Bejegyzések
A Taittirīya-upaniṣad invokáció utáni első tanítása nagyon tömör – így szól:
oṁ śīkṣāṁ vyākhyāsyāmaḥ | varṇaḥ svaraḥ | mātrā balam |
sāma santānaḥ | ityuktaḥ śīkṣādhyāyaḥ ||1||
A hangtant mondom most el: hang, hangmagasság, mérték, légvétel, egyenletesség és hangkötés. Így szól a hangtan-fejezet.
Az upanisad éppen csak felsorolásszerűen említi a hangtan egyes témaköreit… ismerkedjünk meg e témakörökkel egy lépéssel közelebbről!
A varṇa (hang) a hangok helyes képzése. A hangokat a képzési helyeik szerint, a megfelelő módon ejtik.
A magánhangzók lehetnek rövidek (a, i, u, ṛ, ḷ) és hosszúak (ā, ī, ū, ṝ, ḹ), illetve kettőshangzók (diphtongusok: e, ai, o, au). Utóbbiak mindig hosszúak, az e az a és az i összeolvadása (a + i, kiejtése a magyar é hangéval egyező), az ai = ā + i, o = a + u (kiejtése a magyar ó hangéval azonos), au = ā + u. Az ai és au hangokhoz hasonló kettőshangzók nem fordulnak elő az irodalmi magyar nyelvben, ám tájszólásban találkozni az ó au-vá nyúlásával.
Az ábc-ben a magánhangzók után két speciális hang következik, az anusvāra (ṁ) és a visarga (ḥ). Az orrhang, ami az őt követő mássalhangzó kiejtési helyéhez igazodik (sāṁkhya – szánkhja, saṁskṛta – szanszkrta), míg a visarga kemény h (mint a magyar doh, düh szavakban), illetve a ḥ előtti magánhangzó rövid ismétlődése.
Az ṁ (anusvāra) orrhang, a ḥ (visarga) pedig befejező h hang, a szó végén visszhangszerűen ismétli az utolsó magánhangzót (például az aḥ aha-ként ejtendő).
A mássalhangzókat a kiejtés helye, illetve a hangképző szervek szerint csoportosítják, a legmélyebben elhelyezkedőtől (torok) a legkülsőig (ajkak). A mássalhangzók melletti „a” betű itt csak a kiejtést könnyíti, de arra is utal, hogy a dévanágarí írásmódban a mássalhangzó írásjele egy „a” betűt is magába foglal.
A táblázat soraiban a kiejtési helyek szerinti csoportosítást találjuk: az első csoportba a torokhangok (kaṇṭhya) tartoznak. A tālavya hangok képzése a szájüregben hátul történik. A magyar t és d hangok kiejtésekor nyelv a foggal érintkezik (mint a dantya – dentális csoportban), a mūrdhanya (cerebrális vagy retroflex) csoportban lévő hangok (ṭa, ṭha, ḍa, ḍha, ṣa) esetében azonban a hátrahajló nyelv a szájpadlással találkozik, onnan pattan el, vagy képez rést.
A zárhangok mellett megtaláljuk több levegővel ejtett párjaikat (pl: ka, kha), utóbbiakat egy hangként ejtjük – a dévanágarí írásban is egy írásjel jelöli őket. Az orrhangok is a kiejtés helye szerint igazodnak – a magyar nyelvben írásban nem jelöljük a különböző n hangokat, de ha megfigyeljük, másként képezzük az n-t az ing szóban (ez a ṅa hang), és a nem szóban. A sziszegő hangok (śa, ṣa, sa) kiejtése szintén a képzési helye szerinti: a tālavya śa kiejtése a selypítve ejtett s hanghoz közelít, a mūrdhanya ṣa a hátrahajló nyelv és a szájpadlás között kiejtett s hang, míg a fognál átszűrt s a magyar sz hangnak felel meg.
A svara a hang magassága. A véda-himnuszok recitálásakor az eredeti hang és zengés-mód pontos megismétlése kiemelt jelentőségű… ezért a véda-szövegek lejegyzésekor ennek is megvan a maga sajátos jelrendszere. A Rg-véda himnuszainak recitálásakor például három hangot használnak… így külön jelek utalnak a magasabban illetve a mélyebben ejtendő szótagokra. A magasabban ejtendő szótagokat (uddāta) a szótag fölé húzott függőleges vonal jelzi, a mélyebben ejtendőket (anuddāta) pedig a szótag alá húzott vízszintes vonal. A jelöletlen, közepes hang a svarita.
oṁ śīkṣāṁ vyākhyāsyāmaḥ | varṇaḥ svaraḥ | mātrā balam |
sāma santānaḥ | ityuktaḥ śīkṣādhyāyaḥ ||1||
A hangtant mondom most el: hang, hangmagasság, mérték, légvétel, egyenletesség és hangkötés. Így szól a hangtan-fejezet.
Az upanisad éppen csak felsorolásszerűen említi a hangtan egyes témaköreit… ismerkedjünk meg e témakörökkel egy lépéssel közelebbről!
A varṇa (hang) a hangok helyes képzése. A hangokat a képzési helyeik szerint, a megfelelő módon ejtik.
A magánhangzók lehetnek rövidek (a, i, u, ṛ, ḷ) és hosszúak (ā, ī, ū, ṝ, ḹ), illetve kettőshangzók (diphtongusok: e, ai, o, au). Utóbbiak mindig hosszúak, az e az a és az i összeolvadása (a + i, kiejtése a magyar é hangéval egyező), az ai = ā + i, o = a + u (kiejtése a magyar ó hangéval azonos), au = ā + u. Az ai és au hangokhoz hasonló kettőshangzók nem fordulnak elő az irodalmi magyar nyelvben, ám tájszólásban találkozni az ó au-vá nyúlásával.
Az ábc-ben a magánhangzók után két speciális hang következik, az anusvāra (ṁ) és a visarga (ḥ). Az orrhang, ami az őt követő mássalhangzó kiejtési helyéhez igazodik (sāṁkhya – szánkhja, saṁskṛta – szanszkrta), míg a visarga kemény h (mint a magyar doh, düh szavakban), illetve a ḥ előtti magánhangzó rövid ismétlődése.
Az ṁ (anusvāra) orrhang, a ḥ (visarga) pedig befejező h hang, a szó végén visszhangszerűen ismétli az utolsó magánhangzót (például az aḥ aha-ként ejtendő).
A mássalhangzókat a kiejtés helye, illetve a hangképző szervek szerint csoportosítják, a legmélyebben elhelyezkedőtől (torok) a legkülsőig (ajkak). A mássalhangzók melletti „a” betű itt csak a kiejtést könnyíti, de arra is utal, hogy a dévanágarí írásmódban a mássalhangzó írásjele egy „a” betűt is magába foglal.
A táblázat soraiban a kiejtési helyek szerinti csoportosítást találjuk: az első csoportba a torokhangok (kaṇṭhya) tartoznak. A tālavya hangok képzése a szájüregben hátul történik. A magyar t és d hangok kiejtésekor nyelv a foggal érintkezik (mint a dantya – dentális csoportban), a mūrdhanya (cerebrális vagy retroflex) csoportban lévő hangok (ṭa, ṭha, ḍa, ḍha, ṣa) esetében azonban a hátrahajló nyelv a szájpadlással találkozik, onnan pattan el, vagy képez rést.
A zárhangok mellett megtaláljuk több levegővel ejtett párjaikat (pl: ka, kha), utóbbiakat egy hangként ejtjük – a dévanágarí írásban is egy írásjel jelöli őket. Az orrhangok is a kiejtés helye szerint igazodnak – a magyar nyelvben írásban nem jelöljük a különböző n hangokat, de ha megfigyeljük, másként képezzük az n-t az ing szóban (ez a ṅa hang), és a nem szóban. A sziszegő hangok (śa, ṣa, sa) kiejtése szintén a képzési helye szerinti: a tālavya śa kiejtése a selypítve ejtett s hanghoz közelít, a mūrdhanya ṣa a hátrahajló nyelv és a szájpadlás között kiejtett s hang, míg a fognál átszűrt s a magyar sz hangnak felel meg.
| a képzés helye | zárhangok | orrhangok | félhangok | sziszegők | |||
| zöngétlen | zöngés | ||||||
| kaṇṭhya | ka | kha | ga | gha | ṅa | ha | |
| tālavya | ca | cha | ja | jha | ña | ya | śa |
| mūrdhanya | ṭa | ṭha | ḍa | ḍha | ṇa | ra | ṣa |
| dantya | ta | tha | da | dha | na | la | sa |
| oṣṭhya | pa | pha | ba | bha | ma | va | |
A svara a hang magassága. A véda-himnuszok recitálásakor az eredeti hang és zengés-mód pontos megismétlése kiemelt jelentőségű… ezért a véda-szövegek lejegyzésekor ennek is megvan a maga sajátos jelrendszere. A Rg-véda himnuszainak recitálásakor például három hangot használnak… így külön jelek utalnak a magasabban illetve a mélyebben ejtendő szótagokra. A magasabban ejtendő szótagokat (uddāta) a szótag fölé húzott függőleges vonal jelzi, a mélyebben ejtendőket (anuddāta) pedig a szótag alá húzott vízszintes vonal. A jelöletlen, közepes hang a svarita.
tad viṣṇo̍ḥ para̱mam pa̱daṁ sadā̍ paśyanti sū̱raya̍ḥ |
di̱vī̍va̱ cakṣu̱r āta̍tam ||1.022.20
A hagyomány a védahimnuszok zengése közben a hang magasságához különféle kézmozdulatokat is rendel, a tanulók e mudrákkal együtt sajátítják el a mantra zengését. Uddāta szótag zengésekor recitáló a jobb karját a vállához emeli, anuddāta szótag zengésekor a térdére teszi, míg köztes helyzetben a karja is köztes helyzetben áll. Nem csak karral, de tenyérrel, ujjal, sőt, fejjel is jelezhetik a hangmagasságot: uddāta szótag zengésekor a jobb kéz tenyere felfelé fordul, anuddāta szótag esetén lefelé, míg svarita szótag esetében vízszintesen jobbfelé mozdul. Ujjtartással való jelzésnél a hüvelykujj a mutatóujjat érinti uddāta szótag zengésekor, a kisujjat anuddāta szótag esetén, és a gyűrűsujjat svarita szótag zengésekor. A fejjel való jelzéskor uddāta szótag zengésekor az áll felfelé mozdul, anuddāta szótag esetén lefelé, míg svarita szótag zengésekor kissé oldalra biccen.
A szótagok hossza (mātra) is többféle lehet. Rövid („hangsúlytalan”, laghu) a szótag hossza akkor, ha rövid magánhangzója rövid, hosszú („súlyos”, guru) akkor, ha a magánhangzója hosszú, nyújtott, vagy ha a rövid magánhangzó után mássalhangzótorlódás áll, illetve ha a magánhangzót anusvāra (ṁ) vagy visarga (ḥ) követi – ezek ejtési hossza kétszerese a rövid szótagokénak. Előfordulnak nyújtottan, háromszoros hosszal ejtett szótagok is: ezek neve pluta (nyújtott). Leggyakrabban megszólításkor, a név utolsó szótagját ejtik így, messzehangzón kiáltva . A védaszövegek lejegyzésekor a szótag mellé írt hármas szám jelöli a pluta szótagot. A legrövidebb pedig a fél-mértékű (ardha-mātra) szótag – zengésének időtartama a rövid szótag kiejtésének idejénél is rövidebb… előfordul például, ha a szótag virámára végződik. A szótaghossz jelölésére a különféle szakszövegek eltérő elnevezéseket is használnak, ízelítőül:
- fél-mérték (ardha-mātra): druta (fürge), vyañjana (jel, mássalhangzó), binduka (cseppecske), vyoma (ég);
- hangsúlytalan, „könnyű” (laghu): hrasva (rövid), vyāpaka (átfogó), sarala (egyenes), mātrika (egymértékes);
- hangsúlyos, „súlyos” (guru): dīrgha (hosszú), kalā (rész), vakra (hajlott), dvimātra (két-mértékű);
- „nyújtott” (pluta): tryaṅga (háromrészű), trimātra (három-mértékű).
A hang kiejtéséhez szükséges levegőmennyiségre a bala fogalma utal. A szó eredeti jelentése erő. A hangokat e szempont szerint két csoportba sorolják: mahā-prāṇa („nagy-levegő”) a neve a több levegővel ejtendő mássalhangzóknak (kh, gh, ch, jh, ṭh, ḍh, th, dh, ph, bh, ś, ṣ, s, h), míg a többi hang gyűjtőneve: alpa-prāna („kis-levegő”).
A következő tényező a hang egyenletessége (sāma). Ez a himnuszok, mantrák zengésekor a folytonosság, a hangok áramlásának állandó fenntartását jelenti, amiben a mantrazengés közbeni megfelelő lélegzetvétel a legfontosabb.
A santāna szó szerint folytonosságot jelent. A szanszkrt szövegekben az egymás mellé kerülő szóelemek, akár szavak találkozó hangzói hasonulnak egymáshoz (ezt hívják sandhi-nak, összeillesztésnek). A jelenség a nyelvünkben is ismeretes: a barát + ság = barátság, kiejtve baráccság, lábpedál kiejtve láppedál. A magyar nyelvészek közt a 19. század elején zajlott le a vita, mely eldöntötte a kívánatos írásmódot: így magyarul nem a kiejtés szerint, hanem a szavak felépítéséhez igazodó szóelemző módon írjuk a szavakat. Ám a szanszkrt nyelvben kiejtés szerinti a hangok lejegyzése, az írás is – és természetesen a mantrákat is így, folyamatosan zengik. Szünetet csupán a versek, félversek végén tartanak (a dévanágarí írásban egy függőleges vonal – a félvers vége –, illetve két függőleges vonal – vers vége – jelzi e helyeket), továbbá az Óm mantra után, s azon magánhangzók után, melyek nem olvadnak össze a rákövetkezővel*.
* A találkozó magánhangzók általában összeolvadnak: a fenti Rg-véda versben például: divi iva a kiejtésben divīva. Ám egyes kombinációk nem eredményeznek összeolvadást, például a Bhágavata-purána 1.2.21. versében: dṛṣte eva ātmani īśvare (bizony a Lélek, az Úr megpillantása után; más olvasatban: bizony az elmében az Úr megpillantása után) szavak az összeillesztés után a versben így jelennek meg: dṛṣta evātmanīśvare. Az a + ā hangok összeolvadnak ā-vá, az i + ī = ī, ám az e + e találkozás eredményeként a szó végi e a-vá rövidül, és szünetet tartunk a két szó kiejtése között.
A szótagok hossza (mātra) is többféle lehet. Rövid („hangsúlytalan”, laghu) a szótag hossza akkor, ha rövid magánhangzója rövid, hosszú („súlyos”, guru) akkor, ha a magánhangzója hosszú, nyújtott, vagy ha a rövid magánhangzó után mássalhangzótorlódás áll, illetve ha a magánhangzót anusvāra (ṁ) vagy visarga (ḥ) követi – ezek ejtési hossza kétszerese a rövid szótagokénak. Előfordulnak nyújtottan, háromszoros hosszal ejtett szótagok is: ezek neve pluta (nyújtott). Leggyakrabban megszólításkor, a név utolsó szótagját ejtik így, messzehangzón kiáltva . A védaszövegek lejegyzésekor a szótag mellé írt hármas szám jelöli a pluta szótagot. A legrövidebb pedig a fél-mértékű (ardha-mātra) szótag – zengésének időtartama a rövid szótag kiejtésének idejénél is rövidebb… előfordul például, ha a szótag virámára végződik. A szótaghossz jelölésére a különféle szakszövegek eltérő elnevezéseket is használnak, ízelítőül:
- fél-mérték (ardha-mātra): druta (fürge), vyañjana (jel, mássalhangzó), binduka (cseppecske), vyoma (ég);
- hangsúlytalan, „könnyű” (laghu): hrasva (rövid), vyāpaka (átfogó), sarala (egyenes), mātrika (egymértékes);
- hangsúlyos, „súlyos” (guru): dīrgha (hosszú), kalā (rész), vakra (hajlott), dvimātra (két-mértékű);
- „nyújtott” (pluta): tryaṅga (háromrészű), trimātra (három-mértékű).
A hang kiejtéséhez szükséges levegőmennyiségre a bala fogalma utal. A szó eredeti jelentése erő. A hangokat e szempont szerint két csoportba sorolják: mahā-prāṇa („nagy-levegő”) a neve a több levegővel ejtendő mássalhangzóknak (kh, gh, ch, jh, ṭh, ḍh, th, dh, ph, bh, ś, ṣ, s, h), míg a többi hang gyűjtőneve: alpa-prāna („kis-levegő”).
A következő tényező a hang egyenletessége (sāma). Ez a himnuszok, mantrák zengésekor a folytonosság, a hangok áramlásának állandó fenntartását jelenti, amiben a mantrazengés közbeni megfelelő lélegzetvétel a legfontosabb.
A santāna szó szerint folytonosságot jelent. A szanszkrt szövegekben az egymás mellé kerülő szóelemek, akár szavak találkozó hangzói hasonulnak egymáshoz (ezt hívják sandhi-nak, összeillesztésnek). A jelenség a nyelvünkben is ismeretes: a barát + ság = barátság, kiejtve baráccság, lábpedál kiejtve láppedál. A magyar nyelvészek közt a 19. század elején zajlott le a vita, mely eldöntötte a kívánatos írásmódot: így magyarul nem a kiejtés szerint, hanem a szavak felépítéséhez igazodó szóelemző módon írjuk a szavakat. Ám a szanszkrt nyelvben kiejtés szerinti a hangok lejegyzése, az írás is – és természetesen a mantrákat is így, folyamatosan zengik. Szünetet csupán a versek, félversek végén tartanak (a dévanágarí írásban egy függőleges vonal – a félvers vége –, illetve két függőleges vonal – vers vége – jelzi e helyeket), továbbá az Óm mantra után, s azon magánhangzók után, melyek nem olvadnak össze a rákövetkezővel*.
* A találkozó magánhangzók általában összeolvadnak: a fenti Rg-véda versben például: divi iva a kiejtésben divīva. Ám egyes kombinációk nem eredményeznek összeolvadást, például a Bhágavata-purána 1.2.21. versében: dṛṣte eva ātmani īśvare (bizony a Lélek, az Úr megpillantása után; más olvasatban: bizony az elmében az Úr megpillantása után) szavak az összeillesztés után a versben így jelennek meg: dṛṣta evātmanīśvare. Az a + ā hangok összeolvadnak ā-vá, az i + ī = ī, ám az e + e találkozás eredményeként a szó végi e a-vá rövidül, és szünetet tartunk a két szó kiejtése között.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése