neveid sokféleképp valók…

A Subhāṣitāvalī (Szép versek gyűjteménye) Vallabhadéva (1417-1467) által szerkesztett, több száz költőtől származó, összesen 3257 strófát magában foglaló versgyűjteményben találtam egy ismerős verset. A gyűjtemény szerint a vers egy Madhuszúdan nevű költő műve:

nāmnām akāri bahutā nija-sarva-śaktis
tatrārpitā niyamitaḥ smaraṇe na kālaḥ |
etādṛśī tava kṛpā bhagavaṁstathāpi
durdaivam īdṛśam ihājani nānurāgaḥ || 3481 ||

Neveid sokféleképp valók, minden erőd
beléjük foglaltad, s korlátja sincs a rájuk való emlékezésnek.
Ily végtelen a kegyed, ó Uram, s mégis,
ilyen a balsorsom is: nem ébred bennem ragaszkodás irántuk!

Igen… a vers nagyon hasonlít a Siksástaka második strófájára. A hasonlóságra nincs magyarázatom.

a Siksástakam a Csaitanja-csaritámrtában 2.

Csaitanja Maháprabhu költeményének nyolc strófája Krsnadász Kavirádzs gószvámí bemutatásában.
A Csaitanja-csaritámrta 3.20. fejezetének első fele a Siksástakam első hét versét tárgyalja, a folytatásban a nyolcadik versről olvashatunk:

kṛṣṇa udāsīna ha-ilā karite parīkṣaṇa |
sakhī saba kahe, – 'kṛṣṇe kara upekṣaṇa' ||42||
eteka cintite rādhāra nirmala hṛdaya |
svābhāvika premāra svabhāva karila udaya ||43||
īrṣyā, utkaṇṭhā, dainya, prauḍhi, vinaya |
eta bhāva eka-ṭhāñi karila udaya ||44||
eta bhāve rādhāra mana asthira ha-ilā |
sakhī-gaṇa-āge prauḍhi-śloka ye paḍilā ||45||
sei bhāve prabhu sei śloka uccārilā |
śloka uccārite tad-rūpa āpane ha-ilā ||46||

(42) Krsna közömbösen viselkedik, próbára tesz engem.
A barátnőim mind azt mondják: ne is törődj vele!
(43) Ekképp tűnődött Rádhá, és tiszta szíve
természetéből fakadó szeretetének jelei mind megmutatkoztak raja:
(44) Féltékenység, sóvárság, alázat, buzgóság, könyörgés –
mindezek az érzelmek egy helyen jelentek meg.
(45) Ebben a hangulatban Rádhá gondolatai oly zaklatottá váltak,
hogy a barátnői előtt elmondott egy különleges* verset.
(46) Az Úr az ő hangulatában zengte el azt a verset.
E verset szavalva éppen olyan volt, mint ő.

Különleges verset (prauḍhi-śloka): a prauḍha elsődleges jelentése kifejlett, kibontakozott, érett, a prauḍhi ebből képzett főnév: érettség, fejlettség, vagy nagyság, fenség, bátorság, de pejoratív értelemben önteltség, fellengzősség, dagályosság is. Bengálban buzgalom, tehetség, lelkesültség értelemben is használják a szót – a 44. slókában ebben az értelemben áll, Sríla Prabhupád a 45. versben magas szintű odaadást tükröző versként fordítja.

āśliṣya vā pāda-ratāṁ pinaṣṭu mām
adarśanān marma-hatāṁ karotu vā |
yathā tathā vā vidadhātu lampaṭo
mat-prāṇa-nāthas tu sa eva nāparaḥ ||47||

(47) Átölel, vagy eltipor engem, ahogy lábaihoz borulok,
vagy nem láthatom, s ezzel töri össze szívem,
történjék bárhogy! Tegyen bármit is ez a csalfa,
csak ő az én szemem fénye, senki más!

(Siksástakam 8.)

”āmi – kṛṣṇa-pada-dāsī, teṅho – rasa-sukha-rāśi,
āliṅgiyā kare ātma-sātha |
kibā nā deya daraśana, jārena mora tanu-mana,
tabu teṅho – mora prāṇa-nātha ||48||

(48) Szolgálólány vagyok Krsna lábainál, míg ő a lelki ízek örömének áradása.
Magához ölelve engem társaságába emel,
ám ha nem ajándékoz meg látványával, testem és értelmem elsorvad.
Mégis, csakis ő a szemem fénye!

sakhi he, śuna mora manera niścaya |
kibā anurāga kare, kibā duḥkha diyā māre |
mora prāṇeśvara kṛṣṇa – anya naya ||49||

(49) Kedves barátnőm, hallgasd meg szívbéli elhatározásom!
Akár gyöngéden viselkedik, akár elpusztít azzal, hogy szenvedést mér rám,
Krsna az életem ura, senki más!

chāḍi' anya nārī-gaṇa, mora vaśa tanu-mana,
mora saubhāgya prakaṭa kariyā |
tā-sabāre deya pīḍā, āmā-sane kare krīḍā,
sei nārī-gaṇe dekhāñā ||50||

(50) Elhagyva más nők társaságát gondolatai és teste olykor az én irányításom alá kerül,
így teszi nyilvánvalóvá jószerencsémet,
mindannyiuknak gyötrelmet okozva. Velem évődik,
az ő szemük láttára.

kibā teṅho lampaṭa, śaṭha, dhṛṣṭa, sakapaṭa,
anya nārī-gaṇa kari' sātha |
more dite manaḥ-pīḍā, mora āge kare krīḍā,
tabu teṅho – mora prāṇa-nātha ||51||

(51) Máskor pedig ez a kéjsóvár álnok kegyetlen csaló
más nők társaságában mutatkozik,
így gyötri a szívem. Jelenlétemben enyeleg velük,
ám mégis csakis ő a szemem fénye!

nā gaṇi āpana-duḥkha, sabe vāñchi tāṅra sukha,
tāṅra sukha – āmāra tātparya |
more yadi diyā duḥkha, tāṅra haila mahā-sukha,
sei duḥkha – mora sukha-varya ||52||

(52) Nem számít a magam szenvedése, csak az ő boldogságát vágyom!
Életem egyetlen célja az ő boldogsága!
Ha az szerez neki nagy örömet, hogy engem bánatossá tesz,
akkor ez a bánat lesz az én legfőbb boldogságom!

Legfőbb boldogságom (sukha-varya): a varya szó gyöke a vṛ ige, melynek jelentése: választ. Legfőbb, mert ezt választom.

ye nārīre vāñche kṛṣṇa, tāra rūpe satṛṣṇa,
tāre nā pāñā haya duḥkhī |
mui tāra pāya paḍi', lañā yāṅa hāte dhari',
krīḍā karāñā tāṅre karoṅ sukhī ||53||

(53) Ha Krsna egy lányra vágyna, vonzaná őt a szépsége,
ám bánatos, mert nem kaphatja meg,
akkor én a leány lábához borulva esedezem, és a kezét megragadva
magam rendezem el a találkájukat, hogy boldognak láthassam!

kāntā kṛṣṇe kare roṣa, kṛṣṇa pāya santoṣa,
sukha pāya tāḍana-bhartsane |
yathā-yogya kare māna, kṛṣṇa tāte sukha pāna,
chāḍe māna alpa-sādhane ||54||

(54) Krsna elégedettséget érez, mikor kedvese haragos,
boldoggá teszi a büntetéssel való fenyegetés.
Ha a leány illő haragot mutat, abban Krsna örömét leli,
majd a leány némi erőfeszítéssel megválik haragjától.

sei nārī jīye kene, kṛṣṇa-marma vyathā jāne,
tabu kṛṣṇe kare gāḍha roṣa |
nija-sukhe māne kāja, paḍuka tāra śire vāja,
kṛṣṇera mātra cāhiye santoṣa ||55||

(55) Hogyan is élhetne az a nő, aki tudja, hogy Krsna szíve szenved,
mégis mély haragot táplál iránta?
Aki saját boldogságát tekinti céljának, csapjon annak villám a fejére!
Mi csupáncsak Krsna elégedettségére vágyunk.

ye gopī mora kare dveṣe, kṛṣṇera kare santoṣe,
kṛṣṇa yāre kare abhilāṣa |
mui tāra ghare yāñā, tāre sevoṅ dāsī hañā,
tabe mora sukhera ullāsa ||56||

(56) Ha egy gópí irigy rám, ugyanakkor elégedetté teszi Krsnát,
és Krsna reá vágyik,
akkor én a házába menve cselédként szolgálom őt,
mert ez tesz igazán boldoggá.

kuṣṭhī-viprera ramaṇī, pativratā-śiromaṇi,
pati lāgi' kailā veśyāra sevā |
stambhila sūryera gati, jīyāila mṛta pati,
tuṣṭa kaila mukhya tina-devā ||57||

(57) A leprás bráhmana felesége, a hűséges asszonyok koronaékszere
is egy prostituáltat szolgált a férje kedvéért.
Ezzel állította meg útján a Napot, keltette életre halott férjét,
s tette elégedetté a három legfőbb istent.

Sríla Prabhupád e vershez fűzött kommentárja: „Az Áditja-puránában, a Márkandéja-puránában és a Padma-puránában egy bráhmanáról olvashatunk, aki leprában szenvedett, de volt egy nagyon erényes és hűséges felesége. Ez a bráhmana arra vágyott, hogy egy prostituált társaságát élvezze, ezért a felesége elment a prostituálthoz, és a cselédje lett, hogy rávegye férje szolgálatára. Amikor a prostituált beleegyezett, hogy találkozzon a bráhmanával, a feleség elvitte hozzá leprás férjét. Amikor ez a leprás, aki egy bráhmana bűnös fia volt, látta felesége erényességét, végül elállt bűnös szándékától. Hazafelé igyekezvén azonban véletlenül hozzáért Márkandéja Rsihez, aki ezért megátkozta, hogy napkeltekor haljon meg. A bráhmana felesége erényességének köszönhetően rendkívüli hatalommal rendelkezett. Amikor tudomást szerzett az átokról, fogadalmat tett, hogy megállítja a napkeltét. Az az erős eltökéltség, mellyel férjét szolgálta, boldoggá tette a három istenséget – Brahmát, Visnut és Mahésvarát –, akik ezért azt az áldást adták neki, hogy férje meg fog gyógyulni, és visszatér az életbe. Ez a vers annak a hangsúlyozására használja ezt a példát, hogy egy bhaktának kizárólag Krsna elégedettségéért kell cselekednie, minden személyes indíték nélkül, s élete így sikeres lesz.”

kṛṣṇa – mora jīvana, kṛṣṇa – mora prāṇa-dhana,
kṛṣṇa – mora prāṇera parāṇa |
hṛdaya-upare dharoṅ, sevā kari' sukhī karoṅ,
ei mora sadā rahe dhyāna ||58||

(58) Krsna az életem értelme, Krsna az életem kincse,
Krsna az életem élete!
Szívemben őrzöm, és csak őt szolgálom, hogy boldoggá tegyem –
örökkön ez a meditációm tárgya.

mora sukha – sevane, kṛṣṇera sukha – saṅgame,
ataeva deha deṅa dāna |
kṛṣṇa more 'kāntā' kari', kahe more 'prāṇeśvari',
mora haya 'dāsī'-abhimāna ||59||

(59) Az én boldogságom a szolgálat, míg Krsna boldogsága, ha velem lehet,
ezért néki ajándékozom a testem.
Krsna a kedvesévé tesz, úrnőjének nevez,
én pedig az ő szolgálójaként tekintek magamra.

Úrnőjének nevez: a bengáli eredetiben prāṇeśvari, azaz „életem úrnője”, a feleség egyik szokásos megjelölése.

kānta-sevā-sukha-pūra, saṅgama haite sumadhura,
tāte sākṣī – lakṣmī ṭhākurāṇī |
nārāyaṇa-hṛdi sthiti, tabu pāda-sevāya mati,
sevā kare 'dāsī'-abhimānī ||60||

(60) Kedvesem szolgálata a beteljesült boldogság, édesebb, az együttlétnél is.
Tanú rá Laksmí istennő,
aki Nárájan szívén lakozik, ám lábainak szolgálatára vágyik.
Szolgál, és szolgálólányként tekint magára.

ei rādhāra vacana, viśuddha-prema-lakṣaṇa,
āsvādaye śrī-gaura-rāya |
bhāve mana nahe sthira, sāttvike vyāpe śarīra,
mana-deha dharaṇa nā yāya ||61||

(61) Ezek Rádhá szavai, melyek makulátlan rajongó szeretetét mutatják.
Az Úr Srí Gaura megízlelve
ezt a hangulatot elvesztette nyugalmát, szívbéli érzelmeinek jelei át- meg átjárták testét,
s elvesztette az uralmat gondolatai és teste felett.

Szívbéli érzelmeinek jelei: sāttvika-bhāva, a nyolc jel a következő: stambha – kábultság; sveda – verítékezés; romañca vagy pulaka – borzongás; svarabhaṅga – a hang elcsuklása; vepathu vagy kampa – remegés; vaivarṇya – sápadtság; aśru – könnyek; pralaya – eszméletvesztés.
Elvesztette az uralmat gondolatai és teste felett: a bengáli szöveg szó szerinti fordításban: „gondolatai és teste fenntartása lehetetlenné vált”.

vrajera viśuddha-prema, – yena jāmbū-nada hema,
ātma-sukhera yāhāṅ nāhi gandha |
se prema jānā'te loke, prabhu kailā ei śloke,
pade kailā arthera nirbandha ||62||

(62) A vradzsabéli makulátlan rajongó szeretet akár a Dzsambú folyó aranya,
a személyes boldogságnak még halvány árnyéka sincs meg benne.
Hogy ezt a rajongó szeretetet megismertesse a világgal, az Úr megírta e slókát,
és egyben megvilágította a jelentését is.

A Bhágavata-purána az 5.16. fejezetben ír a mennyei bolygókról. A mennyei Gangá egyik ága, a Dzsambú folyó medrét a Méru hegyen növő rózsaalma fákról (jambóza, vagy mirtuszalma, szanszkrtul: jambu) lepotyogó hatalmas gyümölcsök nedve tölti fel. Mikor a gyümölcslé feláztatta partot a szél és a napsütés kiszárítja, temérdek aranyrög marad utána – a mennyek lakóinak ékszerei ebből a makulátlan, színtiszta aranyból készülnek. A hasonlat a préma vegyítetlen voltára mutat.

ei-mata mahāprabhu bhāvāviṣṭa hañā
pralāpa karilā tat-tat śloka paḍiyā ||63||
pūrve aṣṭa-śloka kari' loke śikṣā dilā |
sei aṣṭa-ślokera artha āpane āsvādilā ||64||
prabhura śikṣāṣṭaka-śloka yei paḍe śune |
kṛṣṇe prema-bhakti tāra bāḍe dine-dine ||65||

(63) Maháprabhut így töltötték el a szerető érzelmek.
Úgy beszélt, akár egy tébolyodott, és ehhez illő verseket szavalt.
(64) A fenti nyolc strófát költve tanította az embereket,
s maga is megízlelte e nyolc strófa jelentését.
(65) Aki zengi, vagy hallgatja az Úr Siksástaka költeményét,
annak Krsna iránti rajongó szeretete napról napra növekszik majd.

a Siksástakam a Csaitanja-csaritámrtában 1.

Csaitanja Maháprabhu költeményének nyolc strófáját többféle forrásból ismerjük. Rúpa gószvámí Padjávalíja mellett Krsnadász Kavirádzs gószvámí a Csaitanja-csaritámrta 3.20., utolsó fejezetében beszéli el, miként szavalta társai – Szvarúp Dámódar és Rámánanda Ráj – körében Maháprabhu e verseket:

premodbhāvita-harṣerṣyodvega-dainyārti-miśritam |
lapitaṁ gauracandrasya bhāgyavadbhir niṣevyate ||1||

(1) Rajongó szeretetből fakadó öröm, féltékenység, zaklatottság és fájdalommal kevert
beszéd – Gauracsandra szavait csupán a legszerencsésebbek élvezhetik.

jaya jaya gauracandra jaya nityānanda |
jayādvaita-candra jaya gaura-bhakta-vṛnda ||2||

(2) Dicsőség, dicsőség néked Gauracsandra, dicsőség Nitjánanda,
dicsőség néked Advaitacsandra, és dicsőség Gaura megszámlálhatatlan hívének!

ei-mata mahāprabhu vaise nīlācale |
rajanī-divase kṛṣṇa-virahe vihvale ||3||
svarūpa, rāmānanda, ei duijana-sane |
rātri-dine rasa-gīta-śloka āsvādane ||4||
nānā-bhāva uṭhe prabhura harṣa, śoka, roṣa |
dainyodvega-ārti utkaṇṭhā, santoṣa ||5||
sei sei bhāve nija-śloka paḍiyā |
ślokera artha āsvādaye dui-bandhu lañā ||6||
kona dine kona bhāve śloka-paṭhana |
sei śloka āsvādite rātri-jāgaraṇa ||7||

(3) Midőn Maháprabhu Nílácsalban élt,
éjjel-nappal felzaklatta őt a Krsnától való távollét érzése.
(4) Szvarúp és Rámánanda – e két társával szüntelen,
éjt nappallá téve a hangulathoz illő dalokat és verseket ízlelt.
(5) Számtalan érzelem ébredt az Úrban: túláradó öröm és bánat, harag,
alázat, zaklatottság, fájdalom, sóvárgás, elégedettség.
(6) Minden egyes érzelemhez a elszavalta saját versét,
és két barátjával ízlelgette e versek jelentéseit.
(7)Megtörtént, hogy valamely érzelemben elszavalt egy verset,
és ugyanazt a slókát egész éjszaka virrasztva ízlelgette.

Az ötödik slókában említett érzelmek a Slókamálá alábbi verseihez kötődnek:
1. túláradó öröm (harṣa), a fejezet 8. strófájától,
2. bánat (śoka), harag (roṣa), azaz keserű harag önmaga iránt,
3. alázat (dainya) , mely érzés a 4. strófában csak tovább fokozódik, és az 5. és 6. versben az alábbi érzelmek díszítenek:
5. fájdalom (ārti),
6. sóvárgás (utkaṇṭhā),
7. zaklatottság (udvega).
8. E strófa Rádhá érzelmeinek széles skáláját mutatja fel: féltékenység, sóvárság, alázat, buzgóság, könyörgés.

harṣe prabhu kahena, śuna svarūpa-rāma-rāya |
nāma-saṅkīrtana kalau parama upāya ||8||
saṅkīrtana-yajñe kalau kṛṣṇa-ārādhana |
sei ta' sumedhā pāya kṛṣṇera caraṇa ||9||

(8) Az Úr nagy örömmel így szólt: Ó, Szvarúp és Ráma Ráj, hallgassátok
a kali korban legfontosabb gyógymód a Szent Név együttes zengése!:
(9) A kali korban a szankírtan áldozat Krsna imádata,
az értelmesek így menedéket nyernek Krsna lábánál.

kṛṣṇa-varṇaṁ tviṣākṛṣṇaṁ sāṅgopāṅgāstra-pārṣadam |
yajñaiḥ saṅkīrtana-prāyair yajanti hi su-medhasaḥ ||10||

(10) A sötét színben, feketésen ragyogót, teste, ékességei, fegyverei és barátai körében(eljövőt)
a jó értelműek a szankírtan áldozattal imádják.

(Bhág.11.5.32.)

Csaitanja Maháprabhu minden bizonnyal Srídhar Szvámí kommentárja értelmében, Krsnára vonatkoztatva idézte a verset: a tviṣākṛṣṇam szófordulatot tviṣā kṛṣṇam-ként értelmezve az indraníla drágakőként tündöklő Krsnára utal, az aṅga(rész) imádandó testrészeire, az upāṅga(alrész) ékszereire, a fegyverek a Szudarsan csakrára és Krsna más fegyvereire, a pārṣadam pedig Szunanda vezette társaira vonatkozik.
A Csaitanja-követő kommentátorok ebben, és a Bhágavata-purána rákövetkező verseiben Maháprabhura tett utalást látnak. (lásd még a Fekete és arany , illetve a Karabhádzsana rsi fohásza című írásokat.)

nāma-saṅkīrtana haite sarvānartha-nāśa |
sarva-śubhodaya kṛṣṇa-premera ullāsa ||11||

(11) A Szent Nevek együttes magasztalása minden akadályt elhárít,
ez minden jószerencse kezdete, és a Krsna iránti szeretet (kṛṣṇa-prema) kiáradása!

ceto-darpaṇa-mārjanaṁ bhava-mahā-dāvāgni-nirvāpaṇaṁ
śreyaḥ-kairava-candrikā-vitaraṇaṁ vidyā-vadhū-jīvanam |
ānandāmbudhi-vardhanaṁ prati-padaṁ pūrṇāmṛtāsvādanaṁ
sarvātma-snapanaṁ paraṁ vijayate śrī-kṛṣṇa-saṅkīrtanam ||12||

(12) A szív tükrét megtisztító, a világi lét mindent felemésztő erdőtüzét kioltó,
az áldás alkonyi lótuszát holdsugárral nyitogató, tudás-úrnőt éltető,
gyönyör-óceánt duzzasztó, minden lépést a nektár teljességével ízesítő,
minden lelket megfürdető – ekképp győzedelmeskedik a legfelsőbb, a Srí Krsna-szankírtan.

(Siksástakam 1.)

saṅkīrtana haite pāpa-saṁsāra-nāśana |
citta-śuddhi sarva-bhakti-sādhana-udgama ||13||
kṛṣṇa-premodgama, premāmṛta-āsvādana |
kṛṣṇa-prāpti, sevāmṛta-samudre majjana ||14||

(13) A szankírtan megsemmisíti a létforgatag bűnös állapotát,
megtisztítja a szívet, és a szeretetteljes odaadás gyakorlására ösztönöz, annak bármely módján.
(14) Felébred a Krsna iránti rajongó szeretet, az ember megízleli a szeretet valódi ízeit,
majd a szolgálat nektáróceánjába merülve eléri Krsnát.

uṭhila viṣāda, dainya, paḍe āpana-śloka |
yāhāra artha śuni' saba yāya duḥkha-śoka ||15||

(15) Kétségbeesés vett erőt rajta, s alázatosan zengte versét,
melynek hallatán minden szenvedés és bánat messzire távozik:

nāmnām akāri bahudhā nija-sarva-śaktis
tatrārpitā niyamitaḥ smaraṇe na kālaḥ |
etādṛśī tava kṛpā bhagavan mamāpi
durdaivam īdṛśam ihājani nānurāgaḥ ||16||

(16) Neveid sokféleképp valók. Minden erőd
beléjük foglaltad, s korlátja sincs a rájuk való emlékezésnek.
Ily végtelen a kegyed, ó Uram, s ilyen az én
balsorsom is: nem ébred bennem ragaszkodás irántuk!

(Siksástakam 2.)

aneka-lokera vāñchā aneka-prakāra |
kṛpāte karila aneka-nāmera pracāra ||17||
khāite śuite yathā tathā nāma laya |
kāla-deśa-niyama nāhi, sarva siddhi haya ||18||
sarva-śakti nāme dilā kariyā vibhāga |
āmāra durdaiva – nāme nāhi anurāga ||19||

(17) Számtalan ember kívánsága szerint, számtalan módon
számtalan neved hirdeted kegyesen!
(18) Evés közben, vagy fekve – bárhogyan is magasztalja a Szent Nevet,
mert nincs helyre, időre vonatkozó előírás, az teljesen tökéletes lehet.
(19) Bár minden erőd átadtad a Szent Névben,
balszerencsémre egy csepp vonzalmat sem érzek iránta magamban.

kariyā vibhāga – felosztást téve – mondja a szöveg, azaz a sok névbe mind elosztottad az erőd: minden erővel felruháztad Szent Neveidet.

ye-rūpe la-ile nāma prema upajaya |
tāhāra lakṣaṇa śuna, svarūpa-rāma-rāya ||20||

(20) Miképpen énekelje a Szent Nevet, hogy kivirágozzék benne a rajongó szeretet?
Ó, Szvarúp és Ráma Ráj! Halljátok most ennek jeleit!

tṛṇād api su-nīcena taror iva sahiṣṇunā |
amāninā māna-dena kīrtanīyaḥ sadā hariḥ ||21||

(21) Alázatosabban, mint a fűszál, akár a fa, türelmesen,
szerényen, ám a tiszteletet megadva dicsőítsd mindig Harit.

(Siksástakam 3.)

uttama hañā āpanāke māne tṛṇādhama |
dui-prakāre sahiṣṇutā kare vṛkṣa-sama ||22||
vṛkṣa yena kāṭileha kichu nā bolaya |
śukāñā maileha kāre pānī nā māgaya ||23||
yei ye māgaye, tāre deya āpana-dhana |
gharma-vṛṣṭi sahe, ānera karaye rakṣaṇa ||24||
uttama hañā vaiṣṇava habe nirabhimāna |
jīve sammāna dibe jāni' 'kṛṣṇa'-adhiṣṭhāna ||25||
ei-mata hañā yei kṛṣṇa-nāma laya |
śrī-kṛṣṇa-caraṇe tāṅra prema upajaya ||26||

(22) Legyen bármilyen kiváló, gondolja magát szalmaszál-hitványnak,
s legyen béketűrő kétféleképpen, minta fa:
(23) Szava sincs, néma még akkor is, amikor kivágják,
és nem könyörög vízért, ha kiszáradva haldoklik sem.
(24) Ám ha bárki kér tőle, neki adja minden vagyonát,
miközben eltűri a forróságot és a záport, mindig másokat oltalmazva.
(25) Kiválóvá válva egy vaisnava legyen mentes az önteltségtől,
és adja meg a tiszteletet minden lénynek, Krsna lakhelyét tudva bennük.
(26) Aki így zengi Krsna szent nevét,
Srí Krsna lábánál, abban felébred az Úr iránti rajongó szeretet.

Hasonló a tanítás az 1.17 fejezetben, mikor Nimái a harer nāma kezdetű versről tanít:

tṛṇa haite nīca hañā sadā labe nāma | āpani nirabhimānī, anye dibe māna ||26||
taru-sama sahiṣṇutā vaiṣṇava karibe | bhartsana-tāḍane kāke kichu nā balibe ||27||
kāṭileha taru yena kichu nā bolaya | śukāiyā mare, tabu jala nā māgaya ||28||
ei-mata vaiṣṇava kāre kichu nā māgiba | ayācita-vṛtti, kimvā śāka-phala khāiba ||29||
sadā nāma la-iba, yathā-lābhete santoṣa | eita ācāra kare bhakti-dharma-poṣa ||30||
tṛṇād api su-nīcena taror iva sahiṣṇunā | amāninā māna-dena kīrtanīyaḥ sadā hariḥ ||31||
prabhu-ājñāya kara ei śloka ācaraṇa | avaśya pāibe tabe śrī-kṛṣṇa-caraṇa ||33||

(26) „Az ember énekelje a Szent Nevet (abban a tudatban, hogy) jelentéktelen, akár a fűszál,
és önteltség nélkül adja meg a tiszteletet mindenki másnak.
(27) A vaisnava béketűrő, akár a fa.
Szidják vagy büntetik, nem válaszol egy szót sem.
(28) (A fa) egy szóval nem tiltakozik, még ha kivágják is,
kiszáradva meghalhat, mégsem könyörög vízért.
(29) Éppígy egy vaisnava nem könyörög senkinek,
csupán egye az ételt, ami csak úgy adódik*, vagy zöldséget, gyümölcsöt.
(30) Énekelje mindig a Szent Nevet, legyen elégedett azzal, ami önként adódik.
Ez a viselkedés teszi szilárddá a bhakti-dharmát.
(31) Alázatosabban, mint a fűszál, akár a fa, türelmesen,
szerényen, ám a tiszteletet megadva dicsőítsd mindig Harit.”
(32) Kezeim magasba emelve hirdetem: hallja meg minden ember!
A Szent Név zsinórjára fűzve viseljétek nyakatokban e verset!
(33) Az Úr utasítását követve éljetek e vers tanítása szerint,
és bizonnyal eléritek Srí Krsna lótuszlábát!

* egye az ételt, ami csak úgy adódik, a szövegben: ayācita-vrata. Az ayācita jelentése kérés nélküli, az ayācita-vrata olyan fogadalom, melynek során csupán a kérés nélkül kapott ételen él a fogadalmas.

kahite kahite prabhura dainya bāḍilā |
'śuddha-bhakti' kṛṣṇa-ṭhāñi māgite lāgilā ||27||
premera svabhāva – yāhāṅ premera sambandha |
sei māne, – 'kṛṣṇe mora nāhi prema-gandha' ||28||

(27) Így szólván az Úr elesettség érzete fokozódott,
és Krsnához fohászkodott tiszta szeretetért,
(28) a rajongó szeretet természete szerint. Hiszen mikor a préma jellemezi az Istennel való kapcsolatot
a (bhakta így) gondolkodik: a szeretetnek a halvány árnyéka sincs meg bennem Krsna iránt!

halvány árnyéka: az eredetiben illata

na dhanaṁ na janaṁ na sundarīṁ
kavitāṁ vā jagad-īśa kāmaye |
mama janmani janmanīśvare
bhavatād bhaktir ahaitukī tvayi ||29||

(29) Sem vagyont, sem követőket, sem szép nőt,
de megbecsülést sem kívánok, ó Mindenség Ura!
Vágyam csupán születésről születésre
az irántad való indokolatlan szeretet.

(Siksástakam 4.)

dhana, jana nāhi māgoṅ, kavitā sundarī
'śuddha-bhakti' deha' more, kṛṣṇa kṛpā kari' ||30||

(30) Nem kívánok sem vagyont, sem követőket, megbecsülést vagy szépasszonyt,
tiszta szeretetet adj nékem, ó, Krsna, légy kegyes!

A kavitā a költőiség, költészet, a tudós bölcs, komoly és gyönyörű szavait jelenti – melynek a világtól kapott megbecsülés a következménye.

ati-dainye punaḥ māge dāsya-bhakti-dāna |
āpanāre kare saṁsārī jīva-abhimāna ||31||

(31) Végtelen alázatosan újra a szolgáló szeretet adományáért könyörgött,
önmagát a létforgatagba keveredett élőlénynek tekintve.

ayi nanda-tanuja kiṅkaraṁ
patitaṁ māṁ viṣame bhavāmbudhau |
kṛpayā tava pāda-paṅkaja-
sthita-dhūlī-sadṛśaṁ vicintaya ||32||

(32) Óh, Nanda kisfia! e szolgád
a rettentő létóceán közepébe zuhant,
kérlek, tekints rá
a lótuszlábadra tapadt porszemként!

(Siksástakam 5.)

tomāra nitya-dāsa mui, tomā pāsariyā |
paḍiyāchoṅ bhavārṇave māyā-baddha hañā ||33||
kṛpā kari' kara more pada-dhūli-sama |
tomāra sevaka karoṅ tomāra sevana ||34||
punaḥ ati-utkaṇṭhā, dainya ha-ila udgama |
kṛṣṇa-ṭhāñi māge prema-nāma-saṅkīrtana ||35||

(33) Örök szolgád vagyok, ám megfeledkezve rólad
illúziókeltő energiád által megbéklyózva a létóceánba estem.
(34) Légy kegyes, és tégy engem a lábadnál lévő porszemhez hasonlatossá!
Szolgád vagyok, hadd szolgálhassalak hát téged!
(35) Ismét sóvárgás és alázat ébredt benne,
Krsna oltalmáért fohászkodott, hogy rajongó szeretettel zenghesse az Ő nevét.

nayanaṁ galad-aśru-dhārayā
vadanaṁ gadgada-ruddhayā girā
pulakair nicitaṁ vapuḥ kadā
tava nāma-grahaṇe bhaviṣyati ||36||

(36) Szemem könnyeim árjával,
szám elcsuklón dadogó szavakkal,
testem beleborzongással – mikor
zengem majd így neved?

(Siksástakam 6.)

prema-dhana vinā vyartha daridra jīvana |
'dāsa' kari' vetana more deha prema-dhana ||37||

(37) A rajongó szeretet kincse nélkül értéktelen a nincstelen szenvedők élete.
Tégy szolgáddá, fizetségül pedig add a rajongó szeretet kincsét!

yugāyitaṁ nimeṣeṇa cakṣuṣā prāvṛṣāyitam |
śūnyāyitaṁ jagat sarvaṁ govinda-viraheṇa me ||39||

(39) A pillanat örökkévalóságnak tűnik, a szemem monszunfelhővé vált,
üressé lett az egész világ, úgy hiányolom Góvindát.

(Siksástakam 7.)

udvege divasa nā yāya 'kṣaṇa' haila 'yuga'-sama |
varṣāra megha-prāya aśru variṣe nayana ||40||
govinda-virahe śūnya ha-ila tribhuvana |
tuṣānale poḍe, yena nā yāya jīvana ||41||

(40) Zaklatottság állapotában az idő megáll, a pillanat akár egy világkorszak,
szemem pedig monszunfelhőkként hullatja a könnyeket.
(41) A Góvindától való elválásban üressé vált a három világ,
lassú tűzön perzselnek, s mégsem halok meg.

Idő megáll: szó szerint: a nap nem telik el;
Lassú tűzön, szó szerint szalmán perzselve (tuṣa-anala). A kivégzés egyik kegyetlen módja: az elítéltet szalmabálába kötözik, és úgy égetik el.

(folytatása következik)

Siksástaka 8.

āśliṣya vā pāda-ratāṁ pinaṣṭu mām
adarśanān marma-hatāṁ karotu vā |
yathā tathā vā vidadhātu lampaṭo
mat-prāṇa-nāthas tu sa eva nāparaḥ ||8||

Átkarol vagy eltipor engem, a lábaihoz vonzódót, vagy megszakad a szívem, mert nem láthatom,
bárhogy cselekedjék ez a hűtlen, akkor is ő a szemem fénye, senki más!

Bhaktisziddhánta Szaraszvatí Prabhupád kommentárja:

Csaitanja utolsó versét az alábbiak szerint is átfogalmazhatjuk: „Én a pásztorlánykák hitvány szolgálója vagyok, ők viszont nagy odaadással imádják az én Uram lótuszvirág lábait. Lehet, hogy átkarol vagy kihasznál, s lehet, hogy megszakítja szívemet mert nem jelenik meg előttem. Milyen nagy hódító! Sóvár vágyaival bűvöli el a pásztorlánykákat! De legyen meg az Ő akarata. Mindezek ellenére Ő akkor is a szívem imádott Ura, sem több, sem kevesebb. Az Úr Krsna az Istenség Legfelsőbb Személyisége, tökéletesen szabad és független. Az én vallásom az, ha az Ő akaratának engedelmeskedhetem. A rabja vagyok, s képtelen volnék szembeszegülni akaratával vagy visszalépni szolgálatától.”

Rádhiká szolgálatának tökéletessége
A tökéletességre jutott lélek már mentes minden evilági korláttól, legyen az akár testi vagy mentális. Eljut Krsna kedvteléseinek örök színhelyére, Vrndávan isteni vidékére, s egy gópí segítőjeként, eredeti lelki szerepében szolgálja Krsnát. Érzékei spirituálisak, s egyetlen gondja Krsna örömének szolgálata. Ez a makulátlan odaadás vagy tiszta istenszeretet.
Egyetlen lélek se gondolja magát az Úr közvetlen társának (ásraja-vigraha) az istenszeretetben, mert a puszta gondolat is önzővé tenné. Az ilyen megtisztult lelkek az isteni birodalomban az igazi szerető, Rádhárání szolgálói lehetnek. Mert bár az Úr Krsna fölöttébb kedveli az egyéni lelkeket, természetük s az Úr óhaja szerint is csak elkülönült energiái a Legfelsőbbnek.

A Siksástaka nyolc verse egybehangzóan hirdeti az Istenhez fűződő kapcsolat, a módszer és a lelki távlat hármas elvét. Az első vers a szent név együttes magasztalásáról szól, a második arra tanít, miként győzheti le az ember a mantrázás iránti ellenkezését. A harmadik a mantrázás folyamatáról, a negyedik az őszinteségről s az anyagi vágyak legyőzéséről tanít, az ötödik pedig föltárja a lélek eredeti lelki helyzetét. A hatodik vers leírja, mit tapasztal a lélek, amint egyre közelebb kerül Istenhez. A hetedik a kellő lelki fejlettség elnyerése után az elválás érzéséről szól, a nyolcadik pedig a végső tökéletesség, a célbaérés mikéntjéről tanít.
A versek mindegyike foglalkozik az önmegvalósítás módszerével (abhidhéja) is. Ezen belül az első öt vers az Istenhez fűződő kapcsolat tudományát tárgyalja, az utolsó három pedig a végső célt tisztázza. Emellett az első öt vers a szabályozott odaadó szolgálatról, a szádhana-bhaktiról tanít, a további három az istenszeretet bevezető fokával, illetve kiteljesedésével (bháva-, illetve préma-bhakti) foglalkozik.

Végül Visvanáth Csakravartí Thákur szavait idézve szeretném kifejezni hódolatomat e rövid értekezés olvasóinak: „Nanda király fiacskája, Srí Krsna, valamint isteni hajléka egy és ugyanazon lelki lényegűek, imádatom feléjük fordul. A vrndávani gópík szolgálata a legkiválóbb szolgálat, a Bhágavata-purána pedig a legfőbb tekintélyű szentírás, minden lelki következtetés és gondolat alapja. A Krsna iránti rajongó szeretet a Védák négy témáján túl az ötödik s legfőbb életcél. Ez az Úr Csaitanja tanítása, ezért az Ő véleménye mérvadó számunkra, ami mellett más nézet sem nem fontos, sem nem érdekes.”

(forrás: Gangesz folyóirat, 27. szám)

Bhaktivinód Thákur Siksástaka kommentárjából a nyolcadik vers magyarázata a Bhaktipédián.
~~~~~~~~~~~~
Siksástaka-kommentárok a Slókamálán

Siksástaka 7.

yugāyitaṁ nimeṣeṇa
cakṣuṣā prāvṛṣāyitam |
śūnyāyitaṁ jagat sarvaṁ
govinda-viraheṇa me ||7||

Góvinda távollétében üressé vált az egész világ.
Szememből záporoznak a könnyek, s egy pillanat felér egy világkorszakkal.

Bhaktisziddhánta Szaraszvatí Prabhupád kommentárja:

E vers az elválás fájdalmát (vipralambha-rasza) tükrözi, s óva inti a szeretetben fogant (dzsáta-rati) bhaktát, nehogy az elválás érzései helyett a találkozás élvezete kösse le a figyelmét.

Az anyagi világban az elválás csak fájdalmat szül, lelki síkon azonban ujjongó eksztázist eredményez, még ha fájó gyötrelemnek tűnik is a külső szemlélő számára. Az elválás érzése táplálja a találkozás örömét. Az elválás érzésének változatos érzelmi rezdülései (préma-vaicsittja) között – jóllehet külsődlegesen ¬– de megvan a találkozás (szambhóga) is. Az elválásban a bhakta folyton emlékezik Krsnára és kedvteléseire s egy percre sem tud megfeledkezni Uráról. Ez pedig az imádat (bhadzsana) tetőfoka.

A gaura-nágaríkat nem tekinthetjük az Úr Krsna hiteles követőinek, s az általuk gyakorolt „együttlét” puszta színjáték, csak akadály a tiszta odaadás útján. Az efféle találkák csak az önös élvezetvágyat szolgálják, nyoma sincs bennük a Krsna iránti tiszta odaadásnak. Aki megérti az alábbi vers mondandóját, nem enged az érzékek csábításának, s nem fogja saját esendősége igazolása végett a gyönyörök hajszolójának (nágari) nevezni az Úr Csaitanját: „Kéjsóvárság (káma) az, ha az ember saját érzékei örömét keresi, ám istenszeretet az, ha Krsna érzékeinek örömét szolgálja.” (Csaitanja-csaritámrta 1.4.165.)

Az Úr Csaitanja földi kedvteléseinek titkos jelentése az elválás érzelmeinek fölmagasztalása. Jóllehet Csaitanjaként az Úr Krsna egy tiszta bhakta érzelmeit élte át, vagyis az istenszeretet kapcsolatában az alárendelt fél (ásraja tattva) szerepét játszotta, mégis mindvégig megmaradt az elválás érzelmeinél. Az egyéni lélek alárendelt fél az istenszeretetben, s ahhoz, hogy találkozhasson Istennel s eme érzelmeit kifejezhesse, föltétlenül meg kell tapasztalnia a távollét szeretetét.
E tétel igazolása és hirdetése végett szállt alá az Úr Krsna Srí Csaitanja képében, aki az elválás érzelmeinek örök megtestesítője. Így hát egy bhakta se higgyen a találkozás örömének megízlelésére csábító felhívásoknak, mert az efféle kísértés bizonyosan kudarccal végződik.

(forrás: Gangesz folyóirat, 27. szám)

Bhaktivinód Thákur Siksástaka kommentárjából a hetedik vers magyarázata a Bhaktipédián.
~~~~~~~~~~~~
Siksástaka-kommentárok a Slókamálán

Siksástaka 6.

nayanaṁ galad-aśru-dhārayā
vadanaṁ gadgada-ruddhayā girā |
pulakair nicitaṁ vapuḥ kadā
tava nāma-grahaṇe bhaviṣyati ||6||

Mikor patakzanak könnyeim, dadog a szám, akad el a szavam,
fut végig testemen a borzongás neved kiejtésekor?

Bhaktisziddhánta Szaraszvatí Prabhupád kommentárja:

Ez a vers az Úr szeretete iránti vágyódás tökéletes foglalata. Ide vág az Odaadás nektári óceánjának (Bhakti-raszámrta-szindhu) alábbi verse is: „Kedves Uram, Pundarikáksa! Mikor perdülök majd eksztázisban táncra a Jamuná-folyam partján, miközben könnyes szemmel ismételgetem szent neveidet?” (Brs. 1.2.156.)

Krsna másodlagos neveinek zengése nem szül rajongó istenszeretetet, ezért az Úr Csaitanja a bölcs Vjászát idézi: „Az Upanisadok témája merőben más, mint Hari játékai vagy Ksrna kedvtelései. Ezért az Upanisadok nem szívhezszólóak, nem rendítik meg az embert, tanulmányozójuk nem fakad örömkönnyekre, nem fut végig rajta a rajongás borzongása.” (Padjávali 39.)

Az Upanisadok témája brahman, ami igen távoli kapcsolatban áll csak Krsna kedvteléseinek élvezetes történetével. Krsna játékai elragadják az ember szívét, s az olvasó megremeg, sírva fakad vagy a rajongás egyéb jelei mutatkoznak rajta. E vers nem a nedvedző szeműekre vagy a mesterkélt eksztázis műkönnyeit hullatókra utal, mert hiszen a megtisztult lélekben spontán vonzódás támad Krsna szerető szolgálata iránt, így testét s gondolatait is hatalmába keríti a szívében lakozó állandósult rajongás. A szív e gyöngéd érzelmei vagy a rajongás testileg-lelkileg megmutatkozó egyéb jelei csakis a nemkívánatos vonásoktól, hibáktól teljességgel mentes, makulátlanul tiszta bhaktákban mutatkoznak meg. Súlyos akadályokat gördít lelki fejlődése útjába az a bhakta, aki az emberek megtévesztése végett kezdő létére a nagy lelkek rajongó érzelmeit és testi tüneteit próbálja imitálni.

(forrás: Gangesz folyóirat, 27. szám)

Bhaktivinód Thákur Siksástaka kommentárjából a hatodik vers magyarázata a Bhaktipédián.
~~~~~~~~~~~~
Siksástaka-kommentárok a Slókamálán

Siksástaka 5.

ayi nanda-tanuja kiṅkaraṁ
patitaṁ māṁ viṣame bhavāmbudhau |
kṛpayā tava pāda-paṅkaja-
sthita-dhūlī-sadṛśaṁ vicintaya ||5||

Óh, Nanda kisfia, e bukott szolga a létezés félelmetes óceánjában (van),
fontold meg kérlek, s (tedd) lótuszlábadnál lévő porszemhez hasonlatossá!

Bhaktisziddhánta Szaraszvatí Prabhupád kommentárja:

Srí Krsnáért, Nanda Mahárádzs fiáért mindenki rajong. A lélek eredeti spirituális természete szerint az Úr Krsna örök szolgája, ám eredendő szerepéről megfeledkezve az anyagi lét rettentő óceánjába zuhant. Fuldoklásából a menekvést egyedül az Úr kegye jelentheti. Amennyiben a végtelenül kegyes Krsna magához emeli a parányi lelket s lótuszvirág lábainál egy porszemmé teszi, újra fölelevenedik az élőlény elfeledett lelki identitása és szolgálatkészsége. Az ember saját erejéből képtelen elmélyíteni Krsna iránti szolgálatkészségét. Az ő feladata a meghódolás Krsna akarata és kegye előtt, a szolgálatkészség csak ezt követően bontakozhat ki. E vers a lótuszvirág lábak pora kifejezést használja, ami szintén alátámasztja a szentírások véleményét, miszerint az egyéni lélek Srí Krsna parányi szerves része.

Az odaadás további fejlődése
Amíg az ember megtisztulva vissza nem nyeri eredeti lelki azonosságát, a nemkívánatos vágyak (anarthák) nyoma még megmarad szívében. Így a végső célt s a tökéletességet is beárnyékolják a tisztátalanságok. A szent nevek zengése s a szeretetteljes odaadó szolgálat csak akkor kezdődhet, ha az ember már felismerte Istenhez fűződő kapcsolatát (szambandha-gjána). Ezen a szinten a bhaktát a szeretet szülöttének (dzsáta-rati) nevezik. Mantrázása sokszorta kifinomultabb, mint egy kezdő bhaktáé. Megfelelő érettség híján senki se próbálja álnok módon a szeretet szülöttének mutatni magát.
A nemkívánatos vonásoktól megtisztulva (anartha nivrtti) a tántoríthatatlan szolgálatkészség (nairantarja) következik, majd pedig a bhakta meditációja során önkéntelenül is megszólítja, magasztalja Krsna kedvteléseit. Ez az elsődleges vágyódás (szvéccsha-púrviká), amit a spontán vonzalom kialakulása követ. Ezután Krsna rejtett, titkos kedvtelései minden különösebb erőfeszítés nélkül önként feltárulkoznak a bhakta előtt. Ez az isteni boldogság spontán síkja (szvarasziki). A végső tökéletesség a rajongó istenszeretet (Krsna-préma), ami csak az előző három fokozat után nyilvánul meg.

(forrás: Gangesz folyóirat, 27. szám)

Bhaktivinód Thákur Siksástaka kommentárjából az ötödik vers magyarázata a Bhaktipédián.
~~~~~~~~~~~~
Siksástaka-kommentárok a Slókamálán

Siksástaka 8. – szemem fénye

āśliṣya vā pāda-ratāṁ pinaṣṭu mām
adarśanān marma-hatāṁ karotu vā |
yathā tathā vā vidadhātu lampaṭo
mat-prāṇa-nāthas tu sa eva nāparaḥ ||8||
 
āśliṣya – átkarolva; vā – vagy; pāda-ratām – láb(hoz) vonzódót; pinaṣṭu – zúzzon; mām – engem; adarśanāt – nem látása miatt; marma-hatām – összetört szívet; karotu – tegye; vā – vagy; yathā – ahogyan; tathā – úgy; vā – vagy; vidadhātu – tegye!; lampaṭaḥ – kéjsóvár, élvhajhász; mat-prāṇa-nāthaḥ – „az én lélegzetem ura”, a szemem fénye; tu – de; saḥ – ő; eva – bizony; na aparaḥ – nem más
 
Átkarol vagy eltipor engem, a lábaihoz vonzódót, vagy megszakad a szívem, mert nem láthatom,
bárhogy cselekedjék ez a hűtlen, akkor is ő a szemem fénye, senki más!
 
Ha az előző vers a beteljesületlenség apoteózisa volt, az utolsó versszak a gópík örök és feltételek nélküli hűségének bizonyságtétele. Csaitanja ezt a feminin hangulatot éli át, ezért is fogalmaz nőnemben: a lábakhoz vonzódó és megszakadt szív is nőnemű tárgyként szerepel.
A versszak két végletes szituációt említ: a szerető ölelést, valamint a megtiportatást. Az előbbit hiányolja, az utóbbit elviseli az ember, mert legalább mindkét viszony érzelmi töltést, odafordulást, foglalkozást jelez. A harmadik érzelem a rejtezkedés, mikor az ember nem láthatja imádott Urát. Ennél már csak a közömbösség rosszabb, mikor sem pozitív, sem negatív visszajelzést nem kap az ember.

Ismétlődik a lótuszvirághoz hasonlatos láb képe, amelynél porszem szeretett volna lenni Csaitanja. Ebben a vonzódásban – a ratám szó jelentésárnyalatai szerint – benne foglaltatik az elégedettség, az örvendezés, a szolgálatkész hajlandóság s az ebből fakadó szeretet, de az elszántság is. A gyöngéd figyelem, az eltiportatás vagy a közömbösség egyre megy, a végletes elszántság jelzi az eltökéltséget.

A szívszaggató érzésekre is felkészült Csaitanja, amit a bántás, a megsebzés okoz (pis – a pinastu szó gyöke –jelentései: 1. őröl, darál, porít, zúz; 2. bánt, megsebesít, megsemmisít, elpusztít, öl, gyilkol). Ez a kifejezés a fékevesztett eksztázis (vjabhicsári bháva) pusztító érzelmeit sejteti, melyek között a megsemmisülés érzése is megtalálható. A „láthatás” nem csupán objektív lehetőség, hanem szubjektív misztikus képesség is. Az áhítat írjával megkent szemű (értsd misztikus látásmóddal rendelkező) ember mindig a szívében láthatja imádott Urát.
Márpedig a megsemmisítő rajongás érzelmei az ember létfontosságú szerveit veszi célba, ráadásul nem az ember erős, hanem inkább a gyönge pontjain támad (marma – létfontosságú szerv, életbevágó testrész, gyönge pont (testé, szervezeté), méghozzá megsemmisítő erővel (hata – megölt, elpusztított, lerombolt). Ezeknek a kritériumoknak leginkább az emberi szív felel meg. Tedd hát! – kiált fel Csaitanja, amiben a pörölés is benne rejlik, mikor mindenre elszánta magát az ember és már semmi nem számít. A vidadhátu szóban ugyanakkor nem csupán a végrehajtás, befejezés tükröződik, hanem a teremtés, létrehozás is, vagyis az ember mindenre elszántsága teremti meg azt a spirituális kiszolgáltatottság-érzést, ami oly közel hozza az embert s Istent. Ezzel az elválás érzése megteremti a közeledés, az együttlét lehetőségét, ebben is tükröződik Csaitanja hihetetlenül kifinomult spirituális dialektikája.
A csalfa, hűtlen, élvhajhász kifejezést Krsna földi kedvteléseinek tükrében lehet igazán értelmezni, hiszen nagy élvezetet merített barátai és barátnői társaságából. Mindkét érzelmi közeg igyekezett kisajátítani Krsnát, s ha nem velük volt, azt sokszor hűtlenség gyanánt élték meg. Ez utal a Csaitanja által filozófiailag is megalapozott sajátságos odaadó mentalitásra, amivel a pásztorlánykák rendelkeztek, akik a személyes találkozás boldogságánál milliószor nagyobb örömöt merítettek abból, ha más valakit segíthettek hozzá Krsna társaságához. Krsna hűtlen – én viszont feltétel nélkül odaadó vagyok. Micsoda önhittség, csalódottság, s ugyanakkor meghittség ez! Ezért hajlandó akár az életét is feláldozni az ember.
A szeme fénye kifejezés jellegzetes magyar fordulat, azért is helyes, mert a szemnek „világa” van, s ez világlátást is jelent, ami a bhakti szeretetmisztikája szerint istenközpontú is emocionális. A szanszkrt eredeti azonban az életem, lélegzetem ura (prána-nátha) kifejezés, ami hasonlóképpen elementáris létdimenzióra utal. Ez a fordulat az utolsó szakasz, s ezzel az egész vers sarokpontja. A prána szó tucatnyi értelmezése mind figyelemre méltó. A lélegzet, légzés (1) sokkal elementárisabb életszükséglet, mint a táplálék vagy a víz. A légzés kontrolljával a jógík képesek fegyelmezni elméjüket, s a heves érzelmekkor a zaklatott légvétel a jellemző. A szeretet jógájában az elme fegyelmezésének eszköze nem a ritmikus pránájáma, hanem az emócióktól elakadó lélegzet. A lehelet (2) szintén isteni összeköttetést jelez, aki által minden létező lélegzik. Az elsődleges életlevegő (3) az a Visnut képviselő erő, melytől a többi életfunkció függ, ennek eltávozásával a test működésképtelenné válik. A szél, beszívott levegő (4) az egyik legerősebb elem, szikkasztó erejénél fogva képes a vizet, így a könnyeket is felszárítani. A prána a hívő lélek energiája, életereje (5), élete mozgatója, hajtóereje, egyben a testtel ellentétben a lélek, a szellem (6). De nem csupán az egyéni lélek (átman), hanem a Legfelsőbb Lélek (Paramátman) is (8). Prána ugyanakkor érzékszerv is (8), melyekkel a világ s az átman között megvalósul a kapcsolat. Márpedig az érzékszerv tapasztalatszerzésre való, lelki értelemben az istenélmény megközelítésére. Ennek érdekében kell megtisztítani az érzékszerveket. További jelentés a szeretett személy (9), s a hívő imádottjának, bizony egyetlen ura (nátha), pontosabban úrnője van: a tiszta istenszeretetet megtestesítő Rádhiká. További értelem a költői ihlet (10), amit később részletezünk, valamint a kilélegzés (11). Csaitanja panasza kiszakadt belőle, akár egy heves kilégzés. Prána jelent emésztést (12) is, s tudnivaló, az emésztés tüze Istentől való; de jelent lélegzetet, mint időegységet is (13), végül gumiarábikum értelemben is szerepel, ami ragacsos voltánál fogva tapadást, összeköttetést eredményez, akár csak a szenvedélyes istenszeretet.

Kiemelkedően fontos a prána szó életlevegő jelentése, olykor vitálesszencia, egyéni életerő értelemben is használatos, a Védánta-szútra s az Upanisad-irodalom azonban Brahmannal is azonosítja. Amennyiben a személyes életerőt tekintjük, annak Isten az Ura (nátha), ha viszont megfordítjuk a viszonyrendszert, s a pránát Brahman jelentésben értelmezzük, annak ura csakis a tiszta érzelmekkel rendelkező hívő lehet.

Ez a bonyolult keresztező kontextus az istenszerető érzelmek dinamizmusára is utal. A Bhágavata-purána (9.4.63.) szerint az Úr saját híveinek rabszolgája, egyéni szabadsága nincsen, az ő szívükben lakozik. Márpedig a szerető szív az ember esetében is nagyon sebezhetőnek bizonyult, s a bhakti személyes istenkoncepciója szerint az Isten szíve is gyöngéd, s a szeretet képessége miatt sebezhető: „Makulátlan tisztaságukkal és odaadásukkal rabul ejtették szívemet”. A vallás hagyományos értelemében a szerető érzések alanya, oltalma (ásraja) a hívő ember, objektuma, célpontja pedig (visaja) Isten, de ezt a viszonyrendszert az intim szeretetfilozófia szakértői megfordíthatónak tartják. Így cél és oltalom, objektum és szubjektum, Isten és a híve egymás nyomába szegődnek, szaladnak egymás után. Az ember feledi a kötelező tiszteletet, az Isten feledi az elvárható tekintélyt, s egymást kutatják. Találkozási pontjuk pedig a bhakti, a rajongó istenszeretet, aminek legszebb, poétikus szimbóluma a szerelmi körtánc. Hiszen a prána egy további jelentése költői ihlet, költészet lényege, veleje, költői tehetség. A bhakti magas fokú szereteteszményét kizárólag a művészi esztétikából kölcsönzött fogalmakkal, kifejezésekkel lehet megközelíteni. Ezt igazolja a bhakti fogalomkészlete, műfajai, transzcendens esztétikája, az erotikus költészettől a táncművészet érzelmi felfokozottságáig, vagy a megsemmisítő eksztázis fogalmáig. Csaitanja szerzetesi rendbe tartozó férfiként a pásztorlánykák érzelemvilágát éli át, így tapasztalja a legmagasabb fokú érzelmi töltést.

S bár a vers szellemében a leggyötrelmesebb elválásra is fel kell készülnünk, a valóságban mégsem olyan kínos a helyzet. Krsna mindig a híveivel tart, s ahol egy odaadó híve van, ott ő is megtalálható: mint az árnyék kíséri, láthatatlanul. Ezért e vers témája az együttlét az elválásban, ami Csaitanja Maháprabhunak, az arany avatárnak az üzenete a világ számára: ami távol van, azután tud csak igazán sóvárogni az ember…

(B.K.Tírtha kommentárja, forrás: Kagylókürt folyóirat)
PDF

~~~~~~~~~~~~
Siksástaka-kommentárok a Slókamálán

Siksástaka 4.

na dhanaṁ na janaṁ na sundarīṁ
kavitāṁ vā jagad-īśa kāmayet |
mama janmani janmanīśvare
bhavatād bhaktir ahaitukī tvayi ||4||

Óh, Mindenség Ura, nem (kívánok) vagyont, követőt, szép nőt vagy megbecsülést,
születésről születésre csak irántad, a szeretett Isten iránti indokolatlan odaadásra vágyom.

Bhaktisziddhánta Szaraszvatí Prabhupád kommentárja:

E vers szavai a Védák vallásos elveire (szundarim, kavitam), a világi gazdagságra (dhanam) s a családi-rokoni kapcsolatokra (dzsanam) utalak. A fohász ekképpen is megfogalmazható:
„Nemcsak a vallásosságból, vagyonból és az érzékekből meríthető világi gyönyöröktől irtózom, de a születés-halál körforgásából kivezető ideiglenes üdvösség gondolata is visszarettent. Nem akarom, hogy a Védák négy életcélja (törvény-vallás, anyagi gyarapodás, érzékiség és üdvösség) elterelje figyelmem, hiszen csak Téged szeretnélek szolgálni, óh, Uram!”

Kulasékhar király fohásza ugyanerről az érzésről árulkodik:
„Drága Uram! Nem vágyom az áldozatok és az előírt kötelmek áldásaira. Nem kell a gazdagság, érzéki gyönyörök nem vonzanak. Hadd jöjjön bármiféle visszahatás, amit korábbi bűneim miatt a sors mér reám. Egyedüli reménységem, hogy lótuszvirág lábaid iránti odaadásom életről életre rendíthetetlen marad.” (Mukunda-málá-sztótram 5.)

A védai vallás követői a napistent imádják, a pénzéhes ember Ganést, a testi gyönyörökre sóvárgó Kálit vagy Durgát szolgálja, az üdvkereső pedig Sivát. Aki pusztán a Védák forrásának tekinti Visnut és így imádja őt, anyagi indítékból cselekszik, nem tiszta bhakta. A Védák efféle vallásossága az öt fő félisten imádata (panycsa-upászana), aminek gyakorlói valójában csak a személytelen brahmant imádják.* Visnut ellenben csak makulátlanul tiszta és önzetlen odaadással lehet tökéletesen imádni.

* Amennyiben Visnut a többi félisten közé sorolják, ezzel kétségbe vonják legfőbb isteni helyzetét, holott Visnu az áldozatok legfőbb ura (Jagjésvar), az Istenség Legfelsőbb Személyisége.

(forrás: Gangesz folyóirat, 27. szám)

Bhaktivinód Thákur Siksástaka kommentárjából a negyedik vers magyarázata a Bhaktipédián.

~~~~~~~~~~~~
Siksástaka-kommentárok a Slókamálán

Siksástaka 7. – a távollét

yugāyitaṁ nimeṣeṇa
cakṣuṣā prāvṛṣāyitam |
śūnyāyitaṁ jagat sarvaṁ
govinda-viraheṇa me ||7||
 
yugāyitam – akár egy világkorszak (yuga – világkorszak, hosszú évek, 4, 5 vagy 12 év); nimeṣeṇa – egy pillanat által; cakṣuṣā – a szemmel; prāvṛṣāyitam – (úgy viselkedik,) mint a monszun, az esős évszak; śūnyāyitam – üresnek tűnő; jagat – a világ; sarvam – teljes, mindegyik; govinda-viraheṇa – Góvinda elhagyása miatt (viraha – 1. elválás, távozás, elkülönülés; 2. szerelmesek elválása 3. hiány, távollét; 4. szükség, nélkülözés; 5. elhagyás, kiürülés, feladás; 6. elválásban érzett szerelem, 7. magány, egyedüllét); me – enyém
 
Góvinda távollétében üressé vált az egész világ.
Szememből záporoznak a könnyek, s egy pillanat felér egy világkorszakkal.

Az istenszerető remények beteljesülése helyett Csaitanja a reménytelenség, a kiüresedés, a beteljesületlenség apoteózisát fogalmazza meg versében. A juga szó egyik jelentése tizenkét esztendő, a másik kor, korszak, illetve utalhat korlátlan hosszú időre is. Egyes szakértők szerint azért jelenthet éppen tizenkét esztendőt is, mert Csaitanja Maháprabhu tizenkét évig élte át a Krsnától való elválás intenzív érzéseit, Rádhiká hangulatában. Az előző vers még vágyódásról szól, a mostani viszont átélésről. Megváltozott tehát az érzelmi töltés, keresőből, vágyódóból megtapasztalóvá minősült át a hívő; máskülönben a könnyek említése költői hiba volna, fölösleges ismétlés. A misztikus hagyomány azonban a könnyek hőfoka szerint különbséget tesz az érzelmek között: a vágyódásnak előzőleg említett reményteli örömkönnyei hűvösek, a beteljesületlenség keserű, sőt dühös könnyei forróak. Ez az érzelmi váltás jelzi, hogy Csaitanja már a legmagasabb eszménynek tekintett gópí-bháva szellemében fogalmaz.

Góvinda nem más, mint Krsna egyik aspektusa, megnevezése. A név jelentése: a Föld, a tehenek, a bráhmanák és a lelki érzékek öröme. Nem erőltetett talán a „jó pásztor” értelmezés sem, hiszen Góvinda-Krsnát teheneit terelgető pásztorfiúként ábrázolják, ami szimbolikusan az ember érzékeinek isteni megfegyelmezését jelenti. Ennek a beteljesítő, örömöt, elégedettséget nyújtó Istennek hiányában joggal tűnik üresnek a világ. Góvinda távolléte a szanszkrt árnyalt jelentései miatt kétféleképpen értelmezhető. Jelentheti azt, hogy Góvinda hagyta el hívét, aki így kénytelen nélkülözni imádott Istenét, de azt is, hogy a hívő került távol Góvindától, így saját „Góvinda-elhagyása” miatt szenved. A kétféle értelmezés pedig két életutat vázol föl: az utóbbi, mikor a hívő hagyja el az Urat, inkább bűntudatot ébreszt, s a hibák korrigálására serkent. Itt még van remény. Amikor azonban Góvinda hagyja el hívét, teljesen reményvesztetté válik a helyzet. Krsna-Góvinda idilli életének gyöngéd szívű résztvevői, a pásztorlánykák ilyen érzéseket éltek át. Csaitanja a legkiválóbb pásztorlányka, Rádhiká érzéseit éli át, s ez az érzelemvilág fogalmazódik meg az utolsó két versszakban. Csaitanja már nem az Isten után sóvárgó hívő szerepében fogalmaz, hanem a faképnél hagyott pásztorlánykák kiábrándult hangulatában. Ezért a könnyek most már nem az eksztázis áhított jelei, hanem a csalódottság tünetei. Az istenszeretet természetéhez tartozik, hogy ha annak gyógyírjából egy cseppet elnyer a beteg, azt hiszi, meggyógyult már, ám helyzete még veszélyesebbé válik.

E vers tehát az elválás fájdalmát tükrözi. Az anyagi világban az elválás csak fájdalmat szül, lelki síkon azonban ujjongó eksztázist eredményez, még ha fájó gyötrelemnek tűnik is a külső szemlélő számára. Az elválás érzése táplálja a találkozás örömét. Az együttlét és elválás olykor mégis fényévnyi távolságra van egymástól. Az elválás érzésének változatos emocionális rezdülései (préma-vaicsittja) között – jóllehet külsődlegesen – de megvan a találkozás (szambhóga) is. Az elválásban a hívő ember folyton emlékezik imádott Istenére és kedvteléseire s egy percre sem tud megfeledkezni róla. Ez pedig az imádat (bhadzsana) tetőfoka.

Csaitanja földi kedvteléseinek titkos jelentése az elválás érzelmeinek fölmagasztalása. Az egyéni lélek alárendelt fél az istenszeretetben, s ahhoz, hogy találkozhasson Istennel, s eme érzelmeit kifejezhesse, föltétlenül meg kell tapasztalnia a távollétben érzett szeretetet.
Sajátos értékrendről tanúskodik e vers: a világ kiüresedéséről. Miként a világi szerelemben egyedül az imádott személy a fontos, minden egyéb elveszti jelentőségét, úgy a rajongó istenszeretetben is porszemmé válik a világ. Ha ez alapján ítélnénk meg a hindu világképet, meglehetősen negatív, világtagadó értékrendet találnánk. Márpedig a világtagadás az illúzió szülte matéria világára vonatkozik: ezt mint nem-valóst elutasítja az indiai filozófia, ám a bhakti ezoterikus látásmódja mindenben feltárja a híve közeledésére válaszoló Istent. Így minősül át a hívő szemléletében a matéria világa az isteni kedvtelések relatív szférájává, melyben az anyag is a Legfelsőbb dicsőségét tükrözi. S miként a test élettelen a lélek jelenléte nélkül, úgy a világ is élettelen, üres Góvinda távollétében.

Az áhítat útján nem ritkák az érzelmes megnyilvánulások. A rendkívül érzelemgazdag bengáliak számára természetes, hogy istentiszteleteik során könnyezve ajánlják fel imáikat és szolgálataikat, ez nem mesterkélt képmutatás. A könny, mint szimbólum igen gazdag hátteret sejtet. Nem csupán az érzelmi érintettség képe, hanem a kiüresedett, így értelmetlenné vált, azaz a teremtés előtti potencialitás állapotába visszarendeződött világot övező kozmikus ősóceán szimbóluma is lehet. Mintha felállíthatnánk a képletet: Istennel együtt kozmosz, azaz rendezettség, nélküle káosz, azaz ősállapot.

(B.K.Tírtha kommentárja, forrás: Kagylókürt folyóirat)
PDF

~~~~~~~~~~~~
Siksástaka-kommentárok a Slókamálán

Siksástaka 6. – mikor tölt el a rajongás?

Az első öt vers az Istenhez fűződő kapcsolat, valamint a teendők tudományát tárgyalja, az utolsó három pedig a végső célt tisztázza. Emellett az első öt vers a szabályozott odaadó szolgálatról (szádhana-bhakti) tanít, a további három az istenszeretet bevezető fokával és kiteljesedésével (bháva-, illetve préma-bhakti) foglalkozik.

A bháva ebben az értelemben kezdeti érzelmi hangulatot jelent, a bimbózó isteni érzelmeket. Mikor a szabályozott lelki gyakorlatokat isteni öröm itatja át, s az istenélmény megtapasztalása lesz az ember legfőbb vágya, amitől szíve is ellágyul – ez a bimbózó istenszeretet, a bháva. Ez a tiszta transzcendencia első megnyilvánulása, mikor az emberen a rajongó eksztázis első testi tünetei is mutatkozni kezdenek. Kezdetben szégyenlősen, mégis határozottan nyilvánulnak meg a rajongás eksztatikus tünetei, majd a kibontakozó istenszeretet síkján teljes pompájukban ragyognak.

A lelki fejlődés eme stádiumát több vonás jellemzi. (1) A gyakorló türelmessé válik és nehéz helyzetekben is képes megőrizni higgadtságát, (2) nem vesztegeti idejét, (3) mindig készen áll a lelki gyakorlatokra, (4) mentes az önteltségtől, (5) bizakodik lelki céljainak elérésében, (6) következetesen törekszik a tökéletességre, (7) töretlenül ragaszkodik az Úr dicsőítéséhez, (8) teljes közömbösséget tanúsít a lelki szempontból haszontalan dolgok iránt és (9) vonzódik az isteni kedvtelések szent helyeihez.

Az istenélmény hatalmas buzdítás a hívő embernek, egy csekély viszonzás is vég nélkülivé fokozza ambícióját.

Srídhara szvámí, a közelmúlt jeles vaisnava tanítója az alábbiakban interpretálja e változást:
„Csak egy porszem akartam lenni lótuszvirág lábaidnál, s most mégis furcsa érzések támadtak bennem! Én a föld pora vagyok, Te pedig a legfelsőbb Abszolút Igazság. Csakhogy lótuszvirág lábaidnak varázsérintése nyomán a por páratlanul értékes, felfoghatatlan szubsztanciává lett. Előbb csak szolgálni akartalak, de lótusz lábaid varázsérintésére ez a készségem spontán vonzódássá változott át. Már nemcsak távolról szeretnélek szolgálni, a spontán szeretetre vágyódom. Kérlek, emelj engem isteni szereteted és gyöngédséged magaslatára!”

nayanaṁ galad-aśru-dhārayā
vadanaṁ gadgada-ruddhayā girā |
pulakair nicitaṁ vapuḥ kadā
tava nāma-grahaṇe bhaviṣyati ||6||

nayanam – szem (vezetés, irányítás); galat – csöpögött, ömlött; -aśru – könny; dhārayā – patakja által; vadanam – száj; gadgada – akadozó, dadogó, elcsukló; ruddhayā – gátolt, akadályozott, elszorult által; girā – beszéd, hang, nyelv, szó; pulakaiḥ – lúdbőrzéssel, borzongással; nicitam – burkolt, takart, beborított; vapuḥ – a test; kadā – mikor; tava – tiéd; nāma – név; grahaṇe – elfogadás, kiejtés; bhaviṣyati – lesz

Mikor patakzanak könnyeim, dadog a szám, akad el a szavam,
fut végig testemen a borzongás neved kiejtésekor?

A hatodik vers a lelki gyakorlatok során tapasztalható eksztatikus élmények iránti vágyódásról szól. Túlcsorduló emberi érzelmeket találunk itt: zokogás, beszédzavar, borzongás… Csaitanja számára Isten megszólítása ilyen katartikus élménnyel jár. Úgy tűnik, mintha a hívő teste a mennyei és a földi szféra metszéspontjává válna, parányi személyében találkozna egymással az örökkévalóság és a mulandóság. Az istenélmény elsöprő ereje szokatlan tüneteket vált ki – gondoljunk csak Krisztus színeváltozására. Az istenélmény kiváltó oka jelen esetben a szent nevek zengése, Isten néven nevezése. A vaisnava teológia azonban különbséget tesz Isten elsődleges és másodlagos neveinek hatásai közt. A másodlagos nevek – mint Teremtő, Atya, Úr stb. – zengése nem szül rajongó istenszeretetet, az elsődleges nevek – Hari (akadályhárító), Góvinda (pásztor), Krsna (mindenkit vonzó) – azonban igen. Ebben ragadható meg a Csaitanja-féle bhakti sajátsága a többi vallásos folyamathoz képest.

A vallást többnyire kulturális tradícióként, szabályozott lelki gyakorlatok követéseként, vagy egy bizonyos felekezethez való tartozás gyanánt értelmezik az emberek. Csaitanja számára azonban a vallásosság nem más, mint a gátját szakító lelki érzelmek megélése, a szív szerelemes szárnyalása az imádott Isten, Krsna felé. Mindez a Csaitanja-féle bhakti érzelmi többletére utal, mikor a rajongó emóció győz a félelemmel vegyes fenség tudatán, az előírásokon és szabályokon

Az isteni érzelmek rezdüléseit finom érzékkel elemző tudós szerzetesek nyolcféle testi tünetről beszélnek: (1) bénultság, (2) verejtékezés, (3) borzongás, (4) sápadtság, (5) beszédzavar, (6) reszketés, (7) zokogás és (8) ájulás.

A szív e gyöngéd érzelmei vagy a rajongás egyéb testi-lelki jelei csakis a nemkívánatos vonásoktól, hibáktól teljességgel mentes, makulátlanul tiszta emberben mutatkoznak meg. S az imitáció nem segít, aki mások vagy önmaga áltatása végett a mesterkélt eksztázis tüneteit igyekszik produkálni, csak akadályokat gördít lelki fejlődése útjába. A megtisztult lélekben állandósul a szerető rajongás, testét és gondolatait is hatalmába keríti a finom lelki érzésvilág, így olykor elveszti önuralmát. Vélhetnénk, a katartikus istenélmény kontrollálhatatlan kitöréseit érzelmi pauza követi, békés lecsillapodás, örömteli eufória. Ám a transzcendens csúcsélményt spirituális csüggedés követi.
Ezen a szinten a bháva másik értelme érvényesül, ami az isteni rajongás felsőfokára utal, aminek tünetei közé a megsemmisülés érzése is beletartozik.

(B.K.Tírtha kommentárja, forrás: Kagylókürt folyóirat)
PDF

~~~~~~~~~~~~
Siksástaka-kommentárok a Slókamálán

Siksástaka 5. – hadd legyek egy porszem lábaidnál!

ayi nanda-tanuja kiṅkaraṁ
patitaṁ māṁ viṣame bhavāmbudhau |
kṛpayā tava pāda-paṅkaja-
sthita-dhūlī-sadṛśaṁ vicintaya ||5||
 

ayi – óh, Uram (gyöngéd megszólítás; kérlelő, meggyőző szócska); nanda-tanuja – óh, Nanda fia!; kiṅkaram – szolgát (valamit csinálót, hasznosat); patitam – bukottat, elesettet; mām – engem; viṣame – félelmetesben; bhava-ambudhau – a létezés óceánjában; kṛpayā – könyörületesen, kíméletesen; tava – tiéd; pāda-paṅkaja-sthita – lótuszlábnál lakozó; -dhūlī-sadṛśam – porszemhez hasonlatos; vicintaya – fontold meg, gondolj rá, vedd figyelembe

Óh, Nanda kisfia, e bukott szolga a létezés félelmetes óceánjában (van),
fontold meg kérlek, s (tedd) lótuszlábadnál lévő porszemhez hasonlatossá!

Csaitanja a Krsna-imádat hirdetője volt. Az istenhiten belül a Krsna-koncepció a szépség és szeretet vallása, a misztikus szeretetfilozófia felsőfoka. A lélek és Isten szerelemben való egyesülése nem a tantrai gyakorlatok szexuálmágiája, hanem a magasztos, testiségtől tiszta istenszeretet. A Csaitanja-féle bhakti sajátsága a rasza-elv, vagyis az Istenhez fűződő kapcsolatok tudománya, melynek spektruma a semleges érzülettől az eksztatikus szerelem-mámorig tart. E vers a skála negyedik fokán elhelyezkedő szülői érzületet említi, Isten fiúságát. Nanda a vrndávani pásztornépek királya volt, kinek családjában Krsna a gyermekéveit töltötte. Ezt az intim, családias viszonyt igen magas fokú istentudat és – szeretet alapozza meg. A jógík és aszkéták absztrakt meditációja helyett fölöttébb emberi körülmények övezik az Istent, így a szeretetkapcsolat igen magas foka élhető át. Isten fiúsága az oltalmazott állapotot is jelzi, s az Istent is oltalmazó földi atya oltalma minden hívő számára menedék.

Az isteni elkötelezettség híján az egyéni lélek kiesik a harmóniából, s bukott helyzetbe, az anyagi létóceánba kerül. Bukott helyzetében az ember megfeledkezik lelki identitásáról és szolgálatkészségéről. Az óceán éppúgy metaforája a gyámoltalanságnak és reményvesztettségnek, mint a lelki boldogságnak, az egyik esetben a végtelenség, a másik esetben a kimeríthetetlenség képzetét keltve. A létóceán másik szimbolikus neve a szamszára, létkörforgás, a születés és halál ismétlődő körfolyamata. Az istenszeretet legyőzi a szamszára rettenetét, hiszen a magasabb isteni elkötelezettségben születésről születésre a szolgálatért fohászkodik Csaitanja. E szolgálat isteni oltalmába történő beemelés, a menekvés a fuldoklástól a megtérés-élmény fölszabadító eufóriáját sejteti. Ennek szubjektív, elvi feltétele a vágy és hit, gyakorlati vetülete a meghódolás, objektív feltétele pedig az isteni kegy kiáradása. A szolgálatkészség csak ezt követően bontakozhat ki. A lótuszlábak pora kifejezés költői eszközökkel fejezi ki a Csaitanja-féle bhakti ontológiai igazságát, miszerint az egyéni lélek Isten energiájának parányi szerves része.

Amíg az ember megtisztulva vissza nem nyeri eredeti lelki azonosságát, a nemkívánatos vágyak nyoma még megmarad szívében. Így a végső célt s a tökéletességet is beárnyékolják a tisztátalanságok. A tisztulásban az első lépés az Istenhez fűződő kapcsolat felismerése. A nemkívánatos vonásoktól megtisztulva a tántoríthatatlan szolgálatkészség következik, majd az ember meditációja során önkéntelenül is megszólítja Istent. Ez az elsődleges vágyódás, amit a spontán vonzalom kialakulása követ. Ennek nyomán Krsna rejtett, titkos kedvtelései minden különösebb erőfeszítés nélkül önként feltárulkoznak. Ez az isteni boldogság spontán síkja. A végső tökéletesség a rajongó istenszeretet, ami csak az előző három fokozat után nyilvánul meg.
 

 (B.K.Tírtha kommentárja, forrás: Kagylókürt folyóirat)
PDF

~~~~~~~~~~~~
Siksástaka-kommentárok a Slókamálán

Siksástaka 3.

tṛṇād api su-nīcena taror api sahiṣṇunā |
amāninā mānadena kīrtanīyaḥ sadā hariḥ ||3||
 
A fűszálnál is alázatosabban, a fánál is türelmesebben,
szerényen, s a tiszteletet megadva dicsőítendő mindig Hari.

Bhaktisziddhánta Szaraszvatí Prabhupád kommentárja:

Az ember eredendően Srí Krsna szolgája, ezért a szent nevek zengése örök kötelessége – akár az anyagi lét vándorútja során, akár a lelki birodalom örökkévalóságában. Az emberiség üdvének és sikerének legfőbb záloga a szent nevek együttes zengése. A mantrázás áldást hoz reánk s másokra is.

Az Úr Csaitanja e verse arra hívja fel a figyelmet, miként kerülhető el a sértés és az utánzás (náma-aparádh és náma-ábhása) a mantrázás során. Kinek értelme Krsna helyett inkább az anyagi élvezetek mámora felé fordul, saját nagyságának illúziójában él. Az uralkodásra vágyó ember képtelen fölismerni parányiságát s a béketűrés sem tartozik erényei közé. Nem hajlandó megválni hamis énképétől és alaptalan büszkeségétől. A durva anyagi önzésben élő ember nem hajlandó, mi több, képtelen bárki mást magával egyenrangúnak tekinteni. Ezzel szemben egy vaisnava, aki Krsna szent nevéből meríti örömét alázatosabb a fűszálnál és béketűrőbb a fánál, nem fűti személyes becsvágy, noha jómaga mindenkit tisztel. Az ilyen emelkedett lélek méltó a szent nevek állandó zengésére. Természetes tisztelettudása (mánada) folytán hódolatát ajánlja a lelki tanítómesternek s felsőbb vaisnaváknak, tanítványait s követőit pedig szép szóval, nagyrabecsüléssel ösztönzi a mantrázásra, s önzetlen módon semmiféle viszonzást nem vár el tőlük.

Egy tiszta bhakta jól tudja, hogy a dicsérő szó nem üres világi formaság, hanem a tényleges lelki tulajdonságok nagyrabecsülése. S ha valaki mégis hízelgésnek minősíti a dicséretet, egy bhakta ezt is békességgel eltűri. Egy tiszta bhakta természetéből adódóan hitványabbnak tartja magát az úton heverő szalmaszálnál, melyen mindenki keresztülgázol. Egy igazi szent sohasem hiszi magát vaisnavának vagy lelki tanítómesternek, inkább az egész világot gurujának tekinti, önmagát pedig a legelesettebb embernek. Jól tudván, hogy az Úr Krsna minden élőlény szívében, mi több, minden atomban ott lakozik, senkivel és semmivel sem bánik rosszul, nem vár és nem követel senkitől semmit. Mások irigységére és alaptalan megvetésére nem válaszol haraggal, éppen ellenkezőleg, haragosai jólétéért fohászkodik.

A szent neveket vétkek nélkül zengő bhakta mindig hűséges marad a gurujától kapott odaadó szolgálathoz, folyamathoz. Nem vezet be új módszereket, nem cserélné fel a mahámantrát holmi kitalált rigmussal. Amíg egy vaisnava ragaszkodik guruja útmutatásához, alázata még akkor sem vonható kétségbe, ha büszkén hirdeti a szent nevek dicsőségét vagy könyveket ír. Az olcsó elismerés reményében színlelt alázatoskodás nem igazi alázat. A szent neveket megszakítás nélkül magasztaló nagy lélek nem személyes élvezete tárgyának tekinti a világot, hanem az Úr, s hívei szolgálatának nagyszerű eszközét látja benne. Egy fejlett bhaktának számos tapasztalata van a mantrázásról, éppen ezért eszébe sem jutna annak elhanyagolása. Nem hirdet új elveket s véleményeket, és jól tudja, alázata végét jelentené, ha vaisnava bhakták gurujának hinné magát.

Aki nem méltányolja az Úr Csaitanja e nyolc versének tanácsait, minden bizonnyal anyagi dolgokra törekszik, s lelki mivoltát feledve az érzékei után szalad. Meglehet, az elismerés szomjú vágyától űzve az emelkedett vaisnava, vagy a guru szerepében akar tetszelegni, de így esélye sincs a szent nevek tiszta zengésére. Az ilyen képmutató ember társasága még az egyébként őszinte és hűséges követőit is megfosztja a szent név áldásától.

(forrás: Gangesz folyóirat, 27. szám)

Bhaktivinód Thákur Siksástaka kommentárjából a harmadik vers magyarázata a Bhaktipédián.
~~~~~~~~~~~~

Siksástaka-kommentárok a Slókamálán

Siksástaka 4. – csak a bhaktira vágyom

na dhanaṁ na janaṁ na sundarīṁ
kavitāṁ vā jagad-īśa kāmaye |
mama janmani janmanīśvare
bhavatād bhaktir ahaitukī tvayi ||4||
 

na – sem; dhanam – vagyont; na – sem; janam – embert; sundarīm – szép nőt, bájos asszonyt; kavitām – költészetet; vā – vagy; jagat-īśa – óh, mindenség Ura; kāmaye – vágyom; mama – enyém; janmani janmani – születésről születésre; īśvare – Isten iránt; bhavatāt – legyen így!; bhaktiḥ – odaadás; ahaitukī – indokolatlan; tvayi – irántad

Óh, Mindenség Ura, nem (kívánok) vagyont, követőt, szép nőt vagy megbecsülést,
születésről születésre csak irántad, a szeretett Isten iránti indokolatlan odaadásra vágyom.

A hindu hagyomány éppúgy három nagy buktatót jelöl meg a lelki életben, mint a keresztény szerzetesek fogadalma. Ez utóbbi szerint a nincstelenség, a szűziesség és a szent engedelmesség a szerzetes három fő ékessége, a szintén aszkétarendbe tartozó Csaitanja pedig a vagyon, a nők, illetve a megbecsülés csábítását említi föl. A tárgyiasult csábításnak – javak, testi élvezet – könnyebb ellenállni, mint a finom formában jelentkező hírnév, megbecsülés vonzásának, a belőle meríthető élvezetnek. A megbecsülés (kavitá) árnyalt és összetett fogalom, jelenthet költőiséget (a kavi, költő szóból), megdicsőültséget, bölcsességet, valamint az ebből fakadó üdvösséget, felszabadulást. Ennek fényében a vers elemei a hindu hagyomány által megfogalmazott emberi életeszmények szempontjából is értelmezhető. Csaitanja verse tehát az aszkétákra s a házasemberekre leselkedő csapdákat is sorra veszi. Ez utóbbiak esetében a vallásos elvek, a világi gazdagság, a családi-rokoni kapcsolatok vagy a tekintély, világi megdicsőülés jelenthet veszélyt.

A vagyon, a követők, a nők és a tudás a négy emberi életcél – a kötelesség vagy törvény-vallás, az anyagi gyarapodás, az érzékiség és a születés-halál körforgásából kivezető ideiglenes üdvösség – szimbóluma. Ezeket az életcélokat Csaitanja a rajongó istenszeretet vágyának izzásában képes meghaladni, s egyben a világi boldogulást és a lelki üdvösséget ötvözni óhajtó hétköznapi vallásosság kritikáját is adja.

(B.K.Tírtha kommentárja, forrás: Kagylókürt folyóirat)
PDF

~~~~~~~~~~~~
Siksástaka-kommentárok a Slókamálán

Siksástaka 2.

nāmnām akāri bahudhā nija-sarva-śaktis
tatrārpitā niyamitaḥ smaraṇe na kālaḥ |
etādṛśī tava kṛpā bhagavan mamāpi
durdaivam īdṛśam ihājani nānurāgaḥ ||2||

A sokféleképpen való neveké minden hatalmad,
az emlékezésben nem szab korlátot az idő.
Ilyen a te kegyed, Uram,
de balszerencsémre nem született (bennem) ragaszkodás.

Bhaktisziddhánta Szaraszvatí Prabhupád kommentárja:

A számtalan (bahu) kifejezés ebben a versben az Úr szent neveinek két kategóriájára utal, az elsődleges és a másodlagos nevekre. Az előbbiek közül a Krsna, Rádhá-raman, Gópídzsana-vallabha nevek az Úr szeretői hangulatára utalnak, míg Ráma, Vászudév, Naraszinha fenséges, tekintélyt parancsoló megnevezései. A másodlagos nevek – mint Brahman, Paramátmá s egyebek – részleges, elkülönült megnevezések, az Úr hatalmát is csak töredékes mértékben hordozzák, míg az elsődleges nevek nem különböznek az Úr lényétől, személyétől, s minden energiájával fel vannak ruházva.

Az Istennek hátat fordító lélek az illúzió átmeneti és káprázatszerű birodalmának rabja lesz. Választásával végtelen balszerencsét von magára. Az anyagi vágyak – a tett és a tudás – a világi élvezetek mély bugyraiba taszítják elfeledtetve véle lelki identitását. Ezzel a nyomorúságok valóságos áradata zúdul reá. A kéjsóvárság az érzékiség mámorával kecsegteti, jámbor tettei fejében pedig mennyei boldogságot remél. Az élvezet és lemondás (bhóga-tjága) között hánykolódva talán a személytelen végtelenségtől (brahman) remél szabadulást.
A lélek azonban eredeti természete és örök feladata szerint Krsna szerető szolgája, ám a három tisztátalanság beárnyékolja e hivatását, s lassan-lassan fölemészti jószerencséjét. Világi vallásosságban, anyagi gyarapodásban vagy az érzéki gyönyörökben tobzódik vagy végképp megundorodik, mert áldatlan, erkölcstelen tettei semmi örömöt nem nyújtanak neki. Gyalázatos bűnösként hiába próbálkozik a szent nevek zengésével, csak sértéseket követ el. Ebben az állapotban képtelen tisztán mantrázni.

Ijesztő, félelmetes jövője rettegéssel tölti el, békességet sehol sem talál, hiába vágyik nyugalomra. S ha bele is kezd a szent nevek zengésébe, sajnálatos módon nincs tudatában a Mindenhatóhoz fűződő örök kapcsolatának. Így aztán mantrázása nem tiszta, de legalább már megtette a kezdő lépést: a szent nevek árnyékát, puszta hangalakját ismételgeti. Már ez a mantrázás is segíti szabadulását az anyagi létfelfogás világi kötelékeiből. Így válik méltóvá arra, hogy isteni odaadással szolgálhassa az Urat. Az illúzió támadásaitól háborítatlan lélek tiszta mantrázása meghozza számára a Krsna iránti tiszta szeretetet. A rab lelkek balsorsát látva alászállt az Úr Csaitanja s elhozta a szent nevek zengésének magasztos folyamatát. A szent név dicsőségét hirdetve tapasztalhatta a rab lelkek érdektelenségét, ennek ellenére mindent betöltő indokolatlan kegye folytán mindig kész a segítségükre sietni.

A vétkes mantrázás buktatója elkerülhető. Tisztában kell lenni azzal, mi számít sértésnek a szent név ellen, s a mantrázás során nagy gonddal kerülni kell e rossz gyakorlatot. A figyelmes mantrázás kordában tartja a vétkeket. Már a szent nevek árnyéka is fölszabadulást eredményez, mentesít az anyagi befolyástól és függőségtől. E szabadulást követően válik alkalmassá az ember a tiszta mantrázásra. Erre a Mindenható végtelen kegyéből nyílik módja. Isten elsődleges szent neveinek zengése áldást hoz az egész emberiségre.

A jelentéktelen és tünékeny anyagiakra törekvő ember minduntalan a természet szigorú törvényeibe s a kérlelhetetlen időbe ütközik, míg a mantrázásban haladó jelölt tapasztalhatja, miként hárít el minden akadályt előle az Úr kegye. A Csaitanja-bhágavatában olvashatjuk: „Akár ébren vagy, akár alszol, sőt evés közben is, mindig emlékezz a szent nevekre!” (Madhja 28.28.) Továbbá: „A mantrázásnak nincsenek szigorú szabályai, dicsőítsd hát folyton a szent neveket!” (Madhja 23.78.) Hasonló tanácsot ad a Csaitanja-csaritámrta is: „Nem számít, mikor és hol, de aki folyton a szent neveket zengi – akár evés vagy alvás közben is – eléri a tökéletességet.” (Cs.cs. Antja 20.18.)

(forrás: Gangesz folyóirat, 27. szám)

Bhaktivinód Thákur Siksástaka kommentárjából a második vers magyarázata a Bhaktipédián.
~~~~~~~~~~~~

Siksástaka-kommentárok a Slókamálán

Siksástaka 3. - alázattal, tisztelettel

tṛṇād api su-nīcena
taror api sahiṣṇunā |
amāninā mānadena
kīrtanīyaḥ sadā hariḥ ||3||

tṛṇāt – fűszálnál; api – még; su-nīcena – nagyon alacsonyabban; taroḥ – fánál; api – még; sahiṣṇunā – türelmesebben, béketűrőbben; amāninā – szerényen (a-mānin – nem öntelt); mānadena – tiszteletet adóan; kīrtanīyaḥ – dicsőítendő; sadā – mindig; hariḥ – Hari

A fűszálnál is alázatosabban,
a fánál is türelmesebben,
szerényen, s a tiszteletet megadva
dicsőítendő mindig Hari.

Ebben a versben a lelki élet gyakorlásának kulcsát fogalmazza meg Csaitanja, az alázatot. Úgy tartják, ezt a verset a hívő embernek emlékeztető nyakláncként kell viselnie. A természeti példák a változó kulturális viszonyok mellett is érvényben maradnak, a fűszál mindenütt a szerénység, alázat szimbóluma, a fa pedig a béketűrés nagy jelképe. Az emberi képességeket a fűszál helyzetével egybevetve a tanítók a fűszálat tartják értékesebbnek, mert az mindig helyesen cselekszik: nem csap vissza, ha rátaposnak. Miért a fa a béketűrés példája? Ha senki nem locsolja, a fa nem követelőzik, ha valaki letépi leveleit, letöri ágait, vagy akár kivágja, csak hallgat, nem tiltakozik.

Az emberi értelem azonban a legtöbb esetben az abszolút jóval szemben rossz felé törekszik, s megvan benne az ellenkezés hajlama. Ráadásul az ember úgy van megalkotva, hogy a lelki öngyilkosságot kísérti, a hitetlenség, illetve önhittség formájában. Az emberek többsége saját nagyságának illúziójában él. Az önhitt ember képtelen fölismerni parányiságát s a béketűrés sem tartozik erényei közé. Följebbvalóira irigykedik, az egyenrangúakat bírálja, alárendeltjeivel pedig igazságtalan. Azonban a lelki fejlettség alapvető jele az alázat. Az ilyen embert nem fűti személyes becsvágy, noha jómaga mindenkit tisztel. Az Isten iránti tisztelet itt kapcsolódik össze az élőlények tiszteletével, egyik nélkül nem teljes a másik. S bár a Csaitanja-féle bhakti nem az istenfélelmen alapul, hanem a spontán rajongást célozza, a lelki gyakorlatokat mégis áthatja az áhítat igénye, a témát megillető tisztelet. Ez kvalifikálja az embert a magasabb tudatsík elérésére, aminek jele a folytonos dicsőítés. Itt az újszövetségi „imádkozzatok szüntelenül” (1 Thess. 5.17.) felhívás párhuzamára lelünk. A folytonosság, valamint az önzetlenség elengedhetetlen követelmény a lelki gyakorlatok során, s ez teszi lehetővé a megszakítatlan meditációt, a magasabb tudatsík gyakorlati megvalósítását. Ez ugyanakkor nem jelent feltétlenül tétlenséget a világ szempontjából, mert a magasabb tudatsíkon meggyökerezve az ember hétköznapi feladatainak is lelki módon tud eleget tenni. Nem az aktivitásról mond le, hanem az anyagi ragaszkodásról. Ez pedig már misztika, mert aki a cselekvésben tétlenséget és a tétlenségben cselekvést lát, az értelmes az emberek között, s az ő helyzete még akkor is transzcendentális, ha mindenféle tettet végez (Bhagavad-gítá 4.18.)

A bölcsek megállapítják, hogy a lelki folyamatok eredményes gyakorlásához négy tulajdonságra, alázatra, könyörületességre, tisztelettudásra és a becsvágyról föladására van szükség. Soha sehonnan ne várjunk megbecsülést, ne keressünk semmilyen pozíciót, ugyanakkor belátásunk szerint tiszteljünk mindenkit.

(B.K.Tírtha kommentárja, forrás: Kagylókürt folyóirat)

PDF

~~~~~~~~~~~~

Siksástaka-kommentárok a Slókamálán

Siksástaka 2. – s én mégsem becsülöm kellőképp…

Krsnadász Kavirádzs (†1582), az egyik legátfogóbb, filozófiailag és történetileg is legjobban dokumentált életrajz szerzője gyakran olyan verseket ad Csaitanja szájába, amiket csak eltávozása után írtak meg a tanítványai. Ez jelzi a tanítványok hűségét, akik a Csaitanjától hallottak szellemében összegezték a tanítást, vagy egyenesen az ő szavait foglalták verseikbe. Jóllehet Krsnadász személyesen nem találkozott Csaitanjával, olyan kortársak elbeszéléseiből és feljegyzéseiből rekonstruálta az eseményeket, akik személyes követői voltak. Csaitanja halála után mintegy ötven évvel, 1581-ben íródott a Csaitanja-csaritámrta, Krsnadász Kavirádzs főműve, majd maga is távozott az árnyékvilágról.

A Siksástaka nyolc verse egybehangzóan hirdeti az Istenhez fűződő kapcsolat, a módszer és a lelki távlat hármas elvét, s részletezi az önmegvalósítás módszerét. A korábbiakban elemzett első vers átfogóan ismerteti a rajongás és a lelki fejlődés egyes lépcsőfokait, majd az ötödik verssel bezárólag Csaitanja az Istenhez fűződő kapcsolat tudományát tárgyalja. Ez az első öt vers a rajongás elemi gyakorlatait sorakoztatja fel. A Csaitanja követői által részletezett rajongó istenszeretet két szakaszra tagolódik: a szabályszerű és a spontán gyakorlatra. Az előbbivel az első öt vers foglalkozik, az utóbbi témát – ami egyben a végső cél is – a további három vers taglalja.

A szabályszerű odaadás is további két szakaszra oszlik: előírások szerinti (vaidhi) és példakövető (rágánuga). Az első, bevezető, valóban elemi szinten a szabályok, tiltások és előírások követésében merül ki a bhakti gyakorlása. Tekinthetjük ezt a gyakorlati filozófiának is, amely az ember testi dimenzióját fegyelmezi, tisztítja meg. Ez a vadállat megszelídítése, a hamis öntudat legyőzése. A kitartás és fegyelmezettség sikerrel jár, a csapongó figyelem összpontosíthatóvá válik, az anyagi vágyak csillapulnak, az ember rosszabbik énje legyőzhetővé lesz. A rigorózus gyakorlatok, a hithű szabálykövetés ugyanakkor nem végcél, hanem eszköz a magasabb eszmény elérésében. Szent Ágoston mondja, hogy „az ember ne használja a törvényt a megérkezés eszközeként, mikor már célba érkezett.” Ez már a magasabb filozófia, amely a lelket kapcsolja össze Istennel. Ez a csatlakozás a körtánchoz, a tiszta öntudat kibontakoztatása.

A hosszadalmas és bonyolult szabálykövetés mellett a másik tisztító folyamat a még mindig eleminek számító példakövetés. Ez olyan megtisztult, lelkileg megvilágosodott személyek követését jelenti, akik rendelkeznek az isteni ragaszkodással. Ilyenkor a hívő választott példaképét követi, annak tanácsai, gyakorlata szerint, a személyes elkötelezettség nyomán alakítja életét. Itt nem az előírások, hanem a személyes vonzódás játssza az irányító szerepet. De akár egyik, akár másik módszert tekinti követendőnek az ember, a cél mindkét esetben a spontán rajongás elérése. Ezt a fejlődési utat veszi sorra Csaitanja verse.

2. vers.

nāmnām akāri bahudhā nija-sarva-śaktis
tatrārpitā niyamitaḥ smaraṇe na kālaḥ |
etādṛśī tava kṛpā bhagavan mamāpi
durdaivam īdṛśam ihājani nānurāgaḥ ||2||

nāmnām – neveké; akāri – készített (passzív alak); bahudhā – sokféleképp; nija-sarva-śaktiḥ – saját minden hatalom; tatra – abban; arpitā – belefoglalt, átadott (az erő, hatalom jelzője); niyamitaḥ – korlátozott (az idő jelzője); smaraṇe – emlékezésben; na – nem; kālaḥ – idő; etādṛśī – ilyen; tava kṛpā – a te kegyed; bhagavan – óh, Bhagaván!; mama – enyém; api– bizony; dur-daivam – rossz sors, rossz végzet, balszerencse; īdṛśam – ilyen; iha – itt, most; ajani – született (ösvény); na – nem; anurāgaḥ – ragaszkodás, hűség (pirosság, vörösség)

A sokféleképpen való neveké minden hatalmad,
az emlékezésben nem szab korlátot az idő.
Ilyen a te kegyed, Uram,
de balszerencsémre nem született (bennem) ragaszkodás.

A sokféle szó Isten elsődleges, illetve másodlagos neveire utal. Az előbbiek közül például a Krsna, Gópínáth az Isten szeretői hangulatára utalnak, míg mások – Ráma, Vászudév, Naraszinha – fenséges, tekintélyt parancsoló megnevezései. A másodlagos nevek – mint Brahman, Paramátmá s egyebek – részleges, elkülönült megnevezések, az Úr hatalmát is csak töredékes mértékben hordozzák, míg az elsődleges nevek nem különböznek az Úr lényétől, személyétől, s minden energiájával fel vannak ruházva. A transzcendens harmóniában a megnevezett nem különbözik a megnevezéstől.

A védai mantrák zengése szigorú szabályokhoz kötött az alkalmas időt, a gyakorló jogosultságát s egyéb tényezőket illetően, a szent név mantrák azonban kötetlenek és szabadon alkalmazhatók. Kegyelmi alapú a szent név meditáció. Objektív részről az isteni kegy kiáradása, szubjektív részről pedig annak befogadása a szükséges feltétel. A ragaszkodás (anurága) kifejezés a bhakti magasabb szintjeit is sejteti, mert másik jelentése nagyfokú vonzalom, a vörös jelentéstartalom pedig az isteni rajongás szenvedélyes voltára is utal.

(B.K.Tírtha kommentárja, forrás: Kagylókürt folyóirat)
PDF

~~~~~~~~~~~~

Siksástaka-kommentárok a Slókamálán