jóga-mantrák

oṁ
vande gurūṇāṁ caraṇāravinde
sandarśita-svātma-sukhāvabodhe |
niḥśreyase jaṅgali-kāyamāne
saṁsāra-hālāhala-moha-śāṁtyai ||

ā-bāhu-puruṣākāraṁ
śaṅkha-cakrāsi-dhāriṇam |
sahasra-śirasaṁ śvetaṁ
praṇamāmi patañjalim ||
oṁ

óm!
A mesterek lótuszlábait imádom,
melyek a maga teljességében mutatják meg az önvalót és ráébresztenek (az ebből fakadó) örömre.
Ők jelentik az üdvösséget, a dzsungelben a menedéket,
a létforgatag mérge okozta bénultság enyhítésére.

Az emberi alakot öltő,
kagylókürtöt, csakrát és kardot hordozó,
ezer fejjel ragyogó
Patanydzsalinak hódolok!
óm!

Az első strófában a mesterek (gurūṇām) többesszám birtokosesetben áll, míg a lótusz (aravinda) -lábak (caraṇa) kettesszámban (a szanszkrt nyelvben az egyes- és többes szám mellett kettesszám is létezik, ezzel fejezik ki, ha éppen két személyről/dologról beszélnek). A vers további utalásai a két lótuszlábra vonatkoznak.
A második sor összetett szóba foglalt két jelző: a darśita („láttat”) jelentése megmutat, feltár, a sam (együtt, össze, minőségi, mennyiségi teljesség) igekötővel kiegészülve a látás/láttatás tökéletességére utal. A sukha jelentése öröm, boldogság, az avabodha pedig valamire való ráébredést jelent.
A niḥ-śreyas („aminél nincs jobb”) a végső jót, az üdvösséget jelenti, a ragozás (semlegesnem kettesszám) szerint szintén a lótuszláb jelzője. A jaṅgali hangzása ismerős a fülünknek, jelentése dzsungel, míg a kāyamāna szalmakunyhó: a mesterek lótuszlábai adnak menedéket a világi lét dzsungelében, mint egy remetelak a sűrűben.
A saṁsāra a létforgatagot jelenti, a születések és halálok szüntelen körforgását. A hālāhala halálos méreg. Az ősi történet szerint az istenek és ellenlábasaik, a démonok összefogtak, hogy a lehetőségek végtelen tengeréből (a tejóceánból) igaz kincseket köpüljenek – a végső cél a halhatatlanság nektárának megtalálása volt. Ám elsőként a hālāhala, a halálos méreg jelent meg, ami az egész világot felperzseléssel fenyegette. A lények szenvedése iránt érzékeny, velük együttérző, könyörületes Siva közbelépése mentett meg mindenkit: lenyelte a mérget! Egyedül ő volt képes semlegesíteni, csupán a nyakán jelent meg egy kék csík. A létforgatag, a születések és halálok örök körforgása éppen ilyen méreg. A moha ájulást, bénultságot, a védánta fogalomtárában pedig azt az illúziót jelenti, mely a múlandó dolgokat állandónak láttatja. E mérgezett állapotban enyhülést a Sivához hasonlóan könyörületes, erejüket mások oltalmazására használó mesterek menedéke hoz.

A következő strófa a jóga atyamesterét, Patanydzsalit magasztalja. Patanydzsalit a végtelenség ezerfejű kígyója, Ananta, más néven Sésanága megtestesülésének tartják. A jóga atyamesterét maga előtt látó jógí Patanydzsalit ezer tündöklő (a śveta jelent fehéret, de ragyogót is – a tudás kívül megmutatkozó jele e ragyogás) kígyófejjel, ám emberi alakban látja maga előtt – az első sor szó szerint: kartól (ā-bāhu) ember (puruṣa) alakú (ākāra). Ezért Patanydzsalit olykor kígyótesttel, máskor kígyó-kereveten ülve ábrázolják. Miként az istenek, Patanydzsali is attribútumaival együtt jelenik meg: kagylókürttel, csakrával és karddal, míg a negyedik keze áldást oszt.
A kagylókürt (śaṅkha) jeladó hangszer. A kagyló végét levágva befúvónyílást hoznak létre, majd a hangszer megfújáskor a befúvónyíláshoz illesztett összezárt ajkak rezgésének hangja felerősödik a spirális kagylóban rezonálva, s így a kagylókürt nagy erővel képes megszólalni. Visnu kagylókürtjének hangja a teremtő hangot, az Óm mantrát jelenti. A hang mint érzéktárgy a legfinomabb elemmel, a térrel (éterrel) áll kapcsolatban, a teret a rezgés jelöli ki, tölti be. Ugyanakkor az Óm mantra a Véda forrása is, ezért a kagylókürt a szakrális tudás, Véda szimbóluma is. A csakra egy, a peremén élesre fent diszkoszhoz hasonló hajítófegyver. Isteni attribútumként az elme forrása, illetve a pusztító idő kerekének megjelenítője. A kard (asi) a határozott tudás szimbóluma, mellyel megkülönböztető-képességre, valódi ítélőkészségre tesz szert a tudó.

A szanszkrt versek időmértékes verselésűek. Az első strófa indravajrā („Indra villáma”) versmértékű, ebben a versmértékben minden sor 11 szótagból áll, és a sorok ritmusképlete azonos: – – υ – – υ υ – υ – –
A második strófa versmértéke anustubh („dicséret”); ebben a versmértékben a sorok 8 szótagból állnak. A mantra zengését megkönnyítendő az alábbiakban a mantrát kiejtés szerinti írással, a hangsúlyos szótagokat félkövér jelölve írom:

vandé gurúnám csaranáravindé
szandarsita-szvátma-szukhávabódhé |
nihsréjaszé dzsangali-kájamáné
szanszára-háláhala-móha-sántjai ||

á-báhu-purusákáram
sankha-csakrászi-dhárinam |
szahaszra-siraszam svétam
pranamámi patanydzsalim ||

A két strófa egyébként csak lazán tartozik össze: a második strófa egy Patanydzsalit dicsőítő versből szakadt le. Annak a versnek az első strófája ekképpen szól:

yogena cittasya padena vācāṁ
malaṁ śarīrasya ca vaidyakena |
yo'pākarot taṁ pravaraṁ munīnāṁ
patañjaliṁ prāñjalir ānato'smi ||

A jógával az elme, a nyelvtannal a szó,
az orvostudománnyal pedig a test szennyét
űzte el, aki a bölcsek közt a legnagyobb,
Patanydzsali előtt hajolok meg összetett kézzel.

A jóga elsődleges célja az elme működésének helyes útra terelése. A Jóga-szútrák meghatározása szerint: „A jóga az elme-örvények (elme-működés) megfegyelmezése; (s amikor az bekövetkezik), akkor a Szemlélő az eredeti helyzetében állapodik meg.” (yogaś citta-vṛtti-nirodhaḥ ||2|| tadā draṣṭuḥ svarūpe'vasthānam ||3||)
A hagyomány Patanydzsalinak, a Jóga-szútrák szerzőjének tulajdonít két nevezetes további művet: az egyik a nyelvtan megalapozója, Pánini szövegének kommentárja, a másik a Csaraka-szanhitá című ájurvédával foglalkozó szöveg kommentárja – erre utal a nyelvtan és az orvostudomány említése.