Upadésámrta 2. – az odaadást megsemmisítő tényezők

atyāhāraḥ prayāsaś ca prajalpo niyamāgrahaḥ |
jana-saṅgaś ca laulyaṁ ca ṣaḍbhir bhaktir vinaśyati ||2||

ati-āhāraḥ – túlzó szerzés (evés); prayāsaḥ – törekvés, erőfeszítés; ca – és; prajalpaḥ – fecsegés, hiábavaló beszéd; niyama-agrahaḥ – szabály (előírás) elvetése [vagy: āgrahaḥ – makacsul ragaszkodás]; jana-saṅgaḥ – emberek utáni ragaszkodás (vagy társaság); ca – és; laulyam – mohóság, kapzsiság (csapongás, állhatatlanság); ca – és; ṣaḍbhiḥ – hat által; bhaktiḥ – odaadás; vinaśyati – megsemmisül 

Túlzó szerzés, törekvés, fecsegés, a szabályok elvetése (vagy makacsul ragaszkodás),
a világi társaság és a csapongó természet (vagy mohóság) – e hat révén az odaadás megsemmisül.

Rúpa gószvámí tanító költeményének második strófája az odaadást pusztító tényezőket veszi sorra. Azon tényezőkre hívja fel a figyelmet, melyek az odaadás útját járó törekvő transzcendentalista bimbózó odaadását tönkretehetik.

1. Az āhāra szó egyszerre jelent szerzést és táplálkozást is, így az ati-āhāra kifejezés a mohó szerzésvágyra, és sok evésre egyaránt utal. A szükségletek kielégítésén túli felhalmozás ellentétben áll az odaadás elveivel. Az upanisadok tanítása szerint:
īśāvāsyam-idaṁ sarvaṁ yat kiñca jagatyāṁ jagat |
tena tyaktena bhuñjīthā mā gṛdhaḥ kasya svid dhanam ||1||
„Isten hat át itt mindent, bármi (e) világban mozgót.
Használd az általa meghagyottat, s ne kívánd más vagyonát.” (Ísa-upanisad 1.)

Egyszerű élet és magasrendű gondolkodás – ez az az eszmény, melyet zászlónkra tűzve elkerülhető az atyāhāra csapdája. A felhalmozott javak nem csak anyagi javakat jelenthetnek: Bhaktisziddhánta Szaraszvatí Prabhupád kommentárjában kifejti, hogy ide tartozik az ismeretek túlzott felhalmozása is.

Manapság a fogyasztói mentalitás korát éljük, s e szemlélet olykor nem csak a világ anyagi működésében, hanem a spirituális keresők viselkedésében is tettenérhető: megvesszük, használjuk, kiszemezgetjük azokat az elemeket, melyektől gyors eredményt várunk s melyek elnyerik tetszésünket, majd a sarokba dobva az egészet, új utat, irányzatot, mestert vásárlunk magunknak. A bhakti, a szerető odaadás azonban összeférhetetlen ezzel a szemlélettel. Az eszmény igen magas: az istenszeretet, a teljes önátadás, teljes önfeladás, s e magas eszmény őszinteséget, szilárd és mély állhatatosságot, és az elrugaszkodás bátorságát igényli. Az atyāhārától való tartózkodás tehát e fogyasztói szemlélet feladását is magában foglalja.

2. A prayāsa elsősorban a felhalmozással kapcsolatos világi törekvésekre, illetve az érzékek öröméért végzett tevékenységre utal. A szó a törekvés, erőfeszítés jelentések mellett fáradtságot, nehézséget, bonyodalmat is jelent, így önmagában is arra utal, hogy ezek az erőfeszítések sok problémát hoznak a szádhaka életében.

A törekvés általában nem elvetendő, hiszen erőfeszítéssel jár az odaadó szolgálat, az önfegyelmező gyakorlatok, vagy fogadalmak vállalása is. A kulcs a mentalitás: kellő fizetség fejében a takarítónő is kitakarítja a templomot, ám őt a munkabér ösztönzi. Hasonlóan anyagi az a tevékenység is, melyet a hírnév, az elismerés vágya motivál, csak éppen a fizetés módja más – e törekvések tehát hibásak.

A prayāsa erőltetést is jelent: gondosan figyelve kell megtaláljuk az egyensúlyt a helyes mentalitású komoly erőfeszítés, s az erőltetés között – miként a nyílvesszőt sem tudjuk kilőni, ha nem feszítjük meg kellően az íjat, ám ha túlfeszítjük, eltörik.

3. Prajalpa: fecsegés, hiábavaló beszéd a meddő vita, a pletyka, vagy mások kritizálása. Azt mondják, mielőtt az ember egy szót kiejt a száján, az haladjon át három kapun. Az elsőnél a kapuőr kérdezze meg: igaz-e, a másodiknál a kapuőr kérdezze meg, hogy jóakaró-e, míg a harmadiknál kérdezze meg, hogy hasznos-e, s csak akkor hagyja el a szó a szánkat, ha mindhárom kapun átjutott. Krsna is erre inti Ardzsunát:
anudvega-karaṁ vākyaṁ satyaṁ priya-hitaṁ ca yat |
svādhyāyābhyasanaṁ caiva vāṅ-mayaṁ tapa ucyate ||„A beszéd, mely másoknak nem okoz aggodalmat, igaz, kedves és jóakaró,
valamint a védák recitálása – ezt mondják a beszéd vezeklésének.” (Bg. 17.15.)

A nyjája, a logika tudománya a vita háromféle módját ismerteti. A vāda (megvitatás) célja az igazság keresése, ennek során a résztvevők összefoglalják az érveket és ellenérveket, mindet kellően alátámasztva. A jalpa (vita) során a cél már a másik legyőzése, így e cél érdekében szócsavarást, mellébeszélést, csúsztatást is bevetnek a felek. A vitaṇḍāról (gáncsoskodás, akadékoskodás) pedig akkor beszélhetünk, ha csak az ellenkezés kedvéért folyik a vita.
Az igazságkereső megvitatás esetleg helyénvaló lehet, ám emlékezzünk mindig Nárada intésére: „Egy bhakta ne bocsátkozzék meddő vitába. Mert végtelen a nézetek különbsége, s az érvelésre alapozott egyetlen nézet sem perdöntő.” (Bhakti-szútrák 74-75.)

4. A niyama szó szabályt, előírást jelent, a graha pedig valaminek a megfogását. Az a- fosztóképzővel kiegészítve: agraha, elengedést, míg az āgraha görcsös megragadást. A niyamāgraha szóösszetételt kétféleképpen is értelmezhetjük: niyama-agraha, azaz a szabályok elvetése, és niyama-āgraha, a szabályokhoz való görcsös ragaszkodás, s valóban, mindkét mentalitás hátráltatja a szádhakát.
A niyama-āgraha ezenfelül olyan szabályok követését is jelentheti, melyek nem a bhaktival kapcsolatosak – hanem például a mennyei világok elérését célozzák.

Az előírások a felületes szemlélőben olykor ellenszenvet váltanak ki, mert az ember úgy érzi, hogy a személyes szabadságában korlátozzák az előírások. S valóban felmerülhet a kérdés: a cél a szívbéli istenszeretet fellobbantása, vajon mi köze van ehhez az életszabályoknak, hogyan lesz a szabályok követéséből rajongó szeretet? Voltaképpen sehogy: az előírások közvetlen célja az akadályok elhárítása. Bhaktivinód Thákur (Ámnája-szútrák 74.) négyféle ilyen akadályról (anartha) beszél: - ami megakadályozza önnön lelki létünk felismerését (svarūpa-anavāpti) – a hamis éntudat,
- az ideiglenes dolgok (vagyon, jó utódok, menny) utáni vágyakozás (asat-tṛṣṇā),
- bűnök (aparādha),
- a szív gyengesége (hṛdaya-daurbalya) – sóhajtozás, siránkozás, a szilárdság hiánya.
Az ajánlások, előírások követése, a lelki gyakorlatok rendszeres végzése segít mindezen akadályok ledöntésében. Nárada így tanít erről: „Amíg az ember tiszta szívében nem sarjad ki a töretlen hit, a szent írások szabályai a követendők. Máskülönben bukás fenyeget. A társadalmi szokásokat, a világi életet is következetes összhangba kell hozni az írások tanácsaival; mert a testet épségben kell tartani, hogy alkalmas legyen az Úr szolgálatára. A létfenntartás végett a törekvő jelölt fogyasszon megszentelt ételt, viseljen egyszerű és tiszta holmit, tisztálkodjon és pihenjen kellőképp.” (Bhakti-szútrák 12-14.)

A vaidhi-bhakti, a szabálykövető odaadás számos tiltást és ajánlást tartalmaz, ám mind alapját e kettő alkotja:
smartavyaḥ satataṁ viṣṇur vismartavyo na jātucit |
sarve vidhi-niṣedhāḥ syur-etayor-eva kiṅkarāḥ ||„Az ember emlékezzék mindig Visnura, és soha ne feledje el őt,
minden előírás és tiltás legyen e két elv szolgája.” (Padma-purána)

5. A saṅga szó társaságot, és ragaszkodást is jelent egyszerre. A jana jelentése ember, gyakran a hétköznapi, közönséges értelemben, így jana-saṅga a világi emberek társaságát, a hozzájuk való ragaszkodást jelenti. Az ember társas lény, s a ragaszkodás is a természetéből fakad. Kapiladév így tanít erről:
prasaṅgam ajaraṁ pāśam ātmanaḥ kavayo viduḥ |
sa eva sādhuṣu kṛto mokṣa-dvāram apāvṛtam ||„A ragaszkodás örök köteléke a léleknek – jól tudják ezt a bölcsek,
ám a szádhukhoz való ragaszkodás szélesre tárja az üdvösség kapuját.” (Bhág. 3.25.20.)

Értelmezhetjük úgy e tanácsot, hogy kerüljük mindazokat, akik nem viselnek vaisnava tilakot a homlokukon, és keressük mindazok társaságát, akik igen. Világi mentalitással azonban a szádhukat is megpróbálhatjuk kihasználni, s fordítva is: a közönséges helyzetek, hétköznapi találkozások is Krsnára emlékeztetik azt, aki mindig rá gondol, mindenben őt látja. Látható hát, hogy a kulcs ismét csak a mentalitásunk: közönséges módon, vagy szent módon viselkedünk másokkal. Ahogy a vers is mondja:
pibanti nadyaḥ svayameva nāmbhaḥ khādanti na svāduphalāni vṛkṣāḥ |
payodharāḥ sasyamadanti naiva paropakārāya satāṁ vibhūtayaḥ ||„A folyók nem a saját vizüket isszák, a fák sem saját édes gyümölcseiket eszik,
a felhők sem azzal a gabonával táplálkoznak, (mit ők öntöznek esőikkel), hasonlóképp az erényes ember is másért él.”
Persze a szentekkel kicsit egyszerűbb szent módon viselkedni.

6. A laulya szó lul – remeg, hánykolódik igei gyökből származik, s kettős jelentéssel bír: csapongást, állhatatlanságot, illetve mohóságot és kapzsiságot is jelent, hiszen a mohóságot is a nyugtalan remegés, zaklatottság jellemzi. A szó mindkét jelentésében illik a versbe, hiszen az állhatatosság hiánya és a kapzsiság is összeegyeztethetetlen a szerető odaadással.

A vers valószínűleg nem Rúpa gószvámí sajátja. A 15. századból származó Haṭhayogapradīpikā (A hatha-jóga lámpása) című jóga-kommentárban is olvashatunk egy egészen hasonló verset – a különbség csupán egy szó.

atyāhāraḥ prayāsaś ca prajalpo niyamāgrahaḥ |
jana-saṅgaś ca laulyaṁ ca ṣaḍbhir yogo vinaśyati ||„Túlzó szerzés, törekvés, fecsegés, a szabályok elvetése (vagy makacsul ragaszkodás),
a világi társaság és a csapongó természet (vagy mohóság) – e hat révén a jóga megsemmisül.”

Figyelemreméltó, hogy az Upadésámrta első verse is egy, a korában közismert vers változata, a második, s a harmadik vers is fellelhető másutt. Bár én a Haṭhayogapradīpikāban bukkantam rá, valószínűnek tartom, hogy még korábbi, Rúpa gószvámí korában is tekintélyes jóga-szövegből valók. Gyanítom, Rúpa gószvámí azért használta fel éppen e verseket, hogy rámutasson: a Csaitanja Maháprabhu által hirdetett bhakti-jóga mélyen gyökerezik a hagyományokban. Nem valamiféle új tanról van szó, Csaitanja olykor meghökkentő, a szokásokkal szembemenő tanítása szerves része, tiszta esszenciája a védák és puránák által közvetített szanátan-dharmának.

PDF

Srí Upadésámrta: 1., 2.,

a védákon keresztül elérhetetlen

A Brahma-szanhitá egyik versében ez áll:

advaitam acyutam anādim ananta-rūpam
ādyaṁ purāṇa-puruṣaṁ nava-yauvanaṁ ca |
vedeṣu durlabham adurlabham ātma-bhaktau
govindam ādi-puruṣaṁ tam ahaṁ bhajāmi ||

advaitam – páratlant; acyutam – tévedhetetlent, múlhatatlant („nem elesett”); anādim – kezdetnélkülit; ananta-rūpam – végtelen formájút; ādyam – kezdetet; purāṇa-puruṣam – régi személyt; nava-yauvanam – zsenge ifjúságút; ca – és; vedeṣu dur-labham – a védákban nehezen elérhetőt; adurlabham – könnyen elérhetőt; ātma-bhaktau – a lélek odaadásában; govindam – Góvindát; ādi-puruṣam – eredeti személyt; tam – őt; aham – én; bhajāmi – imádom;

Góvindát imádom, az őseredeti Urat, aki a Védákon keresztül elérhetetlen marad, viszont a lélek makulátlanul tiszta odaadása által könnyen megismerhető; kinek alakja páratlan, múlhatatlan, kezdet nélküli s korlátlan, aki maga a kezdet s az örök Purusa, s aki mégis a múlhatatlan ifjúság öröküde szépségében tündöklik.

(Brahma-szanhitá 5.33.)

Brahmá a fuvoláján játszó Krsnát magasztalja: Góvinda „nem kettős” (advaita), azaz túl van a kettősségek világán. Tévedhetetlen vagy múlhatatlan (acyuta), hiszen mindig, minden körülmények között megőrzi transzcendens helyzetét, bár megszámlálhatatlan formában (ananta-rūpa) tűnik fel hívei örömére. Istennek nincs kezdete (anādi), ám ő maga a kezdet (ādya). Ő az Öregisten (purāṇa-puruṣa), mégis örökifjű (nava-yauvana).
A védákban elérhetetlen, ugyanakkor tiszta odaadással könnyen megközelíthető.

Fölmerülhet a kérdés: hogy lehet az, hogy a szent tant leíró Védák is kevésnek bizonyulnak a Legfelsőbb eléréséhez? A Mundaka-upanisad kétféle tudásról beszél:
„3. A tehetős Saunaka a hagyomány szerint felkereste Angiraszt, s így kérdezte:
Mi az, uram, amit megismerve minden ismertté válik?
4. Ő így válaszolt: Kétféle tudást kell megismerni – mondták valaha a Brahman ismerői – a magasabb, és az alacsonyabb rendűt.
5. Itt van az alacsonyabb rendű, (azaz a négy véda,) a Rg-, a Jadzsur-, Száma- és Atharvavéda, (továbbá a hat védánga,) a hangtan, a rítus, a nyelvtan, a szómagyarázat, a versmértékek tana és a csillagászat. S ím a magasabb rendű, mellyel a Múlhatatlan felfogható:” (Mundaka-upanisad 1.1.3-5.)
Majd a szöveg a Múlhatatlan (akṣara) jellemzésével foglalkozik, megkísérli leírni a leírhatatlant. Az upanisad e részletét így kommentálja a Visnu-purána: „A Mundaka-upanisad Atharvana sruti szövege kijelenti, hogy két tudományt kell elsajátítani. Az egyik a felsőbb tudomány, amely elvezet a Múlhatatlanhoz, a másik pedig a Rg- s egyéb védák alsóbb tudománya. Ez a Múlhatatlan meg nem nyilvánult, nem hanyatlik, felfoghatatlan, nem született, változatlan, meghatározhatatlan, nincsen keze s lába, sem alakja, mindenható, mindenütt jelenlévő, örök, minden lény forrása, önmagának oka, aki behatol mindenbe, jóllehet saját integritását megőrzi, akiből minden származik (a Múlhatatlant jellemző versek summázata -acsd). Ezt látják a bölcsek, ez Brahman, ez a végső cél, amin a felszabadulásra vágyóknak meditálnia kell. Ez a finom Brahman az Úr Visnu legfelsőbb trónusa, ahogyan azt a sruti mondja. Bhagaván néven ismeretes ez az elsődleges és múlhatatlan örök önvaló. Ilyen az emberi lélek lényege. Aki ismeri ezt a legfőbb igazságot, ismeri a végső igazságot, melyhez képest minden egyéb tudás alacsonyrendű és a védák hármas tudásába tartozik.” (Visnu-purána 6.5.65-70.)
A védák, s a védamantrák helyes zengésével kapcsolatos tudás révén az ember felismerheti a dharmáját, s Istent imádva helyesen élhet e világban. Ám az upanisadban említett „magasabb rendű tudás” ennél tovább vezet. A Gópálatápani-upanisadban (1.2-3.) e Bhagavánról szóló magasabb rendű tudással kapcsolatban a Kumárák így kérdik atyjukat: „ki az, akit megismerve minden ismertté válik?”, s Brahmá válasza a következő: „Gópídzsanavallabhát megismerve válik minden ismertté.”
Gópídzsanavallabha, a vrndávani fejőslánykák kedvese nem érhető el könyvekkel, tudós magyarázatokkal, érvekkel, még a véda-mantrák zengésével sem… megismerni, kiismerni őt nem lehet. Ám mégis elérhető: a gópík éjszaka meghallják fuvolájának szavát, s minden másról megfeledkezve szaladnak hozzá. Szerető hívei így válaszolnak a Szépséges Fuvolás hívására.

PDF

a bhakta útja

Szúta Gószvámí e szavakkal szól Naimisáranja bráhmanáihoz:

śuśrūṣoḥ śraddadhānasya vāsudeva-kathā-ruciḥ |
syān mahat-sevayā viprāḥ puṇya-tīrtha-niṣevaṇāt || 16 ||
śuśrūṣoḥ – a hallani vágyóé (szolgálóé); śraddadhānasya – hithűé; vāsudeva-kathā-ruciḥ – a Vászudéváról szóló történetek után vágyakozás; syāt – lehet; mahat-sevayā – a dicsők szolgálata által; viprāḥ – bráhmanák!; puṇya-tīrtha-niṣevaṇāt – jámbor szentek szolgálata folytán

Ó, bráhmanák, a hithű hallani (és szolgálni) vágyóban a Vászudéváról szóló történetek iránti vágyakozás ébred a nagy (bhakták) s a jámbor szentek szolgálata által.

A śuśrūṣu szó a śru – hallgat, figyelemmel kísér, engedelmeskedik, követ igéből származik. A gyök ismétlődése itt az adott cselekvés iránti vágyakozást jelenti: hallás iránti vágyakozás. Olyasvalakiről van tehát szó, aki figyelmesen hallgat, majd engedelmesen követi a hallott tanítást. A śuśrūśā maga a cselekvés: hallásvágy, engedelmes kötelességtudat és szolgálat, a śuśrūṣu pedig olyan személyt jelent, akiben felébredt a tanítás hallása iránti vágy, és hűséggel szolgálja tanítóját.

śṛṇvatāṁ sva-kathāḥ kṛṣṇaḥ puṇya-śravaṇa-kīrtanaḥ |
hṛdy antaḥ-stho hy abhadrāṇi vidhunoti suhṛt satām || 17 ||
śṛṇvatām – a hallóké; sva-kathāḥ – saját történeteit; kṛṣṇaḥ – Krsna; puṇya – jámbor, áldásos; śravaṇa – hallás; kīrtanaḥ – dicsőítés; hṛdi-antaḥ-sthaḥ – (az ember) szívében lakozó; hi – bizonyára; abhadrāṇi – romlottságokat, gonoszságokat, bűnöket; vidhunoti – tisztít; suhṛt – jószívű; satām – az őszintének

A róla szóló történeteket hallgató, őszinte és jószívű embereket megtisztítja bűneiktől Krsna, a szívükben lakozó, kit áldásos hallani s dicsőíteni.

naṣṭa-prāyeṣv abhadreṣu nityaṁ bhāgavata-sevayā |
bhagavaty uttama-śloke bhaktir bhavati naiṣṭhikī || 18 ||
naṣṭa – elpusztult; prāyeṣu – sokaságában/kor; abhadreṣu – bűnökben/kor; nityam – rendszeresen; bhāgavata sevayā – Bhágavata szolgálatával; bhagavati – Bhagaván iránt; uttama-śloke – transzcendentális imákkal magasztalt iránt; bhaktiḥ – szerető szolgálat; bhavati – lesz; naiṣṭhikī – visszavonhatatlan

Mikor a Bhágavata rendszeres szolgálata révén elenyészik a bűnök sokasága, megszilárdul a transzcendentális imákkal magasztalt Bhagaván iránti szerető odaadás.

A Bhágavata szó a Bhagavánhoz, a személyes Istenhez kötődőt jelent, így egyaránt vonatkozhat Isten híveire, és az Istent magasztaló szentírásra.

tadā rajas-tamo-bhāvāḥ kāma-lobhādayaś ca ye |
ceta etair anāviddhaṁ sthitaṁ sattve prasīdati || 19 ||
tadā – akkor; rajas tamas bhāvāḥ – a szenvedélyből és tudatlanságból fakadó létállapotok; kāma lobha ādayaḥ – kéj, a sóvárgás, és a többi; ca – és; ye – amik; cetaḥ – elme, szív; etaiḥ – ezek által; anāviddham – anélkül, hogy hatással lenne rá („át nem döfött”); sthitam – szilárd; sattve – jóságban; prasīdati – elégedetté válik, lecsillapodik

Ekkor a szív mentes marad a szenvedélyből és tudatlanságból fakadó létállapotoktól, a kéjtől és a kapzsiságtól, megszilárdul a jóságban, és lecsillapodik.

Dzsíva gószvámí e vers kommentárjában a bölcs Havi szavait idézi a Bhágavata-puránából: „Az Úr Visnu híveinek legjobbja mindig Őrá emlékezik, s a három világ uralmáért sem cserélné el fél pillanatra sem az Úr lótuszvirág lábainak imádatát, amit a félistenek s a legyőzhetetlen Úron meditálók is szeretnének elnyerni.” (Bhág. 11.2.53.) Az ilyen imádatra nem a jóság kötőereje, hanem a śuddha-sattva, a tiszta jóság minősége a jellemző.

evaṁ prasanna-manaso bhagavad bhakti-yogataḥ |
bhagavat-tattva-vijñānaṁ mukta-saṅgasya jāyate || 20 ||
evam – így; prasanna – elégedett, örvendező; manasaḥ – szívé; bhagavat-bhakti – az Úr odaadó szolgá¬lata; yogataḥ – következtében; bhagavat-tattva – Bhagaván igaz természete; vijñānam – megértés; mukta saṅgasya – mentes ragaszkodástól (a manas – a szív jelzője); jāyate – megszületik

A (világi) ragaszkodásaitól megszabadult s elégedetté vált szívben a Bhagaván iránti szerető odaadás következtében megszületik a megértés a magasztos Úr igaz természetéről.

bhidyate hṛdaya-granthiś chidyante sarva-saṁśayāḥ |
kṣīyante cāsya karmāṇi dṛṣṭa evātmanīśvare || 21 ||

bhidyate – el van vágva; hṛdaya-granthiḥ – a szív csomója; chidyante – fel van darabolva, meg van semmisítve; sarva-saṁśayāḥ – minden kétség; kṣīyante – meg van szűnve; ca – és; asya – övé; karmāṇi – tettei (a tettek láncolata); dṛṣṭe – megpillantása után; eva – bizonyára; ātmani-īśvare – a Lélek, az Úr (megpillantása után), vagy: az elmében az Úr (megpillantása után)

A Legfelsőbbet megpillantva széthasíttatik a szívet gúzsba kötő csomó, megszűnnek a kétségek és megszakad a cselekedetek láncolata.

A szívet gúzsba kötő csomó a tudatos (cit) lelket, és az érzéketlen (jaḍa), tudat nélküli anyagot összekapcsoló hamis ego (ahaṅkāra).

(Bhág.1.2.16-21.)

Visvanáth Csakravartí e verseket kommentálva az alábbiak szerint foglalja össze a bhakta útjának állomásait:

satāṁ kṛpā mahat-sevā śraddhā guru-padāśrayaḥ |
bhajaneṣu spṛhā bhaktir anarthāpagamas tataḥ ||
niṣṭhā rucir athāsaktī ratiḥ premātha darśanam |
harer mādhuryānubhava ity arthāḥ syuś caturdaśe ||
(1) A szentek kegye, (2) a nagy lelkek szolgálata, (3) hit, (4) a mester lábainak oltalma.
(5) az imádat utáni vágy, (6) a szerető odaadás, majd (7) az anarthák elmúlása.
(8) A megszilárdult hit, (9) az íz, s (10) a ragaszkodás, (11) a szeretet, (12) a tiszta szeretet, majd (13) a látás,
(14) s Hari édességének megízlelése – íme a tizennégy elem.

(Sārārtha-darśiṇī)

A tizennégy mozzanat két hetes csoportra bontható: az első hét állomás az evilági tényezőktől való megtisztulás fokai, a második hét a továbblépés, a lelki vonzalom megerősödésének és beteljesülésének állomásai. Az alábbiak szerint azonosítja a szövegben e tizennégy állomást:

„16. Ó, bráhmanák, a (3) hithű hallani (és szolgálni) vágyóban a (5) Vászudéváról szóló történetek iránti vágyakozás ébred (2) a nagy (bhakták) (4) s a jámbor szentek szolgálata által. (1: A hallásvágy forrása pedig a szentek mástól nem függő kegye.)
17. A róla szóló történeteket hallgató, őszinte és jószívű embereket (7) megtisztítja bűneiktől Krsna, a szívükben lakozó, (6) kit áldásos hallani s dicsőíteni.
18. Mikor a Bhágavata rendszeres szolgálata révén elenyészik a bűnök sokasága, (8) megszilárdul a transzcendentális imákkal magasztalt Bhagaván iránti szerető odaadás.
19. Ekkor a szív mentes marad a szenvedélyből és tudatlanságból fakadó létállapotoktól, a kéjtől és a kapzsiságtól, (9: megérzi az odaadás gyakorlatainak valódi ízét,) (10) megszilárdul a jóságban, és (11) lecsillapodik. (Visvanáth értelmezésében: azért érezheti a kírtana, s a többi gyakorlat igazi ízét, mert nem a betegség és öregség gyötörte, étel s többi burkolatú testben leli örömét, hanem az istenszerető érzelmekben, ez a rati, vagy bháva.)
20. A (világi) ragaszkodásaitól megszabadult s elégedetté vált szívben a (12) Bhagaván iránti szerető odaadás következtében megszületik (14) a megértés a magasztos Úr igaz természetéről (azaz alakjának, tulajdonságainak, kedvteléseinek édességéről).
21. (13) A Legfelsőbbet megpillantva széthasíttatik a szívet gúzsba kötő csomó, megszűnnek a kétségek és megszakad a cselekedetek láncolata.”

Rúpa gószvámí hasonlóképp írja le a rajongó szeretethez vezető lépéseket a Bhakti-raszámrta-szindhuban (ādau śraddhā..., 1.4.15-16.), ám erről egy másik írás szól majd itt a slókamálán.

––––––––––––––––––

Fordítsuk most figyelmünket a fenti szakasz utolsó versére (Bhág. 1.2.21.)!

bhidyate hṛdaya-granthiś chidyante sarva-saṁśayāḥ |
kṣīyante cāsya karmāṇi dṛṣṭa evātmanīśvare || 21 ||

A Legfelsőbbet megpillantva széthasíttatik a szívet gúzsba kötő csomó, megszűnnek a kétségek és megszakad a cselekedetek láncolata.

E verset szinte szó szerint megtaláljuk a Bhágavata-purána 11. énekében is, melyben Krsna így beszél Uddhavának a bhakti-jógáról:
„26. Erény az, ha az ember következetesen ragaszkodik személyes feladatköréhez (a bűn pedig annak elhanyagolása). Az erény és bűn ilyetén megkülönböztetése korlátozza a természetüknél fogva tisztátalan tetteket s így az ember képes lesz föladni (anyagi) ragaszkodását.
27-28. Kiknek szívében már föltámadt a tisztelet a rólam szóló történetek iránt, kik már az önérdekű cselekvéshez fűződő minden vonzalmukat elvesztették, s akik már látták, hogy az érzéki örömök bánatot és szenvedést rejtenek magukban, de még nem tudnak felhagyni velük, azok imádjanak engem szeretettel s elszánt hittel. Élvezzék ugyan az életet, de soha ne feledjék, hogy ez minden baj és szenvedés forrása.
29. Mivel a szívükben lakozom, hamarosan minden kíntól és gyötrelemtől megszabadítom azokat a bölcseket, akik az odaadás elvei szerint imádnak engem.
30. Az egoizmus szívet kínzó görcsei megszűnnek, minden kétség szertefoszlik s a tettek nyomasztó visszahatásai mind kifakulnak abban a pillanatban, amint fölismernek engem, az univerzum lelkét. (bhidyate hṛdaya-granthiś chidyante sarva-saṁśayāḥ | kṣīyante cāsya karmāṇi mayi dṛṣṭe’khilātmani ||)” (Bhág. 11.20.26-30.)

Az utolsó versnek csupán a negyedik pádája különbözik, ennek szó szerinti fordítása: az Egyetemes Lélek (akhila-ātmani), az én (mayi) megpillantásom után (dṛṣṭe).

Hasonlóképpen a Muṇḍaka-upaniṣadban is:
„7. A legbölcsebb, a mindentudó, kinek nagysága megnyilvánul a Földön, ebben az éterben (a szívben), s Brahman fényes városában Lélekként ismeretes.
8. Gondolat a lénye, ő a test és az érzékek irányítója. A durva testben (ételben) is ő lakik, s uralja a szívet. Mikor örömteliként és halhatatlanként megmutatja magát, a bölcsek szívük tisztaságával érzékelik őt.
9. A Legfelsőbbet megpillantva széthasíttatik a szívet gúzsba kötő csomó, megszűnnek a kétségek és megszakad a cselekedetek láncolata. (bhidyate hṛdayagranthiśchidyante sarvasaṁśayāḥ | kṣīyante cāsya karmāṇi tasmin dṛṣṭe parāvare ||)
10. A legfőbb aranyburokban lakozik a szenvedélytől s összetettségtől mentes Brahman. Tiszta ez, a fények fénye, amit az Önvaló ismerői ismernek.
11. Ott nem a Nap világít, sem a Hold vagy csillag, sem e villámok fénye, még kevésbe közönséges tűz. Azzal a fénnyel fényeskedik minden, az ő világossága ragyogja be a mindenséget.
12. Bizony Brahman ez a halhatatlan, ott van keleten és nyugaton, északon és délen, az ég magasán és alján. Brahman áthat mindent. Brahman a Teljesség, ez a legkiválóbb.” (Muṇḍaka-upaniṣad 2.2.7-12.)

Srídhar Mahárádzs Visvanáth Csakravartí kommentárjának szellemében így bontja ki e verset:

Az eksztázis (rasa) iránti belső sóvárgásunk gúzsbakötött és lepecsételt szívünk mélyén rejlik. Ám Krsna dicsőségének hallása és zengése feltöri a pecsétet, szívünk feleszmél és kitárulkozik, hogy befogadja Krsnát, minden gyönyör forrását, magát a rajongó eksztázist.
Szívünket a rajongás, a báj és a kellem tartja vonzásában. Ezt a szív érzi s nem az ész; ezért tartják legfontosabbnak a szívet. A bhakti másik hatása a tudás síkján mutatkozik meg. Egy kis ízelítő az isteni gyönyörökből minden kétséget eloszlat (rasa-varjaṁ raso’py asya paraṁ dṛṣṭvā nivartate, Bg. 2.59.). Ha az ember ténylegesen ráérez az igazi eksztázisra, a raszára, akkor minden kétsége szertefoszlik. A bhakti íze rabul ejti az ember szívét, s megindul az istenszeretet eksztázisának (prema) árja. Az elégedett szív így fog szólni: „Ez az, amit kerestem!” Mire az ész is a nyomába lép: „Semmi kétség, ez kutatásunk legfőbb célja. Hajíts el minden egyebet!”
– Érjen hát véget minden evilági cselekedet! – szól a szív, ha elnyerte a legfőbb kincset, az istenszeretetet. Ekkor a karma abbamarad.
A bhakti hatására először föleszmél a szív. Mikor szívünket elragadja az istenszeretet, eszünk is jóváhagyja vonzalmunkat, s a mindig rosszra csábító karma megszűnik. A bhakti-jóga a szív igazi kincse.

PDF

macska vagy majom?

Jamarádzs és Nacsikétá beszélgetése a Srí szampradája két ága, a tenkalai („déli”) és a vaḍakalai („északi”) nézetei közötti egyik különbségre emlékeztet. A déli iskola a hangsúlyt az Isten előtti meghódolás elvére helyezi, ennek példája a kismacska, aki tehetetlenül lóg anyja szájában (mārjāra-kiśora-jñāna – kismacska elv), ez a kegy indokolatlan voltának tana (nirhetuka-kaṭākṣa). Az északi iskola pedig arra hívja fel a figyelmet, hogy lelki gyakorlatok, egyéni törekvés előzik meg a meghódolást, s hogy az embert eléri Isten kegyelme (sahetuka-kaṭākṣa – az okkal lévőség tana). Az ő példájuk a kismajom (markata-kiśora-jñāna – kismajom elv), aki anyja hátában kapaszkodik.

a szív is jóváhagyja

„Ama dharmát tudd (most), mely a tudók, a gyűlölettõl és (anyagi) ragaszkodástól mindig mentes igazak által követett, s a szív által jóváhagyott.” (Manu-szanhitá 2.1.)

Ragaszkodás (rága) és gyűlölet (dvésa) - e kettősség jellemzi a világi létet. Kutassuk fel azokat a tiszta szenteket, akik mentesek e kettősségtől, és legfőképpen kutassuk azt, ami által meghaladták e kettősséget!
Egy állítás a hagyomány szerint három alappilléren nyugszik: jóváhagyja a szentírás (sásztra), összhangban áll a mester (guru) útmutatásával és a szentek (szádhu) véleményével. Srídhar Mahárádzs e három tényező mellé egy negyediket is hozzátesz: a szív (hrdaja), a lelkiismeret szava is hasonlóképpen elengedhetetlenül fontos. A három külső tényező mellé szükséges a negyedik belső - enélkül a másik három csupán külső tényező marad. Különösképpen igaz ez a bhakti-jógában, a szeretet jógájában, ahol nem elég a tett, a szolgálat, szívbéli szeretetből, odaadásból kell fakadjon.

Még egy idevágó gondolat, Gandhinak a kasztokról írott cikkéből: „... elvetnék általában minden tekintélyt, ha az egészséges értelem és a szív parancsaival ellentmondásba kerülne. A tekintély erősbíti és nemesíti a gyöngét, ha az értelemnek a műve, de lealacsonyítja, ha pótolni akarja az értelmet, amelyet a halk belső hang megszentelt.”

a sötétségből vezess a világosságba - a „sötéttől” vezess a „világoshoz”

Az Upanisadok egyik verse így hangzik eredeti szanszkrt nyelven: „aszató má, szad gamaja; tamaszó má dzsjótir gamaja, mrtjor má, amrtam gamaja” (Brhadáranjaka-upanisad 1.3.28.) Kimondva e vers legföljebb a ritmus és a hangzás ereje révén gyakorol hatást az első és a második szinten. A kognitív észleléshez a fordításra is szükségünk van, ami így hangzik: „A valótlanból vezess a valósba, a sötétségből vezess a világosságba, a halálból vezess a halhatatlanságba!” A fohász emelkedett szelleme, esedező, örök életre vágyódó hangulata az értelmünket is megragadja. A szöveg további része bizonyos magyarázatot tartalmaz, a titkos jelentés kibontását, miszerint mind a valótlanság, mind a sötétség a halált, megsemmisülést jelenti, a valós-ság és fény pedig az öröklétet és halhatatlanságot. Az utolsó fogalompár explicite is ugyanezt jelenti ki. Az igazán misztikus élményt viszont a mester interpretációja képes feltárni.

A valótlanság az anyagi rabságot jelzi, az illúzió világát, amely fátyolként rejti a valós valóságot. Isten imádatához képest minden egyebet valótlannak tartanak a bölcsek. A bengáli szeretetmisztika ugyanakkor a viharfelleghez hasonló színű – tehát „sötét” – Krsna, valamint a holdsugárhoz hasonlatos – tehát „világos” – Rádhá, az isteni pár körül forog. A „sötétségből a világosságba” fordulat az isteni pár imádatának titkait sejteti, nevezetesen a hívő figyelmének átrétegződését a maszkulin Istenről a feminin Istennőre, mert a szeretetmisztika teológiája szerint Isten közvetlen imádatánál magasabb rendű a legbensőségesebb híveinek nyújtott szolgálat. Így nem a szerető Isten, hanem az Istent szeretők szolgálata emeli ki az embert a mulandóságból, s helyezi a rajongó odaadás pozitív és progresszív halhatatlanságának közegébe. E gondolatsor finomságai a szeretetmisztika esztétikai kultúrájának ismeretében, illetve a személyes rajongás révén élhető át teljes mélységében.

Rácz Géza (Bhakti Kamala Tírtha): A keleti miszticizmus átélhetősége a nyugati ember számára ­– mantra-inkantációk tükrében

a teljes cikk itt olvasható.

Szvámí Szadánanda dász

 

Szvámí Szadánanda dász
(1908 - 1977)

Bhaktisziddhánta Szaraszvatí vágyának eleget téve tanítványai - az ortodox hindu felfogással szakítva - a nyugati világba utaztak, hogy ott tanítsák Csaitanja Maháprabhu üzenetét. Először 1933-ban Londonban nyitottak prédikáló központot, előadásokat tartottak az érdeklődőknek s a tudós közönségnek. Az első nyugati vaisnavák így 1935-ben utaztak Indiába, köztük Ernst Schulze is, aki aztán később Bhaktisziddhánta Szaraszvatí Prabhupád tanítványa is lett, mesterétől a Szadánanda nevet kapta.
Szadánanda dász korábban összehasonlító vallástudománnyal foglalkozott, buddhista szöveget fordított szanszkrtból, így került Japánba, ahol Bhaktisziddhánta Szaraszvatí egy másik tanítványának, Prof. N. Sanyal-nak Csaitanja Maháprabhuról írt könyve került a kezébe. Felvette a kapcsolatot a szerzővel, és mesterével, majd az ő instrukcióit követve Londonba utazott, hogy találkozzék az ottani bhaktákkal, Bhakti Pradíp Tírtha Maháráddzsal, és Bhakti Hridaja Vana Maháráddzsal.
1935-ben utazott Indiába, itt is telepedett le, s mikor a második világháború kitört, német állampolgársága miatt internálótáborba került. A táborban találkozott fogolytársával, Walther Eidlitz-cel (a későbbi Vámana dásszal), aki eredetileg azért utazott Indiába, hogy meglelje mesterét.
Az alábbi részlet Vámana dász Ismeretlen India című könyvéből való:

- Ahogy a tűz természete az hogy égjen éppen így az emberi lélek természete az hogy szeressen, Istent szeresse. - mondta Szadánanda. Magas volt, vékony, feje kopaszra borotválva. Bár európai volt, az indiai szerzetesek öltözetét viselte. Egy napon ott állt új jövevényként az ebédlő barakk előtt ahol az internáltak már éhesen sorakoztak, s mely felett az izgatott ragadozó madarak nagy rajokban köröztek. Megszólítottam s ő tőmondatokban, szigorúan a tárgyra szorítkozva válaszolt. Első igazi beszélgetésünk az éjszakai futballpályán zajlott. Ott mesélt nekem egy antik görög vázáról, amit egyszer régen látott. A vázára egy kerék volt festve tizenhat küllővel. A kerék körül képek voltak a régi görög misztériumokból, s egy felirat: „Leugrottam Ixion kerekéről.”
Ixionnak nevezték azt a vétkekkel teli halottat, aki a holtak világában örök időkre egy forgó kerékre van kötözve; erre emlékeztem. De nem tudtam, hogy egyes görög misztériumok nem a halottak világát, hanem a mi saját világunkat tekintették szánalmas helynek, ahol valamennyi élőlény anélkül hogy tudna róla egy kérlelhetetlenül forgó kerékre van felfeszítve, az állandóan ismétlődő földi életek kerekére.
Egy rég nem működő erdei vízimalom kerekére kellett hirtelen gondolnom, melyet gyermekkoromban sokszor órákig bámultam rémülten, amint színehagyott, mohával borított küllői értelmetlenül forogtak miközben alatta a mélyben a megfeketedett, kikövezett mederben zubogó patak vizét a magasba emelte, szétfröccsentette, majd ismét a magasba emelte: nyereség és veszteség, tisztelet és szégyen, vereség és győzelem, boldogság és szenvedés, egészség és betegség, egyesülés és elválás, hervadás, halál, és új születés. Saját vágyaink ereje válik azzá az erővé, mely a változó világ kerekét hajtja végtelenül előre. Az összes indiai bölcselet azt az utat kereste, mely az Ixion kerekéről való szabaduláshoz vezet. Srí (1) is ezt a szabadulást nevezte a legfőbb célnak.
- Az izzó fájdalom változó világának kerekéről való szabadulás nem a legfőbb cél. - mondta kísérőm. - Ez csupán az első lépés a soha véget nem érő ösvényen, mely Isten elfeledett világába visz, ahová az istenszeretet guruja vezeti tanítványát.
- Mi az út? Mi a cél? - faggattam, miközben úgy éreztem, hűtlen lettem Srí mahárádzshoz, gurumhoz azzal hogy feltettem e kérdést.
- Az út a szeretet, a cél a szeretet; egyre nagyobb, a szívből előtörő istenszeretet. Ahogy a szikra tanusítja a tűz létét azzal hogy éget, éppen így ad bizonyságot Isten létéről a lélek azzal hogy szereti őt. A szikra az egyéni lélek, a szeretet nagy tüze Isten maga. A szikra parányi a tűzhöz képest melyből kipattan, de végtelen parányisága csupán formájára vonatkozik. A lelket burok rejti, s nem tud semmit igazi természetéről. De ha ráébred önmagára, s szereti Istent, s kimondhatatlanul vágyakozik vissza hozzá, akkor ő is részesévé válik az örökkévalónak, az ő gazdagságának, becsületességének, szabadságának. Ekkor levetkőzi az önérdek valamennyi formáját, s nem marad más vágya mint hogy Istennek örömet szerezzen. Ekkor részt tud venni Isten belső életében a szeretetteljes odaadó szolgálatban.
- Nem az Igazság ismerete a legfőbb cél? A gurum ezt mondta nekem.
- Bölcsességhez az ember nem jut tudni akarás útján, csak az odaadó szolgálat által. A puszta tudásvágy még önzés, és az egoizmus kielégítése.

....

- Szvámídzsí- kezdtem - Mit mondott az ön guruja, szerinte miért élünk? Miért kaptuk ezt a testet?
Szadánanda kigyúlt:
- A gurum azt mondta: „Azért kaptuk ezt a lusta testet, hogy valamennyi lélegzetvételünkkel elégessük az isten iránti szeretet tüzében.” Ezt azonban ön még nem értheti Vámanadász. Ön még nem tudja ki is Isten, ki Krsna...
- Ó, én szeretném látni Istent - mondtam.
- Nem arról van szó, hogy ön látja Istent - utasított rendre szigorúan kísérőm. - Sokkal inkább arról, hogy Isten tekint önre, hogy vonzza Őt az ön szeretetteljes odaadás iránti vágyának szépsége és tisztasága. Ha valaki Istent látni akarja, akkor ez a kívánság még mindig kizsákmányoló hajlamának utolsó foszlányaiból ered. Mint ahogy az emberek önzésükből fakadóan a Földön valamennyi dolgot objektummá alacsonyítanak le, melyeket csak aszerint képesek értékelni, hogy számukra hasznosak-e vagy sem, s mindent élvezni akarnak, s egyesek így tekintenek Istenre is.
- Hogy szabadulhatok meg ettől az egoizmustól?
- Így sem szabad kérdezni. - válaszolta Szadánanda keményen. - Ez a kérdés is egoizmusból fakad. Kérje Krsnát, az ismeretlent, a rejtetett, hogy adjon önnek erőt, hogy a jövőben egyszer őszintén tudja majd kérni, hogy őt igazán szolgálhassa, és megtanulja szeretni. De már későre jár. Aludnunk kell. Jó éjt Vámanadász.

–––––––––––––––––––––––––––
(1) Srí: szerzetes tanító, a szerző korábban az ő himalájai ásramjában élt

· A könyv magyar nyelven itt olvasható.
· Szvámí Szadánanda dász élete és írásai (angol, német és svéd nyelven)

emlékezz Krsnára!

kāmād-dveṣād-bhayāt snehād
yathā bhaktyeśvare manaḥ |
āveśya tad-aghaṁ hitvā
bahavas tad-gatiṁ gatāḥ ||

kāmāt – a vágy miatt; dveṣāt – gyűlölet miatt; bhayāt – félelem miatt; snehāt – gyöngéd ragaszkodás miatt; yathā – mint például; bhaktyā – odaadással; īśvare – Isten iránt; manaḥ – az elmét (értelmet, szívet); āveśya – „belépve”, az elmével elmélyedve; tad-agham – azt a bűnt; hitvā – letéve, elvetve; bahavaḥ – sokan; tad-gatim – ama célba; gatāḥ – mentek;

A vágy, gyűlölet, félelem vagy gyöngéd ragaszkodás miatt, vagy éppen szerető odaadással elméjükkel (Krsnában) elmélyedve s a bűnt elvetve már sokan célbaértek.

gopyaḥ kāmād bhayāt kaṁso-
dveṣāc-caidyādayo nṛpāḥ |
sambandhād vṛṣṇayaḥ snehād
yūyaṁ bhaktyā vayaṁ vibho ||

gopyaḥ – a fejőslánykák; kāmāt – a vágy miatt; bhayāt – a félelem miatt; kaṁsaḥ – Kansza; dveṣāt – a gyűlölet miatt; caidya-ādayaḥ nṛpāḥ – Sisupál (a csédik uralkodója) vezette királyok; sambandhāt – a rokonság miatt; vṛṣṇayaḥ – a Vrsni dinasztia tagjai; snehāt – a gyöngéd ragaszkodás miatt; yūyam – ti; bhaktyā – odaadással; vayaṁ – mi; vibho – Hatalmas!

Vrndávan fejőslánykái a vágyuk miatt, Kansza félelme miatt, a Sisupál vezette királyok gyűlöletük miatt, a Vrsnik rokonságuk miatt, ti (a Pándavák) gyöngéd ragaszkodásotok miatt, mi pedig szerető ragaszkodásunk miatt (gondolunk Krsnára), ó, Hatalmas király!

katamo'pi na venaḥ syāt
pañcānāṁ puruṣaṁ prati |
tasmāt kenāpy-upāyena
manaḥ kṛṣṇe niveśayet ||

katamaḥ api – valaki; na – nem; venaḥ – Véna király; syāt – lenne; pañcānāṁ – öt közül; puruṣam – az (isteni) Személyt; prati – hozzá; tasmāt – ezért; kena api – valamivel; upāyena – módon; manaḥ – az elmét (értelmet, szívet); kṛṣṇe – Krsnában; niveśayet – összpontosítsa, rögzítse;

Véna királyon kívül ki ne fordulna az isteni Személy felé az öt mód egyikével! Ezért az ember bárhogyan is, de összpontosítsa figyelmét Krsnára.

(Bhágavata-purána 7.1.30-32.)

Judisthir király koronzási áldozatán történt, hogy szokás szerint megválasztották a gyülekezet legkiválóbb tagját, az ő imádata a ceremónia része. Szahadév javaslatára Krsnát ültették a főhelyre, ám ekkor Sisupál király gyalázkodó szavakkal támadt Krsnára. Krsna megölte Sisupált – csakrájával levágta fejét – s a jelenlévők látták, amint a lélek kiszállva Sisupál testéből Krsna testébe olvad – így érve el a szájudzsja-muktit. Judisthir király csodálkozva fordult Nárada munihoz: miként lehetséges, hogy a magasztos Urat gyalázó Sisupál nem került pokolra, mint annak idején Véna király, akit a bráhmanák átka pusztított el, hanem elérte az üdvösségnek azt a formáját, melyre a törekvő transzcendentalisták vágynak? Nárada muni válaszában kifejti, a Legfelsőbb Úr túl van az anyagi létezésen, így nem érinti a szidalom. Így bármilyen okból is meditál az ember Krsnán, felülemelkedhet az anyagvilágon. A szeretettel meditálók kapcsolata elmélyül Krsnával, a gyűlölettel meditálóké a távolmaradásban teljesedik ki.
Ám Sisupál és unokatestvére Dantavakra nem közönséges halandók voltak. Korábban a Vaikuntha-világ ajtónálló őrei voltak, s egy átok folytán, Visnu jóváhagyásával születtek meg gonosztevő démonként. Három életen keresztül szolgálták urukat ellenfélként, s így tértek vissza hozzá.

A 7.1.32. vers második felét idézi Rúpa gószvámí is, a Bhakti-raszámrta-szindhu című munkájában ez az 1.2.4. vers. Sríla Prabhupád leckéiben gyakran idézte kombinálva az 1.2.8. verssel az alábbi módon:

yena tena prakāreṇa manaḥ kṛṣṇe niveśayet |
sarve vidhi-niṣedhāḥ syur-etayor-eva kiṅkarāḥ ||

Az ember bárhogyan is, de összpontosítsa figyelmét Krsnára,
minden előírás és tiltás legyen ezek szolgája.

A Bhakti-raszámrta-szindhu 1.2.8. verse a Padma-puránából való vett idézet:

smartavyaḥ satataṁ viṣṇur vismartavyo na jātucit |
sarve vidhi-niṣedhāḥ syur-etayor-eva kiṅkarāḥ ||

Az ember emlékezzék mindig Visnura, és soha ne feledje el őt,
minden előírás és tiltás legyen e két elv szolgája.

PDF

szádhu-szanga – a szentek társasága

„Mi az igazi társulás? Ha azonos vonalba tartozó,
azonos hangulatú és fejlettebb szintű bhaktával
társulunk, aki ráadásul szeret minket.”

Rúpa gószvámí a Bhakti-raszámrta-szindhu című munkájában felsorolja a szádhana-bhakti elemeit. A szentek társaságáról az 1.2.91. vers második fele szól:

sajātīyāśaye snigdhe sādhau saṅgaḥ svato vare |

sajātīya-āśaye – hasonló szívű (szív, mint az érzések székhelye, szándék, menedék, hajlék) iránt; snigdhe – szeretetteljes iránt; sādhau – szádhu iránt; saṅgaḥ – ragaszkodás, társaság; svataḥ – magánál; vare – jobb iránt;

A hasonló vágyú (vagy: hasonló érzésű), nálánál jobb, szeretetteljes szentéletű (szádhu) társasága (kívánatos).

A felsorolás után Rúpa gószvámí a szentírások verseire támaszkodva fejti ki az egyes tényezőket (1.2.228-229). A szentek társaságáról elsőként a Pracséták Harihoz szóló imájából idéz, a Bhágavata-purána 4.30.34. versét. Barhisat („Kusa-füvön ülő”) király tíz fia, a Pracséták („Bölcsek”) tiszta, vezeklő életükkel, és a Sivától tanult fohászt zengve tették elégedetté Harit. A félistenek és szentek seregei által dicsőített Hari maga jelent meg előttük, s megáldotta őket. A szépséges tündérlányt, Márisát adta hozzájuk feleségül, így evilági boldogságot ajándékozott mindannyiuknak, egyben eleget tehettek apjuk kívánságának is, aki arra kérte őket, nemzenek jó utódokat. Az ő fiúkként született meg ismét Pradzsápati Daksa. Hari azzal is megáldotta a Pracsétákat, hogy mindeközben a bhakti útját járva nem feledkeznek majd meg őróla sem, így testük elhagyása után az ő lakhelyét érhetik el. Kérjetek bármit – tette hozzá – , hiszen nagyon elégedett vagyok veletek!
Egyetlen dolgot kívánunk – felelték a Pracséták – a te elégedettséged! Majd így folytatták:

pārijāte'ñjasā labdhe sāraṅgo'nyan na sevate |
tvad-aṅghri-mūlam āsādya sākṣāt kiṁ kiṁ vṛṇīmahi ||

pārijāte – a mennyei páridzsáta („a tejóceánból született”) fa után; añjasā – közvetlenül, vagy jól, teljesen; labdhe – elérte után; sāraṅgaḥ – méh; anyat – mást; na – nem; sevate – szolgál, tisztel, folyamodik vkihez; tvad-aṅghri-mūlam – a te lábad alapját; āsādya – elérve; sākṣāt – közvetlenül; kiṁ kiṁ – vajon mit?; vṛṇīmahi – kérhetnénk;

Miután egy méh eléri a mennyei páridzsáta fát, már nem fordul semmi máshoz. Lótuszlábad elérve mit is kérhetnénk?

yāvat te māyayā spṛṣṭā bhramāma iha karmabhiḥ |
tāvad bhavat-prasaṅgānāṁsaṅgaḥ syān no bhave bhave ||

yāvat – amíg; te – tiéd; māyayā – illúziókeltő energia által; spṛṣṭāḥ – megérintettek; bhramāmaḥ – barangolók; iha – itt (e világban); karmabhiḥ – a tettek következményeivel; tāvat – addig; bhavat-prasaṅgānāṁ – a hozzád ragaszkodóké, veled kapcsolatban állóké; saṅgaḥ – társaság; syāt – legyen; naḥ – miénk; bhave bhave – születésről születésre;

Míg illúziókeltő energiád befolyása alatt tetteink következményeitől hajtva barangolunk e világban születésről születésre, hadd éljünk a hozzád ragaszkodó híveid társaságában!

tulayāma lavenāpi na svargaṁ nāpunar-bhavam |
bhagavat-saṅgi-saṅgasya martyānāṁ kim utāśiṣaḥ ||

tulayāma – vessük össze; lavena – egy pillanattal; api – még; na – nem; svargam – mennyet; na – sem; ¬apunaḥ-bhavam – („nem-újra-létezés”) megszabadulást az anyagi születéstől; bhagavat-saṅgi – az Úr társa, („Bhagavánhoz ragaszkodó”); saṅgasya – társaságának; martyānām – halandóké; kim uta – mégkevésbé; āśiṣaḥ – anyagi áldások;

Az Úr bhaktáival töltött egyetlen pillanat mérhetetlenül többet ér, mint a mennyei bolygók elérése vagy az anyagi kötelékek alóli fölszabadulás, mit sem szólva az olyasfajta világi áldásokról, mint az anyagi gyarapodás, ami csakis a halálra kárhoztatottaknak való. (Bhág. 4.30.32-34.)

A 1.18.13. versben Naimisáranja bráhmanái ugyenezen szavakkal szólnak Szúta gószvámíhoz.
Rúpa gószvámí a Hari-bhakti-szudhódaja versét (8.51.) is idézi, melyben Hiranjakasipu a vaisnavák társaságától óvja fiát. Hiranjakasipu céljaival nem, de szavaival teljesen egyetérthetünk:

yasya yat-saṅgatiḥ puṁso maṇivat syāt sa tad-guṇaḥ |
sva-kula-rddhyai tato dhīmān sva-yūthān eva saṁśrayet ||

yasya – akié; yat-saṅgatiḥ – amilyen társaság; puṁsaḥ – emberé; maṇi-vat – kristályként; syāt – lesz; saḥ – ő; tad-guṇaḥ – olyan tulajdonság; sva-kula-ṛddhyai – saját családjának sikeréért; tataḥ – ezért; dhīmān – a bölcs; sva-yūthān – saját közösségeihez; eva – bizony; saṁśrayet – forduljon (folyamodjon);

Kinek milyen a társasága, olyan tulajdonságok bontakoznak ki benne, miként a kristály (tükrözi vissza a tárgyak formáit). Családja felvirágzásáért a bölcs ezért keresse övéi társaságát.

Rúpa gószvámí e verssel magyarázza a sajātīyāśaya (hasonló vágyú, hasonló érzésű) jelzőt.

PDF

szívem templomában

Bhaktivinód Thákur szépséges dalában a szívbéli imádatról énekel. A templomban virágfűzért akasztanak a múrti nyakába, szantálpéppel kenik, ghílámpással és vízzel imádják. A szív templomában a szerető odaadás a virágfüzér, a rajongó szeretet a szantálpép, a bhakta szemeinek fénylő lámpása, és könnyeinek áradata az imádat „kellékei”.
A felvételen a dalt Szvámí Bhakti Kamala Tírtha énekli. ▼



mama mana mandire raha niśidin
kṛṣṇa murāri śrī kṛṣṇa murāri

Lakozz szívem templomában éjjel és nappal,
Krsna Murári! Srí Krsna Murári!

bhakti prīti māla candan
tumi nio he nio cito-nandan

Odaadás, szeretet, virágfüzér és szantálpép,
kérlek, fogadd el, ó, fogadd el, szívem öröme!

jīvana maraṇa toba pūjā nivedan
sundara he mana-hari

Életemben halálomban ezzel az áldozattal imádlak,
Szépséges, Szívrabló!

bandana gāṇe pūjā jīvan
kṛṣṇa murāri śrī kṛṣṇa murāri

Magasztaló dalokkal imádlak egész életemben,
Krsna Murári! Srí Krsna Murári!

eṣo nanda kumār āra nanda kumār
habe prema pradīpe āroti tomār

Jöjj, Nanda-kumár! És, ó Nanda-kumár,
a szeretet lámpása lesz a néked szóló felajánlás,

nayane yamunā jhare anibar
tomara virahe giri-dhārī

és szemeim Jamuná-folyama árad szakadatlan,
mert távol vagy tőlem, Giridhári!

Kedves Krsnám, kérlek, lakozz mindig a szívem templomában! Kedvedre való szép költeményeket éneklek majd rólad. Kérlek fogadd el odaadásom és szeretetem, a szép virágfüzért és csandant, mert Te vagy az életem és halálom. Ez az én felajánlásom imádatra méltó lótuszvirág lábaidnál. Óh, Krsna, mivel Te oly gyönyörű vagy, hogy elcsábítottad szívem és elmém, ezért énekelni fogok neked és áratit ajánlok fel szemem lámpásának fényével és könnyeim vizével. Óh, kedves Giridhárim, számomra nagyon fájdalmas, hogy nem vagyunk együtt, ezért csak sírok mindig. Kérlek, jöjj el hozzám!

Bhagavad-gítá 18.65-66.

man-manā bhava mad-bhakto mad-yājī māṁ namaskuru |
mām evaiṣyasi satyaṁ te pratijāne priyo’si me ||65||

mat-manāḥ – rám gondoló; bhava – legyél!; mat-bhaktaḥ – az én hívem; mat-yājī – engem imádó; māṁ – nékem; namaskuru – hódolj!; mām – hozzám; eva – bizony; eṣyasi – mész majd, érsz majd el; satyam – valóban; te – neked; pratijāne – megígérem; priyaḥ – kedves; asi – vagy; me – enyém;

Gondolj mindig reám, légy az én hívem, imádj engem s hódolj nékem! Mivel oly kedves vagy nekem, megígérem, biztosan eljutsz majd hozzám.

sarva-dharmān parityajya mām ekaṁ śaraṇaṁ vraja |
ahaṁ tvām sarva-pāpebhyo mokṣayiṣyāmi mā śucaḥ ||66||

sarva-dharmān –minden dharmát; parityajya – feladva; mām – hozzám; ekam – egyetlenhez, vagy csakis, kizárólag; śaraṇam – menedékhez; vraja – menj!; aham – én; tvām – téged; sarva-pāpebhyaḥ – minden bűntől; mokṣayiṣyāmi – megszabadítalak majd; mā – ne; śucaḥ – aggódj!;

Minden dharmát feladva, hozzám, az egyetlen menedékhez jöjj! Megszabadítalak majd téged minden bűntől, ne félj!

E versek végkövetkeztetésként a Gítá legfontosabb versei közé tartoznak. A 64. versben Krsna maga is utal erre, a legeslegnagyobb titokként, a legfelsőbb tanításként [sarva-guhyatamaṁ, paramaṁ vacaḥ] említi a következő mondatokat. A hinduizmus neve sanātana dharma, az örök vallás, ám Krsna itt arra biztatja Ardzsunát, hogy minden dharmát, a vallás valamennyi vállfaját hagyja maga mögött, s egyedül az Egyetlen Abszolút Igazságnál, Krsnánál keressen menedéket. Az oltalomkereséssel kapcsolatban a kommentárok a Váju-purána idevágó versét idézik:

ānukūlyasya saṅkalpaḥ prātikūlyasya varjanaṁ |
rakṣiṣyatīti viśvāso goptṛtve varaṇaṁ tathā |
ātma-nikṣepa-kārpaṇye ṣaḍ-vidhā śaraṇāgatiḥ ||

A (vele) egybevágónak akarása, a (vele) ellenkezőnek elhagyása,
a szilárd hit abban, hogy majd megoltalmaz, gondviselőként őt választani,
önmegtagadás és alázat („szegénység”) – e hatféle az oltalomkeresés.

Srídhar Mahárádzs egy további szempontra világít rá kommentárjában. A gondolatmenete a következő: a szanszkrt költészet díszítőelemeit három nagy csoportba sorolják. Az első csoportba a fonetikai díszítőelemek tartoznak (śabda-alaṅkāra), a másodikba a szöveg jelentésével kapcsolatos díszítőelemek (artha-alaṅkāra), mint a hasonlatok, metaforák. A harmadik csoport a dhvani (hang, vagy visszhang) melyben a vers rejtett értelmét az azonos hangalakú, de eltérő jelentésű szavak hordozzák. Ilyen költői eszköz a vraja ige használata, mely elsődleges értelemben a megy ige felszólító módú alakja, ám annak a helynek a megnevezése is, ahol Krsna ifjúkorát töltötte. Így a szöveg rejtett értelme: a legrejtettebb igazságot Vrndávanban leled, menj, és Vradzsa lakóinak hangulatában keresd oltalmam!

Szádhu Mahárádzs egy leckéjében még tovább menve így értelmezte a verset: mad-ekāṁ śaraṇaṁ vraja – az egyetlenemhez, azaz Rádhikához fordulj menedékért!

Felmerülhet a kétely: a Gítában említett bhakti jellemzője a jóga kiegyensúlyozottsága, miként arról a 12. fejezet záróverseiben olvashatunk, így Krsna itt sem szól Vradzsáról, így a vradzsabéli hangulatok említése túlzás lehet. Válaszért a Bhágavata-puránához fordulhatunk, melynek 11. énekében Krsna Uddhavát tanítja. Számos hasonló vonást fedezhetünk fel e fejeztek (az Uddhava-gítá) és a Bhagavad-gítá között. A 11.12.14-15. versekben Krsna az alábbi tanácsot adja Uddhavának:

tasmāt tvam uddhavotsṛjya codanāṁ praticodanām |
pravṛttiṁ ca nivṛttiṁ ca śrotavyaṁ śrutam eva ca ||
mām-ekam-eva śaraṇam ātmānaṁ sarva-dehinām |
yāhi sarvātma-bhāvena mayā syā hy-akuto-bhayaḥ ||

A versek szavankénti nyersfordítása a következő:
Ezért te, Uddhava mellőzd a parancsokat és tilalmakat,
a világi cselekvést [pravṛtti] és a világból való kivonulást [nivṛtti], a meghallandót s a meghallottat.
Egyes egyedül hozzám, minden megtestesült (élőlény) felsőlelkéhez [ātman]
jöjj [yāhi] oltalomért [śaraṇam], teljes szívedből [sarvātma-bhāvena]. Általam félelem-nélkülivé [akuto-bhayaḥ – sehonnan sem fenyegetett] válhatsz.

E két vers teljes egészében megfelel a Bhagavad-gítá 18.66. versének, a különbség csupán annyi, hogy a dharma fogalmát itt részletesen fejti ki Krsna. Vizsgáljuk hát meg e versek szövegkörnyezetét!

„8-9. Tiszta vonzódásuk folytán a gópík s a tehenek, de még a fák, antilopok, kígyók s más oktalan lények is könnyen eljutottak hozzám, noha sem törekvéssel, sem a jógával vagy szánkhjával, sem nagylelkűséggel vagy fogadalmakkal, mértékletességgel s áldozatokkal, védatanulmányokkal és -magyarázatokkal, sem lemondással nem lehet engem elérni.
10. Amikor Akrúra (Svaphalka fia) Balarámmal együtt Mathurába vitt minket, a hozzám erősen ragaszkodó s az elválás fájdalmától szenvedő gópík egyedül bennem látták boldogságuk zálogát.
11. A (hihetetlenül édes őszi) vrndávani éjszakák, amik társaságomban (a rásza-tánc idején) fél pillanatnak tűntek (az engem olyannyira imádó gópíknak), most, távollétemben egy kalpa (ezer juga-ciklus) súlyával nehezednek rájuk.
12. Elméjük a szerelem (szálaival) kötődött hozzám, s teljességgel megfeledkeztek saját magukról és rokonaikról, erről s a következő világról, mint ahogyan a transzba esett bölcs sem tudatos a nevek és formák világáról. Miként a folyók ömlenek a tengerbe (úgy jöttek el hozzám).
13. Szenvedélyes szerelem (fűtötte őket) énirántam, s bár nem ismerték eredeti (isteni) természetemet, a társulásnak köszönhetően sok száz és ezer gópí nyert el engem, a Legfelsőbb Brahmant.

14-15. Fordíts hát, Uddhavám, hátat a parancsoknak és tilalmaknak, add föl a világi cselekvést de a nem-cselekvést is, vesd el, amit megtanultál s amit még meg kell tanulnod, s keress egyedül énnálam menedéket, mindenestől hódolj meg előttem, minden teremtmény Felsőlelke előtt, mert (mesteredként tekintve rám) megszabadulhatsz a félelemtől.”

(Bhág. 11.12.8-15)

A szerető ragaszkodás példájaként maga Krsna említi Vradzsa lakóit, eloszlatva ezzel a felmerült kételyt.

PDF