áldozat Naimisa erdejében

kalim āgatam ājñāya kṣetre 'smin vaiṣṇave vayam |
āsīnā dīrgha-satreṇa kathāyāṁ sakṣaṇā hareḥ ||1.1.21.||

Felismerve a kali-kor beköszöntét itt, ezen a vaisnava vidéken
telepedtünk le, hogy e hosszantartó áldozattal a Hari-kathának szentelődjünk.

(Bhágavata-purána 1.1.21.)

kalim āgatam ājñāya – „Kali jöttét megértve” – felismerve a közelgő nehézségeket a szentek Visnu lábai után vágyakoztak – mondja kommentárjában Srídhar Szvámí. „Vaisnava föld” (vaiṣṇava kṣetra), vaisnava zarándokhely, ahol a szentek összegyűlnek. Srídhar Szvámí kommentárjában a Naimisa (naimiṣa) szó kétféle eredetére utal a szentírások alapján. Az egyik változat szerint Brahmá egy Naphoz hasonlatos, gondolat-kereket teremtett, s a kerék agya által körbekerített terület lett Naimisa erdeje (így a nemiḥ – abroncs szóból eredeztetve az erdő nevét, naimīśa – az abroncs ura). Más változatban a bölcsek keresnek menedéket a kali-kor befolyása alól, Brahmá pedig elhajítja a kereket, s az Naimisa erdejében ér földet, ezzel jelölve ki a menedéket a bölcsek számára. Srídhar Szvámí másik értelmezése a Varáha-puránán alapul, mely szerint egy szempillantás (nimiṣa) alatt enyészik el itt a démonok ereje, ezért Szempillantás Erdő (Naimiṣa āranya) a neve. A Bhágavatam 1.1.4. verse talányos megfogalmazása is hasonló értelmezésen alapul: naimiṣe 'nimiṣa-kṣetre „Naimisán, Visnu földjén” – ahol az animiṣa szó a kommentátorok egybehangzó véleménye szerint Visnura utal, aki a mindenség fenntartása közben egy pillanatra sem hunyja le a szemét… szép a gondolat, az ember mindig a gondoskodó Isten szerető tekintetének fényében fürdik.

A bölcsek tehát letelepedtek Visnu földjén, hogy hosszantartó áldozatot mutassanak be… s bár az áldozat egy mozzanata tűzgyújtással is járt, e vers szerint mégis a Hari-kathá, Hari, Krsna dicsőségének hallása és magasztalása, a róla szóló történetek elbeszélése alkotta az áldozat leglényegét – valójában ez a mozzanat emelte ki a bölcseket a kali-kor óceánjából. A szentek hosszantartó áldozatra gyűltek össze, s ez az áldozat azóta sem fejeződött be, mind a mai napig folytatódik. Mikor a vaisnavák összegyűlnek Visnu földjén, a templomokban és ásramokban, a szentélyekben vagy bárhol a világon (vajon milyen hely ne volna a szemhunyásnyira sem megpihenő Úr látóterében), és Krsnáról szóló történeteket ismételnek, ott e naimisa-erdei áldozat részesévé válhatnak. Ez a leckék valódi értelme… a cél nem az intellektuális kíváncsiság kielégítése, vagy a friss hírek beszerzése, hanem a Hari-kathá hallása és ismétlése. 

Naimisa erdeje madártávlatból a wikimapián, és a google-mapsen.
(a fotón Naimisa erdeje a Gómatí folyó felől, forrás: antaryami.net)

személyes vagy személytelen?

Személyes vagy személytelen? – ez a témája a Bhagavad-gítá 12. fejezete első verseinek:

arjuna-uvāca
evaṁ satata-yuktā ye bhaktās tvāṁ paryupāsate |
ye cāpy akṣaram avyaktaṁ teṣāṁ ke yoga-vittamāḥ ||1||

Ardzsuna szólt:
Kik a jóga legkiválóbb ismerői, azok a bhakták, akik mindig hozzád kötődnek s téged imádnak, vagy akik a múlhatatlan megnyilvánulatlant?

A személyes Isten imádata, vagy a múlhatatlan megnyilvánulatlan tisztelete a magasabbrendű – merül fel a kérdés Ardzsunában. Vajon miért? „A hozzád kötődnek, téged imádnak” nyilván az előző mondatra utal: „Aki értem cselekszik, engem tekint a legfőbbnek, az én hívem…” (11.55.), ezért is kezdődik az „így” (evam) szóval a vers. Ám Krsna tanításában különféle eszményeket mutat fel egymás mellett. A hatodik fejezet végén megtudtuk: a legkiválóbb jógí (yuktatamaḥ) az, aki mindig Krsnára gondolva nagy hittel imádja őt. Ugyanakkor később arról is beszél, hogy létezik a múlandó Brahmá-világoknál magasabbrendű, másik létezés:
avyakto 'kṣara ity uktas tam āhuḥ paramāṁ gatim |
yaṁ prāpya na nivartante tad dhāma paramaṁ mama ||8.21||
„Megnyilvánulatlan és múlhatatlan – ezt mondják, akik a legfőbb célról szólnak,
amit elérve nem térnek vissza soha – az az én legfőbb hajlékom.” (8.21.)
Az akṣara (múlhatatlan) szó több mint egyszerű jelző, az örökkévaló, nem anyagi természetű Brahmanra utaló fogalom. Jágjavalkja így tanít róla: „Ez az, Gárgí, amit a bráhmanák Múlhatatlannak neveznek. Nem durva és nem finom, nem hosszú és nem rövid, nem izzó (mint a tűz) és nem folyékony (mint a víz), nem árnyék és nem sötét, nem lég és nem űr, nem ragad, nincsen íze, nincsen szaga, nincsen szeme, nincsen füle, nincsen szava, nincsen gondolata, nem meleg és nem lélegzik, nincsen szája, nincs mérete, nincs belseje és külseje, semmit nem eszik, és azt sem fogyasztja semmi.” (Brhadáranjaka-upanisad 3.8.8.)
A megnevezésből (múlhatatlan, megnyilvánulatlan – a-kṣara, a-vyakta – csupa fosztóképzővel képzett szóalak), és az előbbi részletből is azt gondolhatnánk, hogy csak tagadásként írható körül e Múlhatatlan. Ezért is elgondolkodtató az upanisad folytatása, ahol Jágjavalkja pozitív állításokat fogalmaz meg: „Bizony, Gárgí, e Múlhatatlan parancsára válik szét a Nap és a Hold. Bizony, Gárgí, e Múlhatatlan parancsára válik szét a Föld és Ég. Bizony, Gárgí, e Múlhatatlan parancsára válnak szét a pillanatok, órák, napok és éjszakák, a hónapok és az esztendők. Bizony, Gárgí, e Múlhatatlan parancsára egyes folyók a havas hegyekből keletre, mások nyugatra hömpölyögnek, melyik melyik a maga útján. Bizony, Gárgí, e Múlhatatlan parancsára dicsőítik az emberek az adakozót, követik az istenek az áldozót, s az ősatyák a darví-áldozatot.
Bizony, Gárgí, aki e Múlhatatlant nem ismerve folytat áldozatot, imádatot, vagy vezekel akár ezer esztendőkig e világon, annak erőfeszítése céltalan, s aki e Múlhatatlant nem ismerve távozik e világból, bizony Gárgí, sajnálatos annak sorsa. Ám aki a Múlhatatlant ismerve távozik e világból, az bizony Brahman igaz ismerője, Gárgí.” (Brhadáranjaka-upanisad 3.8.9-10.)
Srídhar Szvámí kommentárjában a Legfelsőbb felé közeledők két csoportjáról ír. Az előző vers, és más korábbi versek („hirdesd bátran, az én hívem nem vész el soha!”, 9.31.) is a bhakta helyzetét magasztalják, míg mások a jñānī helyzetének fontosságáról szólnak, például a hetedik fejezetben a négyféle istenkeresőről szóló tanítás végén: „közülük a teljes tudással rendelkező bölcs (jñānī) a legjobb, aki a tiszta, odaadó szolgálat által egyesül Velem” (teṣāṁ jñānī nitya-yukta eka-bhaktir viśiṣyate, 7.17), vagy: „a tudás hajóján a bűn-óceánt is biztosan átszeled” (sarvaṁ jńāna-plavenaiva vṛjinaṁ saṁtariṣyasi, 4.36.).

śrī bhagavān uvāca
mayy āveśya mano ye māṁ nitya-yuktā upāsate |
śraddhayā parayopetās te me yuktatmā matāḥ ||2||

A magasztos úr szólott:
Akik gondolataikat nékem szentelve mindig hozzám kötődnek,
s nagy hittel engem imádnak, őket tartom a legkiválóbb jógínak.

A világos kérdésre határozott, egyértelmű választ kapunk.
Az āveśya manaḥ (a gondolatok belépve) egyhegyű meditációt, szilárd állhatatosságú odaszentelődést jelent.
Sankara nem lép ki a meditáció köréből, az imád (upās) igét is „meditál”-ként értelmezi. A szó ennél többet jelent, az upa-ās (melléülni) vagy upa-as (mellette lenni) jelentése a megbecsülés és alázat jeleként letelepedni valaki mellé, őt szolgálni és imádni. Ez természetesen magában foglalja a meditációt is, ám inkább az „aki értem cselekszik” (11.55.) utalásra vonatkozik. A „hozzám” „engem” szavakat Sankara az univerzális formához való kötődésként, az univerzális formán való meditációként értelmezi, hiszen az előző fejezetben pillantja meg Ardzsuna e formát, míg más kommentátorok értelemszerűen a gondolatot kifejtő magasztos úrra (Śrī-bhagavān), „a mindentudás, és más tulajdonságok jellemezte Legfőbb Úrra” (idézet Srídhar Szvámí magyarázatából) Sjámaszundar Krsnára vonatkoztatják.

ye tv akṣaram anirdeśyam avyaktaṁ paryupāsate |
sarvatra-gam acintyaṁ ca kūṭastham acalaṁ dhruvam ||3||

Ám akik a múlhatatlant, a meghatározhatatlant, megnyilvánulatlant,
mindent áthatót, felfoghatatlant, változatlant, mozdulatlant és szilárdat tisztelik

sanniyamyendriya-grāmaṁ sarvatra sama-buddhayaḥ |
te prāpnuvanti mām eva sarva-bhūta-hite ratāḥ ||4||

érzékeiket szabályozva, mindig elfogulatlanul,
és minden lény jólétéért cselekedve, ők is engem érnek el.
 

 Brahman, Paramátmá és Bhagaván – három arculata ugyanannak a létezőnek (lásd Bhág. 1.2.11.), így a személyes VAGY személytelen imádatot firtató kérdés személyes ÉS személytelen imádat gondolattá szelídül. Mégsem egyforma, mégsem ugyanaz minden!
A Brahman kutatói megértik, hogy nem az anyagvilághoz tartoznak, ezért függetlenné válnak a világtól, érzékeiket fegyelmezve felülemelkednek a világi felfogáson. Felismerik a létezők összetartozását, ezért elfogulatlanul, egyenlőként tekintenek mindenkire, ám e kiegyensúlyozott látásmód következménye nem közönyösség, hanem a mindenki jólétéért való cselekvés. Aki így cselekszik, az a Brahman valódi kutatója, s el is éri célját – mondja Krsna.
Gyakori hasonlat a lelki élettel kapcsolatban, miszerint a hegy csúcsára több út vezet fel, így bár az utak különböznek – a szerpentin hosszabb ám kényelmesebb, míg toronyiránt megerőltetőbb de rövidebb – a cél és a célbaérés ugyanaz… s ugyanez volna igaz az istenkeresés különféle módjaira is. A hasonlat több szempontból is pontatlan. Istent homogén egynek tekinti (a hegy csúcsának), ám ő sokféleképp mutatkozik, hívei a vele való kapcsolatok számos hangulatát élhetik át… s éppen ebben van jelentősége a bejárt útnak. Való igaz, minden hiteles istenkeresés kivezet az anyagvilágból – ahogyan e vers is megfogalmazza a kritériumokat: 1., önfegyelem, 2., egyenlő látásmód, 3., mindenki jólétéért való cselekvés – e szempontból valóban nincs különbség, sőt, egyik sem tévút… mégis, egészen más célt jelent az egység felismerése, a tiszteletteljes imádat vagy a rajongó szeretet.

kleśo'dhikataras teṣām avyaktāsakta-cetasām |
avyaktā hi gatir duḥkhaṁ dehavadbhir avāpyate ||5||

A megnyilvánulatlanhoz vonzódók több megpróbáltatással (néznek szembe),
mert a testetöltött (lélek) számára a megnyilvánulatlan állapot nagyobb nehézséget jelent.

A gondolat kétféle értelmezésével találkozhatunk. Az egyik álláspont szerint a „testetöltött” alatt test-tudatos lelket kell értsünk (Sankara magyarázatából), aki számára a megnyilvánulatlan állapot szokatlan és érthetetlen, ezért kézenfekvőbb a személyes imádat – e magyarázat fényében Krsna a könnyebben járható, egyszerűbb, kényelmesebb módszert javasolja.
A másik nézőpont szerint az élőlény természetes helyzete Isten társaként való lét, így ennek hiánya száraz, boldogtalan állapotot jelent. Ráadásul fogalmat nem lehet szeretni, míg személyt igen.
A két eltérő nézőpont közti különbség megvitatásának kiindulópontja a nirguṇa és a saguṇa brahman elsőségének kérdése… e témáról korábban már szóltunk, így most egyszerűen csak a következő versekre utalnék: a rajongó odaadás itt megfogalmazott eszménye nem a kényelemről szól.

ye tu sarvāṇi karmāṇi mayi sannyasya mat-parāḥ |
ananyenaiva yogena māṁ dhyāyanta upāsate ||6||

Ám akik minden tettüket nékem szentelve engem tekintenek a legfelsőbbnek
s a szeretet jógájában elmélyedve engem imádnak, és mindig reám gondolnak,

teṣām ahaṁ samuddhartā mṛtyu-saṁsāra-sāgarāt |
bhavāmi na cirāt pārtha mayy āveśita-cetasām ||7||

azokat hamarosan kimentem a halál szanszára-óceánjából, ó Pārtha!

Nárájan lótuszlába előtt vetem magam a földre

Kulasékhar király verse, a Mukunda-málá-sztótram a Szent Nevek zengéséről szól... a vers tetőpontja az alábbi részlet, Nárájan neveinek fohásza:

namāmi nārāyaṇa-pāda-paṅkajaṁ
karomi nārāyaṇa-pūjanaṁ sadā |
vadāmi nārāyaṇa-nāma nirmalaṁ
smarāmi nārāyaṇa-tattvam avyayam ||35||

Nárájan lótuszlába előtt vetem magam a földre,
mindig csak Nárájant imádom,
Nárájan tiszta nevét zengem,
és csak a múlhatatlan Nárájanra, az Istenre gondolok.

Kulasékhar Srí-vaisnava, így imádatának középpontja Nárájan.

śrī-nātha nārāyaṇa vāsudeva
śrī-kṛṣṇa bhakta-priya cakra-pāṇe |
śrī-padmanābhācyuta kaiṭabhāre
śrī-rāma padmākṣa hare murāre ||36||

Ó, Laksmí ura! Nárájan! Vászudév!
Srí Krsna! Híveid kedves barátja! Csakrapáni!
Lótuszköldökű! Acsjuta! Kaitabha végzete!
Srí Ráma! Lótuszszemű! Hari! Mura ellensége!

ananta vaikuṇṭha mukunda kṛṣṇa
govinda dāmodara mādhaveti |
vaktuṁ samartho ’pi na vakti kaścid
aho janānāṁ vyasanābhimukhyam ||37||

Ananta! Vaikuntha! Mukunda! Krsna!
Góvinda! Dámódara! Mádhava!
bizony, e neveket áldásos zengeni, s ha valaki nem teszi,
ó, jaj, az csak nyomorúsághoz vezet!

A második páda nevezetes idézet. Mikor Krsna Akrúra kocsijára szállt, a magukról megfeledkező gópík e neveket kiáltva sírtak utána:
visṛjya lajjāṁ ruruduḥ sma su-svaraṁ
govinda dāmodara mādhaveti ||
Szégyenlősségüket feledve hangosan zokogtak:
„Góvinda! Dámódara! Mádhava!” (Bhág. 10.39.31.)
(E vers szépségét fokozza, hogy az utolsó sor egy szótaggal rövidebb az előzőeknél: a hiány a gópík hangjának elcsuklására utal.)

a tudás útján járó bölcs

Az Uddhava-gítában Krsna e szavakkal zárja a tudásról szóló tanítását (Bhág. 11.28.8-9.):

etad vidvān mad-uditaṁ jñāna-vijñāna-naipuṇam |
na nindati na ca stauti loke carati sūryavat ||

Ki jól érti a tudás és bölcsesség általam tanított lényegét,
az nem ajnároz és nem becsmérel senkit sem, úgy jár-kel a világban miként a Nap (az égen).
 

 A Nap járja a maga útját függetlenül és szabadon, megbízhatóan kél s nyugszik, egyaránt ragyog mindenkire – egyszerűen mert ilyen a természete. Hasonlóan él a bölcs is: függetlenül, és szabadon… a világtól, ám az isteni Szépség és Szeretet elkötelezettjeként. A tudás és bölcsesség, jñāna és vijñāna értelmezéséről a Bhagavad-gítá hetedik fejezetének elején olvashatunk. A tudás útját járó megismeri a jelenségeket… nem előítéletei vezetik, hanem figyelmesen, elfogulatlanul tanulmányozza vizsgálódása aktuális tárgyát. Nem ajnároz és nem becsmérel senkit sem, azaz vizsgálódásának célja semmiképp sem az ítélkezés, legfeljebb az eligazodás: mit tegyen s mit ne. Ilyen bölcsként magasztalja Visvanáth Csakravartí mesterét is, mikor így ír:
„»Megvet« – e két szótag sehogy sem fér meg fülében,
ám nyelvét nap nap után a szentek magasztalására használja.
Bízik ő az emberekben, s nem hibakereső –
leborulok mesterem, Srí Rádhá-raman előtt, őt magasztalom boldogan!”

pratyakṣeṇānumānena nigamenātma-saṁvidā |
ādy-antavad asaj jñātvā niḥsaṅgo vicared iha ||

Tapasztalatai, következtetések, a szentírások tekintélye, vagy a saját felismerése által
belátva, hogy a keletkező és megsemmisülő világ véges és valótlan, ragaszkodások nélkül él.
 

 E vers szól egyfelől a vizsgálódás módszereiről: érzéki tapasztalat (pratyakṣa – szem előtti, szemmel látható), logikai úton levont következtetés, a Véda tekintélye – e három az ismeretszerzés szokásosan számba vett módszerei –, és negyedikként az ember saját felismerései. Másfelől a vizsgálódás tárgyáról: belátható, hogy a születés és elmúlás világa nem örökkévaló, így a Létezés, a valós valóság túl van ezen.
Időzzünk el egy gondolatnyit annál is, ami kimaradt a versből: a vizsgálódás tárgya csupán a világ… az, ami valamelyest a hatókörünkben van… s nem az imént említett valós valóság. Utóbbi ugyanis vizsgálódással, felfelé törekvő (āroha) módszerekkel elérhetetlen, ám feltárulkozhat a kutató előtt.

a világkorszakok dharmája

A Manu-szanhitá az alábbi versekben írja le a világkorszakokat, és az egyes világkorszakokban élők számára ajánlott lelki utakat.

catuṣpāt sakale dharmaḥ satyaṁ ca eva kṛte yuge |
na adharmeṇa agamaḥ kaścin manuṣyān prati vartate ||1.81||

A krta (szatja)-jugában négy lábon áll a Dharma s az igazság, nincs vallástalansággal társuló haszonlesés ami az embereket megosztaná.

itareṣv āgamād dharmaḥ pādaśas tv avaropitaḥ |
caurik anṛta māyābhir dharmaś ca apaiti pādaśaḥ ||1.82||

A többiben a haszonvágy miatt a lábak elvesznek, a csalás, hazugság és az illúzió (Májá) által.

arogāḥ sarvasiddhārthāś caturvarṣaśat ayuṣaḥ |
kṛte tretādiṣu hyeṣāṁ āyur hrasati pādaśaḥ ||1.83||

Betegség nélkül, minden tökéletesség teljében négyszáz évig éltek a krta-korban, a trétá-korral kezdve az életkor csökkent a negyedével (azaz száz évvel).

veda uktam āyur martyānām āśiṣaś ca eva karmaṇām |
phalantyanuyugaṁ loke prabhāvaś ca śarīriṇām ||1.84||

A halandók életkora, mit a Véda említ, a rítusok áldásos következményei, ám a testetöltött (lélek) evilági hatalma is a világkorszakok rendjét követi.

anye kṛtayuge dharmās tretāyāṁ dvāpare apare |
anye kaliyuge nṝnāṁ yugahrāsānurūpataḥ ||1.85||

Eltérő a dharma az emberek számára a krta-jugában és a többiben is, a korszakok csökkenésének megfelelően.

tapaḥ paraṁ kṛtayuge tretāyāṁ jñānam ucyate |
dvāpare yajñam evāhur dānam ekaṁ kalau yuge ||1.86||

A krta-jugában az önfegyelem gyakorlása (tapasz) a legfőbb, a trétában a tudás (gjána), a dváparában az áldozat, (jagja) míg csupán az adományozás (dána) elegendő a kali-korban.

A figyelmes olvasó felkapja a fejét: hiszen azt hallottuk, hogy a kali-kor juga-dharmája Isten magasztalása! Nincs itt valami probléma? Ha beleássuk magunkat a purána-irodalomba, az alábbi gondolattal találkozhatunk (például a Visnu-puránában, Parásara és Maitréja beszélgetésében, 6.2.17.):

dhyāyan kṛte yajan yajñais tretāyāṁ dvāpare'rcayan |
yad āpnoti tad āpnoti kalau saṅkīrtya keśavam ||

Ami elérhető a krta-korban meditálva (dhjána), a trétában áldozatokkal áldozva (jagja), a dváparában imádva (arcsana), mindaz a kali-korban is elérhető Késava együttes magasztalásával (szankírtan).

A Bhágavata-puránában szintén e témáról kérdezi Paríksit király Sukát:
„16. Paríksit király kérdezett: Kérlek, mondd el nékem részletesen, óh, nagy bölcs, miként szabadulhatnak meg az emberek a kali-korszak töméntelen bűnétől e korban?
17. Beszélj nékem az egyes korszakokról is, s a korszakokra előírt vallási kötelességekről, valamint az univerzum élettartamáról, keletkezéséről és megsemmisüléséről, és a Legfelsőbbet képviselő, s Őáltala hajtott idő múlásáról!
18. Sukadév válaszolt: Emberek oltalmazója! A krta (szatja) korszakban a vallás négy lábon áll s az emberek állhatatosak. (A vallásosság eme) négy lába az igazságosság (szatjam), a könyörület (dajá), a vezeklés (vagy önfegyelmezés: tapasz) és az adományozás (dána).

A Bhágavata-purána első énekében Paríksit király így szól a bika képében megjelenő Dharmához: „Önfegyelmezés (tapasz), tisztaság (saucsa), könyörület (dajá) és igazságosság (szatja) – e négy lábon állsz, ám a vallástalanság a büszkeség, (a másik nemhez fűződő) ragaszkodás és bódulat képében eltörte lábaidat.” (Bhág.1.17.24.)
Srídhar szvámí szerint a dána azt az adományt jelenti, ami megszabadít a ragaszkodás és ellenszenv kettősségétől, valamint rettenthetetlenséggel áld meg. Nem holmi anyagi javakkal történő adakozásról van tehát szó, hanem lelki felvilágosításról… ezért ez ugyanazt jelenti, mint az első énekben említett „tisztaság” szó, mely ott is hasonló értelemmel bír.

19. E kor emberei általában elégedettek, könyörületesek, barátságosak (minden lénnyel), higgadtak és béketűrők. Önfegyelmet gyakorolnak, az önvalóból merítik örömüket, mindenkire egyformán tekintenek, s az önmegvalósítás érdekében lemondásokat vállalnak.
20. A trétá-korszatól kezdve a vallás fokról-fokra elveszti egyik lábát az erőszak, a hazugság, az elégedetlenség és a viszálykodás miatt.

Megjegyzés: a felsorolt tényezők mind egy-egy lábát – tartópillérét – támadják a dharmának: a hazugság az igazságot, az erőszak a könyörületet, az elégedetlenség az önfegyelmezést, a viszály az adományozást.

21. Akkor (a trétá-korszakban) az emberek gyakorolják (még) a (védai) rituációkat, vezekléseket és a lemondást, az erőszak és a kéjsóvárság nem jellemző rájuk. A három emberi életcélt (vallás, anyagi gyarapodás és érzékkielégítés) buzgón gyakorolják majd, s (bár ekkor alakulnak ki a társadalmi rendek), a védaismerő bráhmanák lesznek túlsúlyban.
22. A dvápara-korszakban a vallás négy lábából – együttérzés, vezeklés, igazságosság és adakozás – kettőt eltör a vallástalanság – az erőszak, a tisztátalanság, az igazságtalanság s az önmegtartóztatás hiánya.
23. Ebben a korszakban az emberek kedvelik a dicsőséget, s nagyszabású áldozatokat mutatnak be. Örömüket lelik a védatanulmányokban, bőség és jókedv jellemzi őket, családjaik kiterjedtek. A négy társadalmi rend közül a bráhmanák és a ksatriják az uralkodók (ők vannak többségben).
24. A kali-korszaban Dharmának már csak egy lába marad épen, de a vallástalanság terjedésének köszönhetően az is egyre gyöngül, majd teljességgel megsemmisül.
25. Ebben a korszakban az emberek kapzsiak, erkölcstelenek és könyörtelenek, ok nélkül is kaphatók a viszálykodásra, szerencsétlenek és mérhetetlenül kéjsóvárak. Súdrák, halászok s effélék ragadják magukhoz a hatalmat.
26. Az emberekben szemmel láthatóan nyilvánul meg a jóság, szenvedély és tudatlanság hatása, ami idővel hol előtérbe kerül, hol visszaszorul elméjükben.

Visvanáth Csakravartí kommentárjában megjegyzi, hogy miként az asztrológiában egy-egy bolygó hatását árnyalja a többi, hasonlóan egy-egy jugában is periodikusan megjelenik a többi – ezért fordulhat elő, hogy olykor a kali-korban is a dharma megerősödését tapasztalhatjuk.

27. Amikor jóság uralja az érzékeket, az elmét s az értelmet, s az embereket az aszkézis (tapasz) és a bölcsesség (gjána) foglalkoztatja, az a szatja-korszak uralma.
28. Amikor a vallásos érdem mellett a világi javak birtoklása és élvezete a legfőbb az emberek számára, az a szenvedély uralta trétá-juga, óh, nagytudású!
29. Mikor általánossá lesz a kapzsiság, elégedetlenség, büszkeség, képmutatás és irigység s az embereket a vágy sarkallja tettekre, az a dvápara-korszak, melyet a szenvedély és a tudatlanság együttesen ural.
…
49. Óh királyom, egész lényeddel azon légy, hogy szíved trónusára emelhesd az Úr Késavát, mert ha Őrá gondolsz tested elhagyásakor, bizonyosan eléred a legfőbb célt.
50. Ő (az univerzum) legfőbb irányítója, a mindenség oltalma és Felsőlelke, ezért ajánlatos mindig Őreá gondolni, mert aki (élete során, s ennek eredményeképpen) halálakor is Őrá gondol, elérheti Őt, óh, Paríksit!
51. Királyom! A kali-korszak a gonoszság tárháza, de van egy kiváló jótulajdonsága: pusztán az Úr Krsna szent neveinek zengésével az ember megszabadulhat minden ragaszkodástól s elérheti a Legfelsőbbet.
52. A kali-korszakban az Úr Hari szent neveinek s dicsőségének zengése (kírtana) mindama áldást megadja, amit a szatja-korszakban az Úr Visnun meditálva (dhjána), a trétá-korszakban néki bemutatott nagyszabású áldozatokkal (makha), s a dvápara-korban a rituális áldozatok (paricsarjá) révén értek el.” (Bhág.12.3. fejezet)

Hasonlóképpen tanítja a világkorszakok dharmájáról a bölcs Karabhádzsana Nimi királyt, a Bhágavata-purána 11.3.19-36. részében.

Foglaljuk össze az eddig olvasottakat:
 

a korszak neve	szatja / krta	trétá	dvápara	kali
	igazság / négyes (megtett, bevégzett)	hármas	kettős	viszály
juga-dharma a Manu-szanhitá szerint	önfegyelmezés	tudás	áldozat	adományozás
juga-dharma a puránák szerint	meditáció	áldozat	imádat	magasztalás
uralkodó kötőerő	jóság	szenvedély	szenvedély és tompaság	tompaság
dharma leomló oszlopai	önfegyelem	tisztaság (adományozás)	könyörület	igazságosság
a dharmát romba döntő tényezők	elégedetlenség	viszály	erőszak	hazugság

 
A világkorszakok nevei arra utalnak, hogy idejük a legutolsó, kali-kornak többszörösei.

Tekintsük át rendre a világkorszakok dharmáit.
A szatja-jugában a puránák és a Manu-szanhitá tulajdonképpen ugyanarról szólnak: az önfegyelmezés gyakorlásának módja maga a meditáció… s a korszak megkülönböztetett jellemzője is az önfegyelem, aszkézis maga. A trétá-kor avatárja (Jagja, a megszemélyesült áldozat) vörös színű attribútumai a szentelt zsinór és a különféle áldozókanalak, s a három Véda tudása nyilvánítja meg (lásd Bhág. 11.5.24.). Így érthető, hogy az egyik szöveg a nagyszabású áldozatok megrendezését, míg a másik a tudást emeli ki. A dvápara kor áldozata a nagy közösségi események helyett a szűkebb körben gyakorolt imádat… a múrtiimádat, illetve a családosok napi áldozata. A kali-korban javasolt dharma tekintetében azonban eltérést találunk a Manu-szanhitá, és a puránák között: az ember kezében nem maradt semmi transzcendens, forduljon hát gondoskodó figyelemmel embertársai felé – mondja a Manu-szanhitá –, ám a puránák messzebb tekintenek. Való igaz, e korszakban a képzettség és a képesség is hiányzik az emberekből, ám az Úr könyörületes, és az ő magasztalása, a Hari-kírtan megmenti gyakorlóját!

Hiránjáksa „fohásza”

Hiránjáksa, a daitják vezérének erejétől rettegve messze menekültek a dévák. Hiránjáksa büszkén az óceán mélyére merült, hogy a vizek urát, Varunát hívja harcra. Ó, aszurák legjobbja, a Legősibb Személynél nem látok jobbat, aki elégedetté tehetne téged a csatában, keresd meg őt! – szólt Varuna. Hiránjáksa ekkor Visnu keresésére indult, s hamar rá is talált: éppen vadkan-formát öltve a vizek mélyére süllyedt Földet emelte fel.
Hiránjáksa felkacagott:

… aho vana-gocaro mṛgaḥ ||
āhainam ehy ajña mahīṁ vimuñca no
rasaukasāṁ viśva-sṛjeyam arpitā |
na svasti yāsyasy anayā mamekṣataḥ
surādhamāsādita-sūkarākṛte ||
 
aho – ó; vana-gocaraḥ – erdő-járó; mṛgaḥ – vadállat; āha – mondta (Hiránjáksa); enam – neki (Varáhának); ehi – jöjj; ajña – tudatlan!; mahīm – Földet; vimuñca – add fel!, engedd el!; naḥ – miénk; rasā-okasām – az alvilág lakóié; viśva-sṛjā – mindenség teremtője által; iyam – ez (a Föld); arpitā – odaadott; na – nem; svasti – jó; yāsyasi – fáradozol; anayā – ezzel; mama īkṣataḥ – enyém látóé; sura-adhama – szurák legalja!; āsādita – felvett; -sūkara-ākṛte – vadkan alakú!
 
 Ó, erdőjáró vadállat!
– mondta neki, – gyere csak, te ostoba, s tedd le a Földet, amit nekünk, az alvilág lakóinak adott a mindenség teremtője! Szurák legalja, ki most egy vadkan alakját öltötted magadra, mit csinálsz itt a két szemem láttára? Nem lesz ám jó így!

(Bhág. 3.18.3.)

Srídhar szvámí kommentárjában kifejti, hogy Hiránjáksa durva szavai fohászként is olvashatók. Az erdőjáró (vana-gocaraḥ) szóban a vana jelentése erdő, de mert a szó vizet is jelenthet, ezért a vana-gocaraḥ a víz-lakóra, azaz Nárájanra is vonatkozhat.
A mṛgaḥ jelentése vadállat… a szó a mṛg keres, kutat szógyökből származik, így a mṛgaḥ az Úrra vonatkozik, hiszen ő az, akit a nagy jógík kutatnak, illetve ő az, aki a gonoszokat felkutatja és megsemmisíti, mint a vadász a vadat.

Bhakti Raksak Srídhar Mahárádzs a kutatás további aspektusaira is felhívja figyelmünket „Az Úr túlcsorduló szeretettel kutat elveszett szolgái után – az egyszerű szavak mélységes érzéseket sejtetnek. Elkeseredetten, tébolyultan keresi őket, s alig várja, hogy felszabadíthassa és hazasegíthesse elveszett szolgáit. Krsna hazavezet bennünket.” – írja, majd Visvanáth Csakravartí kommentárját idézi, ki magyarázataiban az illúzióban lévő lelkek után kutató Csaitanja Maháprabhura ismer „a kedvese által vágyott káprázat szülte szarvast üldözte” vers kapcsán. (lásd Bhág. 11.5.34.)

Tudatlan, ostoba (ajña) – mondja Hiránjáksa. A szó két részből áll: nem-tudás (a-jña), így arra utal, aki előtt nem marad rejtve semmilyen tudás, aki mindentudó.
Akinél a szurák alantasabbak (surā adhamā), így ő az, aki a szurák, a félistenek ura – ez a surādhama (sura-adhama, félistenek legalja) valós jelentése.

A szura szó jelentése Isten, istenség. Az a-szura (nem-szura) Hiránjáksa azonban nyilván nem ebben az értelemben használja a kifejezést. Számára a szurák, a félistenek csupán a család másik, legyőzendő ága, s a vadkan alakját öltött Visnura is ekképpen tekint.

Szemem láttára (mamekṣataḥ), azaz engem semmibe véve, svasti, azaz minden áldással teli királyságot érsz el (yāsyasi), számunkra (naḥ – Srídhar szvámí nem tagadószóként értelmezi a na szócskát, hanem miénk névmásként).

PDF

testének fele

A Bhágavata-purána a Marutok születésének előzményeiről ír… e részben olvashatjuk a fiai, Hiránjáksa és Hiranjakasipu halálán bánkódó Diti történetét, aki Indrát okolta fiai vesztéért, s egy olyan fiú után sóvárgott, aki legyőzheti Indrát. E vággyal eltelve sürgölődött férje, a bölcs Kasjapa körül, akit végül olyannyira elbűvölt, hogy megígérte: teljesíti Diti kívánságát, bármi is legyen az.
Felmerül a kérdés: miképpen volt lehetséges, hogy a bölcs Kasjapát így ujja köré csavarhatta Diti? Ez nem meglepő – mondja a történetet elbeszélő Suka –, hiszen:

vilokyaikānta-bhūtāni bhūtāny ādau prajāpatiḥ |
striyaṁ cakre sva-dehārdhaṁ yayā puṁsāṁ matir hṛtā ||
 
vilokya – látva; ekānta-bhūtāni – magányos lényeket; bhūtāni – lényeket; ādau – kezdetben; prajāpatiḥ – a teremtmények ura (Brahmá); striyam – nőt; cakre – teremtett; sva-deha-ardham – saját-test-felét; yayā – aki által; puṁsām – férfiaké; matiḥ – értelem, határozottság, elme, szív; hṛtā – elragadott;
 
A teremtés hajnalán Brahmá a magányos lényeket látva
megteremtette saját testének felét, a nőt, ki elragadja a férfiak gondolatait.

(Bhág. 6.18.30.)

Félig férfi, félig nő ábrázolás Mathurából

Vajon kire vonatkozhat a saját testének fele (sva-deha-ardha)? A férfi testének felére, vagy a Teremtőúr, Brahmá testére? A választ kedves bátyám adta meg a minap, emlékeztetve a Bhágavata-purána egy másik részletére. Brahmá, hogy benépesítse a teremtést, életet adott több nagyhatalmú rsinek, ám ők hiába rendelkeztek komoly teremtőerővel, meditációjukba mélyedve nem törődtek e feladattal. Ahogy Brahmá e problémán tűnődött, testéből két különálló forma vált ki, az emberiség ősatyja és ősanyja, Szvájambhúva Manu, és hitvese, Satarúpá. (Bhág. 3.12.50-54.)

PDF

poklok

tatra haike narakān eka-viṁśatiṁ gaṇayanti atha
tāṁs te rājan nāma-rūpa-lakṣaṇato 'nukramiṣyāmas
tāmisro 'ndhatāmisro rauravo
mahārauravaḥ kumbhīpākaḥ kālasūtram
asipatravanaṁ sūkaramukham andhakūpaḥ
kṛmibhojanaḥ sandaṁśas taptasūrmir
vajrakaṇṭaka-śālmalī vaitaraṇī pūyodaḥ
prāṇarodho viśasanaṁ lālābhakṣaḥ
sārameyādanam avīcir ayaḥpānam iti.
kiñca kṣārakardamo rakṣogaṇa-bhojanaḥ śūlaproto
dandaśūko 'vaṭa-nirodhanaḥ paryāvartanaḥ
sūcīmukham ity
aṣṭā-viṁśatir narakā vividha-yātanā-bhūmayaḥ

Bizony ama poklok huszonegyet számlálnak,
sorra veszem őket királyom, nevük, formájuk, és jellemzőik szerint:
sötét, vaksötét, kegyetlenül vad,
dögevő, kondérban sütögető, időfonal (ahol nagyon hosszú ideig tart a szenvedés),
kardlevél erdő, disznópofa (ahol összezúzzák a bűnöst), a sötét kút pokla (ahol rovarok és csúszómászók gyötrik),
féregevő (féreggé válva férgeket eszik, s férgek eszik), marcangoló, izzó képmás,
acéltüskés selyemgyapot fa, pokolfolyó, gennyevő,
lélegzetelfojtó (ahol a kedvtelésből öldöklők maguk is céltáblává válnak), lemészárló, köpetnyaló,
kutyákkal föletető, víztelen kősivatag, vasivó,
továbbá a só-mocsár, a démonok seregeitől felfalató, karóbahúzó,
kígyópokol, veremben elemésztő, visszatérő,
és tűhegyes: ím, e huszonnyolc pokol a gyötrelmek helye.

(Bhág. 5.26.7.)

ne legyen mester…

gurur na sa syāt sva-jano na sa syāt
pitā na sa syāj jananī na sā syāt |
daivaṁ na tat syān na patiś ca sa syān
na mocayed yaḥ samupeta-mṛtyum ||

Ne legyen mester, sem családtag,
se apa vagy anya,
félisten, vagy családfő,
ki nem szabadít meg a haláltól.
 

 (Bhágavata-purána 5.5.18., 
Rsabhadév tanítja így fiait)

A verssel kapcsolatban felmerülhet a kérdés: vajon ne legyenek gyermekei annak, aki nem bizonyos abban, hogy képes megszabadítani őket a születés és halál létkörforgatagából? – ez a vers egyik értelmezése.
Srídhar Szvámí kommentárjában felvet egy másik értelmezést is: az odaadás útjának tanításával gondoskodhat az ember a reá bízottakról – ez a mester, rokon, apa, anya, félisten vagy férj kötelessége. Nem lesz tehát rossz apa, anya, vagy rokon, aki nem szabadítja meg a szamszárából a gyermekeit, családtagjait, ám gondosan igyekezzék a helyes irányba fordítani családtagjai figyelmét.
Visvanáth Csakravartí konkrét példákra hivatkozva megfordítja a gondolatot: nem lehet mester, s a többi, ki nem oktat az odaadásra; így e kötelesség elmulasztása esetén az alárendelt utasítsa el feljebbvalóját. Hiszen így utasította el Bali király is mesterét, Sukrácsárját, mikor az nem támogatta, hogy a király Vámana kérését – a három lépésnyi föld-adományt – teljesítse. Így szállt szembe Vibhísana bátyjával, Rávanával, mikor az Ráma ellen fordult. Prahlád atyjával, Hiranjakasipuval szállt szembe, Bharata herceg, Ráma testvére pedig saját édesanyját tagadta meg, mikor Kaikéjí fondorlata Rámát száműzetésbe kényszerítette. Khatvánga király Indra áldását utasította el: a király félistenek oldalán harcolt, s mikor a csata végeztével hőstetteiért Indra meg kívánta őt jutalmazni, a királyt nem érdekelte a mennyei ajándék, inkább hazament, s meditációba mélyedt, figyelmét Isten lótuszlábaira irányítva. Vrndávan bráhmanáinak feleségei pedig férjük ellen fordultak, mikor a tiltakozásuk ellenére Krsnához vitték az áldozati ételeket.

PDF

menj el!

nindāṁ bhagavataḥ śṛṇvaṁs tat-parasya janasya vā |
tato nāpaiti yaḥ so 'pi yāty adhaḥ sukṛtāc cyutaḥ ||

Ki meghallgatja, hogy az Urat, vagy híveit gyalázzák,
s nem távozik (nyomban onnan), az elbukik, s elesik jótettei (kedvező eredményeitől is).

(Bhág. 10.74.40.)

Mikor Sisupál Judisthir császárrá koronázási ceremóniáján sértegetni kezdte Krsnát, a gyülekezet tagjai felpattantak helyükről. Ezt kommentálja e verssel Sukadév gószvámí.
Rúpa gószvámí a gyakorló odaadás, a szádhana-bhakti hatvannégy elemét sorolja fel. Az egyik tényező, különleges esetben intoleráns viselkedést ajánl: ha urát sértegetik, a bhakta ne maradjon béketűrő (tan-nindādy asahiṣṇutā).
Sríla Prabhupád háromféle lehetőséget ajánl, ha ilyen helyzetbe kerülnénk: „Ha valaki gyalázó szavakat hall, olyan ügyesnek kell lennie, hogy érveivel képes legyen legyőzni az ellenfelet. Ha nem tud felülkerekedni ellenfelén, akkor a következő lépés az, hogy ahelyett, hogy csak állna ott szerényen, mondjon le az életéről. A harmadik utat akkor kell választania, ha az említett két folyamatot képtelen követni, ez pedig az, hogy hagyja el a helyszínt.” (Az odaadás nektárja, az odaadó elvek további szempontjait felsoroló fejezetből)

PDF

a ragaszkodás ellenszere a ragaszkodás

Kapila tanácsai édesanyjának, a Bhágavata-purána 3.25. fejezetéből:

prasaṅgam ajaraṁ pāśam ātmanaḥ kavayo viduḥ |
sa eva sādhuṣu kṛto mokṣa-dvāram apāvṛtam ||20||

A bölcsek jól ismerik a ragaszkodást, a lélek nem-múló béklyóját.
Ám ugyanaz (a ragaszkodás) a szentek iránt, szélesre tárja a megszabadulás kapuját.

A szanszkrt saṅgaḥ szó ragaszkodást és társaságot is jelent. Evilági létünk oka a világi ragaszkodás, ám a szentek társasága, a sādhu-saṅga a megszabadulás kapuja. Kik a szádhuk? – e kérdésre válaszol a következő négy vers:

titikṣavaḥ kāruṇikāḥ suhṛdaḥ sarva-dehinām |
ajāta-śatravaḥ śāntāḥ sādhavaḥ sādhu-bhūṣaṇāḥ ||21||

Türelmesek, könyörületesek, szeretetteljesek minden lény iránt,
ellenség-nélküliek, békések és erényesek – ezek a szentek ékességei.

A sādhavaḥ (erényesek, a sādhu többesszáma) szó Srídhar Szvámí értelmezésében a szentírásokat követő, Visvanáth Csakravartí szerint pedig egyszerű, tiszta, egyenes jellemű embert jelent. Szanátan gószvámí értelmezésében nem tulajdonság, hanem az Úr híveinek megnevezése… a vers második fele ekkor így hangzik: „ellenség-nélküliek és békések – ezek a szentek oly kiváló ékességei.”

mayy ananyena bhāvena bhaktiṁ kurvanti ye dṛḍhām |
mat-kṛte tyakta-karmāṇas tyakta-svajana-bāndhavāḥ ||22||

Állhatatos, kizárólagos odaadással fordulnak felém,
nékem szentelik tetteiket, felhagynak minden más tevékenységgel, akár lemondanak a rokonok, vagy barátok iránti ragaszkodásról is.

A kizárólagos (ananya) szó a figyelem teljes összpontosítását jelenti, osztatlan, másra nem irányulót: tiszta bhaktit.
„Nékem szentelik tetteiket”: a mat-kṛte („én-tettben”) kifejezést Szanátan gószvámí kommentárjában háromféleképpen is értelmezi: 1. nékem szentelik tetteiket, 2. tetteik egyedüli célja, hogy elérjenek engem, 3. a kedvemért cselekszenek.
A verssel kapcsolatban felmerülhet egy kérdés: az előzőekben azt olvastuk, hogy a szentek mindenki jóakarói, itt pedig az áll, hogy elhagyják a rokonaikat is – vajon nincs-e ellentmondás e két állítás között. A szádhuk lehetnek szerzetesek: ekkor a hagyomány szerint új életet kezdenek, de lehetnek családosok is: ebben az élethelyzetben az ember sokszor a saját maga kivetüléseként tekint az övéire – a szádhu az efféle ragaszkodástól mentes.

mad-āśrayāḥ kathā mṛṣṭāḥ śṛṇvanti kathayanti ca |
tapanti vividhās tāpā naitān mad-gata-cetasaḥ ||23||

Nálam leltek oltalomra, a rólam szóló ízes történeteket hallgatják s beszélik el,
így nem érinti őket a sokféle gyötrelem – egyedül rám gondolnak.

Vírarághava, a Srí szampradája neves Bhágavatam-magyarázója olvasatában a vers első fele így hangzik: mad-āśraya-kathā hṛṣṭāḥ – a rólam szóló történeteken örvendezve…

ta ete sādhavaḥ sādhvi sarva-saṅga-vivarjitāḥ |
saṅgas teṣv atha te prārthyaḥ saṅga-doṣa-harā hi te ||24||

Óh, erényes anyám! E szentek minden ragaszkodást maguk mögött hagytak,
kutasd hát a hozzájuk fűző ragaszkodást, mert ez minden hiányosságtól megszabadít!

„minden ragaszkodást maguk mögött hagytak” Dzsíva gószvámí kommentárja szerint a négy életcélt maguk mögött hagyókról van szó – kiket sem az anyagi gyarapodás (artha), sem a világi erények (dharma), sem a vágyak (káma), sem az üdvösség (móksa) nem lelkesít, csakis a rajongó istenszeretetnek (préma) élnek.

PDF

ám Krsna maga Bhagaván

A Bhágavata-purána kerettörténete Szúta gószvámí és a bölcsek beszélgetése, Naimisa erdejében. A beszélgetés során Szúta gószvámí felsorolja az Úr e világbéli megjelenéseit – néhányukat név szerint is megemlíti, majd megállapítja: az avatárok megszámlálhatatlanok, Hari a kimeríthetetlen forrás, s miként a bővízű forrás táplálta tóból számtalan csermely, patak indul útjára, úgy áradnak ki az isteni megnyilvánulások. Majd így folytatja:

ete cāṁśa-kalāḥ puṁsaḥ kṛṣṇas tu bhagavān svayam |
indrāri-vyākulaṁ lokaṁ mṛḍayanti yuge yuge ||

ete – ezek; ca – és; aṁśa-kalāḥ – rész-töredékek; puṁsaḥ – a léleké, az úré; kṛṣṇaḥ – Krsna; tu – ám; bhagavān – a magasztos úr; svayam – maga; indra-āri-vyākulam – Indra ellenségeitől zaklatott; lokam – világot; mṛḍayanti – megörvendeztetik; yuge yuge – korszakról korszakra

Mindezek (az avatárok) az Úr rész-töredékei, ám Krsna maga Bhagaván.
Időről időre megörvendeztetik ők az Indra ellenségeitől háborgatott világot.

(Bhágavata-purána 1.3.28.)

Az avatárok az Úr részei csupán, a forrásból fakadó csermelyek, ám Krsna maga a forrás. Rúpa gószvámí ezt oly módon érzékelteti, hogy a szentírásokat idézve felsorol 64 tulajdonságot, melyből jónéhánnyal az élőlények is rendelkezhetnek, az avatárok még többel, ám négy tulajdonsággal csak Krsna: kedvtelései mézédesek (līlā-mādhuryam), szeretettel ragaszkodó kedves társai veszik körül (premṇā priyādhikyam), csodálatos a fuvolajátéka (veṇu-mādhuryam) és elragadó a szépsége (rūpa-mādhuryam).

PDF

Bhágavata-purána 10.25. fejezet

Krsna felemeli a Góvardhan-hegyet, hogy megoltalmazza Vradzsa lakóit

śrī-śuka uvāca |
indras tadātmanaḥ pūjāṁ vijñāya vihatāṁ nṛpa |
gopebhyaḥ kṛṣṇa-nāthebhyo nandādibhyaś cukopa ha ||1||

Srí Suka szólt:
Óh király! Indra megértve, hogy a Krsna oltalma alatt álló pásztorok Nandával az élen megakadályozták imádatának ünnepét, bizony megharagudott,

gaṇaṁ sāṁvartakaṁ nāma meghānāṁ cānta-kārīṇām |
indraḥ pracodayat kruddho vākyaṁ cāheśa-māny uta ||2||

s a világvégét hozó felhők Számvartaka nevű csoportját parancsolta magához. E szavakkal szólt a haragos Indra, ki a Legfelsőbb Úrnak képzelte magát:

aho śrī-mada-māhātmyaṁ gopānāṁ kānanaukasām |
kṛṣṇaṁ martyam upāśritya ye cakrur deva-helanam ||3||

„No lám, a bőség bódulata felfuvalkodottá tette az erdőlakó pásztorokat! E halandóhoz, Krsnához fordulva megvetik a félisteneket,

yathādṛḍhaiḥ karma-mayaiḥ kratubhir nāma-nau-nibhaiḥ |
vidyām ānvīkṣikīṁ hitvā titīrṣanti bhavārṇavam ||4||

ahogyan megalapozatlan, haszonvágyó (karma természetű) áldozataikat végzik, feladva a metafizikai tudás útját. Olyan ez csupán, mint egy hitvány kis ladik, mellyel a létezés tajtékzó óceánján szeretnének átkelni.

vācālaṁ bāliśaṁ stabdham ajñaṁ paṇḍita-māninam |
kṛṣṇaṁ martyam upāśritya gopā me cakrur apriyam ||5||

Fecsegő, gyerekes, szemtelen, ostoba, és ráadásul bölcsnek képzeli magát – e halandó Krsnához fordulva a pásztorok nem tettek kedvemre.

A Csaitanja-csaritámrta 3.5 fejezetében Szvarúp Dámódar (Srídhar Szvámí kommentárja nyomán) Szaraszvatít idézi: A vācāla jelentése veda-pravartaka, aki a védára alapozva beszél, ám mégsem öntelt, olyan akár egy gyermek. Stabdha, mert állva marad, nincs aki előtt meg kellene hajolnia, s ajña ő, mert nincs aki tudóbb volna nála, előtte semmi nem marad titokban. Tudósok tisztelik őt, ezért paṇḍita-mānī. S mert kedveli híveit, halandó emberi alakban mutatkozik előttük. (Cscs. 3.5.140-142.)

eṣāṁ śriyāvaliptānāṁ kṛṣṇenādhmāpitātmanām |
dhunuta śrī-mada-stambhaṁ paśūn nayata saṅkṣayam ||6||

A bőségtől önteltté váltak, s Krsna is felfuvalkodottá teszi szívüket. Zúzzátok össze a bőség bódulatából fakadó büszkeségüket, s jószágaikat vigyétek romlásba!

ahaṁ cairāvataṁ nāgam āruhyānuvraje vrajam |
marud-gaṇair mahā-vegair nanda-goṣṭha-jighāṁsayā ||7||

A nagyerejű Marutok kíséretében Airávatán, az elefánton utazva jómagam is útnak indulok Vradzsába, hogy Nanda gyülekezetét (Vradzsát) elpusztítsam.”

Indra elefántja Airávata „az óceán fia”, akit a félistenek és aszurák közösen köpülték ki a tejóceánból.
Nanda-goṣṭha értelmezése lásd 18. verset.

śrī-śuka uvāca |
itthaṁ maghavatājñaptā meghā nirmukta-bandhanāḥ |
nanda-gokulam āsāraiḥ pīḍayām āsur ojasā ||8||

Srí Suka szólt:
Az Indra által utasított, kötelékeikből feloldozott felhők így heves esővel gyötörték Vradzsát,

Suka Indrát itt ironikusan Maghavat néven említi, melynek jelentése nagylelkű, bőkezű.

vidyotamānā vidyudbhiḥ stanantaḥ stanayitnubhiḥ |
tīvrair marud-gaṇair nunnā vavṛṣur jala-śarkarāḥ ||9||

vakító villámokkal, hatalmas égzengéssel, miközben záporozott a rettenetes Marutok űzte jégeső.

sthūṇā-sthūlā varṣa-dhārā muñcatsv-abhreṣv-abhīkṣṇaśaḥ |
jalaughaiḥ plāvyamānā bhūr-nādṛśyata natonnatam ||10||

Szüntelenül, hatalmas oszlopokban dőlt a víz az elszabadított felhőkből, s az özönvíztől elárasztott földön nem látszottak többé a magaslatok és mélyedések.

aty-āsārāti-vātena paśavo jāta-vepanāḥ |
gopā gopyaś ca śītārtā govindaṁ śaraṇaṁ yayuḥ ||11||

A hatalmas zápor s az erősen fújó szél miatt reszkettek a jószágok, a hideg a pásztorokat s a gópíkat is kínozta. Góvindához fordultak hát menedékért.

śiraḥ sutāṁś ca kāyena pracchādyāsāra-pīḍitāḥ |
vepamānā bhagavataḥ pāda-mūlam upāyayuḥ ||12||

(A tehenek) fejüket s fiaikat testükkel oltalmazva, reszketve és a záporozó esőtől szenvedve kerestek oltalmat Bhagavánnál, (a pásztorok pedig így szóltak:)

kṛṣṇa kṛṣṇa mahā-bhāga tvan-nāthaṁ gokulaṁ prabho |
trātum arhasi devān naḥ kupitād bhakta-vatsala ||13||

„Krsna, Krsna, óh, mindenható urunk, oly kegyes vagy híveidhez, s Gókula a te oltalmad alatt áll. Kérünk, oltalmazz meg minket e haragos dévától!”

śilā-varṣāti-vātena hanyamānam acetanam |
nirīkṣya bhagavān mene kupitendra-kṛtaṁ hariḥ ||14||

A jégveréssel és szélviharral meggyötört, alélt híveit látván Bhagaván, Hari megértette, hogy mindez Indra haragjának következménye:

apartv aty-ulbaṇaṁ varṣamati-vātaṁ śilā-mayam |
sva-yāge vihate ’smābhir indro nāśāya varṣati ||15||

„Az évszakhoz nem illő sűrű esőt, a viharos szelet s a jégesőt Indra a pusztítás kedvéért bocsátotta ránk, mert megakadályoztuk a néki szóló áldozatot.

tatra pratividhiṁ samyag ātma-yogena sādhaye |
lokeśa-mānināṁ mauḍhyād dhaniṣye śrī-madaṁ tamaḥ ||16||

Ezért a választ saját misztikus erőmmel adom meg. Ostobaságuk miatt a világ urának képzelik magukat, ám én véget vetek a bőség eme bódulatának s a tudatlanságnak.

na hi sad-bhāva-yuktānāṁ surāṇām īśa-vismayaḥ |
matto ’satāṁ māna-bhaṅgaḥ praśamāyopakalpate ||17||

Az isteni természethez kötődő félisteneken nem lehet úrrá a tévképzet, hogy Istennek véljék magukat. Az igaztalanok büszkeségének szétzúzása mindenütt békességet eredményez majd.

tasmān mac-charaṇaṁ goṣṭhaṁ man-nāthaṁ mat-parigraham |
gopāye svātma-yogena so ’yaṁ me vrata āhitaḥ ||18||

Ezért – ahogyan azt megfogadtam – saját misztikus erőmmel oltalmazom meg családomat, Vradzsát, hiszen engem tekintenek uruknak, s tőlem remélnek oltalmat.”

ity uktvaikena hastena kṛtvā govardhanācalam |
dadhāra līlayā viṣṇuś chatrākam iva bālakaḥ ||19||

Így szólván Visnu egy kézzel felemelte a Góvardhan hegyet, könnyedén, ahogy egy kisgyermek emel fel egy gombát.

A Hari-vaṁśa (2.18.31.) szerint: a felhőkig érő hegyet a bal kezével tartotta.

athāha bhagavān gopān he ’mba tāta vrajaukasaḥ |
yathopajoṣaṁ viśata giri-gartaṁ sa-go-dhanāḥ ||20||

Majd Bhagaván így szólt a pásztorokhoz: „Óh, anyám, apám, Vradzsa lakosai! Gyertek a hegy alá állataitokkal együtt,

na trāsa iha vaḥ kāryo mad-dhastādri-nipātanāt |
vāta-varṣa-bhayenālaṁ tat-trāṇaṁ vihitaṁ hi vaḥ ||21||

ne féljetek, hogy nem bírom el (hogy leesik a kezemből)! Elég már a széltől és esőtől való rettegésből, a menedék már készen áll!”

tathā nirviviśur gartaṁ kṛṣṇāśvāsita-mānasaḥ |
yathāvakāśaṁ sa-dhanāḥ sa-vrajāḥ sopajīvinaḥ ||22||

Miután Krsna így megnyugtatta őket, a pásztorok bementek a hegy alá vagyontárgyaikkal, jószágaikkal és alárendeltjeikkel. Mind kényelmesen elfértek ott.

kṣut-tṛḍ-vyathāṁ sukhāpekṣāṁ hitvā tair vraja-vāsibhiḥ |
vīkṣyamāṇo dadhārādriṁ saptāhaṁ nācalat padāt ||23||

Az éhséget, a szomjúságot a szenvedést és a személyes öröm iránti vágyat feladva, Vradzsa lakosai pillantásainak kereszttüzében hét napig tartotta a hegyet egy helyben állva.

kṛṣṇa-yogānubhāvaṁ taṁ niśamyendro ’ti-vismitaḥ |
nistambho bhraṣṭa-saṅkalpaḥ svān meghān sannyavārayat ||24||

Krsna misztikus erejének hatalmát látva Indra nagyon elámult, büszkesége elillant, s miután törekvései meghiúsultak, megállította a felhőket.

khaṁ vyabhram uditādityaṁ vāta-varṣaṁ ca dāruṇam |
niśamyoparataṁ gopān govardhana-dharo ’bravīt ||25||

Az égen szétoszlottak a fellegek, s újra felragyogott a Nap. Látva, hogy a kegyetlen eső és szél abbamaradt, a Góvardhan hegy felemelője így szólt a pásztorokhoz:

niryāta tyajata trāsaṁ gopāḥ sa-strī-dhanārbhakāḥ |
upārataṁ vāta-varṣaṁ vyuda-prāyāś ca nimnagāḥ ||26||

„Óh, pásztorok, ne féljetek., menjetek nyugodtan a feleségeitekkel, gyermekeitekkel s a vagyonkátokkal. Elállt a szél és az eső, s a folyók is visszatértek medrükbe.”

tatas te niryayur gopāḥ svaṁ svam ādāya go-dhanam |
śakaṭoḍhopakaraṇaṁ strī-bāla-sthavirāḥ śanaiḥ ||27||

Ekkor a pásztorok felkerekedtek, s csordáikkal, a szekérre rakott holmijukkal, a feleségeikkel, gyermekeikkel és az öregekkel együtt lassan hazamentek.

bhagavān api taṁ śailaṁ sva-sthāne pūrva-vat prabhuḥ |
paśyatāṁ sarva-bhūtānāṁ sthāpayām āsa līlayā ||28||

Azután Bhagaván, az Úr, mindenki szeme láttára könnyedén az eredeti helyére tette vissza a hegyet, oda az korábban is volt.

taṁ prema-vegān nirbhṛtā vrajaukaso
yathā samīyuḥ parirambhaṇādibhiḥ |
gopyaś ca sa-sneham apūjayan mudā
dadhy-akṣatādbhir yuyujuḥ sad-āśiṣaḥ ||29||

Rajongó szeretet töltötte el Vradzsa lakosait, Krsnához mentek, megölelték, és sok más módon is kifejezték érzéseiket. Az örvendező gópík is gyöngéden imádták, joghurtot, gabonát valamint vizet ajánlva jókívánságaikkal halmozták el őt.

yaśodā rohiṇī nando rāmaś ca balināṁ varaḥ |
kṛṣṇam āliṅgya yuyujur āśiṣaḥ sneha-kātarāḥ ||30||

Jasódá, Róhiní, Nanda és Ráma, a mélységes szeretettől ellágyulva átölelték, s megáldották Krsnát.

divi deva-gaṇāḥ siddhāḥ sādhyā gandharva-cāraṇāḥ |
tuṣṭuvur mumucus tuṣṭāḥ puṣpa-varṣāṇi pārthiva ||31||

Óh, király! A mennyben a félistenek, a sziddhák, a szádhják, a gandharvák és a csáranák elégedetten magasztalták őt, s virágesőt szórtak.

śaṅkha-dundubhayo nedur divi deva-pracoditāḥ |
jagur gandharva-patayas tumburu-pramukhā nṛpa ||32||

Óh, király! A félistenek megfújták kagylókürtjeiket, megszólaltak az üstdobok, s a legkiválóbb gandharvák énekeltek, akiket Tumburu vezetett.

tato ’nuraktaiḥ paśupaiḥ pariśrito
rājan sva-goṣṭhaṁ sa-balo ’vrajad dhariḥ |
tathā-vidhāny asya kṛtāni gopikā
gāyantya īyur muditā hṛdi-spṛśaḥ ||33||

Óh, király! Ezek után Hari a hűséges pásztorfiúk és Balarám társaságában a legelőre ment. Az örvendező gópík, kiknek szívét megérintette a Krsna iránti szeretet, hasonlóképp elindultak, miközben az ő tetteiről énekeltek.

PDF

Bhágavata-purána 10.24. fejezet

Indra büszkeségének letörése, áldozatának meghiúsítása, és a Góvardhan-ünnep

śrī-śuka uvāca |
bhagavān-api tatraiva baladevena saṁyutaḥ |
apaśyan-nivasan-gopān indra-yāga-kṛtodyamān ||1||

Srí Suka szólt:
Bhagaván ott maradt Baladévvel együtt,
s látta, hogy a pásztorok az Indra-áldozat előkészületeivel serénykednek.

Az előző fejezetek Vradzsa lakóinak vallási életéről szólnak. A hajadon fejőslánykák téli hajnalokon a Jamuná vizében Kátjájaní istennőt imádták, hogy majdan jó férjük legyen – Krsna azonban ellopta ruháikat, ezzel megakadályozva, ugyanakkor be is teljesítve a fejőslánykák áldozatát (10.22. fejezet). Majd a védai rítusokba belefeledkező bráhmanákat kereste fel, hogy ételt kolduljon tőlük – ők azonban nem ismerték fel, az előkelő születés, a számtalan vezeklés és az elméleti ismeretek sokasága mind kevésnek bizonyult. Krsna ekkor a bráhmanák feleségeihez fordult, akik azonnal a legpompásabb étkekkel siettek hozzá. (10.23. fejezet). Az áldozatok harmadik fajtája nem a védákban előírt, hanem a pásztorok hagyományokat követő áldozata volt: Indrának hódoltak, hogy éltető esővel öntözze a legelőket. Krsna ezt az áldozatot is meghiúsította – hiszen minden áldozat célja egyedül ő.

tad-abhijño ’pi bhagavān sarvātmā sarva-darśanaḥ |
praśrayāvanato ‘pṛcchad-vṛddhān nanda-purogamān ||2||

Mindent tudott arról az áldozatról, hiszen ő mindennek a lelke, a mindent látó.
Mégis alázattal meghajolva így kérdezte az öregeket, kiket Nanda vezetett:

kathyatāṁ me pitaḥ ko ’yaṁ sambhramo va upāgataḥ |
kiṁ phalaṁ kasya voddeśaḥ kena vā sādhyate makhaḥ ||3||

„Magyarázd el kérlek apám, mi ez a sürgés-forgás?
Milyen eredményért, kinek az érdekében, s hogyan végzitek el az áldozatot?

etad brūhi mahān kāmo mahyaṁ śuśrūṣave pitaḥ |
na hi gopyaṁ hi sādhūnāṁ kṛtyaṁ sarvātmanām iha |
asty a-sva-para-dṛṣṭīnām a-mitrodāsta-vidviṣām ||4||

Ezt mondd el nekem kérlek, ezt vágyom hallani, óh, apám.
Hiszen nincs titka a szádhuknak, kik mindenki javára cselekszenek e világon.
Nem látnak ők különbséget a sajátjuk és a másé között, barát, érdektelen és ellenség között.

udāsīno ’ri-vad varjya ātma-vat suhṛd ucyate ||5||

Úgy mondják, az ember kerülje a közömböst akár az ellenséget, ám a jóbarátra mint önmagára tekintsen.

jñatvājñātvā ca karmāṇi jano ’yam anutiṣṭhati |
viduṣaḥ karma-siddhiḥ syād yathā nāviduṣo bhavet ||6||

Tudón s tudatlanul végzi az ember tetteit,
a tudók tettei sikeresek, ám a tudatlanokéi nem.

tatra tāvat kriyā-yogo bhavatāṁ kiṁ vicāritaḥ |
atha vā laukikas tan me pṛcchataḥ sādhu bhaṇyatām||7||

Vajon szentíráson alapuló rítus, amit elhatároztatok,
vagy bevett szokás, ez a kérdésem, kérlek mondd el nékem.”

„Szentíráson alapuló rítus”: a kriyā-yoga értelmezése Srídhar Szvámí kommentárja alapján.

śrī-nanda uvāca |
parjanyo bhagavān indro meghās tasyātma-mūrtayaḥ |
te ’bhivarṣanti bhūtānāṁ prīṇanaṁ jīvanaṁ payaḥ ||8||

Srí Nanda szólt:
„Az eső Indra nagyúr, a felhők pedig az ő személyes megnyilvánulásai.
Ők árasztják el a teremtményeket az esővel, a megörvendeztető, életadó vízzel.

A parjanya (eső) szó etimológiája: másokat (anyat) gyarapító (pṛc).

taṁ tāta vayam anye ca vārmucāṁ patim īśvaram |
dravyais tad-retasā siddhair yajante kratubhir narāḥ ||9||

Mi és mások is őt imádjuk, kedvesem, a felhők urát, a nagyurat.
Az ő isteni magjáért áldoznak áldozattal az emberek.

Felhő (vārmuc) az, aki elszabadítja (muc) a vizet (vār).
Az upanisadok (Cshándógja 5.3-10, Brhadáranjaka 6.2) ötféle áldozótűzről beszélnek. Áldozótűz az égi világ, melybe a hitet áldozzák a dévák, s az eredmény a Szómakirály. Hasonlóképp áldozótűz az esőfelhő, melybe a Szómakirályt áldozzák, s eredményül az esőt nyerik. Áldozótűz a föld, melybe az esőt áldozva keletkezik az étel, áldozótűz a férfi, melybe az ételt áldozva lesz a férfimag, s áldozótűz a nő, melybe a férfimagot áldozva lesz a magzat. Az eső és a férfimag ebben az értelemben hasonló természetűek.

tac-cheṣeṇopajīvanti tri-varga-phala-hetave |
puṁsāṁ puruṣa-kārāṇāṁ parjanyaḥ phala-bhāvanaḥ ||10||

Az emberek annak az eredményével élnek, mert a háromféle gyümölcsre vágynak.
Az embereké, az emberi erőfeszítéseké az eső, mi gyümölcsöt hoz.

A háromféle gyümölcs a gyarapodás (artha), az erényes élet (dharma) és az érzéki örömök (kāma).
Az eső, vagyis Indra érleli be az emberi erőfeszítések gyümölcsét.
A siker egyik része az emberi erőfeszítés (puruṣa-kāra), másik az isteni áldás. A mondás szerint az emberi erőfeszítés isteni áldás nélkül nem lesz sikeres (evaṁ puruṣakāreṇa vinā daivaṁ na sidhyati).

ya enaṁ visṛjed dharmaṁ paramparyāgataṁ naraḥ |
kāmād dveṣād bhayāl lobhāt sa vai nāpnoti śobhanam ||11||

Ki ezt, a hagyományon keresztül érkezett dharmát feladja, a
kéj, gyűlölködés, félelem vagy kapzsiság miatt, biz az nem nyeri el az áldást.”

A paramparā szó egymásutánit, ismétlődőt jelent. Utalhat a személyek sorának töretlenségére, melyen az ismeret érkezett, de jelenthet egyszerűen szájhagyomány útján való tudást is (karṇa-paramparā, „fül-parampará”). Sríla Prabhupád a Krsna-könyvben ez utóbbira utal („ez a ceremónia többé-kevésbé hagyományokon alapszik”).

śrī-śuka uvāca |
vaco niśamya nandasya tathānyeṣāṁ vrajaukasām |
indrāya manyuṁ janayan pitaraṁ prāha keśavaḥ ||12||

Srí Suka szólt:
Nanda, s Vradzsa más lakosainak szavait hallván,
Indra dühét felkeltve így szólt apjához Késava:

Krsna apja szavait ügyesen kiforgatva érvel, a karma (tett és tettkövetkezmények) jelentőségét erősen túlhangsúlyozza, így eljut arra a következtetésre, hogy a déváknak bemutatott áldozat felesleges, hiszen a dévák a tetteik szerint jutalmazzák az embereket áldásaikkal. Srídhar Szvámí kommentárjának e fejezetet lezáró verse lajstromozza Krsna érveit.

śrī-bhagavān uvāca |
karmaṇā jāyate jantuḥ karmaṇaiva pralīyate |
sukhaṁ duḥkhaṁ bhayaṁ kṣemaṁ karmaṇaivābhipadyate ||13||

Srí Bhagaván szólt:
„Karma (a tettei) által születik a teremtmény, s a karma által enyészik el.
Boldogság és boldogtalanság, félelem és biztonság mind a karma által érhető el.

asti ced īśvaraḥ kaścit phala-rūpy anya-karmaṇām |
kartāraṁ bhajate so ’pi na hy akartuḥ prabhur hi saḥ ||14||

Még ha a nagyúr megtestesült gyümölcse is mások tetteinek,
a cselekvőt részelteti, s nem a tétlen ura.

kim indreṇeha bhūtānāṁ sva-sva-karmānuvartinām |
anīśenānyathā kartuṁ svabhāva-vihitaṁ nṛṇām ||15||

Miért (áldoznánk) Indrának, ki alárendeltje a saját tetteiket követő lényeknek?
Az ember is csak a saját természete által megszabott módon cselekszik.

Miként az ember a saját természete által rendelten cselekszik, Indra alárendeltje a saját tetteiknek engedelmeskedő lényeknek, hiszen a cselekvőnek adja a gyümölcsöt.

svabhāva-tantro hi janaḥ svabhāvam anuvartate |
svabhāva-stham idaṁ sarvaṁ sa-devāsura-mānuṣam ||16||

Saját természete uralja az embert, saját természetét követi,
saját természetén alapul itt minden, a dévákkal, az aszurákkal és az emberiséggel együtt.

dehān uccāvacāñ jantuḥ prāpyotsṛjati karmaṇā |
śatrur mitram udāsīnaḥ karmaiva gurur īśvaraḥ ||17||

A magas vagy alacsonyrendű testeket a teremtmény csupán tettei által nyeri el és adja fel,
bizony a tett az ellenség, a barát vagy a közömbös, ő a mester és a nagyúr (ísvara).

tasmāt sampūjayet karma svabhāva-sthaḥ sva-karma-kṛt |
añjasā yena varteta tad evāsya hi daivatam ||18||

Ezért a saját természetén alapuló, a saját tetteit végző ember imádja a tettet:
éljen igazul, biz az legyen az ő istensége.

„Imádja a tettet”: azaz a számára előírt kötelességeket imádja, azokat végezze.

ājīvyaikataraṁ bhāvaṁ yas tv anyam upajīvati |
na tasmād vindate kṣemaṁ jārān nāry asatī yathā ||19||

A létfenntartás az egyedüli realitás. Aki másnak él,
nem nyerhet abból jólétet, miként szeretőjétől sem a hűtlen asszony.

varteta brahmaṇā vipro rājanyo rakṣayā bhuvaḥ |
vaiśyas tu vārtayā jīvec chūdras tu dvija-sevayā ||20||

Foglalkozzék a tudós bráhmin a transzcendenssel (brahmannal), a ksatrija a föld oltalmazásával,
éljen gazdálkodásból a vaisja, és a kétszerszületettek szolgálatával a súdra.

kṛṣi-vāṇijya-go-rakṣā kusīdaṁ tūryam ucyate |
vārttā catur-vidhā tatra vayaṁ go-vṛttayo ‘niśam ||21||

Földművelés, kereskedelem, tehéntartás és pénzkölcsönzés, e négyet mondják a vaisják munkájának,
s e négyféle elfoglaltság közül a miénk a tehenekkel való szünet nélküli foglalatoskodás.

sattvaṁ rajas tama iti sthity-utpatty-anta-hetavaḥ |
rajasotpadyate viśvam anyonyaṁ vividhaṁ jagat ||22||

Jóság, szenvedély és tompaság, ezek a stabilitás a teremtés és a vég okai.
Szenvedély által jön létre a mindenség, férfi és nő egyesülése révén születik a változatos világ.

Az anyonyam szó kölcsönöst jelent, Srídhar Szvámí kommentárja szerint: férfi és nő egyesülése révén.

rajasā coditā meghā varṣanty ambūni sarvataḥ |
prajās tair eva sidhyanti mahendraḥ kiṁ kariṣyati ||23||

Szenvedély által irányítottak a felhők, melyek mindenütt esőt záporoznak,
a teremtmények általuk válnak sikeressé. Vajon mit tesz a nagy Indra?

na naḥ purojana-padā na grāmā na gṛhā vayam |
vanaukasas tāta nityaṁ vana-śaila-nivāsinaḥ ||24||

Mi nem városban lakunk, nem vagyunk földművesek, hogy falvakban, házakban (lakjunk).
Kedves apám, erdőkben, hegyek között élünk,

Szó szerint: nem a miénk a város sem a vidék, sem a falvak, sem a házak.

tasmād gavāṁ brāhmaṇānām adreś cārabhyatāṁ makhaḥ |
ya indra-yāga-sambhārās tair ayaṁ sādhyatāṁ makhaḥ ||25||

ezért kezdődjék a tehenek, a bráhmanák és a Góvardhan-hegy áldozata.
Az Indra-jagjához összegyűjtött kellékekkel nyomban elvégezhető ez a szertartás.

pacyantāṁ vividhāḥ pākāḥ sūpāntāḥ pāyasādayaḥ |
saṁyāvāpūpa-śaṣkulyaḥ sarva-dohaś ca gṛhyatām ||26||

Főzzenek sokféle gabonát szószokkal, tejberizst és másokat.
Sokféle süteményt és pogácsát, s használjunk fel mindenféle tejes ételt is.

hūyantām agnayaḥ samyag brāhmaṇair brahma-vādibhiḥ |
annaṁ bahu-guṇaṁ tebhyo deyaṁ vo dhenu-dakṣiṇāḥ ||27||

A véda-tudó bráhmanák végezzék el a tűz-áldozatokat ahogyan kell,
és adjátok nekik a sokféle ételt és a teheneket is, adományként.

anyebhyaś cāśva-cāṇḍāla-patitebhyo yathārhataḥ |
yavasaṁ ca gavāṁ dattvā giraye dīyatāṁ baliḥ ||28||

Miként a bráhmanákat, másokat is lakassatok jól: még az elesetteket is: a kutyákat és a csandálákat is.
Adjatok füvet a teheneknek, és a hegynek ajánljátok az ételt mind.

A cāṇḍāla szó talán a caṇḍa, erőszakos szóból származik, jelentései züllött, gonosztevő, kasztonkívüli.

sv-alaṅkṛtā bhuktavantaḥ sv-anuliptāḥ su-vāsasaḥ |
pradakṣiṇāṁ ca kuruta go-viprānala-parvatān ||29||

Szépen feldíszítve, jóllakottan, finom illatszerekkel és szép ruhákban
tartsatok körmenetet a teheneknek, a bráhmanáknak, a tűznek és a hegynek.

etan mama mataṁ tāta kriyatāṁ yadi rocate |
ayaṁ go-brāhmaṇādrīṇāṁ mahyaṁ ca dayito makhaḥ ||30||

Ez az én véleményem apám, tegyetek így! Kedves nékem
ez a teheneknek, a bráhmanáknak s a hegynek bemutatott áldozat, melyet oly annyira vágyok.”

śrī-śuka uvāca |
kālātmanā bhagavatā śakra-darpa-jighāṁsayā |
proktaṁ niśamya nandādyāḥ sādhv agṛhṇanta tad-vacaḥ ||31||

Srí Suka szólt:
Az idő-természetű Bhagaván szavait, melyeket Indra büszkesége letörésének vágyával
mondott, Nanda és a többiek elfogadták: jól van!

A kāla (idő) szó ugyanakkor feketést is jelent. Időként lendíti mozgásba a mindenséget, fenntartja azt, s véget is vet neki, miként a feketés Bhagaván, Krsna mondja a Gítában: „idő vagyok, világok pusztítója” (Bg. 11.32.)

tathā ca vyadadhuḥ sarvaṁ yathāha madhusūdanaḥ |
vācayitvā svasty-ayanaṁ tad-dravyeṇa giri-dvijān ||32||

S úgy tettek mindent, ahogy Madhuszúdana mondta,
áldásos (mantrákat és dalokat) zengedezve, mindama kellékekkel a hegynek és a bráhminoknak (áldozva)...

upahṛtya balīn samyag ādṛtā yavasaṁ gavām |
go-dhanāni puraskṛtya giriṁ cakruḥ pradakṣiṇam ||33||

minden ételt felajánlottak, gondosan füvet adtak a teheneknek,
majd a tehéncsordát maguk előtt hajtva körbejárták a hegyet.

anāṁsy anaḍud-yuktāni te cāruhya sv-alaṅkṛtāḥ |
gopyaś ca kṛṣṇa-vīryāṇi gāyantyaḥ sa-dvijāśiṣaḥ ||34||

Ökrösszekereken utaztak a szépen felékesített
gópík, Krsna hőstetteiről énekeltek, míg a bráhmanák áldást osztottak.

kṛṣṇas tv anyatamaṁ rūpaṁ gopa-viśrambhaṇaṁ gataḥ |
śailo ’smīti bruvan bhūri balim ādad bṛhad-vapuḥ ||35||

Ám Krsna egy másik, a tehénpásztorok hitét felébresztő formát öltött.
„A hegy vagyok” – szólt, majd e hatalmas testben mind megette a sok felajánlást.

tasmai namo vraja-janaiḥ saha cakra ātmanātmane |
aho paśyata śailo ’sau rūpī no ’nugrahaṁ vyadhāt ||36||

Néki hódoltak a vradzsabéliek, s ő is magamagának:
„Óh, nézzétek, ő a megtestesült hegy, s milyen kegyes hozzánk!

eṣo ’vajānato martyān kāma-rūpī vanaukasaḥ |
hanti hy asmai namasyāmaḥ śarmaṇe ātmano gavām ||37||

A halandókat, kik nem becsülik őt kellőképp tetszése szerinti alakban
kínozza, néki hódoljunk hát oltalomért, magunknak és a teheneknek.”

A „tetszése szerinti alakban” (kāma-rūpī) kígyókat és más hasonló lényeket jelent.

ity adri-go-dvija-makhaṁ vāsudeva-pracoditāḥ |
yathā vidhāya te gopā saha-kṛṣṇā vrajaṁ yayuḥ ||38||

Így zajlott a Góvardhan-hegynek, a teheneknek és a bráhminoknak bemutatott áldozat, melyet Vászudéva javasolt.
Ahogy elvégezték, a gópák Krsnával együtt Vradzsába mentek.

__________
Srídhar Szvámí a fejezet kommentárját e verssel zárja:

karmaivālaṁ prāk svabhāvo guṇo vā
karmāṅgam vā tadvaśo vā maheśaḥ |
vārtākartrīdevatetīyamuktā
devakṣobhe ṣaṇmatī natvabhīṣṭā ||

1. A tett önmagában elegendő, 2. (életünkben) saját természetünk, illetve a 3. kötőerők (a meghatározók),
4. Indra nagyúr része a karmának, sőt, 5. alárendeltje annak,
és 6. az ember imádott istensége a mindennapi elfoglaltsága legyen – e hat (érvet sorakoztatta fel)
Indrát provokáló beszédében (Krsna), ám maga sem tekintette ezen érveket érvényesnek.

PDF

az istentagadó Véna király

A nagy Anga király hatalmas áldozatra készült… a jeles bráhmanák felajánlásait azonban a félistenek visszautasították. A szertartást vezető papok végül felismerték, hogy a király előző életének bűnös tettei miatt maradnak távol a dévák, s emiatt is gyermektelen a király. Hallván ezt Anga újabb áldozatot szervezett, immáron azért, hogy elégedetté tegye Visnut, s így gyermeke születhessen. Ez az áldozat sikeres lett: a szertartás tetőpontján az áldozati tűzből kilépett egy pompás személy, és megszentelt ételt adott át a királynak, aki nyomban megosztotta azt feleségével. Az áldozat így sikeresen zárult, a királynak ezután valóban megszületett a fia – Véna –, ám a fiú anyai nagyapja rossz tulajdonságait örökölte, kegyetlen, istentagadó ember lett belőle. Így viselkedett akkor is, mikor aztán a trónra lépett. Uralkodása kezdetben sikeresnek látszott – kegyetlen természetét erőskezűségnek vélték, így az útonállók messze elkerülték a birodalmat. Ám korlátlan hatalma egyre büszkébbé tette a királyt, aki önteltségében gátlástalanul sanyargatta alattvalóit. Betiltotta az istenimádatot is: a király valamennyi dévát képviseli, ezért a királyt kell imádni – hirdette. A sásztrák valóban megemlítik, hogy a király a nyolc égtájat uraló félistenek (a lókapálák) képviselője (lásd még: a nagy viadal), ám ez nem azt jelenti, hogy Isten imádata helyett a királyt kellene imádni, hanem arra int, hogy miképpen a világtájakat uraló dévák oltalmazzák a mindenséget, úgy kell a királynak is gondoskodnia alattvalói biztonságáról. Véna gonoszsága végül oda vezetett, hogy a Földanya is megvonta áldását az ország lakóitól, nem termett több gabona, s az emberek éheztek. Az ország bölcsei összegyűltek, alaposan megfontolták a királyság helyzetét, és belátták, hiba volt Véna trónra lépését támogatni. Ám hiába fordultak a királyhoz, az elvakultságában nem hallgatott a jó szóra. Ekkor a bölcsek pusztán szavuk erejével elpusztították a királyt – aki már egyébként is elveszett ember volt, hiszen Istent becsmérelte, majd elégedetten visszatértek ásramjaikba. Igen ám, de újabb nehézségek adódtak, hiszen uralkodó híján védelmező nélkül maradt az ország. A bölcsek ekkor ismét összegyűltek, s a halott király testéből klónozták (a Bhágavata-purána a kiköpülték szót használja) utódját: így jött a világra Prthu király és Arcsi, a felesége.

(A Bhágavata-purána 4.13-15. fejezetei alapján)

Kansza arénájában

Kansza birkózóversenyt szervezett, s erre Mathurába invitálta Krsnát és Balarámot, hogy aztán orvul megölethesse őket. Terve szerint az aréna bejárata előtt egy hatalmas elefánt, Kuvalajápída várakozott, akinek halálra kellett volna taposnia a fiúkat. Krsna azonban végzett a rárontó elefánttal, s kitépett agyarával a vállán belépett az arénába.


mallānām aśanir nṛṇāṁ nara-varaḥ strīṇāṁ smaro mūrtimān
gopānāṁ sva-jano 'satāṁ kṣiti-bhujāṁ śāstā sva-pitroḥ śiśuḥ |
mṛtyur bhoja-pater virāḍ aviduṣāṁ tattvaṁ paraṁ yogināṁ
vṛṣṇīnāṁ para-devateti vidito raṅgaṁ gataḥ sāgrajaḥ ||

A birkózók számára a mennykő, a férfiaknak a legkiválóbb férfiú, a hölgyeknek a testetöltött szerelemisten,
a pásztoroknak a családtagjuk, a gonosz királyoknak a büntetés, szüleinek a kisfiuk,
Kanszának, a bhódzsák királyának maga a halál, a tudatlanoknak az univerzális forma (más olvasatban: a tudatlanoknak közönséges ember), a jógíknak az Abszolút Igazság,
a vrsniknek az imádott istenség – így látták őt, mikor testvére oldalán belépett az arénába. (Bhág. 10.43.17.)

A vers harmadik pádájában a virāḍ aviduṣām kifejezést kétféleképpen is értelmezik. Az aviduṣām jelentése „tudatlanoké”. Milyennek látják a tudatlanok Krsnát? – virāḍ áll a versben. Srídhar Szvámí e szót az „alkalmatlan, kevésnek tűnő” szinonimákkal magyarázza. Dzsíva gószvámí nyomán a szokásos gaudíja értelmezés szerint a tudatlanok azok, akik úgy látták, az univerzális forma (virāṭ-puruṣa) öltött most anyagi testet.

A vers a tízféle érzelmet illusztrálja, mellyel az aréna közönsége Krsnát látja. Srídhar Szvámí kommentárjában az alábbi verset idézi, mely felsorolja ezen érzelmeket: raudro'dbhutaś ca śṛṅgāro hāsyaṁ vīro dayā tathā | bhayānakaś ca bībhatsaḥ śāntaḥ sa-prema-bhaktikaḥ – „Harag, csodálkozás, szerelem, humor, hősiesség, sajnálat, félelem, irtózat, békesség, és a szerető imádat.” Ellenfelei, a birkózók haraggal tekintettek rá, a férfiközönség csodálta, míg a nőkben szerelem gyúlt iránta. Tehénpásztor barátai csak mosolyogtak, jól ismerték Krsnát, bíztak erejében. A gonosz királyok becstelenségük fenyegető büntetését látták benne, harcra készen megragadták hát fegyvereiket. Nanda, és az idősebb pásztorok a kisgyermeket látták, akit most veszély fenyeget, s ez szánakozással töltötte el őket. Kansza rettegett, hiszen sorban veszítette el legyőzhetetlennek hitt szolgáit. A tudatlanok ajakbiggyesztve nézegették: mit keresnek itt ezek a gyenge kis gyerekek?, míg a jógík az Abszolút Igazságot szemlélve a legfőbb békességet érték el, a Vrsni dinasztia tagjai pedig szerető odaadással imádták őt.
Bhaktivinód Thákur véleménye szerint az alábbiak érzelmek azonosíthatók: a birkózókban a hősiesség, az emberekben általában a csodálat, a nőkben a szerelem, a pásztorfiúkban a baráti hangulat (szakhja-rasza) keveredett a tréfálkozással, a királyokban a harag, a Nanda vezette idősebb pásztorokban a szülői hangulat (vátszalja-rasza) a szánalommal keverten, Kanszának a félelem, a közönséges, világi tudatú emberekben, akik az univerzális forma megtestesüléseként néztek rá a vonakodás, a jógíkban a higgadt szenvedélytelenség (sánta-rasza), míg a vrsnikben a szolgai hangulat (dászja-rasza) ébredt. Így volt Krsnával kapcsolatban egyszerre jelen mind az öt fő, és a hét mellék-rasza.

PDF
a kép forrása

hittel, vagy akár figyelmetlenül…

egy vers a Szkanda-purána Prabhásza-khandájából:

madhura-madhuram etan maṅgalaṁ maṅgalānāṁ
sakala-nigama-vallī-sat-phalaṁ cit-svarūpam |
sakṛdapi parigītaṁ śraddhayā helayā vā
bhṛgu-vara nara-mātraṁ tārayet kṛṣṇa-nāma ||

Az édesek édese, az áldásosak áldása, az összes Véda liánjának szent gyümölcse, maga a Legfőbb Lélek.
Krsna neve megszabadít minden embert, aki akár csak egyszer is kimondja, hittel, vagy akár figyelmetlenül, ó, Bhrguk legjobbja!

śraddhayā helayā vā – hittel, vagy akár figyelmetlenül: Krsna neve oly magasztos, hogy a figyelmetlen, könnyen vett mantrazengés is kivezethet az anyagvilágból.
nara-mātram – minden embert, pusztán azzal, hogy embernek született valaki, előtte áll a lehetőség. A Bhágavata-puránában ezzel kapcsolatban ezt olvashatjuk:
na hi bhagavann aghaṭitam idaṁ tvad-darśanān nṛṇām akhila-pāpa-kṣayaḥ |
yan-nāma sakṛc chravaṇāt pukkaśo 'pi vimucyate saṁsārāt ||
(Csitrakétu király így fohászkodott:) Kedves Uram, nem történhet meg, hogy téged látva az ember összes vétke ne semmisüljön meg, hiszen még a legalantasabb személy ha csak egyszer is hallja neved, megszabadul a létkörforgatagból. (Bhág. 6.16.44.)

PDF