a kuruksétrai találkozás

Vradzsa lakói és Krsna sok esztendő elteltével Kuruksétrán találkoztak újra. A Bhágavata-purána 10.82. fejezete így beszéli el ezt a találkozást: 

 

śrī-śuka uvāca
gopyaś ca kṛṣṇam upalabhya cirād abhīṣṭaṁ
yat-prekṣaṇe dṛśiṣu pakṣma-kṛtaṁ śapanti |
dṛgbhir hṛdī-kṛtam alaṁ parirabhya sarvās
tad-bhāvam āpur api nitya-yujāṁ durāpam ||40||

Srí Suka szólt:
A gópík mikor az oly rég vágyott Krsnát észrevették,
a szempillát teremtő (Brahmát) átkozták.
Pillantásaikkal magukhoz ölelve, mind a szívükbe zárták őt.
Azt a helyzetet érték így el, amit a mindig összekötöttségben élő (jógík) is csak nehezen érnek el.

Sríla Prabhupád a Krsna-könyvben e szavakkal ecseteli a gópík transzát: „Mivel a gópík oly hosszú ideig voltak távol Krsnától, most, amikor Nanda Maháráddzsal és Jasódá anyával együtt eljöttek, Krsna látványa kimondhatatlan eksztázissal töltötte el őket. Azt ember elképzelni sem tudja, mennyire vágytak a gópík arra, hogy újra láthassák Krsnát. Amint megpillantották, szemükön át a szívük legmélyébe zárták, s leírhatatlan boldogsággal magukhoz ölelték. Habár csupán gondolatban ölelték meg Krsnát, olyan boldogság és elragadtatás árasztotta el őket, hogy egy időre egészen megfeledkeztek magukról. Eksztatikus transzuk, melybe azáltal kerültek, hogy Krsnát gondolatban megölelték, még a legnagyobb jógík számára is elérhetetlen, akik pedig szüntelenül az Istenség Legfelsőbb Személyiségén meditálnak.”
Dzsíva gószvámí a Krama-szandharbhában a „mindig összekötötteké” (nitya-yujām) más értelmezését is felveti: szóösszetétel az állandó kapcsolatukra (nitya-saṁyukta) oly büszke királynőket is jelentheti.
A jógík meditációjuk révén szívükbe zárják Istent – a gópík megpillantották Krsnát, és rajongó szeretetük folytán szívükbe zárták őt.

bhagavāṁs tās tathā-bhūtā vivikta upasaṅgataḥ |
āśliṣyānāmayaṁ pṛṣṭvā prahasann idam abravīt ||41||

Az Úr e gópíkhoz lépett, s egy félreeső helyen
átölelve őket, a hogylétükről érdeklődve vidáman így szólt:

Korábban Krsna anyái – Jasódá, Róhiní és Dévakí – társaságában volt, ám ahogy megpillantotta a gópíkat, nyomban hozzájuk sietett, egy félreeső helyre, az ünneplő tömeg szeme elől elrejtőzve.
Visvanáth Csakravartí kommentárjában úgy beszéli el a történetet, hogy a gópík a rajongó szeretettől lenyűgözve megdermedtek – az előző versben a jógíkra való utalás erre vonatkozik. Krsna vibhúti-saktija (isteni tulajdonság, mely révén megsokszorozza önmagát) révén egyszerre lépett oda, és ölelte át mindegyik gópít. A tathā-bhūtāḥ ’az ilyen helyzetben lévő’, a rajongó gyönyörbe belefeledkezett gópíkra vonatkozik. A félreeső hely a vrndávani környezetet idézi. A szanszkrt anāmaya szó ’nem betegséget’ jelent, a gópík hogylétére vonatkozó tudakozódás így valójában azt jelenti: vajon kigyógyultatok már az elválás mérhetetlen fájdalmából? Krsna mosolyogva szól a gópíkhoz, hogy könnyítsen bánatukon.

api smaratha naḥ sakhyaḥ svānām artha-cikīrṣayā |
gatāṁś cirāyitāñ chatru-pakṣa-kṣapaṇa-cetasaḥ ||42||

Emlékeztek-e még rám, kedves barátnőim? Az enyéim kedvéért
távoztam oly régen, minden ellenségem elpusztítását fontolgatva.

Visvanáth kommentárja szerint Krsna kérdésére a gópík tagadóan válaszoltak: Nem vagyunk mi olyanok, mint te, hogy éjjel-nappal összetört szívvel gyötörjön bennünket az elválás, s feladjunk minden élvezetet! Egyáltalán nem is jutottál eszünkbe, és nagyon boldogok voltunk nélküled!” Ezért Krsna így fűzi tovább szavait:

apy avadhyāyathāsmān svid akṛta-jñāviśaṅkayā |
nūnaṁ bhūtāni bhagavān yunakti viyunakti ca ||43||

Talán megvetéssel gondoltok rám? Netán hálátlannak tartotok?
Az élőlények valójában az Úr (akaratából) találkoznak, és ő is választja szét őket.

A versben Krsna valójában nem egyes számban („rám”), hanem többes számban beszél (asmān – ránk, tárgyesettel kifejezve), megerősítve ezzel Visvanáth Csakravartí felvetését a 41. vers kapcsán.

vāyur yathā ghanānīkaṁ tṛṇaṁ tūlaṁ rajāṁsi ca |
saṁyojyākṣipate bhūyas tathā bhūtāni bhūta-kṛt ||43||

Miként a szél a felhőnyájakat, szalmaszálakat, gyapotpihéket vagy porszemeket
egyszer összetereli, máskor meg szétszórja, éppen úgy tesz a teremtő is a teremtményeivel.

Visvanáth Csakravartí szerint a gópík így feleltek: „Ékesszólók koronaékszere! A teremtő úr, akit hibáztatsz, te magad vagy, ezt a világon mindenki tudja!” Nem volt mit tenni, Krsna kénytelen volt elismerni igazukat:

mayi bhaktir hi bhūtānām amṛtatvāya kalpate |
diṣṭyā yad āsīn mat-sneho bhavatīnāṁ mad-āpanaḥ ||44||

(Csupán) az irántam érzett önátadó szeretet révén az élőlények méltókká válnak a halhatatlanságra.
A jószerencse folytán gyöngéd szeretet támadt bennetek, így elértetek engem.

„Valóban, Isten vagyok, ám gyöngéd szeretetek ellenállhatatlan erővel vonz engem” – mondja Krsna.

ahaṁ hi sarva-bhūtānām ādir anto ’ntaraṁ bahiḥ |
bhautikānāṁ yathā khaṁ vār bhūr vāyur jyotir aṅganāḥ ||45||

Én vagyok minden létező kezdete és vége, bennük és rajtuk kívül (létezem),
ahogy az anyagvilág dolgait a tér, víz, föld, szél és tűz alkotja, ó leányok.

Az anyagvilág dolgai az alapelemekből állnak össze, majd ugyanezekre az alapelemekre bomlanak szét.

evaṁ hy etāni bhūtāni bhūteṣv ātmātmanā tataḥ |
ubhayaṁ mayy atha pare paśyatābhātam akṣare ||46||

Ekképpen a létezőkben lakozó létezőket, és átman által kiterjedt átmant is –
mindkettőt bennem, a Legfelsőbben, a Múlhatatlanban megjelenőként lássátok.

A „létezőkben lakozó létezők” az anyagi formák, melyek az előző versben említett alapelemekből állnak. Az átman (Paramátmá) által kiterjedt átman (dzsíva) pedig az élőlények. Miképpen kerül ide ez a két vers? Ha bölcsek vagytok (márpedig a gópík az előző korok nagy bölcsei), akkor megértitek, hogy minden – élő és élettelen – bennem és általam létezik – mondja Krsna –, így valójában sosem szakadunk el egymástól, örök egységben élünk.

śrī-śuka uvāca
adhyātma-śikṣayā gopya evaṁ kṛṣṇena śikṣitāḥ |
tad-anusmaraṇa-dhvasta-jīva-kośās tam adhyagan ||47||

Srí Suka szólt:
Miután Krsna így oktatta a lélekről szóló tudományról a gópíkat,
őrajta meditálva lelkük burkai elenyésztek, s teljesen megértették őt.

Sríla Prabhupád a Krsna-könyvben így kommentálja a verset: „A gópík, akiket Krsna az egyidejű egység és különbözőség filozófiájára tanított, mindig Krsna-tudatban maradtak, s így megszabadultak minden anyagi szennyeződéstől. Amikor az élőlény ostobán az anyagi világ élvezőjének hiszi magát, tudatát dzsíva-kósának nevezik, ami azt jelenti: a hamis én börtöne. Nemcsak a gopík, de mindenki más is megszabadulhat e dzsíva-kósa rabságból, ha követi Krsna itt leírt utasításait. A Krsna-tudatú ember mindig mentes az önzéstől; mindent Krsna szolgálatában használ, s egyetlen pillanatra sincs elválasztva Tőle.” A kósa szó tartót, burkolatot jelent.

āhuś ca te nalina-nābha padāravindaṁ
yogeśvarair hṛdi vicintyam agādha-bodhaiḥ |
saṁsāra-kūpa-patitottaraṇāvalambaṁ
gehaṁ juṣām api manasy udiyāt sadā naḥ ||48||

Így szóltak hozzá: Ó, Lótuszköldökú (Úr), lótuszlábad,
amin a jóga mesterei és a nagytudású bölcsek szívükben meditálnak,
a létforgatag (feneketlen) kútjába esett lelkek (egyetlen) segítsége a megmeneküléshez.
Bárcsak megjelenne a mi szívünkben is, noha csupán a háztartás foglal le bennünket!

A Csaitanja-követő vaisnavák számára a gópík fohásza nem csupán tiszteletteljes fohász. A lótuszláb említése nem az alázat szokásos kifejezése, hanem nagyon konkrét megjelölés. Krsnadász Kavirádzs gószvámí például idézi e verset a Csaitanja-csaritámrtában, majd így folytatja: „Ha lábaid Vrndávani otthonunkban bukkannának fel, az betöltené minden vágyunkat.” (Cscs, 2.1.81.)