Bejegyzések
atyāhāraḥ prayāsaś ca prajalpo niyamāgrahaḥ |
jana-saṅgaś ca laulyaṁ ca ṣaḍbhir bhaktir vinaśyati ||2||
ati-āhāraḥ – túlzó szerzés (evés); prayāsaḥ – törekvés, erőfeszítés; ca – és; prajalpaḥ – fecsegés, hiábavaló beszéd; niyama-agrahaḥ – szabály (előírás) elvetése [vagy: āgrahaḥ – makacsul ragaszkodás]; jana-saṅgaḥ – emberek utáni ragaszkodás (vagy társaság); ca – és; laulyam – mohóság, kapzsiság (csapongás, állhatatlanság); ca – és; ṣaḍbhiḥ – hat által; bhaktiḥ – odaadás; vinaśyati – megsemmisül
Túlzó szerzés, törekvés, fecsegés, a szabályok elvetése (vagy makacsul ragaszkodás),
a világi társaság és a csapongó természet (vagy mohóság) – e hat révén az odaadás megsemmisül.
Rúpa gószvámí tanító költeményének második strófája az odaadást pusztító tényezőket veszi sorra. Azon tényezőkre hívja fel a figyelmet, melyek az odaadás útját járó törekvő transzcendentalista bimbózó odaadását tönkretehetik.
1. Az āhāra szó egyszerre jelent szerzést és táplálkozást is, így az ati-āhāra kifejezés a mohó szerzésvágyra, és sok evésre egyaránt utal. A szükségletek kielégítésén túli felhalmozás ellentétben áll az odaadás elveivel. Az upanisadok tanítása szerint:
īśāvāsyam-idaṁ sarvaṁ yat kiñca jagatyāṁ jagat |
tena tyaktena bhuñjīthā mā gṛdhaḥ kasya svid dhanam ||1||
„Isten hat át itt mindent, bármi (e) világban mozgót.
Használd az általa meghagyottat, s ne kívánd más vagyonát.” (Ísa-upanisad 1.)
Egyszerű élet és magasrendű gondolkodás – ez az az eszmény, melyet zászlónkra tűzve elkerülhető az atyāhāra csapdája. A felhalmozott javak nem csak anyagi javakat jelenthetnek: Bhaktisziddhánta Szaraszvatí Prabhupád kommentárjában kifejti, hogy ide tartozik az ismeretek túlzott felhalmozása is.
Manapság a fogyasztói mentalitás korát éljük, s e szemlélet olykor nem csak a világ anyagi működésében, hanem a spirituális keresők viselkedésében is tettenérhető: megvesszük, használjuk, kiszemezgetjük azokat az elemeket, melyektől gyors eredményt várunk s melyek elnyerik tetszésünket, majd a sarokba dobva az egészet, új utat, irányzatot, mestert vásárlunk magunknak. A bhakti, a szerető odaadás azonban összeférhetetlen ezzel a szemlélettel. Az eszmény igen magas: az istenszeretet, a teljes önátadás, teljes önfeladás, s e magas eszmény őszinteséget, szilárd és mély állhatatosságot, és az elrugaszkodás bátorságát igényli. Az atyāhārától való tartózkodás tehát e fogyasztói szemlélet feladását is magában foglalja.
2. A prayāsa elsősorban a felhalmozással kapcsolatos világi törekvésekre, illetve az érzékek öröméért végzett tevékenységre utal. A szó a törekvés, erőfeszítés jelentések mellett fáradtságot, nehézséget, bonyodalmat is jelent, így önmagában is arra utal, hogy ezek az erőfeszítések sok problémát hoznak a szádhaka életében.
A törekvés általában nem elvetendő, hiszen erőfeszítéssel jár az odaadó szolgálat, az önfegyelmező gyakorlatok, vagy fogadalmak vállalása is. A kulcs a mentalitás: kellő fizetség fejében a takarítónő is kitakarítja a templomot, ám őt a munkabér ösztönzi. Hasonlóan anyagi az a tevékenység is, melyet a hírnév, az elismerés vágya motivál, csak éppen a fizetés módja más – e törekvések tehát hibásak.
A prayāsa erőltetést is jelent: gondosan figyelve kell megtaláljuk az egyensúlyt a helyes mentalitású komoly erőfeszítés, s az erőltetés között – miként a nyílvesszőt sem tudjuk kilőni, ha nem feszítjük meg kellően az íjat, ám ha túlfeszítjük, eltörik.
3. Prajalpa: fecsegés, hiábavaló beszéd a meddő vita, a pletyka, vagy mások kritizálása. Azt mondják, mielőtt az ember egy szót kiejt a száján, az haladjon át három kapun. Az elsőnél a kapuőr kérdezze meg: igaz-e, a másodiknál a kapuőr kérdezze meg, hogy jóakaró-e, míg a harmadiknál kérdezze meg, hogy hasznos-e, s csak akkor hagyja el a szó a szánkat, ha mindhárom kapun átjutott. Krsna is erre inti Ardzsunát:
anudvega-karaṁ vākyaṁ satyaṁ priya-hitaṁ ca yat |
svādhyāyābhyasanaṁ caiva vāṅ-mayaṁ tapa ucyate ||„A beszéd, mely másoknak nem okoz aggodalmat, igaz, kedves és jóakaró,
valamint a védák recitálása – ezt mondják a beszéd vezeklésének.” (Bg. 17.15.)
A nyjája, a logika tudománya a vita háromféle módját ismerteti. A vāda (megvitatás) célja az igazság keresése, ennek során a résztvevők összefoglalják az érveket és ellenérveket, mindet kellően alátámasztva. A jalpa (vita) során a cél már a másik legyőzése, így e cél érdekében szócsavarást, mellébeszélést, csúsztatást is bevetnek a felek. A vitaṇḍāról (gáncsoskodás, akadékoskodás) pedig akkor beszélhetünk, ha csak az ellenkezés kedvéért folyik a vita.
Az igazságkereső megvitatás esetleg helyénvaló lehet, ám emlékezzünk mindig Nárada intésére: „Egy bhakta ne bocsátkozzék meddő vitába. Mert végtelen a nézetek különbsége, s az érvelésre alapozott egyetlen nézet sem perdöntő.” (Bhakti-szútrák 74-75.)
4. A niyama szó szabályt, előírást jelent, a graha pedig valaminek a megfogását. Az a- fosztóképzővel kiegészítve: agraha, elengedést, míg az āgraha görcsös megragadást. A niyamāgraha szóösszetételt kétféleképpen is értelmezhetjük: niyama-agraha, azaz a szabályok elvetése, és niyama-āgraha, a szabályokhoz való görcsös ragaszkodás, s valóban, mindkét mentalitás hátráltatja a szádhakát.
A niyama-āgraha ezenfelül olyan szabályok követését is jelentheti, melyek nem a bhaktival kapcsolatosak – hanem például a mennyei világok elérését célozzák.
Az előírások a felületes szemlélőben olykor ellenszenvet váltanak ki, mert az ember úgy érzi, hogy a személyes szabadságában korlátozzák az előírások. S valóban felmerülhet a kérdés: a cél a szívbéli istenszeretet fellobbantása, vajon mi köze van ehhez az életszabályoknak, hogyan lesz a szabályok követéséből rajongó szeretet? Voltaképpen sehogy: az előírások közvetlen célja az akadályok elhárítása. Bhaktivinód Thákur (Ámnája-szútrák 74.) négyféle ilyen akadályról (anartha) beszél: - ami megakadályozza önnön lelki létünk felismerését (svarūpa-anavāpti) – a hamis éntudat,
- az ideiglenes dolgok (vagyon, jó utódok, menny) utáni vágyakozás (asat-tṛṣṇā),
- bűnök (aparādha),
- a szív gyengesége (hṛdaya-daurbalya) – sóhajtozás, siránkozás, a szilárdság hiánya.
Az ajánlások, előírások követése, a lelki gyakorlatok rendszeres végzése segít mindezen akadályok ledöntésében. Nárada így tanít erről: „Amíg az ember tiszta szívében nem sarjad ki a töretlen hit, a szent írások szabályai a követendők. Máskülönben bukás fenyeget. A társadalmi szokásokat, a világi életet is következetes összhangba kell hozni az írások tanácsaival; mert a testet épségben kell tartani, hogy alkalmas legyen az Úr szolgálatára. A létfenntartás végett a törekvő jelölt fogyasszon megszentelt ételt, viseljen egyszerű és tiszta holmit, tisztálkodjon és pihenjen kellőképp.” (Bhakti-szútrák 12-14.)
A vaidhi-bhakti, a szabálykövető odaadás számos tiltást és ajánlást tartalmaz, ám mind alapját e kettő alkotja:
smartavyaḥ satataṁ viṣṇur vismartavyo na jātucit |
sarve vidhi-niṣedhāḥ syur-etayor-eva kiṅkarāḥ ||„Az ember emlékezzék mindig Visnura, és soha ne feledje el őt,
minden előírás és tiltás legyen e két elv szolgája.” (Padma-purána)
5. A saṅga szó társaságot, és ragaszkodást is jelent egyszerre. A jana jelentése ember, gyakran a hétköznapi, közönséges értelemben, így jana-saṅga a világi emberek társaságát, a hozzájuk való ragaszkodást jelenti. Az ember társas lény, s a ragaszkodás is a természetéből fakad. Kapiladév így tanít erről:
prasaṅgam ajaraṁ pāśam ātmanaḥ kavayo viduḥ |
sa eva sādhuṣu kṛto mokṣa-dvāram apāvṛtam ||„A ragaszkodás örök köteléke a léleknek – jól tudják ezt a bölcsek,
ám a szádhukhoz való ragaszkodás szélesre tárja az üdvösség kapuját.” (Bhág. 3.25.20.)
Értelmezhetjük úgy e tanácsot, hogy kerüljük mindazokat, akik nem viselnek vaisnava tilakot a homlokukon, és keressük mindazok társaságát, akik igen. Világi mentalitással azonban a szádhukat is megpróbálhatjuk kihasználni, s fordítva is: a közönséges helyzetek, hétköznapi találkozások is Krsnára emlékeztetik azt, aki mindig rá gondol, mindenben őt látja. Látható hát, hogy a kulcs ismét csak a mentalitásunk: közönséges módon, vagy szent módon viselkedünk másokkal. Ahogy a vers is mondja:
pibanti nadyaḥ svayameva nāmbhaḥ khādanti na svāduphalāni vṛkṣāḥ |
payodharāḥ sasyamadanti naiva paropakārāya satāṁ vibhūtayaḥ ||„A folyók nem a saját vizüket isszák, a fák sem saját édes gyümölcseiket eszik,
a felhők sem azzal a gabonával táplálkoznak, (mit ők öntöznek esőikkel), hasonlóképp az erényes ember is másért él.”
Persze a szentekkel kicsit egyszerűbb szent módon viselkedni.
6. A laulya szó lul – remeg, hánykolódik igei gyökből származik, s kettős jelentéssel bír: csapongást, állhatatlanságot, illetve mohóságot és kapzsiságot is jelent, hiszen a mohóságot is a nyugtalan remegés, zaklatottság jellemzi. A szó mindkét jelentésében illik a versbe, hiszen az állhatatosság hiánya és a kapzsiság is összeegyeztethetetlen a szerető odaadással.
A vers valószínűleg nem Rúpa gószvámí sajátja. A 15. századból származó Haṭhayogapradīpikā (A hatha-jóga lámpása) című jóga-kommentárban is olvashatunk egy egészen hasonló verset – a különbség csupán egy szó.
atyāhāraḥ prayāsaś ca prajalpo niyamāgrahaḥ |
jana-saṅgaś ca laulyaṁ ca ṣaḍbhir yogo vinaśyati ||„Túlzó szerzés, törekvés, fecsegés, a szabályok elvetése (vagy makacsul ragaszkodás),
a világi társaság és a csapongó természet (vagy mohóság) – e hat révén a jóga megsemmisül.”
Figyelemreméltó, hogy az Upadésámrta első verse is egy, a korában közismert vers változata, a második, s a harmadik vers is fellelhető másutt. Bár én a Haṭhayogapradīpikāban bukkantam rá, valószínűnek tartom, hogy még korábbi, Rúpa gószvámí korában is tekintélyes jóga-szövegből valók. Gyanítom, Rúpa gószvámí azért használta fel éppen e verseket, hogy rámutasson: a Csaitanja Maháprabhu által hirdetett bhakti-jóga mélyen gyökerezik a hagyományokban. Nem valamiféle új tanról van szó, Csaitanja olykor meghökkentő, a szokásokkal szembemenő tanítása szerves része, tiszta esszenciája a védák és puránák által közvetített szanátan-dharmának.
