2018. július 28., szombat

Sabarí


A Rámájana apró epizódja Sabarí története. Válmikí a Rámájana egy fejezetében éppen csak megemlíti Sabarí és Ráma találkozását. Sabarí idős asszony volt, aki mestere áldásából megtudta, hogy magával az Úrral találkozhat majd - így hátralévő életében csak őt várta. Végül megjelent Ráma és Laksman – Sabarí lábaikat megérintve üdvözölte őket, friss vízzel és erdei gyümölccsel kínálta vendégeit, majd Ráma áldásával elhagyta testét.


A hagyomány tovább színezi, mélyíti a történetet. Tudni vélik, hogy Sabarí egy cigány (bhil) törzshöz tartozó asszony volt... a történet egyik változata szerint egy vadász leánya, aki azért menekült az erdőbe, mert apja a közelgő esküvőjére állatáldozatot mutatott volna be, más változat szerint a részeges férje elől keresett menedéket.
Ám az erdei remeték is elutasították alacsony származása, egyszerű lénye miatt... végül egy Matanga nevű remete mellett lelt oltalomra. Mikor mestere eltávozott, legszívesebben utána halt volna, ám Matanga utolsó áldásként elmondta, hogy maga az Úr keresi majd fel, s őt szolgálhatja, így hát várakozott. E várakozással telt az élete, nap mint nap gyümölcsöket gyűjtött, és türelemmel várt, hosszú éveken keresztül. S egyszer csak elérkezett a nagy nap... a Szítát kereső Ráma és Laksman állt kunyhója előtt. Ekkor a maga gyűjtötte jujuba gyümölcsökből (más változatban mangóval) kínálta Rámát, ám mielőtt Rámának nyújtotta volna őket, mindegyik szembe belekóstolt, hogy csak az igazán édeseket ajánlhassa fel. Laksman eleinte méltatlankodott: miféle felajánlás ez, a vadász-asszony ételének maradékával kínálja Rámát?!, ám Ráma örömmel fogadta el Sabarí tiszta szívű felajánlását.

A szívből jövő szeretet felülír minden előírást és illemet – e gondolat univerzális, sokan sokféleképpen megfogalmazták már. Egy másik, ide illő történet az uralkodó és a tanácsadója esete. Ebben a kínai történetben azt láthatjuk, hogy az evilági motivációk fűtötte szeretet könnyen átfordulhat más érzelembe, egészen váratlan fordulatot hozva.

2018. július 14., szombat

Rúpa gószvámí: Srí Srí Rádhá-Mádhava nyolc páros-neve


śrī-śrī-rādhā-mādhavayor nāma-yugalāṣṭakam

Rúpa gószvámí verse az isteni pár néhány nevét veszi számba – minden strófával egyre beljebb lépve. Rádhá-Dámódar, Rádhá-Mádhava a fenséges isteni pár nevei. E nevek többféleképpen is értelmezhetők, s a rákövetkező strófák fényében ezek tűnnek a távolabbi megközelítésnek – Dámódar az Úr, kinek köldöke tavában nyíló lótuszvirág a mindenség otthona , Mádhava pedig a szerencseistennő férje, kit hallgatással, meditációval és jógával lehet megközelíteni . A második strófa nyilvánvalóan a kisgyermekek baráti hangulatát idézi, míg a harmadik a szerelmes kedvteléseket.


rādhā-mādhavayor etad vakṣye nāma-yugāṣṭakam |
rādhā-dāmodarau pūrvaṁ rādhikā-mādhavau tataḥ ||1||


Rádhá-Mádhava nyolc páros nevét zengem most el,
Elsőként (1) Rádhá-Dámódar, majd (2) Rádhá-Mádhava,

vṛṣabhānu-kumārī ca tathā gopendra-nandanaḥ |
govindasya priya-sakhī gāndharvā-bāndhavas tathā ||2||


(3) Vrsabhánu leánykája és a pásztorok vezérének kisfia,
(4) Góvinda kedves barátnője és Gándharvá barátja.

nikuñja-nāgarau goṣṭha-kiśora-jana-śekharau |
vṛndāvanādhipau kṛṣṇa-vallabhā-rādhikā-priyau ||3||


(5) A liget csalafinta hősei, (6) Vradzsa ifjúságának koronái,
(7) Vrndávan uralkodópárja, (8) Krsna szíve választottja, Rádhiká kedvese.

nikuñja-nāgarau: A nāgara szó szerint városit jelent, és – kontextustól függően – minden mást is, amit a városiaknak tulajdonítanak: előzékenységet vagy éppen kicsapongó romlottságot, és főleg gyors felfogóképességet, éleseszűséget, csalafintaságot. Nāgara: ez szokásosan a gópíkat elcsábító Krsna jelzője, ám Rádhá nem egyszerű fejőslányka, évődő furfangban maga mögé utasítja Krsnát.

2018. június 30., szombat

engedelmesség és önátadás


A Mahábháratában Bhísma az utasítást alaposan megfontoló Csirakárí történetével világít rá a tanulságra: az ember jusson szilárd elhatározásra, bizonyosságra, mielőtt cselekszik. Naróttam dász Thákur dalában a bizonyosság forrására is rámutat: „A szádhuk, a szentírás és a mester szavát eggyé téve szívemben folyvást a rajongó szeretet árjában lubickolok.”

Gondoljuk át alaposan, több dimenzióból is az engedelmesség kérdését: miképpen fonódik össze az önátadással? Elsőként vegyük elő a Bhágavata-puránát, mely egy másik, hasonló alaphelyzetből kiinduló elbeszélésben egészen más eredményre jut.
Történt, hogy Rénuká, a bráhmana Dzsamadagni felesége a Gangeszhez ment vízért, s ott megpillantotta a gandharvák királyát, amint a tündérekkel játszott a vízben. Belefeledkezett a látványba, kissé a boldogság utáni vágyakozás is feltámadt benne, így lekéste az áldozat idejét. Bűnbánóan sietett haza férje elé, s összetett kézzel, lehajtott fejjel állt meg előtte. Dzsamadagni azonnal átlátta, mi történt, és haragjában így szólt fiaihoz: öljétek meg ezt a bűnöst! Ám fiai nem hallgattak a szavára.
Dühösen legkisebb fiához, Parasurámhoz fordult, azzal az paranccsal, hogy ölje meg édesanyját, és engedetlen bátyjait is. Parasurám jól ismerte apja erejét, így követte utasítását. Ő vajon miért engedett apja felszólításának, miért nem ellenkezett? – merül fel a kérdés. A purána szövege a választ is nyomban megadja: mert jól ismerte apja erejét és természetfeletti képességeit. Srídhar Szvámí az utalást kibontva kommentárjában így fogalmaz: tudta jól, ha nem teljesíti apja akaratát, őt is halálra átkozza, ám ha elégedetté teszi, akkor még van esély – hiszen apjának nem csak a halál, hanem az élet felett is hatalma van. Teljesítette hát apja parancsát, megölte édesanyját és bátyjait. S valóban, Dzsamadagni megelégedetten mosolygott rá: jól van fiam, nagyon elégedett vagyok veled, teljesítem a kívánságod, bármi is legyen az. Keljenek életre anyám és bátyáim, s ne is emlékezzenek a történtekre – szólt ekkor Parasurám, s úgy lett. (Bhág. 9.16.1-8.)

Nem csupán a kommentátorok, de a purána szövege is rámutat: nem vak engedelmessége miatt cselekedett Parasurám úgy, ahogy, hanem józan megfontolásból. Számunkra a halál visszafordíthatatlan, végzetesen nagy távolságba taszító erő, ám ő tudta: apja számára megfordítható állapot, ezért okosan élt ezzel a lehetőséggel, megteremtve az összhangot az apja utasítása jelentette külső kötelesség, és a belső kötelesség – édesanyja oltalmazása –, és saját lelkiismerete közt.

A Bhágavata-purána a bhakti kilencféle módjáról, gyakorlatáról beszél, ezek egyike az önátadás. A szanszkrt szó: ātma-nivedana. A nivid ige idevonatkozó jelentése az ajándékoz, kínál, felajánl, a nivedana így átadást, rábízást, felajánlást jelent. Az ātma jelentése itt önmaga, így ātma-nivedana az, amikor az ember önmagát adja át, ajándékozza el. Máskor ugyanezt a fogalmat a még szemléletesebb ātma-nikṣepa kifejezéssel írják le: önmagunk odavetése. Ebben az állapotban – és halovány visszfényeiben is – az engedelmesség magától értetődő viselkedés.
Az önátadás első lépése az önrendelkezés elnyerése – hiszen amíg ez nincs, addig az önátadás pusztán szavakban megnyilvánuló jószándék. A felelős önrendelkezés révén megélt szabadsággal pedig a legszebb és legjobb dolog, ami történhet, ha az ember más kezébe teszi… a bizalom és szeretet ajándékaként.

Az önátadott ember élete tűnhet vak engedelmességnek, ám szívében megvan a szádhuk, a szentírás és a mester szavainak egysége, így a Naróttam dász Thákur ajánlása szerinti bizonyosság teljesül. Bizonyosságra jutott abban, hogy a dolgok túlnyúlnak rajta, túlnyúlnak akár az értelme pillanatnyi befogadóképességén, s mert még sosem csalódott a szeretett személyben, teljességgel rábízza magát. Ideális esetben minden körülmény közt. Dacolva akár a világ megvetésével, ahogy Szárvabhauma Bhattácsárja is dalolja:
„Becsméreljenek csak a gyalázkodók kedvük szerint, nem törődünk vele, ugye?
Megrészegültünk Hari szeretetének borától, hemperegjünk hát a földön, táncoljunk, s élvezzük ízeit!”
(Padjávalí, 73.)
Ha kell, akár a biztos pontot jelentő sásztrával is szembefordul, a bizalom és szeretet lehet ennyire mélységes. Ennek példája Judhisthir, aki a dharmán és saját elvein is túllépett: bár mindig igazat szólt, egyetlen alkalommal – Krsna kívánságára – mégis hazudott mesterének. Története jól példázza azt is, hogy az önátadás nem mentesít a felelősségtől. Judhisthir tudván tudta, hogy tettéért pokolra kerül, ám Krsna kedvéért ezt is vállalta. A történet arra is rámutat, hogy valóban túllépésről van szó, Judisthir a megélt dharmát hagyta maga mögött, nem pedig „savanyú a szőlő” legyintéssel a sikertelen próbálkozásról mondott le.

Bárhogy is, az önátadás fontos mozzanata a mélységes bizalomból és szeretetből fakadó szabad elhatározás. Magas eszmény, ám vajon miképpen járhat el a tanítvány addig, míg nem erősödött meg ennyire a hite, a bizalom még nem ennyire szilárd?
A bizalmat, szeretetet elvárni sem lehet, nemhogy előírni. A forma kedvéért mímelni képmutatás, erőltetni sem lehet. A szeretet nem a felszíni hullámok fodrozódása, hanem a tenger mélységének stabilitása. Lassan épül, sok apró lépéssel, mozzanattal – vagy a tenger metaforájánál maradva: megannyi patakocska, folyó állandó áramlása tölti fel a medret cseppjeivel, s ez biztosítja az állandóságát. És a tanítvány tegyen meg mindent azért, hogy erősítse a bizalmat.
Mégis előfordulhatnak zavarok, fennakadások. Mit tegyen például a hű és lelkiismeretes tanítvány, ha kap egy utasítást, ám azzal nem ért egyet? Előfordul, hogy szolgálata elvégzésének jobb módját is látja annál, mint ahogy a mesterétől hallotta. Egyszerű, gyakorlatias eset, és talán a válasz is nyilvánvaló: tegye meg javaslatát, majd természetesen cselekedjék úgy, ahogy felvetésének megvizsgálása után mestere kívánja. A szolgálatadás lényegi vonása, hogy úgy végezzük, ahogy a másiknak tetszik.
Ha nem ez az ok, vizsgálódjon alaposan. Pusztán a nehézségtől ne hátráljon meg. Komolyabb a helyzet, ha úgy találja, a kapott utasítás ellentétben áll a lelkiismeretével, vagy – úgy véli – a tannal is. Az ácsárják szerint, ha a tanítvány ilyen utasítást kap, gondolja úgy: a mester most megvizsgálja hitem szilárdságát. És fejtse ki alázatosan, miért nem teljesíti az utasítást, miben talál ellentmondást – tegyen kísérletet így a szádhuk, a szentírás és a mester szavának szívében eggyé formálására. S ha ismételten összeegyeztethetetlen utasítást kap, akkor gondoljon rá úgy, mint különlegesen erős és mélyreható próbatétel, ám ragaszkodjon a szádhuk és a sásztra tanításához.

S mi a teendő, ha valamiképpen csorbul a bizalom? A hit sérülékeny, törékeny dolog, s bizony, megesik az ilyen, mindegy is, miként áll elő ez a helyzet. Ilyenkor a legjobb, ha a tanítvány feltárja a kétségeit, és segítséget kér. A hit nem elvárható, és nem is kikényszeríthető, sem mással, sem magunkkal szemben. A hit ajándék. Így beszél róla Csaitanja Maháprabhu is: „az univerzumban kóborló néhány szerencsés lélek a mester és Krsna kegyéből hozzájut a bhakti liánjának magjához.” (brahmāṇḍa bhramite kona bhāgyavān jīva | guru-kṛṣṇa-prasāde pāya bhakti-latā-bīja || Cscs. 2.19.151.) Nem jár, nem érdemelhető ki, nem kérhető számon, hanem néhány szerencsés lélek ajándékba kapja. Mert a tanítvány mestere és társai tudják ezt, segíthetnek a megerősödésben. A közösségből (és napi problémákból) való kivonás, vagy lelkesítés ilyenkor kevés, a bajba jutott tanítványnak nem lendületre, hanem érzelmi biztonságra, a megértéshez szükséges együttgondolkodásra van szüksége – és ez a felkarolás, támasz a társak és a mester feladata. „Volt valamid... most elveszett, hát keressük meg együtt, hadd segítsek ebben!” – ilyenkor ezek a jó szavak, nem a „menj, és gondolkodj azon, miben hibáztál!”

Az engedelmesség, és az önátadás is természetéből fakadóan alárendelődéssel jár. Szándékosan nem hierarchiát írok, hiszen nem rendszerről van szó, hanem személyes kapcsolatról. Nagyon szépen tapint rá az engedelmesség lényegi vonására a szanszkrt śuśrūṣu kifejezés. A szó gyöke a śru – hallgat, figyelemmel kísér, engedelmeskedik, követ ige. A gyök ismétlődése itt az adott cselekvés iránti vágyakozást jelenti: a hallás iránti vágyakozást. Olyasvalakiről van tehát szó, aki figyelmesen hallgat, majd követi a hallott tanítást. A śuśrūśā maga a cselekvés: hallásvágy, engedelmes kötelességtudat és szolgálat, a śuśrūṣu pedig a személy, akiben felébredt a tanítás hallása iránti vágy, és hűséggel szolgálja tanítóját. És ez személyes kapcsolatot feltételez.

Az alárendelődés kapcsán megfontolandó még egy gondolat: mondják, a kor jellemzője, hogy támadás alatt áll mindenféle tekintély, s a tekintély tisztelete – ennek következménye pedig az engedelmességgel szembeni ellenállás. Ez bizonyos tekintetben igaz is. Óhatatlanul bekövetkezik, ha a tekintély formálissá válik, pozícióból, születési előjogból, vagy éppen a tűzhöz való közelségből eredeztetik, s nem a teljesítményből, vagy kvalitásból fakadó tisztelet következménye. A tekintély valós alapja csupán a megbecsülés… s ha a megbecsülés bármely oknál fogva erodálódik, akár okkal, akár a tanítvány hamis büszkesége következtében, elvész a tekintély. Talán a megoldás itt is az egymás felé való közeledés lehet, a szeretet erősítése – hiszen ez a bhakti útja.

2018. június 16., szombat

Naróttam dász Thákur: Srí préma-bhakti-csandriká, 1.

Kedves Testvéremnek,
hálás szeretettel.

Naróttam dász Thákur dalciklusa, a „Rajongó szeretet holdsugara”. A ciklus első dalának első strófáit a vaisnavák a lelki tanítómestert magasztaló fohászként éneklik.

1.
śrī-guru-carana-padma kebala-bhakati-sadma
bando mui sābadhāna mate
jāhāra prasāde bhāi ei bhava toriyā jāi
kṛṣṇa-prāpti hoy jāhā ha'te


Srí Guru lótuszlábai (jelentik) a tiszta bhakti hajlékát,
nagy figyelemmel imádom őket.
Az ő kegye folytán, testvér!, átkelhetünk e világon,
s a Krsnához érkezés is ebből fakad.

A mester előtti meghódolás, és az alázatos közeledés szimbóluma a meditációt a mester lábánál kezdeni. A lótuszhoz való hasonlítás szokásos forma – a szépség, a nagyrabecsülés kifejezése –, ám a metafora mélyebb, a lótusz virága a nektár hajléka is, s e nektár a kévalá-bhakti. A Csaitanja Maháprabhut követő vaisnavák szóhasználatában a tiszta bhakti (kévalá-bhakti) az isteni fenségről megfeledkező szeretetre vonatkozó megjelölés. A kévalá szó jelentése kizárólagos, teljes, egész, illetve tiszta, egyszerű, zavartalan.
A mester személye és kegye az isteni kegy kiáradása. Ez a kegy vezeti a gyakorlót a születés és halál körforgásának meghaladásához, és ennek révén érheti el Krsnát is.

2.
guru-mukha-padma-bākya cittete koriba aikya
ār nā koriho mane āśā
śrī-guru-caraṇe rati ei sei uttama-gati
je prasāde pūre sarba āśā


Egyesítsd szívedben a mester lótusz-ajkáról felfakadó szavakat,
ne is kívánj semmi egyebet.
A ragaszkodás Srí Guru lábaihoz a legjobb út,
kegye folytán minden remény beteljesedik.

A strófa első sora más szövegváltozatban is ismeretes: guru-mukha-padma-bākya hṛdi kari mahāśakya – A mester lótusz-ajkáról felfakadó szavak szívedben nagy erővel ruháznak fel (mahāśakya), azaz a mester szavait szívükben őrzőknek minden lehetséges.
A minden remény (sarba āśā) természetesen nem a világi vágyakra, hanem a lelki tökéletességet célzó reményekre vonatkozik.

3.
cakhu-dān dilo jei janme janme prabhu sei
dibya-jñān hṛde prokāśito
prema-bhakti jāhā haite abidyā bināśa jāte
bede gāy jāhāra carito


Születésről születésre uram és mesterem ő, kitől a látás ajándékát kaptam.
Szívemben felragyog az isteni tudás
és a rajongó szeretet. Szertefoszlik a tudatlanság is, mind.
A védák az ő tetteit éneklik.

A látás ajándéka (cakhu-dān) arra utal, hogy a tanítvány szemei egy új világra nyílnak meg: a kihasználás világa helyett a szerető odaadás világára. A tanítvány szívében felragyog az isteni tudás, melynek elsődleges eredménye a rajongó szeretet, a préma-bhakti kibontakozása. Mellékes eredménye a tudatlanság homályának eloszlatása, ami a szeretet áramlásának útjában álló akadályok, az anarthák megsemmisülését jelenti, így árasztja majd el a szívet visszavonhatatlanul a rajongó istenszerelem.
A védák Srí Gurut magasztalják.

4.
śrī-guru karuṇā-sindhu adhama janāra bandhu
lokanāth lokera jībana
hā hā prabhu koro doyā deho more pada-chāyā
ebe jaśa ghuśuk tribhuvana


Srí Guru! Könyörület óceánja! Elesettek jóbarátja!
Világ ura, Lókanáth! Mindenség éltetője!
Ó, uram! Kérlek, légy kegyes, add meg nékem lábad árnyékát!
Dicsőséged zengi a három világ.

A lókanāth szó jelentése a világ ura, ám Naróttam dász Thákur itt mestere nevét foglalta versébe, Lókanáth gószvámít magasztalja. Ó, uram! (hā hā prabhu) a fájdalom felkiáltása: a létforgatag, a szanszára tüze perzsel, adj nékem menedéket lábaid hűsítő árnyékában!

5.
baiṣṇaba-caraṇa-reṇu bhūṣaṇa kariyā tanu
jāha haite anubhāba haya
mārjana haya bhajana sādhu-saṅge anukṣaṇa
ajñāna-abidyā-parājaya


Testem a vaisnavák lábpora ékesíti,
s ennek nyomán az istenszerető érzelmek mutatkoznak rajtam.
A szakadatlan bhadzsan a szentek társaságában megtisztít,
így a tudatlanság és illúzió vereséget szenved.

Az óind művészetekben az érzelmek leírására nem azok egyszerű megnevezése, hanem külső jeleinek (anubhāva, bengáliasan anubhāba) felsorolása szolgál. Ezért a „megmutatkozás”.
A bhadzsan (Isten imádata) a szentek társaságában megtisztít, miként a szentek társága megtisztítja a bhadzsant, mint lelki gyakorlatot.

6.
jaya sanātana rūpa prema-bhakti-rasa-kūpa
jugala-ujjvala-maya-tanu
jāṅhāra prasāde loka pāsarila saba śoka
prakaṭa kalapa-taru janu


Dicsőség Szanátannak, és Rúpának! A rajongó szeretet nektárjának (kiapadhatatlan) kútjai ők,
az Isteni Pár szerelme tölti el őket.
Kegyük folytán az egész világ elfeledi minden bánatát,
hiszen úgy jelentek meg, mint két kívánságteljesítő fa!

Felmerülhet a kérdés: a metafora miért kútról, miért nem tengerről, vagy óceánról szól? Hiszen ezek érzékletesebben jeleznék azt a kiapadhatatlanságot és végtelenséget, amit Szanátan és Rúpa művei jelentenek a vaisnavák számára. A másik fontos tulajdonság a mélység – az alámerülés a préma-bhaktiban – ez egyformán lehet jellemzője a kútnak és a tengernek is. Ám a tenger vízgyűjtő, ami különféle forrásokból származó vizeket egyesít – míg a gószvámík könyvei a vegyítetlen és makulátlan rajongó szeretet nektárjával teliek… nem keverednek mással. Másfelől a kút vize édes, szemben a tengerével.
Más szövegváltozatban a második sor így hangzik: jugala-ujjvala-rasa-tanu – az Isteni Pár szerelmének megtestesítői.

7.
prema-bhakti-rīti yata nija-granthe su-bekata
likhiyāche dui mahāśaya
jāhāra śrabaṇa haite premānanda bhāse cite
jugala-madhura-rasāśraya


Oly szépen beszélte el műveiben a préma-bhakti minden gyakorlatát
e két nagy lélek!
Őket hallgatva a préma gyönyöre árasztja el a szívet,
s az Isteni Pár szerelmének nektárja tölti meg.

Az Isteni Pár szerelmének nektárja tölti meg: szó szerint: az Isteni Pár (jugala) szerelme ízeinek (madhura-rasa) tartóedényévé vagy hajlékává (āśraya) válik.
Más szövegváltozatban a második sorban likhiyāche (írta) helyett kariyāche (megalkotta) olvasható, míg a harmadik sorban premānanda bhāse (a préma gyönyöre jelenik meg) helyett parānanda haya (a legfelsőbb gyönyör van).

8.
jugala-kiśora-prema lakṣa bāṇa yena hema
hena dhana prakāśila jāṅrā
jaya rūpa sanātana deha more premadhana
se ratana mora gale hārā


Az Ifjú Pár szerelmének százezer tűzön tisztított aranya
az ő kincsükként mutatkozik.
Dicsőség Rúpának és Szanátannak! (Hadd díszítsem) testem a rajongó szeretet e kincsével
s fűzzem nyakláncomra becses ékszerként.

Rúpa és Szanátan gószvámík az ifjú lánykák, a manydzsarík hangulatát közvetítik. Ez Rádhá-Krsna szerelmének százezer tűz által hevített, s minden salakanyagtól megtisztított aranya – a gópík rajongó szeretetében ugyanis nincs szemernyi evilági indíték, személyes vágy sem.

9.
bhāgabata-śāstra-marma naba-bidhā bhakti-dharma
sadāi kariba su-sebana
anya-devāśraya nāi tomāre kahilo bhāi
ei bhakti parama-bhajana


A Bhágavata-purána szívét, a kilencrétű bhakti-dharmát
gyakorolva mindörökkön gondosan szolgálok.
Nem keresek oltalmat más isteneknél, mondom néked, testvér:
ez az odaadó szeretet a legfelsőbb imádat!

10.
sādhu-śāstra-guru-bākya cittete kariyā aikya
satata bhāsiba prema-mājhe
karmī jñānī bhakti-hīna ihare karibe bhina
narottama ei tattva gāje


A szádhuk, a szentírás és a mester szavát eggyé téve szívemben
folyvást a rajongó szeretet árjában lubickolok.
Az istenszeretet nélkülöző haszon- és tudásvágyóktól magamagát elkülönítve
Naróttam erről az igazságról énekel.

A karmí és gjání említése nem megbélyegzés – inkább elhatárolódás az önérdek leghalványabb jelétől is. Az evilági személyes haszon vágya, a lemondással és tudással kivonni magunkat a világból – két olyan mentalitás, amitől a költő távol kíván maradni, hiszen céljaik, az anyagi élvezet (bhukti) és az üdvösség (mukti) csupán gyomok a szív kertjében a szerető odaadás, a bhakti liánja mellett.

2018. június 2., szombat

engedelmesség


A Mahábhárata Sánti-parvájában (a 258. fejezetben) a győzedelmes Judhisthir király a halálára várakozó Bhísmához járul, s a dharmával kapcsolatos kérdéseket tesz fel neki. Miképpen vizsgálja meg az ember a teendőit – szól az egyik kérdése – gyorsan, vagy inkább hosszasan?
A kérdésben szereplő kārya szó elvégzendőt, teendőt, kötelességet jelent… ami lehet személyes utasítás, a szentírás utasítása, vagy belső késztetés következménye egyaránt. Adódna a válasz: az ember ne hezitáljon sokat, védakövető tanítványként engedelmesen kövesse a kapott utasításokat.


Bhísma azonban feleletképpen egy régi történetet beszél el. Úgy esett, hogy Indra elcsábította Gautama feleségét, Ahalját. Az alaptörténet egyébként többféle változatban ismert, Bhísma most csupán azt a mozzanatot eleveníti fel, mikor a haragos Gautama ráparancsolt fiára: öld meg ezt az asszonyt! – majd távozott. Gautama fia, név szerint Csirakárí (a név beszédes: lassan cselekvőt, késlekedőt jelent) töprengeni kezdett: „Nem akarom megölni édesanyámat, ám mégis teljesítenem kell apám parancsát. A legfőbb dharma az apa utasítása (ājñā), ám éppígy a dharmám anyám oltalmazása is. Miként kerülhető el hát a bűn?”

Csirakárí alaposan fontolóra vette, miért is elsődleges az apa akarata: „ő az, aki felnevel, aki tanít, ő az első feljebbvaló,
ezért az apa szava megfontolás nélkül végrehajtandó kötelesség,
semmivé válik a bűne annak, aki az apa utasítását teljesíti.
tasmāt pitur vacaḥ kāryaṁ na vicāryaṁ kathañcana |
pātakānyapi pūyante pitur vacana-kāriṇaḥ ||18||


(Hiszen) az apa a menny, az apa a dharma, az apa a legfőbb vezeklés,
az apa elégedettségét elérve örvendeznek mind az istenek!
pitā svargaḥ pitā dharmaḥ pitā paramakaṁ tapaḥ |
pitari prītim āpanne sarvāḥ prīyanti devatāḥ ||20||


Ám a másik oldalon ott az anya: aki az oltalom, a gyógyír minden bajban. Egészséges vagy nem, sovány vagy nem, az anya mindig védi a fiát. Az elrendelés szerint a fiúnak nincs más védelmezője. A fiú akkor öregszik meg, akkor sújtja a bánat, akkor tűnik a szemében üresnek a világ, amikor elveszti az anyját. Nincs még egy olyan menedék, mint az anya. Nincs olyan védelem, mint az anya. Senki sem olyan kedves, mint az anya. Ő a fiú fenntartója (dhátri), mivel a méhében hordozta. Dzsanani, mert a születésének fő oka. Ambá, mert fölnevelte. Viraszu, mert bátor gyermeket szült. Szurá, mert etette és törődött vele.”

Hosszasan töprengett a lehetetlen feladaton, s mert nem jutott olyan döntésre, mellyel tiszta lelkiismerettel cselekedhetett volna, inkább nem tett semmit. Gautama napokig feldúltan barangolt az erdőben. Ráébredt, hogy valójában nem Ahaljá az igazi vétkes, és marcangolta a bűnbánat, hogy meggondolatlanul megölette a feleségét. Mikor hazatért, fia a lába elé vetette magát, és megpróbálta kiengesztelni apját, aki azonban megkönnyebbülten, boldogan ölelte magához késlekedő fiát. Megáldotta őt, s Bhísma is e szavakat vonja le tanulságként:
Mindig alaposan fontolja meg az ember, amit tesz,
ki hosszasan jut bizonyosságra, azt sokáig elkerüli a szenvedés.
evaṁ sarveṣu kāryeṣu vimṛśya puruṣas tataḥ |
cireṇa niścayaṁ kṛtvā ciraṁ na paritapyate ||70||


A történet az utasítás alapos megfontolására tanít. De hol van itt az engedelmesség? merülhet fel a kérdés. Adott a hierarchia – amivel a fiú tépelődése közben egyet is ért, apám szava nem mellőzhető –, ám mégsem hajlítja saját akaratát a felsőbb akarathoz*.

A történet kulcsa az, hogy a helyes engedelmesség nem a vak követés, hanem az azonos meggyőződésre jutás: niścayam – a bizonyosság, a határozott, szilárd elszántság megérlelése. Persze: nincs minden helyzetben lehetőség erre. Háborúban, vészhelyzetben fontos a gyors reagálás… egyébként pedig az, hogy az ember összhangban cselekedjék önmagával, a saját megértésével. És ez a megértés legyen összhangban az Abszolút Igazsággal, a Szépséggel és Szeretettel. Naróttam dász így énekel sādhu-śāṣtra-guru-vākya cittete kariyā aikya – „eggyé téve szívemben a szádhuk, a szentírás és a mester szavát”**. Ideális esetben három tényező formálja hát a meggyőződést, ami az értelem legmélyén, a szívben*** kerül harmóniába a gyakorló lelkiismeretével. Ekkor helyes cselekedni – véli Bhísma.

Engedelmesség ez? Mindenesetre törekvés az összhang megtalálására. A guru, a szádhuk pedig ezen összhang meglelésében, megformálásában segítik a törekvőt. Gyermek esetében az esetleges gyermeki dacot kell áttörni – az adott helyzethez illő módon, szigorúan, vagy éppen kedves játékossággal. Jó mintát adni, nevelni… ám a nevelés végső célja éppen az, hogy a gyerek felnőtté, felelősségteljes, gondolkodni és egymaga is helyes döntést hozó emberré váljék. Aki maga is képessé válik „a szádhuk, a szentírás és a mester szavát eggyé tenni szívében”, félelem, vagy az elvárásoknak való megfelelés szándéka nélkül, pusztán azért, mert azt látja helyesnek. Nem azért, mert sikeresen szorították sarokba, nem azért, mert ügyesen manipulálták, vagy vették rá valamire, hanem mert a szíve azt diktálja, mert valóban azonosult az adott gondolattal. Ám felnőtt ember esetében parancsszóval megtörni a belső meggyőződést, szembefordítani az embert önmagával visszahelyezés, visszaerőszakolás volna a gyermeki létbe. Parancs, szankció, kikényszerített engedelmesség – nem a felnőttek közti szeretet útja, ezek erőltetése nem a tanítvány, hanem a tanító csődje.

Láthatjuk az óind tradíció klasszikus példáját, a Bhagavad-gítá történetét. Ardzsuna meghátrál, és Krsna, mint afféle ksatrija jóbarát tréfálkozik vele, böllenkedik, gyávának nevezi (ami egyébként a legdurvább sértés volna egy ksatrija számára, ám itt a barátságba ez is belefér), s amikor Ardzsuna komolyan, tanítványként fordul hozzá, megváltozik a hozzáállása, szelíd mosollyal az arcán, végtelen türelemmel válaszolja meg Ardzsuna minden kérdését, s végül, mikor már elfogytak a kérdések így szól: fontold meg ezt, s tégy kedved szerint. Nyilvánvaló a törekvés, hogy kialakuljon a szilárd meggyőződés a tanítványban.


-----------
* Engedelmesség: szófogadás; a parancsnak, intésnek meghallgatása s teljesítése; akaratunknak egy felsőbb akarathoz alkalmazkodása. (Czuczor Gergely, Fogarasi János: A magyar nyelv szótára. [1862.])

** sādhu-śāstra-guru-bākya cittete kariyā aikya
satata bhāsiba prema-majhe

(Śrī prema-bhakti-candrikā, 1.10.)
A szádhuk, a szentírás és a mester szavát eggyé téve szívemben
folyvást a rajongó szeretet árjában lubickolok.

*** Az ind tradíció számára az értelem nem csupán agyműködés, forrása a lélek, melynek lakhelye a szív.

2018. május 19., szombat

számok a költészetben


Rūpa gosvāmī e verssel zárja az Utkalikā-vallarī (A sóvárgás liánja) című költeményét:

candrāśva-bhuvane śāke
pauṣe gokula-vāsinā |
iyam utkalikā-pūrvā
vallarī nirmitā mayā ||


candra-aśva-bhuvane śāke – hold-ló-világban, a saka korban; pauṣe – pausa hónapban (december-január); gokula-vāsinā – Gókula lakosa által; iyam – ez; utkalikā-pūrvā vallarī – sóvárgással jellemzett (kísért) lián; nirmitā – megalkotott; mayā – általam

Miképpen értsük e vers első szavait? Hold-ló-világ? A saka kor az Indiában használatban lévő kalendáriumra utal, mely Sálivahana király trónralépésével kezdődött, Krisztus után 78-ban. A hold-ló-világ nem más, mint a mű keletkezésének évét leíró szám, 1471. Így a fordítás:
A saka kor 1471. esztendejében, pausa hónapban (azaz 1549 december végén, vagy 1550 január elején) írta e művet, a Sóvárgás liánját Gókula egy lakosa.

A klasszikus szanszkrt költészetben a „prózai” számokat gyakran egy-egy olyan fogalommal jelölik, melyet az olvasó azonnal a hozzá tartozó számmal társít. Egy Hold világlik az égen, ezért a „Hold” magától értetődően csak az egyest jelentheti, a Nap szekerét hét ló húzza, ezért a „ló” a hetes számjegyre utal, s a védák tizennégy világról írnak, ezért a „világ” tizennégyet jelent. Bár a számjegyeket szokásosan a betűkkel egyezően balról írjuk, a költészet mégis külön világ – itt a szimbólumok sorrendje is felcserélődik. A hold-ló-világ jelentése tehát 1,7,14 megforduló sorrendben 1471.

Az alábbi táblázatban megkíséreltem összefoglalni és értelmezni néhány hasonló számértéket is hordozó szimbólumértékű kifejezést. Nem soroltam fel minden szinonimát, az ég, a Föld, Hold, stb. jelentésű más szavak is természetesen ugyanazt a számértéket hordozzák. Máskor nem egyértelmű a megjelöléshez kapcsolódó szám, például Bhú-mandalát, a Föld szféráját hét óceán osztja hét szigetre, ezért az óceánok száma hét, ám sokszor négy óceánról beszélnek (talán a végtelen óceán négy iránya miatt), ezért az óceán a négyes számra is utalhat.

0
bindu (vindu): csepp, pont
viyat, vyoma: ég, űr
śūnya: üres

1
anantā, ksmā, kṣoṇi, bhū, bhūmi: Föld
indu, candra, śaśaṅka: Hold
rūpa: forma (minta)

2
akṣi (akṣiṇī), dṛś, netṛ: szem(ek) – olykor a hármas számra is utal, lásd: haranetra
aśvin, dasrau: a két Asvin, az istenek orvosai
pakṣa:szárny
yama: iker

3
agni, anala, dahana, jvalana, pāvaka, śikhin: tűz, a háromféle áldozati tűz után. Ezek: a családi tűzhely (gárhapatja), melyet a házasember atyjától örököl, s utódainak örökít, s melyből fellobbantják az áldozati lángot, maga az áldozati tűz (áhavaníja), és az ételkészítés tüze (anváhárja)
guṇa:a három anyagi minőség, kötőerő (jóság, szenvedély, tompaság)
rāma:a három Ráma (1. Dzsámadagja Ráma, azaz a csatabárdos Parasuráma, 2. Rámacsandra, Ajódhjá hercege, a Rámájana hőse, 3. Balaráma, Krsna bátyja)
haranetra: Siva-szeme (Siva három szeme a Nap, a Hold és a tűz, melyet rendre az intelligenciával, az elmével, és a transzcendens tudással is azonosítanak)

4
amṛta: halhatatlanság, üdvösség – a négyféle üdvösség: Istennel egy világban élni (szálókja), hasonló formát ölteni (szárúpja), közelében lenni (számípja), hasonló ranggal bírni (szársti)
abdha, ambudhi, jaladhi, jaladhini, toyanidhi: óceán (olykor négy, máskor hét óceánt sorolnak fel)
aṁhri: láb
kṛta: a dobókocka nyerő oldala, melyen négy pont van
yuga: világkorszak (krta vagy szatja, trétá, dvápara és kali) olykor tizenkettőt is jelent
veda: tudás, a négy Véda után

5
indriya: érzék (látás, hallás, szaglás, tapintás, ízlelés)
iṣu, bāṇa, mārgaṇa, śara: nyílvessző; A Szerelemisten öt nyilával sebzi az embereket. Ezeket olykor az ötféle érzéktárggyal azonosítják: forma, íz, illat, hang és érintés, az Amarakósa lexikon szerint azonban a szerelem öt hatását jelentik: „Mámorító, hevítő, sorvasztó és bénító, / továbbá megigéző – ezeket ismerik a Szerelemisten öt nyilaként.” Mások szerint e nyilak virágnyilak.
pavana: „tisztító”, szél (az ötféle prána, életlevegő)
bhūta: elem (az öt elem a tér vagy éter, szél, tűz, víz, föld)
viṣaya: érzéktárgy

6
aṅga: „rész”; A védángák, a védatanulmányozás segédtudományainak száma. A hat védánga a fonetika (siksá), a versmérték (cshandasz), a nyelvtan (vjákarana), az etimológia (nirukta), a csillagászat (dzsjótis), és rítus tana (kalpa).
arāti, ari: „ellenség”, az elmét háborgató ellenségek, legyőzendő tulajdonságok: a kéj (káma), düh (kródha), kapzsiság (lóbha), illúzió (móha), bódulat (mada), irigység (mátszarja)
ṛtu: évszak; Indiában hat évszak ismeretes: hűvös télutó (sisira), tavasz (vaszanta), nyár (grísma), esős (varsá) ősz (sarad), tél (hima)
guhaka: Guha (más néven Szkanda, vagy Kárttikéja) fejei – a harc istenének hat feje van
tarka: a hat filozófiai rendszer (vaisésika, nyjája, szánkhja, jóga, karma-mímánsza, uttara-mímánsza, vagy védánta)

7
aga, acala: „mozdulatlan” az egyes kontinenseket uraló hegyek száma
adri, bhūdhara,bhūmidhara, mahīdhara, parvata: hegy, a földrészeket elválasztó hegyvonulatok: Himaván („havas”, a Himalája, szanszkrtosan: Himálaja, a hó hona), Hémakúta, Nisadha, Méru, Csaitra, Karní, Srngí
abdhi, sāgara: óceán (máskor a négyes számot jelöli)
aśva, haya: ló (a Nap szekerét hét ló húzza)
nāga: kígyó (A Mahábháratában említett kígyódémonok száma. Olykor azonban a nyolcas számra utal.)
muni, ṛṣi: bölcs (a hét bölcs, Kasjapa, Atri, Vaszistha, Visvámitra, Gautama, Dzsamadagni és Bharadvádzsa. A Göncölszekér csillagai e hét ősbölcs lakhelye.)
svara: hangjegy

8
bhujaga: kígyó (olykor a kígyók száma hét)
gaja, karin: elefánt (a nyolc irány – a négy fő- és a négy köztes égtáj – elefántja)
vasu: az istenek egy csoportja (Dharmarádzsa és Vaszu gyermekei), nyolcan vannak

9
aṅka: horog (talán a kilences szám írásjegyével való hasonlóság miatt)
graha: bolygó
nanda: Nanda; A Bhágavata-purána szerint kilenc uralkodó neve a kali-kor hajnalán
ratna: drágakő
randhra: lyuk, nyílás (a test kilenc nyílására utalva)

10
diś:irány (a szélrózsa nyolc iránya, továbbá lenn és fenn)

11
īśa, īśāna, rudra: a 11 Rudra

12
amśu, arka, mārtaṇḍa, ravi, sūrya: a Nap és a fénysugár jelentésű szavak (a zodiákus 12 jegyére utalva)
māsa: hónap

14
bhuvana: világ (az univerzumot hét alsó, és hét felső-bolygó alkotja)

27
nakṣatra, bha: csillagzat, lunáris ház

32
danta, rada: fog

33
amara, sura: „halhatatlan” a félistenek száma (a nyolc Vaszu, a tizenegy Rudra, a tizenkét Áditja, és a két Asvin)

49
anila: szél, a 7*7 szélistenről

–––––––––––––––––––––––– = o O o = ––––––––––––––––––––––

Végezetül példaként álljon itt két részlet a huszadik század jeles vaisnava szentjének költeményéből. Szvámí Bhakti Raksak Srídhar versében Csaitanja Maháprabhut magasztalja. A 65. strófában ezt olvassuk:

sindhu-śūnya-veda-candra-śāka-kumbha-pūrṇimā
sāndhya-cāndrakoparāga-jāta-gaura-candramā |
snāna-dāna-kṛṣṇa-nāma-saṅga-tat-parātparaṁ
prema-dhāma-devam eva naumi gaurasundaram ||


sindhu-śūnya-veda-candra-śāka-kumbha-pūrṇimā – tenger (7) üres (0) tudás (4) hold (1) saka (kor szerint) vízöntő teliholdja; sāndhya-cāndraka-uparāga – szürkületi holdfogyatkozás(kor); jāta – született; gaura-candramā – Gauracsandra, az aranyló hold; snāna-dāna-kṛṣṇa-nāma-saṅga-tat-parātparam – fürdő-adományozás-Krsna neve társaság annak legeslegfelsőbb; prema-dhāma-devam – a szeretet-hajlék-istent; eva – bizony; naumi – magasztalom; gaura-sundaram – Gauraszundart, a szépséges Gaurát

A saka kor 1407. (esztendejében) a vízöntő teliholdjakor,
szürkületkor, holdfogyatkozás idején született Gauracsandra (az aranyló hold),
(mikor szent) fürdőt (véve), adományokkal és Krsna nevét (zengve hódoltak) a hívek a Legfelsőbbnek.
A szeretet isteni lakhelyét, a szépséges Gauraszundart magasztalom!

Majd a költemény 68. strófája, a költői szárnyalást szikár adatokká alakítva:

sindhu-vindu-veda-candra-śāka-phālgunoditaṁ
nyāsa-soma-netra-veda-candra-śāka-bodhitam |
vāṇa-vāṇa-veda-candra-śāka-locanātaraṁ
prema-dhāma-devam eva naumi gaurasundaram ||


sindhu-vindu-veda-candra-śāka-phālguna-uditam – óceán (7) csepp (0) tudás (4) hold (1) saka (kor szerint) phálgunakor (február-március) született; nyāsa-soma-netra-veda-candra-śāka-bodhitam – lemondás hold (1) szem (3) tudás (4) hold (1) saka (kor szerint) feltárta (oktatta, vagy kinyilatkoztatta, kimutatta); vāṇa-vāṇa-veda-candra-śāka-locana-ātaram – nyíl (5) nyíl (5) tudás (4) hold (1) saka (kor szerint) a szem (elől) átkelőt; prema-dhāma-devam – a szeretet-hajlék-istent; eva – bizony; naumi – magasztalom; gaura-sundaram – Gauraszundart, a szépséges Gaurát

A saka kor 1407. esztendejében, phálguna havában született,
1431-ben lépett a lemondott életrendbe,
majd 1455-ben távozott (a világ) szeme elől.
A szeretet isteni lakhelyét, a szépséges Gauraszundart magasztalom!


(megjelent a Kagylókürt 59. számában)

2018. május 5., szombat

Upadésámrta 5. – a háromféle bhakta megbecsülése


kṛṣṇeti yasya giri taṁ manasādriyeta
dīkṣāsti cet praṇatibhiś ca bhajantam īśam |
śuśrūṣayā bhajana-vijñam ananyam anya-
nindādi-śūnya-hṛdam īpsita-saṅga-labdhyā ||5||


kṛṣṇa – Krsna!; iti – ”; yasya – akié; giri – beszédben (megszólításban, dicshimnuszban); tam – őt; manasā – elme által; ādriyeta – kívánatos, hogy tisztelje, megbecsülje, elismerje; dīkṣā – beavatás; asti – van; cet – ha; praṇatibhiḥ – meghajlásokkal, hódolatnyilvánításokkal; ca – és; bhajantam – imádót; īśam – Istent; śuśrūṣayā – szolgálattal (hallásvággyal); bhajana-vijñam – imádatban jártast (azt mélyen ismerőt); ananyam – „nem-másos” osztatlan, összpontosított; anya-nindā-ādi-śūnya-hṛdam – más megvetésétől (becsmérlésétől) s egyebektől mentes szívűt; īpsita-saṅga-labdhyā – óhajtott társaságának elérésével

Tisztelje gondolataiban azt, aki így kiált „Krsna!”. Értékelje hódolatának felajánlásával azt, kinek beavatása van, s Istent imádja.
Ám becsülje szolgálataival és társaságának keresésével azt az imádatban jártast, ki osztatlan (figyelemmel gondol Krsnára) és szíve mentes mások megvetésétől és más kedvezőtlen vonástól.

A vers arról szól, miképpen becsülje, értékelje a gyakorló a bhaktákat – állítmánya az ādriyeta, azaz tiszteljen, becsüljön, magasztaljon, tartsa elismerésre méltónak másokat. Kiket? Rúpa gószvámí Csaitanja Maháprabhu tanítását követve a bhakták három csoportjáról ír. E csoportokról a Csaitanja-csaritámrta így számol be:

Miután Csaitanja szerzetesként Puríba költözött, a bengáli bhakták rendszeresen felkeresték őt, s hónapokat töltöttek társaságában. Egy alkalommal, mikor hazaindultak, egyikőjük, Szatjarádzs Khán így kérdezett:
– Mi legyen a lelki gyakorlatom (sādhana)?
– A vaisnavák szolgálata (vaiṣṇava-sevana), és Krsna nevének zengése (kṛṣṇa-nāma-saṅkīrtana).
– Ki a vaisnava? – folytatta Szatjarádzs.
– Aki csak egyszer is kimondta Krsna nevét, ő a legkiválóbb. Nincs szükség semmi másra, nem számít a beavatás (dikṣā), vagy a beavatást megelőző életszabályok követése (puraścaryā-vidhi), a szent név zengése kihúzza az embert a létforgatagból, gondolatait és szívét Krsnához fűzi, és felébred szívében a szeretet. Aki Krsna nevét zengi, az a vaisnava! – hangzott Csaitanja Maháprabhu válasza. (Cscs. 2.15.102-111.)
Egy év elteltével Szatjarádzs Khán a téma további kifejtésének vágyával ismét feltette ugyanezt a kérdést.
– A legkiválóbb vaisnava az, akinek pusztán látása másokat is arra ösztönöz, hogy Krsna nevét zengjék. – felelte Csaitanja, majd a vaisnavák három csoportjának jellemzőiről beszélt. (Cscs. 2.16.69-75.)
E témáról Szanátan gószvámít is oktatta:
A hit az a szilárd bizonyosság, miszerint Krsna imádatával minden egyéb kötelességnek eleget tesz az ember, miként a fa gyökerét öntözve tápláljuk az ágait és leveleit is. A bhakta az ilyen hithű ember, s a hitük szerint sorolják őket a legkiválóbb, közbülső, vagy legkisebb tekintélyű csoportokba. (Cscs. 2.22.62-64.)
A vonatkozó szanszkrt terminológia adhikārī megbízottat, felhatalmazottat, azaz tekintélyt jelent (az igei gyök a kṛ tesz, az adhi – rá, fölé, oda – igekötővel kiegészítve). Ki a tekintély? A Manu-szanhitá szerint: „A tekintély alapja bráhmanák közt a tudás, ksatriják közt a hősiesség, az erő, vaisják közt a vagyon, míg súdrák közt az életkor.” (viprāṇāṁ jñānato jyaiṣṭhyaṁ kṣatriyāṇāṁ tu vīryataḥ | vaiśyānāṁ dhānyadhanataḥ śūdrāṇām eva janmataḥ || Msz. 2.155.) Ám vaisnavák közt a tekintély alapja a hit (śraddhā) erőssége, a szentírásban, annak alkalmazásában, annak következtetéseiben való jártasság (śāstra-yukti), s hogy miként tekint másokra – erről beszélt Csaitanja Maháprabhu Szanátan gószvámínak:
– A legnagyobb tekintély (uttama-adhikārī) az a mélységes hitű, ki a sásztra következtetéseiben felettébb jártas, bizony, ő szabadítja fel az egész világot! Aki a sásztra következtetéseiben kevéssé járatos, ám hite rendíthetetlen, ő a közepes tekintélyű (madhyama-adhikārī), áldott helyzetű. A törékeny hitű a legkisebb tekintélyű (kaniṣṭha-adhikārī), ám fokról fokra ő is uttama adikārīvá válhat. (Cscs. 2.22.65-71.)
Elgondolkodtató a sásztra következtetéseiben való jártasság kérdése. A kaniṣṭha adikārī számára a lelki élet még ismeretlen vidék, ezért még nehezen igazodik el benne, nem tud helyesen különbséget tenni, s ha tesz is, azt anyagi látásmóddal teszi. A madhyama adikārī biztosan átlátja az összefüggéseket, otthonosan eligazodik, míg az uttama adikārī már nem lát különbséget, ő a sásztra következtetései felett áll. Míg a madhyama adikārī ismeri a sásztrát, az uttama adikārī éli azt.
Csaitanja Maháprabhu ezután a Bhágavata-purána vonatkozó verseit idézte:
– Az a legkiválóbb bhakta, aki saját magából kiindulva minden lényben látja a lelki azonosságot s minden élőlényben a Legfelsőbbet, s minden lényt a Legfelsőbben lát. Közbülső szinten áll az a bhakta, aki imádja az Urat, barátságos a többi bhaktával, könyörületes az ártatlanokkal és közömbös ellenségeivel szemben. Anyagias (prákrta) bhakta pedig az az ember, aki ugyan hittel imádja a templomi kegyszobrokat, de nem szolgálja az Úr híveit s a többi élőlényt. (Bhág. 11.2.45-47., Cscs. 2.22.72-74.)

Foglaljuk össze az olvasottakat:
adhikārī
(„felhatalmazott”,
tekintély)
kaniṣṭha
(„legkisebb”)
 
madhyama
(„középes”,
„közbenső”)
uttama
(„legfelsőbb”,
„legkiválóbb”)
hitetörékeny („lágy”)erős, szilárdmélységes, rendíthetetlen
jártassága a sásztrában-kevéssé jártasjártas
miként tekint másokra?szűklátókörűenjózanul különbséget tevőnlelki azonosságot látón

Rúpa gószvámí a bhakták háromféle „fejlettségi szintjéről” beszél, ám rögtön a rákövetkező versben a világi nézőpontú megítélés veszélyére inti az olvasót. Ugyanezzel az óvatossággal találkozunk a Csaitanja-csaritámrta történetében is. Ki a vaisnava? – hangzik a kérdés, melyre Csaitanja válasza: aki – akár egyszer is – kimondta Krsna nevét! S nagysokára, csak egy év múltán beszél a vaisnavák csoportjairól: vaisnava, vaisnavább (vaiṣṇavtara), legvaisnavább (vaiṣṇavatama) – mondja, véletlenül sem lefelé nivellálva, hanem a melléknévfokozás képzőivel egyre magasabb szinteket határozva meg. A jelzői is ehhez igazodva kedvesek, finomak, például a magyarul „törékeny hitként” fordítható komala śraddhā szókapcsolatban a komala szó szerint lágyat, finomat, kényeset jelent, lágyat, mint a virágszirom – a rendíthetetlen (szó szerint dṛḍha – szilárd, erős, rögzített) hitűvel szemben arra utalva, hogy nem elég szilárd, könnyen hajlítható. S mindig ott a figyelmeztetés: ma talán ingatag, ám holnapra erős hitűvé válhat, hiszen Krsna nevét zengi!

Miért beszélünk egyáltalán a bhakták csoportjairól? Egyrészt útjelzőként saját magunk számára. Másokat nem jó megítélni (hacsak külön, nem kértek meg erre), ám a magunk helyzetét helyes felmérnünk. Másrészt: bár nem ajánlott méricskélni másokat, azt mégis jó megvizsgálni, a környezetemben kihez hogyan viszonyuljak? kitől tanuljak? esetleg kit tanítsak? Miközben nem egyszer összemosódhatnak ezek a szerepek: míg egyvalamit tőlem kérdeznek, ugyanattól a személytől más témában én is tanulhatok. Hiszen a tanítvány mindig tanul…

Miképpen írja le tehát Rúpa gószvámí a gyakorló helyes viszonyulását másokhoz? Mindenkire vonatkozik a „becsülje meg”, ādriyeta.
Kit gondolatban, mert Krsna neve zeng ajkain (a szövegben egészen pontosan: a torkában), Krsnát szólongatja, őt magasztalja. Csaitanja definíciója szélesebb körű: „aki csak egyszer is kimondta Krsna nevét”, s mert Krsna Isten neve, ez mindenkire vonatkozik aki Istenhez tartozónak véli magát. Mindenkiben megkeresni azt, amiért tisztelhetjük – azt gondolom, ez általában is helyes felfogás.
Becsülje, értékelje hódolatának felajánlásával azt, kinek beavatása van, s Istent imádja: Isten imádatát a kommentárok gyakran a múrti-imádattal azonosítják, bár az „imádót” (bhajantam) ennél általánosabb. Ide illik egy Srídhar Mahárádzs által elbeszélt eset. Történt, hogy Bhaktisziddhánta Szaraszvatí Prabhupád a Csaitanja-bhágavata kommentárjának írásába mélyedt. Ekkor betoppant néhány bhakta, és a templom pénzügyeiről kezdett beszélni, a mester pedig félretette az írást, és a pénzügyi adminisztrációval kapcsolatos kérdések felé fordította figyelmét. Helyes ez? – merült fel többekben a kérdés – kizökkenteni akkor, mikor a legmagasabb világról elmélkedik? Igen – hangzott az egyik idősebb tanítvány válasza – Krsna háztartásának ügyeit intézi, ami pedig Rádhárání kötelessége, így az adminisztráció is Rádhá szolgálata!
És becsülje meg szolgálataival, és társaságának óhajtásával az uttama-adhikárít, kinek szíve tiszta, mentes mások megvetésétől, ki osztatlan figyelemmel már csak az isteni létben, imádatban él. A szolgálatot a vers a śuśrūśā szóval fejezi ki, ami szó szerint hallásvágyat jelent… a tanítvány hallani vágyik mestere szavát, s ez elválaszthatatlanul összekapcsolódik szolgálatkészségével.

A versmérték: vasantatilakā (a tavasz ékessége).

~~~~~~~~~~~~
· az Upadésámrta versei a Slókamálán