brahman-lét

A Bhagavad-gítá tizennyolcadik fejezetének vége a beszélgetés legfontosabb gondolatainak összefoglalója. A 18.54. vers így szól:

brahma-bhūtaḥ prasannātmā na śocati na kāṅkṣati |
samaḥ sarveṣu bhūteṣu mad-bhaktiṁ labhate parām ||54||

A brahman-létű, elégedett lélek nem bánkódik és nem is vágyakozik.
Egyenlő minden lényhez, s eléri az irántam érzett legfőbb szeretetet.

A brahman-lét nem csupán az advaita iskolák célja… a szókapcsolat azt a létállapotot jelenti, melyben az ember lelki látásmóddal bír: így már nem kötik az anyagvilág kettősségei, erre utal a nem bánkódik és nem is vágyakozik. Ennek folyománya a harmadik páda: a vágy és gyűlölet kettősségéből kiszabadulva olyanná válik, mint az ártatlan kisgyerek: szabadon és egyenlően tekint mindenkire. Ugyanakkor a lelki létezés nem semleges, a természetét leíró örvendező, elégedett (prasanna) jelző utal erre. Az emberről lefoszlik, lemállik minden mellékes, és megmarad az élőlény eredeti lelki természete: az Isten iránti szerető odaadás, a bhakti.
Olykor találkozni azzal a vélekedéssel, hogy mert a személyes Istenhez való közeledés mellett elhomályosul a „Brahman megvalósítása”, ezért mellékesnek, jelentéktelennek tekinthető az utóbbi. Ám Bhagaván imádatában is egy bejárandó állomás annak felismerése, hogy Ő nincs egyedül, a lények sokasága veszi őt körül, akik mind az Ő gyermekei, akár csak én magam… s ez a felismerés válik az egyenlőség-, egység-élmény megélésének forrásává.

az imádat dicsősége

Rúpa gószvámí Rádhá-Krsnát, a szívbéli odaadást, a bhaktákat dicsőítő, nagyszerű tulajdonságaikat, tetteiket ecsetelő költeményekből szőtte a Padjávalí szőttesét. A Padjávalí („versfüzér”) vaisnava antológia, mely 123 szakaszra osztja a gyűjtemény 392 versét. A költemények közt találunk verseket puránákból, a szerzők közt föllelhetünk ismert, kevéssé ismert költőket is, sőt, magát Csaitanja Maháprabhut is – a Siksástaka strófáit e műben jegyezték le először.
Az alábbiakban az imádat dicsősége (bhajana-māhātmyam) című fejezet versei olvashatók. A fejezet első versével már korábban találkozhattál a Slókamálán: http://slokamala.blogspot.hu/2013/12/indokolatlan.html

anucitam ucitaṁ vā karma ko ’yaṁ vibhāgo
bhagavati param āstāṁ bhakti-yogo draḍhīyān |
kirati viṣamahīndraḥ sāndra-pīyūṣam indur
dvayam api sa maheśo nirviśeṣaṁ bibharti ||9||

Jó vagy rossz tettek – mi a különbség?
Csak a magasztos úr iránti szerető odaadás legyen bizonyosság!
A kígyókirály mérgét szórja szét, a Hold nektárt áraszt,
ám Siva különbséget nem téve viseli mindkettejüket.

Siva fejéke a nektárt záporozó félhold, nyakán pedig Vászuki, a kígyókirály tekergőzik.

yadi madhu-mathana tvad-aṅghri-sevāṁ
hṛdi vidadhāti jahāti vā vivekī |
tad-akhilam api duṣkṛtaṁ tri-loke
kṛtam akṛtaṁ na kṛtaṁ kṛtam ca sarvam ||10||

Ó, Madhu végzete! Ha egy józan bölcs szívében lábaid szolgálja, akkor bármi rosszat is tett e három világban, az mind meg nem történtté válik – ám ha elhagyja szolgálatod, még amit nem követett el, az is fejére hullik.

kāśāyan na ca bhojanādi-niyamān no vā vane vāsato
vyākhyānād athavā muni-vrata-bharāc cittodbhavaḥ kṣīyate |
kintu sphīta-kalinda-śaila-tanayā-tīreṣu vikrīḍato
govindasya padāravinda-bhajanārambhasya leśād api ||11||

Nem a vörös ruha viselése, sem az evés, s a más hasonlók fegyelmezése, sem az erdőben lakozás,
még csak a szentírások magyarázata, vagy a buzgó hallgatási fogadalmak megtartása sem fékezi meg a szerelemistent,
csakis a hatalmas Kalinda-hegy leányának partján játszadozó
Góvinda lótuszlába imádatának egy csekélyke töredéke.

Kalinda-hegy leánya: a Jamuná folyó

alam alam iyam eva prāṇināṁ pātakānāṁ
nirasana-viṣaye yā kṛṣṇa kṛṣṇeti vāṇī |
yadi bhavati mukunde bhaktir ānanda-sāndrā
viluṭhati caraṇābje mokṣa-sāmrājya-lakṣmīḥ ||12||

Krsna! Krsna! Csupáncsak e szavak kimondása elegendő a lények bűneinek messze űzéséhez.
S ahol Mukunda örömteli szolgálata is megjelenik, ott az üdvösség királynője, Laksmí is a földre borul.

nānopacāra-kṛta-pūjanam ārta-bandhoḥ
premṇaiva bhakta-hṛdayaṁ sukha-vidrutaṁ syāt |
yāvat kṣud asti jaṭhare jaraṭhā pipāsā
tāvat sukhāya bhavato nanu bhakṣya-peye ||13||

A szenvedők barátjának számtalan felajánlással végzett szerető imádata megolvasztja a híve szívét,
hasonlóképp: akit éhség mardos és szomjúság gyötör, azt megörvendezteti az evés-ivás.

Csaitanja Maháprabhu arra kérte Rámánanda Rájt, idézzen verseket az élet végső céljáról. Rámánanda különböző célokat jelölt meg, ám Csaitanja mindegyiket felszínesnek tartotta. Az eszmények sorában elértek a préma-bhaktiig, a rajongó szeretetig – Rámánanda ekkor saját költeményeit szavalta – ezt és a rákövetkező verset. Csaitanja a verseket hallván így kiáltott: „Úgy van! Kérlek, mondd tovább!” A két vers a bhakti kétféle útjára mutat rá, e vers rituális bhaktit méltatja, míg a következő a spontán odaadást.

kṛṣṇa-bhakti-rasa-bhāvitā matiḥ
krīyatāṁ yadi kuto 'pi labhyate |
tatra laulyam api mūlyam ekalaṁ
janma-koṭi-sukṛtair na labhyate ||14||

A Krsna iránti szerető odaadás ízeivel eltöltött értelmet
vedd csak meg, bárhol is kapható!
A sóvárgás az egyedüli ára,
milliónyi élet jótetteivel sem érhető el.

jñānam asti tulitaṁ ca tulāyāṁ
prema naiva tulitaṁ tu tulāyām |
siddhir eva tulitātra tulāyāṁ
kṛṣṇa-nāma tulitaṁ na tulāyām ||15||

A lelki tudás értéke mérhető, ám a rajongó szeretet mérhetetlen.
A tökéletesség mérhető, ám Krsna neve felmérhetetlen!

A lelki tudás (jñāna) és a jógík által elnyert tökéletességek (siddhi) nagy erőt képviselnek, komoly súllyal esnek latba – ám mérhetőek, míg a rajongó szeretet és Krsna neve nem állítható mérlegre… összehasonlíthatatlanok, felmérhetetlenek. E vers szerzője Srídhar Szvámí, a Bhágavata-purána jeles kommentátora.

a Bhagavad-gítá esszenciája 4. rész

Jámunácsárja Bhagavad-gítá kommentárjának utolsó része:

deha-svarūpam ātmāpti-hetur ātma-viśodhanam |
bandha-hetur vivekaś ca trayodaśa udīryate ||17||

A test alapvető jellemvonásait, a Lélek elérésének módját, az elme megtisztítását,
a kötöttségek okát és a megkülönböztetés tudományát tárgyalja a tizenharmadik fejezet.

A fejezet 6-7. versei az anyagi tettek mezejét definiálják – ez a test eredeti természete. A Lélek elérésének módjai, a lelki tudás jellemzői a 8-12. versekben olvashatók. Az elme megtisztítása a „megismerendő” (jñeyam) a 13. verstől kezdődő részre vonatkozik, míg a kötöttség okairól a 20-22. versek szólnak. A megkülönböztetés a prakrti (anyag) és a purusa (lélek) megkülönböztetése, melyről a 24. verstől kezdődő részben olvashatunk.

guṇa-bandha-vidhā teṣāṁ kartṛtvaṁ tan-nivartanam |
gati-traya-sva-mūlatvaṁ caturdaśa udīryate ||18||

Az anyagi természet kötőerőiről, működésükről, a kötőerők meghaladásáról,
és a három kötőerő forrásáról is szól a tizennegyedik fejezet.

A szanszkrt guṇa szó egyaránt jelent minőséget, tulajdonságot, de fonalat vagy kötelet is. Így ez az egyetlen szó elmondja, hogy a háromféle anyagi minőség evilághoz bilincselő kötelék. A tizennegyedik fejezet részletesen szól a három guṇa működéséről.
A kötőerők meghaladása: „Aki teljesen az odaadó szolgálattal foglalja le magát, és nem esik vissza semmilyen körülmények között, az egyszeriben túllép az anyagi természet kötőerőin, s így elér a Brahman síkjára.” (14.26.)
A kötőerők forrása: „Én vagyok Brahman alapja, valamint a kifogyhatatlan nektár, a végérvényes vallás és az abszolút boldogság beteljesülése.” (14.27.)

acin-miśrād viśuddhāc ca cetanāt puruṣottamaḥ |
vyāpanād bharaṇāt svāmyād anyaḥ pañcadaśoditaḥ ||19||

A Legfőbb Személy egyaránt különbözik a tudatlansággal társult és a makulátlan lelkektől is,
minek oka mindent átható, gondoskodó, és uralkodó természete – ezt mondja el a tizenötödik fejezet.
 

„Kétféle lény létezik: a gyarló és a tévedhetetlen. Az anyagi világban minden lény gyarló, a lelki világban pedig mindenki tévedhetetlen. E kettőn kívül létezik a legnagyobb élő személyiség, Maga az Úr, aki behatolt a három világba, és fenntartja azokat. Miután Én transzcendentális vagyok, túl a gyarlón és a csalhatatlanon, s mert Én vagyok a leghatalmasabb, ezért a Legfelsőbb Személyként magasztalnak Engem a Védák és a világ. „(15.16-18.)
E három vers a megelőző fejezetekre is felteszi a koronát: a tizenharmadik a lelki tudásról, a Legfelsőbb eléréséről és az anyag és lélek különválasztásáról szóló részei miatt a megtisztult dzsíva-lelkeket idézi fel, a tizennegyedik az evilági kötőerőket, s az e kötelékekkel gúzsbakötött rab lelkek fogságát írja le, a tizenötödik fejezet pedig a Legfelsőbb Személyről szól.

devāsura-vibhāgokti-pūrvikā śāstra-vaśyatā |
tattvānuṣṭhāna-vijñāna-sthemne ṣoḍaśa ucyate ||20||

Az isteni és démoni tulajdonságok felosztása, valamint a szentírás, a tan követése,
hogy az igazságnak szentelt bölcsesség erős gyökeret ereszthessen – ez áll a tizenhatodik fejezetben.
 

 A vaśya szó szerint engedelmességet, irányítottságot jelent. A śāstra-vaśya, a tan, a szentírásoknak való alávetettség fogalmazódik meg a fejezet utolsó versében: „Az Írások irányadásából kell megérteni, hogy mi a kötelesség és mi nem. Miután az ember megismerte e szabályokat, cselekedjék úgy, hogy fokozatosan fejlődhessék általuk.”(16.24.) A fejezet első három verse az isteni tulajdonságokat sorolja, míg a 7.-verstől kezdődő rész a démoni gondolkodás jellemzése.

aśāstram āsuraṁ kṛtsnaṁ śāstrīyaṁ guṇataḥ pṛthak |
lakṣaṇaṁ śāstra-siddhasya tridhā saptadaśoditam ||21||

Démoniak, azaz a szentírással szembehelyezkedők sajátosságait, a szentírást követők kötőerők szerinti tulajdonságait,
valamint a tökéletességre jutottak jellemzőit írja le a tizenhetedik fejezet.

A tizenhetedik fejezet elején Ardzsuna arról kérdez, mi a helyzete azoknak, akik feladják a szentírások elveinek követését. Így Krsna beszél a szentírással szembehelyezkedőkről (17.5-6. versek), majd beszél az áldozat, az önfegyelmezés (vezeklés) és az adományozás kötőerők szerinti felosztásáról. Oṁ tat sat – e három szó jellemzi a tökéletesek tetteit, miként arról a 23. verstől kezdődő rész szól.

īśvare kartṛtā-buddhiḥ sattvopādeyatāntime |
sva-karma-pariṇāmaś ca śāstra-sārārtha ucyate ||22||

Az utolsó fejezetben az Úrnak szentelt tettekről és értelemről, a jóság kiválóságáról,
a saját (dharmánk) szerinti cselekvésről beszél (Krsna), majd összegzi a Gítát.
 

A tizennyolcadik fejezetben olvashatunk a lemondásról (18.2-11. versek) és a cselekvésről (13. verstől kezdődő rész). Kötőerők szerinti csoportosításban elemzi a cselekvés jellemzőit: a tettet meghatározó értelmet, magát a tettet, és a cselekvőt, az elhatározást, és az eredményt. A 41. verstől kezdődő rész szerint a saját dharmája szerinti kötelességeit végezve bárki elérheti a tökéletességet, végezetül a 64-66. versek a Bhagavad-gítá végkövetkeztetését mondják el.

A mű záró verseiben Jámunácsárja szól a Legfelsőbb iránti odaadásról, a három jógafolyamat összefonódásáról, és a beteljesülésről.

karma-yogas tapas tīrtha-dāna-yajñādi-sevanam |
jñāna-yogo jita-svāntaiḥ pari-śuddhātmani sthitiḥ ||23||

A cselekvés (karma) jógája az önfegyelmezés, a zarándoklat, az adományozás, az áldozat, s más tettekkel végzett szolgálatot jelent,
míg a megismerés (gjána) jógája megállapodás a megtisztult önvalóban, a megfegyelmezett gondolatok segítségével.

bhakti-yogaḥ paraikānta-prītyā dhyānādiṣu sthitiḥ |
trayāṇām api yogānāṁ tribhir anyonya-saṅgamaḥ ||24||

Az önátadó szeretet (bhakti) jógája a Legfelsőbb iránti kizárólagos szeretetben elmerülő meditáció.
E három jógafolyamat szorosan összekapcsolódik egymással.

nitya-naimittikānāṁ ca parārādhana-rūpiṇām |
ātma-dṛṣṭes trayo'py ete yoga-dvāreṇa sādhakāḥ ||25||

A Legfelsőbb imádataként megnyilvánult állandó és alkalmi kötelességek (elvégzése)
lélek-látóvá tesz – ennek beteljesülését támogatja a három jógafolyamat.

A Szentírás által megszabott időszakos és állandó rítusok mögötti cél a Legfelsőbb imádata. Az áhítat útjának fontos állomása a brahma-bhūta, a lelki lét felismerése, megélése. A lét lelki természetét felismerő nem bánkódik, nem vágyakozik, egyenlő minden élőlénnyel, s elnyeri az irántam való legfőbb odaadást – jelenti ki Krsna. (Bg. 18.54.) Ezt említi a vers lélek-látásként.

nirasta-nikhilājñāno dṛṣṭvātmānaṁ parānugam |
pratilabhya parāṁ bhaktiṁ tayaivāpnoti tat-padam ||26||

A tudatlanságon teljességgel felülkerekedve válik az ember lélek-látóvá, s a Legfelsőbbet követve
a legfőbb odaadást nyeri el. E (szívbéli) odaadás segítségével pedig az Úr lábaihoz ér.

„Aki az értelme által megtisztult, elméjét szilárd határozottsággal fegyelmezi, megvált az érzékkielégítés tárgyaitól, mentes a ragaszkodástól és a gyűlölettől, magányos helyen él, keveset eszik, testét és nyelvét fegyelmezi, mindig transzban van, lemondó, mentes a hamis egótól, az álhatalomtól, hamis büszkeségtől, kéjtől, dühtől és birtoklásérzettől, s békés, az biztosan felemelkedik az önmegvalósítás síkjára” (Bg. 18.51-53., szó szerint: brahma-bhūyāya kalpate – készen áll a brahman lét elérésére, az imént említett lélek-látásra.) „Aki ilyenformán eljutott a transzcendentális síkra, az egyszerre megvalósítja a Legfelsőbb Brahmant. Sohasem bánkódik, és nem is vágyik semmire, egyenlő minden élőlénnyel szemben. Ebben az állapotban tiszta odaadó szolgálatot ér el Énirántam.” (Bg. 18.54.)
Az Úr lábaihoz ér (tat-padam) a védahimnuszok és az upanisad-irodalom szokásos szófordulata, a pada szó többféle jelentése (láb, lábnyom, hely, célállomás, helyzet) miatt a szövegösszefüggés szerint különféleképpen fordítható.

bhakti-yogas tad-arthī cet samagraiśvarya-sādhakaḥ |
ātmārthī cet trayo'py ete tat-kaivalyasya sādhakāḥ ||27||

A szeretet jógája – ha valaki arra vágyik – elvezet minden bőség forrásához,
míg a három jógafolyamat a Lélekre vágyót az üdvösséghez vezetik.
 

Az üdvösséget a vers a kaivalya szóval írja el. Ez szó szerint kizárólagosságot jelent (a kevala – kizárólagos, elkülönült, egész, teljes szóból), a lélek teljes és végleges elkülönülését az anyagtól. Patanydzsali szerint: a gunák visszahúzódása, mikor a szemlélő eredeti természetében honol, s egyedül a tudatosság ereje (cit-śakti) van jelen. A Lélek kutatója (az arthin valamire törekvőt, vágyódót jelent) a három jógafolyamat segítségével elérheti a kaivalya állapotát.
Miként a Gítában is láthattuk: Isten feltárja isteni voltát annak, aki a szeretet jógájával közeledik őhozzá. (lásd 11.54.)

aikāntyaṁ bhagavaty eṣāṁ samānam adhikāriṇām |
yāvat prāpti-parārthī cet tad evātyantam aśnute ||28||

Mindezen törekvőket egyaránt a Magasztos Úr iránti kizárólagosság fűti,
ám a Legfelsőbb elérésére vágyó a végtelen (boldogságot) ízleli.
 

Mindhárom jógafolyamat útján egyedül az Abszolútat kutatják. A vers aikāntyam szava kizárólagost jelent, egyedüli, végső célt – az Úr valamely aspektusa felé fordul minden jóga. A Legfelsőbbet elérni vágyó jelölt őt éri el maradéktalanul – az atyanta („végen túl”) szó teljest, tökéletest jelent –, s egyben megízleli a végtelen boldogságot is (lásd: ānanda-mayo’bhyāsāt, Vsz. 1.1.12.). Bár a boldogság szót a vers nem mondja ki, mégis, indokoltnak látom a fordításba foglalni – a Legfelsőbb végtelensége, teljessége a lét, a tudatosság és a boldogság teljességét jelenti.

jñānī tu paramaikāntī tad-āyattātma jīvanaḥ |
tat-saṁśleṣa-viyogaika-sukha-duḥkhas tad-eka-dhīḥ ||29||

A bölcs az személy, ki egyedül a Legfelsőbbnek szenteli magát, és csakis tőle függ.
Az együttlét az egyedüli öröme, s csak az elválás a bánata – csak Urára gondol.
 

A vers a Gítá hetedik fejezetére utal. Krsna a hozzá közeledők négy csoportjáról szól (szenvedők, kíváncsiak, vagyonvágyók és bölcsek), s közülük a bölcset (jñānī) emeli ki: ő nitya-yukta, azaz „mindig összekötött”, azaz egyhegyű elmével mindig Krsnának szenteli magát, és eka-bhakti – szerető ragaszkodással (bhakti) az Elsődleges Létezőt (eka) imádja. (Bg. 7.17-18.)
A Szvámí Védánta Désika által kommentált szövegváltozatban így áll a vers, ám más Srí vaisnava forrásokban a második páda olvasata ez: tadāyattam ajīvanaḥ – tőle függő, nincstelen.

bhagavad-dhyāna-yogokti vandana-stuti-kīrtanaiḥ |
labdhātmā tad-gata-prāṇa-mano-buddhīndriya-kriyaḥ ||30||

A Legfelsőbbön meditálva, róla beszélve, őt imádva, hozzá fohászkodva és őt magasztalva
az ember életerői, gondolatai, értelme és érzékei csakis reá összpontosulnak.

nija-karmādi bhakty-antaṁ kuryāt prītyaiva kāritaḥ |
upāyatāṁ parityajya nyasyed deve tu tām abhīḥ ||31||

Saját kötelességétől kezdve az odaadás gyakorlásáig minden tettét végezze szeretettel,
s ne az (üdvösség) eszközeiként tekintsen rájuk. Felhagyva a félelemmel bízza magát az Úrra!
 

A vers a meghódolás (śaraṇāgati, a Srí szampradája terminológiája szerint: prapatti) alapelveit fogalmazza meg a Gítá végkövetkeztetésére alapozva: „Az Én hívem, bár állandóan sokféle tettet végez, az Én védelmem alatt, kegyem révén eléri örökkévaló és elpusztíthatatlan lakhelyemet. Minden cselekedetedben csak Énrám bízd magad, s dolgozz mindig az Én védelmem alatt! Légy teljesen tudatos Rólam az ilyen odaadó szolgálatban!” (Bg. 18.56-57.) „Gondolj mindig reám, légy az én hívem, imádj engem s hódolj nékem! Mivel oly kedves vagy nekem, megígérem, biztosan eljutsz majd hozzám. Minden dharmát feladva, hozzám, az egyetlen menedékhez jöjj! Megszabadítalak majd téged minden bűntől, ne félj!” (Bg. 18.65-66.)

ekāntātyanta-dāsyaika-ratis tat-padam āpnuyāt |
tat-pradhānam idaṁ śāstram iti gītārtha-saṅgrahaḥ ||32||

Kinek egyetlen öröme az Abszolút egyhegyű, állandó szolgálata, az elnyerheti az ő hajlékát,
ezt hangsúlyozza e Szentírás – íme a Bhagavad-gítá jelentésének összefoglalása.

a Bhagavad-gítá esszenciája 3. rész

Jamunácsárja a Gítártha szangraha (a Bhagavad-gítá jelentésének összefoglalása) című művéből a második hat fejezet témáit tárgyaló versek:

sva-yāthātmyaṁ prakṛtyāsya tirodhiḥ śaraṇāgatiḥ |
bhakta-bhedaḥ prabuddhasya śraiṣṭhyaṁ saptama ucyate ||11||

Az önmagáról szóló igazságról, az anyagi természeten való felülkerekedésről, a meghódolásról,
a bhakták különféle csoportjairól, és a bölcsek kiválóságáról szól a hetedik fejezet.

Az önmagáról szóló igazság: „Halld most, óh, Prthá fia, hogyan ismerhetsz meg Engem teljesen, kétségtelenül, a Rólam való teljes tudat által, a jóga gyakorlásával, az elmét Rám irányítva!” (Bg. 7.1.)
Az anyagi természeten való felülkerekedés eszköze a meghódolás, erről így ír a Gítá: „Az anyagi természet három kötőerejéből álló Isteni energiámat nagyon nehéz legyőzni. De akik átadták magukat Nekem, azok könnyen túllépnek rajta.” (Bg. 7.14.) Az istenhez fordulók indítékaik szerint lehetnek i) szenvedők, ii) kíváncsiak, iii) vagyonvágyók és iv) bölcsek. (Bg. 7.16.), „közülük a hűséges odaadással örökre hozzám kötődő bölcs a legkiválóbb, mert fölöttébb kedves vagyok neki, s ő is kedves nekem.” (Bg. 7.17.)

aiśvaryākṣarayāthātmya-bhagavac-caraṇārthinām |
vedyopādeya-bhāvānām aṣṭame bheda ucyate ||12||

Az isteni fenség, a múlhatatlan, s a Magasztos Úr lábai után vágyakozók
által megismerendő, és elfogadandó (dolgokat) veszi számba a nyolcadik fejezet.

A nyolcadik fejezet elején Ardzsuna az előző vers szavainak hátteréről kérdez. Krsna válaszában Jamunácsárja a különféle istenképeket fedezi fel: adhibhúta („létfölötti”) a dévák fenséges, ám múlandó világát idézi, a gazdagság, hatalom, stb. okán keresők világát. A dévák világán túli a múlhatatan Brahman, míg az áldozat Ura Isten személyes formája. (vö. Bg. 8.4.)

sva-māhātmyaṁ manuṣyatve paratvaṁ ca mahātmanām |
viśeṣo navame yogo bhakti-rūpaḥ prakīrtitaḥ ||13||

Önnön dicsőségét, emberi alakban is transzcendentális természetét, a nagy lelkek
jellemvonásait, és az istenszeretet jógáját fejti ki a kilencedik fejezet.

Önnön dicsősége: „Megnyilvánulatlan formámban én töltöm be ezt az egész mindenséget. Minden lény bennem van, de én nem vagyok bennük, és mégsem bennem lakoznak a lények – lásd fenséges hatalmam! A lények fenntartója, s nem a lényekben lakozó: én magam vagyok a lények teremtője.” (Bg. 9.4-5.)Emberi alakban is transzcendentális természete: „Az ostobák kigúnyolnak, mikor alászállok emberi alakomban. Nem ismerik transzcendentális természetem és mindenek felett álló, páratlan uralmam. (Bg. 9.11.)”
A nagy lelkek jellemvonásai: „Ám az isteni természet védelmében álló nagy lelkek rendületlen elmével imádnak engem, mert a világ eredetének, s múlhatatlannak ismernek engem. Állandóan engem dicsőítenek, fogadalmaikban eltökéltek, állhatatosan törekszenek, odaadással hódolnak előttem, s (így) örök kapcsolatban engem imádnak.” (Bg. 9.13-14.)

sva-kalyāṇa-guṇānantya-kṛtsna-svādhīnatā-matiḥ |
bhaktyutpatti-vivṛddhyarthā vistīrṇā daśamoditā ||14||

Saját áldásos tulajdonságainak határtalan teljességéről, s hogy minden tőle függ –
e tudást beszéli el (Krsna) a tizedik fejezetben, az istenszeretet kibontakozásának és elmélyítésének érdekében.

Minden tőle függ: „Én vagyok a mindenség eredete, minden belőlem árad. Ezt fölismervén a lét örömétől mámoros bölcsek engem imádnak.” (Bg. 10.8.)

ekādaśe sva-yāthātmya-sākṣāt-kārāva-lokanam |
dattamuktaṁ vidiprāptyor bhaktyekopāyatā tathā ||15||

A tizenegyedik fejezetben megadta (Ardzsunának), hogy saját szemével pillanthassa meg (Krsna) valós formáját,
és kifejtette, hogy a bhakti az egyetlen módszer, amivel az ember megismerheti és elérheti Őt.

A bhakti az egyetlen módszer: „Sem a védán keresztül, sem vezekléssel, sem adományozással vagy áldozattal nem lehetséges olyasféleképp meglátni engem, ahogyan te láttál. Ardzsuna! Csakis színtiszta odaadással lehet engem ilyesféleképp megismerni, ténylegesen megpillantani és elmélyülni bennem.” (Bg. 11.53-54.)

bhakteḥ śraiṣṭhyam upāyoktir aśaktasyātmaniṣṭhatā |
tat-prakārās tv-atiprītir bhakte dvādaśa ucyate ||16||

A bhakti kiválósága, elérésének módjai, s az arra képtelen számára az átman kutatása,
a bhakták jellemvonásai, és Krsna hívei iránt érzett forró szeretete – ezek a tizenkettedik fejezet témái.

A tizenkettedik fejezet a szívbéli spontán rajongás eszményét mutatja fel: „Egyedül rám irányuljon elméd, csakis rám összpontosítsd értelmed, így velem élsz majd ezután, semmi kétség.” (Bg. 12.8.) Ám felmutatja az ide vezető utat is (Bg. 12.9-11. versek). S utat mutat azok számára is, akik nem a bhakti útját járják: „Ám akik a múlhatatlant, a meghatározhatatlant, megnyilvánulatlant, mindent áthatót, felfoghatatlant, változatlant, mozdulatlant és szilárdat tisztelik érzékeiket szabályozva, mindig elfogulatlanul, és minden lény jólétéért cselekedve, ők is engem érnek el.” (Bg. 12.3-4.)

indokolatlan

vyādhasyācaraṇaṁ dhruvasya ca vayo vidyā gajendrasya kā
kubjāyāḥ kim u nāma rūpam adhikaṁ kiṁ tat sudāmno dhanam |
vaṁśaḥ ko vidurasya yādava-pater ugrasya kim pauruṣaṁ
bhaktyā tuṣyati kevalaṁ na ca guṇair bhakti-priyo mādhavaḥ ||

A hentes vajon követte a szabályokat? Mit mondhatnánk Dhruva herceg koráról, vagy Gadzséndra tudásáról?
És Kubdzsá volna a szépségben bővelkedő? Hol van Szudámá vagyona,
Vidura előkelő származása, vagy Ugraszéna, a jaduk ura dicső tettei?
Soha nem a tulajdonságok, egyedül csak a szívbéli odaadás teszi elégedetté Mádhavát!

A Rúpa gószvámí szerkesztette versgyűjteményben, a Padjávalíban a szeretetteljes szolgálatot magasztaló fejezet alaphangulatát Daksinátja e verse adja. Oly sokféle jó- (és persze rossz) tulajdonságot aggattunk magunkra, ám ezek közül egyik sem fontos… egyedül a bhakti, a szeretetteljes szolgálat teszi elégedetté Istent. Nem a szabálykövetés, hiszen a hentest sem a szabálykövetés tette kedvessé az Úrnak. (A történet a világi kötelességek teljesítéséről itt olvasható). Nem a tisztes kor, hiszen Dhruva herceg is csupán kisfiúcska volt, mikor a szívében imádott ura megjelent előtte Garuda hátán. Nem a képzettség vagy műveltség, hiszen az elefántok királya, akit a krokodil megtámadott, sem tanulmányozta a szentírásokat. Hasonlóan, Kansza púpos szolgálója, Kubdzsá nem volt szép, Krsna gyermekkori barátja, a bráhmana Szudámá nem volt jómódú, Vidura egy cselédlány fia volt, s Kansza apját, Ugraszénát fia börtönbe zárta, hogy maga ülhessen helyette a trónra, így nem dicsekedhetett harcoshoz illő nagy tettekkel. Mégis, mindannyian elégedetté tették Mádhavát, s így sok esetben még hiányosságaik is kikerekedtek. A nemeslelkű Kubdzsát Mukunda érintése ragyogó szépséggé változtatta. Örömmel fogadta barátjától a kevéske lapított rizst, és bár Szudámá nem kért semmit, mégis, mire hazaért, palota fogadta őt viskója helyén. Ugraszéna is kiszabadult börtönéből, s később hősiesen védelmezte Mathurá városát Dzsarászandha és Sálva seregei ellen – Krsna ekkor visszavonult az ütközettől, hogy lehetőséget adjon hívei – így Ugraszéna – számára vitézsége bizonyítására.
Talán szóismétlésnek tűnhet, hogy a vers utolsó negyedében a bhakti szó kétszer is szerepel (bhaktyā – bhaktival; bhakti-priyaḥ – bhaktit kedvelő). A magam részéről inkább indoklásnak látom… a Mádhava név gyakori értelmezése: Má-dhava, azaz Laksmí anya férje. A költő most az odaadás úrnőjének Bhaktinak a férjeként (azaz: bhakti-priyaḥ) azonosítja Mádhavát, s ez magyarázza, miért éppen bhakti teheti őt elégedetté.
A versmérték: śārdūlavikrīḍita.

az odaadás lépcsőfokai a Bhagavad-gítá 12. fejezetében

mayy eva mana ādhatsva mayi buddhiṁ niveśaya |
nivasiṣyasi mayy eva ata ūrdhvaṁ na saṁśayaḥ ||8||

Egyedül rám irányuljon elméd, csakis rám összpontosítsd értelmed,
így velem élsz majd ezután, semmi kétség.

A manas szó jelenthet elmét, gondolatot és értelmet is. A szó gyöke a man – gondol, vél jelentésű ige, ezért tudatos megfontoltságra utal, ám gyakran az érzékeket összefogó spontán működésünket írjuk le vele. E versben a buddhi (értelem) szó mellett szerepel, s ez többet jelent egyszerű ismétlésnél: a manas, azaz elme a zsigeri elfogadás és elutasítás (saṅkalpa, vikalpa) színtere, a buddhi (értelem) pedig az elemző és határozott megkülönböztető képességé. A rajongó odaadásban élő bhakta spontán és tudatosan csak Krsnát látja – a különféle raszák szerinti módon. Ki Krsna? Sankara kommentárja szerint az univerzális formáját feltáró Isten, Visvanáth Csakravartí szerint a sárgaruhás, erdei virágok füzérét viselő Sjámaszundar – irányuljon reá meditációnk.

atha cittaṁ samādhātuṁ na śaknoṣi mayi sthiram |
abhyāsa-yogena tato mām icchāptuṁ dhanaṁjaya ||9||

Ha gondolataidat képtelen vagy szilárdan reám irányítani,
akkor a gyakorlás jógájával igyekezz elérni engem, Dhananydzsaja!
 
Ha csapongó gondolatainknak még van más tárgya is, mint Isten, még nem élünk szamádhiban (cittaṁ samādhātum), úgy legyen mindennapos gyakorlatunk a reá való emlékezés. Sankara szerint a gyakorlás a szerteágazó gondolatok összegyűjtése és egyetlen pontra rögzítése újra meg újra. Rámánudzsa kommentárjában arról ír, hogy az Úr megannyi nagyszerű tulajdonsága lehetőséget nyit számunkra, hogy erre emlékezve, ezeket magasztalva reá irányítsuk kósza figyelmünket. A szádhana-bhakti útja éppen erről szól. Krsna Dhananydzsajaként, gazdagság meghódítójaként szólítja Ardzsunát, utalva arra, hogy a szádhana-bhakti követése nem pótcselekvés: a gyakorló a legnagyobb kincs birtokába jut.

abhyāse’py asamartho’si mat-karma-paramo bhava |
mad-artham api karmāṇi kurvan siddhim avāpsyasi ||10||

Ha nem tudod gyakorolni (a reám emlékezést), szenteld minden tetted nekem,
mert ha értem cselekszel, eléred majd a tökéletességet.

A versnek kétféle értelmezésével találkozhatunk. Sríla Prabhupád kommentárjának megvilágításában tekintve a versre az alábbi gondolatmenetet követhetjük: az asamartha melléknév jelent alkalmatlant, de gyöngét, erőtlent is – a meditáció gyakorlása elmaradhat emiatt is. Ám a lehetőségek nem zárultak le, ha nincs a szívünkben spontán odaadás, és gyöngeségünk miatt a figyelmünket sem tudjuk irányítani, akkor változtassunk a tetteink motivációján: ajánljuk minden cselekvésünket Istennek.
Rámánudzsa, Srídhar Szvámí, Visvanáth Csakravartí és Baladév Vidjábhúsan szerint a gyakorlás (abhyāsa) kifejezetten a meditáció gyakorlását jelenti, míg tetteink Istennek szentelése a szabálykövető odaadás (vaidhi-bhakti) elemeire vonatkozik. Srídhar Szvámí az ékádasí böjti fogadalmát, a púdzsá-szertartást és náma-szankírtant nevesíti, Visvanáth a hallással és zengéssel kezdődő kilenc gyakorlatot említi.

athaitad apy aśakto’si kartuṁ mad-yogam āśritaḥ |
sarva-karma-phala-tyāgaṁ tataḥ kuru yatātmavān ||11||

S ha ezt sem tudod megtenni, akkor végezd jógámat úgy,
hogy feladod tetteid minden gyümölcsét. Fegyelmezd így elmédet!

Az előző vers kétféle értelmezéséből kiindulva e versnek is kétféle olvasatával találkozunk. Ha nem tudjuk minden tettünket Istennek szentelni, akkor szabaduljunk meg az önzéstől: ne magunkért dolgozzunk, hanem a szűkebb-tágabb környezetünkért – az ind szerzők kedves példája a kútásás és kórházalapítás.
Más olvasatban a tettek gyümölcséről való lemondás azok Istennek ajánlását jelenti. Láthatjuk: a Gítá ezen verseinek értelmezései bár egy-egy ponton eltérnek, szellemiségükben hasonlóak. Az áhítat jógájának széles a spektruma: a legjobb, ha az ember minden gondolata Isten körül jár, ha csak őt látja… Nárada szavaival: „az istenszeretet az, ha a hívő minden tettét Istennek szenteli, s elviselhetetlen fájdalmat érez, ha egy percre is megfeledkezne róla.” (Bhakti-szútrák 19.) Ha nincs a szívünkben spontán rajongás, gyakoroljuk a meditációt, s az imádatot, hiszen ez megtisztítja a szívet, s a tiszta szívben bizonnyal kivirágzik majd a rajongás. Ha nem tudjuk gyakorolni az imádatot sem, tetteinket ajánljuk Istennek, ha pedig ezt sem tudnánk gyakorolni, legalább fegyelmezzük jótékonysággal önzésünket.
Végezd jógámat, fegyelmezd így elmédet: értelem szerinti fordítás, a szövegben e fordulatok a mondat alanya, „légy az én jógámhoz forduló” (mad-yogam āśritaḥ), „fegyelmezett elmével bíró” (yata-ātmavān). Sríla Prabhupád értelmezésében ez utóbbi felszólítás: horgonyozz az önvalóban!

személyes vagy személytelen?

Személyes vagy személytelen? – ez a témája a Bhagavad-gítá 12. fejezete első verseinek:

arjuna-uvāca
evaṁ satata-yuktā ye bhaktās tvāṁ paryupāsate |
ye cāpy akṣaram avyaktaṁ teṣāṁ ke yoga-vittamāḥ ||1||

Ardzsuna szólt:
Kik a jóga legkiválóbb ismerői, azok a bhakták, akik mindig hozzád kötődnek s téged imádnak, vagy akik a múlhatatlan megnyilvánulatlant?

A személyes Isten imádata, vagy a múlhatatlan megnyilvánulatlan tisztelete a magasabbrendű – merül fel a kérdés Ardzsunában. Vajon miért? „A hozzád kötődnek, téged imádnak” nyilván az előző mondatra utal: „Aki értem cselekszik, engem tekint a legfőbbnek, az én hívem…” (11.55.), ezért is kezdődik az „így” (evam) szóval a vers. Ám Krsna tanításában különféle eszményeket mutat fel egymás mellett. A hatodik fejezet végén megtudtuk: a legkiválóbb jógí (yuktatamaḥ) az, aki mindig Krsnára gondolva nagy hittel imádja őt. Ugyanakkor később arról is beszél, hogy létezik a múlandó Brahmá-világoknál magasabbrendű, másik létezés:
avyakto 'kṣara ity uktas tam āhuḥ paramāṁ gatim |
yaṁ prāpya na nivartante tad dhāma paramaṁ mama ||8.21||
„Megnyilvánulatlan és múlhatatlan – ezt mondják, akik a legfőbb célról szólnak,
amit elérve nem térnek vissza soha – az az én legfőbb hajlékom.” (8.21.)
Az akṣara (múlhatatlan) szó több mint egyszerű jelző, az örökkévaló, nem anyagi természetű Brahmanra utaló fogalom. Jágjavalkja így tanít róla: „Ez az, Gárgí, amit a bráhmanák Múlhatatlannak neveznek. Nem durva és nem finom, nem hosszú és nem rövid, nem izzó (mint a tűz) és nem folyékony (mint a víz), nem árnyék és nem sötét, nem lég és nem űr, nem ragad, nincsen íze, nincsen szaga, nincsen szeme, nincsen füle, nincsen szava, nincsen gondolata, nem meleg és nem lélegzik, nincsen szája, nincs mérete, nincs belseje és külseje, semmit nem eszik, és azt sem fogyasztja semmi.” (Brhadáranjaka-upanisad 3.8.8.)
A megnevezésből (múlhatatlan, megnyilvánulatlan – a-kṣara, a-vyakta – csupa fosztóképzővel képzett szóalak), és az előbbi részletből is azt gondolhatnánk, hogy csak tagadásként írható körül e Múlhatatlan. Ezért is elgondolkodtató az upanisad folytatása, ahol Jágjavalkja pozitív állításokat fogalmaz meg: „Bizony, Gárgí, e Múlhatatlan parancsára válik szét a Nap és a Hold. Bizony, Gárgí, e Múlhatatlan parancsára válik szét a Föld és Ég. Bizony, Gárgí, e Múlhatatlan parancsára válnak szét a pillanatok, órák, napok és éjszakák, a hónapok és az esztendők. Bizony, Gárgí, e Múlhatatlan parancsára egyes folyók a havas hegyekből keletre, mások nyugatra hömpölyögnek, melyik melyik a maga útján. Bizony, Gárgí, e Múlhatatlan parancsára dicsőítik az emberek az adakozót, követik az istenek az áldozót, s az ősatyák a darví-áldozatot.
Bizony, Gárgí, aki e Múlhatatlant nem ismerve folytat áldozatot, imádatot, vagy vezekel akár ezer esztendőkig e világon, annak erőfeszítése céltalan, s aki e Múlhatatlant nem ismerve távozik e világból, bizony Gárgí, sajnálatos annak sorsa. Ám aki a Múlhatatlant ismerve távozik e világból, az bizony Brahman igaz ismerője, Gárgí.” (Brhadáranjaka-upanisad 3.8.9-10.)
Srídhar Szvámí kommentárjában a Legfelsőbb felé közeledők két csoportjáról ír. Az előző vers, és más korábbi versek („hirdesd bátran, az én hívem nem vész el soha!”, 9.31.) is a bhakta helyzetét magasztalják, míg mások a jñānī helyzetének fontosságáról szólnak, például a hetedik fejezetben a négyféle istenkeresőről szóló tanítás végén: „közülük a teljes tudással rendelkező bölcs (jñānī) a legjobb, aki a tiszta, odaadó szolgálat által egyesül Velem” (teṣāṁ jñānī nitya-yukta eka-bhaktir viśiṣyate, 7.17), vagy: „a tudás hajóján a bűn-óceánt is biztosan átszeled” (sarvaṁ jńāna-plavenaiva vṛjinaṁ saṁtariṣyasi, 4.36.).

śrī bhagavān uvāca
mayy āveśya mano ye māṁ nitya-yuktā upāsate |
śraddhayā parayopetās te me yuktatmā matāḥ ||2||

A magasztos úr szólott:
Akik gondolataikat nékem szentelve mindig hozzám kötődnek,
s nagy hittel engem imádnak, őket tartom a legkiválóbb jógínak.

A világos kérdésre határozott, egyértelmű választ kapunk.
Az āveśya manaḥ (a gondolatok belépve) egyhegyű meditációt, szilárd állhatatosságú odaszentelődést jelent.
Sankara nem lép ki a meditáció köréből, az imád (upās) igét is „meditál”-ként értelmezi. A szó ennél többet jelent, az upa-ās (melléülni) vagy upa-as (mellette lenni) jelentése a megbecsülés és alázat jeleként letelepedni valaki mellé, őt szolgálni és imádni. Ez természetesen magában foglalja a meditációt is, ám inkább az „aki értem cselekszik” (11.55.) utalásra vonatkozik. A „hozzám” „engem” szavakat Sankara az univerzális formához való kötődésként, az univerzális formán való meditációként értelmezi, hiszen az előző fejezetben pillantja meg Ardzsuna e formát, míg más kommentátorok értelemszerűen a gondolatot kifejtő magasztos úrra (Śrī-bhagavān), „a mindentudás, és más tulajdonságok jellemezte Legfőbb Úrra” (idézet Srídhar Szvámí magyarázatából) Sjámaszundar Krsnára vonatkoztatják.

ye tv akṣaram anirdeśyam avyaktaṁ paryupāsate |
sarvatra-gam acintyaṁ ca kūṭastham acalaṁ dhruvam ||3||

Ám akik a múlhatatlant, a meghatározhatatlant, megnyilvánulatlant,
mindent áthatót, felfoghatatlant, változatlant, mozdulatlant és szilárdat tisztelik

sanniyamyendriya-grāmaṁ sarvatra sama-buddhayaḥ |
te prāpnuvanti mām eva sarva-bhūta-hite ratāḥ ||4||

érzékeiket szabályozva, mindig elfogulatlanul,
és minden lény jólétéért cselekedve, ők is engem érnek el.
 

 Brahman, Paramátmá és Bhagaván – három arculata ugyanannak a létezőnek (lásd Bhág. 1.2.11.), így a személyes VAGY személytelen imádatot firtató kérdés személyes ÉS személytelen imádat gondolattá szelídül. Mégsem egyforma, mégsem ugyanaz minden!
A Brahman kutatói megértik, hogy nem az anyagvilághoz tartoznak, ezért függetlenné válnak a világtól, érzékeiket fegyelmezve felülemelkednek a világi felfogáson. Felismerik a létezők összetartozását, ezért elfogulatlanul, egyenlőként tekintenek mindenkire, ám e kiegyensúlyozott látásmód következménye nem közönyösség, hanem a mindenki jólétéért való cselekvés. Aki így cselekszik, az a Brahman valódi kutatója, s el is éri célját – mondja Krsna.
Gyakori hasonlat a lelki élettel kapcsolatban, miszerint a hegy csúcsára több út vezet fel, így bár az utak különböznek – a szerpentin hosszabb ám kényelmesebb, míg toronyiránt megerőltetőbb de rövidebb – a cél és a célbaérés ugyanaz… s ugyanez volna igaz az istenkeresés különféle módjaira is. A hasonlat több szempontból is pontatlan. Istent homogén egynek tekinti (a hegy csúcsának), ám ő sokféleképp mutatkozik, hívei a vele való kapcsolatok számos hangulatát élhetik át… s éppen ebben van jelentősége a bejárt útnak. Való igaz, minden hiteles istenkeresés kivezet az anyagvilágból – ahogyan e vers is megfogalmazza a kritériumokat: 1., önfegyelem, 2., egyenlő látásmód, 3., mindenki jólétéért való cselekvés – e szempontból valóban nincs különbség, sőt, egyik sem tévút… mégis, egészen más célt jelent az egység felismerése, a tiszteletteljes imádat vagy a rajongó szeretet.

kleśo'dhikataras teṣām avyaktāsakta-cetasām |
avyaktā hi gatir duḥkhaṁ dehavadbhir avāpyate ||5||

A megnyilvánulatlanhoz vonzódók több megpróbáltatással (néznek szembe),
mert a testetöltött (lélek) számára a megnyilvánulatlan állapot nagyobb nehézséget jelent.

A gondolat kétféle értelmezésével találkozhatunk. Az egyik álláspont szerint a „testetöltött” alatt test-tudatos lelket kell értsünk (Sankara magyarázatából), aki számára a megnyilvánulatlan állapot szokatlan és érthetetlen, ezért kézenfekvőbb a személyes imádat – e magyarázat fényében Krsna a könnyebben járható, egyszerűbb, kényelmesebb módszert javasolja.
A másik nézőpont szerint az élőlény természetes helyzete Isten társaként való lét, így ennek hiánya száraz, boldogtalan állapotot jelent. Ráadásul fogalmat nem lehet szeretni, míg személyt igen.
A két eltérő nézőpont közti különbség megvitatásának kiindulópontja a nirguṇa és a saguṇa brahman elsőségének kérdése… e témáról korábban már szóltunk, így most egyszerűen csak a következő versekre utalnék: a rajongó odaadás itt megfogalmazott eszménye nem a kényelemről szól.

ye tu sarvāṇi karmāṇi mayi sannyasya mat-parāḥ |
ananyenaiva yogena māṁ dhyāyanta upāsate ||6||

Ám akik minden tettüket nékem szentelve engem tekintenek a legfelsőbbnek
s a szeretet jógájában elmélyedve engem imádnak, és mindig reám gondolnak,

teṣām ahaṁ samuddhartā mṛtyu-saṁsāra-sāgarāt |
bhavāmi na cirāt pārtha mayy āveśita-cetasām ||7||

azokat hamarosan kimentem a halál szanszára-óceánjából, ó Pārtha!

az odaadás gyümölcse

Nimi király imígyen faggatta a bölcs Prabhuddhát: „Miképpen győzheti le az isteni illúziókeltő energiát a durva gondolkodású ember, aki testét hiszi önvalójának s elméjét sem képes fegyelmezni?” Fontos kérdés, és a későbbiekben Prabuddha válaszát részletesen is megvizsgáljuk… most azonban fordítsuk figyelmünket a tanítást megkoronázó két versre (Bhág. 11.3.31-32.):

smarantaḥ smārayantaś ca mitho’ghaugha-haraṁ harim |
bhaktyā sañjātayā bhaktyā bibhraty utpulakāṁ tanum ||31||

smarantaḥ – emlékezők; smārayantaḥ – emlékeztetők; ca – és; mithaḥ – egymást; agha-ogha-haram – a bűn sokaságát eltávolítót; harim – Harit; bhaktyā – odaadással; sañjātayā – keletkezettel; bhaktyā – odaadással; bibhrati – eltölt, táplál, birtokol; utpulakām – izgatottat, örömtelit; tanum – testet

(Így) emlékezve s emlékeztetve egymást az Úr Harira, aki (egy pillanat alatt) tömérdek bűnt old föl,
odaadásuk isteni szeretetbe fordul s az elragadtatott bhaktákat öröm(mámor) járja át.

bhaktyā sañjātayā bhaktyā (odaadással keletkezett szeretettel) : szádhana-bhakti, a lelki gyakorlatok segítenek a megtisztulásban, s így kibontakozhat a rajongó szeretet, a préma-bhakti. A szeretet szeretetet szül.

kvacid rudanty acyuta-cintayā kvacid-
dhasanti nandanti vadanty alaukikāḥ |
nṛtyanti gāyanty anuśīlayanty ajaṁ
bhavanti tūṣṇīṁ param etya nirvṛtāḥ ||32||

kvacit – olykor; rudanti – zokognak; acyuta-cintayā – Acsjuta-gondolattal; kvacit – olykor; hasanti – nevetnek; nandanti – örvendeznek; vadanti – beszélnek; alaukikāḥ – nem evilágiak, szokatlanok; nṛtyanti – táncolnak; gāyanti – énekelnek; anuśīlayanti – imitálják; a-jam – születetlent; bhavanti – válnak; tūṣṇīm – csöndessé; param – Legfőbbet; etya –elérve; nirvṛtāḥ – örvendezők

Acsjutára gondolva olykor zokognak, máskor
nevetnek, örvendeznek, vagy beszélnek (hozzá), e transzcendentális személyek.
Örömtáncot lejtenek, énekelnek, a megszületetlen (Krsna kedvteléseit) játsszák,
s elcsöndesednek a Legfőbbet elérő elégedett bölcsek.

Visvanáth Csakravartí így magyarázza e verset: „Eltelt ez a nap, s nem értem el Krsnát… vajon mit tegyek? Hova menjek? Kit kérdezzek? Ki segíthet elérni őt?” – erre gondolva zokognak hívei. Máskor kacagnak: „Sötét az éjszaka, Krsna biztosan a pásztorok asszonyainak házához oson, lopni! Az udvar szögletében álló fa árnyékában rejtőzik, mikor egyszer csak meghallja valamelyik idősebb férfi hangját: ki az ott? ki vagy?! S az iszkolni igyekvő Krsnát biztosan észreveszik!” Megint máskor örvendeznek: megpillantják őt (szívükben), s ez transzcendentális boldogságot okoz. Vagy beszélnek hozzá: „Ó, uram, oly sok nap után ma végre elértelek téged!”.
Az alaukikā jelentése a világon felülemelkedett, nem evilági. (A szó ugyanakkor szokatlant is jelent..) A születetlent, Srí Krsnát imitálva Hari kedvteléseit játsszák el: a rásza-tánc idején Krsna eltűnt a gópík szeme elől, kik ekkor reá emlékezve rajongó szeretetükben utánozni kezdték őt, s eljátszották csodás tetteit (Bhágavata-purána 10.30. fejezet).
A versmérték vaṁśasthavila (a bambusznád ürege), félreérthetetlenül Krsna fuvolájára utalva.

Dzsíva gószvámí a Príti-szandharbában (158. fejezet) e két vers kapcsán a raszák jellemzőire utal: „E két vers az Úr iránti szeretet raszáit mutatja be. Hari az érzelmek közvetlen kiváltó oka (ālambana), míg a reá emlékezés fokozza az érzelmeket (uddīpana). Az emlékeztetés a cselekedetekben megjelenő érzelmeket (udbhāsvara), s az érzelmek külső jeleit (anubhāva) mutatja. A test megborzongása az eksztázis nyolcféle jelére utal (sāttvika-bhāva, a nyolc jel a következő: stambha – kábultság; sveda – verítékezés; romañca vagy pulaka – borzongás; svarabhaṅga – a hang elcsuklása; vepathu vagy kampa – remegés; vaivarṇya – sápadtság; aśru – könnyek; pralaya – eszméletvesztés). Az Acsjutáról szóló gondolatokban elmerülés a tovatűnő érzelmekre vonatkozik (vyabhicārin, vagy sañcārin, melyek felbukkannak s eltűnnek, mint az állandó érzelmek óceánján hömpölygő hullámok). Az odaadásból kibontakozó rajongó szeretet pedig az állandósult eksztázis (sthāyī-bhāva). »elcsöndesednek a Legfőbbet elérő elégedett bölcsek« e részlet a raszák kombinációjára utal. A Legfőbb a rasza-lényegű Valóságra vonatkozik. A szeretet jellege szerint ötféle lehet ez a rasza, gjána-bhakti-természetű, bhakti-természetű, baráti, szülői és szerelmes.”

PDF

Szambandha, abhidhéja, prajódzsana

Egy írásmű bevezetője szokásosan négy témát érint. Szól 1. az olvasó és a könyv témája közötti kapcsolatról, néhány szóban 2. magáról a mű tárgyáról, ecseteli a 3. távlatokat melyek az adott tárggyal foglalkozva feltárulnak az olvasó előtt, és – ha szükséges – ismerteti az 4. olvasótól előzetesen elvárt tulajdonságokat. E négy téma összefoglaló neve anubandha-catuṣṭaya (a témák négyese):
1. A sambandha szó jelentése összeköttetés, kapcsolat: felméri a kapcsolatot a tárggyal, tisztázza a kiinduló helyzetet;
2. viṣaya (tárgy) a könyv témája, vagy abhidheya (létrehozandó) az alaphelyzetből fakadó tevékenység, az út maga;
3. prayojana (a yuj – egyesítés gyökből) jelentése elérendő, ez a cél, a távlat;
4. adhikārin (méltó személy) akinek a mű szól, e témakör sorolja fel a szükséges előfeltételeket.

Mikor Csaitanja Maháprabhu a benáreszi szannjászíkkal, vagy Szárvabhauma Bhattácsárjával a védántáról beszélget, maga is e terminológiával él, e szokásosan használt fogalmakkal beszél a Védánta témáiról:

bhagavān 'sambandha', bhakti 'abhidheya' haya |
premā 'prayojana', vede tina-vastu kaya ||
Bhagaván a kapcsolat, a szerető odaadás az út,
a rajongó szeretet a cél – e három témát tárgyalja a Véda. (Cscs. 2.6.178.)

Az elérendő Bhagaván Srí Krsna. Az élőlény az ő alárendeltje, a kapcsolat (sambandha) a vele való kapcsolatot jelenti. Az elérés eszköze, az út (abhidheya) a szerető odaadás (bhakti), míg a cél (prayojana) a spontán szeretet (prema).
Felmerül a kérdés: szokásosan négy témáról szólnak, ám Csaitanja Maháprabhu a Véda három témáját említi csupán… nem szól az előfeltételekről. A kérdésre kétféle válasz adható. A szigorú bráhmanák talán úgy vélték, nem kell szólni az előfeltételekről, hiszen a Véda-tanulmányozás a kétszerszületettek joga és kötelessége, az előfeltétel így nyilvánvaló. Ám úgy vélem, a mindenkit magához ölelő Csaitanja más okból hallgat e témáról: mert mindenki esélyes, senki sincs kizárva. Nem csupán a kétszerszületett véda-recitálók, vagy egy adott vallás, irányzat gyakorlói tartoznak Istenhez, hanem minden egyes élőlény. A különböző élethelyzetek persze más és más gyakorlatot kívánnak, ám a Bhagavad-gítá szavaival: „Ha kötelessége teljesítése közben a mindent-átható Urat, az összes élőlény eredetét imádja az ember, akkor eléri a tökéletességet.” (Bg. 18.46.)

–––––––––––––
javasolt olvasmány:
Csaitanja Maháprabhu tanításának lényegét tíz pontban foglalja össze Bhaktivinód Thákur, az utolsó három a
sambandha, abhidheya és prayojana témáival foglalkoznak: „[8] minden Harival azonos, s tőle különböző megnyilvánulás. [9] A módszer a tiszta odaadás, [10] a beteljesülés az ő szeretete”.

PDF

Upadésámrta 3. – az odaadás beteljesülése

utsāhān niścayād dhairyāt tat-tat-karma-pravartanāt |
saṅga-tyāgāt sato vṛtteḥ ṣaḍbhir bhaktiḥ prasidhyati ||3||

utsāhāt – tettrekészség folytán; niścayāt – szilárd meggyőződés folytán; dhairyāt – állhatatosság, megfontoltság, türelem folytán; tat-tat-karma-pravartanāt – az ahhoz (vezető) tettek végzése folytán; saṅga-tyāgāt – ragaszkodás (világi társaság) feladása folytán; sataḥ – szenté; vṛtteḥ – tiszteletteljes bánásmód folytán; ṣaḍbhiḥ – hat által; bhaktiḥ – odaadás; prasidhyati – beteljesül

Tettrekészség, határozottság, állhatatosság, az ahhoz vezető tettek végzése,
a világi társulás (vagy a ragaszkodás) feladása és a szent (bhakták) tisztelete – e hat folytán teljesül be az odaadás.

1. Az utsāha kifejezés gyöke az ud-sah ige. A sah főbb jelentései: képes valamire, elégedetté tesz, elvisel, fenntart, az ud (fel) igekötővel kiegészülve a jelentése: képes valamire, energikusan, tettrekészen cselekszik. Az utsāha így arra az elszántságra, tettrekészségre vonatkozik, mely a szádhana-bhakti végzésére ösztönzi az embert. Több, mint fellelkesült hevület, inkább szilárd határozottság, mely nem ismer akadályt. Honnan származik ez az erő? Miként a Gangesznek a saját vizét áldozzák, az energia forrásának is az energiáját… a szádhana-bhakti szívbéli gyakorlása adja az erőt a szádhana-bhakti végzéséhez. A helyes tettek végzésén túl döntő fontosságú a cselekvés indítéka: nem elég félszívvel, kényszerből, megszokásból cselekedni, hanem a bhakti, az odaadó szeretet legyen tetteink kiindulópontja. Fölmerülhet a kérdés: azt állítjuk, a bhakti folytán jutunk ahhoz az erőhöz, melynek révén beteljesülhet a bhakti… vajon nem körkörös érvelés ez? Nem, hiszen a bhakti az eszköz, s egyszersmind a cél is… a csöppnyi odaadás a szádhana gyakorlása során erősödik meg.
A szótárat böngészve még egy érdekes gondolatra bukkantam a tetterővel kapcsolatban: úgy mondják, az uralkodó hatalma, ereje (śakti) három forrásból táplálkozik. A prabhāva-śakti a pozíciójából származó erő – felnéznek rá, mert ő az uralkodó. A mantra-śakti a jó tanácsadókat jelenti (a mantra jelent szent fohászt, imaformulát, de tanácsot vagy konzultációt is), az utsāha-śakti pedig az uralkodó személyes ereje, energikussága.

2. A niścaya szó gyöke a niści, melynek jelentése tisztáz, pontosít, a niścaya így határozottságot, megingathatatlan, szilárd hitet jelent.
A bizalom ellentéte a kételkedés… kételkedem, tehát vagyok szoktuk hallani, kissé eltorzítva Descartes kijelentését, mely teljes egészében egyébként így hangzik: Kételkedem tehát gondolkodom, gondolkodom tehát vagyok, vagyok tehát Isten létezik. A vizsgálódás alapja Descartes szerint sem a hitetlenkedés, hanem a módszeres, rendszeres kutatás. S azzal egyetérthetünk, hogy kezdetben szükséges az alapos ellenőrzés, ám a bizalmatlansággal vigyázni kell, hiszen megöli a csírázó szeretetet… nem jó az örökös gyanakvás légkörében élni. Szükséges tehát a kételyek eloszlatása, a tisztázás… ugyanígy fontos a tiszta szándék és a tiszta szándék feltételezése is.
A szeretet viszont elfeledteti a bizalmatlanságot… hiszen a látást is elhomályosítja.

3. A dhairya a dhīra állapotát jelenti… a dhīra állhatatos, határozott, önfegyelmezett, józan, erős, bölcs, a dhairya tehát arra az állhatatosságra utal, mellyel a gyakorló lankadatlanul végzi a szádhana-bhakti elemeit.
Manapság nem népszerű az állhatatosság… olyan technikákat szokás keresni, melyek azonnali hatást eredményeznek. Minél kevesebb erőfeszítéssel kívánunk villámgyors eredményt elérni. A szádhana-bhakti azonban nem ilyen természetű, inkább az olyan állandó ütemben fújó gyenge szellőre emlékeztet, mely végül hatalmas hullámokat kelt.
Az állhatatosság példaképe Dhruva herceg (nevének jelentése is ez: Szilárd), aki kisgyermekként kapott beavatást Náradától, majd a Jamuná partján a mesterétől kapott mantrát zengve folytatta légzőgyakorlatait és végezte a mesterétől tanult imádatot, oly kitartással, hogy a félisteneket is összezavarta. Végezetül a Sarkcsillagra költözött, mely a mozgó égitestek között a szilárd pont, a fogadalmak szilárd megtartásának szimbóluma… érdemes néha felnézni rá, s erőt meríteni állhatatosságából.

4. tat-tat-karma-pravartana: az oda, azaz a bhaktihoz vezető tettekkel foglalkozás a szádhana-bhakti gyakorlatait jelentik, a hallást, magasztalást, és a többit (śravaṇaṁ kīrtanaṁ).
Krsna így tanítja Uddhavát:
„20-23. Nektári történeteim hithű hallgatása és elismétlése, odaadó imádat, magasztaló énekek zengése, lelkes szolgálatkészség (a templom tisztogatásában), teljes leborulás előttem (nyolc testtag - homlok, mellkas, kezek, térdek, lábak - érintse a földet), híveim tisztelete, jelenlétem fölfedezése minden élőlényben, szolgálat minden (közösségi) cselekedettel, minden szó, az elme s a vágyak nékem szentelése, a gazdagság, fényűzés, valamint az öncélú tettek mellőzése, áldozati rítusok, jótékonykodás, tűzáldozati felajánlások, csöndes fohászkodás, koplalás, szent fogadalmak és egyéb vezeklések, mind mind fokozzák az odaadást irántam.
24. Óh, Uddhava! A fenti erényes tettek gyakorlása megerősíti az odaadást annak szívében, aki teljességgel átadja magát szolgálatomnak. Létezik-e olyan cél, amit (ezen kívül) egy bhaktának még el kellene érnie?” (Bhág. 11.19.20-24.)

5. A saṅga (sam-gam – „együtt megy”, összejár, találkozik, csatlakozik) egyszerre jelent találkozást, társulást, és ragaszkodást is, a saṅga-tyāga pedig ezek feladása.
Az odaadást elősegítő tettek végzése segíti a bhakti kibontakozását, s éppúgy támogatja ezt az odaadást hátráltató tettekről való tartózkodás, így a világi gondolkodástól, a világi gondolkodású emberektől való tartózkodás is.
E tényező jelentőségét mutatja, hogy az előző versben is olvashattunk róla.

6. sato vṛttiḥ: A sat szó jelentése létező, valódi, erényes, nemes ember (a szókapcsolatban birtokos esetben áll), a vṛtti pedig létezést, valamilyen állapotban való maradást; viselkedést, életmódot, tiszteletteljes bánásmódot, gondolkodásmódot jelent. A sato vṛttiḥ így a szentéletű vaisnavák tiszteletét, jó tulajdonságaik és viselkedésük követésének gyakorlatát jelenti.

Miként az Upadésámrta második verse, ez a vers is sok hasonlóságot mutat a Haṭhayogapradīpikā (A hatha-jóga lámpása) egyik versével:

utsāhāt sāhasād dhairyāt tattva-jñānāś ca niścayāt |
jana-saṅga-parityāgāt ṣaḍbhir yogaḥ prasiddhyati ||
Tettrekészség, bátorság, állhatatosság, valós tudás, szilárd meggyőződés és
az emberek társaságának kerülése: e hat által teljesül be a jóga.

E lista nem tartalmazza a szentek követését (sato vṛttiḥ), helyette a bátorsággal, erőfeszítéssel (sāhasa) találkozunk, az odaadó tettek végzése helyett pedig a valós tudást (tattva-jñāna) ajánlja.

PDF

Srí Upadésámrta: 1., 2. 3.,

lelki gyakorlatok – a kilencféle odaadás

Mikor fia hazatért az iskolából, Hiranjakasipu jó apa módjára arról kérdezgette, mit tanult tanítóitól. Ám Prahlád inkább a Náradától tanultakról beszélt, a bhakti kilenc módjáról:

śravaṇaṁ kīrtanaṁ viṣṇoḥ smaraṇaṁ pāda-sevanam |
arcanaṁ vandanaṁ dāsyaṁ sakhyam ātma-nivedanam ||
iti puṁsārpitā viṣṇau bhaktiś cen nava-lakṣaṇā |
kriyeta bhagavaty addhā tan manye 'dhītam uttamam ||

Visnuról hallás, az ő magasztalása, reá emlékezés, lábainak szolgálata,
imádat, fohászkodás, szolgává s baráttá válni s a teljes meghódolás – bizony azt vélem a legkiválóbbnak, amit tanultam, ha e kilencrétű Visnu-bhaktit ajánlja az ember Bhagavánnak.

(Bhág. 7.5.23-24.)

A kommentár szerint: A pāda-sevanam (lábainak szolgálata) szolgálatot (kiszolgálást), az arcanam (imádat) múrti-imádatot jelent. A dāsyam (szolgálás) a tettek (Istennek) szentelése, sakhyam (barátság) a bizalom, s a többi (tulajdonság jellemezte kapcsolat). Az ātma-nivedanam pedig az, mikor saját testét (mindenestül Istenének) szenteli. Ahogy az eladott tehén s ló táplálására, oltalmazására nincs többé gondja az eladónak, úgy a testet néki ajánlva annak gondját is elhagyja az ember.

„Srídhar Szvámí hozzáfűzi, nem szabad elvárásokat támasztanunk a hallás és magasztalás folyamatával szemben. Fohászkodjunk inkább azért, hogy szolgálataink eljussanak az Úrhoz, hisz nem mi vagyunk a dolgok élvezői - minden az ő tulajdonát képezi. A lelki gyakorlatok azonban csak egy bizonyos feltétel teljesülése esetén tekinthetők tényleges odaadásnak. Máskülönben csak törekvésnek, tudálékosságnak, jógának vagy ami még rosszabb, bűnös cselekedetnek minősülnek. Tényleges istenszeretetről csak akkor beszélhetünk, ha fölismerjük, hogy Krsnához tartozunk. Semmi sem a miénk, minden az ő tulajdonát képezi, beleértve saját magunkat is...” (részlet Srídhar Mahárádzs a Kutatás című könyvéből)

E gyakorlatok mindegyike önmagában is elegendő ahhoz, hogy az ember elérje a tökéletességet. Rúpa gószvámí ezzel kapcsolatban e verset idézi:

śrī-viṣṇoḥ śravaṇe parīkṣid abhavad vaiyāsakiḥ kīrtane
prahlādaḥ smaraṇe tad-aṅghri-bhajane lakṣmīḥ pṛthuḥ pūjane |
akrūras tv abhivandane kapi-patir dāsye ‘tha sakhye ‘rjunaḥ
sarvasvātma-nivedane balir abhūt kṛṣṇāptir eṣāṁ parā ||

Paríksit csupán azzal, hogy hallott Srí Visnuról, Vjásza fia (Suka) a magasztalással,
Prahlád az emlékezéssel, Laksmí az Úr lábainak szolgálatával, Prthu az imádattal,
Akrúra a fohászkodással, a majmok ura (Hanumán) szolgálataival, Ardzsuna barátságával,
Bali pedig mindene teljes átadásával nyerte el a tökéletességet, érte el Krsnát.

(Bhakti-raszámrta-szindhu 1.2.265.)

S végezetül egy bhadzsan bolgár hittestvéreimtől: Krsna Day Mi Milostta. ▼ A bolgár szöveg fordítása: Krsna add a kegyed, hadd szolgáljam Szent Neved.

PDF

rendhagyó matematika

A Sukla-jadzsurvédához tartozó Ísa- és Brhadáranjaka-upanisadok invokációja így hangzik:

oṁ pūrṇam adaḥ pūrṇam idam pūrṇāt pūrṇam udacyate |
pūrṇasya pūrṇam ādāya pūrṇam evāvaśiṣyate ||

Az teljes – ez teljes. Abból a teljesből ered ez a teljes.
Ezt a teljest elvéve abból a teljesből, ami megmarad, még mindig teljes.

A transzcendens természete szerint tehát nem csökken: a teljesből teljest elvéve teljes marad. Az isteni természet eszerint a matematika nyelvén kifejezve: 1-1=1

A szeretet mindig gyarapodó. Különösképpen úgy gazdagítható, ha az ember másoknak ad belőle. Minél többet ad, annál több lesz neki. A szeretet, a bhakti egyenlete tehát: 1-1=2

A szeretet nem pusztán elvi egyetértés, hanem aktív mindennapos együttműködés. S az ilyen együttműködés mutatja meg, hogy az egész nem pusztán a részek összege, hanem több annál. A rossz együttműködés során az egyének felőrlik egymást, míg abban a társaságban, ahol újabb és újabb inspirációkat nyernek egymástól a résztvevők, a közös hatás felülmúlja a részek összegét. Az együttműködés, a szádhu-szanga egyenlete így: 1+1=3

harcra fel!

A Bhagavad-gītāról a felületes szemlélők olykor mint holmi eklektikus írásról beszélnek, olyanról, ami a legkülönbözőbb bölcseleti iskolák nézeteinek egyvelege. A sokszínűség valóban jellemzője a Gītānak, ám ez nem eklektikus, hanem inkább enciklopédikus jellegű: az ember tökéletesedésének állomásait, illetve a különféle élethelyzetekben kívánatos módjait sorolja fel.
A harc elől meghátráló Arjunát Kṛṣṇa számos érvvel buzdítja küzdelemre, érvei ezeken az utakon alapulnak. Kigyűjtöttem hát azokat a verseket, melyekben Kṛṣṇa így szól: harcra fel!, így egymás mellett vizsgálhatjuk a lelki élet állomásait.

2.3. Óh, Pṛthā fia, ne hódolj meg tehát e lealázó tehetetlenség előtt, mert ez nem illő hozzád! Óh, ellenség fenyítője, válj meg a szív e kicsinyes gyengeségétől, és harcra fel!

Kṛṣṇa először Arjuna kṣatriya büszkeségére próbál hatni, egy harcos férfi számára nincs szégyenteljesebb, mint a tehetetlen, erőtlen gyengeség.

2.31. Figyelembe véve sajátos kötelességed, mint kṣatriya tudnod kéne, hogy számodra a vallásos elvekért való harcon kívül nincs jobb elfoglaltság; tehát semmi okod a tétovázásra.

A következő érv a dharma szerinti élet. A dharma szó a dhṛ – fenntart, alátámaszt igéből származik, s azt az evilági erkölcsi rendet jelenti, ami fenntartja a mindenséget: vallásos kötelességet, erényt, tartást.

2.18. Harcra fel, óh Bharata leszármazottja, hiszen az elpusztíthatatlan, felfoghatatlan és örök élőlénynek csupán az anyagi teste van kitéve a megsemmisülésnek!

A sāṅkhya tanának legfontosabb része a lélek és anyag, puruṣa és prakṛti szétválasztása: a test elpusztul, ám a lélek halhatatlan.

2.38. Harcolj a harc kedvéért - anélkül, hogy figyelembe vennéd a boldogságot vagy szomorúságot, veszteséget vagy nyereséget, győzelmet vagy vereséget! Így cselekedvén sohasem teszed ki magad a bűnnek.

A sāṅkhya elmélkedésén túlmutat niṣkāma karma, az a cselekvés, mely mentes az eredmény vágyától.

3.30. Küzdj ezért, óh Arjuna, minden munkádat Énnekem feláldozva, elmédet Rám irányítva, haszonvágy, önzés és letargia nélkül.

A vágymentes cselekvésnél több az áldozatos cselekvés (yajña), ez a következő állomás.

4.42. Ezért a tudás kardjával hasítsd szét a kétségeket, melyek tudatlanságból támadtak szívedben. Óh, Bhārata, állj fel a jógával felfegyverkezve, és harcolj!

Az áldozatos cselekvés tetőpontja a transzcendentális tudás (jñāna, lásd a Gītā 4.33. versét).

8.7. Ezért, óh, Arjuna, gondolj mindig Rám, s ezzel egyidejűleg hajtsd végre harcosi kötelességed! Tetteid Nekem ajánlva, elméd és értelmed rendületlenül Rám függesztve, kétségtelenül elérsz Engem.

A transzcendentális tudás annak felismeréséhez vezet, hogy minden Istentől származik, mindent ő hat át, s őbelé tér vissza… s hogy ez az Isten a mindenkit vonzó Kṛṣṇa:

bahūnāṁ janmanām ante jńānavān māṁ prapadyate |
vāsudevaḥ sarvam iti sa mahātmā sudurlabhaḥ ||19||
Sok-sok születés után a bölcs (e szavakkal) hódol nékem:
„Vāsudeva a minden!” Bizony ritka az ilyen nagy lélek. (Bg. 7.19.)

Így az út Kṛṣṇa imádata.

11.33. Kelj fel hát, készülj a harcra! Óh Savyasācīn, virágzó királyságot fogsz élvezni ellenségeid legyőzése után. Én már halálra ítéltem őket, te csupán eszköz lehetsz a harcban.

Kṛṣṇa utolsó felszólítása a teljes meghódolásról szól: a bhakta legyen eszköz Kṛṣṇa kezében, bábu, akit a bábos táncoltat. Több harcra hívással már nem találkozhatunk a szövegben, az utolsó felszólítás így hangzik: „Fontold meg jól, s aztán tégy úgy, ahogyan jónak látod!” (Bg. 18.63.)

Figyelemreméltó, hogy a Bhagavad-gītāban két olyan verssel is találkozhatunk, melyek szinte szóról szóra ismétlődnek. Az egyik a 3.35. (a párja: 18.47), miszerint jobb, ha az ember a saját dharmája szerint él, még ha tökéletlenül is, mint ha másét élné. A másik a 9.34 (és a 18.65): „Gondolj (mindig) rám, légy a hívem, imádj engem, hódolj nékem!” Olyan ez a két gondolat, akár egy híd két pillére. Az innenső parton: találd meg a helyed a világban (sva-dharma), a túlparton pedig az „egyhegyű” odaadó szeretet. E két pillér között feszül a híd maga, a vizsgálódás, az áldozatos cselekvés, a transzcendentális tudás, Isten imádata.

PDF

a hajtóerő

Kérdés: Nem értem hogy a szerelmi viszonyban lelki szinten mi a hajtóerő. Az anyagi szerelemben, mint tudjuk a szenvedély vagy kéj. Úgy hallottam, a mádhurja-raszában a tiszta szeretet, az önzetlenség, Krisna öröme motiválja a bhaktát. De akkor mi különbözteti meg a többi raszától, hisz ott is ugyanezek vannak jelen?

Válasz: A tiszta szeretet, az önzetlenség és Krsna öröme mindegyik raszában a hajtóerő... ebben nincs különbség a raszák között.
Ha a Rúpa gószvámí versére gondolunk, akkor láthatjuk, hogy a raszák mindegyike transzcendentális, semmiféle önző motívum nem színezi őket. Az „ádau sraddhá" kezdetű versre gondolok: első a hit (sraddhá), a bizalom az írásokban, a vaisnavákban... aztán a szentek társasága (szádhu-szanga), az odaadó tettek (bhadzsana-krijá, voltaképpen a szádhana-bhakti gyakorlatai), minek következtében minden nemkívánatos, az odaadással összeférhetetlen, azaz anyagi tényezőtől megtisztul a szív (anartha-nivrtti). Így a hit végérvényesen megszilárdul (nisthá), s az ember valóban megízleli (rucsi) a lelki élet ízeit, ami csak fokozza szeretetteljes ragaszkodását (ászakti), s fellobbannak az érzelmek (bháva), ami a rajongó szeretetben (préma) tetőzik. (E témáról itt is olvashatunk)

Raszákról a szilárd hit (nisthá) után beszélhetünk, amikor már a szív megtisztult, addig legfeljebb a raszák visszfényéről, mint valami földöntúli szépségről, ami mágnesként vonzza az embert.(E szilárd hitnek kísérőjelenségeiről így tanít Csaitanja Maháprabhu.)

Csaitanja Maháprabhu és Rámánanda Ráj híres beszélgetésében a szerető odaadás különféle lelki ízeinek bemutatása előtt Rámánanda Ráj két saját versét idézte:

nānopacāra-kṛta-pūjanam ārta-bandhoḥ
premṇaiva bhakta-hṛdayaṁ sukha-vidrutaṁ syāt |
yāvat kṣud asti jaṭhare jaraṭhā pipāsā
tāvat sukhāya bhavato nanu bhakṣya-peye ||

A szenvedők barátjának különféle rítusokkal végzett szerető imádata a bhakta szívét öröm-folyóssá teszi,
miként az éhség a gyomorban, vagy a heves szomjúság is csupán evéssel-ivással csillapul.

kṛṣṇa-bhakti-rasa-bhāvitā matiḥ
krīyatāṁ yadi kuto 'pi labhyate |
tatra laulyam api mūlyam ekalaṁ
janma-koṭi-sukṛtair na labhyate ||

A Krsna-bhakti ízeivel eltöltött értelem
tegye, mit csak tehet.
Annak egyedül csakis a mohóság az ára,
millió születés jótetteivel el nem érhető.

A két vers a szádhana-bhakti két formájára, a törvény szerinti vaidhí-bhaktira, illetve a spontán szeretet útját követő rágánugá-bhaktira vonatkoznak. Ennek gyakorlása folytán a négyféle indítékból (lásd Gítá 7.16.) imádott Isten szolgálatával a kőszív meglágyul. A kínzó hiányérzet megszűnik, az ember pusztán e tettektől elégedetté válik, miként az éhség, vagy a heves szomjúság hiánya is egyszerűen megszűnik a táplálkozással. A második vers pedig a rágánugá-bhaktiról szól… minek nincs más feltétele, nincs más ára, mint a vágy, a mohóság. Az ezt kifejező szanszkrt szó nagyon szemléletes: a laulyam szó a lola – rázkódó, remegő állapotot írja le, itt tehát arról a mohóságról van szó, mikor az ember már remeg a heves vágytól.

Ez a szilárd hitű, ám cseppfolyós szívű, vággyaltelt állapot az, amiben a raszákról szólni lehet.

A fő raszák közül az első a sánta-rasza (békés, nyugodt, kiegyensúlyozott), melynek fő jellemzői:
• szilárd hit Istenben,
• a vágyak feladása (mindenféle anyagi vágy: mindegy, hogy pokol vagy üdvösség-e a hívő osztályrésze)

Ez az alap, mit az összes többi rasza újabb vonásokkal gazdagít.

A dászja-raszában az Isten fenség ismerete és szolgálata adódik e két jellemzőhöz. A sánta-rasza nyugodt elmélkedéséhez, fohászaihoz képest a szolga aktív cselekvő, s egyben mestere gondoskodó oltalmát is közvetlenül élvezi.

Az anyagvilágbéli illúzió gyökerében az énség (ahantá) és enyémség (mamatá) áll: az ember a testével azonosítja magát, és a magáénak érzi a világ bizonyos dolgait. A sánta-raszában megszűnik az illúzió, teljes mértékben hiányzik a mamatá érzése. Ám a dászja raszában ismét megjelenik a mamatá... csakhogy nem a világi lim-lommal, hanem Istennel kapcsolatban: én a mesteremé vagyok, ő pedig az enyém, az én uram. Ez a mamatá-érzet (te az enyém) fokozódik a további raszákban.

A szakhja-raszában az áhítat és tisztelet helyét átveszi az egyenrangú meghitt hangulat, a mamatá kísérőjelensége az egyenlőségérzet lesz.

A vátszalja-raszában fokozódik a mamatá... új vonásként megjelenik a gondoskodás, valamint a dorgálás és büntetés is.

Míg végül a mádhurja-raszában a szenvedély az eksztázisig fokozódik (a szülői gondoskodás is teljes önfeladást jelent, de éppen a gondoskodás igénye miatt mindig józanabb), s felfokozottá válnak olyan kísérőjelenségek, amik a többi raszában kevésbé jellemzők, pl. a féltékenységből fakadó harag.

Tehát nem a hajtóerő különbözteti meg az egyes raszákat egymástól, hanem az egyes kapcsolatokból fakadó érzelmek sokszínűsége... ráadásul a szerelmes egyszerre szolgál, barát, és gondoskodó, így az a többi fő rasza is legfontosabb jellemzőit is magában foglalja.

PDF

az istenszeretet külső jelei

Amikor az istenszerető érzelmek kivirágoznak a bhakta szívében, a tettei is árulkodnak erről. Csaitanja Maháprabhu Szanátan gószvámít oktatva kilenc ilyen árulkodó jelről (anubhāva – az érzés bhāva kívül látható jelei) beszél, s Rúpa gószvámí is ezen jeleket sorolja fel a Bhakti-raszámrta-szindhuban. Tekintsük át sorban e jeleket!

kṣāntir avyartha-kālatvaṁ viraktir māna-śūnyatā |
āśā-bandhaḥ samutkaṇṭhā nāma-gāne sadā ruciḥ ||
āsaktis tad-guṇākhyāne prītis tad-vasati-sthale |
ity-ādayo 'nubhāvāḥ syur jāta-bhāvāṅkure jane ||

1) türelem, 2) az idő hasznos eltöltése, 3) vágymentesség, 4) a megbecsülés vágyának hiánya,
5) reménység, 6) sóvárgás, 7) a szent név éneklésének örökös íze,
8) ragaszkodás az ő tulajdonságainak elbeszéléséhez, 9) vonzalom az ő lakhelyeihez,
ezek, s a többi a külsődleges jelei az ember rügyező érzelmeinek.

(Brsz. 1.3.25-26., Cscs. 2.23.18-19.)

1) kṣāntiḥ: türelem, béketűrés – aki minden háborgató, zaklató körülmény közepette is higgadt és békés marad. Az ilyen embert nem háborgatják az anyagi kettősségek, jó példa rá Paríksit király, aki mikor megtudta, hamarosan elérkezik halála napja, a Gangesz partjára sietett, s az összesereglett bölcsekhez így szólt: szívembe fogadtam Istent, meghódoltam előtte, jöjjön hát a halál, ha jönnie kell! (lásd Bhág. 1.19.15.)

2) avyartha-kālatvam: nem haszontalan időtöltés, azaz az idő hasznos eltöltése – Krsnával való kapcsolat nélkül minden idő haszontalanul telik. A példavers azon bhaktákról szól, kik könnyes szemmel, szüntelen imáikat ajánlva élik életüket. Lehet, hogy a bhakta nem jó szervező, nem osztja be az idejét elég hatékonyan, ám a nap huszonnégy órájában, minden pillanatban Krsnáért, Krsnával él.

3) viraktiḥ: vágymentesség – anyagi élvezet (bhukti), misztikus tökéletesség (siddhi), s az érzékek tárgyai (indriyārtha) iránt érzett közömbösség. Példaként Bharata királyt említik, aki az Úr imádatának kedvéért könnyedén feladta birodalmát, s elhagyta családját és barátait. (lásd Bhág. 5.14.43.)

4) māna-śūnyatā: a megbecsülés (vágyának) hiánya – noha mindenkinél kiválóbb, alacsonyrendűnek tekinti magát. A példa Bhagíratha király, aki aszkétaként ellenségei városában koldult, s mindenkinek, még a kutyaevőknek is hódolatát ajánlotta.

5) āśā-bandhaḥ: („a vágy köteléke”) reménység – a bhakta Krsna kegyében reménykedve él

6) samutkaṇṭhā: sóvárgás – folytonos epekedés Krsna társasága iránt

7) nāma-gāne sadā ruciḥ: a szent név éneklésének örökös íze, avagy vonzódás a szent név állandó zengéséhez. A példa az alábbi vers:

„Ó, Góvinda, lótuszszemeinek virág-nektár könnycseppjeit hullatva
e leány mézédes hangon neveid füzérét énekli.”

8) āsaktiḥ tad-guṇākhyāne: ragaszkodás az ő (Krsna) tulajdonságainak elbeszéléséhez, soha nem csillapuló vágy Krsna tulajdonságainak hallása és magasztalása iránt.

9) prītiḥ tad-vasati-sthale: vonzalom az ő lakhelyeihez – a bhakta szívében mindig Krsna kedvteléseinek színhelyein lakozik, meditációja csak erről szól.

PDF