„Beszélj nekünk a Munkáról”

...
Amikor dolgozol, fuvola vagy, melynek szívén áthaladva a múló percek susogása zenévé változik.
Melyikőtök maradna süket és néma nádszál, mikor minden egyéb összhangzóan együtt énekel?

Mindig azt hallottátok, hogy a munka átok, a robot szerencsétlenség.
De én mondom néktek, ha dolgoztok, beteljesíttek egy darabkát a föld legmesszibb álmaiból, azt a darabkát, melyet rátok szabtak, amikor az álom megszületett,
És amíg munkálkodtok, igazán szeretitek az életet,
És az életet munkálkodással szeretni azt jelenti, hogy meghitt ismerősötök az élet legbensőbb titka.

Hanem ha fájdalmatokban a születést csapásnak, a test fenntartását a homlokotokra írt átoknak nevezitek, akkor én azt válaszolom, hogy semmi egyéb, mint homlokotok verítéke moshatja el onnan azt, ami oda íratott.

Hallottátok azt is, hogy az élet sötétség, és ti fáradalmatokban visszhangozzátok, amit a megfáradtak mondottak.
És én azt mondom, az élet valóban sötétség, ha nincsen akarat,
És minden akarat vak, ha nincsen tudás,
És minden tudás hiábavaló, ha nincsen munka, és minden munka üres, ha nincsen szeretet;
Ha pedig szeretettel dolgoztok, önmagatokat összefűzitek önmagatokkal, egymással és Istennel.

És mit jelent az, hogy szeretettel dolgozni?
Úgy szőni gyolcsot, hogy a szálat a szívedből húzod, mintha azt a gyolcsot az viselné majd, akit szeretsz.
Szeretve építeni a házat, mintha az lakna majd benne, akit szeretsz.
Gyengédséggel vetni el a magot, és örvendezve aratni, mintha az enné a gyümölcsöt, akit szeretsz.
A magad képére alakítani mindent, saját lelked lehelletével.
És tudni azt, hogy körülötted állnak mind az áldott halottak, és figyelnek téged.

...
A munka a láthatóvá tett szeretet.
És ha nem tudsz szeretettel munkálkodni, hanem csak utálattal, akkor jobb, ha otthagyod munkádat, és leülsz a templom kapuja elé, és alamizsnát kérsz azoktól, akik örömmel munkálkodnak.
Mert ha közönnyel sütöd a kenyeret, keserű kenyeret sütsz, amely az ember éhének csak felét mulasztja el.
És ha utálattal sajtolod a szőlőt, utálatod mérget párol a borba.
És énekelj bár úgy, mint az angyalok, ha nem szeretsz énekelni, dalod süketté teszi az emberek fülét a nappal és az éjszaka hangjaira.

(Kahlil Gibran: A próféta)

Rádhá választottjának magasztalása

Rádhá személye Csaitanja előtt általában nem volt a vaisnava irányzatok fókuszában – a Nimbárka szampradáját kivéve. A költeményt általában az iskola atyamestere versének tartják, ám Nimbárka többi költeményét olvasva érezhető a stílusbéli eltérés. A vers tulajdonképpen nem Rádháról szól, hanem Krsnáról, aki Rádhá párja… ám a lüktetése annyira megtetszett, hogy nem tudtam kihagyni.

 

caturmukhādi-saṁstutaṁ samasta-sātvatānutam |
halāyudhādi-saṁyutaṁ namāmi rādhikādhipam ||1||

A négyarcú (Brahmá) vezette istenek magasztaltja, minden hívő imádottja,
az Ekeharcos (Balarám) csapata veszi őt körül – Rádhiká urának hódolok!

bakādi-daitya-kālakaṁ sa-gopa-gopi-pālakam |
manoharāsitālakaṁ namāmi rādhikādhipam ||2||

Baka s a többi démon végzete, a pásztorok s pásztorleányok oltalmazója,
fekete fürtjei oly elragadók – Rádhiká urának hódolok!

surendra-garva-gañjanaṁ virañci-moha-bhañjanam |
vrajāńganānurañjanaṁ namāmi rādhikādhipam ||3||

Ő szégyeníti meg az istenek önhitt királyát, töri meg Brahmá illúzióját,
s ő Vradzsa leányainak boldogsága – Rádhiká urának hódolok!

mayūra-piccha-maṇḍanaṁ gajendra-danta-khaṇḍanam |
nṛśaṁsa-kaṁsa-daṇḍanaṁ namāmi rādhikādhipam ||4||

Pávatollal ékes, a királyi elefánt (Kuvalajápida) agyarát letépő,
a gonosz Kanszát megbüntető – Rádhiká urának hódolok!

Kansza parancsára Mathurában, az aréna kapujában egy hatalmas elefánt, Kuvalajápida támadt Krsnára és Balarámra. Krsna hosszas küzdelem után tőből törte a hatalmas jószág agyarát, s azzal sújtotta támadóját halálra.

pradatta-vipra-dārakaṁ sudāma-dhāma-kārakam |
sura-drumāpahārakaṁ namāmi rādhikādhipam ||5||

A bráhmana fiát visszaadó, Szudámát vagyonossá tevő,
a mennyek fáját elrabló – Rádhiká urának hódolok!

Krsna két ízben hozta vissza az életbe bráhmana gyerekét: tanulóidejük elteltével Krsna és Balarám a halál birodalmából hozták vissza tanítójuk, Szándípani Muni vízbefúlt fiát. Egy másik alkalommal Ardzsunával együtt Mahávisnu mellől hozták vissza egy dvárakabéli bráhmana fiait.
Mennyek fája: a páridzsáta fa a tejóceán kiköpülésekor keletkezett, mely aztán Indra kertjébe került. Szatjabhámá kívánságára Krsna elrabolta Indrától a fát, és felesége kertjében ültette el.

dhanañjayā-jayāvahaṁ mahā-camū-kṣayāvaham |
pitā-maha-vyathā-pahaṁ namāmi rādhikādhipam ||6||

Ő hozta el a győzelmet a Kincsgyőztes (Ardzsunának), a hatalmas seregekre romlást hozó,
(Bhísma) nagyatya szenvedését elvevő – Rádhiká urának hódolok!

munīndra-śāpa-kāraṇaṁ yadu-prajā-pahāraṇam |
dharā-bharāvatāraṇaṁ namāmi rādhikādhipam ||7||

Az aszkéták vezére átkának oka, a Jadu nemzetség végzete.
a Föld terhének elvételéért szállt alá – Rádhiká urának hódolok!

A Bhágavata-purána 11.1. fejezete beszéli el a történetet: bár Krsna azért szállt alá e világba, hogy könnyítsen a Föld terhén, amit a ksatriják okoztak, a kuruksétrai csata után Krsna nemzetsége – a Jadu dinasztia – még mindig létezett. „3. Az Úr karjaitól óvott Jádavákon keresztül megsemmisítve a Földet terhelő királyokat és seregeiket, a kifürkészhetetlen Úr azt gondolta: »Bár a Föld terhét levettem, mégsem könnyebbült meg (teljesen) amíg a legyőzhetetlen Jadu nemzetség fennáll. 4. Mivel a Jadu nemzetség mindig védelmem alatt állt és korlátlanul növekedhetett a jólétben, ezért senki sem győzheti le őket (még a félistenek sem). Ám ahogy a bambuszligetet felemészti a (bambuszok saját súrlódása által keletkező) tűz, úgy fogom elpusztítani a Jádavákat, belső viszályt szítva köztük, s (akkor) békében térek majd vissza birodalmamba.«
5. Sukadév folytatta: Óh, (Paríksit) király! Így döntött az igazságos megoldások Ura, aki a bráhmanák átkának ürügyén idézte elő saját családjának megsemmisülését.”
Az átokról e versek szólnak: „11-12. Az Úr minden cselekedete végtelenül áldásos. Tetteinek dicsőítése megszenteli az elbeszélőt s kiirtja a Kali-korszak bűneit. A megtestesült időként most éppen a Jaduk vezérének (Vaszudévnek) házában tartózkodott, s elbúcsúzott a szentektől – Visvámitrától, Aszitától, Kanvától, Durvászától, Bhrgutól, Angirától, Kasjapától, Vámadévától, Atritől, Vaszisthától, Náradától s a többiektől – akik (a Dvárakához közeli) Pindáraka szent helyére indultak. 13. A Jádava ifjak, miközben (ott) szórakoztak, közelebb mentek hozzájuk, gúnyos alázattal átfogták lábukat és szemtelenül egy kérdést szegeztek nékik. 14-15. Dzsámbavatí fiát Számbát nőnek öltöztették s megkérdezték (a rsiket): »Óh, csalhatatlan látású bráhmanák, ez a fekete szemű nő állapotos, hamarosan szülni fog, s mivel fiút vár, azt szeretné tudni, fia születik-e avagy leánya? Szégyenlős, ezért nem mer közvetlenül titeket kérdezni.«
16. Sukadév folytatta: Óh, király, a becsapott szentek dühösen azt felelték: »Nyomorult fickók, e nő egy buzogányt szül majd, ami szétzúzza nemzetségetek!«”

suvṛkṣa-mūla-śāyinaṁ mṛgāri-mokṣa-dāyinam |
svakīya-dhāma-māyinaṁ namāmi rādhikādhipam ||8||

A hatalmas fa tövében pihenő, a vadásznak üdvösséget adományozó,
bűverejével saját hajlékára távozó – Rádhiká urának hódolok!

Krsna távozásáról a Bhágavata-purána 11.30. fejezete így számol be: „26. Balarám helyet foglalt a tenger partján, s az Úr jógáját (gyakorolva) elhagyta az emberek világát, teljes lényével elmélyedve a Legfelsőbb Személy jóga-meditációjában. 27. Látván Balarám távozását e világról, a Legfelsőbb Úr, Dévaki fia (Krsna) egy szent fügefa (pippal) alatt csöndesen helyet foglalt (háttal a fa törzsének támaszkodva). 28. Felfedte négykarú, ragyogó alakját, s mint a füsttelen tűz, saját fényességével oszlatta el a világ homályát. 29. (Mellkasán) a Srívatsza jele (egy fehér szőrtincs) díszlett, testszíne kékesfekete árnyalatú volt, akár a viharfelleg. Nyakát s derekát sárga selyemruha övezte, fényessége csak az olvadt színaranyhoz volt fogható, s öröm volt ránézni. 30. Szeretetreméltó mosoly játszott ajkain, arcának szépsége pedig a lótuszvirágéhoz volt fogható. Haja fekete volt, s fényes, alligátor-forma fülönfüggőket viselt, lótuszbimbóhoz hasonló szemében öröm tündöklött. 31. (Derekát) ékes öv, vállát a szent zsinór övezte, korona, karkötők, kar- és bokaperecek, gyöngyös nyaklánc, gyűrűk s a kausztubha-ékkő voltak ékszerei. 32. Nyakában erdei virágok füzére díszlett, s (megszemélyesült formájukba) ott voltak fegyverei is (diszkosza, sárnga íja és buzogánya). Bal lábát keresztbe vetette jobb combján, s talpa pirosas volt, akár a lótuszvirág szirma.
33. Dzsará, a vadász nyílhegyét abból a vasból kovácsolta, ami (a bráhmanák átka folytán keletkezett) vasdorongból megmaradt. Azt hitte, őz lapul (a fa alatt, mert az Úr talpa) az őz képére emlékeztette, így talpán meglőtte Őt mélyre hatoló nyilával. 34. Mikor (azonban) meglátta a négykarú, emberhez hasonlatos alakot, megrettent az elkövetett vétektől, s fejét a démonok esküdt ellenségének (Krsnának) lábaihoz hajtva a földre vetette magát (s szólt). 35. »Jóllehet bűnös vagyok, óh, Bűntelen, ám akaratlanul követtem el ezt a vétket, csodás himnuszokkal magasztalt Uram! Ezért kérlek téged, bocsásd meg vétkemet, óh, Madhu démon végzete! 36. Súlyos bűnt követtem el ellened, óh, Uram, Visnu, pedig rád emlékezve – mondják – eloszlik az ember tudatlanságának sötétsége. 37. Kérlek, végezz velem gyorsan, ártatlan őzek bűnös vadászával, óh, Vaikutha Ura, nehogy ismét vétkezzek a nemes lelkek ellen (mint az imént)! 38. Óh, Uram, illúziókeltő erődtől megtévesztve sem Virinycsi (Brahmá), sem utódai, de Rudra s védaismerő bölcsek sem érthetik (a Jadu-nemzetséget eltörlő) kedvtelésed titkát. Hogyan is érthetnénk ezt mi, alantas születésű, hitvány teremtmények?«
39. Szólt a magasztos Úr: »Ne félj, Dzsará, kelj föl! Kívánságom szerint játszottad szerepedet. Engedelmemmel az erényesek hajlékára, a mennyekbe emelkedhetsz.«
40. A tetszése szerint alakot öltő Srí Krsna parancsa hallatán a vadász háromszor körbejárta Őt (mindig jobbfelől, ezzel biztosítva az Úr jóakaratát), meghajolt, majd (az Úr szolgái) egy égi járművön az isteni hajlékra indult.”
Krsna közelgő eltávozásának hírére összesereglettek a dévák, és más mennybéli lények. Sukadév gószvámí így számol be erről a pillanatról: „5. A Legfelsőbb Személy egy pillantást vetett Brahmára, az egész teremtés nagyatyjára, s további szolgáira, a félistenekre, majd saját isteni lényén meditálva lehunyta lótuszvirághoz hasonlatos szemét. 6. Isteni teste – mely az (egész) univerzum támasza s a koncentráció és meditáció örömteli célja –, nem hamvadt el a tűzelemre összpontosító elme jógagyakorlatában, így (saját testében) emelkedett (isteni) birodalmába. 7. Üstdobok kellemes hangjától zengett a mennybolt és virágeső hullott az égből. A Legfelsőbb Lénnyel együtt az igazság, jámborság, állhatatosság, jólét s dicsőség is távozott a Földről. 8. A Brahmá vezette félistenek (többsége) nem láthatta, amint megtér saját hajlékára Srí Krsna, kinek útjai kifürkészhetetlenek. Néhány (szerencsés kiválasztott) azonban legnagyobb meglepetésére láthatta Őt. 9. A félistenek sem láthatták jobban Srí Krsna mozgását, mint a halandók az égen cikázó villámot, amely a felhők közt enyészik el. 10. Az Úr Hari a jóga hatalmával véghezvitt eltávozása láttán Brahmá, Rudra s a többi félisten csak ámult, majd Őt magasztalva sorban hazatértek saját birodalmaikba.” (Bhágavata-purána 11.31. fejezet)

idaṁ samāhito hitaṁ varāṣṭakaṁ sadā mudā |
japañjano janur-jarādito drutaṁ pramucyate ||9||

 
Ez az áldásos költemény, a (Rádhiká) választottját magasztaló nyolc strófa mindig örömteli,
s ki zengi, bizonyosan megszabadul a születés és halál (jellemezte anyagi léttől).

tudja, vagy nem

A Csaitanja-csaritámrta egy nevezetes részlete az átmaráma vers magyarázata, a 2.24. fejezetben. Szanátan gószvámí kérésének eleget téve Csaitanja Maháprabhu elismétel egy kommentár-sorozatot, melyet a Bhágavata-purána 1.7.10. verséhez fűzött korábban, egy beszélgetés kapcsán. Irányítsuk figyelmünket e gondolatsor utolsó mozzanatára!
A szöveg bengáli nyelvű, ám mert egy szanszkrt vers értelmezése a téma, számos szanszkrt nyelvű idézet is felbukkan benne. Ím, elmondtam, azt a bizonyos hatvanféle értelmezést – szól Csaitanja –, ám most, társaságodnak köszönhetően felötlött bennem egy újabb, hatvanegyedik értelmezés: szeretetednek engedelmeskedve (bhakti-vaśe) újabb hullámai kelnek az értelmezéseknek. És a bengáli nyelvű beszélgetés folyamában újabb szanszkrt verset találunk:

ahaṁ vedmi śuko vetti vyāso vetti na vetti vā |
bhaktyā bhāgavataṁ grāhyaṁ na buddhyā na ca ṭīkayā ||313||

Én tudom, Suka tudja, Vjásza vagy tudja, vagy nem.
Bhaktival érthető meg a Bhágavatam, nem értelemmel, vagy kommentárok által.

A verset (forrásmegjelölés nélkül) Sríla Prabhupád Sivának tulajdonítja. És így érthető a gondolat: Én – azaz Siva – értem, miről szól a Bhágavata-purána. Suka, aki elmondja Paríksit királynak, szintén tudja. Vjásza – a védák szerkesztője, a szöveg összeállítója – talán érti (mélységében), talán nem – ezt nem tudhatjuk pontosan. Ám a Bhágavata-purána mélységei nem is értelemmel, vagy a kommentárok tanulmányozásával, összevetésével ragadhatók meg (a grāhya beálló melléknévi igenév a gṛh – ’megragad’ elsődleges jelentésű gyökből származik), hanem az Úr iránti szerető szolgálattal, bhaktival.
A gondolat összhangban áll magával a Bhágavatammal is, tekintsük például az alábbi verset, amiben Krsna Uddhavát tanítva ugyanezt állítja – nyilván nem a Bhágavata-puránával, hanem önmagával kapcsolatban:

bhaktyāham ekayā grāhyaḥ śraddhayātmā priyaḥ satām |
bhaktiḥ punāti man-niṣṭhā-śva-pākān api sambhavāt ||

Vegyítetlen szerető odaadással vagyok elérhető, a szenteknek kedves Lélek iránti hittel.
A szerető odaadás még a nékem szentelődő kutyaevőket is megtisztítja származásuk (bélyegétől). (Bhág. 11.14.21.)

(A versben az ekayā ’egyedülivel’ szót fordítottam vegyítetlenként.)

Immáron csak egy kérdésünk marad: vajon miért szanszkrt nyelvű a Csaitanja-csaritámrta ezen verse? Vegyük számba a lehetőségeket:
• Csaitanja Maháprabhu – vagy a szerző, Krsnadász Kavirádzs – miként a beszélgetés korábbi részeiben is állításait alátámasztandó valamely a korban közismert szövegre – puránákra, az Amara-kósa tezauruszra – hivatkozik.
• Elvileg lehetséges, hogy Krsnadász Kavirádzs, vagy maga Csaitanja Maháprabhu írta a szóban forgó verset, ám akkor nem világos, miért Siva nevében szólal meg.

Kerestem a hivatkozás eredeti forrását, eddig nem bukkantam rá. Viszont a vers eleje nagyfokú hasonlóságot mutat egy ismert történetben felbukkanó versre. A történet a Bhágavata-purána 14. században élt jeles kommentátoráról, Srídhar szvámíról szól. Amikor megírta a Bhávártha-dípikát (ez a Bhágavatam-kommentárja címe), a benáreszi szerzetesek kételkedtek annak következtetéseit illetően, és úgy határoztak, magának Sivának teszik fel a kérdést: vajon helyénvaló-e a kommentár? A templomi Siva-múrti lábai elé helyezték a kérdést. A történetnek többféle változatával találkozni, van, ahol Siva fennhangon válaszol, más változatban a kérdés mellé írt verssel:

ahaṁ vedmi śuko vetti vyāso vetti na vetti vā |
śrīdharaḥ sakalaṁ vetti śrī-nṛsiṁha-prasādataḥ ||

Én tudom, Suka tudja, Vjásza vagy tudja, vagy nem,
(ám) Srídhar teljes (egészében) érti, Srí Nrszinha kegyéből.

A történet egy más változatában Vjásza helyzete nem kétséges, Paríksit király megértése lesz bizonytalan:

śuko vetti vyāso vetti rāja vetti na vetti vā |
śrīdharo hi sarvaṁ vetti śrī-nṛsiṁha-prasādataḥ ||

Suka tudja, Vjásza tudja, (Paríksit) király vagy tudja, vagy nem,
(ám) Srídhar bizony teljes (egészében) érti, Srí Nrszinha kegyéből.

A Srídhar szvámíról szóló történet első változatában a vers első fele szóról szóra megegyezik a keresett verssel… ám izgalmasan ellentmondásosnak tűnhet, hogy míg a Csaitanja-csaritámrta verse éppen a elveti a kommentárt, mint a teljes megismerés adekvát módját, addig a történet egy kommentárról szól: pontosabban a kommentár szerzőjéről. És ez is az ellentmondás feloldása: a Srídhar szvámí imádott istensége (iṣṭa-devatā) kegyéből, az őiránta érzett heves szeretete folytán juthatott megértésre a Bhágavatamról.

Kedves olvasó! Ez a posztot az internet tengerébe dobott palacknak szántam, benne az üzenet: ha ismered a Csaitanja-csaritámrta versének eredeti forrását, kérlek, ne habozz megosztani velem!
Köszönöm előre is!

a halál legyőzésének nagy mantrája

oṁ
trya̍mbakaṁ yajāmahe
su̱gandhi̍ṁ puṣṭi̱vardha̍nam |
u̱rvā̱ru̱kami̍va̱ bandha̍nān
mṛ̱tyormu̍kṣīya̱ māmṛtā̍t ||

A Háromszemű (Sivának) áldozunk, a kellemes illatúnak, a gyarapítónak.
Óh, bár megszabadítana a halálból, mint uborkát a száráról, hogy (megízleljem) a halhatatlanság nektárját!

(Rg-véda 7.59.12., Sukla-jadzsur-véda 3.60.)

A tryambaka (tri-ambaka) szokásos jelentése: háromszemű, Sivára utal. Két szeme a Nap és a Hold, a harmadik szeme pedig a lelki bölcsességgel való látásé, ugyanakkor a világot felégető pusztító tűz forrása is. Mert az ambaka szó atyát is jelent, Szájana a Rg-véda kommentárjában felveti a „hármak atyja” értelmezést is: a tri-múrti, Brahmá, Visnu és Rudra atyja. A Siva-puránában (2.2.37. fejezet) Sukrácsárja tanítja Dadhícsit e mantráról, az ő kifejtésében a Háromszemű jelentése: háromszemű, mert a három világ, a három létszféra, és a három kötőerő ura.
A su-gandhi („kellemes illatú”) isteni illatút jelent – miként a kellemes illat finoman betölti a teret, hasonlóképp a múlhatatlan Isten is jelen van mindenütt. Más értelmezésben (Szájana kommentárja szerint) hírneve úgy tölti be mindenséget, miként egy virágokkal teli fa áraszt kellemes illatot maga körül.
A száráról könnyedén leváló uborka a természetes, könnyed elszakadás szimbóluma. Az urvāruka (uborka) szóhoz hasonló hangzású az ūrvāruka (ūrva-āruka), ami „nagy fájdalmat”, „nagy sérülést” jelent. A bandhana általában kötést, köteléket jelent – a növény esetében a kocsányt. „Bárcsak megszabadítana a halálból, miként nagy fájdalmak kötelékéből” – ez is kihallható a szövegből.
A Rg-véda verse Vaszistha nevéhez fűződik. A mantra Sivát gyarapítónak (puṣṭi-vardhanam – gazdagító, felvirágoztató, „táplálást növelő”) nevezi, ezért, és a nagy fájdalmaktól való megszabadulás miatti áthallás miatt a mantra gyógyításhoz, megújuláshoz kötődik. A mantra mahā-mṛtyu-jaya mantra néven ismeretes: a halál legyőzésének nagy mantrája.

neveid sokféleképp valók…

A Subhāṣitāvalī (Szép versek gyűjteménye) Vallabhadéva (1417-1467) által szerkesztett, több száz költőtől származó, összesen 3257 strófát magában foglaló versgyűjteményben találtam egy ismerős verset. A gyűjtemény szerint a vers egy Madhuszúdan nevű költő műve:

nāmnām akāri bahutā nija-sarva-śaktis
tatrārpitā niyamitaḥ smaraṇe na kālaḥ |
etādṛśī tava kṛpā bhagavaṁstathāpi
durdaivam īdṛśam ihājani nānurāgaḥ || 3481 ||

Neveid sokféleképp valók, minden erőd
beléjük foglaltad, s korlátja sincs a rájuk való emlékezésnek.
Ily végtelen a kegyed, ó Uram, s mégis,
ilyen a balsorsom is: nem ébred bennem ragaszkodás irántuk!

Igen… a vers nagyon hasonlít a Siksástaka második strófájára. A hasonlóságra nincs magyarázatom.

sántipátha – Krsna-jadzsurvéda

 

„Megbékélés-recitálás”. A Krsna-jadzsurvéda gyűjtemény upanisadjainak elején olvashatjuk az alábbi mantrát. A mantrát szokásosan a tanulmányozás kezdetekor zengik, hogy elháruljon minden akadály a közös munka elől.

oṁ saha nāvavatu |
saha nau bhunaktu |
saha vīryaṁ karavāvahai |
tejasvināvadhītam astu |
mā vidviṣāvahai ||
om śāntiḥ śāntiḥ śāntiḥ ||

Óm! Mindkettőnket oltalmazzon (a Legfelsőbb Úr),
s vezessen mindkettőnket.
Együtt tegyünk nagy tetteket,
s váljunk tanulttá mi, a két ragyogó!
Szeretetlenség ne férkőzzön közénk!
Óm! Béke, béke, béke!

A saha jelentése ’együtt’, ’közösen’, ám itt a két szótag külön is értelmes: ő (sa), bizony (ha). A nau kettesszám első személyű névmás, míg az avatu felszólítás: oltalmazzon! „Csakis Ő oltalmazzon mindkettőnket!”, vagy „együtt oltalmazzon mindkettőnket” lehet az első rész fordítása – a kettesszám a tanítványra és a mesterre vonatkozik. Az oltalomkérés nem közönséges, világi veszélyek elleni védelmet jelent… a tanulmányozónak a tudatlanság, a félreértések elleni védelemre van szüksége.

A bhunaktu szintén felszólítás – az ige itt a bhuj, melynek jelentései: vezet, őriz, irányít, élvez, használ. A második rész fordítása így: „csakis ő vezessen / őrizzen / használjon mindkettőnket!”

A harmadik részben a saha már csak az együtt, közösen értelemben illik a mondatba. A vīrya szó szerint erőt, hősiességet, bátorságot jelet, míg a karavāvahai a tesz (kṛ) ige kettes számú felszólító módú alakja: tegyünk! Így a harmadik rész fordítása: együtt tegyünk hőstetteket – a hőstett itt a tudás megszerzése érdekében tett nagy erőfeszítés.

A nagy erőfeszítések ragyogóvá tesznek – a tejasvin ragyogót, de erőst, hatalmast is jelent. Mi ketten, a ragyogók (tejasvinau) váljunk képzetté (adhītam)! –szól a következő rész.

Soha ne legyen köztünk széthúzás, ellenségeskedés, gyűlölködés, szeretetlenség. A dviṣ ige jelentése ellenségeskedik, gyűlöl, az igekötő (vi-, jelentése szét) itt erősíti az ige jelentését, az ragozás kettes szám felszólítás (vidviṣāvahai). A mester szeretettel, figyelemmel fordul tanítványa felé, míg az hittel és tisztelettel tekint tanítójára – ez alapozza meg a kettejük közti szoros köteléket, mely lehetővé teszi a közös erőfeszítést.

A śāntiḥ – béke szó háromszori ismétlése jelenthet áldásos megerősítést, de a kommentárok a háromféle veszély: önmagunk, más lények, vagy a sors (isteni elrendezés, természeti erők) által támasztott akadályok elhárulását is megemlítik.

békét árasztó…

śāntākāraṁ bhujaga-śayanaṁ padma-nābhaṁ sureśaṁ
viśvādhāraṁ gagana-sadṛśaṁ megha-varṇaṁ śubhāṅgam |
lakṣmī-kāntaṁ kamala-nayanaṁ yogibhir dhyāna-gamyaṁ
vande viṣṇuṁ bhava-bhaya-haraṁ sarva-lokaikanātham ||

Békét árasztó, kígyóágyon fekvő, lótuszköldőkű, az istenek Ura,
a mindenség fenntartója, kihez az ég is hasonlatos, felhőfekete, szépséges alakú,
Laksmí kedves férje, lótusz-szemű, a jógík számára a meditációval megközelíthető –
Visnut imádom, a lét félelmét elvevőt, minden világ egyetlen urát!

Békét árasztó: śāntākāra – az ākāra alakot, formát jelent, a śānta-ākāra békét árasztó alakút.
Istenek Ura: sureśa – a sura jelenthet istent de bölcset is, így a sura-īsa jelentheti a bölcsek istenét is.
Kihez az ég is hasonlatos: gaganasadṛśa – szó szerint az éghez (gagana) hasonló (sadṛśa) , ám valójában nem Visnu hasonlít az éghez, hanem az ég hasonló Visnuhoz.

versmérték: mandākrāntā (lassú léptű)