Rámánanda-szamvád – Krsna természete

parama īśvara kṛṣṇa svayaṁ bhagavān |
sarva-avatārī, sarva-kāraṇa-pradhāna ||134||
ananta vaikuṇṭha, āra ananta avatāra |
ananta brahmāṇḍa ihāṅ, sabāra ādhāra ||135||
sac-cid-ānanda-tanu, vrajendra-nandana |
sarvaiśvarya-sarvaśakti-sarva-rasa-pūrṇa ||136||

(134) (Rámánanda Ráj folytatta:) A Legfőbb Isten, Krsna, maga az Isteni Személy,
minden isteni megjelenés (avatár) és minden ok alapja.
(135). Számtalan Vaikuntha-világ, számtalan avatár,
és számtalan univerzum van a mindenségben, s ő mindnek támasza.
(136) Ő Vradzsa vezérének fia, testét az öröklét, tudatosság és gyönyör jellemzi.
Minden fenséggel, az összes isteni erővel, és a lelki ízek egészével teljes.

īśvaraḥ paramaḥ kṛṣṇaḥ sac-cid-ānanda-vigrahaḥ |
anādir ādir govindaḥ sarva-kāraṇa-kāraṇam ||137||

(137) Krsna a Legfőbb Isten. Formáját öröklét, tudatosság és gyönyör jellemzi.
Kezdet nélküli ő, ám maga a kezdet, Góvinda, minden ok végső oka.

(Brahma-szanhitá 5.1.)

Krsna a Legfőbb Isten (paramaḥ īśvaraḥ). Ez a kijelentés nem úgy értendő, hogy sok – különböző – Isten közül ő volna a leghatalmasabb. A Csaitanja-csaritámrta egy másik verse így beszél erről:

eka īśvara bhaktera dhyāna-anurūpa |
eka-i vigrahe kare nānākāra rūpa ||

Isten egy. Hívei meditációja szerint
ez az egy formájú számtalan alakban jelenik meg. (Cscs. 2.9.155.)

Az egy, ám sokféle alakban megnyilvánuló Isten alakjai közt a legfőbb Krsna, a Brahma-szanhitá megállapítása szerint.

vṛndāvane aprākṛta navīna madana |
kāma-gāyatrī kāma-bīje yāṅra upāsana ||138||

(138) Vrndávanban ő az anyagi vonásoktól teljesen mentes szerelemisten.
A káma-gájatrí mantra magjával, a káma-bídzsával (klím) imádják őt.

A Csaitanja-csaritámrta egy másik részlete a a káma-gájatrí mantra huszonnégy és fél szótagját a Krsna testének holdjaiként írja le:
„(125) A káma-gájatrí mantra magát Krsnát formázza,
a huszonnégy és fél szótagjával.
E szótagok a Krsnában felkelő holdak,
melyek vágyakozással töltik el a három világot .
(126) Drága barátom, Krsna arca a bráhmanák urának (a Holdnak) királya,
ki Krsna testének trónusán ülve irányítja birodalmát,
a holdak világát.
(127) Két orcáját, melyek csillogása elhomályosítja a drágakövek ragyogását,
két teliholdként látom.
Homlokán félhold, s rajta a szantálpötty
egy újabb telihold.
(128) Ujjainak körmei is teliholdak tündöklése. A fuvolán táncolnak ők,
s daluk a fuvola muzsikája.
Lábujjain a körmök is megannyi telihold. A földön táncolnak ők,
daluk a bokacsengettyűk zenéje.
(129) Cápaalakú fülönfüggői a szemek játékára illegetik magukat,
ahogy a játékos Holdkirály táncoltatja őket.
Szemöldökei az íj, szemei a nyílvessző; az íj húrját két fülére illeszti,
s átüti a célt, a lányok szívét.
(130) A nagy hold, Krsna arca így táncolva kiárad, s megnyitja a holdak piacát,
ahol szétosztja mind saját nektárját.
Egyeseket édes mosolyának nektárjával, másokat ajkainak ambróziájával,
de az egész világot elégedetté teszi.”
(Cscs. 2.21.125-130.)

puruṣa, yoṣit, kibā sthāvara-jaṅgama |
sarva-cittākarṣaka, sākṣāt manmatha-madana ||139||

(139) Férfi, nő, mozgó és mozdulatlan lények –
mindenkinek szívét és gondolatait ő vonzza, ki még a szerelemistent is mámorossá teszi.

tāsām āvirabhūc chauriḥ smayamāna-mukhāmbujaḥ |
pītāmbara-dharaḥ sragvī sākṣān manmatha-manmathaḥ ||140||

(140) Megjelent köztük Sauri, lótusz-orcáján mosollyal,
sárga ruháját viselve, virágfüzéresen, Ő maga, kibe a Szerelem szerelmes!

(Bhág. 10.32.2.)

nānā-bhaktera rasāmṛta nānā-vidha haya |
sei saba rasāmṛtera viṣaya āśraya ||141||

(141) Sokféle bhakta, s megannyi nektári hangulat,
ezek mind a nektári hangulatok alapja (āśraya) és célja (viṣaya).

Az āśraya szó jelentése: kiindulópont alap, menedék, fenntartó. A szó gyöke az ā-śri – valakihez fordul. A hangulatok szempontjából a kiindulópont az élőlény. A viṣaya jelentése cél, objektum – az istenszeretet hangulatai Istenre irányulnak, így a cél Isten.

akhila-rasāmṛta-mūrtiḥ
prasṛmara-ruci-ruddha-tārakā-pāliḥ |
kalita-śyāmā-lalito
rādhā-preyān vidhur jayati ||142||

(142) Ő a lelki hangulatok egészének megtestesítője,
kiáradó ragyogásának ölelésébe zárja Tárakát és Pálit,
Sjámát és Lalitát is ő hódítja meg.
Dicsőség az Úrnak, Rádhá kedvesének!

A vers kettős értelmű, más olvasatban:

Ő a lelki hangulatok egészének megtestesítője,
kiáradó ragyogása körbeöleli a csillagok végtelen sorát,
az éjsötétben szerelmeskedők megértő jóbarátja.
Győzedelmeskedik a Hold, a Rádhá-naksatrában tündöklő!

(Rúpa gószvámí: Bhakti-raszámrta-szindhu 1.1.1.)

Lelki hangulatok egészének megtestesítője: A vers Krsnát magasztalja. Az első megállapítás, hogy mindenféle lelki hangulat teljességét élik meg Krsnával azok, akik közvetlen kapcsolatba kerülnek ővele. A Bhágavata-purána például így számol be a pillanatról, amikor Krsna és Balarám Mathurában beléptek Kansza birkózóversenyének küzdőterére:

mallānām aśanir nṛṇāṁ nara-varaḥ strīṇāṁ smaro mūrtimān
gopānāṁ sva-jano 'satāṁ kṣiti-bhujāṁ śāstā sva-pitroḥ śiśuḥ |
mṛtyur bhoja-pater virāḍ aviduṣāṁ tattvaṁ paraṁ yogināṁ
vṛṣṇīnāṁ para-devateti vidito raṅgaṁ gataḥ sāgrajaḥ ||

A birkózók számára a mennykő, a férfiaknak a legkiválóbb férfiú, a hölgyeknek a testetöltött szerelemisten,
a pásztoroknak a családtagjuk, a gonosz királyoknak a büntetés, szüleinek a kisfiuk,
Kanszának, a bhódzsák királyának maga a halál, a tudatlanoknak az univerzális forma (más olvasatban: a tudatlanoknak közönséges ember), a jógíknak az Abszolút Igazság,
a vrsniknek az imádott istenség – így látták őt, mikor testvére oldalán belépett az arénába. (Bhág. 10.43.17.)

A vers a tízféle érzelmet illusztrálja, mellyel az aréna közönsége Krsnát látja. Srídhar Szvámí kommentárjában az alábbi verset idézi, mely felsorolja ezen érzelmeket: raudro'dbhutaś ca śṛṅgāro hāsyaṁ vīro dayā tathā | bhayānakaś ca bībhatsaḥ śāntaḥ sa-prema-bhaktikaḥ – „Harag, csodálkozás, szerelem, humor, hősiesség, sajnálat, félelem, irtózat, békesség, és a szerető imádat.” Ellenfelei, a birkózók haraggal tekintettek rá, a férfiközönség csodálta, míg a nőkben szerelem gyúlt iránta. Tehénpásztor barátai csak mosolyogtak, jól ismerték Krsnát, bíztak erejében. A gonosz királyok becstelenségük fenyegető büntetését látták benne, harcra készen megragadták hát fegyvereiket. Nanda, és az idősebb pásztorok a kisgyermeket látták, akit most veszély fenyeget, s ez szánakozással töltötte el őket. Kansza rettegett, hiszen sorban veszítette el legyőzhetetlennek hitt szolgáit. A tudatlanok ajakbiggyesztve nézegették: mit keresnek itt ezek a gyenge kis gyerekek?, míg a jógík az Abszolút Igazságot szemlélve a legfőbb békességet érték el, a Vrsni dinasztia tagjai pedig szerető odaadással imádták őt.

Visszakanyarodva Rúpa gószvámí versére: a rákövetkező három pádában említett gópík a kapcsolat erősségének sorrendjében említtetnek. Dicsőség az Úrnak: a strófa utolsó sora egészen pontosan állítást fogalmaz meg… szó szerinti fordításban: „győzedelmeskedik (jayati) az Úr (vidhuḥ).” A vidhu szót a vidhū – leráz, elpusztít igéből (mint a problémák, bajok elpusztítója), vagy a vidhā – elrendez, ad (mint a bőkezűen ajándékozó, illetve a bűnök és erényes tettek jutalmának kiosztója) igei gyökből eredeztethető. A vidhu így Isten megjelölése – ám a vidhu szóval jelölik a Holdat is. A Hold eloszlatja az éj sötétjét, vagy a nappali forróság okozta nehézségeket, és boldogsággal, gyönyörrel áld meg mindenkit. E versben a Hold említése Krsna-csandrára tett finom utalás: ő Isten, kinek legfontosabb tulajdonsága nem hatalma, teremtő, fenntartó vagy megsemmisítő-újraalkotó funkciója – mindezek csupán mellékes jellemzők –, hanem szépsége és nyájassága, ezért szimbóluma nem a Nap, hanem a nektár forrása, a Hold.

Kövessük tovább a vers kétféle olvasatának értelmezési lehetőségeit! Kiáradó ragyogása ölelésébe zárja Tárakát és Pálit: A második pádában a ruci tündöklést, de vágyat, kedvességet, szerelmet is jelent, míg jelzője, a prasṛmara kiáradó, vagy cseppenő, folyó. Így a páda olvasható ekképpen is: „lágy kedvessége lenyűgözi Tárakát és Pálit”. A vidhu szó Holdként való értelmezésével, s mert a tārakā szó csillagot, a pāli pedig valaminek a sorát jelenti, még egy olvasat tárul elénk, a tārakā-pāliḥ szóösszetételt birtokos szerkezetként kibontva: „kiáradó ragyogása körbeöleli a csillagok sorát”.

Sjámát és Lalitát is ő hódítja meg: A kalita jelentése legyőz, kisajátít, birtokba vesz, ám megértett jelentésben is használatos. A sötét jelentésű śyāmā az éjszakára utal, a lalita jelentése pedig enyelgő, játszó, szerelmeskedő. A vidhu szót Holdként értelmezve a harmadik páda a teliholdra utal, az éjjel szerelmeskedők megértő barátjára.

Rádhá kedvese: a Holddal kapcsolatos értelmezést tovább szőve: Rádhá a 27 holdház egyikének a neve (más néven Visákháként is ismeretes ez a holdház – nakṣatra). Tavasszal (májusban), a vaisákha (Madhuszúdana) hó teliholdjakor van a Hold ebben a házban, így a tavaszi teliholdhoz kapcsolódik a Rádhá-naksatra.

A pontosság kedvéért emlékezzünk meg arról, hogy bár Krsnadász Kavirádzs gószvámí Rámánanda Ráj gondolatának alátámasztására idézi e verset, valójában Rúpa gószvámí azt Csaitanja és Rámánanda találkozása után írta – mint ahogy más verseket is találunk a beszélgetésben, melyeket Csaitanja-követő vaisnavák írtak, így a beszélgetés során nem hangozhattak el - ám jól illenek annak gondolatmenetébe.

śṛṅgāra-rasarāja-maya-mūrti-dhara |
ataeva ātma-paryanta-sarva-citta-hara ||143||

(143) Ő szerelem, az érzelmek királyának megtestesítője,
ezért elragad minden szívet, még saját magáét is.

viśveṣām anurañjanena janayann ānandam indīvara-
śreṇī-śyāmala-komalair upanayann aṅgair anaṅgotsavam |
svacchandaṁ vraja-sundarībhir abhitaḥ praty-aṅgam āliṅgitaḥ
śṛṅgāraḥ sakhi mūrtimān iva madhau mugdho hariḥ krīḍati ||144||

(144) Mindenkit megörvendeztető, gyönyört záporozó kék lótuszok
sokaságának tűnő sötét, lágy karjaival elhozza a szerelem ünnepét.
Vradzsa szépségei kedve szerint ölelik tagjait –
nézd, barátnőm, akár a testet öltött Szerelemisten, úgy játszik e tavaszon a vonzó Hari!

(Dzsajadév: Gíta-góvinda 1.11.)

Hari jelzője, a mugdha talányos szó. A muh – megzavarodik, eszméletét veszti igei gyökből képzett befejezett melléknévi igenév. Jelent zavarodottat, bódultat, de ifjúi egyszerűségében, ártatlan szépségében vonzót is. A vers első és utolsó szavai így ellentétben állnak egymással: a mindenkit, az egész mindenséget megörvendeztető Isten az egyik oldalon, a lányok ölelésében ártatlan szépségében, zavartan forgolódó Hari pedig a másikon.

lakṣmī-kāntādi avatārera hare mana |
lakṣmī-ādi nārī-gaṇera kare ākarṣaṇa ||145||

(145) A szerencseistennő férjének, s a többi avatárnak szívét is elrabolja,
Laksmít, s minden más asszonyt is ő vonz.

dvijātmajā me yuvayor didṛkṣuṇā
mayopanītā bhuvi dharma-guptaye |
kalāvatīrṇāv avaner bharāsurān
hatveha bhūyas tvarayetam anti me ||146||

(146) Látni vágytalak benneteket, ezért hoztam el magamhoz
a bráhmana fiait. A dharma megoltalmazása végett
részemként jelentetek meg a földön, s most, hogy a démon-sokaságot
elpusztítottátok, kérlek, mihamarabb térjetek vissza hozzám.

(Bhág. 10.89.58.)

Történt egyszer Dvárakában, hogy egy bráhmana fia születése után nyomban meghalt. A bráhmana az uralkodó elé járult, és felpanaszolta: méltatlan posztjára a király, hiszen birodalmában nincs rend: a gyermek hamarabb hal meg, mint szülei. Ardzsuna vállalta, hogy megoltalmazza a bráhmana következő gyermekét, ám ez az újszülött is meghalt. Ardzsuna ekkor Krsna társaságában útnak indult, s vándorútjuk végén, az univerzumon túl Mahávisnuval találkoztak. Mint kiderült, ő vette magához a fiúkat, mert látni szerette volna Krsnát. S ez az a mozzanat, ami miatt ideillik a versek sorába – az avatárok, még a Purusa-avatár is Krsnát vágyja látni.
Kalā-avatīrṇau – rész-avatárok! – szólítja meg Mahávisnu Ardzsunát és Krsnát. A kommentárok szerint: Ardzsunának okulására tett utalásról van szó, alászálltatok, részeitekkel együtt – ez a „rész” szó értelme.

kasyānubhāvo 'sya na deva vidmahe
tavāṅghri-reṇu-sparaśādhikāraḥ |
yad-vāñchayā śrīr lalanācarat tapo
vihāya kāmān su-ciraṁ dhṛta-vratā ||147||

(147) Ó, Uram! Vajon minek a következménye, – nem tudhatjuk –, hogy ő
felhatalmazást nyerhetett lótuszlábad porának érintésére,
míg Srí, a szerencseistennő ugyanerre vágyva hosszasan vezekelt,
vágyairól lemondva, nehéz fogadalmakat vállalva.

(Bhág. 21.16.36.)

A vers Kálija kígyó feleségeinek fohászából kiemelt részlet. Az ő így Kálijára vonatkozik, kinek csuklyás fejein Krsna táncolt.

āpana-mādhurye hare āpanāra mana |
āpanā āpani cāhe karite āliṅgana ||148||

(148) Saját szépsége is elragadja saját elméjét,
ő maga is ölelni vágyja saját magát.

aparikalita-pūrvaḥ kaś camatkāra-kārī
sphurati mama garīyān eṣa mādhurya-pūraḥ |
ayam aham api hanta prekṣya yaṁ lubdha-cetāḥ
sa-rabhasam upabhoktuṁ kāmaye rādhikeva ||149||

(149) Korábban nem ismertem, vajon ki lehet? Csak csodálkozom,
hogy bukkant fel hirtelen ily mérhetetlen szépség-áradat!
Ó, látván őt utána sóvárog szívem,
s hevesen ölelni vágyom, akár Rádhiká engem!

(Rúpa gószvámí: Lalita-mádhava 8.34.)

Krsna dvárakábéli palotájában éppen virágkoszorút fűzne, mikor a drágaköves falon megpillantja saját tükörképét – ekkor fakadnak ajkáról e szavak.

A sorozat többi írása itt érhető el: Rámánanda-szamvád

Rámánanda-szamvád – Rádhá szerelme

prabhu kahe – ei sādhyāvadhi suniścaya |
kṛpā kari' kaha, yadi āge kichu haya ||96||

(96) Az Úr szólt: ez kétségtelenül a tökéletesség legvégső határa,
de kérlek, légy kegyes, mondd tovább, ha van még ezen túl is valami.

rāya kahe – ihāra āge puche hena jane |
eta-dina nāhi jāni, āchaye bhuvane ||97||
iṅhāra madhye rādhāra prema sādhya-śiromaṇi |
yāṅhāra mahimā sarva-śāstrete vākhāni ||98||

(97) Rámánanda Ráj így felelt: Mindezidáig nem ismertem
senkit e világban, ki ennél tovább kérdezett volna.
(98) A tökéletesség koronaékszere mindenek közül Rádhá szerelme,
ennek dicsőségét zengi valamennyi szentírás.

yathā rādhā priyā viṣṇos tasyāḥ kuṇḍaṁ priyaṁ tathā |
sarva-gopīṣu saivaikā viṣṇor atyanta-vallabhā ||99||

(99) Miként Visnunak kedves Rádhá, az ő tavacskája éppúgy kedves néki.
Minden gópí közül egyedül ő Visnu legeslegszeretettebbje.

(Padma-purána, Rúpa gószvámí: Laghu-bhágavatámrta 2.1.45.)

anayārādhito nūnaṁ bhagavān harir īśvaraḥ |
yan no vihāya govindaḥ prīto yām anayad rahaḥ ||100||

(100) Bizonyára boldoggá tette Harit, a magasztos Urat,
mert az elégedett Góvinda minket elhagyva egy magányos helyre vezette őt.

(Bhág. 10.30.28.)

Bár e vers (és a Bhágavata-purána) név szerint nem említi Rádhát, a szövegösszefüggésből következően nyilván róla van szó. Krsna a rásza-tánc éjszakáján hirtelen eltűnik a gópík közül, akik feldúltan kutatnak utána. Keresés közben lábnyomokra akadnak, Krsna és párja – Rádhá – nyomaira. Ekkor beszélnek így egymást közt.

prabhu kahe – āge kaha, śunite pāi sukhe |
apūrvāmṛta-nadī vahe tomāra mukhe ||101||
curi kari' rādhāke nila gopī-gaṇera ḍare |
anyāpekṣā haile premera gāḍhatā nā sphure ||102||
rādhā lāgi' gopīre yadi sākṣāt kare tyāga |
tabe jāni, rādhāya kṛṣṇera gāḍha-anurāga ||103||

(101) Az Úr szólt: Folytasd kérlek! Boldogságban úszom, ahogy hallom
az ajkaidról felfakadó páratlan nektárfolyam hömpölygését!
(102) Elrabolta Rádhikát a gópík köréből, attól tartva,
hogy mások előtt a szerelem valódi heve nem mutatkozhat meg.
(103) Rádhához ragaszkodva még a gópík társaságáról is lemondott –
ebből érthetjük meg Krsna Rádhá iránt érzett nagyon mély szeretetét.

rāya kahe – tabe śuna premera mahimā |
tri-jagate rādhā-premera nāhika upamā ||104||
gopī-gaṇera rāsa-nṛtya-maṇḍalī chāḍiyā |
rādhā cāhi' vane phire vilāpa kariyā ||105||

(104) Rámánanda Ráj így felelt: Hallj most a rajongó szeretet (préma) dicsőségéről!
Rádhá szeretetének a három világban nincs párja!
(105) Krsna a rásza-táncot lejtő gópík körét elhagyva,
Rádhára vágyva, bánatosan bolyongott az erdőben.

kaṁsārir api saṁsāra-vāsanā-baddha-śṛṅkhalām |
rādhām ādhāya hṛdaye tatyāja vraja-sundarīḥ ||106||
itas tatas tām anusṛtya rādhikām
anaṅga-bāṇa-vraṇa-khinna-mānasaḥ |
kṛtānutāpaḥ sa kalinda-nandinī
taṭānta-kuñje viṣasāda mādhavaḥ ||107||

(106) Kansza ellenségének gondolatai is csak Rádhá körül forogtak, a reá emlékezés kötötte őt gúzsba.
Szívében Rádhát hordozva elhagyta Vradzsa szépséges leányait.
(107) A Szerelemisten nyilától sebzett, bánatos szívű Mádhavát a bűntudat emésztette. Mindenhová követte Rádhiká nyomait,
(ám mert nem találta őt sehol) leroskadt a Jamuná menti lugasban, s ott búslakodott.

(Dzsajadév: Gíta-góvinda 3.1-2.)

A Gíta-góvinda második fejezete Rádhá Krsna iránti érzelmeit ecseteli… most pedig Krsna érzéseiről olvashatunk. Ezért az is (api) szócska a versben: Rádhá szenved Krsna távollétében, és Krsna is szenved Rádhá távollétében.
Kanszári, szanszára… nem csupán az összecsengés kedvéért illeszti egymás mellé e szavakat Dzsajadév. Krsna hős – Kansza legyőzője (kaṁsa-ariḥ) –, most mégis alulmaradt, megbéklyózták, hiszen gondolatai csak Rádhá körül forognak, Rádhá, Rádhá szerelme ejtette őt foglyul. Másra nem is tud gondolni, így otthagyja a szépséges gópík körét, és Rádhiká keresésére indul. Ráadásul a rákövetkező vers Mádhavaként, Laksmí anya, a szerencseistennő uraként utal rá: Krsna nem csupán hős, hanem maga Nárájan, Isten… ám mind a szerencse istennője, mind Vradzsa szépségeinek társasága jelentéktelenné válik Rádhá hiányában.

ei dui-ślokera artha vicārile jāni |
vicārite uṭhe yena amṛtera khani ||108||
śata-koṭi gopī-saṅge rāsa-vilāsa |
tāra madhye eka-mūrtye rahe rādhā-pāśa ||109||
sādhāraṇa-preme dekhi sarvatra'samatā |
rādhāra kuṭila-preme ha-ila vāmatā ||110||

(108) E két vers értelmében elmerülve világossá válik,
hogy itt egész nektár-bánya bukkan a felszínre!
(109) Krsna sok millió gópí társaságában a rásza-táncot élvezte,
ám egyetlen, eredeti formájában mindig Rádhá mellett maradt.
(110) Az isteni szeretet általában mindenkire egyenlően árad,
ám Rádhá huncut szerelme ellenkező természetű.

aher iva gatiḥ premṇaḥ svabhāva-kuṭilā bhavet |
ato hetor ahetoś ca yūnor māna udañcati ||111||

(111) A szerelem természete akár a kígyó siklása, kanyargós.
Ezért a fiatalokban – okkal vagy ok nélkül – felébred a neheztelés (māna).

(Rúpa gószvámí: Uddzsvala-nílamani 15.102.)

E strófa kommentárjai az Alankára-kausztubha (A poézis ékköve) című mű idevágó részletét idézik:

nadīnāṁ ca vadhūnāṁ ca bhujagānāṁ ca sarvadā |
premṇām api gatir vakrā kāraṇaṁ tatra neṣyate |

A folyók, az asszonyok és a kígyók is mindig
– miként a szerelem – kanyargósan haladnak, ám ennek oka ismeretlen.

krodha kari' rāsa chāḍi' gelā māna kari' |
tāṅre nā dekhiyā vyākula haila śrī-hari ||112||
samyak-sāra vāsanā kṛṣṇera rāsa-līlā |
rāsa-līlā-vāsanāte rādhikā śṛṅkhalā ||113||
tāṅhā vinu rāsa-līlā nāhi bhāya citte |
maṇḍalī chāḍiyā gelā rādhā anveṣite ||114||
itas tataḥ bhrami' kāhāṅ rādhā nā pāñā |
viṣāda karena kāma-bāṇe khinna hañā ||115||
śata-koṭi-gopīte nahe kāma-nirvāpaṇa |
tāhātei anumāni śrī-rādhikāra guṇa ||116||

(112) (Rádhá) haragosan és sértődötten hagyta ott a rásza-táncot,
s mert nem látta őt, Srí Hari nagyon megijedt.
(113) A rásza-tánc Krsna vágyának legteljesebb lényege,
ám a rásza-lílá vágyában Rádhiká az összekötő kapocs.

Azaz Krsna rásza-lílára irányuló vágyának Rádhiká a megtestesítője, ő a béklyó (a śṛṅkhalā szó jelentése lánc, béklyó), ami/aki fogva tartja Krsnát.

(114) Nélküle a rásza-lílá nem ragyog Krsna szívében,
ezért a körből kilépve nyomban Rádhá keresésére indult.
(115) Ide-oda kóborolt, ám mert sehol nem találta Rádhát,
a szerelemisten nyilától sebzetten búslakodni kezdett.
(116) Még a sok millió gópí közt sem csillapult vágya!
Ebből láthatjuk Srí Rádhiká csodás tulajdonságait.

Ebből láthatjuk: szó szerint anumāni, azaz „következtethetünk”

prabhu kahe – ye lāgi' āilāma tomā-sthāne |
sei saba tattva-vastu haila mora jñāne ||117||
ebe se jāniluṅ sādhya-sādhana-nirṇaya |
āge āra āche kichu, śunite mana haya ||118||
kṛṣṇera svarūpa kaha rādhāra svarūpa |
rasa kon tattva, prema kon tattva-rūpa ||119||
kṛpā kari' ei tattva kaha ta' āmāre |
tomā-vinā keha ihā nirūpite nāre ||120||

(117) Az Úr szólt: Ami miatt hozzád jöttem,
azokat immáron mind a végső valóság leglényegeként tudhatom.
(118) Megértettem következtetéseidet a végső célról és a hozzá vezető útról.
Ám ha van más, több ennél, akkor szívem azt is hallani vágyja!
(119) Beszélj kérlek Krsna természetéről és Rádhá tulajdonságairól!
Milyen a rasza természete? A préma a valóság mely formája?
(120) Légy kegyes! Tárd fel előttem e valóságokat!
Rajtad kívül senki sem képes megmutatni őket!

Milyen a rasza természete: szó szerint: mi a raszáról szóló igazság, valóság (tattva)?
Megmutatni: a szövegben szereplő nirūpite szó gyökének (nirūp) jelentései: felfog, megállapít, meghatároz, kijelöl.

A sorozat többi írása itt érhető el: Rámánanda-szamvád

Rámánanda-szamvád – a raszák

Csaitanja Maháprabhu tanításában az Istenhez fűződő kapcsolatokat ötféle fő-, és hétféle mellékhangulat jellemzi. Elsődlegesek (pradhāna-rasa) a békesség (śānta), a szolgáló (dāsya), baráti (sakhya), szülői, vagy gyermekszerető (vātsalya), és a szerelem (śṛṅgāra, vagy mādhurya). A másodlagos, vagy mellérendelt hangulatok (gauna-rasa) színesítik az előbbieket, ezek klasszikus kilences lista többi tagja: humor (hāsya), bánat, sajnálat, megrendültség (karuṇa), düh (raudra), hősiesség (vīra), ijedtség (bhayānaka), undor (bībhatsa), csodálat (adbhuta).

Rámánanda Ráj a préma témájának tárgyalásakor az elsődleges raszákat sorolja fel, ám a raszák felsorolását a szolgáló szeretetével kezdi. Nem említi a śānta (békés, kiegyensúlyozott) hangulatot, melynek fő jellemzője a kiegyensúlyozottság, nyugalom, azaz a śama.
A megértés nem lehet teljes e nélkül, így hát vessünk egy pillantást a higgadt, áhítatos śānta-rasára is, a lelki béke jellemezte hangulatra. A śānta szó a śam (lecsillapodik, megnyugszik) igéből képzett befejezett melléknévi igenév: a lecsillapodott, megnyugodott, aki az anyagvilág zavaraival szemben, azok ellenére is békés. A továbbiakban áhítatos imádatként utalunk rá, talán e szókapcsolat fejezi ki legpontosabban a śānta-rasa Isten felé fordulásának jellegét. A Bhakti-raszámrta-szindhu meghatározása szerint:

śamo man-niṣṭhatā buddher iti śrī-bhagavad-vacaḥ |
tan-niṣṭhā durghaṭā buddher etāṁ śānta-ratiṁ vinā ||47||
nāsti yatra sukhaṁ duḥkhaṁ na dveṣo na ca matsaraḥ |
samaḥ sarveṣu bhūteṣu sa śāntaḥ prathito rasaḥ ||48||

(47) „A nyugalom az értelem nékem szentelése” ezek a Magasztos Úr szavai.
E kiegyensúlyozott vonzalom nélkül lehetetlen az értelem néki szentelése.
(48). Kiben nincs sem öröm, sem bánat, sem gyűlölet sem irigység,
ám egyenlő minden lénnyel, az ő hangulata az áhítatos imádat (śānta-rasa).

A hívő hite szilárd (nisthā) Istenben, s mert teljességgel őfeléje fordult, közömbössé vált az anyagvilág dolgai iránt – az anyagi vágyak teljes feladása (tṛṣṇā-tyāga) jellemzi. Történhet bármi, minden nehézség közepette, akár a halál árnyékában is csupán béke lesz szívében, semmi más. Mindegy számára, hogy pokol vagy üdvösség jut osztályrészéül. Mégsem üres – a hála, kegyelem és oltalom tölti be. A śānta-rasa tiszteletteljes kapcsolat hívő és Isten közt, ugyanakkor ez a tisztelet némi távolságot is eredményez – ám ez a távolság nem hiányolja a meghittséget, természetes velejárója a kapcsolatnak, ezért nem okoz zavart. Áhítatos imádat hangulata jellemzi például a Kumárákat.

A raszákra gondolva ne feledjük, hogy bár a megnevezések a hétköznapi tapasztalatainkban megismert kapcsolatokra utalnak, ám e hétköznapi tapasztalataink nem azonosak az istenszeretettel, csupán halvány visszfényei annak. Amikor erről kérdik őket, a raszákat megélők helyzete nem különbözik a látótól, aki a születése óta vaknak próbálja elmagyarázni a színek közti különbségeket. Lehetnek támpontjai, beszélhet benyomásokról, ám az élmény maga nem adható át.

prabhu kahe – eho haya āge kaha āra |
rāya kahe – dāsya-prema sarva-sādhya-sāra ||71||

(71) Az Úr szólt: Úgy van! kérlek, mondd tovább!
Rámánanda Ráj így felelt: A szolgáló szeretet – ez a tökéletesség leglényege.

yan-nāma-śruti-mātreṇa pumān bhavati nirmalaḥ |
tasya tīrtha-padaḥ kiṁ vā dāsānām avaśiṣyate ||72||

(72) Csupán nevét hallván az ember makulátlanul tisztává válik,
lába nyomai a szent zarándokhelyek – van-e hát lehetetlen az ő szolgáinak?

(Bhág. 9.5.16.)

Van-e lehetetlen az ő szolgáinak: a versben szó szerint: „vajon mi marad az ő szolgáinak?”, azaz van –e még további teendőjük, vagy olyan, ami elérhetetlen, lehetetlen volna számukra.
A vers a Bhágavata-purána kilencedik énekéből való, Ambarísa és Durvászá történetéből. Bár Durvászá egy vélt sértés miatt meg akarta ölni Ambarís királyt, ám ő továbbra is az ő jólétéért imádkozott. Durvászá a királyt magasztalta e szavakkal, miután felismerte Ambarís nagylelkűségét.

bhavantam evānucaran nirantaraḥ
praśānta-niḥśeṣa-mano-rathāntaraḥ |
kadāham aikāntika-nitya-kiṅkaraḥ
praharṣayiṣyāmi sa-nātha-jīvitam ||73||

(73) A szakadatlanul téged szolgáló
szívének minden vágya teljesen lecsendesül.
Mikor leszek örök szolgád,
s örvendezem majd veled, urammal-éltetőmmel?

(Jámunácsárja: Sztótra-ratna 43.)

Szívének minden vágya: költőien utal a vers a vágyakra: mano-ratha, az elme szekere. A szolgálóra a finom hangulatú anu-caran, azaz „utána járó”, társ, követő szó utal – aki ura mellett, annak nyomaiban jár, azaz ura közvetlen, személyes szolgálója.
A szolga ura oltalmát élvezi, szíve békés, mert együtt örvendezik urával, éltetőjével. A szilárd hit, és az anyagvilággal szembeni közömbösség éppúgy jellemzi őt, mint az áhítatos imádat hangulatában élőt, ám az kapcsolata urával személyes és szoros, elkötelezett az isteni fenség, és a szolgálatnak szentelődés mellett. A szolgáló szeretet jó példája Hanumán.

Az illúzió két jellemzője, hogy az ember magát gondolja a középpontnak, s hogy magáénak véli a dolgokat (ahantā – „énség”, mamatā – „enyémség”). A śānta-rasa teljességgel mentes az illúziótól, így az önteltségtől és a birtoklásérzettől is. A dāsya-rasāban azonban újra felbukkan valamiféle birtoklásérzet: az én uram! A teljes önátadás – én a tiéd vagyok – mellett megjelenik a „te az enyém” tudata is, mely a további raszákban csak fokozódik majd.

prabhu kahe – eho haya kichu āge āra |
rāya kahe – sakhya-prema sarva-sādhya-sāra ||74||

(74) Az Úr szólt: Úgy van! van még ennél több?
Rámánanda Ráj így felelt: A baráti szeretet – ez a tökéletesség leglényege.

itthaṁ satāṁ brahma-sukhānubhūtyā
dāsyaṁ gatānāṁ para-daivatena |
māyāśritānāṁ nara-dārakeṇa
sārdhaṁ vijahruḥ kṛta-puṇya-puñjāḥ ||75||

(75) A szentek brahman-örömének forrásával,
a szolgálatnak szentelődők Legfőbb Istenségével,
s az illúzióban élők ember-gyerekével
játszadoztak együtt ők, kik mögött jámbor tettek sokasága van.

(Bhág. 10.12.11.)

A felidézett vers egészen más hangulatot tár elénk. Krsna gyerekkora barátai körében telik, s Bhágavata-purána e részlete színesen meséli el, miként játszottak Krsna és barátai:

(7) Néhányan fuvolán játszottak, mások bivalyszarv kürtöt fújtak,
volt, aki a méhekkel zümmögött együtt, vagy a kakukk hangját utánozta.
(8) A madarak árnyékát kergették, vagy a hattyúkkal vonultak,
némán figyeltek, akár a darvak, és pávákkal táncoltak.
(9) A majomcsemetéket csalogatták, felkapaszkodtak a fákra,
vagy őket utánozva, velük együtt himbálóztak a levelek közt.
(10) Mások a békákkal ugrándoztak, pancsoltak a vízben,
nevetgéltek a tükörképükön, és feleseltek a visszhangjukkal.

A baráti szeretet hangulatában az áhítat és tisztelet háttérbe szorul, helyét a meghitt, bizalmas légkör veszi át. Ugyanakkor megmaradhat a szolgálatkészség is… miként olyan barátok közt, akik szívesen állnak egymás szolgálatára – kölcsönösen. A korábban említett birtoklásérzet (mamatā) tovább erősödik: a barátok egyenlőnek, azonosnak látják egymást.
Ugyanakkor, e a meghitt légkörbe is utat találhat az isteni fenség (aiśvarya) tudata. Példa erre Ardzsuna: miután a kuruksétrai csatamezőn megpillantotta Krsna univerzális formáját, nyomban imáit felajánlva könyörgött bocsánatért korábbi tiszteletlennek vélhető szavaiért (Bg. 11.41-42.), miközben Vradzsában a pásztorfiúk bármikor fesztelenül játszanak vele. A démonok felett aratott rendkívüli és csodás győzelmek csupán örömujjongást váltanak ki, megkülönböztetett tiszteletet nem, s bár látták rendkívüli hatalmát, a fiúk továbbra is lelkesen mérik össze erejüket Krsnával birkózásban. Sőt, ha győznek, akkor Krsna a vesztesre rótt büntetésként a vállán viszi játszótársát (Bhág. 10.18.-24.).

prabhu kahe – eho uttama āge kaha āra |
rāya kahe – vātsalya-prema sarva-sādhya-sāra ||76||

(76) Az Úr szólt: Ez a legkiválóbb! kérlek, mondd tovább!
Rámánanda Ráj így felelt: A szülői szeretet – ez a tökéletesség leglényege.

A vātsalya szó gyöke a vatsa (borjú, kisgyermek), így a vātsalya a gyermekek, általános értelemben a kicsik, az alárendeltek iránti gyöngéd szeretet. A vātsalya-rasa a gyermek Krsna iránti szeretetet jelenti.

nandaḥ kim akarod brahman śreya evaṁ mahodayam |
yaśodā vā mahā-bhāgā papau yasyāḥ stanaṁ hariḥ ||77||

(77) Ó, bráhmana, vajon milyen emelkedett és áldásos tettet végezhetett Nanda,
vagy a szerencsés Jasódá, kinek tejét Hari itta?

(Bhág. 10.8.46.)

nemaṁ viriñco na bhavo na śrīr apy aṅga-saṁśrayā |
prasādaṁ lebhire gopī yat tat prāpa vimukti-dāt ||78||

(78) Sem Brahmá, sem Siva, s még Laksmí sem, ki pedig mindig az ő mellkasán pihen
nem érhette el ezt a kegyet, amit e gópí kapott a megszabadulás adományozójától!

(Bhág. 10.9.20.)

A fenti két vers Paríksit király és Suka beszélgetéséből való, a kis Krsna megkötözésének történetéből. A szülői szeretet az előbbi hangulatok tulajdonságait magában foglalja. A meghittség tovább fokozódik, és megjelenik két új vonás: a gondoskodás, illetve a dorgálás, büntetés.
Miként a baráti szeretetben, a szülői szeretetben is felbukkanhat a fenség tudata. Mikor Vaszudév és Dévakí kiszabadultak börtönből, s végre találkozhattak Krsnával és Balarámmal, ahelyett, hogy a szokások szerint a gyermekek szüleik lábaihoz borultak volna, a szülők hajtották meg fejüket hódolattal fiaik előtt, felismerve isteni mivoltukat. Hasonlóképp szembesült Krsna csodálatos, isteni mivoltával Jasódá is Vrndávanban, mikor a megevett rögöt keresve belenézett fia szájába, ám ott nem csupán egy kis maszatos földdarabot látott, hanem az egész mindenséget – ő azonban a következő pillanatban már meg is feledkezett a látványról, és keblére szorította kisfiát.

Mert Rámánanda Ráj gondolatsora a hívő és Istene közti hangulatokat fejtegeti, ezért nem beszél róla, de vātsalya, a kicsinyek felé forduló szeretet Isten hívei felé forduló gondoskodása is. Rúpa gószvámí a Padjávalí című antológiában Daksinátja versét idézi Isten szeretetének illusztrálására:

atandrita-camūpati-prahita-hastam asvīkṛta-
praṇīta-maṇi-pādukaṁ kim iti vismṛtāntaḥpuram |
avāhana-pariṣkriyaṁ pataga-rājam ārohataḥ
kari-pravara-bṛṁhite bhagavatas tvarāyai namaḥ ||50||

A figyelmes őrparancsnok kinyújtott kezéből felajánlott
ékköves lábbelit „miért is?” felkiáltással utasítja el, miközben királynőit feledve
dísztelen hátasára, Garudára pattan.
Az elefánttrombitálást meghalló magasztos Úr sietségének ajánlom hódolatom!

Bhaktái hívásának eleget téve oly sietősen pattan a madárkirály (pataga-rāja), Garuda hátára, hogy nincs idő Garuda illő felékesítésére, megfeledkezik királynőiről (az antaḥpura szó szerint belső palotát jelent, a király feleségeinek lakrészét, átvitt értelemben pedig magukat a királynőket), s nem is érti, miért nyújtja felé az őrparancsnok ékkövekkel díszített lábbelijét.
Az elefánttrombitálás utalás Gadzséndra történetére: a bajba jutott és kétségbeesett elefántkirály utolsó erejével egy sietve leszakajtott lótuszvirágot ajánl az Úrnak.

prabhu kahe – eho uttama āge kaha āra |
rāya kahe – kāntā-prema sarva-sādhya-sāra ||79||

(79) Az Úr szólt: Ez a legkiválóbb! kérlek, mondd tovább!
Rámánanda Ráj így felelt: A szerelmes ragaszkodás – ez a tökéletesség leglényege.

nāyaṁ śriyo 'ṅga u nitānta-rateḥ prasādaḥ
svar-yoṣitāṁ nalina-gandha-rucāṁ kuto 'nyāḥ |
rāsotsave 'sya bhuja-daṇḍa-gṛhīta-kaṇṭha-
labdhāśiṣāṁ ya udagād vraja-sundarīṇām ||80||

(80) Ez nem a hőn szeretett, mellkasán pihenő hitves, Srí iránti szívélyesség,
nem is a mennyek hajadonjainak lótusz-illatú szépsége, mit sem szólva másokéról!
A rásza-tánc ünnepén az Ő karjai ölelték nyakukat,
ebben az áldásban részesültek Vradzsa szépségei!

(Bhág. 10.47.60.)

A verset a Vrndávanba látogató Uddhava mondja a gópíkról, a gópíknak.

tāsām āvirabhūc chauriḥ smayamāna-mukhāmbujaḥ |
pītāmbara-dharaḥ sragvī sākṣān manmatha-manmathaḥ ||81||

(81) Megjelent köztük Sauri, lótusz-orcáján mosollyal,
sárga ruháját viselve, virágfüzéresen, Ő maga, kibe a Szerelem szerelmes!

(Bhág. 10.32.2.)

A vers a Bhágavata-purána rásza-táncot leíró részéből való.
Kibe a Szerelem szerelmes: szó szerint: manmatha-manmathaḥ. A man-matha jelentése szívet felkavaró, ez a Szerelemisten, és a szerelem megjelölése is egyben.

A szerelmes ragaszkodás magában foglalja a Krsna iránt mélységes ragaszkodást (kṛṣṇa-niṣṭhā), a szolgálat odaadó, szívbéli voltát (sevā atiśaya), a barátság szabad fesztelenségét (asaṅkoca), és a szülői szeretet gyöngéd gondoskodását, dédelgető cirógatását (lālana), ám mindezek összeadódnak és egészen felfokozódnak a teljes önátadásban.

kṛṣṇa-prāptira upāya bahu-vidha haya |
kṛṣṇa-prāpti-tāratamya bahuta āchaya ||82||
kintu yāṅra yei rasa, sei sarvottama |
taṭa-stha hañā vicārile, āche tara-tama ||83||

(82) Krsna elérésének számos módja létezik,
és Krsna elérésének fokozatai is számosak.
(83) Bár mindenkinek az a legmagasabb rendű, amilyen hangulat (őt fűzi Istenhez),
elfogulatlan szemmel nézve mégis vannak jobbak és még jobbak.

Az istenszeretetben megélt érzelmek tökéletesek, lényegük a szünet nélküli heves boldogság, ahogy Rúpa gószvámí fogalmaz a Bhakti-raszámrta-szindhuban (sāndrānanda-viśeṣātmā, Brsz.1.1.17.). Mert tökéletesek, az adott hangulatban élő nem érez semmilyen hiányosságot, s nem is vágyik másféle hangulat megélésére. Ám mégis beszélhetünk az egyes raszák kapcsán jobbakról és még jobbakról, azok színességének, változatosságának tekintetében. Erről szólnak a következő versek:

yathottaram asau svāda-viśeṣollāsa-mayy api |
ratir vāsanayā svādvī bhāsate kāpi kasyacit ||84||

(84) A különféle ízek öröm-lényege sorban egymás után (fokozódik),
s a vágy révén egyszer csak megjelenik a szeretet (rati) édes íze.

(Rúpa gószvámí: Bhakti-raszámrta-szindhu 2.5.38.)

pūrva-pūrva-rasera guṇa pare pare haya |
dui-tina gaṇane pañca paryanta bāḍaya ||85||
guṇādhikye svādādhikya bāḍe prati-rase |
śānta-dāsya-sakhya-vātsalyera guṇa madhurete vaise ||86||
ākāśādira guṇa yena para-para bhūte |
dui-tina krame bāḍe pañca pṛthivīte ||87||
paripūrṇa-kṛṣṇa-prāpti ei 'premā' haite |
ei premāra vaśa kṛṣṇa - kahe bhāgavate ||88||

(85) A megelőző ízek tulajdonságai jelen vannak a rákövetkezőkben,
kettő, majd három, összeadódva növekszik az ötödikig bezáróan.
(86) A tulajdonságok fokozódásával növekszik a zamat minden hangulatban.
A nyugodt, szolgai, baráti és szülői hangulatok tulajdonságai mind megjelennek a szerelemben.
(87) Miként a tér és a többi elem tulajdonságai megjelennek a rákövetkezőben,
kettőé, háromé, majd a földben együtt mind az öt.

Az öt durva fizikai elem a tér, a levegő, a tűz, a víz, a föld. A tér, ami helyet ad a betöltekezésnek, a levegő e teret mozgással, keveredéssel tölti meg. A tűz, az energia a felfokozott mozgás, míg a víz a kohézió, a föld pedig a szilárd anyag. Az áhítatos imádattól (śānta-rasa) kezdődően hasonlóképpen fokozódnak és szélesednek a raszák jellemzői.

(88) Krsna tökéletes elérése ez a préma.
Ez a préma még Krsnát is irányítása alá vonja – ő maga mondja a Bhágavatamban.

mayi bhaktir hi bhūtānāmv amṛtatvāya kalpate |
diṣṭyā yad āsīn mat-sneho bhavatīnāṁ mad-āpanaḥ ||89||

(89) Az irántam való szeretet minden lényt alkalmassá tesz a halhatatlanságra.
Szerencsére ti az irántam érzett gyöngédségetek révén elértek engem!

(Bhág. 10.82.44.)

kṛṣṇera pratijñā dṛḍha sarva-kāle āche |
ye yaiche bhaje, kṛṣṇa tāre bhaje taiche ||90||

(90) Krsna ígérete határozott, mindenkor:
aki ahogy őt szereti, Krsna akképpen viszonozza néki szeretetét.

A bhaj ige többes jelentésű szó: oszt, imád, tisztel, magasztal, de választ, élvez, kegyel értelemben is állhat. Ezért kétféleképpen is gondolhatunk rá. Egyfelől a rákövetkező Gítá vers értelmében: a bárki, bármilyen módon is – akár elutasítással – fordul Isten felé, ő akképpen osztja ki neki tettei gyümölcsét („Tőle származik minden eredmény, mert ez indokoltabb” – phalam ata upapatteḥ, mondja a Védánta-szútra 3.2.39.). Másfelől pedig a szó szeret értelmében: a szeretetteljes közeledést szeretettel viszonozza. A rajongó szeretettel kapcsolatos gondolatsorba az utóbbi értelmezés illik inkább.

ye yathā māṁ prapadyante tāṁs tathaiva bhajāmy aham |
mama vartmānuvartante manuṣyāḥ pārtha sarvaśaḥ ||91||

(91) Miként hozzám folyamodnak, én éppen úgy viszonzom közeledésüket.
Az én utamon járnak az emberek mind, Pártha!

(Bg. 4.11.)

ei 'premera anurūpa nā pāre bhajite |
ataeva ṛṇī haya - kahe bhāgavate ||92||

(92) E szeretetet illőn nem képes viszonozni,
ezért adóssá válik – ahogy a Bhágavatam is mondja:

na pāraye 'haṁ niravadya-saṁyujāṁ
sva-sādhu-kṛtyaṁ vibudhāyuṣāpi vaḥ |
yā mābhajan durjaya-geha-śṛṅkhalāḥ
saṁvṛścya tad vaḥ pratiyātu sādhunā ||93||

(93) Képtelen vagyok ezt az elmondhatatlanul tökéletes találkozást
kellően megszolgálni nektek, még az istenek élethossza alatt sem!
Engem imádtok, még az elszakíthatatlan családi kötelékeket
is elvágva! Saját jótetteitek erénye legyen hát a viszonzás.

(Bhág. 10.32.22.)

yadyapi kṛṣṇa-saundarya mādhuryera dhurya |
vraja-devīra saṅge tāṅra bāḍaye mādhurya ||94||

(94) Noha Krsna szépsége édességének legfelsőbb foka,
Vradzsa leányai társaságában édessége csak növekszik.

Bár az isteni tulajdonságok sora megszámlálhatatlan, Rúpa gószvámí a Bhakti-raszámrta-szindhuban (2.1.23-44.) felsorolja a hatvannégy legfontosabbat – e tulajdonságok az Isten iránti ragaszkodás megalapozói (ālambana). A tulajdonságok egy részével az élőlények is rendelkezhetnek, nagyobb hányadukkal az avatárok, ám van négy tulajdonság, mely egyedül Krsna sajátja. A felsorolásban a szépség különleges helyet foglal el. A tulajdonságok sora a szépséggel kezdődik: teste elbűvölő szépségű (suramyāṅga), s mint majd látjuk, a felfokozott, páratlan szépséggel zárul. Az utolsó négy, egyedül Krsnára jellemző tulajdonságról az alábbi versek szólnak:

sarvādbhuta-camatkāra-līlā-kallola-vāridhiḥ |
atulya-madhura-prema-maṇḍita-priya-maṇḍalaḥ ||41||
trijagan-mānasākarṣi-muralī-kala-kūjitaḥ |
asamānordhva-rūpa-śrī-vismāpita-carācaraḥ ||42||

(41) Mindenkit ámulatba ejtő csodás kedvtelései hullámával hömpölygő óceán,
páratlan szerelemmel ékesített, szerető társai veszik körbe,
(42) a három világban mindenki szívét felkavaró lágy fuvolamuzsikája,
végül páratlan, mindenek felett álló szépsége és bája, mely ámulatba ejti a mozgó és mozdulatlan lényeket egyaránt.

Csodás kedvtelései, szerető társai, mindenkit megigéző és invitáló fuvolajátéka, és végezetül szépsége. Ami mégsem ugyanaz, mint a tulajdonságok közt az első… szép bárki lehet, ám Krsna maga a testet öltött Szépség, ahogy Rádhá a testet öltött Szeretet.

E négy tulajdonságot együtt jeleníti meg a rásza-tánc:

tatrātiśuśubhe tābhir bhagavān devakī-sutaḥ |
madhye maṇīnāṁ haimānāṁ mahā-marakato yathā ||95||

(95) Általuk tündökölt ott az Úr, Dévakí fia,
akár egy csodás smaragd, az aranyba foglalt ékkövek körében.

(Bhág. 10.33.6.)

A strófa a Bhágavata-purána rásza-táncról szóló fejezetéből való.

A sorozat többi írása itt érhető el: Rámánanda-szamvád

Rámánanda-szamvád – préma-bhakti

prabhu kahe – eho haya āge kaha āra |
rāya kahe – prema-bhakti sarva-sādhya-sāra ||68||

(68) Az Úr szólt: Úgy van! kérlek, mondd tovább!
Rámánanda Ráj így felelt: A rajongó szeretet (prema-bhakti) – ez a tökéletesség leglényege.

nānopacāra-kṛta-pūjanam ārta-bandhoḥ
premṇaiva bhakta-hṛdayaṁ sukha-vidrutaṁ syāt |
yāvat kṣud asti jaṭhare jaraṭhā pipāsā
tāvat sukhāya bhavato nanu bhakṣya-peye ||69||

(69) A szenvedők barátjának számtalan felajánlással végzett szerető imádata megolvasztja híve szívét,
mint ahogy megörvendezteti az evés-ivás is azt, akit éhség mardos és szomjúság gyötör.

Idézz slókákat – volt Csaitanja kérése, utalva arra, hogy a Rámánanda az eszmények sorát a szentírásból vett idézetekkel alapozza meg. Rámánanda eddig a pontig hűen követte is a kérést, most azonban saját verseit szavalja. A rajongó szeretet, a préma-bhakti szétfeszíti az írások kereteit. Úgy tartják, a Véda szava akár a mesteré, az itihászák és puránák (eposzok és ősi mítoszok) a tanácsot adó jóbarát, a költészet pedig a szerető feleség édes szavához fogható. És a rajongó szeretethez igazán ez utóbbi illik.

Szenvedők barátja (ārta-bandhu) áll a versben. Az első gondolatunk az lehet, hogy ez talán a négyféle istenkeresőre tett utalás. A Bhagavad-gítában így szól Krsna: „Négyféle jámbor imád engem, ó Ardzsuna, a szenvedő, a kíváncsi, a vagyonvágyó és a bölcs.” (Bg. 7.16.) Isten enyhíti a szenvedő fájdalmát, kielégíti a kíváncsi tudásvágyát, megtölti a vagyonvágyó zsebét és kezeit, s legfőképpen pedig a bölcs igaz társa.
Ám a fenti versben a szenvedők barátja egészen mást jelent. Az itt említett szenvedés oka nem anyagvilág hányattatása, hanem a távollét, az elválás érzete. E ponton a hívő számára az anyagvilág már nem nyújt elégedettséget, annak múlandó látszat-örömét messze meghaladta, ugyanakkor az Istentől való távolság leküzdhetetlennek látszik – ez szenvedésének, kétségbeesésének forrása. Bár az isteni kegy átöleli, mégsem érzi azt, csupán e kegy utáni kínzó vágyat. Mit tehet? Az értelem tudja, hogy Isten a szenvedők barátja, ezért folytatja a napi imádatát… abban a tudatban, hogy még ha e pillanatban nem is érzem, ám tudom, hogy ő az én Uram, és a tenyerén hordoz engem. E ez az állhatatosság aztán meglágyítja szívét – és valóban megéli a vigaszt.

kṛṣṇa-bhakti-rasa-bhāvitā matiḥ
krīyatāṁ yadi kuto 'pi labhyate |
tatra laulyam api mūlyam ekalaṁ
janma-koṭi-sukṛtair na labhyate ||70||

(70) A Krsna iránti szerető odaadás ízeivel átitatott értelmet
vedd csak meg, bárhol is kapható!
Sóvárgás annak az egyedüli ára,
milliónyi élet jótetteivel sem érhető el.

Mi is ez a préma, amiről a versek szólnak? Gondoljuk át újra a Rámánanda által felvetett eszmények sorát. A kiindulópont a hétköznapi ember hétköznapi élete… ezért az első felvetés a hétköznapi erények szerinti élet: 1) megtalálni a helyem a világban (sva-dharmācaraṇe), majd 2) életünknek nem evilági célt találni tetteink Istennek ajánlásával (kṛṣṇe karmārpaṇa). Ezután, és csak ezután következik 3) a világi erények és kötelességek meghaladása (svadharma-tyāga), 4) a megértéssel társult szeretet (jñāna-miśrā bhakti), és 5) a megértés vágyától mentes, tiszta szeretet (jñāna-śūnyā bhakti).

A fenti sorban a szeretet szót használtuk, ám ez a fogalom pontosításra szorul. A szanszkrt nyelv a kapcsolat alá-fölérendeltsége szerint különbözteti meg a szeretetet. Az alárendeltek, a nálunk kisebbek iránti gyöngéd érzés neve sneha. A szó jelent olajosságot, vagy olajat is – ez az ellágyult szív gyöngéd érzése. Fordított viszonyban, a feljebbvalók felé a szeretet bizalomként, hitként jelenik meg, ez a śraddhā. Az egyenrangú felek közti szeretet a prema, legyen az szerelem, vagy baráti vonzalom, míg az istenszeretet neve: bhakti.

Kísérlet fogalmának a bhakti meghatározására

A bhakti sokféle jelentéssel, jelentésárnyalattal bíró szó. A szó gyökéből fakadóan (bhaj – oszt, imád, tisztel, magasztal) jelent osztást (a matematikai műveletet) vagy osztozást, e részesedést viszonzó hűséget, tiszteletet, imádatot, odaadást, vallásos hitet és szeretetet egyaránt. Az Istent szeretők részesülnek az ő viszonzó gondoskodásában – bár céljuk nem e viszonzás kivívása. A Bhágavata-puránában Szúta gószvámí így beszél Naimisa bölcseihez:

sa vai puṁsāṁ paro dharmo yato bhaktir adhokṣaje |
ahaituky apratihatā yayātmā suprasīdati ||

Bizony az az emberiség legmagasztosabb dharmája, ami Isten iránti szeretethez vezet,
indokolatlan és töretlen istenszeretethez, miáltal a lélek teljesen elégedetté válik. (Bhág. 1.2.6.)

A bhakti teljességgel mentes a gyümölcs, a viszonzás iránti vágytól, és nincs akadály, ami úrrá lehetne fölötte. Ám az osztozás, viszonzás jellege a bhakti kétirányú voltára utal, akárha lelki gravitációs erő volna – ami egymás, és a középpont felé húzza a hatalmas Istent és a parányi lelket egyaránt. Abhay Narayan megfogalmazásában: „… a bhaktát Isten felé vonzza, őt pedig hívei, bhaktái felé. Olyan erő ez, amely két irányba hat: egyrészt szívünkben kiirtja az összes egoista, a középponttól elragadó impulzust, valamint felszabadítja a lényeges erőket, amely oda vezet, hogy minden képességünket Isten szolgálatába tudjuk állítani. Istenre is hat, mégpedig a következőképpen: kieszközli kegyét, kioldja a felszabadító, megváltó erőket, ami végül a lélek egységét eredményezi az isteni akarattal. A Bhagavad-gítában (18.64.) Krsna kijelenti, ha Ardzsuna teljesen átadja magát az isteni akaratnak, akkor megszabadul minden előző tettének visszahatásától.” (B.A.Narayan: Csaitanja Maháprabhu élete és tanítása)

A bhakti az Isten iránti szerető önátadás – s mégis e tiszta istenszeretetet Rámánanda Ráj tovább fokozza! A bhakti jelzője Rámánanda ajkán a prema lett. A prema (a szótő: preman) a kedvesség (priya), a szerető, ragaszkodó érzelem megnevezése, a szó gyöke a prī (megörvendeztet, boldoggá tesz, kedvesen bánik valakivel). A bhakti jelzőjeként való használata az istenszerető kapcsolat meghittségére utal – így fordul elő az a paradoxnak tűnő helyzet, hogy az egyenrangúak közti szeretet fogalmával utalunk a felfokozott istenszeretetre. A szónak ebben az értelemben való használata nem Rámánanda sajátja, Nárada Bhakti-szútrái ebben az értelemben definiálják a bhaktit is:

athāto bhaktiṁ vyākhyāsyāmaḥ | 1
sā tvasmin parama-prema-rūpā | 2
amṛta-svarūpā ca | 3

(1) Most a bhaktiról szólok.
(2) A (bhakti) alapvető jellemvonása az őiránta érzett leghőbb rajongás (préma),
(3) és nektárédes az.

A bhakti számos jelentésárnyalata miatt a szerző nyomban egy pontosítással kezdi a fogalom meghatározását: a bhakti mélyén nem a tisztelet, hanem a préma rejlik. A préma tehát minősített bhakti, olyan szeretet, melyben nyoma sincs elvárásnak vagy félelemnek. Körülírni lehet, ám pontos definíciót Nárada sem alkot:

anirvacanīyaṁ prema-svarūpam | 51
mūkāsvādanavat | 52
prakāśate kvāpi pātre | 53

(51) A rajongó szeretet természete leírhatatlan.
(52) Miként a néma (ételt) kóstoló.
(53) A méltó személy előtt olykor mégis megnyilvánul.

Néma ételt kóstoló: az élmény nem foglalható szavakba úgy, hogy az is értse, akinek nincs hasonló tapasztalata. Az 53. szútrában a kvāpi (valahol, valamikor, olykor) szó bizonytalanságot fejez ki, mert a préma alászálló, azaz pusztán törekvéssel nem érhető el – ellenben a méltó jelölt előtt feltárul. „Ez a lélek tudós magyarázatokkal, mérhetetlen értelemmel, de sok-sok hallással sem érhető el. Csakis az érheti el, akit Ő választ magának, s néki saját formájában mutatkozik.” (Kaṭha-upaniṣad 1.2.23.)

Rúpa gószvámí a Bhakti-raszámrta-szindhu (A bhakti ízeinek nektáróceánja) című művében ekképpen határozza meg a bhakti e magas fokát:

anyābhilāṣitā-śūnyaṁ jñāna-karmādy-anāvṛtam |
ānukūlyena kṛṣṇānuśīlanaṁ bhaktir uttamā ||11||

Másra irányuló vágytól mentes, a tudással, rítussal és a többi (úttal) nem elfedett,
véle összhangban lévő Krsnának szentelődés – ez a legkiválóbb szeretetteljes odaadás (bhakti).

Krsnának szentelődés (kṛṣṇa-anuśīlanaṁ): A śīl igei gyök jelenthet meditálást, szolgálást és imádást is, az anu- igekötővel kiegészülve mindezek gyakori, ismétlődő végzését. A Krsnának szentelődés cselekvő, és érzelemgazdag, erre utalunk, amikor a bhakti szót a szeretetteljes odaadás, vagy önátadó szeretet kifejezéssel fordítjuk.
Véle összhangban lévő (ānukūlyena): A kūla szó partot jelent, az anukūla pedig partmentit. Partmentiesen – e szóval fejezi ki a szanszkrt nyelv az áramlattal tartó, kedvező irányú dolgot, vagy a kedves, barátságos, nyájas személyt. A Krsnának szentelődés nem minden esetben pozitív – gondoljunk csak a Krsnát elpusztítani vágyó Kansza esetére –, ezért szükséges jelző a meghatározásban.

Szavai alátámasztására a Bhakti-raszámrta-szindhu szerzője verseket idéz… elsőként a másra irányuló vágytól mentességet értelmezi a Nárada-panycsarátra versével:

sarvopādhi-vinirmuktaṁ tat-paratvena nirmalam |
hṛṣīkeṇa hṛṣīkeśa-sevanaṁ bhaktir ucyate ||12||

Minden hátsó szándéktól mentes, az őnéki szentelődés által makulátlanná vált
érzékekkel az érzékek urának szolgálata - ezt tartják a szeretetteljes odaadásnak (bhakti). (Brsz. 1.1.12.)

Ezután a Bhágavata-puránából idéz, illusztrálva azt, hogy a bhakti útján járó közömbös mindenféle más eredménnyel szemben:

lakṣaṇaṁ bhakti-yogasya nirguṇasya hy udāhṛtam |
ahaituky avyavahitā yā bhaktiḥ puruṣottame ||13||
sālokya-sārṣṭi-sāmīpya- sārūpyaikatvam apy uta |
dīyamānaṁ na gṛhṇanti vinā mat-sevanaṁ janāḥ ||14||

Az anyagi vonások nélküli bhakti-jóga jelei az alábbiak:
indokolatlan és közvetlen bhakti a Legfőbb Személy iránt.
A véle azonos világban élés, a hasonló hatalom, közelség, hozzá hasonlóvá válni vagy eggyéválni vele –
híveim az én szolgálatom lehetősége nélkül nem fogadják el mindezeket, még ha önként kínálkozna is. (Bhág. 3.29-12-13.)

Majd felsorolja a bhakti legfontosabb jellemvonásait, hogy jól azonosíthassuk: amit az alábbi jelek kísérnek, az bizonnyal bhakti:

kleśaghnī śubhadā mokṣa-laghutā-kṛt sudurlabhā |
sāndrānanda-viśeṣātmā śrī-kṛṣṇākarṣiṇī ca sā ||17||

Bánatot elűző, áldásosztó, az üdvösséget megvető, nehezen elérhető,
lényege a szünet nélküli heves boldogság, és Srí Krsnát vonzza ez (a szívbéli szeretet.) (Brsz. 1.1.17.)

A bhakti fokozatai

A Nárada Bhakti-szútrák szerint a bhakti azért jelentősebb más utaknál, mert a bhakti esetében az út és a cél is azonos: Isten szerető szolgálata:

sā tu karma-jñāna-yogebhyo'py-adhikatarā | 25
phalarūpatvāt | 26

(25) Ám (a bhakti) több a karmánál, a gjánánál, és a jógánál is.
(26) Mert magában hordozza az eredményt.

Bár ebben az értelemben a bhakti egy, mégis megkülönböztethető az út, az eszköz (sādhana), és a cél, a tökéletesség (sādhya). Az utóbbit rāgātmikā bhaktinak, spontán ragaszkodás természetű szeretetnek is nevezik.

A sādhana-bhakti további két részből áll, vaidhī (szabálykövető), és rāgānugā (a spontán szeretetben élőt követő) bhakti. Abhay Narayan így jellemzi e két részt: „Az előző az Írások szabályait, előírásait (vidhi) követi, vagyis meglehetősen formális, mechanikus és – a szabályok megszegésétől való félelem miatt – eléggé kötött.
Kétféle szabály létezik: amelyek megteremtik a bhaktira való hajlamot (pravrtti-hétuh), és a tiltott, illetve ajánlott cselekedetek, melyek célja e hajlamok megszilárdítása.
A rágánugá bhakti ezzel szemben spontán és kötetlen, ami az Írások parancsainak megszegésétől való félelmet illeti. Azért hívják így, mert Bhagaván meghitt társai nyomdokában járva szüntelenül a rágátmika-bhaktit, az Istenhez fűződő ragaszkodást és odaadást követi (anugá), ami egyben lehetetlenné teszi a bhakta számára a vaidhí-bhakti előírásai, szabályai követését. E kétfajta bhaktit úgy is lehetne hívni, mint a Törvény (vaidhí) Életét, illetve a Szeretet (rága) Életét.” (B.A.Narayan: Csaitanja Maháprabhu élete és tanítása)

A Rámánanda Ráj által zengett két vers a gyakorló istenszeretetet (sādhana-bhakti), és a spontán rajongó szeretetet (rāgātmikā bhakti) állítja elénk. Az első vers a szívet megolvasztó imádatról a gyakorló istenszeretetre, míg a heves vágy a spontán rajongásra utal – ami nem külső tényező, hanem a szív sajátja.

A sorozat többi írása itt érhető el: Rámánanda-szamvád

Rámánanda-szamvád – első lépések a tökéletesség felé

prabhu kahe – paḍa śloka sādhyera nirṇaya |
rāya kahe – sva-dharmācaraṇe viṣṇu-bhakti haya ||57||

(57) Az Úr szólt: Idézz néhány verset az élet végső céljáról!
Rámánanda Ráj így felelt: A saját dharmánk szerinti életben Isten szeretete rejlik.

Csaitanja Maháprabhu a tökéletességről kérdez: sādhyera nirṇaya. A sādhya szó gyöke a sādh – befejez, lezár, tökéletessé tesz ige, a sādhya pedig az ebből képzett beálló melléknévi igenév: befejezendő, tökélyre viendő – főnévként maga a tökéletesség. A nirṇaya a nir-ṇī – elvezet, elvisz gyökből eredő szó – elvezeti, elviszi a bizonytalanságot, eloszlatja a felmerülő kételyeket: az érvek és ellenérvek alapos vizsgálata után a szóban forgó tárgy pontos tisztázása (lásd: Njája-szútrák 1.1.41.)
Idézz verset a tökéletességről szóló megállapítással – hangzik tehát a kérés –, olyan verset, ami eloszlatja az esetleges kételyeket, ezért valóban végérvényes. A sādhya, mint tökéletesség itt több, mint bármilyen részletet, bármilyen munkát tökéletesen elvégezni – mondjuk művészi tökéllyel befűzni a cipőnk –, a kérdés az egész életút tökéletességéről szól.
Mondják, hogy nem a szavak, hanem a tettek mutatják meg, kik vagyunk. Bár nehezebben kifürkészhető, ám a szavak és a tettek mélyén az eszményeink irányítanak bennünket… így voltaképpen az eszményeiről ismerszik meg az ember. Csaitanja az eszményeiről kérdezi Rámánanda Rájt, s ez nyilvánvalóvá teszi: emelkedett beszélgetés kezdődik. Kérdések és válaszok sorakoznak majd a tökéletességről, egyre mélyebbre, egyre bensőségesebb témák felé vezetve az olvasót.

Az első válasz, a tökéletesség első lépcsőfoka a dharma. A dharma fogalmát nehéz egy szóval kifejezni magyarul: jelent vallást, erényt, kötelességet, törvényt, jogot, jámborságot... s ezt mind együtt. Talán közelebb jutunk a fogalomhoz, ha ismét csak a szó eredetét vizsgáljuk: a dhṛ ige jelentése fenntart. A dharma így az az elv, ami fenntartja a mindenséget. S ebben a fenntartásban mindenkinek megvan a maga hivatása, ez az ő saját (sva) dharmája. Tulajdonképpen nem is egyféle saját dharmánk van: férfi vagyok vagy nő, felnőtt vagy gyermek – e változó helyzetekből megannyi eltérő kötelesség, megannyi dharma fakad. S mindezen változó körülmény mögött ott az állandó, örök dharma: Isten szeretetének viszonzó részesévé válni – ez a lélek örök dharmája. A sva-dharma első közelítésben tehát a pillanatnyi körülményeinkből fakadó tettek – megtalálni a helyünket a világban, beilleszkedni annak rendjébe. Nem a világi hatalmasságok által megszabott rendbe, hanem az isteni rendbe – s mert felismerem és megélem az Istenhez tartozást, ezért így, a dharmám szerint élve az életem, egyben Isten oltalmába is helyezem magam.

Csaitanja Maháprabhu kérésének eleget téve a szva-dharma szerinti életről Rámánanda Ráj a Visnu-purána versét idézi:

varṇāśramācāra-vatā puruṣeṇa paraḥ pumān |
viṣṇur ārādhyate panthā nānyat tat-toṣa-kāraṇam ||58||

(58) A varnásram szerinti életet élve a Legfőbb Személyt,
Visnut imádja a ember – nincs is más út az ő elégedettségének kivívására.

(Visnu-purána 3.8.9.)

A varnásram-dharma az ember helyét írja le a világban. A varna társadalmi rendet, míg az ásram (kunyhó, menedék) itt az életszakaszt, s az életszakaszból, az életkorból fakadó helyénvaló viselkedést jelenti. Megmerevedett társadalomban a varnák szerinti kötelességek a születésből következő előjogok és kényszerek, ám a Bhagavad-gítá másként határozza meg a varnákat: azok a tulajdonságok (guṇa), és a hozzájuk kötődő tevékenységek (karma) szerintiek (Bg. 4.13.). A Gítá 18. fejezetében a varnák azonosítását leíró jellemzők felsorolása után Krsna így fogalmazza meg Visnu-puránában is kifejtett gondolatot:

sve sve karmaṇy abhirataḥ saṁsiddhiṁ labhate naraḥ |
sva-karma-nirataḥ siddhiṁ yathā vindati tac chṛṇu ||45||
yataḥ pravṛttir bhūtānāṁ yena sarvam idaṁ tatam |
sva-karmaṇā tam abhyarcya siddhiṁ vindati mānavaḥ ||46||

(45) A saját kötelességét végző, s abban elégedett ember a tökéletességet éri el.
Halld most, a saját kötelességének szentelődő miképpen éri el e tökéletességet!
(46) Akitől a lények erednek, s aki e mindenséget kifeszítette –
tökéletességre jut, ki őt imádja a saját kötelessége végzésével. (Bg. 18.45-46.)

A Bhagavad-gítá teljes szövegében két olyan vers is található, melyek csupán kis eltéréssel, szinte szóról szóra megismétlődnek. Az egyik a 3.35. (melynek párja a fenti gondolat lezáró verse: 18.47.), miszerint jobb, ha az ember a saját dharmája szerint él, még ha tökéletlenül is, mint ha másét élné. A másik a 9.34 (és a 18.65): „Gondolj (mindig) rám, légy a hívem, imádj engem, hódolj nékem!” Az ismétlés kiemeli e két gondolat jelentőségét. Olyan e két gondolat, akár egy híd két pillére. Az innenső parton: találd meg a helyed a világban (sva-dharma), a túlparton pedig az egyhegyű, önátadó szeretet (bhakti). E két pillér között feszül a híd maga, ami az átjárót jelenti a két part közt. Ezek a Gítá témái sorban: a vizsgálódás, az áldozatos cselekvés, a transzcendentális tudás és Isten imádata. Rámánanda Ráj – mint látjuk – ehhez hasonló gondolati ívet jár majd be: a szva-dharmától az istenszeretethez vezet bennünket, s még azon is túl.

A Visnu-purána verse szenvedő szerkezetű. A magyar nyelv nem használja ezt a mondatszerkesztést, a puránai szanszkrt sem gyakran. A szenvedő (passzív) szerkezet azt emeli ki, hogy Visnu, és nem más az imádott Legfőbb Személy, ő az, akit a társadalmi- és életrendek szerinti viselkedéssel imádnak az emberek („ő van imádva”)… ez számít, s nem az imádó személye. A „nincs is más út az ő elégedettségének kivívására” felkiáltás nyilván túlzás – ez kiviláglik majd Csaitanja válaszából. A Visnu-purána vonatkozó részében Szagara király Visnu imádatáról kérdezi a bölcs Aurvát – és Aurva válaszában a királyt biztatja, az ő figyelmét fókuszálja ezzel a buzdítással.

Ugyanez a tétel Gandhi árnyalt megfogalmazásában így hangzik: „Minden emberi célok legnemesebbike: Isten odaadó tisztelete. Az istentisztelet legmagasabb formája abban áll, hogy Isten művét végezzük, engedelmeskedve az erkölcsi törvénynek és érdek nélkül szolgálva az emberiséget.” (Gandhi: Az erkölcsiség vallása)

prabhu kahe – eho bāhya, āge kaha āra |
rāya kahe – kṛṣṇe karmārpaṇa sarva-sādhya-sāra ||59||

(59) Az Úr szólt: Mindez csak a felszín, kérlek, mondd tovább!
Rámánanda Ráj így felelt: Krsnának ajánlani tetteinket – ez minden tökéletesség leglényege.

Eho bāhya, szó szerint: ez külsődleges – felel Csaitanja –, ez csak a felszín, hatolj mélyebbre! A szva-dharma szerinti élet fontos a világban, ám ez csupán az első lépés, az Istent kereső előtti távlatok jóval messzebbre mutatnak. Rámánanda Ráj következő javaslata, a tökéletesség felé vezető út következő lépcsőfoka tetteink Istennek ajánlása. A pillanatnyi helyzetünkből fakadó relatív dharma beteljesítése utáni lépés a lélek örök dharmájának megélése. Teljességgel Istennek ajánlva a tetteinket, életünket, s ezzel kezünket nyújtani feléje: itt vagyok Uram, nézz rám, emelj magadhoz!

yat karoṣi yad aśnāsi yaj juhoṣi dadāsi yat |
yat tapasyasi kaunteya tat kuruṣva mad-arpaṇam ||60||

(60) Amit teszel, amit eszel, amit áldozol, amit adsz,
és amit vezekelsz – ó, Kauntéja –, tedd azt nékem tett felajánlásként!

(Bg. 9.27.)

prabhu kahe – eho bāhya, āge kaha āra |
rāya kahe – svadharma-tyāga ei sādhya-sāra ||61||

(61) Az Úr szólt: Mindez csak a felszín, kérlek, mondd tovább!
Rámánanda Ráj így felelt: Saját dharmánk feladása – ez a tökéletesség leglényege.

A dharma követése biztos talajt jelent számunkra, és tetteink felajánlásával ki is nyújtottuk kezünket Isten felé. Amikor érezzük, hogy ő is megragadta a kezünket, mellékesé válik a világban való megalapozottság… mi történik velünk? helyünkön vagyunk-e? biztonságban vagyunk-e? mellékes, hiszen az ő tenyerén létezünk, az ő oltalmában élünk. Az ember ekkor nem szembefordul a dharmával, vagy eldobja azt… egyszerűen mellékessé, jelentéktelenné válik. Többé nem a világot működteti, hanem csupán Istenért él.

ājñāyaivaṁ guṇān doṣān mayādiṣṭān api svakān |
dharmān santyajya yaḥ sarvān māṁ bhajet sa ca sattamaḥ ||62||

(62) „Ki így megismervén a (gyakorlásukból fakadó) erényeket (s a hanyagolásukból származó) hibákat, az általam előírt
minden saját dharmát egészen feladja, s engem imád, ő a legkiválóbb.”

(Bhág. 11.11.32.)

A Bhágavata-purána tizenegyedik éneke Krsna és Uddhava párbeszédét írja le – ez az Uddhava-gítáként ismert szöveg. Kit tekintesz a jámbor léleknek? – kérdi Uddhava, Krsna pedig felel: aki könyörületes az élőlényekkel, nem árt senkinek sem, béketűrő… s a felsorolás után következik a fenti vers: továbbá a dharmát feladva-feledve imád engem, az a legkiválóbb. Majd így folytatja:

jñātvājñātvātha ye vai māṁ yāvān yaś cāsmi yādṛśaḥ |
bhajanty ananya-bhāvena te me bhakta-tamā matāḥ ||

Akik akár ismernek, akár nem ismernek engem úgy, ahogy valójában vagyok,
ám egyhegyű szívvel engem imádnak, őket tartom a legkiválóbb híveimnek. (Bhág. 11.11.33.)

A Bhagavad-gítá végkövetkeztetése ugyanez:

sarva-dharmān parityajya mām ekaṁ śaraṇaṁ vraja |
ahaṁ tvāṁ sarva-pāpebhyo mokṣayiṣyāmi mā śucaḥ ||63||

(63) Minden dharmát feladva, hozzám, az egyetlen menedékhez jöjj!
Megszabadítalak téged minden bűntől, ne félj!

(Bg. 18.66.)

Mindkét versben ugyanazzal a két mozzanattal találkozunk: a dharma feladása (dharma-tyāga) mellett az Isten előtti meghódolással (kṛṣṇa-śaraṇāgati).

prabhu kahe – eho bāhya, āge kaha āra |
rāya kahe – jñāna-miśrā bhakti sādhya-sāra ||64||

(64) Az Úr szólt: Mindez csak a felszín, kérlek, mondd tovább!
Rámánanda Ráj így felelt: A megértéssel társult szeretet – ez a tökéletesség leglényege.

Vajon mi következik a világi léttől való eltávolodás után? Az ember értelmes lény. Kutatja és megismeri a világot, a tapasztalatait összegzi és rendszerezi, következtetéseket von le belőlük, és ezek alapján cselekszik. Ez a megszokott metódus… természetes hát Isten kifürkészésének, megismerésének, megértésének vágya is. Az anyagvilágot maga mögött hagyva a megismerés tárgya óhatatlanul Isten lesz, még ha a közeledés alapvetően a szeretetteljes imádat is.

A lelki létezés kiválóságát illusztrálva Rámánanda Ráj a Bhagavad-gítá versét idézi:

brahma-bhūtaḥ prasannātmā na śocati na kāṅkṣati |
samaḥ sarveṣu bhūteṣu mad-bhaktiṁ labhate parām ||65||

(65) A brahman-létét (felismerő), elégedett ember nem bánkódik és nem is vágyakozik.
Egyenlő minden lénnyel, s (így) az irántam való legfőbb szeretet éri el.

(Bg.18.54.)

Mit jelent a brahman-lét? Mi következik az anyagvilágtól való eltávolodásból? A Bhagavad-gítában az alábbi támpontokat találjuk: már nem függ az anyagi létezéstől, a kötőerők késztetésein túllépve felülemelkedik a világi kettősségeken (5.23.), ezért bensejében örvend, onnan meríti örömét, önragyogó (5.24.). Felismerve önnön lelki létét ezzel a szemmel tekint mindenkire, így környezetét is egyenlően szemléli (5.18.). Látja a minden létezőben lakozó átmant, ugyanakkor e létezőket az átmanban látja (6.29.), így Istent látja mindenhol.

prabhu kahe – eho bāhya, āge kaha āra |
rāya kahe – jñāna-śūnyā bhakti sādhya-sāra ||66||

(66) Az Úr szólt: Mindez csak a felszín, kérlek, mondd tovább!
Rámánanda Ráj így felelt: A megértés (vágyától) mentes szeretet – ez a tökéletesség leglényege.

Vajon szükség van-e a tudásra, vagy sem? A cél nem a tudás, Isten megértése, hanem Isten szeretete. A bhakti nem puszta elmélet, több, mint töprengeni az élet végső céljáról. És milyen Isten? egyszerűen felmérhetetlen. Ezért az upanisadok is paradoxonokban szólnak róla. Például az Ísa-upanisad így:

anejad-ekaṁ manaso javīyo
nainad-devā āpnuvan pūrvam-arṣat |
tad-dhāvato’nyān atyeti tiṣṭhat
tasminn-apo mātariśvā dadhāti ||4||
tad ejati tan naijati tad dūre tad v antike |
tad antar asya sarvasya tad u sarvasyāsya bāhyataḥ ||5||

(4) Mozdulatlan az Egy, (bár) a gondolatnál is sebesebb,
a félistenek számára is elérhetetlen, ő halad az élen.
Áll ő, (mégis) minden futót megelőz,
benne hordozza Mátarisvá a tettet.
(5) Jár is, meg nem is, távol van, mégis közel.
Ott van mindenben, (ugyanakkor) mindenen kívül is.

Folytathatnánk a sort a Svétásvatara-upanisaddal: „mintha érzékek árnyalnák, ám nincsenek érzékei” (3.17.), „nincs keze sem lába, mégis ő a leggyorsabb, s elfogadó, szem nélkül lát, fül nélkül hall…” (3.19.), „kisebb a legkisebbnél, ám nagyobb a leghatalmasabbnál…” (3.20.) Csupa ellentmondás... éppen azért mert ő a gondolkodásunk bármiféle kategóriáján kívül áll. „Ahonnan a szavak visszafordulnak, s gondolattal sem elérhető” (yato vāco nivartante aprāpya manasā saha, Taitt.up. 2.4.1.)... léte szétfeszíti a gondolkodás, a logika kereteit. A véges emberi gondolkodás nem képes befogadni a végtelen Istent. És mégis, Isten végtelenségének ékes bizonyítéka, hogy ő képes feltárni magát a véges ember számára. A Katha upanisad így ír erről:

āsīno dūraṁ vrajati śayāno yāti sarvataḥ |
kastaṁ madāmadaṁ devaṁ madanyo jñātumarhati ||21||
aśarīraṁ śarīreṣvanavastheṣvavasthitam |
mahāntaṁ vibhumātmānaṁ matvā dhīro na śocati ||22||
nāyamātmā pravacanena labhyo
na medhayā na bahunā śrutena |
yamevaiṣa vṛṇute tena labhyaḥ
tasyaiṣa ātmā vivṛṇute tanūṁ svām ||23||
nāvirato duścaritānnāśānto nāsamāhitaḥ |
nāśāntamānaso vā’pi prajñānenainamāpnuyāt ||24||

(21) Ülve messze megy, s fekve jut el mindenhova –
e józan s mámoros Istent ki más ismerhetné?
(22) A múlandó testekben lakozó testetlent,
a hatalmas, dicső Lelket ismerve a bölcs nem búsul soha.
(23) Ez a lélek tudós magyarázatokkal, mérhetetlen értelemmel, de sok-sok hallással sem érhető el.
Csakis az érheti el, akit ő választ magának, s néki saját formájában mutatkozik.
(24) Aki elállt a gonosztól, (érzékei) békések, értelme szilárdan összpontosított,
elméje higgadt, az helyes ismerettel elérheti őt. (Katha-upanisad 1.2.21-24.)

Túl van ő az emberi értelem keretein, egyszerre a hűvös józanság, és a mámoros boldogság. Mégis megközelíthető, sőt, szerető híveinek megmutatja magát igaz valójában... vajon kiknek? A 23. vers szerint a választottjainak, ám a 24. vers szerint békés érzékű és elméjű, egyhegyű értelmű tisztaszívű ember helyes ismerettel elérheti őt. Mégsincs ellentmondás a két vers között: a 24. vers a szádhanát írja le, a lehetőséget, ami a gyakorló kezében van, a 23. vers pedig az isteni könyörület fontosságára hívja fel a figyelmet: e kegy nem érdemelhető ki, indokolatlan. A 24. vers helyes ismerete, értelme (prajñāna) helyes értelmet, helyes felismerést, ráébredést jelent, éppúgy, mint a Bhagavad-gítában: „Az örökre nékem szentelődőknek s engem imádóknak megadom azt a szeretettel átfűtött értelmet, amivel eljuthatnak hozzám.” (Bg. 10.10. teṣāṁ satata-yuktānāṁ bhajatāṁ prīti-pūrvakam | dadāmi buddhi-yogaṁ taṁ yena mām upayānti te ||)

Így válik mellékessé a megismerés a szeretet mellett, ahogy azt a Bhágavata-purána szavai illusztrálják:

jñāne prayāsam udapāsya namanta eva
jīvanti san-mukharitāṁ bhavadīya-vārtām |
sthāne sthitāḥ śruti-gatāṁ tanu-vāṅ-manobhir
ye prāyaśo'jita jito'py asi tais tri-lokyām ||67||

(67) A tudás iránti törekvést messze hajítva előtted hódolnak.
Szentséggel betöltött, a sásztra által vezérelt életük csakis néked ajánlják,
s bár a helyükön megállapodottak ők, tetteik, szavaik és gondolataik révén
e világban legyőznek téged, Győzhetetlen Uram!

(Bhág. 10.14.3.)

A vers a Krsnának hódoló Brahmá fohászából vett részlet. A teremtés hajnalán Brahmá négy száján keresztül nyilvánul meg a véda, a szakrális tudás. És most e Brahmá szájain keresztül száll a fohász: a szent tudást messze hajítva néked hódolók – azáltal, hogy életüket Istennek ajánlják, a néki ajánlott szeretetük révén – felülkerekednek a győzhetetlen Istenen.

A sorozat többi írása itt érhető el: Rámánanda-szamvád

Rámánanda-szamvád – Csaitanja Maháprabhu és Rámánanda Ráj találkozása

Ötszáz esztendővel ezelőtt Orissza állam déli részében, a Gódávarí torkolatvidékén, Rádzsamahéndrí városában élt Rámánanda Ráj. Orissza déli területeinek kormányzójaként állt Gadzsápati Pratáparudra Déva király (uralkodott: 1497–1540) szolgálatában.
Mielőtt Csaitanja Maháprabhu dél-indiai zarándokútjára indult, Szárvabhauma Bhattácsárja felhívta figyelmét: Rádzsamahéndríben járva feltétlenül keresse meg Rámánandát. A kérés szokatlan, több okból is: a szerzetesnek semmi köze a világi hatalmasságokhoz – miért találkozzon hát Csaitanja egy kormányzóval? Másfelől Rámánanda Ráj nem nemesember – csupán tehetsége révén jutott előre, s lett az uralkodó bizalmas tanácsadója. Írnok kasztban született – a kájaszthák ksatrija apa, és súdra anya utódai – így félig-meddig súdrának tekinthető. Ám ne gondold közönséges személynek, igazi raszik (a lelki ízeket értő, érző) bhakta, emellett nagyon művelt, tudós ember – érvelt Szárvabhauma Bhattácsárja. Rámánanda és Szárvabhauma mindketten a király belső, tanácsadói köréhez tartoztak, jól ismerték hát egymást. Szárvabhauma így folytatta: „Amikor először beszéltem vele, nem értettem különleges szavait és viselkedését, közönséges vaisnavának láttam csupán, ezért mosolyogtam rajta, ám most – kegyed folytán – felismertem nagyságát. Mikor majd beszélsz vele, te is látni fogod kiválóságát!” (Cs.cs. 2.7.66-67.)

Forrásművek

Így történt, hogy Csaitanja Maháprabhu és Rámánanda Ráj találkoztak egymással – vélhetően 1510 tavaszán. Hogy zajlott le ez a találkozó? Kézenfekvő javaslat, hogy lapozzuk fel a Csaitanjáról szóló életrajzi műveket a részletekért. Míg a Csaitanja Maháprabhu kedvteléseinek utolsó idejében, vagy néhány évvel eltávozása után készült életrajzok* egyáltalán nem említik e történetet, ám három másik, később született alkotás igen.

Legrészletesebben Krsnadász Kavirádzs beszéli el a Csaitanja-csaritámrtában (Csaitanja nektári életútja), mely művet a szerző hatvan-hetven évvel Csaitanja Maháprabhu eltávozása után írt meg (a mű utolsó verse szerint 1615-ben). Bár ő maga nem találkozott Maháprabhuval, műve megalkotása során részben a korábbi elbeszéléseket (elsősorban Vrndávan dász munkáját), részben pedig a Maháprabhu társainak beszámolóit használta fel. Krsnadász bengáli születésű, ám Vrndávanba költözött, s ott Raghunáth dász gószvámí tanítványaként a gószvámík társaságában élt. Ahogy ő maga elmondja:

Csaitanja kedvtelései drágaköveinek legjava jelentette Szvarúp Dámódar kincses házát.
Amit ő őrizgetett, abból Raghunáth dász gószvámí elbeszélésében
valami kevéskét hallottam, s írtam le itt,
hogy a bhakták közösségének ajándékozzam. (Cs.cs. 2.2.84.)

Csaitanja Maháprabhu és Rámánanda Ráj találkozásáról a Csaitanja-csaritámrta madhja-lílájának nyolcadik fejezete szól – a fejezet végén a szerző külön hivatkozik Szvarúp Dámódar jegyzeteire, mint forrásra (Cs.cs. 2.8.312.). E beszámoló szerint a kormányzó és a szerzetes a Gódávarí partján találkoznak, majd több estét töltenek meghitt beszélgetéssel. E beszélgetések során Csaitanja kérdez, Rámánanda pedig válaszol – először az élet végső céljáról, a raszákról, majd Rádhá és Krsna természetéről, együttlétükről és elválásukról, végül e tökéletességekhez vezető útról esik köztük szó. A második beszélgetés villámkérdések sora. Az efféle, gyors kérdések és rá adott találó, sokszor a megszokottól eltérő, ám a lényegre fókuszáló válaszok (praśnottara) sajátos és kedvelt műfaj – ilyen a Mahábháratában a száműzetésben vándorló Judhisthir király és a tó szellemének beszélgetése –, ám Csaitanja kérdései nem a dharmára, hanem a bhaktira irányulnak.  A mélyreható kérdések megválaszolása nem pusztán intellektuális kaland, komoly érzelmeket is felszít, a beszélgetés csúcspontján pedig Csaitanja eredeti formáját tárja fel Rámánanda Ráj előtt.

A másik forrásművünk Kavi Karnapúra munkája. Kavi Karnapúra gyermekként maga is ismerte Csaitanját, a bengáli követők közé tartozó Sivánanda Széna fia volt. Ifjú költőként Csaitanja-csaritámrta-mahákávja (Csaitanja nektári életútja – a nagy költemény) címen írta meg Maháprabhu történetét, majd később (1572-ben) egy színpadi művet is írt Csaitanja-csandródaja-nátaká (Csaitanja felkelő holdja – színmű) címmel. A darab hetedik színe a királyi udvart jeleníti meg, ahol Pratáparudra király és Szárvabhauma Bhattácsárja beszélgetnek – természetesen Csaitanjáról. Közben hírnökök érkeznek, akik beszámolnak az Úr dél-indiai zarándokútjának egyes eseményeiről. Egy hírnök idézi fel a Rámánanda Rájjal való találkozást – mint egy, a sokaság előtt lezajlott történést. E beszélgetés a Csaitanja-csaritámrta elbeszélésnek második, praśnottara részét ismétli.

A harmadik forrás Lócsan dász Csaitanja-mangala című műve. E kötet is egy egész fejezetet szentel a találkozásnak, ám Lócsan dász forrása vélhetően csupán két rövidke utalás lehetett: Csaitanja Maháprabhu feltárta isteni alakját Rámánanda Rájnak, és arra kérte, hogy vonuljon vissza a kormányzói tisztségből. E mozzanatokat aztán költői képzelete segítségével bontotta ki, így elbeszélése jelentősen különbözik a másik két forrástól.


A találkozás

Krsnadász Kavirádzs ekképp beszéli el a szerzetes és a kormányzó találkozását:

Csaitanja Maháprabhu a Gódávarí partjához ért. A folyó s a partmenti erdő a Jamunát és Vrndávant jutatta eszébe – táncra perdült hát, és eksztázisban énekelt. Később megmerítkezett a folyó vizében, majd kissé távolabb leült, s belefeledkezett a Szent Név zengésébe.
Zeneszó hallatszott. Népes kísérete élén megérkezett Rámánanda Ráj, hogy szent fürdőt vegyen a Gódávaríban. A kormányzót számos bráhmana kísérte, hogy ők is részesei legyenek az ősatyáknak bemutatott áldozatnak.
Csaitanja – bár szíve Rámánandához húzta – ülve maradt, ám a kormányzó nyomban észrevette a ragyogó szerzetest. Odalépett hozzá, s botként borult előtte a földre. Az Úr felállt, és így szólt Rámánandához:
– Kelj fel kérlek, s zengd Krsna! Krsna! Mondd csak? te vagy Rámánanda Ráj?
– Igen, az vagyok. Egy oktondi, súdra szolga.
A válasz hallatán az Úr szorosan magához ölelte Rámánanda Rájt, s a szeretetben elmerülve mindkettejük számára megszűnt a külvilág. Testükön az eksztázis jelei mutatkoztak, s elakadó hangon Krsna nevét igyekeztek kimondani.
A kísérettel érkezők megdöbbenve nézték a szerzetest és a kormányzót. Némelyek azt nem értették, hogy a kormányzó miért ölelget egy kóbor vándorszerzetest, mások pedig azon csodálkoztak, hogy miként fordulhat elő, hogy egy bráhmana szannjászí könnyekkel a szemében kapaszkodik egy rangjában hozzá nem illő emberhez.
Érzékelvén a zavart az Úr és híve kibontakoztak az ölelésből, és józan beszélgetésbe kezdtek. S bár mindketten nehezen viselték egymás hiányát, a kormányzót várta napi kötelessége – így hát hódolatát ajánlotta az Úrnak, és távozott. Egy helyi bráhmana illendően meginvitálta a vándorszerzetest ebédre. Így telt a napjuk, miközben várták az estét, amikor végre zavartalanul leülhettek beszélgetni egy félreeső helyen.


* a Murári Gupta által írt Krsna-csaitanja-csaritámrta, Vrndávan dász Nitjánanda Prabhu megbízásából és támogatásával írt műve, a Csaitanja-bhágavata, és Kavi Karnapúra költeménye, a Csaitanja-csaritámrta mahákávja

Az elkövetkező hetekben a Csaitanja Maháprahu és Rámánanda Ráj beszélgetését olvassuk. A cikkek az alábbi hivatkozásokkal érhetők el (zórójelben a Csaitanja-csaritámrta 2.8. fejezetének kapcsolódó versszámai):

1. bevezető, a találkozás
2. első lépések a tökéletesség felé (57-67.)
3. préma-bhakti (68-70.)
4. raszák (71-95.)
5. Rádhá szerelme (96-116.)
6. Krsna természete (134-149.)
7. hládiní sakti (150-159.)
8. testetöltött mahábháva (160-185.)
9. együttlét és elválás (186-196.)
10. a tökéletességhez vezető út (197-234.)
11. prasnóttara (245-260.)
12. Gauránga-szvarúpa-darsana (262-299.)

Csaitanja-mangala Sésa-khanda 1. - a találkozás Lócsan dász elbeszélésében
Csaitanja-csandródaja-nátaká, 7. szín, részlet - a találkozás Kavi Karnapúra elbeszélésében

Krsnadász Kavirádzs gószvámí: Srí Rádhikástakam

A Góvinda-lílámrta 17.fejezetéből, az 59-67. versek.
A versmérték tūnaka – υ – υ – υ – υ – υ – υ – υ –

kuṅkumākta-kāñcanābja-garva-hāri-gaurabhā
pītanāñcitābja-gandha-kīrti-nindi-saurabhā |
ballaveśa-sūnu-sarva-vāñchitārtha-sādhikā
mahyam ātma-pāda-padma-dāsyadāstu rādhikā ||1||

Aranyfénye elhomályosítja a kunkummal megkent aranylótusz büszkeségét,
illata mellett a sáfránnyal meghintett lótusz oly magasztalt aromája is semmiség.
A pásztorok urának fiának minden kívánságát tökéletesen betöltő –
bárcsak Rádhiká megajándékozna lótuszlába szolgálatával!

kauravinda-kānti-nindi-citra-paṭṭa-śāṭikā
kṛṣṇa-matta-bhṛṅga-keli-phulla-puṣpa-vāṭikā |
kṛṣṇa-nitya-saṅgamārtha-padma-bandhu-rādhikā
mahyam ātma-pāda-padma-dāsyadāstu rādhikā ||2||

Színpompás selyemszárija maga mögé utasítja a rubin ragyogását.
Kinyílt virágokban dús kert, hol a mámoros fekete méhecske játszadozik.
Megörvendezteti a lótuszok barátját, csak hogy újra meg újra találkozhassék Krsnával –
bárcsak Rádhiká megajándékozna lótuszlába szolgálatával!

A harmadik pádában a lótuszok barátja (padma-bandhu) a Nap, vagy a méhecske neve. Finom utalás az előző strófára is, melynek képében Rádhá a tágra nyílt virág, aki a fekete (azaz Krsna) méhecskét várja. Ám itt a lótuszok barátja a Nap, mert Rádhá a Napistent imádja, hogy elnyerje Krsna társaságát.

saukumārya-sṛṣṭa-pallavāli-kīrti-nigrahā
candra-candanotpalendu-sevya-śīta-vigrahā |
svābhimarśa-ballavīśa-kāma-tāpa-vādhikā
mahyam ātma-pāda-padma-dāsyadāstu rādhikā ||3||

Lágy finomsága mellett szégyenkezik a friss rügyek sora,
üde alakját a Hold, a szantálpép, a kéklótusz s a kámfor szolgálja.
Érintése lecsillapítja a pásztorleányok urának perzselő vágyát –
bárcsak Rádhiká megajándékozna lótuszlába szolgálatával!

A Hold, a szantálpép, az éjjel nyíló kéklótusz és a kámfor mind a perzselő hőséget csillapítja… Rádhá érintése éppígy csillapítja Krsna perzselő vágyát – mondja a vers. Az érintés (abhimarśa) nem csupán a bőrfelületek könnyed és puha találkozására vonatkozik, hanem érintkezést, nemi egyesülést is jelenthet.
Elgondolkodtató, mit kereshet egy efféle nagyon anyaginak tűnő utalás egy magasztaló fohászban? A válasz keresésében kicsit távolról indulnék el: A Gópála-tápaní upanisad második fejezetének kerettörténete szerint egyszer Vradzsa szenvedélytől fűtött leányai miután az egész éjszakát Krsnával töltötték, így kérdezték őt: ki legyen a méltó bráhmana, akinek ételadományainkat adjuk? Durvászá – felelte Krsna. Ám Durvászá a Jamuná másik oldalán lakik – faggatóztak tovább a gópík – hogyan kelhetnénk át a folyón, hogy meglátogathassuk? Mondjátok: Krsna brahmacsárí – szólt Krsna –, és a folyó utat nyit nektek. A gópík csodálkozva nézek össze, de hittek a szónak, s Krsna tanácsát követve valóban átjutottak a folyó túlpartjára. Durvászá ásramjához járultak, s átadták néki az elkészített finomságokat. Durvászá jóllakott, majd elégedetten bocsájtotta útjára a leánysereget. Hogy keljünk át a folyón hazafelé? – tűnődtek el, s most a bráhmanától tudakozódtak. Mondjátok, hogy Durvászá durvá füvet eszik – felelte a bölcs. A válasz szójáték, a Durvászá név jelentése: dur-vászá, azaz rosszul öltözött (hiszen aszkéta), de nagyon hasonlít a durvásá (durvá-ásá), vagyis durvá (kusa) füvet evő szóra. Ez azonban már sok volt a gópíknak: most lakattuk jól a legfinomabb falatokkal! hogyhogy füvet eszik? Rádhá, a vezetőjük szóvá is tette, fejtsd meg kérlek, szavaid értelmét! – kérte a bölcstől. Durvászá válaszában az anyag és a lélek különbözőségéről beszélt: Én lélek vagyok – hogyan lehetnék hát élvező, az anyagi élvezetek rabja? Krsna ¬– ki nektek a legkedvesebb – a kétféle test, a durva- és finom fizikai test teremtője. Vele kapcsolatban semmi esetre sem beszélhetünk anyagi vágyakról, mert teljes egészében felette áll azoknak. S erről ugyan már nyílt határozottsággal nem beszélt Durvászá, de éppen ez a helyzet a lelket látó bölcs esetében is… bár jóízűen elfogyasztotta a gópík felajánlásait, ez nem hoz anyagi ragaszkodást… független marad, miként Krsna, mert a létezés más minőségét szemléli, más minőségében él.
Akkor hát mire véljük ezeket a történeteket? Evilági tapasztalataink szerint is a szerelem nagyon intenzív kapcsolat: feloldja az énhatárokat, és összehangolja a szerelmeseket. Gyönyörű előképe a hamis én lebontásának, és a Legfelsőbbel való összehangolódásnak. Nem véletlen hát, hogy a szerelem, mint az intenzív istenkapcsolat szimbóluma felbukkan a legtávolabbi kultúrákban is. S ez a vonzalom oly erős, hogy még Istent is befolyása alá vonja: Krsna Rádhá lábaihoz borul.
S mert a hindu tradícióban a szexualitáshoz nem kötődik bűn, vagy negatív gondolat, így találkozhatunk hasonló utalásokkal szakrális költeményekben is. Ám ezeknek nincs köze a világi szexualitáshoz… ahogyan a Siva-lingam és a jóni látványa sem kelt szexuális képzetet a hindu imádóban, úgy itt sem a világi szerelmeskedés az, ami eszébe ötlik a vers recitálásakor, hanem a kapcsolat nagyszerű mélysége és intenzitása. Hogy van, amihez/akihez a független Isten mégis kötődik. S ez a kutatásunk tárgya! Ott ajánljuk fel szolgálatainkat, ahol ezt a csodát látjuk!
Ám a más kultúrában felnőtt olvasót rendre figyelmeztetni szokták: ne tévedjen meg, hiszen ha Rádhá és Krsna szerelmét csupán a világi szerelem dimenziójában értelmezi, akkor tévúton jár.

viśva-vandya-yauvatābhivanditāpi yā ramā
rūpa-navya-yauvanādi-sampadā na yat-samā |
śīla-hārda-līlayā ca sā yato’sti nādhikā
mahyam ātma-pāda-padma-dāsyadāstu rādhikā ||4||

Még a mindenki által imádott, s az ifjú lányok koszorúja által magasztalt Ramá
sem fogható őhozzá szépségben, zsenge ifjúságban s a többi kiválóságban.
Jellem, szeretet, s édes kedvtelések terén nincs, ki nála jobb volna –
bárcsak Rádhiká megajándékozna lótuszlába szolgálatával!

Ramá, azaz a megörvendeztető Laksmí neve.

rāsa-lāsya-gīta-narma-satkalāli-paṇḍitā
prema-ramya-rūpa-veśa-sadguṇāli-maṇḍitā |
viśva-navya-gopa-yoṣid-ālito’pi yādhikā
mahyam ātma-pāda-padma-dāsyadāstu rādhikā ||5||

A rásza-tánc, az ének, tréfálkozás és a finom művészetek mestere,
szeretete, gyönyörű alakja, öltözéke, s jótulajdonságai ékesítik.
Kiválóbb ő még a mindenség által magasztalt pásztorleányok sokaságánál is –
bárcsak Rádhiká megajándékozna lótuszlába szolgálatával!

nitya-navya-rūpa-keli-kṛṣṇa-bhāva-sampadā
kṛṣṇa-rāga-bandha-gopa-yauvateṣu kampadā |
kṛṣṇa-rūpa-veśa-keli-lagna-sat-samādhikā
mahyam ātma-pāda-padma-dāsyadāstu rādhikā ||6||

Az örökifjú szépség, a szerelmes játékok, s a Krsna iránti érzelmek tökéletessége,
ki megremegteti a Krsna iránti ragaszkodással megkötött pásztorleányok szíveit.
Krsna alakján, viseletén, szerelmes kedvtelésein meditál állhatatosan –
bárcsak Rádhiká megajándékozna lótuszlába szolgálatával!

sveda-kampa-kaṇṭakāśru-gadgadādi-sañcitā
marṣa-harṣa-vāmatādi-bhāva-bhūṣaṇāñcitā |
kṛṣṇa-netra-toṣi-ratna-maṇḍanālidādhikā
mahyam ātma-pāda-padma-dāsyadāstu rādhikā ||7||

Veríték, remegés, lúdbőrzés, könnyek, elcsukló hang, s az olthatatlan szeretet többi jele mutatkozik rajta,
míg csáberejét a türelem, ujjongás, ellenkezés és más érzelem-díszek fokozzák.
Krsna szemeit gyönyörködtető drágaköves ékszereket visel –
bárcsak Rádhiká megajándékozna lótuszlába szolgálatával!

Bár Rádhá szemet gyönyörködtető ékszereket visel, igazi díszei szerető érzelmeinek megmutatkozó jelei.

yā kṣaṇārdha-kṛṣṇa-viprayoga-santatoditā-
neka-dainya-cāpalādi-bhāva-vṛnda-toditā |
yatna-labdha-kṛṣṇa-saṅga-nirgatākhilādhikā
mahyam ātma-pāda-padma-dāsyadāstu rādhikā ||8||

Aki ha csak egy fél pillanatra is elválik Krsnától mély
és keserves szomorúság, aggodalom, s más érzések gyötrik.
Ám mikor nagy erőfeszítések révén végül elnyeri Krsna társaságát, minden fájdalma szertefoszlik –
bárcsak Rádhiká megajándékozna lótuszlába szolgálatával!

Más szövegváltozatban a második pádában a toditā – gyötretett – helyett moditā – megörvendeztetett áll.

aṣṭakena yas tv anena nauti kṛṣṇa-vallabhāṁ
darśane’pi śailajādi-yoṣid-ādi-durlabhām |
kṛṣṇa-saṅga-nanditātma-dāsya-sīdhu-bhājanaṁ
taṁ karoti nanditāli-sañcayāśu sā janam ||9||

Aki ezzel a nyolc strófás költeménnyel Krsna kedvesét magasztalja,
kinek megpillantására még Párvatí, s a többi szépség is vágyik,
őt a Krsna társaságának örvendező Rádhiká önnön szolgálatának nektárjával
ajándékozza meg, s befogadja az elragadtatott társnői körébe.