Bejegyzések
Madhuszúdan Szaraszvatí Bhagavad-gítá-gúdártha-dípiká (A Bhagavad-gítá rejtett jelentéseinek megvilágítása) című kommentárja a Bhagavad-gítá legnevesebb magyarázatai közé tartozik. Alapjaiban Sankara kommentárját követi, ám jóval részletesebb, alaposabb.
Madhuszúdan Szaraszvatí Bengálban született, a mai Bangladés területén. Apja szanszkrt tanár volt, s az öt testvér közül többen is híres tanítókká váltak, ám a legnevesebb a középső fiú, Kamalanajana lett. Apja iskolájában tanult szanszkrt nyelvet, majd Navadvíba ment – Navadvíp akkoriban a tudományos élet fellegvára, a logika (nyjája) művelésének központja volt – ahol Mathuránátha Tarkavágísá mellett tanulmányozta a nyjáját.
Élete számos mozzanata vitatott. Egyesek szerint kortársa volt Csaitanjának, és azért utazott Navadvípba, hogy Csaitanjával találkozzon. Ám Csaitanja már szerzetesi fogadalmat tett, és dél-indiai zarándokútjára indult. Így aztán – míg Navadvípban Csaitanja visszatértére várakozott – az időt a logika tanulmányozásával ütötte volna el. Azt gondolom, ez kevéssé valószínű (hiszen a hagyományt követve Csaitanja nem várható vissza szülőföldjére), ám az valóban lehetséges, hogy Csaitanja és a Krsna-bhakti vonzásában az orisszai Puríba is elzarándokolt – sejthető ez a Vedānta-kalpa-latikā (A Védánta kívánságteljesítő liánja) című munkájából. A műben röviden bemutatja, egyes irányzatok miképpen tekintenek a végső célra, az üdvösségre. A felsorolást a maga által is gyakorolt védántával zárja, s ekképpen fogalmaz: „Az upanisadok követői számára – kiket a magasztos úr, Nílácsal ura, Nárájan kegyel – a megszabadulás (móksa) a felülmúlhatatlan gyönyör és értelem természetű átman, mely a kezdet nélküli tudatlanság (avidjá) megszűnésével jellemzett (aupaniṣadāḥ tu bhagavatā nīlācala-nāthakena nārāyaṇenānugṛhītāḥ niratiśayānanda-bodha-rūpa ātmā, eva, anādyāvidyā-nivṛtty-upalakṣito mokṣaḥ). Nílácsal (a kék hegy) ura – ez az Orisszában imádott Dzsagannáth szokásos jelzője.
Az bizonyos, hogy később Kásíba (Benáresz) költözött, és Ráma Tírtha tanítványa lett. Később aztán a púrva-mímánszát is tanulmányozta Mádhava Szaraszvatí útmutatása mellett. Mestere tanácsára Visvésvara Szaraszvatíhoz fordult, és útmutatása mellett szerzetesi fogadalmat tett.
Számos művet hagyott hátra, legnevezetesebb a Gúdártha-dípiká (a Bhagavad-gítá kommentárja), másik nevezetes munkája az Advaita-sziddhi (A nem-kettősség tökéletessége), mely Madhva-iskola advaita bírálatára, a Njájámrtára (A logika nektárja) adott válasz. Hosszú életet élt, számos jeles tanítvány járta nyomdokait.
Egy – számomra szép és érdekes – történet Vallabha ácsárjával való találkozásáról szól. Igaz-e vagy csupán legenda? nem tudom, de szépsége – számomra – igazzá avatja. Vallabha Prajágnál találkozott Madhuszúdan Szaraszvatíval. Hosszasan, elmélyülten beszélgettek, Madhuszúdan meg is mutatta Vallabhának írásait: a Gúdártha-dípikát, és a Bhagavad-bhakti-raszájanát (A magasztos úr iránti szerető odaadás életelixíre) – a bhaktiról szóló értekezést. Madhuszúdan személyisége és felkészültsége olyannyira lenyűgözte Vallabhát, hogy kisebbik fiát, Vitthalnáthot az ő gondjaira bízta: tanulja tőle az érvelést és a szentírások ismeretét. Hiszen Madhuszúdan Szaraszvatí az advaita-védánta tanítója, ám Krsna lelkes bhaktája is volt egyszerre. Meditációjában a fuvolázó Krsnát látta, őt imádta. Világlátásában megfért egymással a transzcendentális egység tudata és az istenszeretet: a nirguna Brahman nem különbözik Krsnától. Ez a gondolat pedig izgalmasan közel áll a Csaitanja által is tanított acsintja-bédábhéda-váda (a felfoghatatlan különbözőség és egység tana) filozófiai aspektusához. Madhuszúdan Szaraszvatí számára a bhakti és a gjána egyaránt az üdvösség eszköze.
A Gítá-kommentátorok szokását követve Madhuszúdan Szaraszvatí is verses betétekkel egészíti ki magyarázatait. Ízleljünk meg néhányat közülük!
A Gítá második harmadának bevezetőjeként (azaz a hetedik fejezet elején) így ír:
yad-bhaktiṁ na vinā muktir yaḥ sevyaḥ sarva-yoginām |
taṁ vande paramānanda-ghanaṁ śrī-nanda-nandanam ||
A felé irányuló odaadó szeretet nélkül nincs megszabadulás, ő minden jógí imádandó mestere.
Őt imádom, a legfőbb gyönyör sűrű fellegét, Nanda kisfiát!
A kilencedik fejezet verseihez fűzött magyarázatait e verssel zárja:
śrī-govinda-padāravinda-makarandāsvāda-śuddhāśayāḥ
saṁsārāmbudhim uttaranti sahasā paśyanti pūrṇaṁ mahaḥ |
vedāntair avadhārayanti paramaṁ śreyas tyajanti bhramaṁ
dvaitaṁ svapna-samaṁ vidanti vimalāṁ vindanti cānandatām ||
Srí Góvinda lótuszlába virágmézének megízlelése révén megtisztult szívűek
gyorsan átkelnek az újjászületések óceánján, s megpillantják a dicső Teljességet.
A védánta (tanulmányozása) által megértik a legfőbb jót, elhagyják a tévelygést,
megértik a kettősségek álomszerűségét, s megtapasztalják a makulátlan gyönyört.
A tizedik fejezet végére e verset olvashatjuk:
kurvanti ke’pi kṛtinaḥ kvacid apy anante
svāntaṁ vidhāya viṣayāntara-śāntim eva |
tvat-pāda-padma-vigalan-makaranda-bindum
āsvādya mādyati muhur madhubhin mano me ||
Egyes szerencsések esetleg a végtelenre
rögzítve elméjüket elcsendesíthetik az érzékek tárgyai (iránti sóvárgást),
ám a lábaid lótuszáról lecsöppenő nektárméz cseppjeit
ízlelve újra meg újra megrészegedik az én szívem, ó, Madhu végzete!
A mādyati (megrészegedik) bizony nem az advaita-védánta szokásos terminológiája. Mit is olvasunk? Némely szerencsések talán valahogy megbékítik az érzéktárgyakra irányuló sóvárgást, de költőnk csakis Krsna nektárjától lesz mámorossá. Ő nem az elcsendesülést, hanem az elragadtatott rajongást keresi.
Madhuszúdan kommentárját az alábbi versekkel zárja:
vaṁśī-vibhūṣita-karān nava-nīradābhāt
pītāmbarād aruṇa-bimba-phalādharoṣṭhāt |
pūrṇendu-sundara-mukhād aravinda-netrāt
kṛṣṇāt paraṁ kim api tattvam ahaṁ na jāne ||1||
Kezei ékessége fuvolája, (teste akár) a friss esőfelleg,
öltözéke sárga, hajnalpír ajkai mint a bimba gyümölcse,
gyönyörű orcája a telihold, szemei lótuszok,
nem tudok olyan igazságról, mi több volna Krsnánál!
kāṇḍa-trayātmakaṁ śāstraṁ gītākhyaṁ yena nirmitam |
ādi-madhyānta-ṣaṭkeṣu tasmai bhagavate namaḥ ||2||
A Gítának nevezett szentírás három részből áll,
az elején, a közepén és a végén is hat fejezetből áll. A (Legfelsőbb) Úrnak, e szentírás megalkotójának hódolok!
śrī-govinda-mukhāravinda-madhunā miṣṭaṁ mahābhārate
gītākhyaṁ paramaṁ rahasyam ṛṣiṇā vyāsena vikhyāpitam |
vyākhyātaṁ bhagavat-padaiḥ pratipadaṁ śrī-śaṅkarākhyaiḥ punar
vispaṣṭaṁ madhusūdanena muninā sva-jñāna-śuddhyai kṛtam ||3||
Srí Góvinda ajkainak lótuszáról lecsöppenő mézzel megédesített Mahábháratában
a bölcs Vjásza tette közhírré a Gítának nevezett legfőbb titkot.
Szóról szóra részletes magyarázatokkal látta el a magasztos Srí Sankara, majd
az aszkéta Madhuszúdan írt hozzá egyszerű (kommentárt), hogy saját tudását tisztázza.
iha yo’sti vimohayan manaḥ
paramānanda-ghanaḥ sanātanaḥ |
guṇa-doṣa-bhṛd eṣa eva nas
tṛṇa-tulyo yad ayaṁ svayaṁ janaḥ ||4||
Ő, aki a elbűvöli a szíveket,
a legfőbb gyönyör sűrű fellege, az örökkévaló.
Egyedül ő az erények és bűnök fenntartója,
akár a fűszál, az ember önmagában annyi csupán.
śrī-rāma-viśveśvara-mādhavānāṁ
prasādam āsādya mayā gurūṇām |
vyākhyānam etad vihitaṁ subodhaṁ
samarpitaṁ tac caraṇāmbujeṣu ||5||
Srí Ráma, Visvésvara és Mádhava –
mestereim kegyét elnyerve
e jól érthető kommentárt írtam,
s ajánlottam fel az ő lótuszlábaiknál.
A végére hagytam a szívem csücskét. A kommentár harmadik harmadának bevezetőjeként, ám talán pontosabban fogalmazunk, ha azt mondjuk: a bhakti-jógáról szóló tizenkettedik fejezet után következik ez a vers, ami világosan beszél Madhuszúdan eszményeiről:
dhyānābhyāsa-vaśīkṛtena manasā tan nirguṇaṁ niṣkriyaṁ
jyotiḥ kiṁ ca, na yogino yadi paraṁ paśyanti paśyantu te |
asmākaṁ tu tad eva locana-camatkārāya bhūyāc ciraṁ
kālindī-pulineṣu yat kim api tan nīlaṁ maho dhāvati ||
Ha a meditáció gyakorlásával uralom alá vont elmével tulajdonságok nélkülinek, passzívnak,
akár ragyogásnak látják a jógík a Legfelsőbbet, csak hadd lássák annak!
A mi szemeinket csakis ő bűvölje el mindörökkön,
a kék színben tündöklő jelenség, ki Jamuná-menti homokon szaladgál!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése