Visnu négy attribútuma

A fenséges Istent, Visnut szokásosan négy karral ábrázolják, mindegyik kezében egy-egy reá jellemző attribútumával. A több kar a hindu istenábrázolások megszokott módján az emberfelettiség, a mindenhatóság jelképe. Visnu négy karjában lótuszvirágot, csakrát, kagylókürtöt és buzogányt tart.

Vajon ezek az attribútumok eszközök, vagy társak? Nem csupán neveken nevezett tárgyakról beszélhetünk, a tradíció személynek is látja őket. Az Úr társaiként elkísérik őt a földi megjelenéseik során, a Padma-purána elbeszélése szerint például mikor Rámacsandra megjelent e világban, testvérei, Laksman, Bharata és Satrughna rendre Anantasésa (a végtelenség kígyója, amin Nárájan pihen), a Szudarsan-csakra, és Pánydzsadzsanja (Visnu kagylókürtje) megtestesülései voltak. Nimbárka ácsárját követői a Szudarsan-csakra avatárjának tartják, és a Srí szampradája álvár szentjeit is hasonlóan Visnu egy-egy „attribútuma” megtestesülésinek látják.

(Srí vaisnava tilak, Garuda és Hanumán által imádott csakrával és kagylókürttel)

Milyen jelentést hordoznak ezek a szimbólumok? Ezt kutatva két forrás, a Visnu-purána és a Gópálatápaní-upanisad kínálkozik.

A Visnu-purána 1.22. fejezetében Maitréja Visnu attribútumainak jelentéséről kérdezi a bölcs Parásart. A válasz néhány további ismertetőjegy és fegyver jelentéséről is szól:
„67. A leírhatatlan és hatalmas Visnunak hódolok, s elmondom, amit egykoron Vaszistha beszélt el nekem. 68. E világ leglényegét (átman) a makulátlan és hibátlan Kausztubha ékkőként viseli a magasztos Úr, Hari. 69. Az őstermészet (pradhána), az őselemek hajléka, a Srívatsza, Mádhava intelligenciája (buddhi) pedig a buzogány. 70. Az Úr (Ísvara) a hamis énkép (ahankára) kétféle megnyilvánulását, az elemeket és az (információszerző és cselekvő) érzékeket birtokolja a kagylókürt és az íj formájában. 71. A mindörökkön csapongó természetű szélsebesen tovatűnő az elmét Visnu csakraként tartja kezében. 72. Ó, bráhmana, öt drágakőből formált füzére, a Vaidzsajantí, a teremtés öt alapelemének forrása. 73. Dzsanárdana megszámlálhatatlan nyila képében hordozza az érzékelés és cselekvés (lehetőségét). 74. Acsjuta ragyogó kardként viseli a tudást, amelyet néha elfed a tudatlanság kardhüvelye.”

Kausztubha: ékkő, mely Visnu mellkasát díszíti. A tejóceán kiköpülésekor került a felszínre.
Srívatsza: fehér szőrpamacs Visnu bal mellkasán
Vaidzsajantí: „győzedelmes”, az öt alapelem és az őket jelképező drágakövek: gyöngy – víz, rubint – tűz, smaragd – föld, zafír – levegő, gyémánt – tér-éter. Krsna vaidzsajantí virágfüzére nem drágakövekből, hanem öt különböző színű virágból készül, s térdéig ér.

A Gópála-tápaní upanisad második fejezetében maga Nárájan beszél az univerzális forma attribútumainak jelentéséről:
„70. A Nap, a tűz, a szó, a Hold ereje heve és fénye (tédzsasz) a Kausztubha-ékkő ragyogásából származik – mondják az Isten-ismerők. (Dzsíva gószvámí kommentárjában hozzáteszi: ez minden élőlény menedéke.) 71. (Az univerzális forma) négy karja a jóság, szenvedély, tompaság s a hamis ego (ahankára). Az öt elem jellegű kagylókürt a szenvedély-kézben nyugszik. 72. A mindig gyermeki természetű elme a csakra, az illúziókeltő energia (májá) forrása a Sárnga szaru íj, a lótuszvirág pedig a mindenség (az Úr univerzális formájának) kezében. 73. Az eredeti tudás (vidjá) a buzogány, melyet mindenkor kezemben tartok, az erényt (dharma), a gyarapodást (artha) és az érzéki élvezetet (káma) karperecként ismerik az isteni világok nagyjai.”

Dzsíva gószvámí és Prabódhánanda Szaraszvatí kommentárjai azonosítják az egyes eszközöket tartó kezeket is. Az upanisad szerint a kagylókürt a szenvedély-kézben van, a kommentárok szerint a csakra a jóság-kézben, a lótusz a tompaság-kézben, a buzogány pedig az ahankár-kézben – míg az íj olykor a tompaság-kézben olykor pedig az Úr előtt hever.

Parásar szerint a világot átható és fenntartó Visnu (a név gyöke a viṣ ige, melynek jelentései: átjár, átitat) attribútumai az anyagvilággal hozhatók kapcsolatba. A Gópála-tápaní upanisad az univerzális formáról szól, mely az anyagvilág teljességének forrása, előképe.
Összevetve a két leírást láthatjuk, hogy alapvetően ugyanarról szólnak, támogatják, kiegészítik egymást:

attribútum	Visnu-purána	Gópála-tápaní upanisad
Kausztubha	e világ leglényege	a Nap, a tűz, a szó, a Hold ereje heve és fénye
Srívatsza	az őstermészet hajléka
lótuszvirág		a mindenség
csakra	az elme forrása	az elme forrása
kagylókürt	az elemek forrása	az elemek forrása
buzogány	az intelligencia forrása	az eredeti tudás
íj	érzékek forrása	az illúziókeltő energia forrása
nyilak	érzékelés és cselekvés
karperecek		az emberi élet céljai
Vaidzsajantí	az öt elem forrása
kard (Vidjádhara, „tudást-hordozó”)	tudás

Parásar ugyan nem szól róla, ám a lótuszvirág (padma) a teremtés szimbóluma, hiszen az anyagvilág Visnu köldökének taván virágzó lótusz szárában bontakozik ki. Ezen felül szokásosan a lelki tisztaság jelképe is, hiszen a növény bár az iszapban gyökerezik, a víz fölé nyúlva virágzik, s a ráfröccsenő víz sem érinti – lepereg róla.

A csakra 15-30 cm átmérőjű, peremén élesre fent, kerék alakú, 50-100 méteren belül hatásos hajítófegyver. Elhajítás előtt a harcos ujja körül megpörgeti, hogy így adjon neki nagyobb kezdősebességet, így igen gyorsan repül – forgása, és gyorsasága miatt adódik Visnu csakrájának és az univerzális elmének párhuzama. Visnu csakrája személyként is megjelenő társa, neve Szudarsan („szép-látvány”). Ő oltalmazza meg Ambarísa királyt Durvásza haragjától a Bhágavata-purána 9. énekében. Hívei oltalma, ellenfelei veszedelme. A forgó csakra ugyanakkor az idő kerekét, az idő múlását is szimbolizálja.

A kagylókürt (sankha) jeladó hangszer. A kagyló végét levágva befúvónyílást hoznak létre, majd a hangszer megfújáskor a befúvónyíláshoz illesztett összezárt ajkak rezgésének hangja felerősödik a spirális kagylóban rezonálva, s így a kagylókürt nagy erővel képes megszólalni. Visnu kagylókürtjének hangja a teremtő hangot, az Óm mantrát jelenti. A hang mint érzéktárgy a legfinomabb elemmel, a térrel (éterrel) áll kapcsolatban, a teret a rezgés jelöli ki, tölti be. Ugyanakkor e mantra a Véda forrása is, ezért a kagylókürt a szakrális tudás, Véda szimbóluma is.
Amikor az apjára haragvó Dhruva („Szilárd”) herceg vezeklésbe fogott, hogy isteni segítséggel visszaszerezhesse jussát, Visnu megjelent előtte, és kagylókürtjét a herceg homlokához érintette. A hercegre ekkor rászállt a Védák minden végkövetkeztetése. Felismerte: üvegcserepek után vágyakozott, ám Visnu imádatával valódi drágakőre talált.
A megszabadító Isten fúj bele isteni kürtjébe, s végtelenség tudása szólal meg a feltekeredett téren, a kagylókürt testén át. A szertartások idején pedig a templomokban is megszólal a kagylókürt – felajánlásként, s válaszul az isteni hívásra: felébredtem az illúzió álmából, itt vagyok!
Visnu kagylókürtjének Pánycsadzsanja a neve.

Visnu negyedik attribútuma a buzogány (gadá). A buzogány a pusztító erő jelképe, az isteni hatalom és uralom szimbóluma – s emlékezzünk az írások szavaira: nem pusztán erő, hanem az intelligencia és az eredeti (anyagot és lelket, rosszat és jót megkülönböztető, szétválasztó) tudás szimbóluma is, ami az uralkodás szükséges feltétele. Visnu buzogányának neve Kaumódakí.

ācāryavān puruṣo veda

A Cshándógja upanisad hatodik fejezete a híres tanítás, Uddálaka a fiát, Svétakétut oktatja a végső igazságról… mely által „hallható a hallhatatlan, fölfogható a fölfoghatatlan, megismerhető a megismerhetetlen”.

A tanítás tizennegyedik szakasza ekképpen szól:

1. Miként kedvesem, egy gandhárabéli embert bekötött szemmel ember nem lakta helyre viszik, majd ott elengedik, s ő kelet, észak, dél, és nyugat felé is kiáltozik: „bekötött szemmel vezettek ide, majd elengedtek!”

2. S ahogy a kötést a szeméről levéve megmutatják az irányt: „arra van Gandhára, arra menj!”, akkor a tanult (panḍitaḥ) és értelmes (medhāvī) ember, faluról falura kérdezgetve, megérkezik Gandhárába. Éppígy: kinek mestere van tudja (ācāryavān puruṣo veda – „a lelki vezetővel rendelkező ember tudja”), épp csak addig tart ez, míg meg nem szabadulok, akkor aztán sikerre jutok.

3. Ez a finomság (aṇīma) az egész mindenség lényege (oka, szó szerint: etad-ātmya – „ez természetű”), a mindenség Lelke, a valóság, az önvaló. Az vagy te, Svétakétu! (tat-tvam-asi śvetaketo)

– Oktass, kérlek tovább, atyámuram!

– Ám legyen, kedvesem – mondta.

Uddálaka példabeszédében szereplő ember belecsöppent egy számára idegen helyzetbe, ismeretlen közegbe, ahol még tájékozódásra sincs esélye – hiszen be van kötve a szeme. Mit tehet? Felismeri a helyzetét, és megoldást keres… mert tehetetlen, hát segítséget kérve kiáltozik minden irányba. , segítségért könyörög. S csak akad egy arra járó jótét lélek, aki leveszi a szeméről a kötést, és megmutatja a helyes irányt hazafelé. Emberünk szemei felnyílnak, azaz megszűnik legsúlyosabb korlátja, és mert tanult, értelmes (vagy jó emlékezetű, a medhā mindkettőt jelenti), cselekvőképességét visszanyerve elindul hazafelé.

Így van a lélekkel is: valahogy ismeretlen helyre csöppen: az anyagi test világába. Szemei – lelki érzékei – befedetté válnak, s magatehetetlenül kínlódik, csapódik ide-oda. Az első lépés, hogy szembesül saját helyzetével. A második, hogy segítséget kér… és aki segítséget kér, az előbb-utóbb segítséget is kap: egy jótét lélek – mestere – támogatása révén felnyílnak szemei. Mestere az utat is megmutatja: „arra van Gandhára, arra menj!” S aztán emberünk hazafelé indul. Faluról falura járva tovább tudakozódik. A falvak életek? vagy stációk egy életen belül? talán mindegy is – a tanult és okos utazó helyes irányban, hazafelé halad, s közben számos jóakaróval találkozik… mindenki mestere, aki segíti útján, miként a lelki úton járónak is guruja az, aki Isten keresésére, a hozzá való kapcsolódásra, az ő szolgálatára ösztönzi.

A kihasználás világában elvárásokat támasztunk a többiek felé… ám a szeretet világában megértésre, figyelemre, és támogatásra találunk, így magunk is azt adunk. Minden faluban akad, aki megmutatja a helyes irányt.

Akinek útmutatója, mestere van (Uddálaka az ācárya szót használja: aki a helyes viselkedést – ācāra – mutatja meg), az tudja: immáron jó úton halad, s előbb-utóbb sikerre jut, eléri a beteljesedést.

A harmadik szöveg a fejezet refrénszerűen ismétlődő gondolata: ilyen a lélek természete, s az vagy te is, fiam!

Milyen a mester-tanítvány kapcsolat jellege, s a tanítás módja? Uddálaka ezt nem részletezi, a példabeszéd csupán utal rá: a mester megszabadít a béklyóktól, majd mutatja az utat, a tanult és okos tanítvány pedig járja azt, az általános útmutatást pillanatnyi döntésekké alakítva. A történet erről nem szól, ám az analógia adja magát: ha az utazó úgy véli, utat vesztett, visszatér az előző állomáshelyre, és további segítséget kér. A mester-tanítvány kapcsolat itt a tanítvány önállóságára épít.

Más modellek is léteznek. Van amikor a mester, a tanár olyan mint egy kertész: minden kis palántát a természetes sajátosságai szerint nevel, úgy, hogy a legtöbbet hozza ki belőle, hogy a lehető legmagasabbra nőjön. Közben táplálja, amíg a növendék zsenge, a gyomokat is kihúzkodja, később a vadhajtásokat is lemetszi – az útmutatónál ez sokkal szorosabb kapcsolatot feltételez.

Máskor azt látjuk, a mester távolságtartón, „ridegtartásban” bánik a növendékkel (emlékezzünk csak Szatjakáma történetére).

Az is előfordul, hogy szinte idomítással: jutalmazással, vagy büntetéssel próbálja a tanító elérni, hogy a tanítvány úgy viselkedjék, ahogy azt elvárja tőle.

A növendékek sokfélék – aki mestere a tanításnak úgy tanít, ahogy az a növendéknek a legjobb.

(az illusztráció forrása)

óm tat szat

A Bhagavad-gítá tizenhetedik fejezete az önfegyelmezés, az áldozás és az adományozás különféle módjairól szól. Miután a háromféle minőség (a gunák) szerint jellemezte e cselekedeteket, tovább lép: arról beszél, milyen módon, vezetik e tettek a gyakorlót az anyagvilág kötőerőinek meghaladásához. Miképpen cselekednek hát a brahma-vádík, („brahmanról beszélők”, ahogy a szöveg nevezi őket), azaz a védák tanulmányozói, a brahman ismerői?
„Óm tat szat – e mantra a Brahmant jelöli. A teremtés hajnalán e három szóval teremtettek a bráhmanák, a védák és az áldozatok. Ezért a brahman ismerői – az előírásokat követve – az áldozás, adományozás és önfegyelmezés tetteit mindig az Óm zengésével kezdik. Jutalomra nem vágyva, a »tat« szóval végzik e tetteket az üdvösség kutatói. Ó, Pártha, a »szat« leírja a Létező természetét és a szent ember természetét egyaránt. Így jellemzi a dicséretes cselekvést, az áldozás, az adományozás és az önfegyelmezés állhatatosságát, és a Legfelsőbb örömére végzett tetteket egyaránt. A hit nélküli áldozatra, ajándékra, vezeklésre vagy más tettre azt mondják »aszat«, hiszen valótlan az, ebben, s a következő életben egyaránt.” (Bg. 17.23-28.)

ॐ तत्सत्

Óm tat szat – e mantra mindössze három szóból áll. Csupán a szótárra hagyatkozva így fordítható: az óm a Legfelsőbbre utaló szent szótag, védahimnuszok, fohászok áldásos bevezető szava. A tat mutató névmás, mellyel távolra mutatunk: ő, vagy az, hiszen jelölhet személyt és fogalmat egyaránt. A szat az asz létigéből képzett folyamatos melléknévi igenév, így a jelentése létező. A három szó együtt: Óm, Ő a Létező, vagy Óm, Az a Valóság. Egy mantra azonban mindig sokkal mélyebb jelentésekkel bír, mint az őket alkotó szavak elsődleges jelentéseinek összefűzése, érdemes hát mélyebbre hatolnunk a kutatásban.

„Óm tat szat – e mantra a Brahmant jelöli.” Vajon melyik brahmanra gondoljunk? A brahman szó nem csupán a Legfelsőbb személytelen arculatára utalhat, Parabrahmanként a Legfőbb Lélek, Isten megnevezése, utalhat a papi rendre, olykor a teljes anyagi természetre is (lásd „a nagy brahman az én anyaméhem”, Bg. 14.3.), ám a védahimnuszok megnevezése is brahman. A Srí-vaisnava irányzat atyamestere, Rámánudzsa ez utóbbi értelemben gondol a brahman szóra, az ő olvasata szerint a vers teljes fordítása így hangzik: „Óm tat szat – ez a védák utasítása, e három szóval rendelkezett a bráhmanák, a védák és az áldozatok felől, a teremtés hajnalán.”

A hagyományos kommentárok a mantra három szavában utalásokat látnak más mahávákjákra, az upanisadok „nagy kijelentéseire”. A Csaitanja-követő vaisnava iskola jeles tudósa, Baladév Vidjábhúsan kommentárjában ekképpen bontja ki a háromféle utalást:
„Óm Tat Szat – e három név Brahman, Visnu nevei, miként arra a bölcsek emlékeznek. Óm, ez első megjelölés, miként a kinyilatkoztatás mondja: »Óm, ez Brahman közvetlen megnevezése. Ennek zengése megment a létforgatag félelmétől, ezért Megmentőként ismerik« (1). A második név a Tad, miként az »Az vagy te« (2)  kijelentésben. A harmadik név a Szat: »Kedvesem, kezdetben mindez (a világmindenség) a Létként létezett« (3) Visnu e három nevével teremtette a négyarcú Brahmá a bráhmanákat, a védákat és az áldozatokat, ezért nagy erő rejlik e nevekben – orvosolják az áldozatok s a többi (tett) esetleges hiányosságait.”

ॐ

„Ó, Kuntí fia, Én vagyok a víz íze, a Nap és a Hold fénye, az óm szótag a védai mantrákban…” – mondja Krsna a Bhagavad-gítában (Bg. 7.8.) világossá téve, hogy az óm a védamantrák legfontosabbja. Hasonlóképpen magasztalják az upanisadok is az óm mantrát: „Az összes véda ezt a szót hirdeti, és erről szól az összes vezeklés is, / Erre vágyva élnek szent növendékként, röviden megmondom néked e jelet: az óm szó az (a Legfelsőbb Lélek).” (Kaṭha-upanisad 1.2.15.) A Mándúkja-upanisad szerint:

„ÓM – ez a Múlhatatlan, ez minden. Ennek kifejtése:
ami volt, ami van, s ami leendő, bizony, minden az ÓM-hang,
s ami egyéb (még létezik) a három időn túl, bizony az is az ÓM-hang.” (Mándúkja 1.)

Az óm az elmondhatatlan és leírhatatlan transzcendens megjelölése, ugyanakkor a teremtő hangrezgés, a teremtés szent zengése is, mely ennélfogva magában foglal minden teremtettet. Az óm tulajdonképpen három hang kombinációja: A, U, M. A mantra dévanágarí írásjele különleges szótag. Alapja az A hang írásjele: अ, melyből az ómban a hármas számjegyünkhöz hasonlatos jel marad meg. Az ehhez középen kapcsolódó hurokszerű vonal az U hang szokásos szótagközi írásjele, míg a félholdban a pont az M (anuszvára) írásjele. Az óm mindent felölelő voltát e három hanggal jelzett hármasságok felmutatásával jelzik, s az óm meditációjakor ezen hármasságok természete tárul fel. A Gópálatápaní-upanisad az óm mantrában Gópála-Krsnát és közvetlen környezetét látja: „Róhiní fia, Balarám az A hang, a ragyogó Pradjumna  (4) az U hang, Aniruddha (5), az értelmes az M hang. Krsna, akiben a mindenség nyugszik a félhang, (mely teljessé teszi az óm szótagot).” (Góp. 2.68-69.) Mások a világi lét kötőerőinek hármasságát (jóság, szenvedély, tompaság), és az azokat uraló isteni megnyilvánulásokat (Visnu, Brahmá, Siva), vagy a tudatállapotokat (ébrenlét, álom, mélyálom) látják az A-U-M hangokban (6). 
„Első része az éberségben rejlő hétágú, tizenkilenc arcú, a nyers valóságot tapasztaló, külvilág felé irányuló értelem – az Egyetemes (tudat). Második része az álomban rejlő hétágú, tizenkilenc arcú, az elvont valóságot tapasztaló, befelé forduló értelem – a Ragyogó (projektív tudat). Amikor az alvó ember nem vágyik bősz vágyakat, s burjánzó álomképeket sem lát, az a mélyalvás. Harmadik része a mélyalvásban rejlő, egyöntetű, színtisztán tudati, örömből való s örömöt élvező, tudat-arcú Értelem. Nem a befelé forduló értelem, nem is a külvilág felé irányuló értelem, és nem is mindkettő egyszerre, nem a színtisztán tudati értelem, nem az értelem és nem a nem-értelem, hanem a láthatatlan, nem szokványos, megfoghatatlan, jeltelen és kifürkészhetetlen, megnevezhetetlen, egyedülvaló és a meggyőződés veleje; akiben megszűnik a változatosság, ő a megnyugvás, az áldásos páratlanság. Ezt tartják a negyediknek, ez a Lélek, megismerni ezt kell.” (Mándúkja 3-7.) Bár az óm három hangjáról beszéltünk, észre kell vegyük, hogy az upanisadok rendre négy aspektusról szólnak: a Gópálatápaní-upanisadban Balarám, Pradjumna, Aniruddha mellett Krsna, akiben a mindenség nyugszik, a Mándúkja-upanisadban a három tudatállapot mellett (ébrenlét, álom, mélyálom) a misztikus negyedik (turija). E negyedik aspektus az áttörési pont. A három első a tudatállapot az evilági létállapotok összefoglalása, a negyedik – bár egyik sem –, mégis mindezek legbensőbb lényege és meghaladása is egyben. Az óm hangjait máskor a létszférákkal, vjáhritikkel azonosítják (föld, levegőég, menny - bhúh, bhuvasz, szvah (7), lásd Mundaka-upanisad 2.2.5.). A negyedik nem külön szféra, hanem az áthatolás e hármon – így haladva meg őket. Ezért van az, hogy a hagyományos tűzáldozat végzése során a pap először külön-külön áldoz a létszféráknak, majd negyedikként egyszerre mindnek. Hasonlóképpen: a kötőerőkkel azonosítva az óm hangjait a világi kötelékek meghaladása jelentik a negyedik állapotot. Finom utalás e negyedik aspektus természetére a Cshándógja-upanisad története: Szatjakáma tanítványnak szegődik mestere, Háridrumat mellé. Szolgálata a tehenek őrzése, ám ez a feladat távol tartja mestere ásramjától – nem hallhatja az ő tanításait. Hűsége és állhatatossága azonban elégedetté teszi a dévákat, akik négy alkalommal jelennek meg előtte, hogy a tan egy-egy részét megvilágítsák számára. Elsőként egy bika (a dharma képviselője) jelenik meg előtte, a tanítás is a durva fizikai létezésről szól – az ébrenlét állapotáról. Másodjára az áldozati tűz tanítja Szatjakámát – míg a bika a horizontális irányokról tanított, a tűz a vertikális irányokat tárja fel – ő a belső világ, az álom megtestesítője. A harmadik tanító (a mélyálomról) egy hattyú. A Napisten képviselője ő, a szárnyaló, s fehéren tündöklő. A negyedik tanító pedig egy kormorán. A kormorán az áttörés szimbóluma: zsákmánya után mélyre merül a vízbe, majd a vizet elhagyva felröppen egy magas partmenti sziklára, lerázza tollairól a vizet, és szárnyait kitárva szárítkozik. Éppígy ráz le magáról minden evilágit az anyagi léten túljutott személy: „Aki a mindenség aranyló Urát, teremtőjét, Brahmá atyját megpillantja, magáról jót s rosszat bölcsen lerázva megtisztulván Őhozzá válik hasonlóvá." (Mund.3.1.3.)

तत्

A „tat” (8) távolra mutató névmásként jelenik meg a „Az vagy te” (tat tvam aszi) mantrában is. A Bhagavad-gítá versében hasonlóképpen a távlatot villantja fel: az önfegyelmezés, az áldozás és az adományozás oka ne e tettek rövidtávú eredményei legyenek, hanem a létforgatagból való megszabadulás utáni vágy. („Jutalomra nem vágyva, a »tat« szóval végzik e tetteket az üdvösség kutatói.”, Bg. 17.25.)

Rámánudzsa kommentárjában arra utal, hogy a Tat Visnu egyik neve – az egyik az ezerből. A Mahábhárata Anusászana-parvájában, a Utasítások könyvében a halálos ágyán fekvő Bhísma végső jótanácsaival látja el a győztes Judhisthir királyt. Eközben zengi el Visnu ezer nevét, s e névfüzérben a Tat is felbukkan. Íme a vers: „Egy, Nem-egy, Ő, a Lakozó, a Tündöklő, a Ki, az Aki, az Az, a Legfőbb Cél” (eko naikaḥ sa vaḥ kaḥ kiṁ yat tat padam anuttamam, Mb. 13.135.91.) A szövegnek más olvasatai is lehetségesek, ám a Srí szampradájában azonban így, névmásokként értelmezik e vers szavait – ami első pillantásra talán zavarba ejtő lehet. Talán túlzásnak tűnhet névmásokkal megnevezni Istent. De fűzzük csak sorba a vers adta neveket, s láthatjuk, még a névmások is ugyanúgy Istenről szólnak, az Ő megnevezései: Ki (a bölcsek kutatásának célja), az Egy, aki Nem-egy (mert számtalan alakban mutatkozik), Ama (9) Legfőbb Cél, a Tündöklő, Ő, Aki ott Lakozik (mindenki szívében)?
Visnu neveként nem csupán így, névmásként tekintenek a tat szóra, további értelmezéseit a tan (kiterjeszt, kinyújt, megnövel) igéből eredeztetik. Srí Parásar Bhattar (10) kommentárja szerint a tat jelentése: „aki hívei tudását és odaadását kibontakoztatja, megnöveli.”

सत्

A szat szót a már korábban említett létező elsődleges jelentése mellett számos más értelemben is használják. Jelenthet jót (szaddzsana – jó ember), erényest, hűségest vagy erkölcsöst (a szatí a szó nőnemű alakja), de emelkedett, nem evilági helyzetűt is (szadguru – szent tanító), továbbá valóst, igazit, lényegest.

Milyen az önfegyelmezés, az áldozás és az adományozás? A Gítá bevezetőnkben idézett versei öt tényezőt neveznek szatnak, azaz létezőnek, valódinak, igaznak és lényegesnek. Ilyen i) a Legfelsőbb természete, akinek az ember e tetteket ajánlja, ii) a felajánló szádhu természete, iii) minden áldásos cselekedet, iv) az önfegyelmezésben, az áldozásban és az adományozásban mutatott állhatatosság, v) bármely olyan tevékenység, melynek célja a Legfelsőbb öröme.

A szanszkrt nyelvben a közismert felsorolásokra gyakorta utalnak pusztán az első elemük említésével. A szat így áttételesen a szaccsidánanda (szat - csit - ánanda), a lét-tudat-boldogság hármasára, a lélek jellemzőjeként felsorolt minőségekre is emlékezteti az olvasót.

Mert az önfegyelmezés, az áldozás és az adományozás transzcendens minőségének mantrája, az óm tat szat mantrát áldásos megerősítésként nem egyszer idézi az upanisad-irodalom, például így: „Óm! Hódolatom Gópálnak, aki túl van ébrenléten, álmon és mélyálmon, s túl a negyedik tudatállapoton is. Óm tat szat; bhúr bhuvaḥ szvaḥ. Hódolatom, hódolatom néki!” (Gópálatápaní-upanisad. 2.114.) S e mantrákra gondolva bizony nem elégedhetünk meg pusztán a szótári jelentéssel. Összefoglalva az eddigieket: óm: a már tárgyalt hármasságok, illetve e hármasságokat felülmúló negyedik aspektus: a teljesség. A tat szóval e teljességben kijelöljük a távoli célt, a szat szóval pedig belefogunk a leírhatatlan leírásába: ő a Létező, a valós valóság, az a létező (szat), aki tudatos (csit), és akinek a gyönyör (ánanda) a végső természete. Hozzá indulunk hódolatainkat felajánlani, át a világszférákon!


Jegyzetek:
1. om ityetad brahmaṇo nediṣṭam nāma yasmād uccāryamāṇa eva saṁsāra-bhayāt tārayati tasmād ucyate tāra iti
2. tat tvam asi, Cshándógja-upanisad 6.8.7.
3. sad eva saumyedam agra āst, Cshándógja-upanisad 6.2.1.
4. Pradjumna (pra-djumna – „hevesen tündöklő”) Krsna és Rukminí fia, különleges szépségéről híres
5. Aniruddha (a-niruddha – „korlátozhatatlan”, szabad, önhatalmú) Pradjumna fia
6. lásd Mándúkja-upanisad, a Kagylókürt 58. számában
7. A nagyvilág mindig párhuzamba állítható a belső világgal. A föld-levegőég-mennny hármasának a belső világban a tapasztalati-érzéki szféra, a zsigeri vonzalmak és gyűlöletek, azaz az elme dimenziója, és az intelligencia felelnek meg.
8. a szanszkrt hangzóilleszkedési szabályok (szandhi) miatt a tad névmás utolsó mássalhangzója a rákövetkező szó kezdőhangjától függően változik, így mondatban a szót láthatjuk tad, tat, tan és más alakokban is.
9. lásd még: tadviṣṇoḥ paramaṁ padaṁ (Ama Visnu legfőbb hajlékát, Rg. 1.22.20.)
10. Rámánudzsa követője a 12. századból, jeles kommentátor


(megjelent a Kagylókürt 63. számában)

a szamárhoz hasonlatos

Nagyritkán rápillantok a blog statisztikájára, ahol látható, hogy milyen keresőszavakkal találnak rá olvasók az oldalra. A leggyakoribb keresőszavak a „páva”, „versmértékek”, „kunti mala”, vagy a „govinda szó jelentése”. Olykor azonban meglepő kereső kifejezésekkel találkozom… most éppen a „bhagavad gita a szamárhoz hasonlatos” mondattöredéken akadt meg a szemem..
A slókamálá kezdőlapján a Gítá és a szamár csak véletlenül került egymás mellé: a Bhagavad-gítáról Jamunácsárja kommentárjában, a szamárról pedig egy a sikeres életről szóló írásban esik szó, mely Baddéna Níti-szára című művéből idéz.

A Bhagavad-gítában voltaképpen nincs szó szamárról… ám a kommentárokban esetleg találkozhatunk e jámbor teherhordó jószággal. A Gítá 7.15. verse így szól: „Az alábbi gonosztevők nem hódolnak nékem: az ostobák, a leghitványabb emberek (az emberiség alja), az illúzió által megrabolt tudásúak, az aszura-létben élők.” Az ostobák alatt Visvanáth Csakravartí és Sríla Prabhupád is olyan embereket ért, akik úgy cselekednek mint az állatok. Az upanisadok kétféle életcélt ajánlanak az ember számára: aki az atyák útját járja, az áldoz, így a tettei célja nem saját maga, ő mások javára cselekszik – és ettől ember az ember. Aki pedig az istenek útját járja, az kivonul a világból, többé már nincs köze hozzá, nem vesz el belőle, és (anyagi természetű) javakkal nem is járul hozzá annak fennmaradásához. „A kicsinyke, örökkön vissza-visszatérő élőlények egyik utat se járják. Ezekre mondják: »Szüless és pusztulj!« Ez a harmadik út.” (Cshándógja-upanisad. 5.10.8.) Ugyanez a gondolat a Brhadáranjaka-upanisadban: „Ám aki e két út egyikét sem ismeri, csúszómászó, repkedő vagy csípő rovarként születik meg.” (Brh. 6.2.16.) Az él haszontalanul, aki bár emberi testben született, de mégsem EMBERként élt. Annak az élete hiábavaló, mint a légyé vagy a szúnyogé – őt nevezi múdhának a Gítá idézett verse.

A múdha szó a muh (zavarba jön, bután viselkedik, elveszíti az eszméletét) szógyökből képzett befejezett melléknévi igenév, így egészen pontosan arra vonatkozik, akinek bár volt értelme, de az illúzió (móha – illúzió, eszméletvesztés, tompaság, szintén a muh szógyökből) elvette az eszét, ezért a múlandó anyagi örömöket tekinti végsőnek. Az eltompult tudatállapot indokolja a kommentárok állat-hasonlatait. Több nyelven, így az angolban is a szamár ostobát is jelent egyben, így Sríla Prabhupád a múdha szót olykor szamárként fordítja angolra. (A szamarakat mások egyébként intelligens, jó memóriájú állatoknak tartják, inkább egykedvű, olykor csökönyös természetük miatt terjedt el, hogy ostobák volnának.)
Visvanáth Csakravartí a Bhágavata-puránából idéz, Kapila tanításából:

nūnaṁ daivena vihatā ye cācyuta-kathā-sudhām |
hitvā śṛṇvanty asad-gāthāḥ purīṣam iva viḍ-bhujaḥ ||
A Végzet kétségtelenül pusztulásra ítélte azokat, kik az Acsjutáról szóló elbeszélések nektárját
feledve szentségtelen verseket hallgatnak, akár az ürülékevő disznók. (Bhág. 3.32.19.)

(A hasonlat oka: sertés nem csak a saját ürülékét eszi meg, de más állatokét is – s az istentagadó témák az Istenről szóló elbeszélések nektárjával szemben olyanok, akár az ürülék.)

A megfogalmazás felrázóan éles, mert itt nincs helye kételynek: ha nem emberként viselkedsz, nem vagy ember.

A felelősséget csak fokozza a műveltség, vagy a tudományos képzettség. Bhaktivinód Thákur így sóhajt fel egy dalában: „A világi tudás illuzórikus energiád szüleménye, s csak gátolja az odaadást. Szamarat csinál az örök lélekből, mert a mulandó világ csalóka bűvöletébe ejti. Itt van egy ilyen szamár, aki oly hosszú ideje cipeli már hátán az anyagi lét terheit… Az élet agóniává lett, tudásom értéktelennek bizonyult, s a tudatlanság éles tőrként döf a szívembe, elviselhetetlen fájdalmat okozva.” (Vidjára vilászé, a Saranágati ciklusból)

Az illusztráció forrása

személyes vagy személytelen?

Személyes vagy személytelen? – ez a témája a Bhagavad-gítá 12. fejezete első verseinek:

arjuna-uvāca
evaṁ satata-yuktā ye bhaktās tvāṁ paryupāsate |
ye cāpy akṣaram avyaktaṁ teṣāṁ ke yoga-vittamāḥ ||1||

Ardzsuna szólt:
Kik a jóga legkiválóbb ismerői, azok a bhakták, akik mindig hozzád kötődnek s téged imádnak, vagy akik a múlhatatlan megnyilvánulatlant?

A személyes Isten imádata, vagy a múlhatatlan megnyilvánulatlan tisztelete a magasabbrendű – merül fel a kérdés Ardzsunában. Vajon miért? „A hozzád kötődnek, téged imádnak” nyilván az előző mondatra utal: „Aki értem cselekszik, engem tekint a legfőbbnek, az én hívem…” (11.55.), ezért is kezdődik az „így” (evam) szóval a vers. Ám Krsna tanításában különféle eszményeket mutat fel egymás mellett. A hatodik fejezet végén megtudtuk: a legkiválóbb jógí (yuktatamaḥ) az, aki mindig Krsnára gondolva nagy hittel imádja őt. Ugyanakkor később arról is beszél, hogy létezik a múlandó Brahmá-világoknál magasabbrendű, másik létezés:
avyakto 'kṣara ity uktas tam āhuḥ paramāṁ gatim |
yaṁ prāpya na nivartante tad dhāma paramaṁ mama ||8.21||
„Megnyilvánulatlan és múlhatatlan – ezt mondják, akik a legfőbb célról szólnak,
amit elérve nem térnek vissza soha – az az én legfőbb hajlékom.” (8.21.)
Az akṣara (múlhatatlan) szó több mint egyszerű jelző, az örökkévaló, nem anyagi természetű Brahmanra utaló fogalom. Jágjavalkja így tanít róla: „Ez az, Gárgí, amit a bráhmanák Múlhatatlannak neveznek. Nem durva és nem finom, nem hosszú és nem rövid, nem izzó (mint a tűz) és nem folyékony (mint a víz), nem árnyék és nem sötét, nem lég és nem űr, nem ragad, nincsen íze, nincsen szaga, nincsen szeme, nincsen füle, nincsen szava, nincsen gondolata, nem meleg és nem lélegzik, nincsen szája, nincs mérete, nincs belseje és külseje, semmit nem eszik, és azt sem fogyasztja semmi.” (Brhadáranjaka-upanisad 3.8.8.)
A megnevezésből (múlhatatlan, megnyilvánulatlan – a-kṣara, a-vyakta – csupa fosztóképzővel képzett szóalak), és az előbbi részletből is azt gondolhatnánk, hogy csak tagadásként írható körül e Múlhatatlan. Ezért is elgondolkodtató az upanisad folytatása, ahol Jágjavalkja pozitív állításokat fogalmaz meg: „Bizony, Gárgí, e Múlhatatlan parancsára válik szét a Nap és a Hold. Bizony, Gárgí, e Múlhatatlan parancsára válik szét a Föld és Ég. Bizony, Gárgí, e Múlhatatlan parancsára válnak szét a pillanatok, órák, napok és éjszakák, a hónapok és az esztendők. Bizony, Gárgí, e Múlhatatlan parancsára egyes folyók a havas hegyekből keletre, mások nyugatra hömpölyögnek, melyik melyik a maga útján. Bizony, Gárgí, e Múlhatatlan parancsára dicsőítik az emberek az adakozót, követik az istenek az áldozót, s az ősatyák a darví-áldozatot.
Bizony, Gárgí, aki e Múlhatatlant nem ismerve folytat áldozatot, imádatot, vagy vezekel akár ezer esztendőkig e világon, annak erőfeszítése céltalan, s aki e Múlhatatlant nem ismerve távozik e világból, bizony Gárgí, sajnálatos annak sorsa. Ám aki a Múlhatatlant ismerve távozik e világból, az bizony Brahman igaz ismerője, Gárgí.” (Brhadáranjaka-upanisad 3.8.9-10.)
Srídhar Szvámí kommentárjában a Legfelsőbb felé közeledők két csoportjáról ír. Az előző vers, és más korábbi versek („hirdesd bátran, az én hívem nem vész el soha!”, 9.31.) is a bhakta helyzetét magasztalják, míg mások a jñānī helyzetének fontosságáról szólnak, például a hetedik fejezetben a négyféle istenkeresőről szóló tanítás végén: „közülük a teljes tudással rendelkező bölcs (jñānī) a legjobb, aki a tiszta, odaadó szolgálat által egyesül Velem” (teṣāṁ jñānī nitya-yukta eka-bhaktir viśiṣyate, 7.17), vagy: „a tudás hajóján a bűn-óceánt is biztosan átszeled” (sarvaṁ jńāna-plavenaiva vṛjinaṁ saṁtariṣyasi, 4.36.).

śrī bhagavān uvāca
mayy āveśya mano ye māṁ nitya-yuktā upāsate |
śraddhayā parayopetās te me yuktatmā matāḥ ||2||

A magasztos úr szólott:
Akik gondolataikat nékem szentelve mindig hozzám kötődnek,
s nagy hittel engem imádnak, őket tartom a legkiválóbb jógínak.

A világos kérdésre határozott, egyértelmű választ kapunk.
Az āveśya manaḥ (a gondolatok belépve) egyhegyű meditációt, szilárd állhatatosságú odaszentelődést jelent.
Sankara nem lép ki a meditáció köréből, az imád (upās) igét is „meditál”-ként értelmezi. A szó ennél többet jelent, az upa-ās (melléülni) vagy upa-as (mellette lenni) jelentése a megbecsülés és alázat jeleként letelepedni valaki mellé, őt szolgálni és imádni. Ez természetesen magában foglalja a meditációt is, ám inkább az „aki értem cselekszik” (11.55.) utalásra vonatkozik. A „hozzám” „engem” szavakat Sankara az univerzális formához való kötődésként, az univerzális formán való meditációként értelmezi, hiszen az előző fejezetben pillantja meg Ardzsuna e formát, míg más kommentátorok értelemszerűen a gondolatot kifejtő magasztos úrra (Śrī-bhagavān), „a mindentudás, és más tulajdonságok jellemezte Legfőbb Úrra” (idézet Srídhar Szvámí magyarázatából) Sjámaszundar Krsnára vonatkoztatják.

ye tv akṣaram anirdeśyam avyaktaṁ paryupāsate |
sarvatra-gam acintyaṁ ca kūṭastham acalaṁ dhruvam ||3||

Ám akik a múlhatatlant, a meghatározhatatlant, megnyilvánulatlant,
mindent áthatót, felfoghatatlant, változatlant, mozdulatlant és szilárdat tisztelik

sanniyamyendriya-grāmaṁ sarvatra sama-buddhayaḥ |
te prāpnuvanti mām eva sarva-bhūta-hite ratāḥ ||4||

érzékeiket szabályozva, mindig elfogulatlanul,
és minden lény jólétéért cselekedve, ők is engem érnek el.
 

 Brahman, Paramátmá és Bhagaván – három arculata ugyanannak a létezőnek (lásd Bhág. 1.2.11.), így a személyes VAGY személytelen imádatot firtató kérdés személyes ÉS személytelen imádat gondolattá szelídül. Mégsem egyforma, mégsem ugyanaz minden!
A Brahman kutatói megértik, hogy nem az anyagvilághoz tartoznak, ezért függetlenné válnak a világtól, érzékeiket fegyelmezve felülemelkednek a világi felfogáson. Felismerik a létezők összetartozását, ezért elfogulatlanul, egyenlőként tekintenek mindenkire, ám e kiegyensúlyozott látásmód következménye nem közönyösség, hanem a mindenki jólétéért való cselekvés. Aki így cselekszik, az a Brahman valódi kutatója, s el is éri célját – mondja Krsna.
Gyakori hasonlat a lelki élettel kapcsolatban, miszerint a hegy csúcsára több út vezet fel, így bár az utak különböznek – a szerpentin hosszabb ám kényelmesebb, míg toronyiránt megerőltetőbb de rövidebb – a cél és a célbaérés ugyanaz… s ugyanez volna igaz az istenkeresés különféle módjaira is. A hasonlat több szempontból is pontatlan. Istent homogén egynek tekinti (a hegy csúcsának), ám ő sokféleképp mutatkozik, hívei a vele való kapcsolatok számos hangulatát élhetik át… s éppen ebben van jelentősége a bejárt útnak. Való igaz, minden hiteles istenkeresés kivezet az anyagvilágból – ahogyan e vers is megfogalmazza a kritériumokat: 1., önfegyelem, 2., egyenlő látásmód, 3., mindenki jólétéért való cselekvés – e szempontból valóban nincs különbség, sőt, egyik sem tévút… mégis, egészen más célt jelent az egység felismerése, a tiszteletteljes imádat vagy a rajongó szeretet.

kleśo'dhikataras teṣām avyaktāsakta-cetasām |
avyaktā hi gatir duḥkhaṁ dehavadbhir avāpyate ||5||

A megnyilvánulatlanhoz vonzódók több megpróbáltatással (néznek szembe),
mert a testetöltött (lélek) számára a megnyilvánulatlan állapot nagyobb nehézséget jelent.

A gondolat kétféle értelmezésével találkozhatunk. Az egyik álláspont szerint a „testetöltött” alatt test-tudatos lelket kell értsünk (Sankara magyarázatából), aki számára a megnyilvánulatlan állapot szokatlan és érthetetlen, ezért kézenfekvőbb a személyes imádat – e magyarázat fényében Krsna a könnyebben járható, egyszerűbb, kényelmesebb módszert javasolja.
A másik nézőpont szerint az élőlény természetes helyzete Isten társaként való lét, így ennek hiánya száraz, boldogtalan állapotot jelent. Ráadásul fogalmat nem lehet szeretni, míg személyt igen.
A két eltérő nézőpont közti különbség megvitatásának kiindulópontja a nirguṇa és a saguṇa brahman elsőségének kérdése… e témáról korábban már szóltunk, így most egyszerűen csak a következő versekre utalnék: a rajongó odaadás itt megfogalmazott eszménye nem a kényelemről szól.

ye tu sarvāṇi karmāṇi mayi sannyasya mat-parāḥ |
ananyenaiva yogena māṁ dhyāyanta upāsate ||6||

Ám akik minden tettüket nékem szentelve engem tekintenek a legfelsőbbnek
s a szeretet jógájában elmélyedve engem imádnak, és mindig reám gondolnak,

teṣām ahaṁ samuddhartā mṛtyu-saṁsāra-sāgarāt |
bhavāmi na cirāt pārtha mayy āveśita-cetasām ||7||

azokat hamarosan kimentem a halál szanszára-óceánjából, ó Pārtha!

Kaliszantarana-upanisad

kalisantaranopaniṣat
Tanítás a kali kor (óceánjának) átszeléséről

Áldáskérés
om saha nāvavatu | saha nau bhunaktu |
saha vīryaṅ-karavāvahai |
tejasvināvadhītam-astu mā vidviṣāvahai |
om śāntiḥ śāntiḥ śāntiḥ |

Óm! Mindkettőnket oltalmazzon (a Legfelsőbb Úr), s vezessen mindkettőnket.
Együtt tegyünk nagy tetteket,
s e hősiesség (támogassa) az elmélyülést. Ne gyűlölködjünk.
Óm! Béke, béke, béke!

hariḥ om | dvāparānte nārado brahmāṇaṁ jagāma
kathaṁ bhagavan gāṁ paryaṭan kaliṁ santareyam-iti |

Hari óm! A dvápara kor végén Nárada felkereste Brahmát.
– Óh, Magasztos, (akár) a mindenséget (is) bejárva átkelnék a kali kor (óceánján). Hogyan (tegyem)?
 

A szöveg mindenségként fordított go szava földet és eget is jelenthet.

sa hovāca brahmā
sādhu pṛṣṭo’smi sarva-śruti-rahasyaṁ gopyaṁ tacchṛṇu yena kali-saṁsāraṁ tariṣyasi | bhagavata ādi-puruṣasya nārāyanasya nāmoccāraṇa-mātreṇa nirdhūta-kalir-bhavatīti || 1 ||

Brahmá szólt:
– Jól van! Minden kinyilatkoztatás rejtett titkáról kérdezel, halld hát (a tanítást), amivel átkelsz a születés és halál körforgásán a kali korban. Nárájana az eredeti személy, a magasztos Isten. Csupán nevének zengésével megsemmisül a kali kor.

Csupán (mātra) szó szerint: mérték. Jelentheti valaminek a teljes mértékét, teljességét (pl.: manuṣya-mātro martya – minden ember halandó), de lehet valaminek az egyszerű mértéke: ennyi és nem több, csupán, csak (pl.: jāti-mātreṇa – pusztán a kasztjánál fogva.

nāradaḥ punaḥ papraccha
tan-nāma kim-iti |
sa hovāca hiraṇyagarbhaḥ |

Nárada ismét kérdezett:
- Mi az ő neve?
Brahmá válaszolt:
 

Brahmát itt Hiranjagarbhának nevezi a szöveg.
hiraṇyagarbha-antaryāmī - garbhodakaśāyī | 'sahasra-śīrṣādi' kari' vede yāṅre gāi ||
„Hiranjagarbha, belső vezérlő (Felsőlélek) ő Garbhódakasájí Visnu.
A szahaszra-sírsa (ezerfejű) kezdetű versek a védákban őt dicsőítik.” (Cscs 2.20.292)
A Garbhódakasájí Visnu köldökének tavában nyíló lótuszvirágon született Brahmá, ezért őt is Hiranjagarbhaként ismerik.
A Manu-szanhitá szerint az univerzumot sötétség takarta, az önmagától létező Úr pedig ragyogó formában megjelent. Először a vizet teremtette meg, s magot vetett belé, amiből egy arany tojás (hiranja-garbha) keletkezett, ebből született Brahmá, a világ megalkotója. Ezután az Úr kettéosztotta a tojást - megteremtve a mennyet és a földet. (1.5-13.)

hare rāma hare rāma rāma rāma hare hare |
hare kṛṣṇa hare kṛṣṇa kṛṣṇa kṛṣṇa hare hare ||
 
Haré Ráma Haré Ráma Ráma Ráma Haré Haré
Haré Krsna Haré Krsna Krsna Krsna Haré Haré

iti ṣoḍaśakaṁ nāmnāṁ kalikalmaṣanāśanam |
nātaḥ parataropāyaḥ sarvavedeṣu dṛśyate ||

E tizenhat név mossa le kali szennyét.
Minden védát (áttanulmányozva) sem láthatunk ennél magasztosabb módszert.

ṣoḍaśakalā-vṛtasya jīvasyāvaraṇa-vināśanam |
tataḥ prakāśate paraṁ brahma meghāpāye raviraśmi-maṇḍalīveti || 2 ||

A tizenhat résszel fedett lélekszikra burkolatának eltűnése után megnyilvánul a Legfelsőbb Brahman, akár a felhők eloszlásakor a sugaraival a Nap.

A tizenhat résszel fedett lélekszikra: a szánkhja filozófia szerint az anyagi természetnek (prakrti) tizenhat módosulása (vikára) van: az öt észlelő érzékszerv (gjánéndrija) – a hallás, tapintás, látás, ízlelés és szaglás; az öt cselekvő szerv (karméndrija) – beszéd, kéz, láb, ürítőszerv, nemi szerv, valamint az elme; továbbá az öt durva anyagi elem (mahábhúta) – föld, víz, tűz, levegő, éter. Az anyagi elemek helyett más felsorolás az életlevegőket sorolja ide: a tüdőben lakozó pránát, a lefelé haladó s a végbélnyíláson át távozó apánát, az egész szervezetben szétoszló vjánát, a torkot nyitó s a fejbe emelkedő udánát, s a köldöklyukban lakozó és az emésztésben szerepet játszó szamánát. E tizenhat elem mellé olykor az értelmet (buddhi) is társítják.
A Prasna-upanisad 6.4. verse szerint a Purusából sarjadó tizenhat rész az alábbi: 1. prána, 2. hit, 3-7. űr, levegő, tűz, víz, föld 8-9. érzék, elme, 10. étel, 11-13 erő, önfegyelmezés, mantrák, 14. tett 15. világok, 16. név.
„Ő teremtette a pránát, a pránából a hitet, az űrt, a levegőt, a tüzet a vizet és a földet, az érzéket és az elmét, s az ételt. Az ételből az erőt, az önfegyelmezést a mantrákat a tettet és a világokat, a világokban (pedig) a nevet.”

punar-nāradaḥ papraccha
bhagavan ko’sya vidhir-iti |

Nárada ismét kérdezett:
– Óh, Magasztos, mi e (nevek zengésének) a szabálya?

taṁ hovāca
nāsya vidhir-iti | sarvadā śucir-aśucir-vā paṭhan brāhmaṇaḥ salokatāṁ samīpatāṁ sarūpatāṁ sāyujyameti |

(Brahmá) azt mondta:
– Nincs előírás. Mindenkor, legyen bár a bráhmana tiszta vagy tisztátalan, (e neveket) idézve az isteni hajlékra jut, elnyeri az ő közelségét, isteni formát ölt vagy eggyé válik vele.

A felszabadulás formái: szalókatám – az isteni hajékra jutás; szamípatám – Isten közelsége; szarúpatám – isteni forma elnyerése, más értelmezés szerint beolvadás Isten testébe; szájudzsjatám – eggyéválás az istenséggel, más értelmezésben meghitt együttlét.

yadāsya ṣoḍaśakasya sārdha-trikoṭīr-japati tadā brahma-hatyāṁ tarati | tarati vīra-hatyām | svarṇa-steyāt pūto bhavati | vṛṣalī-gamanāt pūto bhavati | pitṛ-deva-manuṣyāṇām-apakārāt pūto bhavati | sarva-dharma-parityāga-pāpāt sadyaḥ śucitām-āpnuyāt | sadyo mucyate sadyo mucyate ityupaniṣat || 3 ||

– Amikor (az ember) e tizenhatrészes (mantrát) harmincötmilliószor elmondja, akkor az megsemmisíti a bráhmanagyilkosság bűnét, az emberölést, s megtisztít a tolvajlás (bűnétől) is. Megtisztít a prostituáltakhoz járás (bűnétől), s megtisztít az ősatyák, félistenek és az emberek megsértésének (bűnétől) is. Minden vallásos kötelesség elhanyagolásának bűnétől is azonnal megtisztít. Hamar megszabadul (ki e neveket zengi), hamar megszabadul. Így szól az upanisad.

Más szövegváltozat ez utóbbi részt elhagyja, s kérdés helyett Nárada beszél az előírások nélküliségről, s a felszabadulás formái sem soroltatnak fel.
Figyelemreméltó, hogy Brahmá a mahámantrát Nárájana neveiként említi, így a „Haré” szó számára Hari megszólítása. A gaudíja vaisnava hagyomány e szóban olykor Hará, azaz Rádhá megszólítását hallja. A harmadik rész az üdvösség (mukti) négy formáját jelöli meg elérendő célnak, és a bűnöktől való szabadulásról beszél. A Bhágavata-purána szerint (6.2.14.) bűnöktől való szabadulás a Szent Név halovány derengésének (námábhásza) eredménye. Rúpa Gószvámí szerint: „Már halovány tükröződésed csillanása is kioltja a világi lét sötétségének hatalmát, s az igazságra vakok szemét az odaadás úrnőjére nyitja. Magasztos Név, óh, ragyogó Nap, vajon ki az a jámbor e világban, aki alkalmas volna mindenek felett álló dicsőséged feltárni?” (Srí Krsna-námástakam 3.)
A Csaitanja-csaritámrta 3.3. része beszéli el Haridász Thákur vendégségét Góvardhan és Hiranja Madzsumadár gyülekezetében:
(180) A felszabadulás és a bűnös élet visszahatásainak megsemmisülése az Úr szent neve éneklésének két mellékes velejárója. Ezt a reggeli nap első sugarainak példájával illusztrálhatjuk.. (181) „Ahogy a kelő nap szétoszlatja a világban a sötétséget, amely olyan mély, akár az óceán, úgy az Úr szent neve, még ha csak egyszer mondja is ki valaki sértés nélkül, az élőlény bűnös életének minden visszahatását elpusztítja. Minden dicsőséget az Úr szent nevének, amely az egész világra áldást hoz!”
(182) Miután Haridász Thákur elszavalta ezt a verset, így szólt:
– Óh, művelt bölcsek! Kérlek, magyarázzátok el a jelentését!
Hallgatói azonban megkérték Haridász Thákurt:
– Jobb lenne, ha te tárnád fel e fontos vers mondanivalóját!
(183) – Amint a nap emelkedni kezd, még mielőtt láthatóvá válna, eloszlatja az éjszaka sötétségét – mondta Haridász Thákur.
(184) – A napfény első sugara messzire űzi a tolvajoktól, szellemektől és démonoktól (melyek az anyagi élvezetvágy, az Istennel való eggyéválás óhajtása és a misztikus tökéletességek utáni vágyakozás szimbólumai) való rettegést, amikor pedig a nap valóban láthatóvá válik, minden megnyilvánul, s mindenki hozzálát vallásos tettei és előírt kötelességei végzéséhez. (185) Ugyanígy az első jel, amely arra utal, hogy az emberben felébredt az Úr szent nevének sértésektől mentes éneklése, nyomban megsemmisíti a bűnös élet visszahatásait, és amikor valaki sértések nélkül énekli a szent nevet, felébred benne az eksztatikus szerető szolgálat Krsna lótuszlábánál. (186) A felszabadulás csupán jelentéktelen eredmény, amely a szent név sértésektől mentes éneklése ébredésének egyetlen sugarából származik.

Szatjakáma a Brahmanról tanul

Mestere tanítvánnyá fogadta Szatjakámát, ám az ifjú tanítvány nem mestere mellett élt: Háridrumat rábízott négyszáz vézna és csenevész tehenet, s elküldte, hogy terelgesse a jószágot. Szatjakáma megfogadta, hogy addig vissza sem tér, míg a jószágok ezren nem lesznek. Évek múltán, mikor a jószágok száma kitelt, Szatjakáma a csordával mestere otthona felé indult.
Hűsége és szolgálata elégedetté tette a dévákat, s ők jöttek el hozzá, hogy a tanra, a Brahman ismeretére oktassák. Szatjakáma a tanítást, mint természetfölötti kinyilatkoztatást négy részletben, egy bikától, a tűztől, egy hattyútól és egy kormorántól kapta.
Miközben ballagtak hazafelé az egyik bika megszólította: hadd tanítsalak a Brahman negyedére – mondta Szatjakámának, majd így oktatta őt: „Kelet a tizenhatoda, nyugat a tizenhatoda, dél a tizenhatoda, észak a tizenhatoda. Ez, kedvesem Brahman négytizenhatodos negyedrésze, a Ragyogó (prakāśavat) nevezetű! Aki így, ennek tudatában Ragyogóként meditál Brahman eme négytizenhatodos negyedrészén, maga is ragyogó lesz e világon, majd elnyeri a ragyogó világokat, aki így, ennek tudatában Ragyogóként meditál Brahman eme négytizenhatodos negyedrészén!”
Majd a tűz szólalt meg, s tanította a Brahman következő, Végtelen (anantavat) nevezetű négytizenhatodáról; ezek a föld (pṛthivī), levegőég (antarikṣa), a menny (dyaus), és az óceán (samudra). Másnap egy hattyú szállt le a közelében, s tovább tanította Szatjakámát, a Brahman következő négytizenhatodáról, a Fényességesről (vagy égi, mennyei: jyotiṣmat), melynek részei: a tűz (agni), a Nap (sūrya) , a Hold (candra) és a villámlás (vidyut). Következő nap egy kormorán szállt le mellé, s tovább tanította, a Brahman negyedik, Otthonos (menedékre lelt, āyatanavat) nevű négytizenhatodáról, melynek összetevői az életerő (prāṇa), a szem (cakṣus) a fül (śrotram) és az elme, vagy tudat (manas).
Szatjakáma végül mestere házához ért, aki így köszöntötte:
– Kedvesem, úgy ragyogsz, mint aki ismeri Brahmant! Ki tanított téged?
Szatjakáma felelt:
– Nem emberek tanítottak, de szeretném uram, hogy te taníts engem! Hiszen hozzád hasonló bölcsektől hallottam, nagytiszteletű uram, hogy a mestertől tanult tudás segíti leginkább az embert céljai elérésében!

---------------------------------------

Az upanisad nem tankönyv, hanem beavató, s emlékeztető írás, ráadásul a Brahman (sem) tanulható könyvből, így nem várhatjuk, hogy pusztán a tanítás elolvasása révén magunk is a Brahman értőivé válunk. Mégis, megpróbálhatjuk átgondolni a tanítást.

Jelentőségteljes, hogy minden tanító a Brahman negyedeiről szól, melyeket további negyedekre oszt. Az óind tradíció gyakran gondolkozik háromságokban, gondoljunk csak az ÓM mantra három összetevőjére, a vjáhrtikre (bhūḥ, bhuvas, svaḥ), vagy a tudatállapotokra. S a három összetevő után a negyedik következik, ami nem más, mint a három teljessége. Az analízis részekre osztja a teljességet, ám az többet jelent a részek egyszerű összegzésénél... új dimenziót, más minőséget. Az ÓM mantrával kapcsolatban erre utal a Mándúkja-upanisad ("Felmérhetetlen a negyedik, a nem szokványos, a változatosság megszűnése, az áldásos, a páratlan.", 12.), s erre utal az is, hogy a tűzáldozat során a háromrészű mahāvyāhṛti áldozat mellett (mikor a pap egyenként áldoz a vjáhrtiknek) ott a vyasta-samasta-mahāvyāhṛti áldozat is, mikor az vjáhrtiknek szóló egyenkénti (vyasta – különválasztott) áldozás után a pap együtt (samasta – összeillesztett, teljes) áldoz mindnek, az oṁ bhūr bhuvaḥ svaḥ svāhā mantra kíséretében.

Az első tanító egy bika. A bika szokásosan a dharma képviselője, a tanítás is a fizikai létezésről szól. Az irányokat sorolja fel, ez is a durva fizikai dimenziókra utal. Sankara kommentárja a védai dévaták közül a Szélistennel azonosítja e tanítót: „a hit (śraddhā), a vezeklés (tapas) és a Szél istensége (vāyurdevatā) összekapcsolódva az irányokkal (dik) jelentek meg bikaként" – írja. A Brahman irányok alkotta negyede prakāśavat, ami ragyogót, de megnyilvánultat, nyíltat, nyilvánvalót is jelent.

A második tanító az áldozati tűz, azaz Agni. Első közelítésben a bika tanítása a horizontális irányokat mutatta meg, most erre merőlegesen, feltekintünk: föld, levegőég, menny. Ám többről van szó, mint vertikális dimenziók, e három tizenhatod a vjáhrtikre utal, melyek a mindenség léptékében a létszférák, az egyén világában pedig a tapasztalati világ (bhūḥ – föld), az elme világa (bhuvas – légkör), és az elfogadás-elutasítás zsigeri indulatain túli tudatos döntéseink, az intelligencia világa (svaḥ – menny). A hozzájuk társuló negyedik tizenhatod az óceán, a végtelen potencialitás (a tejóceán), s e négy tizenhatod együttes neve ananta, végtelen.

A harmadik tanító egy hattyú (haṁsa). A hattyú a Napisten (āditya), fehérsége, és a repülés miatt – azonosítja a tanítót kommentárjában Sankara. A tanítás az isteni fényességről szól, a neve ezért: Fényességes (jyotiṣmat, ami égit, mennyeit is jelent). Összetevői a tűz (agni), a Nap (sūrya), a Hold (candra) és villámlás (vidyut). E megjelölések evilági visszfényei csupán Brahman fényének (brahmajyoti).
A fényesség a dévajána útján járók (a nvrtti elveit követők) vezérlője, ahogyan erről a későbbiekben a Cshándógja-upanisad is szól: „A szembogáron látható lény az önvaló (Vāmana nevezetű). Halhatatlan, és rettenthetetlen, ő Brahman. Ha valaki vizet vagy olvasztott vajat cseppent ebbe (a szembe), szétfut az kétoldalt (mert a Brahmanhoz nem tapad semmi). Gyönyörűszépnek (Samyadvāma) is nevezik, mert minden kívánatos dolog beléje költözött. Minden kívánatos dolog abba költözik, aki így ismeri. A szépséghez hozzásegítőnek (Vāmanī) is nevezik, mert hozzásegít minden kívánatos dologhoz. Minden kívánatos dologhoz hozzásegíti azt, aki így ismeri. Ragyogónak (Bhāmanī) is mondják, mert ragyog a világok mindegyikében. Minden világban ragyog az, aki így ismeri. Ezért akár végeznek érte halotti ceremóniát, akár nem (halála után), a fénybe jut, a fényből a nappalba, a nappalból a telő hold fényes két hetébe, a telő hold fényes két hetéből az északi nappálya hat hónapjába, az északi nappálya hat hónapjából az esztendőbe, az esztendőből a Napra, a Napról a Holdba, a Holdból a villámlásba. Ott aztán egy emberfölötti lény elvezeti Brahmanhoz. Ez a félistenek ösvénye, a Brahmanhoz vezető ösvény. Akik ezt az ösvényt járják, nem térnek vissza az emberi körbe, bizony, nem térnek vissza.” (Cshánd. 4.15.1-5. a történet folytatása, melyben Szatjakáma immáron tanítványát oktatja)

A negyedik tanító egy kormorán (madgu). Sankara véleménye szerint ő az elsődleges életlevegő (prāṇa) az élet s a kozmosz fönntartója. A kormorán ellentétben más vízimadarakkal nem a vízen, hanem a szárazföldön pihen. Zsákmánya után mélyre merül a vízben, majd a vizet elhagyva magasabb sziklát keres, ott megrázza tollait, és szárnyait kinyitva szárítkozik. Az utolsó tanítást, mondhatnánk a tanítás kulcsát tehát a sötét tollú kormorán adja... aki mélyre merül, ám magasba emelkedve leráz magáról minden evilágit... lerázza, miként a Mundaka-upanisadban olvasható: „Aki a mindenség aranyló Urát, teremtőjét, Brahmá atyját megpillantja, magáról jót s rosszat bölcsen lerázva megtisztulván Őhozzá válik hasonlóvá." (Mund.3.1.3.)
A Brahman negyedik negyedének neve āyatanavat. Az āyatana jelentése hajlék, vagy támasz, menedék, āyatana-vat az, akinek otthona van (hazatalált), vagy menedékre lelt, elnyerte a Legfelsőbb oltalmát. Milyen részei vannak e negyednek? Prána, szem, fül, elme... párhuzamban a négy tudatállapotról szóló tanítással, ahol a negyedik tudatállapot a transzcendentális lélek helyzetét taglalja: A test múlandó, mégis otthona a halhatatlan testetlen léleknek. A testetöltött lelket a gyönyör és szenvedés kettőssége tartja rabságban, ám ezek nem érintik a testetlen lelket. Mikor az üdvösségre jutott lélek kiszáll a testből a legfőbb fénybe jut, eredeti helyzetét nyeri el, s ott játszadozik nők, járművek, és más rokonlelkek társaságában. (Cshánd. 8.12.1-3. alapján)

Szatjakáma így hát a déváktól megtanulta a tattvát. Ám amikor alkalma nyílott rá, mesterét faggatta... nem csupán a tattva, hanem az a sajátos íz, rasza is érdekelte, ahogy mestere megélte a Brahmant.
 
képek forrásai: bika, hattyú, kormorán

Szatjakáma tanítványul szegődik

A Cshándógja upanisadban olvasható az alábbi történet:

Egyszer hajdanán Szatjakáma Dzsábála így szólt édesanyjához, Dzsabálához:
– Szeretnék elszegődni a szent tudományok növendékének (brahmacsárínak)! Mely családba tartozom?
Ő azt válaszolta:
– Nem tudom, gyermekem, miféle családból való vagy. Fiatalkoromban születtél, mikor szolgálóként sokfelé forgolódtam. Így hát nem tudom, miféle családból való vagy. Ám az én nevem Dzsabálá, a te neved Sztjakáma, mondhatod hát, hogy Dzsabálá-fia Szatjakáma vagy.
Elment a fiú Gautamához, Haridrumat fiához s szólt:
– Szeretnék elszegődni a szent tan növendékének. Elfogadsz-e tanítványodnak, nagytiszteletű uram?
Azt mondta a mester:
– Mily családból származol, kedvesem?
– Nem tudom, uram – felelte, – mily családból származom. Tudakoltam anyámtól, s ő azt felelte: „Fiatal koromban születtél, mikor szolgálóként sokfelé forgolódtam. Így hát nem tudom, miféle családból való vagy. Ám az én nevem Dzsabálá, a te neved Szatjakáma, mondhatod hát, hogy Dzsabálá-fia Szatjakáma vagy.” Így hát Szatjakáma Dzsábála vagyok, uram!
Szólt a mester:
– Csakis egy bráhmana képes ilyen nyíltan vállalni az igazságot! Hozd hát a tűzifát, kedvesem! Elfogadlak növendékemnek, mert nem tágítottál az igazságtól!

(Cshándógja upanisad 4.4.1-5.)

A jelölt neve – Szatjakáma, azaz igazvágyú – beszédes név. Az upanisad nyolcadik fejezetében Pradzsápati Brahmá a lélek (átman) természetéről tanít, s a lélek tulajdonságainak sorában az egyik a szatja-káma: akinek vágya (káma) a valóságra (szatjam), pontosabban a végső valóságra vonatkoznak.
Szatjakáma édesanyjához intézett kérdése nem egyszerűen apja kilétére vonatkozik: a gótra nemzetséget jelent, a család férfiágon való származását. Sankara ezért vélekedik úgy kommentárjában, hogy Dzsabálá válasza arról szól, hogy „édesapád korán meghalt, és így nem volt módom megtudakolni, melyik gótrába tartozik”.

A védai tradíció szerint a jelölt eleve rendelkezik a jó tulajdonságokkal, melyet a beavatás megszentel… a mester szokványos kérdésére Szatjakáma rendhagyó választ ad. Ám mert a bráhmana egyik legfontosabb tulajdonsága, hogy mindig igazat szól, Háridrumat, a mester világosan látja a jelölt érdemességét, ezért nyomban tűzifáért küldi. A tűzifa a hóma, a tűzáldozat kelléke, melynek a fahordás szolgálatával a tanítvány is részesévé válik.
 

Vadzsraszúcsika-upanisad

atha vajrasūcikopaniṣat 
íme a gyémánt-tű titkos tanítás
 

A Muktika-upanisad száznyolc upanisadot sorol fel, a Vadzsraszúcsika e listán a harminchatodik, s a Száma-védához tartozónak tekintik. A vadzsra szó gyémántot és villámot is jelenthet, így az upanisad neve az ékkövek kifúrásához használatos gyémánttű mellett a tudatlanság sötétjét széthasító villám tűhegyes végére is utalhat.
A szövegben zárójellel ( ) a szövegolvasást megkönnyítő, értelemszerű kiegészítéseket jelöltük, szögletes zárójelben [ ] a kulcsszavak szanszkrt eredetije áll. < > jelöli azon szövegrészeket, melyeket az eredeti szöveg tartalmaz, s a fordításban kiegészítő megjegyzésként vettünk figyelembe.

vajrasūciṁ pravakṣyāmi jñānam ajñānabhedanam |
dūṣaṇaṁ jñānahīnānāṁ bhūṣaṇaṁ jñānacakṣusām || 1 ||

A gyémánttű (tanítást) magyarázom most el, a tudást, mely megtöri a tudatlanságot,
a tudást nélkülöző (tanok) cáfolata, s a tudás szemével látó bölcsek ékessége.

brāhmaṇakṣatriyavaiśyaśūdrā iti catvāro varṇaḥ | teṣāṁ varṇānāṁ brāhmaṇa eva pradhāna iti veda vacanānurūpaṁ smṛtibhirapyuktam | tatra codyamasti | ko vā brāhmaṇo nāma | kiṁ jīvaḥ | kiṁ dehaḥ | kiṁ jātiḥ | kiṁ jñānam | kiṁ karma | kiṁ dhārmika iti || 2 ||

Bráhmana, ksatrija, vaisja és súdra a négy társadalmi rend [varna]. E varnák közül a bráhmana a legkiválóbb/elsődleges, ezt állítja a véda szavaival összhangban lévő szent hagyomány [szmrti] is. Felmerül azonban a kérdés: vajon ki az, akit bráhmanának nevezünk? Az élőlény [dzsíva]? A test? A származás? A tudás? A tett [karma]? A dharma szerint élés?

tatra prathamo jīvo brāhmaṇa iti cettanna | atītānāgatānekadehānāṁ jīvasyaikarūpatvāt | ekasyāpi karma vaśād anekadehasambhavātsarvaśarīrāṇāṁ jīvasyaikarūpatvācca | tasmānna jīvo brāhmaṇa iti || 3 ||

Az első (állítás), hogy az élőlény [dzsíva] a bráhmana. Ha ezt (mondod), akkor (a válaszom) nem. Az élőlény azonos az elmúlt testekben és az eljövendőkben. A karmának való alávetettsége miatt egy (élőlény) több testben születik, s mindezen testekben ugyanaz az élőlény (lakozik). Emiatt nem az élőlény a bráhmana.

tarhi deho brāhmaṇa iti cettanna | ācaṇḍalādi paryantānāṁ manuṣyāṇāṁ pañcabhautikatvena dehasyaikarūpatvāt | jarāmaraṇadharmādharmādisāmyadarśanādbrāhmaṇaḥ śvetavarṇaḥ kṣatriyo raktavarṇaḥ vaiśyaḥ pītavarṇaḥ śūdraḥ kṛṣṇavarṇa iti niyamābhāvāt | pitrādidahane putrādināṁ brahmahatyādi doṣa sambhavācca | tasmānna deho brāhmaṇa iti || 4 ||

A következő (állítás), hogy a test [déha] a bráhmana. Ha ezt (mondod), akkor (a válaszom) nem. A csandáláktól kezdve minden ember teste az öt elemből tevődik össze. A vénség és halál, az erény [dharma] és becstelenség, [adharma] valamint a többi (tulajdonság) is egyformán látható. A bráhmana fehér, a ksatrija vörös, a vaisja sárga és a súdra fekete színű – ez a szabály sem teljesül. Az ősök elhamvasztása fiaik által így bráhmana-gyilkosság volna, és más tettek is bűnnek minősülnének. Ezért nem a test a bráhmana.

A csandála megvetett, a társadalom perifériáján élő alantas személy, máshol svapacsának, kutyaevőnek nevezik.
A varna szó egyaránt jelent csoportot, társadalmi rendet, színt, színárnyalatot és szót, szótagot is. Egyes magyarázók felvetik, hogy az előkelőbb társadalmi csoportok eltérő bőrszíne miatt vette fel a „szín” szó a társadalmi rend értelmet. Az upanisad e részlete határozottan elutasítja e vélekedést.

tarhi jātibrāhmaṇa iti cettanna | tatra jātyantarajantuṣvanekajātisambhavā maharṣayo bahavaḥ santyṛṣyaśṛṅgo mṛgyāḥ kauśikaḥ kuśājjāmbuko jambukādvālmīko valmīkādvyāsaḥ kaivartakanyāyāṁ śaśapṛṣṭhādyautamo vasiṣṭha ūrvaśyāmagastyaḥ kalaśe jāta iti śrutatvādeteṣāṁ jātyā vināpyagre jñānapratipāditā ṛṣayo bahavaḥ santi | tasmānna jātirbrāhmaṇa iti || 5 ||

A következő (állítás), hogy a származás [dzsáti] a bráhmana. Ha ezt (mondod), akkor (a válaszom) nem. Ott van azok származása, akik más teremtményektől születtek, köztük nem egy nagy bölcs. Rsajasrnga őztől született, Visvámitra kusafűből, Dzsámbuka alantas személytől, Válmíki hangyabolyból, Vjásza egy halász leányától, Gautama nyúl hátából, Vaszistha Urvasítól, Agasztja pedig egy vizeskorsóban. E bölcsek (jó) származás nélkül is igazolták tudásukat, sok ilyen bölcset (ismerünk). Ezért nem a származás a bráhmana.

Rsajasrnga Vibhándaka fia, aki a történet szerint egy űnőtől született, s homlokán apró szarva volt. Apja az erdőben nevelte fel, és felnőttkoráig nem is látott más emberi lényt. Később ő végezte azt a szertartást, aminek folytán Dasarathának fiai születhettek – Ráma és testvérei.
Visvámitra a Nap-dinasztia egyik királya, aki a vezeklése révén lett bráhmana, ezért tekintik bráhmanaságát az áldozati kusafűből valónak. Ő volt Ráma és Laksmana egyik tanítója.
Dzsámbuka súdra származású bölcs, története az Uttara Rámánajában olvasható
Válmíki a Rámájana szerzője. Született bráhmana, de szülei elhagyták, és rablók közé keveredett. Találkozott egy bölccsel, aki azt a tanácsot adta neki, ismételgesse ezt a szót: halál [mará]. Évekig zengte e mantrát, minek állandó ismétlésében a szó fordítottját, Ráma nevét hallotta, s ez megtisztította szívét. Oly hosszú ideig ült egy helyben meditációját gyakorolva, hogy testét beborította egy hangyaboly. Így lett hangyabolyból született, azaz Válmíki.
Vjásza, a védák szerkesztője Parásar muninak Szatjavatítól, egy halász leányától született gyermeke.
Agasztja Mitrának Vaszistha pedig Varunának a fia. Mitra és Varuna magja egy áldozati szertartáson a gyönyörű mennyei nimfa, Urvasí láttán egy edénybe, illetve a vízbe hullott. Vaszistha a vízből született, Agasztja pedig az edényből.

tarhi jñānaṁ brāhmaṇa iti cettanna | kṣatriyādayo hi paramārtha-darśano’bhijñā bahavaḥ santi | tasmānna jñānaṁ brāhmaṇa iti || 6 ||

A következő (állítás), hogy a tudás [gjána] a bráhmana. Ha ezt (mondod), akkor (a válaszom) nem. Bizony sokan, ksatriják és mások is felismerték a legfőbb szemléletet. Ezért nem a tudás a bráhmana.

tarhi karma brāhmaṇa iti cetanna | sarveṣāṁ prāṇināṁ prārabdhasañcitāgāmikarmasādharmyadarśanāt | karmābhipreritāḥ santo janāḥ kriyāḥ kurvantīti | tasmānna karma brāhmaṇa iti || 7 ||

A következő (állítás), hogy a karma a bráhmana. Ha ezt (mondod), akkor (a válaszom) nem. Minden élőlény karmája egyformán prárabdha felhalmozásához vezet. Még a szent emberek is a karma által ösztönözve cselekszenek/végzik a rítusokat/. Ezért nem a karma a bráhmana.

Az élőlény tetteinek következményei nem azonnal jelentkeznek. A tettkövetkezmények mint megannyi mag [bídzsa] tapadnak az élőlényhez, melyek csak a számukra kedvező körülmények között csíráznak ki. Az éppen kibontakozó következményeket nevezik prárabdha (elkezdődött) karmának.

iti dhārmiko brāhmaṇa iti cetanna | kṣatriyādayo hiranyadātāro bahavaḥ santi | tasmānna dhārmiko brahmaṇa iti || 8 ||

Így tehát bráhmana az, aki a dharma szerint él [dhármika]. Ha ezt (mondod), akkor (a válaszom) nem. Ksatriják és mások is sokan vannak, kik aranyat adományoznak. Ezért nem a dharma szerint élő a bráhmana.

A bráhmanának hat kötelesége van, tanulás, tanítás, áldozat végzése saját maga és mások javára, adományozás és adományok elfogadása (Manu-szanhitá 1.88.). A korábbi érvelés elutasította a bráhmin megnevezés tudás és az áldozást jelentő tettek szerint való alkalmazását, így most csak az adományozás szerinti azonosítást veti el.

tarhi ko vā brāhmaṇo nāma | yaḥ kaścid ātmānam advitīyaḥ jāti guṇa kriyā hīnaṁ ṣaḍ ūrmi ṣaḍ bhāvetyādi sarva doṣa rahitaṁ satya jñānānandānanta svarūpaṁ svayaṁ nirvikalpam aśeṣakalpādhāram aśeṣabhūtāntaryāmitvena vartamānam antarbahiś cākāśavad anusyūtam akhaṇḍānanda svabhāvam aprameyam anubhavaikavedyam aparokṣatayā bhāsamānaṁ karatalāmalakavat sākṣād aparokṣīkṛtya kṛtārthatayā kāma rāgādidoṣa rahitaḥ śamādi guṇa sampanno bhāvamātsarya tṛṣṇāśā mohādi rahito dambhāhaṁkārādibhir asaṁspṛṣṭa cetā vartate | evam ukta lakṣaṇo yaḥ sa eva brāhmaṇa iti śrutismṛtipurānotihāsānāmabhiprāyaḥ | anyathā brāhmaṇatva siddhir nāstyeva | saccidānandamātmānamadvitīyaṁ brahma bhāvayedātmānamadvitīyaṁ brahma bhāvayet ||9||

Ez esetben vajon ki a bráhmana? Aki sikeresen és magától értetődő természetességgel <ahogyan az ámalaka gyümölcsét veszi tenyerébe az ember> közvetlenül az önvalón [átmá] meditál, mely kettősségek nélküli, származástól, tulajdonságoktól és tettektől nem érintett, mentes a hat gyengeségtől [úrmi], és a hatféle hibától [dósa], <mely a létesüléssel [bháva] kezdődik>, valóságos/igaz [szatja], tudás [gjána], gyönyör [ánanda] és végtelenség [ananta] természetű. Mentes a kételytől, maga a teljes határozottság, s az egész világ Felsőlelkéhez [antarjámitva, a belső vezetés] hasonlatos. Belül és kívül is (az önvaló) van, az éterhez [ákása] hasonlóan szakadatlan, természete az osztatlan boldogság, felmérhetetlen, (mégis) egyedül ő a megismerendő közvetlen érzékeléssel, meditációval [aparóksatá].

Az ámalaka (indiai egres) savanykás gyümölcse könnyedén elfér az ember tenyerében, így az egyszerű, világos, tiszta megértés szimbóluma.
A hatféle gyengeség az aggodalom vagy bánat [sóka], illúzió vagy félreértés [móha], öregség [dzsará], halál [mrtju], éhség [ksudh] és szomjúság [pipásza].
A létesüléssel kezdődő hat hiba a születés, fennállás, növekedés, beérés, hanyatlás és pusztulás.
A megismerés módjai az empiria vagyis pratjaksa (prati-aksa, azaz a szem előtt), a más tapasztalataiból származó ismeret, vagyis paróksa (parah aksa, a szem mögött), s a meditáció, az aparóksa (paróksa elvetése). Isten fenséges imádatából fakadó felismerés az adhóksadzsa (a fenséges Visnu imádata), a rajongó istenszeretet felismeréseinek neve aprákrta (nem anyagi).

(A bráhmana) mentes a vágy és a ragaszkodás hibáitól, a rendelkezik nyugodtsággal, és a többi kedvező tulajdonsággal, mentes a féltékenységtől, bírvágytól, a hiú ábrándoktól, az illúziótól és más hasonlóktól, szívét nem érinti a csalás, a hamis ego. E jelek mutatják a bráhmanát. Ez a kinyilatkoztatás [sruti] a szent hagyomány [szmrti], a puránák és itihászák véleménye. Másképp a bráhman-lét tökéletessége nem érhető el. Meditálj a lét, tudat és boldogság természetű páratlan önvalón, a brahmanon, meditálj a páratlan önvalón, a brahmanon.
 

A bráhmanákra jellemző nyugodtság és a többi kedvező tulajdonság a Bhagavad-gítá szerint: „A bráhmanák munkáját az alábbi, természetükből adódó tulajdonságok jellemzik: nyugodtság, önfegyelmezés, vezeklés, tisztaság, béketűrés, becsületesség, bölcsesség, tudás és vallásosság.” (18.42.) A Mahábhárata tizenkét jellemvonást említ: „A bráhmana legyen vallásos, igazmondó, uralkodjon az érzékein. Legyen vezeklő, jóindulatú, alázatos és béketűrő. Ne legyen irigy, értsen az áldozatok végzéséhez, legyen adományozó. Végezze megingathatatlanul odaadó szolgálatát, s legyen jártas a Védák tudományában. Ez a bráhmanák tizenkét jellemvonása.”

ityupaniṣat ||
Így végződik az upanisad.

(nyomtatásban a Kagylókürt folyóirat 43. számában jelent meg)

Srí Ísópanisad, 17. mantra

vájur anilam amrtam
athédam bhaszmántam saríram |
óm krató szmara krtam szmara
krató szmara krtam szmara ||

Hadd égjen hamuvá ez a mulandó test,
és hadd olvadjon az életlevegő a lég összességébe!
Kérlek, óh, Uram, emlékezz most minden áldozatomra,
és mert végül is Te élvezel minden hasznot, kérlek, emlékezz mindarra, amit Érted tettem!

Bhakti Kamala Tírtha e vershez fűzött gondolatai:

A megszokott módszer az, hogy az ember az elején kezdje, ne a végén… ám mi most a végénél kezdjük, hogy e tanításnak a koronáját megismerjük, és ehhez a koronához odahajthassuk a fejünket!
Jön még valaki? Várunk még valakit? Hm., még a fél világot! Tán befér ide!

Ez nagyon különleges verse a Srí Ísópanisadnak és egyáltalán azt mondhatjuk, hogy szinte az egész vaisnava irodalomnak, vagy bhakta gondolkodásmódnak. Hiszen általában nem jellemző a vaisnavákra, hogy azt kérik, hogy Krsna, Isten emlékezzen meg tetteikről, vagy nehogy megfeledkezzen az odaadásukról. De mégis…ez itt írva vagyon.
Mi lehet ennek az oka?

Amikor egyszer az egyik kedves hittestvérünk föltette ezt a kérdést, akkor nagyon is elgondolkodtunk azon, hogy vajon hogy kerül ide egy ilyen kérdés?! A védikus gondolkodás gyöngyszemei közé hogyan kerül ilyenfajta önzés: „Hát aztán Krsnám, emlékezz arra, hogy én mennyi áldozatot hoztam Érted, s mennyi jócselekedetet hajtottam végre. Nehogy megfeledkezz ám arról, hogy Neked élek!”

Vajon mi lehet ennek a magyarázata? Mit mondanátok, ha valaki ezt kérdezné? Ezt mondanád: nem tudom?
Ha az upanisad-irodalmat megvizsgáljuk, az nem kifejezetten a raszabéli kapcsolatok hordozója, nem a Krsnához fűződő fesztelen viszonyt ábrázolja, hanem elméletibb, spekulatívabb, inkább a száraz filozófián alapuló közeledés Istenhez. Azt mondhatjuk, hogy az upanisad-irodalom egészében egy picit távolabbi viszonyt mutat be, ahol elképzelhető, hogy egyfajta számításból végeznek jócselekedeteket, hogy aztán majd a halál pillanatában erre emlékezzen Isten és tovább segítse őket egy következő születésben, vagy mennyei körülmények közé, vagy valamilyen üdvösséghez vezető állapotban majd megsegítse őket.
Sríla Prabhupád magyarázataiból ugyanez derül ki: amíg tudatában vagyunk Istennek, tehát érzékeljük a nagyságát, addig az ember valóban inkább fohászokat ajánl föl – dicsőítő fohászt. Ugyan sokan kérnek ezt-azt, külső dolgokat, s akár egy igaz hívő is – ha nem áll az odaadásnak és az önzetlenségnek a maximális tetőfokán – kérheti, hogy ne feledkezzen meg Isten az érte hozott áldozatairól. Ám amikor magasabb szintre jut valaki az odaadás tudományában és a lelki élet izgalmas kérdésében, akkor már nem kér semmit. Már azt sem kéri, hogy: „Krsnám, én azért az egész életemet Neked adtam, emlékezz erre! Mennyi, mennyi áldozat! A legszebb éveimet Neked áldoztam, egész fiatalságomat odatettem lótuszvirág lábaidhoz. Azalatt mennyi mindent csinálhattam volna, meggazdagodhattam volna, bejárhattam volna a fél világot. De én Téged szolgáltalak...”
Nem! A fejlettebb szinten álló bhakta nem kér ilyet, hanem nagyon hálás, hogy esélyt kapott arra, hogy végezhet valamilyen szolgálatot.

Véget ér-e ezzel a lelki fejlődés útja? Valószínűleg mindenki tudja: nem! S a következő lépcső az, amikor egy bhakta már nemcsak abban az érzésben van, hogy „én a Tiéd”, hanem abban is, hogy „Te meg az enyém”. Itt nemcsak az önfeláldozásról van szó az odaadó szeretetben, hanem a tiszta érzelmek folytán transzcendentális kisajátításról is beszélhetünk: ezt tekinthetjük magasabb szintnek. Bár a „kisajátítás” szó nagyon rosszul csengő fogalom, nagyon önzőnek, nagyon kihasználónak tűnik, főleg ha még politikai felhangjait is megvizsgáljuk, hogy pl. kisajátítják valakinek a vagyonát, vagy a gyárát és aztán őnéki búcsút intenek. Nos, az ilyenfajta kisajátítást senki sem szereti. Ám a szeretetben – azt hiszem – szeretik az emberek kisajátítani a másikat, nem? Annyira birtokolni, hogy csak az enyém, senki másé, csak az enyém. De egy idő után elméletileg be kell lássuk, hogy a magasabb rendű szeretet: önzetlen. Az nem megszerezni, kisajátítani, kizsákmányolni akar a másik fölött, viszont az „enyém vagy” érzése, a lelki életben, a bhakti szent tudományában és gyakorlatában is nagyon magasztos, magas szinten kezdődő érzés.

Így ez a magyarázat szinte fölfogható incselkedésnek is – ha bhaktaként, vagy bhakta módjára próbálom értelmezni ezt a mondatot: „De aztán Krsna emlékezz!, hiszen tudod, amikor együtt eszegettük a laddukat…, emlékszel, amikor Vrndávan szent földjén együtt kentük be egymást földfestékekkel, ahogy az indiánok kenik ki magukat a harci jelekkel…” Szinte incselkedhet is a bhakta Krsnával, neki szabad közel állni Krsna szívéhez, s ezért Krsna bármit elfogad hívétől, ha azt szeretettel ajánlja föl Neki. Nyilvánvaló tehát, egy bhakta nem várja ezt el Krsnától – bármit is félreértve –, hogy Őrá gondoljon, nem vár semmiféle viszonzást, mégis, a szeretetteljes viszony elvakítja, annyira intimmé, fesztelenné teszi kapcsolatukat, hogy akár ezt is megengedheti magának.

Persze mindig nagyon vigyázni kell, sose higgyük magunkat Krsnával szemben, vagy a Felsőrendűvel szemben barátnak. Az az ő dolguk, hogy lehajolnak mihozzánk és azt mondják: „gyere barátom!” Mi ne veregessük vállon őket ilyenkor, az nem jó, az nem hasznos az ember lelki fejlődésében. Láttam magam is ilyen szituációt, amikor egy ifjú bhakta ilyen hibát vétett: valami kicsúszott egy idősebb bhakta kezéből és erre – végül is bhaktikusan, de egy picit túl barátian – vállon veregette az idősebb bhaktát: „...nem probléma, nem olyan nagy baj...” Ahhoz nagyon, nagyon összekovácsolódott, összeérett viszonyra van szükség, hogy az egyik fél részéről ne legyen lekezelő és sértő, és a másik fél részéről ugyanígy a kedvességnek és a szeretetnek átérzett kifejeződésére utaljon.

De ez a vers nem csupán ezen az oldalon érdekes és nehezen megfejthető. Eltöprenghetünk azon, hogy vajon hogyan is kell érteni a fölszólítást, miszerint: Krsna emlékezzél, lám mit csináltam! Mert itt van a versnek az eleje is: „Hadd égjen hamuvá ez a mulandó test, hadd olvadjon az életlevegő a lét összességébe”. Ha valaki félre akar érteni valamit, még a legegyértelműbb és legfélreérthetetlenebb dolgot is ki tudja forgatni. Ha valaki félre akarja érteni az Isópanisadnak ezt a versét, nagyon könnyen megteheti. Ráadásul nehezen is érthető. Ha kiragadjuk a kontextusból és tendenciózus szándékkal próbáljuk értelmezni, akkor ebből sok butaságot ki lehet sütni mondván: „hadd égjen hamuvá ez a mulandó test...” – Áhá!, ez biztos valami öngyilkos szektának a fölszólítása. Főleg, amikor ilyen ostoba események történnek, fanatizálható emberek, rémtörténetek röppennek föl, hogy a dzsungel közepén tömeges testelhagyást gyakorolnak a hívek. Tessék, itt is erről van szó! „Hadd égjen hamuvá ...” sőt még gyújtogatással is foglalkoznak: valami tűzről van szó!

Nem. Ez nem arra való fölszólítás, hogy dobjuk el a testet, hanem arra való fölhívás: Ha elkövetkezik az a pillanat, amikor egy megtisztult lélek számára a földi lét már akadállyá válik, s Krsna szolgálatában már nem ezen a szinten akar élni... ha el kell menni, akkor úgy tudjon elmenni, hogy teljesen Őrá bízza magát. Úgy mondják, amit nem ad oda az ember, vagy nem ajánl föl Krsnának, azt fogja elveszíteni. Egy bhakta nem ragaszkodik földi szituációkhoz, gazdagsághoz, testéhez, világi dolgokhoz, de nagyon is ragaszkodik Krsnához. Ezért bátran mondja, hogy amit úgy is el fogok veszíteni, az „hadd égjen hamuvá”. Az életlevegő, ami ugyan a vitál esszencia, az élet veleje, az úgy is valahol a világmindenség létezésével rezonál, s az is hadd olvadjon! Még az sem én vagyok: sem a test, sem ez az élet-esszencia nem én vagyok. „Én Isten szolgája vagyok” Hadd kristályosodjon ki ebben a pusztulásban, ebben a tűzben, ebben a létezésben, hadd kristályosodjon ki az, hogy én kihez tartozom: „Én Tehozzád tartozom! Így hát emlékezzél meg rólam! Mert én a Tiéd vagyok!” Így már jogos az az igény: „de hát aztán emlékezz!”

Miért? A kulcsot megint csak Prabhupád adja a magyarázatában. Megint itt van egy titokzatos vers, egy finom dolgokat tartalmazó vers. Miért gondolkodhat így egy bhakta? Mert egy bhakta szereti Krsnát! S a szeretet minden korláton túlmutat. Ezért mondja Sríla Prabhupád, hogy az istenszerető szolgálat az egyetlen helyes út. Márpedig az emberi testet ennek a helyes útnak a javára, bejárására kell használnunk. Az életet nagyon tudatosan kell élnünk. Nem mi vagyunk az élet urai, hanem az élet ural bennünket. Ad egy kis szeletet. Nem miénk az egész torta. Megkapunk belőle egy szeletet, és hogy megfekszi-e a hasunkat, vagy inkább táplál bennünket, az attól függ, hogy milyen tudatban fogyasztjuk a lét-összességnek ezt a szeletét, amely éppen ránk vár, nekünk jutott ebben a felvonásban. Tudni kell a módszert, hogy az életet hogyan éljük helyesen, és tudni kell azt a módszert is, hogy ha el kell mennünk, akkor hogyan menjünk el helyesen. A tudatosság azért fontos, hogy az ember ne tévedjen meg, ne jusson máshová, mint ahová elindult. Általában mindenki úgy van, hogy ahová elindul, oda el is szeretne jutni. Hiszen azért megy oda. De ha menet közben célt téveszt, akkor kérdéses vajon mire jut? Lehet, hogy ugyanaz a törekvés, ugyanaz a lendület, ugyanaz a szándék megvan, de ha menet közben valahol elhibázta a dolgot, akkor az eredmény, a célba érés nagyon bizonytalan lesz.

Így hát a tudatosságnak a bhakta-élet során egyre jobban fokozódnia kell. S hogy ez a tudás miként fokozódik az emberben? Azt hiszem úgy, hogy ő – a bhakta – nagyon figyelmes azokkal, akikkel találkozik, akiktől tanulni tud, és minden alkalmat megragad, hogy ezt az elkötelezettségét, szeretetét, Isten iránti érzelmét megpróbálja kifejezni: egyszerű szavakkal, egy imával, egy fohásszal, egy szál virággal, vagy valamilyen kedveskedéssel, valamilyen szolgálattal.

Végül is olyan egyszerű! Olyan egyszerű és szép a bhakti-jóga: Isten önzetlen szolgálata, a szeretetteljes önátadás. Ezek olyan természetes dolgok.

Tudjuk, hogy azok az elemek, amiket annyiszor hallottunk, s itt ismét, újra felsorolt nekünk Sríla Prabhupád, a bhakti-jóga elemeit – a 9 fő elemet – nagyon egyszerű gyakorolni: hallani Krsnáról? nagyon lelkesítő. Ilyen Isten: táncol, énekel, pajkos, csintalan, szereti az édességet! Mutassatok még egy ilyen Istent! Még a nagy filozófus is azt mondta, hogy olyan Istent érdemes imádni, aki énekel és táncol! Igaz, hogy mivel nem kezdte el ennek az Istennek az imádatát, ezért beleőrült a dologba, de legalább helyes volt, amit mondott! Csak az olyan Istent érdemes imádni, aki énekel és táncol. Melyik az az Isten, aki énekel és táncol? Krsna! Hallani, dicsőíteni, magasztalni, Krsnát. „Hallás meg kírtana, emlékezés, ima, hűséges szolgálat.” Ezek nagyon jól lefedik azokat a dolgokat, amiket a bhakták profin tudnak csinálni. Az anyagi világban mit kell profin csinálni? Profinak kell lenni a materializmus terén: ha gazdag vagy, professzor vagy – tudós vagy, profi vagy. A bhaktáknak nem ez a lételeme. Mit tud egy bhakta jól csinálni? Krsnáról prédikálni, s imádni Őt. Az egész életét ki tudja tölteni, hogy Isten dicsőségéről beszél, hogy a bhaktaélet kalandjait fölemlegeti. Ez a legcsodálatosabb elfoglaltság, s ezt mindenki szereti hallani is. Hallás és kírtana: ez nagyon fekszik a bhaktáknak. Énekelni, bhadzsanázni? Hát nem láttam még olyan bhaktát, aki ezt ne szerette volna. Sőt, az érdeklődők közül... Jónéhány olyan emberről hallottam, aki a programok végén azt mondta: „Nem lehetne még énekelni egy kicsit?“ Na, az ilyenből hamar bhakta lett. Előbb-utóbb átállt a másik oldalra, s most már Ő énekel a vendégeknek. Tudjátok ezek olyan… olyan jelek!

S még egy nagyon fontos tényező – a praszád. Előfordul, hogy abból, aki az előző életében közelébe sem került a konyhának, főszakács lesz, s a legfinomabb dolgokat tudja Krsnának fölajánlani. Látjátok, ez a lelki élet milyen csodálatos távlatokat nyit meg az ember előtt? Még ilyen egyszerű ügyekben is, mint a főzés, az éneklés. Egy bhaktának egyre tudatosabbá kell válnia, s ezek az elfoglaltságok nagyon fekszenek a bhaktáknak: bhadzsan, kírtan, vibrálás, dicsőítő fohász, ilyesmi. S ezeket azért fontos megtanulniuk, mert ezekkel nagyon sokat foglalkoznak az írások. Ha megnézzük pl. a Srímad Bhágavatam terjedelmét: 18000 vers, annak a java része Krsnához intézett fohászokból áll. Ha veszünk egy-egy éneket (mindenki emlékszik rá, ahogy elolvastuk ezeket az énekeket….), ezeket az elfoglaltságokat szívesen vállalja az ember. Valójában a mantráknak is ugyanilyennek kell lennie! A mahámantra magasztaló fohász, fölajánlás, Istennek való fölajánlás legyen, s ez lesz az, ami valójában, igazán célba ér, ami a gondolatokat és a szándékainkat is eljuttatja Krsnához. Mint, ahogy a hétköznapi vallásosságban a szent tűz lángjairól mondják azt, hogy a tűzben fölajánlott áldozatokat fölviszi az égbe és eljuttatja a félistenekhez, ugyan úgy ez az odaadó fohász az, ami az ember érzéseit és szolgálatait eljuttatja Istenhez. Ami persze már nem a hétköznapi vallásosságnak a szintje, hanem az odaadó szolgálaté. Meg kell tanulnunk, hogy Istent magasztalni jó, Őróla hallani már önmagában is nemes, jó cselekedet. De ha tovább akarjuk finomítani az abszolút igazságról szóló ismereteinket, akkor nagyon fontos, hogy az ácsárják, a tanítómesterek szavait figyelemmel hallgassuk és kövessük. Azt hiszem erre nagyon jó példa ez a magyarázat, ez a vers is!

(elhangzott 1999 őszén, Hásságyon)