Haré Krsna!

Az alábbi versek Prabódhánanda Szaraszvatí művéből, a Srí Vrndávana-mahimámrtából valók. (17.87-89.)


pragāyan naṭann uddhasan vā luṭhan vā
pradhāvan rudan sampatan mūrcchito vā |
kadā vā mahā-prema-mādhvī-madāndhaś
cariṣyāmi vṛndāvane loka-bāhyaḥ ||

Énekelve, táncolva, felkacagva, vagy a földön hemperegve, futva, zokogva, vagy ájultan a földre omolva –
vajon mikor kóborlok majd Vrndávanban, a rajongó szeretet mézédes mámorától vakon, a világról megfeledkezve?

A negyedik sor utolsó szava, a loka-bāhyaḥ („világon kívüli”, „világtól idegen”) kettős értelmű. Általában „kívülálló” értelemben használják, azaz a világ kívülállóként tekint a költőre, ám a következő vers más jelentést is sugall: vajon mikor érzem majd magam kívülállóként, nem e világhoz tartozóként?

na lokaṁ na dharmaṁ na gehaṁ na dehaṁ
na nindāṁ stutiṁ nāpi saukhyaṁ na duḥkham |
vijānan kim apy unmadaḥ prema-mādhvyā
graha-grasta-vat karhi vṛndāvane syām ||

A világot, a vallásos kötelességeimet, az otthont és testemet feledve, szidalmak vagy dicséret
által nem háborítva, vajon mikor tesz mámorossá a rajongó szeretet mézbora, s élhetek Vrndávanban, megszállottként?

A graha (megmarkoló) gonosz démon, mely ha megszállja (grasta) az embert, görcsös rángásokat okoz.

hare kṛṣṇa kṛṣṇeti kṛṣṇeti mukhyān
mahāścarya-nāmāvalī-siddha-mantrān |
kṛpā-mūrti-caitanya-devopagītān
kadābhyasya vṛndāvane syāṁ kṛtārthaḥ ||

„Haré Krsna! Krsna, Krsna!” A szent nevek e csodálatos füzérét, e tökéletes mantrákat
a megtestesült könyörület, Srí Csaitanja-déva énekelte. Mikor nyerem el az isteni szeretetet Vrndávanban, e mantrát ismételve?

A vers vége szó szerinti fordításban: mikor (kadā) lehetek (syām) megtett szándékú (azaz célbaért, kṛta-arthaḥ)?, a célra pedig az előző strófák utalnak: prema, a rajongó szeretet.
A versmérték bhujaṅgaprayāta (kígyósiklás): υ – – υ – – υ – – υ – –

PDF

Szambandha, abhidhéja, prajódzsana

Egy írásmű bevezetője szokásosan négy témát érint. Szól 1. az olvasó és a könyv témája közötti kapcsolatról, néhány szóban 2. magáról a mű tárgyáról, ecseteli a 3. távlatokat melyek az adott tárggyal foglalkozva feltárulnak az olvasó előtt, és – ha szükséges – ismerteti az 4. olvasótól előzetesen elvárt tulajdonságokat. E négy téma összefoglaló neve anubandha-catuṣṭaya (a témák négyese):
1. A sambandha szó jelentése összeköttetés, kapcsolat: felméri a kapcsolatot a tárggyal, tisztázza a kiinduló helyzetet;
2. viṣaya (tárgy) a könyv témája, vagy abhidheya (létrehozandó) az alaphelyzetből fakadó tevékenység, az út maga;
3. prayojana (a yuj – egyesítés gyökből) jelentése elérendő, ez a cél, a távlat;
4. adhikārin (méltó személy) akinek a mű szól, e témakör sorolja fel a szükséges előfeltételeket.

Mikor Csaitanja Maháprabhu a benáreszi szannjászíkkal, vagy Szárvabhauma Bhattácsárjával a védántáról beszélget, maga is e terminológiával él, e szokásosan használt fogalmakkal beszél a Védánta témáiról:

bhagavān 'sambandha', bhakti 'abhidheya' haya |
premā 'prayojana', vede tina-vastu kaya ||
Bhagaván a kapcsolat, a szerető odaadás az út,
a rajongó szeretet a cél – e három témát tárgyalja a Véda. (Cscs. 2.6.178.)

Az elérendő Bhagaván Srí Krsna. Az élőlény az ő alárendeltje, a kapcsolat (sambandha) a vele való kapcsolatot jelenti. Az elérés eszköze, az út (abhidheya) a szerető odaadás (bhakti), míg a cél (prayojana) a spontán szeretet (prema).
Felmerül a kérdés: szokásosan négy témáról szólnak, ám Csaitanja Maháprabhu a Véda három témáját említi csupán… nem szól az előfeltételekről. A kérdésre kétféle válasz adható. A szigorú bráhmanák talán úgy vélték, nem kell szólni az előfeltételekről, hiszen a Véda-tanulmányozás a kétszerszületettek joga és kötelessége, az előfeltétel így nyilvánvaló. Ám úgy vélem, a mindenkit magához ölelő Csaitanja más okból hallgat e témáról: mert mindenki esélyes, senki sincs kizárva. Nem csupán a kétszerszületett véda-recitálók, vagy egy adott vallás, irányzat gyakorlói tartoznak Istenhez, hanem minden egyes élőlény. A különböző élethelyzetek persze más és más gyakorlatot kívánnak, ám a Bhagavad-gítá szavaival: „Ha kötelessége teljesítése közben a mindent-átható Urat, az összes élőlény eredetét imádja az ember, akkor eléri a tökéletességet.” (Bg. 18.46.)

–––––––––––––
javasolt olvasmány:
Csaitanja Maháprabhu tanításának lényegét tíz pontban foglalja össze Bhaktivinód Thákur, az utolsó három a
sambandha, abhidheya és prayojana témáival foglalkoznak: „[8] minden Harival azonos, s tőle különböző megnyilvánulás. [9] A módszer a tiszta odaadás, [10] a beteljesülés az ő szeretete”.

PDF

a hajtóerő

Kérdés: Nem értem hogy a szerelmi viszonyban lelki szinten mi a hajtóerő. Az anyagi szerelemben, mint tudjuk a szenvedély vagy kéj. Úgy hallottam, a mádhurja-raszában a tiszta szeretet, az önzetlenség, Krisna öröme motiválja a bhaktát. De akkor mi különbözteti meg a többi raszától, hisz ott is ugyanezek vannak jelen?

Válasz: A tiszta szeretet, az önzetlenség és Krsna öröme mindegyik raszában a hajtóerő... ebben nincs különbség a raszák között.
Ha a Rúpa gószvámí versére gondolunk, akkor láthatjuk, hogy a raszák mindegyike transzcendentális, semmiféle önző motívum nem színezi őket. Az „ádau sraddhá" kezdetű versre gondolok: első a hit (sraddhá), a bizalom az írásokban, a vaisnavákban... aztán a szentek társasága (szádhu-szanga), az odaadó tettek (bhadzsana-krijá, voltaképpen a szádhana-bhakti gyakorlatai), minek következtében minden nemkívánatos, az odaadással összeférhetetlen, azaz anyagi tényezőtől megtisztul a szív (anartha-nivrtti). Így a hit végérvényesen megszilárdul (nisthá), s az ember valóban megízleli (rucsi) a lelki élet ízeit, ami csak fokozza szeretetteljes ragaszkodását (ászakti), s fellobbannak az érzelmek (bháva), ami a rajongó szeretetben (préma) tetőzik. (E témáról itt is olvashatunk)

Raszákról a szilárd hit (nisthá) után beszélhetünk, amikor már a szív megtisztult, addig legfeljebb a raszák visszfényéről, mint valami földöntúli szépségről, ami mágnesként vonzza az embert.(E szilárd hitnek kísérőjelenségeiről így tanít Csaitanja Maháprabhu.)

Csaitanja Maháprabhu és Rámánanda Ráj híres beszélgetésében a szerető odaadás különféle lelki ízeinek bemutatása előtt Rámánanda Ráj két saját versét idézte:

nānopacāra-kṛta-pūjanam ārta-bandhoḥ
premṇaiva bhakta-hṛdayaṁ sukha-vidrutaṁ syāt |
yāvat kṣud asti jaṭhare jaraṭhā pipāsā
tāvat sukhāya bhavato nanu bhakṣya-peye ||

A szenvedők barátjának különféle rítusokkal végzett szerető imádata a bhakta szívét öröm-folyóssá teszi,
miként az éhség a gyomorban, vagy a heves szomjúság is csupán evéssel-ivással csillapul.

kṛṣṇa-bhakti-rasa-bhāvitā matiḥ
krīyatāṁ yadi kuto 'pi labhyate |
tatra laulyam api mūlyam ekalaṁ
janma-koṭi-sukṛtair na labhyate ||

A Krsna-bhakti ízeivel eltöltött értelem
tegye, mit csak tehet.
Annak egyedül csakis a mohóság az ára,
millió születés jótetteivel el nem érhető.

A két vers a szádhana-bhakti két formájára, a törvény szerinti vaidhí-bhaktira, illetve a spontán szeretet útját követő rágánugá-bhaktira vonatkoznak. Ennek gyakorlása folytán a négyféle indítékból (lásd Gítá 7.16.) imádott Isten szolgálatával a kőszív meglágyul. A kínzó hiányérzet megszűnik, az ember pusztán e tettektől elégedetté válik, miként az éhség, vagy a heves szomjúság hiánya is egyszerűen megszűnik a táplálkozással. A második vers pedig a rágánugá-bhaktiról szól… minek nincs más feltétele, nincs más ára, mint a vágy, a mohóság. Az ezt kifejező szanszkrt szó nagyon szemléletes: a laulyam szó a lola – rázkódó, remegő állapotot írja le, itt tehát arról a mohóságról van szó, mikor az ember már remeg a heves vágytól.

Ez a szilárd hitű, ám cseppfolyós szívű, vággyaltelt állapot az, amiben a raszákról szólni lehet.

A fő raszák közül az első a sánta-rasza (békés, nyugodt, kiegyensúlyozott), melynek fő jellemzői:
• szilárd hit Istenben,
• a vágyak feladása (mindenféle anyagi vágy: mindegy, hogy pokol vagy üdvösség-e a hívő osztályrésze)

Ez az alap, mit az összes többi rasza újabb vonásokkal gazdagít.

A dászja-raszában az Isten fenség ismerete és szolgálata adódik e két jellemzőhöz. A sánta-rasza nyugodt elmélkedéséhez, fohászaihoz képest a szolga aktív cselekvő, s egyben mestere gondoskodó oltalmát is közvetlenül élvezi.

Az anyagvilágbéli illúzió gyökerében az énség (ahantá) és enyémség (mamatá) áll: az ember a testével azonosítja magát, és a magáénak érzi a világ bizonyos dolgait. A sánta-raszában megszűnik az illúzió, teljes mértékben hiányzik a mamatá érzése. Ám a dászja raszában ismét megjelenik a mamatá... csakhogy nem a világi lim-lommal, hanem Istennel kapcsolatban: én a mesteremé vagyok, ő pedig az enyém, az én uram. Ez a mamatá-érzet (te az enyém) fokozódik a további raszákban.

A szakhja-raszában az áhítat és tisztelet helyét átveszi az egyenrangú meghitt hangulat, a mamatá kísérőjelensége az egyenlőségérzet lesz.

A vátszalja-raszában fokozódik a mamatá... új vonásként megjelenik a gondoskodás, valamint a dorgálás és büntetés is.

Míg végül a mádhurja-raszában a szenvedély az eksztázisig fokozódik (a szülői gondoskodás is teljes önfeladást jelent, de éppen a gondoskodás igénye miatt mindig józanabb), s felfokozottá válnak olyan kísérőjelenségek, amik a többi raszában kevésbé jellemzők, pl. a féltékenységből fakadó harag.

Tehát nem a hajtóerő különbözteti meg az egyes raszákat egymástól, hanem az egyes kapcsolatokból fakadó érzelmek sokszínűsége... ráadásul a szerelmes egyszerre szolgál, barát, és gondoskodó, így az a többi fő rasza is legfontosabb jellemzőit is magában foglalja.

PDF

a bhakta útja

Szúta Gószvámí e szavakkal szól Naimisáranja bráhmanáihoz:

śuśrūṣoḥ śraddadhānasya vāsudeva-kathā-ruciḥ |
syān mahat-sevayā viprāḥ puṇya-tīrtha-niṣevaṇāt || 16 ||
śuśrūṣoḥ – a hallani vágyóé (szolgálóé); śraddadhānasya – hithűé; vāsudeva-kathā-ruciḥ – a Vászudéváról szóló történetek után vágyakozás; syāt – lehet; mahat-sevayā – a dicsők szolgálata által; viprāḥ – bráhmanák!; puṇya-tīrtha-niṣevaṇāt – jámbor szentek szolgálata folytán

Ó, bráhmanák, a hithű hallani (és szolgálni) vágyóban a Vászudéváról szóló történetek iránti vágyakozás ébred a nagy (bhakták) s a jámbor szentek szolgálata által.

A śuśrūṣu szó a śru – hallgat, figyelemmel kísér, engedelmeskedik, követ igéből származik. A gyök ismétlődése itt az adott cselekvés iránti vágyakozást jelenti: hallás iránti vágyakozás. Olyasvalakiről van tehát szó, aki figyelmesen hallgat, majd engedelmesen követi a hallott tanítást. A śuśrūśā maga a cselekvés: hallásvágy, engedelmes kötelességtudat és szolgálat, a śuśrūṣu pedig olyan személyt jelent, akiben felébredt a tanítás hallása iránti vágy, és hűséggel szolgálja tanítóját.

śṛṇvatāṁ sva-kathāḥ kṛṣṇaḥ puṇya-śravaṇa-kīrtanaḥ |
hṛdy antaḥ-stho hy abhadrāṇi vidhunoti suhṛt satām || 17 ||
śṛṇvatām – a hallóké; sva-kathāḥ – saját történeteit; kṛṣṇaḥ – Krsna; puṇya – jámbor, áldásos; śravaṇa – hallás; kīrtanaḥ – dicsőítés; hṛdi-antaḥ-sthaḥ – (az ember) szívében lakozó; hi – bizonyára; abhadrāṇi – romlottságokat, gonoszságokat, bűnöket; vidhunoti – tisztít; suhṛt – jószívű; satām – az őszintének

A róla szóló történeteket hallgató, őszinte és jószívű embereket megtisztítja bűneiktől Krsna, a szívükben lakozó, kit áldásos hallani s dicsőíteni.

naṣṭa-prāyeṣv abhadreṣu nityaṁ bhāgavata-sevayā |
bhagavaty uttama-śloke bhaktir bhavati naiṣṭhikī || 18 ||
naṣṭa – elpusztult; prāyeṣu – sokaságában/kor; abhadreṣu – bűnökben/kor; nityam – rendszeresen; bhāgavata sevayā – Bhágavata szolgálatával; bhagavati – Bhagaván iránt; uttama-śloke – transzcendentális imákkal magasztalt iránt; bhaktiḥ – szerető szolgálat; bhavati – lesz; naiṣṭhikī – visszavonhatatlan

Mikor a Bhágavata rendszeres szolgálata révén elenyészik a bűnök sokasága, megszilárdul a transzcendentális imákkal magasztalt Bhagaván iránti szerető odaadás.

A Bhágavata szó a Bhagavánhoz, a személyes Istenhez kötődőt jelent, így egyaránt vonatkozhat Isten híveire, és az Istent magasztaló szentírásra.

tadā rajas-tamo-bhāvāḥ kāma-lobhādayaś ca ye |
ceta etair anāviddhaṁ sthitaṁ sattve prasīdati || 19 ||
tadā – akkor; rajas tamas bhāvāḥ – a szenvedélyből és tudatlanságból fakadó létállapotok; kāma lobha ādayaḥ – kéj, a sóvárgás, és a többi; ca – és; ye – amik; cetaḥ – elme, szív; etaiḥ – ezek által; anāviddham – anélkül, hogy hatással lenne rá („át nem döfött”); sthitam – szilárd; sattve – jóságban; prasīdati – elégedetté válik, lecsillapodik

Ekkor a szív mentes marad a szenvedélyből és tudatlanságból fakadó létállapotoktól, a kéjtől és a kapzsiságtól, megszilárdul a jóságban, és lecsillapodik.

Dzsíva gószvámí e vers kommentárjában a bölcs Havi szavait idézi a Bhágavata-puránából: „Az Úr Visnu híveinek legjobbja mindig Őrá emlékezik, s a három világ uralmáért sem cserélné el fél pillanatra sem az Úr lótuszvirág lábainak imádatát, amit a félistenek s a legyőzhetetlen Úron meditálók is szeretnének elnyerni.” (Bhág. 11.2.53.) Az ilyen imádatra nem a jóság kötőereje, hanem a śuddha-sattva, a tiszta jóság minősége a jellemző.

evaṁ prasanna-manaso bhagavad bhakti-yogataḥ |
bhagavat-tattva-vijñānaṁ mukta-saṅgasya jāyate || 20 ||
evam – így; prasanna – elégedett, örvendező; manasaḥ – szívé; bhagavat-bhakti – az Úr odaadó szolgá¬lata; yogataḥ – következtében; bhagavat-tattva – Bhagaván igaz természete; vijñānam – megértés; mukta saṅgasya – mentes ragaszkodástól (a manas – a szív jelzője); jāyate – megszületik

A (világi) ragaszkodásaitól megszabadult s elégedetté vált szívben a Bhagaván iránti szerető odaadás következtében megszületik a megértés a magasztos Úr igaz természetéről.

bhidyate hṛdaya-granthiś chidyante sarva-saṁśayāḥ |
kṣīyante cāsya karmāṇi dṛṣṭa evātmanīśvare || 21 ||

bhidyate – el van vágva; hṛdaya-granthiḥ – a szív csomója; chidyante – fel van darabolva, meg van semmisítve; sarva-saṁśayāḥ – minden kétség; kṣīyante – meg van szűnve; ca – és; asya – övé; karmāṇi – tettei (a tettek láncolata); dṛṣṭe – megpillantása után; eva – bizonyára; ātmani-īśvare – a Lélek, az Úr (megpillantása után), vagy: az elmében az Úr (megpillantása után)

A Legfelsőbbet megpillantva széthasíttatik a szívet gúzsba kötő csomó, megszűnnek a kétségek és megszakad a cselekedetek láncolata.

A szívet gúzsba kötő csomó a tudatos (cit) lelket, és az érzéketlen (jaḍa), tudat nélküli anyagot összekapcsoló hamis ego (ahaṅkāra).

(Bhág.1.2.16-21.)

Visvanáth Csakravartí e verseket kommentálva az alábbiak szerint foglalja össze a bhakta útjának állomásait:

satāṁ kṛpā mahat-sevā śraddhā guru-padāśrayaḥ |
bhajaneṣu spṛhā bhaktir anarthāpagamas tataḥ ||
niṣṭhā rucir athāsaktī ratiḥ premātha darśanam |
harer mādhuryānubhava ity arthāḥ syuś caturdaśe ||
(1) A szentek kegye, (2) a nagy lelkek szolgálata, (3) hit, (4) a mester lábainak oltalma.
(5) az imádat utáni vágy, (6) a szerető odaadás, majd (7) az anarthák elmúlása.
(8) A megszilárdult hit, (9) az íz, s (10) a ragaszkodás, (11) a szeretet, (12) a tiszta szeretet, majd (13) a látás,
(14) s Hari édességének megízlelése – íme a tizennégy elem.

(Sārārtha-darśiṇī)

A tizennégy mozzanat két hetes csoportra bontható: az első hét állomás az evilági tényezőktől való megtisztulás fokai, a második hét a továbblépés, a lelki vonzalom megerősödésének és beteljesülésének állomásai. Az alábbiak szerint azonosítja a szövegben e tizennégy állomást:

„16. Ó, bráhmanák, a (3) hithű hallani (és szolgálni) vágyóban a (5) Vászudéváról szóló történetek iránti vágyakozás ébred (2) a nagy (bhakták) (4) s a jámbor szentek szolgálata által. (1: A hallásvágy forrása pedig a szentek mástól nem függő kegye.)
17. A róla szóló történeteket hallgató, őszinte és jószívű embereket (7) megtisztítja bűneiktől Krsna, a szívükben lakozó, (6) kit áldásos hallani s dicsőíteni.
18. Mikor a Bhágavata rendszeres szolgálata révén elenyészik a bűnök sokasága, (8) megszilárdul a transzcendentális imákkal magasztalt Bhagaván iránti szerető odaadás.
19. Ekkor a szív mentes marad a szenvedélyből és tudatlanságból fakadó létállapotoktól, a kéjtől és a kapzsiságtól, (9: megérzi az odaadás gyakorlatainak valódi ízét,) (10) megszilárdul a jóságban, és (11) lecsillapodik. (Visvanáth értelmezésében: azért érezheti a kírtana, s a többi gyakorlat igazi ízét, mert nem a betegség és öregség gyötörte, étel s többi burkolatú testben leli örömét, hanem az istenszerető érzelmekben, ez a rati, vagy bháva.)
20. A (világi) ragaszkodásaitól megszabadult s elégedetté vált szívben a (12) Bhagaván iránti szerető odaadás következtében megszületik (14) a megértés a magasztos Úr igaz természetéről (azaz alakjának, tulajdonságainak, kedvteléseinek édességéről).
21. (13) A Legfelsőbbet megpillantva széthasíttatik a szívet gúzsba kötő csomó, megszűnnek a kétségek és megszakad a cselekedetek láncolata.”

Rúpa gószvámí hasonlóképp írja le a rajongó szeretethez vezető lépéseket a Bhakti-raszámrta-szindhuban (ādau śraddhā..., 1.4.15-16.), ám erről egy másik írás szól majd itt a slókamálán.

––––––––––––––––––

Fordítsuk most figyelmünket a fenti szakasz utolsó versére (Bhág. 1.2.21.)!

bhidyate hṛdaya-granthiś chidyante sarva-saṁśayāḥ |
kṣīyante cāsya karmāṇi dṛṣṭa evātmanīśvare || 21 ||

A Legfelsőbbet megpillantva széthasíttatik a szívet gúzsba kötő csomó, megszűnnek a kétségek és megszakad a cselekedetek láncolata.

E verset szinte szó szerint megtaláljuk a Bhágavata-purána 11. énekében is, melyben Krsna így beszél Uddhavának a bhakti-jógáról:
„26. Erény az, ha az ember következetesen ragaszkodik személyes feladatköréhez (a bűn pedig annak elhanyagolása). Az erény és bűn ilyetén megkülönböztetése korlátozza a természetüknél fogva tisztátalan tetteket s így az ember képes lesz föladni (anyagi) ragaszkodását.
27-28. Kiknek szívében már föltámadt a tisztelet a rólam szóló történetek iránt, kik már az önérdekű cselekvéshez fűződő minden vonzalmukat elvesztették, s akik már látták, hogy az érzéki örömök bánatot és szenvedést rejtenek magukban, de még nem tudnak felhagyni velük, azok imádjanak engem szeretettel s elszánt hittel. Élvezzék ugyan az életet, de soha ne feledjék, hogy ez minden baj és szenvedés forrása.
29. Mivel a szívükben lakozom, hamarosan minden kíntól és gyötrelemtől megszabadítom azokat a bölcseket, akik az odaadás elvei szerint imádnak engem.
30. Az egoizmus szívet kínzó görcsei megszűnnek, minden kétség szertefoszlik s a tettek nyomasztó visszahatásai mind kifakulnak abban a pillanatban, amint fölismernek engem, az univerzum lelkét. (bhidyate hṛdaya-granthiś chidyante sarva-saṁśayāḥ | kṣīyante cāsya karmāṇi mayi dṛṣṭe’khilātmani ||)” (Bhág. 11.20.26-30.)

Az utolsó versnek csupán a negyedik pádája különbözik, ennek szó szerinti fordítása: az Egyetemes Lélek (akhila-ātmani), az én (mayi) megpillantásom után (dṛṣṭe).

Hasonlóképpen a Muṇḍaka-upaniṣadban is:
„7. A legbölcsebb, a mindentudó, kinek nagysága megnyilvánul a Földön, ebben az éterben (a szívben), s Brahman fényes városában Lélekként ismeretes.
8. Gondolat a lénye, ő a test és az érzékek irányítója. A durva testben (ételben) is ő lakik, s uralja a szívet. Mikor örömteliként és halhatatlanként megmutatja magát, a bölcsek szívük tisztaságával érzékelik őt.
9. A Legfelsőbbet megpillantva széthasíttatik a szívet gúzsba kötő csomó, megszűnnek a kétségek és megszakad a cselekedetek láncolata. (bhidyate hṛdayagranthiśchidyante sarvasaṁśayāḥ | kṣīyante cāsya karmāṇi tasmin dṛṣṭe parāvare ||)
10. A legfőbb aranyburokban lakozik a szenvedélytől s összetettségtől mentes Brahman. Tiszta ez, a fények fénye, amit az Önvaló ismerői ismernek.
11. Ott nem a Nap világít, sem a Hold vagy csillag, sem e villámok fénye, még kevésbe közönséges tűz. Azzal a fénnyel fényeskedik minden, az ő világossága ragyogja be a mindenséget.
12. Bizony Brahman ez a halhatatlan, ott van keleten és nyugaton, északon és délen, az ég magasán és alján. Brahman áthat mindent. Brahman a Teljesség, ez a legkiválóbb.” (Muṇḍaka-upaniṣad 2.2.7-12.)

Srídhar Mahárádzs Visvanáth Csakravartí kommentárjának szellemében így bontja ki e verset:

Az eksztázis (rasa) iránti belső sóvárgásunk gúzsbakötött és lepecsételt szívünk mélyén rejlik. Ám Krsna dicsőségének hallása és zengése feltöri a pecsétet, szívünk feleszmél és kitárulkozik, hogy befogadja Krsnát, minden gyönyör forrását, magát a rajongó eksztázist.
Szívünket a rajongás, a báj és a kellem tartja vonzásában. Ezt a szív érzi s nem az ész; ezért tartják legfontosabbnak a szívet. A bhakti másik hatása a tudás síkján mutatkozik meg. Egy kis ízelítő az isteni gyönyörökből minden kétséget eloszlat (rasa-varjaṁ raso’py asya paraṁ dṛṣṭvā nivartate, Bg. 2.59.). Ha az ember ténylegesen ráérez az igazi eksztázisra, a raszára, akkor minden kétsége szertefoszlik. A bhakti íze rabul ejti az ember szívét, s megindul az istenszeretet eksztázisának (prema) árja. Az elégedett szív így fog szólni: „Ez az, amit kerestem!” Mire az ész is a nyomába lép: „Semmi kétség, ez kutatásunk legfőbb célja. Hajíts el minden egyebet!”
– Érjen hát véget minden evilági cselekedet! – szól a szív, ha elnyerte a legfőbb kincset, az istenszeretetet. Ekkor a karma abbamarad.
A bhakti hatására először föleszmél a szív. Mikor szívünket elragadja az istenszeretet, eszünk is jóváhagyja vonzalmunkat, s a mindig rosszra csábító karma megszűnik. A bhakti-jóga a szív igazi kincse.

PDF

Raghupati Upádhjája versei 2.

Rúpa gószvámí versgyűjteményében, a Padjávalíban további verseket találhatunk Raghupati Upádhjájától.

iha vatsān samacārayad
iha naḥ svāmī jagau vaṁsīm |
iti sāsraṁ gadgadato me
yamunā-tīre dinaṁ yāyāt ||

iha – itt, most; vatsān – borjakat; samacārayat – összeterelgeti; iha – itt, most; naḥ svāmī – mi urunk; jagau – játszik; vaṁsīm – fuvolán; iti – ”; sa-asram – könnyekkel; gadgadataḥ – dadogóé; me – enyém; yamunā-tīre – Jamuná partján; dinam – nap ; yāyāt – menjen;

„Itt terelgeti a mi urunk a borjakat, s most fújja meg fuvoláját!”
Hadd teljenek a Jamuná partján napjaim, könnyes szemmel, e szavakat dadogva.

A 87. vers, a „bhakták vágyakozó fohászai” fejezetből.

A rendelkezésemre álló forrás szerint a harmadik páda így szól: iti sāsraṁ gadato me – könnyekkel beszélőé, enyém. A vers értelme miatt – „beszélő” helyett „elcsukló hangon dadogó” –, és a vers ritmikájának helyrebillentése miatt – így minden páda 9 szótagú bṛhatī versmértékű – is indokoltnak tűnik a gadataḥ szót a gadgadataḥ szóra kiegészíteni.


śrutayaḥ palāla-kalpāḥ
kim iha vayaṁ sāmprataṁ cinumaḥ |
āhriyata puraiva nayanair
ābhīrībhiḥ paraṁ brahma ||

śrutayaḥ – kinyilatkoztatott szentírások; palāla-kalpāḥ – szalmához hasonlóak; kim – miért; iha – itt (e világban); vayam – mi; sāmpratam – most; cinumaḥ – fontolgatunk; āhriyata – el volt ragadva; purā – régóta; eva – bizony; nayanaiḥ – szemeinkkel; ābhīrībhiḥ – pásztorlányok által; param brahma – a legfőbb Brahman;

A kinyilatkoztatás csak szalmaszál, ugyan miért hezitálunk?
Hiszen láthatjuk, a legfőbb Brahmant már rég elragadták a pásztorlánykák!

A 97. vers, a „bhakták sóvárgása” fejezetből.

PDF

Hari

Rúpa gószvámí Padjávalí című versgyűjteményében találtam Srí Avilamba Szaraszvatí szépséges fohászát:

yadu-vaṁśāvataṁsāya
vṛndāvana-vihāriṇe |
saṁsāra-sāgarottāra-
taraye haraye namaḥ ||

yadu-vaṁśa-avataṁsāya – a Jadu dinasztia ékességének; vṛndāvana-vihāriṇe – a Vrndávanban játszadozónak; saṁsāra-sāgara-uttāra-taraye – a szanszára óceánján átkelő csónaknak; haraye – Harinak; namaḥ – hódolat;

Hódolatom Harinak, a Jadu dinasztia ékességének, ki Vrndávanban hódol kedvteléseinek! Ő a csónak, melyen átkelhetünk a születés és halál óceánján.

Az ékesszólás a tömör és lényegretörő beszéd… mint e rövid kis vers: Hari a megmentő, aki elveszi a szanszára fájdalmát-keservét – így látják a szenvedők. Ő a fenségesen imádott Isten, aki személyes jelenlétével emeli a királyi Jadu dinasztia fényét, s ugyanakkor ő az is, akit fenséges mivoltáról megfeledkező rajongó hívei Vrndávanban szeretnek.
Érdemes néhányszor hangosan is elolvasni a verset, ízlelgetni hangzását.

PDF

térítés vagy prédikálás? - a bhakti-vrksa

A Csaitanja-csaritámrta 1.9. fejezete a Csaitanja-fa leírásának kezdete. A fát Csaitanja Maháprabhu követői alkotják. Csaitanja születésekor kapott neve Visvambhara (a mindenséget fenntartó). Hogy betöltse nevének jelentését, s az egész világot a rajongó istenszeretet járja át, Csaitanja Maháprabhu kertész lett, s fát ültetett: a szerető odaadás (bhakti) kívánságteljesítő fáját. A mag először Mádhavéndra Puriban, és Ísvara Puriban csírázott ki, a fa törzse maga Csaitanja Maháprabhu lett. Jeles szerzetesek alkotják a fa gyökérzetét, fő ágai Advaita Ácsárja, Nitjánanda Prabhu, s e két fő ágból számos mellékág hajtott a szélrózsa minden irányába. A tanítványok, a tanítványok tanítványai, s az ő híveik így megszámlálhatatlan ágú lombkoronát alkottak. Az ágakon pedig a rajongó szeretet (préma) nektárédes gyümölcsei nőnek, s a kertész bő kézzel osztja szét őket, nem törődve azzal, hogy ki kéri és ki nem, ki méltó rá, s ki nem.

(31) A kertész (Csaitanja) így szólt: halljátok mind, kik a (bhakti kívánság-)fájának családjába tartoztok,
a számtalan főágba s mellékágba!
(32) Nem közönséges fa ez, csodás tettekre képes,
mozdulatlan, s mégis a mozgók dharmáját éli.
(33) E fa részei mind tudatosak, (lelki tudatossággal bírnak,)
s ahogy növekedtek, elárasztották az egész világot.
(34) Én vagyok az egyetlen kertész. Vajon hová menjek,
egymagam mennyi gyümölcsöt szedhetek le, s oszthatok szét?
(35) Egyedül lehetetlen szüretelni és szétosztani.
Így némelyek kapnának, mások meg nem, s ez csak zavart okozna.
(36) Ezért arra utasítok mindenkit,
adjátok a préma gyümölcsét mindenhol, mindenkinek.
(37) Én vagyok az egyetlen kertész, mennyi gyümölcsöt tudnék megenni?
Mi mást tehetnék a gyümölcsökkel, ha nem osztom szét?
(38) A Lélek (átman) vágyának nektárja öntözi szakadatlan e fát,
tömérdek gyümölcs termett rajta.
(39) Ezért osszátok szét a gyümölcsöt mindenkinek,
hadd egyék, s szabadulhassanak meg az öregségtől s a haláltól!
(40) Szerte a világon jámbor híremet keltik,
s boldoggá válva mindenki engem dicsér majd.
(41) Aki Bhárata földjén emberként született,
beteljesedik annak élete, ha így, mások javára cselekszik.
(42) „Hasonlóképpen az élőlény születése akkor eredményes, ha e világban másoknak
életével, vagyonával, értelmével és szavaival mindig jót tesz.” (Bhág. 10.22.35)
(43) "Ami az élőlények szolgálatára van ebben, vagy a következő életben,
cselekedettel, gondolattal vagy szóval, azt az értelmes ember tegye meg." (Visnu-purána 3.12.45)
(44) Csupán közönséges kertész vagyok, nincs birodalmam, nincs vagyonom,
a gyümölcsöket s virágokat szétosztva válhatok csak jámborrá.
(45) A kertész vagyok, ám a fa is én akarok lenni,
mert így minden lény szolgálatára lehetek.
(46) „Óh, milyen csodálatos! Övék a legkiválóbb születés,
hiszen minden lény fennmaradásáról (gondoskodnak).
Miként a nagy személyiségek, akiktől
senki sem távozik csalódottan, ha kéréssel fordul hozzájuk.” (Bhág. 10.22.33)
(47) Mikor Csaitanja, a kertész ezt az utasítást adta,
a fa minden része a legnagyobb boldogságot érezte.
(48) Bárhol is osszák a préma gyümölcsét,
azt megízlelve megmámorosodnak az emberek mind.
(49) A préma gyümölcse felettébb mámorító, aki csak belekóstol
megmámorosodik, nevet, táncol és énekel.
(50) Egyesek a földön hemperegnek, mások kurjongatnak.
Látva ezt a kertész örvendezik és mosolyog.
(51) Ő is a préma gyümölcsét eszi,
így mindig mámoros marad, önuralmát vesztve, zaklatottan.
(52) Hozzá hasonlóan mindenki megmámorosodott.
A rajongó szeretetbe belebolondult az egész világ, nem látunk semmi mást.
(53) Akik korábban gyalázták őt, mondván hogy részeges,
azok is a gyümölcsöt eszik, táncolnak, s kiáltoznak: nagyon jó! nagyon jó!

(Csaitanja-csaritámrta 1.9.31-53.)