a nyolcféle hősnő – az óind művészetben megjelenő szerelmes asszonyok

 

Az óind művészet nyolc klasszikus nőalakot, nyolcféle szerelmes asszonyt ír le. E karaktereket Bharatamuni a Nátja-sásztra 22. fejezetében az alábbiak szerint veszi számba:

tatra vāsaka-sajjā ca virahotkaṇṭhitāpi vā |
svādhīna-bhartṛkā cāpi kalahāntaritāpi vā ||22.211||
khaṇḍitā vipralabdhā vā tathā proṣita-bhartṛkā |
tathābhisārikā caiva jñeyās tv aṣṭau tu nāyikāḥ ||22.212||

1. Vāsaka-sajjā, a szerelemhez szépítkező, aki szépen kiöltözködik, felékszerezi magát, szépen elrendezi a találka helyszínét, s türelmetlenül várja kedvesét. 2. Virohotkaṇṭhitā, a kedvese távolmaradása miatt aggódó, a távollévő férjére vagy kedvesére izgatottan várakozó asszony. 3. Svādhīna-bhartṛkā, a férjét hatalmában tartó asszony, aki teljességgel uralja párját. 4. Kalahāntaritā, civakodás miatt eltávolodott nő, aki ugyan veszekedik hűtlen párjával, ám szívében nem csak harag van, hanem a bánat gyötrelme is. 5. Khaṇḍitā, az elárult, kinek kedveséről vagy férjéről beigazolódik annak hűtlensége, ezért haragvóvá, vagy éppen csüggedtté válik. 6. Vipralabdhā, a félrevezetett és csalódott, aki kedvese szószegése miatt gyötrődik. 7. Proṣita-bhartṛkā, az asszony, kinek férje vagy kedvese messze földre utazott, s az ő hossszú távolléte teszi bánatossá. 8. Abhisārikā, a találkára siető.

A Nátja-sásztra a felsorolás után a hősnők tulajdonságait taglalja egy-egy versben, az alábbiakban mindegyik mellé a Rúpa gószvámí által összeállított Padjávalí című versantológia odaillő fejezetét illesztettem, illusztrációként.

1. vāsaka-sajjā nāyikā – a várakozó szerelmes asszony („a szerelemhez szépítkező”)

ucite vāsake yā tu rati-sambhoga-lālasā |
maṇḍanaṁ kurute hṛṣṭā sā vai vāsaka-sajjikā ||22.213||

Aki alkalmas öltözékben, a szerelmes gyönyör utáni epekedéssel
ékesíti magát, az ilyen boldog hősnő az „szerelemhez szépítkező”.

Örömmel készülődik a találkára, feldíszíti a szobát, az ágyat, tükör előtt ülve csinosítgatja magát, közben ki-kipillant az ablakon, vagy türelmetlen várakozással sétál fel s alá.

A Padjávalí Raghunáth dász gószvámí versét idézi:

talpaṁ kalpaya dūti pallava-kuler antarlatā-maṇḍape
nirbandhaṁ mama puṣpa-maṇḍana-vidhau nādyāpi kiṁ muñcasi |
paśya krīḍad-amandam andha-tamasaṁ vṛndāṭavīṁ tastare
tad gopendra-kumāram atra milita-prāyaṁ manaḥ śaṅkate ||212||

Az ágyat díszítsd virágszőnyeggel, barátnőm, itt a lombsátor mélyén,
ne törődj most az én virág-díszeimmel!
Nézd! A pajkos sötétség gyorsan ráborult Vrndá erdejére,
úgy sejtem, hamarosan megérkezik a találkára a pásztorok vezérének fia!

(szerző: Raghunātha dāsa, versmérték: śārdūlavikrīḍita)

2. virahotkaṇṭhitā nāyikā – (kedvese) távolmaradása miatt aggódó asszony

aneka-kārya-vyāsaṅgād yasyā nāgacchati priyaḥ |
tad-anāgata-duḥkhārtā virahotkaṇṭhitā tu sā ||22.214||

Kinek kedvese számtalan teendője miatt nem érkezik meg (időben),
az ő távollététől gyötrődő asszony a „távolmaradás miatt aggódó”.

A viraha-utkaṇṭhita szóösszetételben a viraha távollétet, elválást, az utkaṇṭhita szó szerint ’nyújtott nyakút’ (ud-kaṇṭha) jelent – ez az epekedés, az izgatottság jele. Az ilyen szerelmes türelmetlen izgalommal várakozik barátnői társaságában, szorong és aggodalmaskodik, vagy éppen kétségbeesetten zokog.

A Padjávalí idevonatkozó versei:

sakhi sa vijito vīṇā-vādyaiḥ kayāpy apara-striyā
paṇitam abhavat tābhyāṁ tatra kṣapā-lalitaṁ dhruvam |
katham itarathā śephālīṣu skhalat-kusumāsv api
prasarati nabho-madhye’pīndau priyeṇa vilambyate ||213||

Barátnőm, talán egy másik leány versenyre hívta, legyőzte lant-párbajban,
és elnyerte őt. Bizonnyal kellemesen telik az éjszakájuk.
Hogyan is lehetett volna másként? A bánatfa már elhullatta virágait,
a Hold is túlhaladt az ég közepén, s a kedvesem mégis késlekedik!

(szerző: ismeretlen, versmérték: hariṇī)

A bánatfa (pārijāta, Bengálban śephāli, koralljázminfa, Nyctanthes Arbor Tristis, azaz éjvirágú szomorú fa) átható illatú virága alkonyatkor nyílik, ám a hajnali órákban elhullajtja.

aratir iyam upaiti māṁ na nidrā
gaṇayati tasya guṇān mano na doṣān |
viramati rajanī na saṅgam āśā
vrajati tanus tanutāṁ na cānurāgaḥ ||214||

A boldogtalanság talál rám, nem az álom,
szívem csupán erényeit számlálja, nem hibáit.
Csak az éjszaka múlt el, nem a találkozás iránti vágyam,
és csupán a testem sorvad, nem a szerelmem!

(szerző: Kaṅka, versmérték: puṣpitā)

3. svādhīna-bhartṛkā – a férjét hatalmában tartó asszony

suratātirasair baddho yasyāḥ pārśve tu nāyakaḥ |
sāndrāmoda-guṇa-prāptā bhavet svādhīna-bhartṛkā ||22.215||

Forró szerelmével béklyózza meg a felettébb elégedett a hőst, ki (ezért) mindig a közelében marad,
így heves boldogság lesz a része a „férjét hatalmában tartó asszonynak”.

Rúpa gószvámí Padjávalí-gyűjteményében a svādhīna-bhartṛkā fejezet csupán egyetlen verset tartalmaz:

makarī-viracana-bhangyā
rādhā-kuca-kalasa-mardana-vyasanī |
ṛjum api rekhāṁ lumpan
ballava-veśo harir jayati ||251||

Csalafintán delfint rajzolna
Rádhá keblének korsajára, (dévajul) így gyötörve őt,
ám úgy zavarba jön, hogy egy egyenes vonalat húz –
dicsőség a pásztorfiú képében megjelenő Harinak!

(szerző: ismeretlen, versmérték: āryā)

A kedvtelést Rúpa gószvámí a Bhakti-raszámrta-szindhuban is megemlíti (2.1.231.), illusztrálva Krsna dhīra-lalita (bátor, ugyanakkor játékos – a hősök egy típusa) tulajdonságát:

vācā sūcita-śarvarī-rati-kalā-prāgalbhyayā rādhikāṁ
vrīḍā-kuñcita-locanāṁ viracayann agre sakhīnām asau |
tad-vakṣo-ruha-citra-keli-makarī-pāṇḍitya-pāraṁ gataḥ
kaiśoraṁ saphalī-karoti kalayan kuñje vihāraṁ hariḥ ||

Amikor Krsna szavaival nyíltan az éjszaka gyönyöreire utalt, Rádhiká
szégyenében lehunyta szemeit. Ekkor ő – barátnői előtt –
ügyesen egy delfin képét rajzolt Rádhá keblére.
Így telt Hari fiatalsága, a bokrok közi ligetekben a szerelmes kedvtelések gyümölcseit ízlelve.

A dhīra-lalita hős látszólag kézben tartja a helyzetet, és uralja a szereplőket. Valójában azonban maga is egyre mélyebben lekötelezetté válik. A történet első hallásra némileg aggályos: a hős kétszer is szégyenbe hozza a kedvesét annak barátnői előtt! Ám ezzel csak szorosabbra fűzi a szálakat mindannyiuk közt – a szégyenkezéssel való játék a korlátok teljes lebontását jelképezi, a feltétel nélküli teljes önátadás kibontakozását. Míg végül Krsna maga is azt mondja: „Képtelen vagyok ezt az elmondhatatlanul tökéletes találkozást kellően megszolgálni nektek, még az istenek élethossza alatt sem!” (Bhág. 10.32.22.)
E jelenetben Rádhá feltétel nélküli bizalma és önátadása béklyózza meg – és hozza zavarba – Krsnát.
És a játék attól játék, hogy kétoldalú: máskor Rádhá hallgattatja el, szégyeníti meg fortélyosan szerelmét.

4. kalahāntaritā – civakodás miatt eltávolodott hősnő

īrṣyā-kalaha-niṣkrānto yasyā nāgacchati priyaḥ |
sāmarṣa-vaśa samprāptā kalahāntaritā bhavet ||22.216||

Kinek kedvese féltékenység, vagy civakodás miatt elment, s nem tér vissza,
rajta pedig úrrá lesz a türelmetlenség, ő a „civakodás miatt eltávolodott” asszony.

E hősnőben keveredik a párja vélt vagy valós hűtlensége miatti harag, a veszekedés miatt lelkiismeret-furdalás, és a szerelme távolléte miatt érzett bánat. A kalaha civakodást jelent, míg az antarita melléknév jelentései: rejtett, elválasztott, elkülönült.

anālocya premṇaḥ pariṇatim anādṛtya suhṛdas
tvayākāṇḍe mānaḥ kim iti sarale preyasi kṛtaḥ |
samākṛṣṭā hy ete viraha-dahanodbhāsura-śikhāḥ
sva-hastenāṅgārās tad alam adhunāraṇya-ruditaiḥ ||229||

Előbb látni sem akarod szerelmed, majd elutasítod barátnőidet is,
miért támadt benned ez a hirtelen harag kedvesed iránt?
Az elválás tüzének fénylő lángnyelvei vonzanak magukhoz,
ám csak elemészted magad, most már legyen elég ebből az értelmetlen zokogásból!

(szerző: Amaru, versmérték: śikhariṇī)

A śikhā valaminek a tetejét, csúcsát jelzi, így ez a neve a fejtetőn meghagyott hajtincsnek, de a lángnyelveknek is. A szerelem tüze, a szerelmi láz is śikhā. A harmadik pádában megidézett kép az éjjeli lepkéé, akit a fénylő lángnyelvek vonzanak, de el is pusztítanak. A vers utolsó sora két szólást tartalmaz, a sva-hastena aṅgārāḥ ’saját kézzel (hordott) faszén’, – maga alatt vágja a fát – mikor valaki maga okozza saját romlását, az araṇya-rudita ’erdőben sírás’ az értelmetlen panaszkodás – falrahányt borsó –, amit nem hall meg senki sem.

5. khaṇḍitā – elárult (és emiatt kiábrándult) hősnő

vyāsaṅgād ucite yasyā vāsake nāgataḥ priyaḥ |
tadanāgama-duḥkhārtā khaṇḍitā sā prakīrtitā ||22.217||

Akinek kedvese egy másik nő iránti ragaszkodása miatt nem érkezik meg (a találkára),
és gyötrődik (párja) távolléte miatt, őt nevezik „elárultnak”.

Az elárult hősnő haragos kedvese hűtlensége miatt, vagy éppen mérhetetlen keserűség lesz úrrá rajta.

A Padjávalí Autkala versét idézi:

lākṣā-lakṣma-lalāṭa-paṭṭam abhitaḥ keyūra-mudrā gale
vaktre kajjala-kālimā nayanayos tāmbūla-rāgo ghanaḥ |
dṛṣṭā kopa-vidhāyi maṇḍanam idaṁ prātaś ciraṁ preyaso
līlā-tāmarasodare mṛga-dṛśaḥ śvāsāḥ samāptiṁ gatāḥ ||216||

Homloka boltozatán a vörös foltot, nyakán a karperec nyomát,
ajkán a fekete szemfesték nyomait, szemein pedig a bétel pirosát –
ahogy hajnalban szerelmén meglátta e díszeket haragra gyúlt, hosszan
lótuszvirágjába temette arcát, majd elhaltak az őzszemű leány sóhajai.

(szerző: Autkala, versmérték: śārdūlavikrīḍita)

A lākṣā vörös festék, a nők tenyerük és ajkuk pirosítására használták, ám most Krsna homlokán díszlik.

6. vipralabdhā – félrevezetett hősnő

yasyā dūtīṁ priyaḥ preṣya dattvā saṅketam eva vā |
nāgataḥ kāraṇeneha vipralabdhā tu sā bhavet ||22.218||

Bár hírvivőt menesztettek vagy találkát adtak (egymásnak), ám a hős
valamilyen okból mégsem jött el, az a hősnő a „félrevezetett”.

A félrevezetett hősnő csalódott kedvesében, amiért az nem jelent meg időben annak ellenére, hogy tudja, ezzel mekkora fájdalmat okoz. Csalódottan, reménytvesztetten várakozik.

A Padjávalí a rászedett Rádhá szavait Kaṅka versével idézi fel:

uttiṣṭha dūti yāmo yāmo
yātas tathāpi nāyātaḥ |
yā’taḥ param api jīvej
jīvitanātho bhavet tasyāḥ ||215||

Kelj fel, hírvivő barátnőm, induljunk. Eltelt
az éjjel, ám mégsem jött el.
Az a lány, aki túléli ezt,
bizonnyal elnyeri férjét

(szerző: Kaṅka, versmérték: āryā)

Eltelt az éjjel: a szövegben yāma, három órának megfelelő időegység. Elnyeri férjét: a férjre a szöveg az élete ura (jīvita-nātha) szófordulattal utal.

7. proṣita-bhartṛkā – asszony, kinek férje távol él

nānākāryāṇi sandhāya yasyā vai proṣitaḥ priyaḥ |
sārūḍhālakakeśāntā bhavet proṣita-bhartṛkā ||22.219||

Kinek sokféle feladata miatt messze földön él kedvese,
s kiengedett haja szanaszét áll, ő az „asszony, kinek férje távol él”.

Az ilyen hősnő tulajdonképpen gyászol… nem törődik küllemével, magába roskadva ül, és búslakodik.

Az előző szakaszokban egyszerű volt a feladatom: a Padjávalí megfelelő fejezetének verseit illeszthettem be illusztráció gyanánt. Proṣita-bhartṛkā fejezete nincs a Padjávalínak, ám számos ideillő verset találhatunk a gyűjteményben, például a „Rádhá bánata” című fejezetben:

gato yāmo gatau yāmau
gatā yāmā gataṁ dinam |
ha hanta kim kariṣyāmi
na paśyāmi harer mukham ||324||

Eltelt három óra, eltelt hat óra,
múlnak az órák, elmúlt a nap is.
Ó, jaj, mit tegyek,
nem láthatom Hari arcát!

(szerző: Śaṅkara, versmérték: anuṣṭubh)

A versben említett yāma a nap nyolcadrésze, azaz három óra.

yāḥ paśyanti priyaṁ svapne
dhanyās tāḥ sakhi yoṣitaḥ |
asmākaṁ tu gate kṛṣṇe
gatā nidrāpi vairiṇī ||322||

Kedves barátnőm, mily szerencsések azok a hajadonok, kik álmaikban kedvesüket láthatják!
Ám most, hogy Krsna elment, ellenségünk, az álom is elhagyott bennünket.

(szerző: Ṣaṣṭhī-dāsa, versmérték: anuṣṭubh)

so’yaṁ vasanta-samayo vipinaṁ tat etat
so’yaṁ nikuñja-viṭapī nikhilaṁ tadāste |
hā hanta kintu nava-nīrada-komalāṅgo
nāloki puṣpa-dhanuṣaḥ prathamāvatāraḥ ||323||

Ez az a tavaszi pillanat, ugyanaz az erdő, ugyanaz a liget, minden ugyanaz.
Mégis, ó, jaj! Nem látható benne a friss esőfelhőre emlékeztető, szépséges testű virág-íjas (szerelemisten) legkiválóbb megtestesülését.

(szerző: Sañjaya-kaviśekhara, versmérték: vasantatilakā)

yugāyitaṁ nimeṣeṇa
cakṣuṣā prāvṛṣāyitam |
śūnyāyitaṁ jagat sarvaṁ
govinda viraheṇa me || 324||

A pillanat örökkévalóságnak tűnik, a szemem monszunfelhővé vált,
üressé lett az egész világ, úgy hiányolom Góvindát.

(szerző: Caitanya Mahāprabhu, versmérték: anuṣṭubh)

A magyar nyelvben is használjuk a főnévből képzett igét: olyan, bár mégsem az… király – királykodik, bohóc – bohóckodik. Hasonló szóképzés a szanszkrtban is használatos… hasonló, ám szembetűnően mégsem az, vagy valamilyenné válik értelemben. E strófa három ilyen igét, pontosabban ilyen igéből képzett befejezett melléknévi igenevet sorol (yugāyitam, prāvṛṣāyitam, śūnyāyitam): a biztos támpont hiányát, az elveszettséget sugallva. Semmi sem az, aminek látszik. A befejezettség pedig a megváltoztathatatlanság, így a reménytelenség érzetét is kelti. A teljes bizonytalanság oka pedig a Góvindától való távollét. A viraha jelentései: elválás, hiány, távollét, nélkülözés. Milyen a Góvindától való távollétem (govinda-viraheṇa me) érzése? Minden értelmét veszítette, kiüresedett (śūnyāyitam) az egész világ (jagat sarvam). Hogyan? Világkorszakká lett (yugāyitam) pillanattal (nimeṣeṇa). A yuga világkorszakot jelent, de jelenthet tizenkét esztendőt is, s ez a jelentésárnyalat Csaitanja életének utolsó tizenkét esztendejére tett utalás, mikor teljes visszavonultságban, Rádhá érzéseivel kutatta Krsnát. Hogyan? „Monszunoskodott” (prāvṛṣāyitam) szemmel (cakṣuṣā), mikor nem csupán patakként, de felhőszakadásként ömlenek a könnyek. A vers a Siksástakam hetedik strófája – míg a hatodik stróf örömkönnyekről szól, e vers könnyei forrók és keserűek.

dalati hṛdayaṁ gāḍhodvegaṁ dvidhā na tu bhidyate
vahati vikalaḥ kāyo mūrcchāṁ na muñcati cetanām |
jvalayati tanūm antardāhaḥ karoti na bhasmasāt
praharati vidhir marmacchedī na kṛntati jīvitam || 325||

Reszkető szívem meghasadt, mégsem szakad ketté teljesen,
erőtlen testem elalélt, mégsem hagy el egészen az eszmélet.
testem elemészti a tűz, mégsem hamvaszt el,
a végzet összetöri szívem, ám nem veszi el életem.

(szerző: Mālatī-mādhava, versmérték: hariṇī)

dṛṣṭaṁ ketaka-dhūli-dhūsaram idaṁ vyoma kramād vīkṣitāḥ
kacchāntāś ca śilīndhra-kandala-bhṛtaḥ soḍhāḥ kadambānilāḥ |
sakhyaḥ saṁvṛṇutāśru muñcata bhayaṁ kasmān mudhaivākulā
etān apy adhunāsmi vajraghaṭitā nūnaṁ sahiṣye ghanān ||327||

Láttam már milyen a kétaka porától elszürkült ég, megnéztem
a banánfa rügyeivel elborított folyópartot, és elviseltem a kadamba-illatú szellőt is.
Drága barátnőim, töröljétek le könnyeiteket, ne féltsetek, miért is vagytok ily zaklatottak?
(Gyémántkemény) villámból kovácsoltak engem, eltűrök minden nehézséget!

(szerző: Rudra, versmérték: śārdūlavikrīḍita)

A kétaka növény hosszú, tüskés szélű leveleiről (melyek a Gíta Góvinda szerint lándzsaként döfik át a szerelmesek szívét), s bódítóan finom illatáról ismert.

seyaṁ nadī kumuda-bandukarās ta eva
tad yāmunaṁ taṭam idaṁ vipinaṁ tad etat |
te mallikā-surabhayo marutas tvam eva
hā prāṇa-vallabha sudurlabhatāṁ gato’si ||328||

Ez ugyanaz a folyó, ugyanaz a holdsugár,
s ugyanaz a liget, a Jamuná partján.
A szellő is ugyanúgy a jázminok illatával terhes,
ó, jaj, csak te mentél elérhetetlen-messze, szívem kedvese!

(szerző: Hari-bhaṭṭa, versmérték: vasantatilakā)

ayi dīna-dayārdra nātha he
mathurā-nātha kadāvalokyase |
hṛdayaṁ tvad-aloka-kātaraṁ
dayita bhrāmyati kiṁ karomy-aham ||330||

Óh, Uram, Mathurá ékköve! Te mindig oly könyörületes vagy az elesettekhez, mikor láthatnálak?
Bánatos szívem pillantásodért sóvárog kedvesem, mondd, mit tehetnék?

(szerző: Mādhavendra Purī, versmérték: viyoginī)

A verset Mádhavéndra Purí írta, s élete végén is e verset ízlelgette, ismételgette elcsukló hangon, nagy szeretettel. E versben rejlik az elválásban megélt rajongó szeretet magja, melyet aztán Csaitanja Maháprabhu bontakoztatott ki. A vers Rádhiká sóhaja Krsnához: „A nélkülözőket látva ellágyul a szíved, kedves Krsnám, hátha engem is megszánsz. Lásd, Mathurá urának nevezlek, megpróbálom elfogadni a helyzetet, hogy magamra hagytál. De mert nem láthatlak kedvesem, szívem szakad, már alig ver, megsemmisültem. Vajon mit tehetnék?”
A hṛdayaṁ tvad-aloka-kātaraṁ bhrāmyati rész kétféleképpen is értelmezhető:
• mert nem láthatlak (tvad-aloka) bánatos (kātaram) szívem (hṛdayaṁ) alig-alig ver (bhrāmyati), illetve
• zaklatott, tébolyult (kātaram) elmém (hṛdayaṁ) bolyong (bhrāmyati).
A Csaitanja-csaritámrtában ezt olvashatjuk e versről: „E verset valójában Srímati Rádhárání mondta, s csupán az ő kegyéből nyilvánult meg Mádhavéndra Puri szavaiban. Egyedül Gauracsandra ízlelhette meg (e vers hangulatát), nincs negyedik ember, ki megérthetné.” (2.4.194-195.) Csaitanja Maháprabhu, miután bhaktái körében elszavalta a verset, eszméletét vesztve rogyott a földre, majd sírva fölpattant, s a rajongó szeretet eksztázisában nagyokat kiáltott, nevetett és sírt, énekelt, táncolt.

8. abhisārikā – találkára siető nő

hitvā lajjāṁ tu yā śliṣṭā madena madanena ca |
abhisārayate kāntaṁ sā bhaved abhisārikā ||22.220||

Aki szégyenlősséget feledve mámorral és szerelemmel
indul kedveséhez találkára, ő a „találkára siető nő”.

A Száhitja-darpana (3.91.) szerint alkalmas találkahelyek az alábbiak: mező, kert, romos templom, női hírnök háza, erdő, fogadó, temető, folyópart.

A Padjávalíban, a találkára siető Rádháról szóló fejezetben az alábbi verseket olvashatjuk:

mandaṁ nidhehi caraṇau paridhehi nīlaṁ
vāsaḥ pidhehi valayāvalim añcalena |
mā jalpa sāhasini śārada-candra-kānti-
dantāṁśavas tava tamāṁsi samāpayanti ||194 ||

Óvatosan tedd le a lábad! Viselj sötétkék ruhát!
Karpereceid rejtsd el a ruhád szegélyével!
És meg ne szólalj, mert az őszi holdként tündöklő
elővillanó fogaid eloszlatják a sötétséget!

(szerző: Ṣāṇmāsika, versmérték: vasantatilakā)

A Nátja-sásztra a folytatásban (2.227-229.) háromféle találkára siető nő karakterét tárja az olvasó elé: a kurtizán pompás ruhát ölt, villognak és összecsendülnek az ékszerei. A jó családból való leány rejtőzködik, csöndben oson, elbújik a sötétben és olyan kicsire összehúzza magát, amennyire csak tudja, míg találkára siető szolgálóleány nagy léptekkel halad, s közben bőbeszédűen fecseg.
Rádhiká a versben barátnője társaságában halkan lépked az éjszakában, nehogy zajt csapjon, és felhívja magára a figyelmet. Sötét ruhát visel, a karpereceit a ruhája szegélyével fogja össze, s még megszólalni sem mer, nehogy feltűnjön kivillanó fogainak fehérsége.

kim uttīrṇaḥ panthāḥ kupita-bhujagī-bhoga-viṣamo
viṣoḍhā bhūyasyaḥ kim iti kulapālī-kaṭu-giraḥ |
iti smāraṁ smāraṁ dara-dalita-śīta-dyuti-rucau
sarojākṣī śoṇaṁ diśi nayana-koṇaṁ vikirati ||195||

Miféle ösvény ez? Kanyarog, akár haragos kígyó teste!
S miért kell újra meg újra elviselnem az erényes asszonyok csípős szavait?
Így tűnődve a halovány, hűs fényű hold felé
a Lótuszszemű Rádhá szeme sarkából vörös pillantást vetett.

(szerző: Sarvavidyāvinoda, versmérték: śikhariṇī)

Rádhá találkára siet az éjszaka közepén, ám az erdei ösvény kanyargós és csak botladozik rajta a sötétben. A család idős és tekintélyes asszonyainak (a szövegben: kula-pālī, a család oltalmazóinak) korholó szavaira gondol. Bár a hold fénye még halvány, de szeme sarkából haragosan pillant rá (a vörös tekintet a harag jele): nehogy feljebb emelkedj! Ha valaki észrevesz, hiába volt minden nehézség!

citrotkīrṇād api viṣadharād bhīti-bhājo rajanyāṁ
kiṁ vā brūmas tvad-abhisaraṇe sāhasaṁ mādhavāsyāḥ |
dhvānte yāntyā yad ati-nibhṛtaṁ rādhayātma-prakāśa-
trāsāt pāṇiḥ pathi phaṇi-phaṇā-ratna-rodhī vyadhāyī ||196||

Még a képre festett mérgeskígyótól is retteg! Ám éjjel,
amikor a randevútokra ment, milyen bátor volt! Ó, Mádhava, el sem tudom mondani!
A sötétben titokban hozzád tartott, mikor a lelepleződéstől való
félelmében saját kezével takarta el egy kobra csuklyáján csillogó drágakövet!

(szerző: ismeretlen, versmérték: śikhariṇī)

A költők szerint a szvátí naksatra idején lehullott esőcseppek a tengerre hullnak, és egy kagyló héjába kerülve igazgyöngyökké válnak, míg a kobrák fejére eső cseppekből drágakövek lesznek. Az éjszaka találkára siető Rádhá egy ilyen kobra csuklyájára tette a kezét, hogy a drágakő csillogását eltakarja.