácsaival Judhisthir királyt. A 316. fejezetben a szanszárából való megszabadulás a téma (ezt a részt – kevés híján száz fejezetnyit – Móksa-dharma-parvának is nevezik, azaz A megszabadulás dharmájáról szóló könyvnek).
Az alábbi töredék Nárada és Vjásza beszélgetését idézi fel.

nārada uvāva ||
Nárada szólt:

tattvaṁ jijñāsatāṁ pūrvam ṛṣīṇāṁ bhāvitātmanām |
sanatkumāro bhagavān idaṁ vacanam abravīt ||5||

Korábban a (végső) valóság felől tudakozódó, a Legfelsőbbről való elmélkedésben megtisztult rsiknek
az isteni Szanatkumára e szavakat mondta:

Legfelsőbbről való elmélkedésben megtisztult: a szövegben bhāvita-ātman. A bhāvita a létigéből műveltetésben képzett befejezett melléknévi igenév: előidézett, teremtett, kinyilvánított, ám gyakran használják meditáció tárgyává tett értelemben is. Az ātman itt a Legfelsőbb Lélek.
A ṛṣi több, mint pusztán a bölcs szinonimája: olyan személy, aki előtt feltárul valamely véda-himnusz – így az adott himnusz első éneklője.
isteni: a szövegben: bhagavān: fenséges, nagyszerű. A Cshándógja-upanisad hetedik fejezetében Náradát Szanatkumára tanítványaként ismerjük meg, ehhez a kapcsolathoz talán jobban illik ez a jelző.

nāsti vidyā samaṁ cakṣur nāsti vidyā samaṁ tapaḥ |
nāsti rāga-samaṁ duḥkhaṁ nāsti tyāga-samaṁ sukham ||6||

Nincs a tudáshoz fogható szem, nincs a tudáshoz mérhető önfegyelmezés,
nincs olyan szenvedés, mint a ragaszkodás, és nincs olyan öröm, mint a lemondás.

A tudás a szem, amivel úgy látja az ember a dolgokat, ahogy azok vannak. A válasznak így kell kezdődnie, hiszen a rsik a tattváról tudakozódtak: tat-tva – a mutató névmásból képzett elvont főnév: ’az-ság’. Valaminek lényeget látó megértése.
A tapas, az önfegyelmezés, vezeklés a tap igéből származik. Első megközelítésben mert a tapas önsanyargatás, ám az önfegyelmezés valójában belső tűz – s ez a belső tűz adja az aszkéta hajtóerejét.
Szenvedés és öröm: a fordítás a duḥkha és sukha által jelölt fogalmak kényszerű leszűkítése. A fogalmak kifejtését lásd e cikkben: https://slokamala.blogspot.com/2019/03/jotanacsok-sznataka-szamara-2.html

nivṛttiḥ karmaṇaḥ pāpāt satataṁ puṇya-śīlatā |
sad-vṛttiḥ samudācāraḥ śreya etad anuttamam ||7||

A bűnös tettektől való tartózkodás, a mindig jámbor erényesség,
a jó gyakorlása, a helyes szokások gyakorlása, és a „legjobb” – ezek a legfontosabbak.
 

jó gyakorlása: a szövegben: sad-vṛttiḥ. A sat az as létigéből képzett folyamatos melléknévi igenév, így elsődleges jelentése: létező. Használják valódi, szent, lényeges, nemes értelemben is, minden olyanra, ami nem illuzórikus, hanem valóban létező.
legjobb: a śreyas szó szerinti jelentése. A szót gyakran használják még a vallásos kötelességek megfelelő betartása értelemben, utalhat a megszabadulásra, az üdvösségre is. Gyakorta a hosszútávú látásmód jelzője, a rövidtávú hasznot kereső preyas-szal szemben. (a preyas a priya – kedves, kellemes melléknév középfoka). A fejezet tizedik versében ismét előfordul, ott a végső jó, az üdvösség értelemben.

mānuṣyam asukhaṁ prāpya yaḥ sajjati sa muhyati |
nālaṁ sa duḥkha-mokṣāya saṅgo vai duḥkha-lakṣaṇam ||8||

Az örömtelen emberi létet elérvén aki ragaszkodik, az megtéved.
Nem lépes ő a szenvedésen felülemelkedni – a ragaszkodás bizony a szenvedés jele.

Az emberi lét halandóságot jelent, ezért a ragaszkodás óhatatlan következménye a veszteség, így a bánat, a szenvedés lesz.

saktasya buddhiś calati moha-jāla-vivardhinī |
moha-jālāvṛto duḥkham iha cāmutra cāśnute ||9||

A ragaszkodó értelme megzavarodik, és egyre inkább belebonyolódik az illúzió hálójába.
Az illúzió hálójába keveredve csak szenvedést tapasztal itt is, és amott is.

amott is (amutra): azaz a következő születésében

sarvopāyena kāmasya krodhasya ca vinigrahaḥ |
kāryaḥ śreyorthinā tau hi śreyoghātārtham udyatau ||10||

Minden eszközzel legyen úrrá a vágyon és haragon
az üdvösségre vágyó, mert azok (céljának), az üdvösségnek megsemmisítésére törnek.

üdvösségre vágyó: śreyorthin, azaz a ’legjobbra vágyó’, itt nyilván a védák végcéljáról, a megszabadulásról, üdvösségről van szó.

nityaṁ krodhāt tapo rakṣecchriyaṁ rakṣeta matsarāt |
vidyāṁ mānāvamānābhyām ātmānaṁ tu pramādataḥ ||11||

Mindig oltalmazza meg az önfegyelmezését a haragtól, a „vagyonát” az irigységtől,
a tudást az önteltségtől és tiszteletlenégtől, önmagát pedig a hanyagságtól.

Az önfegyelmezés (tapas) nagy erőt ad a gyakorlójának. Ám aki magával szigorú, az könnyen másokkal is szigorúvá, könyörtelenné válik. A puránákban számos vezeklő példáját láthatjuk, akiket az önfegyelmezésből származó hatalmas erejük meggondolatlanná, könnyen haragra gyúlóvá tett – a jelenség mögötti ok ugyanaz. Az ember legyen magával szigorú, másokkal pedig együttérző – így lesz képes megoltalmazni magát a haragtól. Ezért emeli ki a következő vers az együttérzés és türelem különleges fontosságát.
vagyonát: a szövegben śriyam, a śrī tárgyesetben ragozott alakja. A śrī vagyont, sikert, bőséget, szépséget, nagyszerűséget jelent – vezeklő esetében természetesen nem materiális természetű vagyonról van szó.
A tudást óvja az önteltségtől (māna) és a tiszteletlenségtől (avamāna), azaz a tudás ne tegye önteltté, és ne becsüljön alá másokat.
A szanszkrt nyelv igeragozása képes kifejezni, hogy a cselekvés a cselekvőre irányul (ātmanepada), vagy valaki másra (parasmaipada). Vannak igék, melyek csak egyik vagy másik esetben ragozhatók, ám vannak olyanok is, melyek mindkét esetben: ilyenkor lehet jelentősége a megkülönböztetésnek. Például ha azt olvassuk, a bráhmana yajati (áldoz, parasmaipada ragozásban), akkor tudható, hogy az áldozatot valaki más javára, annak megbízásából végzi. Ha pedig a bráhmana yajate (áldoz, ātmanepada ragozásban), akkor tudható, hogy az áldozatot saját magáért végzi. A versben is megfigyelhetünk ilyen finom különbségtételt: az önfegyelmezés oltalmazását a rakṣet (oltalmazza) ige írja le, a rakṣ gyök szolid nógatást, kívánatosságot kifejező vidhi-liṅ esetű, parasmaipada ragozású alakja, míg a „vagyon” oltalmazását a rakṣeta, ami ugyanaz az eset, ám ātmanepada ragozású alak: azaz az önfegyelmezést más javára, míg a „vagyont” a maga javára oltalmazza. Ez összhangban van az együttérzésről mondottakkal.

ānṛśaṁsyaṁ paro dharmaḥ kṣamā ca paramaṁ balam |
ātma-jñānaṁ paraṁ jñānaṁ na satyādvidyate param ||12||

Az együttérzés a legfőbb dharma, a türelem a legfőbb erő,
a lélekről szóló tudás a legfőbb tudás, és nincs, mi magasabb volna az igazságnál.

Az ānṛśaṁsya együttérzést, kedvességet jelent. Az ātma-jñāna egyaránt jelenthet lelki tudást, a Legfelsőbb Lélekről szóló tudást, és önmagunk ismeretét azaz önismeretet is.

satyasya vacanaṁ śreyaḥ satyād api hitaṁ bhavet |
yad bhūta-hitam atyantam etat satyaṁ mataṁ mama ||13||

Az igaz beszéd a jobb, ám még az igaznál is jobb a jóakaró.
Ami minden teremtménynek tartósan jó – az az igaz, véleményem szerint.

Igaz beszéd: satyasya vacanam – az igazság beszéde. A hita jelenthet barátságost, kedvest, jóindulatút, jóakarót, és előnyöst, hasznost is. A Muṇḍaka upaniṣad híres kijelentésének – „csak az igazság győzedelmeskedik, nem a hamisság” (satyam eva jayate nānṛtam) – fényében nem tűnik helyénvalónak a hita szót hasznosságként, vagy előnyösként értelmeznünk. Az viszont valóban fontos elv, hogy az igazat szóló ne okozzon szavával kárt. Például üldözöttet az igazság elhallgatásával rejtegetni helyénvaló cselekedet – ezért, és a vers második felének fényében választottam a hita értelmezésének a jóakarót.

sarvārambha-phala-tyāgī nirāśīr niṣparigrahaḥ |
yena sarvaṁ parityaktaṁ sa vidvāns ca paṇḍitaḥ ||14||

(Aki) minden erőfeszítés gyümölcséről lemond, vágytalan és mentes a birtokvágytól,
s így mindenről lemondott, az a tudó, az a művelt pandit.